I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Sziczilia. Terem Leontes palotájában.
Leontes, Cleomenes, Dion, Paulina, Kiséret.
CLEOMENES.
Király, te eleget től. Szent gyanánt
Viselted a gyászt. Bármi volt bünöd,
Leróttad azt; sőt többet bűnhödél,
Mint vétkezél. Tégy hát, mikép az ég:
Felejtsd a bút, s bocsáss meg önmagadnak
Úgy, mint az ég.
LEONTES.
Míg emlékszem reá
S erényire, – feledni nem tudom
Bennök bűnöm; mind’ arra gondolok, mit
Véték magamnak; oly nagyot pedig, hogy
Utódtalan levék, megöltem a
Legédesebb nőt, kiben csak reményét
Vethette férj!
PAULINA.
Úgy van, király, való;
Ha nődül vennél minden nőt egyenként,
Vagy mindenikből, a mi jó, kivennéd,
Tökéletest alkotni: – még is ő,
A kit megöltél, páratlan maradna.
LEONTES.
Igaz, megöltem. Én öltem meg őt!
De te halálra sebzesz, a midőn
Kimondod azt, mi szintoly keserű
Így nyelveden, mint itt, agyamban. Kérlek,
Ritkán beszélj így.
CLEOMENES.
Inkább soha se,
Bár mit beszélnél, ez idő szerint,
Jobb volna és kegyesb színt vetne rád is.
PAULINA.
Azok közűl vagy, jól tudom, kik őt
Megint megházasítnák.
DION.
Ha te nem:
Nem hordod a hont sziveden, sem e
Királyi név díszét; nem gondolod meg:
Ha a király utódtalan, mi vész száll
A honra s megemészti közönyös
Tétlen tanúit is. Mi voln’ helyesb, mint
Örülni, hogy királynénk boldog, ott?
S mi voln’ helyesb, mint kárpótlásul, – és
Jelen vigasznak, üdvül a jövőnek
Új társat adni a királyi ágynak?
PAULINA.
Tekintve azt, ki elment, arra méltó
Nincs több. Különben isteneink kivánják,
Hogy teljesüljön titkos végzetök.
S nem mondta-é az isteni Apollo,
A jósigék értelme nem az-e,
Hogy a királynak más utódja nem lesz,
Míg elvesztettje föl nincs lelve? Mi
Csak oly lehetlen emberész előtt, mint
Hogy Antigonusom kitörje sírját
És visszatérjen, ki bizonynyal, a
Kicsinynyel elveszett. – Szerintetek
Urunk az éggel és a jós-igékkel
Daczolna. Lesz utód, ne féljetek,
A korona lel örököst. A leg-
Méltóbbra hagyta Sándor a magáét,
Így a legjobb utóda volt.
LEONTES.
Paulina!
Te Hermion’ emlékét szentül őrzöd,
Tudom. Hallgattam vón’ szavadra bár!
Most is királyném drága szép szeme
Ragyogna rám s szedhetném ajka mézét!
PAULINA.
Mely gazdagabb lett, a midőn adott!
LEONTES.
Valót beszélsz; nincs asszony több olyan!
Hát ne legyen nőm senki! Egy roszabb,
– Ha véle jobban bánnék, – fölidézné
Szent szellemét, s testébe visszaszállva
– Itt e helyen, hol megbántója jár, –
Így nyögne kínban: „Még ezt is nekem!”
PAULINA.
Ha ezt tehetné: volna rá oka.
LEONTES.
Igen, sőt arra ösztönözne, hogy
Öljem meg a kit elvevék.
PAULINA.
Ha én
Volnék a kósza szellem, mondanám:
Nézz csak szemébe s szólj, e bágyadott
Fényért vevéd el? és sikoltanék, hogy
Füled repedne, s ezt kiáltanám:
„Gondolj szememre!”
LEONTES.
Csillag, csillag az,
S a többi holtszén. Paulina, ne félj,
Nem kell nekem nő!
PAULINA.
Tennél-é hitet, hogy
Nősülni nem fogsz, csak ha magam is
Helyben hagyom?
LEONTES.
Üdvömre, nem, soha!
PAULINA.
Ti jó urak, hát legyetek tanúk.
CLEOMENES.
Túlságosan kisérted őt.
PAULINA.
Ha csak
Nem támad egy új Hermione, egész
Hű mása a valónak, –
CLEOMENES.
Asszonyom –
De hallgatok.
PAULINA.
S mégis, ha vágysz nősülni, jó uram,
Ha múlhatatlan, ha akarsz, csak azt
Kérem: hogy én válaszszak nőt. Nem oly
Ifjú lesz az, mint volt a más, – de olyan,
Hogy visszatérve úrnőnk szelleme,
Örömmel látná karjaidban ezt.
LEONTES.
Hű Paulinám, csak ha te akarod,
Nősülök újra.
PAULINA.
Úgy tehát csak akkor,
Ha jó királyném feltámad megint,
Addig soha.
Nemes jő.
NEMES.
Egy ifjú, ki magát Polixenes
Fiának, Florizelnek nevezi,
Kér bebocsáttatást, felség, elődbe;
Nejével, – szebb nőt nem láttam soha.
LEONTES.
Mi ez? Nem apja rangjaként közelg!
Be sem jelentve, ily véletlenűl?
Talán nem is szándékos jötte? Csak
Vaksors hozá, vagy kényszer? És minő
Kisérete?
NEMES.
Kevés, s az is szegény!
LEONTES.
És herczegnője is, mondád, vele?
NEMES.
A föld legékesb gyöngye, kire csak
Napfény sütött!
PAULINA.
Oh Hermione!
Mint a jelen mindig pöffeszkedik
Szebb lenni a szebb múltnál: úgy ad helyet
Szépséged im ez újnak! – Uram, magad
Mondád s írád, – de iratod hideg most,
Mint tárgya, – hogy nem multa őt felül,
S nem mulja senki; így egykor dalod
Az ő dicséretén dagályban állt,
De most apályra szálla, hogy ha mást
Szebbnek magasztalsz.
NEMES.
Megbocsáss, amazt
Csaknem feledtem. Ez, ha szemeid
Látják, urává lesz nyelvednek is!
Hirdessen új hitet, s minden hivők
Szent lángja lankad s mind hozzája áll,
A kit hí.
PAULINA.
Még a nők is tán?
NEMES.
A nők
Szeretni fogják, mert nő, s többet ér
A férfiaknál; – és a férfiak,
Mert legkecsesb a nők közt.
LEONTES.
Menj, Cleomenes,
Magad s barátid, és hozzátok őket
Előnkbe, karjainkba!
(Cleomenes, többekkel el.)
Különös,
Hogy mintegy lopva jő!
PAULINA.
Ha herczegünk, a
Gyermekek gyöngye, ezt megérte volna,
Ez ifjú úrhoz jó pár lenne ő!
Mert nála ez csak négy héttel korosb.
LEONTES.
Kérlek, ne többet; hagyd el. Hisz tudod:
Ha említik, halálát újra érzem.
Ha látom e királyfit, szavaid
Oly gondolatra hoznak, mely miatt
Megbomlik elmém. – Jőnek!
Cleomenes, Florizel, Perdita, Kiséret jönnek.
Drága herczeg!
Anyád a házasságban hű vala,
Mert ím apád alakját nyomta ki,
Téged foganván! Volnék csak husz éves,
– Úgy benned él apádnak képe, – hogy
Testvérnek mond’nálak, mint egykor őt,
S szólnék azokról, miket ketten együtt
Szilajkodánk! – Légy üdvöz, szív szerint.
S szép hölgyed! E herczegnő! Angyal! Ah!
Kettőt veszték el, kik a föld s az ég
Között így állanának, bámulást
Ébresztve, mint ti, szép pár! Elveszett
Minden; s bolondságom miatt! – a jó kedv,
Sőt jó apádnak barátsága is;
Kit, bár lesújtva, még egyszer viszont
Meglátni vágyom.
FLORIZEL.
Ő parancsolá
Szicziliába jönnöm; tőle száz
Üdvözletet hozok, mit csak király
– Mint jó barát küld jó baráthoz. És ha
Gyöngélkedés, – az aggkor társa, – nem
Fogyasztaná meg régi erejét:
A messziség s a tenger távolát
Ő mérte volna, hozzád jőve meg –
Mert (s ő izente ezt) hőbben szeret,
Mint mind a mennyi más uralkodót!
LEONTES.
Derék barátom, társam! Mit terajtad
Ejték, a seb szívemben újra vérzik.
S tőled e szíves megemlékezés
Csak engem vádol, késedelmemért!
– Légy üdvöz itt, mint földnek a tavasz!
S hogy e szépséget is kitetted a
Tenger dühének, üdvözölni azt,
Ki nem méltó e fáradságra, – annál
Kevésbbé arra, hogy veszélynek is ki-
Tégy érte ilyen drága életet!
FLORIZEL.
Ő Libyábúl jő, uram.
LEONTES.
Holott
A hősi Smalust, e derék vitézt
Rettegik, szeretik?
FLORIZEL.
Onnan, király!
És tőle, kinek búcsú könnyei
Lányáúl ismerék el. – Kedvező szél
Röpíte délrűl erre, hogy betöltsük
Atyám parancsát. S már Szicziliád
Partjárúl indítám kiséretem
Javát hazámba, hírül vinni meg,
Hogy Libyában czélunk sikerült,
S én s nőm veszélytelen szálltunk ki itt,
Hol most vagyunk.
LEONTES.
A kegyes istenek
Tartsák a léget tisztán ártalomtól,
Míg itt mulattok! Drága jó apád,
Kegyes király, ki ellen még is én,
Személye szent bár, bűnt tevék; az ég
– Haragra gyulva, – elrabolta érte
Utódimat: atyád pedig, mikép
Érdemli égtől, benned áldva van,
Méltó fiában. Oh én is mit adnék,
Ha mint ti, drága pár! – így állna most
Fiam s leányom, szemeim előtt!
Második Nemes jő.
2. NEMES.
Felséges úr, a hír, melyet hozok,
Hitelt se’ nyerne, ha bizonyítéka
Nem volna oly közel! – A cseh király
Köszönt s személyesen kér általam, hogy
Fiát fogasd el, a ki rangot és
Kötelességet megtapodva, apja-
És örökétől megszökött, – s mi több: egy
Juhász leánynyal.
LEONTES.
Hol van a cseh? – szólj!
2. NEMES.
Itt városodban. Most hagyám el őt.
Zilán beszélek, bámulásom és
A tárgy kivánja. Ide sietett –
(Üldözve a derék párt, úgy hiszem)
Midőn az úton e hölgyecske apját
S bátyját találta, kik hazúl együtt
Szökének a herczeggel.
FLORIZEL.
Hah! Camillo
Árula el, kinek becsülete
Eddig minden vihart kiállt.
2. NEMES.
Szemébe
Mondd vádadat, mert itt van a királylyal.
LEONTES.
Hogyan? Camillo?
2. NEMES.
Ő, uram. Beszéltem
Vele magam. A nyomorultakat
Hallgatja most ki. So’se láttam így
Reszketni; – térdre esve csókolák
A földet, – esküvés minden szavok.
De a király siket s ezer halállal
Ijeszti egy halálban.
PERDITA.
Oh szegény
Öreg atyám! – Az ég lest hány nekünk,
S nem enged egybe kelnünk.
LEONTES.
Volt-e nász?
FLORIZEL.
Nem még, s nem is remélem egyhamar.
A csillagok előbb a völgybe szállnak,
S mélység s magosság összefoly.
LEONTES.
Uram!
Király leánya ez?
FLORIZEL.
Az lesz, mihelyt nőm.
LEONTES.
Ez a „mihelyt” – apád jobban sietvén –
Lassan közelg. Sajnálom, ifjú, hogy
Apád szívétől tetted elszakaszt,
Kihez a vér szent tartozása fűz.
Sajnálom azt is, hogy hölgyed nem oly
Dús rangra mint szépségre, hogy tehozzád
Méltó lehessen.
FLORIZEL.
Kedvesem, ne félj!
Bár ellenünk szemlátomást a sors,
S apámmal űzet: szerelmünket egy
Hajszálnyival meg nem gyöngítheti.
Gondolj, uram, a korra, a midőn
Te is csak ily magam korú valál,
S e gondolattal védjed ügyemet.
Kértedre, legnagyobbat is, mikép
Haszontalant, könnyen megád apám.
LEONTES.
Arádat kéne tőle kérnem, ezt
Apád haszontalannak nézi.
PAULINA.
Felség,
Szemed fölötte ifjú! Nőd, halála
Előtt egy hóval, méltóbb volt emily
Tekintetedre, – mint a mit ma látsz.
LEONTES.
Rágondolék e pillantásban is.
– De nem feleltem kérdésedre, ifjú!
Megyek apádhoz: hogyha vágyaid
Becsületed’ még el nem temeték,
Úgy pártolód vagyok. Ezért megyek
Elébe most. Kövessetek. Minő
Lesz a siker, meglátjuk; jer, uram!(Mind el.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem