I. SZÍN.
Király, te eleget től. Szent gyanánt
Viselted a gyászt. Bármi volt bünöd,
Leróttad azt; sőt többet bűnhödél,
Mint vétkezél. Tégy hát, mikép az ég:
Felejtsd a bút, s bocsáss meg önmagadnak
Úgy, mint az ég.
Míg emlékszem reá |
Bennök bűnöm; mind’ arra gondolok, mit
Véték magamnak; oly nagyot pedig, hogy
Utódtalan levék, megöltem a
Legédesebb nőt, kiben csak reményét
Vethette férj!
Úgy van, király, való;
Ha nődül vennél minden nőt egyenként,
Vagy mindenikből, a mi jó, kivennéd,
Tökéletest alkotni: – még is ő,
A kit megöltél, páratlan maradna.
Igaz, megöltem. Én öltem meg őt!
De te halálra sebzesz, a midőn
Kimondod azt, mi szintoly keserű
Így nyelveden, mint itt, agyamban. Kérlek,
Ritkán beszélj így.
Inkább soha se, |
Jobb volna és kegyesb színt vetne rád is.
Azok közűl vagy, jól tudom, kik őt
Megint megházasítnák.
Ha te nem: |
Királyi név díszét; nem gondolod meg:
Ha a király utódtalan, mi vész száll
A honra s megemészti közönyös
Tétlen tanúit is. Mi voln’ helyesb, mint
Örülni, hogy királynénk boldog, ott?
S mi voln’ helyesb, mint kárpótlásul, – és
Jelen vigasznak, üdvül a jövőnek
Új társat adni a királyi ágynak?
Tekintve azt, ki elment, arra méltó
Nincs több. Különben isteneink kivánják,
Hogy teljesüljön titkos végzetök.
S nem mondta-é az isteni Apollo,
A jósigék értelme nem az-e,
Hogy a királynak más utódja nem lesz,
Míg elvesztettje föl nincs lelve? Mi
Csak oly lehetlen emberész előtt, mint
Hogy Antigonusom kitörje sírját
És visszatérjen, ki bizonynyal, a
Kicsinynyel elveszett. – Szerintetek
Urunk az éggel és a jós-igékkel
Daczolna. Lesz utód, ne féljetek,
A korona lel örököst. A leg-
Méltóbbra hagyta Sándor a magáét,
Így a legjobb utóda volt.
Paulina! |
Tudom. Hallgattam vón’ szavadra bár!
Most is királyném drága szép szeme
Ragyogna rám s szedhetném ajka mézét!
Mely gazdagabb lett, a midőn adott!
Valót beszélsz; nincs asszony több olyan!
Hát ne legyen nőm senki! Egy roszabb,
– Ha véle jobban bánnék, – fölidézné
Szent szellemét, s testébe visszaszállva
– Itt e helyen, hol megbántója jár, –
Így nyögne kínban: „Még ezt is nekem!”
Ha ezt tehetné: volna rá oka.
Igen, sőt arra ösztönözne, hogy
Öljem meg a kit elvevék.
Ha én |
Nézz csak szemébe s szólj, e bágyadott
Fényért vevéd el? és sikoltanék, hogy
Füled repedne, s ezt kiáltanám:
„Gondolj szememre!”
Csillag, csillag az, |
Nem kell nekem nő!
Tennél-é hitet, hogy |
Helyben hagyom?
Üdvömre, nem, soha! |
Ti jó urak, hát legyetek tanúk.
Túlságosan kisérted őt.
Ha csak |
Hű mása a valónak, –
Asszonyom – |
S mégis, ha vágysz nősülni, jó uram,
Ha múlhatatlan, ha akarsz, csak azt
Kérem: hogy én válaszszak nőt. Nem oly
Ifjú lesz az, mint volt a más, – de olyan,
Hogy visszatérve úrnőnk szelleme,
Örömmel látná karjaidban ezt.
Hű Paulinám, csak ha te akarod,
Nősülök újra.
Úgy tehát csak akkor, |
Addig soha.
Nemes jő.
Egy ifjú, ki magát Polixenes
Fiának, Florizelnek nevezi,
Kér bebocsáttatást, felség, elődbe;
Nejével, – szebb nőt nem láttam soha.
Mi ez? Nem apja rangjaként közelg!
Be sem jelentve, ily véletlenűl?
Talán nem is szándékos jötte? Csak
Vaksors hozá, vagy kényszer? És minő
Kisérete?
Kevés, s az is szegény!
És herczegnője is, mondád, vele?
A föld legékesb gyöngye, kire csak
Napfény sütött!
Oh Hermione! |
Szebb lenni a szebb múltnál: úgy ad helyet
Szépséged im ez újnak! – Uram, magad
Mondád s írád, – de iratod hideg most,
Mint tárgya, – hogy nem multa őt felül,
S nem mulja senki; így egykor dalod
Az ő dicséretén dagályban állt,
De most apályra szálla, hogy ha mást
Szebbnek magasztalsz.
Megbocsáss, amazt |
Látják, urává lesz nyelvednek is!
Hirdessen új hitet, s minden hivők
Szent lángja lankad s mind hozzája áll,
A kit hí.
Még a nők is tán?
A nők |
A férfiaknál; – és a férfiak,
Mert legkecsesb a nők közt.
Menj, Cleomenes, |
Előnkbe, karjainkba!
(Cleomenes, többekkel el.) |
Különös, |
Ha herczegünk, a |
Ez ifjú úrhoz jó pár lenne ő!
Mert nála ez csak négy héttel korosb.
Kérlek, ne többet; hagyd el. Hisz tudod:
Ha említik, halálát újra érzem.
Ha látom e királyfit, szavaid
Oly gondolatra hoznak, mely miatt
Megbomlik elmém. – Jőnek!
Cleomenes, Florizel, Perdita, Kiséret jönnek.
Drága herczeg! |
Mert ím apád alakját nyomta ki,
Téged foganván! Volnék csak husz éves,
– Úgy benned él apádnak képe, – hogy
Testvérnek mond’nálak, mint egykor őt,
S szólnék azokról, miket ketten együtt
Szilajkodánk! – Légy üdvöz, szív szerint.
S szép hölgyed! E herczegnő! Angyal! Ah!
Kettőt veszték el, kik a föld s az ég
Között így állanának, bámulást
Ébresztve, mint ti, szép pár! Elveszett
Minden; s bolondságom miatt! – a jó kedv,
Sőt jó apádnak barátsága is;
Kit, bár lesújtva, még egyszer viszont
Meglátni vágyom.
Ő parancsolá |
Üdvözletet hozok, mit csak király
– Mint jó barát küld jó baráthoz. És ha
Gyöngélkedés, – az aggkor társa, – nem
Fogyasztaná meg régi erejét:
A messziség s a tenger távolát
Ő mérte volna, hozzád jőve meg –
Mert (s ő izente ezt) hőbben szeret,
Mint mind a mennyi más uralkodót!
Derék barátom, társam! Mit terajtad
Ejték, a seb szívemben újra vérzik.
S tőled e szíves megemlékezés
Csak engem vádol, késedelmemért!
– Légy üdvöz itt, mint földnek a tavasz!
S hogy e szépséget is kitetted a
Tenger dühének, üdvözölni azt,
Ki nem méltó e fáradságra, – annál
Kevésbbé arra, hogy veszélynek is ki-
Tégy érte ilyen drága életet!
Ő Libyábúl jő, uram.
Holott |
Rettegik, szeretik?
Onnan, király! |
Lányáúl ismerék el. – Kedvező szél
Röpíte délrűl erre, hogy betöltsük
Atyám parancsát. S már Szicziliád
Partjárúl indítám kiséretem
Javát hazámba, hírül vinni meg,
Hogy Libyában czélunk sikerült,
S én s nőm veszélytelen szálltunk ki itt,
Hol most vagyunk.
A kegyes istenek |
Míg itt mulattok! Drága jó apád,
Kegyes király, ki ellen még is én,
Személye szent bár, bűnt tevék; az ég
– Haragra gyulva, – elrabolta érte
Utódimat: atyád pedig, mikép
Érdemli égtől, benned áldva van,
Méltó fiában. Oh én is mit adnék,
Ha mint ti, drága pár! – így állna most
Fiam s leányom, szemeim előtt!
Második Nemes jő.
Felséges úr, a hír, melyet hozok,
Hitelt se’ nyerne, ha bizonyítéka
Nem volna oly közel! – A cseh király
Köszönt s személyesen kér általam, hogy
Fiát fogasd el, a ki rangot és
Kötelességet megtapodva, apja-
És örökétől megszökött, – s mi több: egy
Juhász leánynyal.
Hol van a cseh? – szólj! |
Itt városodban. Most hagyám el őt.
Zilán beszélek, bámulásom és
A tárgy kivánja. Ide sietett –
(Üldözve a derék párt, úgy hiszem)
Midőn az úton e hölgyecske apját
S bátyját találta, kik hazúl együtt
Szökének a herczeggel.
Hah! Camillo |
Eddig minden vihart kiállt.
Szemébe |
Hogyan? Camillo?
Ő, uram. Beszéltem |
Hallgatja most ki. So’se láttam így
Reszketni; – térdre esve csókolák
A földet, – esküvés minden szavok.
De a király siket s ezer halállal
Ijeszti egy halálban.
Oh szegény |
S nem enged egybe kelnünk.
Volt-e nász? |
Nem még, s nem is remélem egyhamar.
A csillagok előbb a völgybe szállnak,
S mélység s magosság összefoly.
Uram! |
Az lesz, mihelyt nőm. |
Ez a „mihelyt” – apád jobban sietvén –
Lassan közelg. Sajnálom, ifjú, hogy
Apád szívétől tetted elszakaszt,
Kihez a vér szent tartozása fűz.
Sajnálom azt is, hogy hölgyed nem oly
Dús rangra mint szépségre, hogy tehozzád
Méltó lehessen.
Kedvesem, ne félj! |
S apámmal űzet: szerelmünket egy
Hajszálnyival meg nem gyöngítheti.
Gondolj, uram, a korra, a midőn
Te is csak ily magam korú valál,
S e gondolattal védjed ügyemet.
Kértedre, legnagyobbat is, mikép
Haszontalant, könnyen megád apám.
Arádat kéne tőle kérnem, ezt
Apád haszontalannak nézi.
Felség, |
Előtt egy hóval, méltóbb volt emily
Tekintetedre, – mint a mit ma látsz.
Rágondolék e pillantásban is.
– De nem feleltem kérdésedre, ifjú!
Megyek apádhoz: hogyha vágyaid
Becsületed’ még el nem temeték,
Úgy pártolód vagyok. Ezért megyek
Elébe most. Kövessetek. Minő
Lesz a siker, meglátjuk; jer, uram! | (Mind el.) |