I. SZÍN.
Élj boldogul, ifjú lovag; ne veszd
E harczi kedvet; Isten véled is;
Osszátok egymás közt meg a tanácsot,
Bár mind a kettő teljesen veszi:
E vett ajándék olyan terjedékeny,
Hogy elég a két félnek.
Sire, úgy reméljük, |
S épnek találandjuk felségedet.
Nem, nem, lehetlen az; s mégis, szivem
Nem akarja tudni e kórállapotról,
Hogy éltem’ ostromolja. Áldjon ég,
Ifjú vitézek, s éljek vagy sem én,
Legyetek ti bátor francziák utódi,
S mutassátok felső Italiának
(Ez elsatnyultnak, a mely az utolsó
Birodalomnak csak vesztét öröklé),
Hogy a dicsőséget ti eljegyezni
S nem kérni jöttök; s hol a legmerész’b
Pályázó döbben, érjetek ti czélt,
Hogy a hír emlegessen. Ég velünk.
Üdv felségednek, a minőt kiván!
Az olasz leányok… óvakodjatok!
Mondják, a frank nem tudja megtagadni,
Mit ők kérnek; vigyázzatok, nehogy
Még harcz előtt fogságba jussatok.
Szívünk az intést hálával veszi.
Isten velünk. Egy szóra, jer közel’b.
(A király a háttérben álló nyugágyra dől.) |
Nemes gróf, hogy te nem jöhetsz velünk!
Nem az ő hibája: ő ég.
Oh, dicső harcz! |
Nagyon dicső! Én láttam ily csatákat.
Itt kell maradnom, mert az járja mindig: „Nagyon ifjú;” meg: „jövőre;” meg: „korán még.”
Ha szíved vonz, fiam, bátran lopódz’ el.
Itt kell maradnom szoknyaaggatónak.
Koptatni sima padlón a czipót,
Míg elkel a dicsőség mind s mi kardot
Tánczhoz kötünk. Hitemre, ellopódzom.
Erény az ily tolvajlás.
Gróf, kövesd el. |
Orgazda én leszek, s most ég veled!
Úgy hozzátok nőttem, hogy elválásunk a kínpadra vont testnek szakadása.
Isten önnel, kapitány.
Drága monsieur Parolles.
Nemes hősök, az én kardom s a tiéitek vérrokonok. Még egy szót, ti lánglelkek! egy szót még, jeles érczek! A Spinii ezredben egy kapitányt fogtok találni, bizonyos Spuriot; bal arczán a csaták jelvénye, egy sebforradás van: tudjátok meg, hogy az én tulajdon kardom vágta ezt. Adjátok tudtára, hogy én még élek, s vigyázzatok csak, mit fog hozzá mondani.
Megtesszük, nemes kapitány.
(A két nemes ifjú el) |
Mars vegyen ótalma alá, mint újonczait.
Mi a szándékod most?
Maradni: a király…
Gyakorolj áradozóbb udvariasságot e nemes urak irányában: nagyon is hideg Isten hozzádok közé korlátozád el magadat; légy élénkebb irányukban: a jelenkor fővegére tűzve hordja őket; mintaképek gyanánt szolgálhatnak, hogyan kell járni, enni, beszélni, s a legkedvezőbb csillagzat befolyása alatt mozognak; maga az ördög vezetné bár a tánczot, az ilyenket követni szükséges. Utánok, s végy tőlök áradozóbb Isten-hozzádot.
Meg is teszem.
Derék ficzkók, s egészen alkalmasak, hogy izmos kardforgatókká váljanak.
(Bertram és Parolles el.) |
Uram, bocsánat (Letérdel) nekem s híreimnek.
Hadd lássalak felállva.
Előtted így hát olyan férfi áll,
Ki önmagának hoz bocsánatot.
Bár csak te térdelnél így esdekelve
S parancsomra te birnál így felállni.
Szeretném is; de akkor koponyádat
Bezúznám s úgy kérnék bocsánatot.
Ezt elhibáztad! Ámde mondd, uram
Kivánod-é bajodnak gyógyulását?
Nem.
Nem kell a szőlőfürt, királyi rókám?
Dehogy nem, érhetéd csak egyszer el,
Királyi rókám! Egy orvost tudok,
Ki életet képes lehelni kőbe,
Szirtet megindít, s téged tánczra kelt,
Hogy lelkesülten tűzbe jöve járod.
Már puszta érintése oly hatalmas,
Hogy feltámasztaná Pipin királyt,
Sőt tollat adna nagy Károly kezébe,
Hogy verset írjon hozzá.
És ki az? |
Egy orvos-nő. S már itt is van, király,
Ha látni vágyod. Ám, hitemre mondom
– Hogy komolyan folytassam a beszédet,
Mit tréfa kezdett – egy nővel beszéltem,
Kit kor, nem, állás, bölcseség, szilárdság
Előttem oly csodává tettenek,
Hogy e gyengeségem’ nem szégyelhetem.
Kivánod látni? (mert kérelme ez)
S megtudni, mért jött? Aztán, jó, nevess ki.
Ám, jó Lafeu, vezesd be a csodát,
Hogy részt vegyünk csodálatodba’ mink is,
Vagy elvegyük tetőled is, csodálva,
Te mért bámulhatád.
Azonnal itt lesz, |
Így hirdet ő mindig nagy-semmiket.
Lafeu visszajön Helénával.
Csak jöszte, jöszte!
Már, e gyorsaságnak |
Csak jöszte, jöszte: |
Nézésed oly csalárd, de ily csalárdtól
Nem fél királyunk. Így én Kreszidának
Nagybátyja lettem, a ki titeket
Együtt hagy bátran. Isten véletek. (El.)
Nos, szép, leány, hát jöttöd engem illet?
Igen, felséges úr.
Gerard de Narbon volt az én atyám,
Ki sokra ment szakában.
Ismerem. |
Fölösleges tehát, hogy én dicsérjem;
Elég ismerni. Rám, halálos ágyán,
Sok rendelvényt hagyott; kivált egyet,
Mely praxisában legbecsesb eredmény
S tudománya legdrágább kedvencze volt.
Őrizzem ezt – kért – mint hármas szemet,
Jobban saját szememnél. Megtevém.
S most, hallva, hogy magas felségedet
Az a gonosz baj támadá meg épen,
A melytől drága nemzőm tudománya
Legfőbb dicsőségét aratta: im
Jövék, hogy ezt, segitségemmel egyben,
Mély hódolattal felajánlanám.
Köszönjük, jó leány.
De a gyógyhatásban könnyen nem hiszek,
Holott legelső orvosink lemondtak,
És egybegyült tanácsuk úgy itélt:
A tudomány, gyógyithatlan bajától,
A természetet meg nem mentheti.
Így, józanságom’ nem mocskolhatom be,
S reményem’ azzal nem bódíthatom,
Hogy e gyógyíthatatlan bajt kuruzslók
Kezére bízzam, és saját magam
Személyemről s méltóságomról úgy
Megfeledkezzem, hogy segélyt reméljek,
Hol csak reménye sincs már a segélynek.
Így a tiszt-betöltés lesz jöttem jutalma.
Nem kényszerítem rád szolgálatom’,
S felségedtől csupán csak egy, mit esdek:
Jó véleményivel bocsásson el.
Kevesbet ennél hálám nem tehet:
Hivéd, segíthesz, s ezt úgy köszönöm,
Mint jó kivánást haldokló köszön.
Félig sem tudod, mit én teljesen,
A vészt egészen én, az írt te nem.
Mit én akarnék tenni, mit se ront az,
Ha a gyógyulásról már úgy is lemondasz.
Nagyot teremt az alkotó keze,
S gyakran a leggyöngébb lőn eszköze.
Az írás szerint: lőn gyermek már biróvá,
S gyermekké a biró; forrás folyóvá,
A míg nagy tengerek kiszáradának,
Bár bölcs tagadja létét a csodának.
Sokszor csal a sejtés, legtöbbször ott,
Hol biztosan vél tudni; majd betel,
Hol a remény hült s a kétség közel.
Elég; Isten veled. Mi haszna mondod?
Jutalmát önmagától nyerje gondod:
Hálára méltó ez, használni nem.
Mit az ég sugallt, egy szón kell vesztenem?
Máskép ítélne a mindentudó itt,
Mint mink, kiket külfény csilláma bódít.
Nagy önhittség segélyét a nagy égnek
Tulajdonítni emberek müvének.
Királyom, engedd megkisérlenem:
A menynyel tégy próbát s nem én velem.
Én nem vagyok csaló, ki mást beszél
Annál, miben csak egy a fő: a czél.
Hiszem, tudom bizonynyal s rendületlen:
Nem gyönge a szer, s te nem menthetetlen.
S te így bizol? Mondd, mily idő alatt.
Gyógyítsz ki?
Ha a menny kegyelmet ad: |
Tüzes vezetnökük szokott körútját,
A nyirkos Hesperus bágyadt világa
Nyugaton kétszer se huny le ködhomályba,
Huszonnégyszer se jelzi az üveg
Hajósnak a lopódzó perczeket:
S ép tagjaidból már a kór kivált,
Éltet nyer a mi ép, a kór halált.
S mi szolgálhat kezességéül ennek?
Minő ajánlat?
Hirdess becstelennek, |
Gyalázza, szólja szűz nevem’ gúny-ének,
S ha minden rossz legrosszabbját túléltem,
A leggyötrőbb kínpad szakaszsza éltem’.
Úgy látszik, felsőbb szellem ajka szól itt,
Ki téged, gyönge eszközt, tettre szólít.
S mit a köz ész lehetlenképen elvet,
Megóvjuk, mint magasb irányu elvet.
Élted becses, mert mind, mi drága jó,
Te benned mind az feltalálható:
Báj, ifjúság, bátorság, értelem,
Minden, hogy hajnalod boldog legyen;
S ahhoz, hogy ez mind, mind koczkára essék,
Csoda balgaság kell vagy csodás ügyesség.
Szép orvos, add a szert, kész a király:
De haljak én, az néked is halál!
Sükerre, vagy bár napra nézve csaljak,
Könyört ne tudj, méltó, hogy érte haljak;
Halál legyen – ha nem gyógyulsz ki – bérem:
De te mit adsz, ha úgy lesz mint igérem?
Kivánj.
S a mit kivánok, megadod? |
Koronámra és üdvömre, megkapod.
Úgy hát, a kit kérek néped közül,
Királyi jobbod adja férjemül;
De messze tőlem olyas gondolat,
Hogy ezt tán frank királyi vérbül add:
Alacsony, csekély nevem nem ezt akarja,
Nem olyat, a ki rangod képe, sarja;
Csak olyat, a ki mint alattvaló
Bátran megkérhető s megadható.
Kezem rá; és ha – mit fogadsz – beváltod:
Kivánatod’ viszont betöltve látod.
Válaszsz időt, a mint kedvedre van,
Beteged gyanánt im, rád bizom magam’.
Még kéne választ nyernem egyre másra;
De több tudás se költ már több bizásra:
Honnan jövél, s mily véd alatt vagy itten?
De légy kérdetlen üdvöz s áldva hitten.
Emeljetek föl, hé! – Ha szódnak állsz,
Tettembe’ tettedhez méltót találsz.
(Harsonák. Mindnyájan el.) |