I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Leonato háza előtt.
Leonato és Antonio.
ANTONIO.
Ha így haladsz, megölöd tenmagad’:
Nem okosság a bút ekként uszítni.
Magadra.
LEONATO.
Kérlek hagyd el a tanácsod’,
Mely oly haszontalan hull a fülembe,
Mintha a szitába a víz. Ne tanácsolj;
S vigaszt se halljon mástól a fülem,
Mint a kinek búja fölér enyimmel:
Hozz egy atyát, ki lányát így szerette,
Kinek gyönyöre ekként romba dőlt,
S kérd azt, hogy intsen türelemre; mérd meg
Bújával az enyimnek széle-hosszát,
Hogy ízrül-ízre összeilljenek,
Ez erre és ilyen bánat ilyenre,
Minden vonalban, ágban és alakban:
Ha ez mosolyg és simítja szakálát,
És „félre gond!” hmget, ha sírni kéne,
Ha búját bölcs szavakkal tatarozza,
Ha a bajt, gyertya-pusztítók között,
Leinni kész: jól van, hozd őt ide,
S én megtanulom tőle a türelmet.
De ilyen ember nincs: mindenki tud
Tanácsot adni, vígasztalni a bút,
Mit ő nem ér’z; de ha belé harap,
Már szenvedélylyé válik a tanács,
Mely a dühnek gyógyszert kinált előbb,
A bőszülést selyem-szálon akarta
Lekötni és a kínt lehelletével,
Az izgalmat szóval bűvölni le.
Nem, nem! mindenki csak tűrést tanácsol
Annak, kit a búbánat súlya görnyeszt;
De senkiben nincs ám erény s kitartás
Ily jámborul szenvedni, hogyha rá
Van mérve az. Ne adj nekem tanácsot:
Intésedet túlsírja bánatom.
ANTONIO.
Hát nem különb a gyermeknél az ember?
LEONATO.
Kérlek, hagyj engem: én hús, vér vagyok;
De hisz nem is volt még oly bölcs soha,
Ki a fogfájás tűrni tudta volna,
Habár az istenek stiljával írt,
És sorsnak, szenvedésnek fittyeket hányt.
ANTONIO.
Ne végy magadra minden bánatot:
Éreztesd azzal inkább, a ki megsért.
LEONATO.
Igazad van: igen, meg is teszem.
Héro nem vétkezett, azt súgja lelkem:
Hadd hallja ezt a herczeg s Claudio,
S mindaz, ki őt így megbecsteleníté.
Péter Herczeg és Claudio jönnek.
ANTONIO.
Itt jő a herczeg s Claudio sietve.
HERCZEG.
Jó napot, jó napot.
CLAUDIO.
Jó napot mindekettőjöknek.
LEONATO.
Hallják, uram…
HERCZEG.
Sietünk, Leonato!
LEONATO.
Igen, sietnek! Jó, csak menjenek…
Sietnek úgy-e most? Jól van. No mindegy.
HERCZEG.
Ej, jó öreg, ne veszekedj’ velünk.
ANTONIO.
Ha igazán veszekedni akarna,
Valamelyönk porba heverne itt.
CLAUDIO.
Ki sérti őt?
LEONATO.
Te sértesz, színlelő.
Ejh, sohse tedd kardodra a kezed’:
Nem félek én tőled.
CLAUDIO.
Legyen kezem
Elátkozott, ha ily aggot ijeszt meg.
Önkénytelen érintém kardomat.
LEONATO.
Ember, ne űzz tréfát velem, ne csúfolj:
Én nem vagyok se hülye, sem bolond,
Hogy aggság örvén dicsekedjem azzal,
Mit tettem ifjan, vagy miket tehetnék,
Ha vén nem volnék. Tudd meg, Claudio,
Te megsértéd ártatlan leányom’ s engem,
És kényszerítsz, hogy mindent félretéve,
Ősz hajjal és sok év sebhelyivel,
Kihívjalak, mint férfi férfiút.
Rágalmazád ártatlan gyermekem’:
Szivén rágalmad át meg át hatott,
Ott nyugszik őseim közt eltemetve,
Hová botrány még soha nem került, az
Övén kívűl, mint gazságod koholt.
CLAUDIO.
Gazságom?
LEONATO.
Az, gazságod, mondom, az.
HERCZEG.
Igaztalant beszélsz, öreg.
LEONATO.
Uram,
Testén bebizonyítom: merje hát!
Hisz vívni tud, folyvást gyakorolja azt,
És élte májusán van, víg erőben.
CLAUDIO.
El! Önnel én semmit sem kezdhetek.
LEONATO.
Leráznál úgy-e? Gyermekem’ megölted:
Ha engem ölsz meg, fattyú, férfit ölsz.
ANTONIO.
Öljön meg mindkettőnket, férfiakat!
De arra nem jut; öljön engem elsőbb:
Győzz meg s taposs el… Hadd feleljen, engedj!
Jer, fattyú, jer velem! fattyú, kövess!
Kivirgácsollak vívó-iskoláddal,
Ki én! úgy légyen a nevem nemes.
LEONATO.
Öcsém…
ANTONIO.
Ne bánts. Az Isten látja, mint
Szerettem húgomat: most halva fekszik:
Halálra rágalmazták e gazok, kik
Úgy mernek szembe-nézni férfival,
Mint én merek kígyót megfogni nyelvén
Majmok, bitangok, gyávák, poltronok!
LEONATO.
Öcsém, Antonio…
ANTONIO.
Ne bánts! Tudom jól,
Kik és mit érnek ők mind egy szemerig.
Hóbortos, orczátlan divat-babák,
Hazug, maró, csúfos rágalmazók,
Bohóczok, a kik külsőleg ijesztők,
Elmondanak vagy féltuczat merész szót:
Hogy tönkre tennék ellenségöket,
Azaz, ha mernék. Ennyi az egész.
LEONATO.
Öcsém, Antonio…
ANTONIO.
Ejh, hagyd el, és ne
Avatkozz’ ebbe: hagyd csak reám.
HERCZEG.
Urak, mi nem szítjuk már a türelmet.
Szivem zokog leányának halálán;
De semmi vád, becsületemre, nem volt,
Csak a való, bebizonyúlt igazság.
LEONATO.
Uram, uram!
HERCZEG.
Nem hallgatom.
LEONATO.
Nem-é?
Jer hát, öcsém. Majd meghallgatna még!
ANTONIO.
Meg ám, vagy egyikünk lakolni fog.
(Leonato és Antonio el.)
Bencze jön.
HERCZEG.
Nézd, nézd, itt jön, a kit keresni indultunk.
CLAUDIO.
No, pajtás, mi újság?
BENCZE.
Jó napot, uram.
HERCZEG.
Hozott Isten, barátom. Épen arra jöttél, hogy majdnem szétválaszsz egy verekedést.
CLAUDIO.
Majd leharapta az orrunkat két fogatlan vén ember.
HERCZEG.
Leonato és öcscse. Mit gondolsz? Ha megverekedtünk volna, úgy-e mégis nagyon fiatalok lettünk volna hozzájok?
BENCZE.
Álnok ügyben nincs meg a valódi bátorság. Én épen önöket keresem.
CLAUDIO.
Mi is régen őgyelgünk, téged keresve: mert nagyon elővett bennünket a komorság, azt szeretnők elűzni. Hegyezd egy kissé az eszed’.
BENCZE.
Itt van a hüvelyembe: kihúzzam?
HERCZEG.
Hát te az eszedet oldaladon hordod?
CLAUDIO.
Azt ugyan még senki sem tette, bár akadtak elegen, ki az eszöket félrecsapták.
HERCZEG.
Becsületemre, ez a fiú halvány. Beteg vagy-é, vagy mérges?
CLAUDIO.
Ej, bátorság, pajtás! Kutyát ölje meg a bánat; te benned van elég erő, hogy megöld a bánatot.
BENCZE.
Uram, én elibe vágok élczeinek, ha ellenem intézi. Kérem, válasszon más tárgyat.
CLAUDIO.
Akkor szerezz más dárdát, mert utolsó dárdád összetört.
HERCZEG.
A napfényre mondom, jobban-jobban elváltozik. Azt hiszem, csakugyan mérges.
CLAUDIO.
Ha az, hiszen tudja, hogy kell nekigyűrkőzni.
BENCZE.
Mondhatok-e már egy szót?
CLAUDIO.
Isten mentesen, még párbajra hí!
BENCZE.
Ön gazember. Nem tréfálok. Jóvá teszem, a mint akarja ön, a mivel akarja ön, a mikor akarja ön. Ön megölt egy kedves hölgyet, és annak halála súlyosan fog önre visszahullni. Tudassa szándékát.
CLAUDIO.
Jó, tehát találkozunk, legalább egy jót vigadok.
HERCZEG.
Mi az? lakoma, lakoma?
CLAUDIO.
Az bizony: meg is köszönöm neki: meghívott borjúfejre és kappanra, a mit ha derekasan föl nem darabolok, mondják a késemet vaskónak. Hát kanpulyka lesz-e?
BENCZE.
Uram, nagyon könnyen ugrál az esze.
HERCZEG.
Tudod-e, hogy a te eszedet Beátrisz tegnap hogy dicsérte? Arról beszéltem, hogy ügyes az eszed. „Az ám,” azt mondja, „ügyes kis ész.” „Nem, nem” mondom én, „nagy ész az.” „Igen,” azt mondja, „nagy otromba ész.” „Dehogy,” mondom én, „igen jó ész.” „Igazán,” mondja ő, „nem bánt senkit.” „Nem úgy,” mondom megint, „valódi okos és bölcs.” „Okos, mint a kos, bölcs, mint a lőcs,” mondja ő. „Több nyelven beszél,” mondom én „Igen,” mondja ő, „nekem hétfőn este megesküdött valamire, a mit kedden reggel már meghazudtolt: tehát két különböző nyelven beszélt.” Így forgatta a személyes erényeidet, majd egy óra hosszat; de végre is egy sohajjal fejezte be, hogy te vagy a legderekabb ember az országban.
CLAUDIO.
Aztán szivéből kisírta magát, s azt mondta, hogy bánja is ő.
HERCZEG.
Bezzeg úgy az; de mindamellett téged, ha halálig nem gyűlölne, halálosan szeretne. Ez öreg úr leánya nekünk mindent elbeszélt.
CLAUDIO.
Mindent, mindent, s még többet is. „Az Úristen meglátta őt, midőn elbújt vala a kertben.”
HERCZEG.
Mikor tűzzük már a bika szarvát az érzelgős Bencze homlokára?
CLAUDIO.
Alá pedig egy feliratot: „Itt lakik a megházasodott Bencze.”
BENCZE.
Ficzkó, szándékomat tudod. Most itt hagylak fecsegő kedvedben. Úgy forgatod az élczeket, mint szájhős a kardját, a mely, hála Isten, senkinek sem árt. – Fölséges uram, köszönöm sok kegyét; el kell válnom kiséretéből. Öcscse, a fattyúvér, megszökött Messinából; önök közösen megöltek egy kedves, ártatlan leányt. A mi pedig ezt a szakálatlan úrfit illeti vele majd találkozunk; addig élje világát.
(Bencze el.)
HERCZEG.
Komolyan beszél.
CLAUDIO.
A legkomolyabban; és megesküszöm reá, hogy Beátrisz iránti szerelemből.
HERCZEG.
Téged párbajra hítt?
CLAUDIO.
A leghatározottabban.
HERCZEG.
Furcsa biz az ember, mikor az ingét, nadrágát magával viszi, de az eszét elhagyja.
CLAUDIO.
Akkor is óriás a majomhoz képest; de a majom meg tudós az ilyenhez mérve.
HERCZEG.
De türtőztesd magad’; hagyja csak most; zsugorodjál össze, szivem, s légy komoly. Nem azt mondta-e Bencze, hogy az öcsém megszökött?
Galagonya, Bunkós, a Két Őr jönnek, Konráddal és Borachióval.
GALAGONYA.
Jöjjenek, csak jöjjenek: ha az igazság most meg nem tudja szelidíteni az urakat, no hiszen ne is tartsa többet azt a fontot a kezében. Akármilyen elátkozott képmutogatók az urak, majd szemmel tartjuk most.
HERCZEG.
Hogyan, mi ez? az öcsének két embere megkötözve? Az egyik Borachio.
CLAUDIO.
Hallgassa meg a vétköket, fölséged.
HERCZEG.
Biztosok, mi vétket követtek el ezek az urak?
GALAGONYA.
Hát, fölséges uram, hamis vallomást tettek; azon följül nem igazat mondtak; másodszor rágalmazók is; hatodszor és utoljára gyanúba kevertek egy kisasszony; harmadszor valótlan igazságokat koholtak; és végtére mind a ketten hazug gazemberek.
HERCZEG.
Először, azt kérdem, mit csináltak? harmadszor azt kérdem mit a vétkök? hatodszor és utoljára, mit követtek el? és végtére, mi vádat akarsz emelni ellenök?
CLAUDIO.
Helyes kérdések, fölség, épen az ő beosztása szerint. Becsületemre mondom, pompásan felczifrázta ezt a gondolatot.
HERCZEG.
Kit bántottak az urak, hogy így megkötözve hozatnak a vallatásra? Ez a tudós biztos úr olyan körülményes, hogy nem lehet megérteni. Mi a vétkök?
BORACHIO.
Fölséges herczeg, ne hurczoltasson tovább a kihallgatás végett: hallgasson meg, s aztán hadd öljön meg ez a gróf úr. Én megcsaltam a fölségetek saját szemeit. A mit fölséged bölcsessége nem bírt fölfedezni, kiderítették ezek a gügye szájtátók, a kik az éjjel kihallgattak, midőn megvallottam e társamnak, hogyan ösztönzött János gróf, a fölséged öcscse, hogy gyanúba keverjen Héro kisasszonyt; hogyan hoztuk fölségteket a kertbe; hogy láttak ott engem szerelmeskedni Margittal, Héro ruhájában; s hogy becsteleníté meg Hérót a gróf, mikor esküdni akartak. Gazságomat ezek jegyzőkönyvbe vették, s én inkább halálommal pecsételem azt, mintsem valaha ismételjem. A kisasszony meghalt az én és uram hamis vádunk következtében. Röviden tehát, nem kivánok egyebet, mint gazságom büntetését.
HERCZEG.
Nem vas gyanánt fut-e e szó véreden át?
CLAUDIO.
Oh, mérget ittam, a míg elbeszélte.
HERCZEG.
S öcsém lovalt föl erre tégedet?
BORACHIO.
Ő; és az ármányt dúsan megfizette.
HERCZEG.
Rút hitszegésből áll egész valója.
És megszökött e csúf gazság után!
CLAUDIO.
Édes Héróm! most képed úgy tünik föl,
A mint először megszerettelek.
GALAGONYA.
Gyerünk; hozzátok a vádlottakat; azóta a jegyző úr Leonato urat is kellőleg utalványozta a dologról. Aztán, barátaim, el ne felejtsétek tekintetbe venni, ha eljön az ideje és helye, hogy én szamár vagyok.
BUNKÓS.
Épen itt jön Leonato uraság és a jegyző úr.
Leonato, Antonio és a Jegyző jönnek.
LEONATO.
Hol a gazember? hadd nézzek szemébe!
Hogy máskoron, ha ilyenforma embert
Találok, elkerüljem. Melyik az?
BORACHIO.
Ha sértőjét keresi, nézzen én rám.
LEONATO.
Te vagy, bitang, ki egy lehelleteddel
Megölted gyermekem’?
BORACHIO.
Én, egyedűl én.
LEONATO.
Nem úgy; hazudsz, gazember: ime itt áll
Ez a derék két úr, a harmadik
Már megszökött, kik szintén részesek.
Herczeg, köszönöm a lyányom halálát:
Igtassa ezt nagy tettei sorába,
Fejdelmi tett volt, csak gondolja meg jól.
CLAUDIO.
Hogy kérjem a türelmed’? nem tudom;
De szólanom kell. Válaszsz bosszuállást;
Mérj büntetést, minőt ki tudsz találni
Bűnömre: óh hiszen nem vétkezém,
Csak tévedésből.
HERCZEG.
Én sem, esküszöm;
S mégis, hogy e jó agg engesztelődjék,
Alávetem magam’ bármily tehernek,
Mit ő reám mér.
LEONATO.
Nem kérhetem, hogy lyányomat föléleszd;
Az lehetetlen; oh, csak arra kérlek,
Győzzétek a város népét meg arról,
Hogy ő ártatlanúl halt; s ha szerelmed,
Bús ihletéssel, még alkotni tud,
Tégy sírkövére egy gyászverset és
Zengd el fölötte azt, zengd el ma éjjel.
És holnap aztán jöjj hozzám megint,
S ha már vőm nem lehetsz, légy hát öcsém.
Testvéröcsémnek is van egy leánya,
Egészen mása elhalt gyermekemnek,
Egyetlen örökös kettőnk után:
Nyújtsd néki nénjének szánt jobbodat:
Így meg fog halni bosszúm.
CLAUDIO.
Oh nemes sziv,
Kegyességed könnyet fakaszt szemembe!
Ajánlatod’ tárt karral fogadom:
Ezentúl a tied szegény Claudio.
LEONATO.
Holnap tehát várok reád; ma éjre
Búcsút veszek. Ezt a galád gazembert
majd szembe állítom Margittal, a kit,
Úgy gondolom, kibérelt János úr
E cselszövésre.
BORACHIO.
Nem, lelkemre, nem:
Nem tudta, mit tesz, a mikor velem
Beszélgetett; mindenben hű, erényes
Volt mindig ő, mióta ismerem.
GALAGONYA.
Azon feljűl azonban, fölséges uram, a mi még nincs tisztába hozva, ez a vádlott, ez a bűnös itt ni, engem szamárnak mondott: könyörgöm alásan, emlékezzék meg erről a büntetésében. Aztán meg az őrök hallották őket még bizonyos Alakosról is beszélni: azt mondják róla, hogy ez az ember mindig égetteti a haját és annálfogva irtóztató lángoló fejjel ijesztgeti a népet, a mellett meg pénzt kér kölcsön az Isten nevében, de soha sem fizet, s ez által úgy elrontotta az Isten hitelét, hogy arra mai napság már senki sem akar pénzt adni. Kérem alásan, vallassák ki őket erre nézvést is.
LEONATO.
Köszönöm az őrködést, és becsületes fáradságodat.
GALAGONYA.
Uraságod olyan szépen beszél, mint egy háládatos és illendőség-tudó ifjú; dicsértessék az úr neve érette.
LEONATO.
Nesze a fáradságodért. (Pénzt ad neki.))
GALAGONYA.
Kegyesen köszönöm az eklézsia nevében.
LEONATO.
Csak eredj: átveszem tőled a foglyokat, és még egyszer köszönöm.
GALAGONYA.
Itt hagyom tehát ezt a csavargó bűnöst uraságodnak; de könyörgöm alásan, mások szigorú példája végett tessék megjavítani magát. Isten tartsa meg uraságodat; minden jót kivánok: adja vissza az úr teljes egészségét. Alázatosan engedelem adatván az eltávozásra, reménylem, hogy mielőbbi szives viszonttalálkozásunkat az Isten kegyesen meggátolandja. Jöjjenek, szomszéd.
(Galagonya, Bunkós és az Őrök el.)
LEONATO.
Holnap reggelig, uraim, Isten áldja önöket.
ANTONIO.
Áldja Isten, urak: holnapra elvárjuk.
HERCZEG.
Nem maradunk el.
CLAUDIO.
Az éjjel Hérót fogom siratni.
(Péter Herczeg és Claudio el.)
LEONATO.
Kisérd be e ficzkókat: majd kikérdjük Margitot, honnan ismerős velök.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem