III. SZÍN.
Oh jó s nemes Paulina, mily vigaszt
Adál nekem te mindig.
Jó uram, |
Dúsan valék fizetve; ámde az, hogy
Királyi társad- s újon egybekelt
Utóditokkal árva házamat
Fölkeresétek: túlkegy az nekem,
Mit megköszönni életem kevés.
Jó hölgy, teher, mivel megtisztelünk.
De eljövénk királynőnk képeért.
A csarnokon gyönyörrel bámulánk
Sok drága kincset, ám nem láttuk azt,
Miért leányom vágyban epedez,
– Ah! anyja szobrát!
Mint páratlanúl szép |
Szebb mindennél, mit eddig láttatok, s mit
Művész teremte. Azért tartom azt
Külön. De itt van. Most készüljetek
Az élet élőbb mását látni, mint
Az álom a halálnak. – Íme, nézd
S szólj, jó-e? | (Függönyt von félre. Szobor látszik.) |
Szeretem e hallgatást, |
Még is. Királyom, szólj, hasonlít-e?
Egészen ő! – Szidj engem drága kő,
Azt mondom akkor, Hermione vagy.
De mégis így inkább vagy ő; szelid,
Mint a gyerekkor, mint a kegyelem.
De Paulinám, – nem volt ő ily redős,
Ifjabb e képnél!
Nem sokkal, valóban. |
Annál nagyobb a művész érdeme;
Tizenhat éven átszáll – s úgy teremti,
Mint volna most, ha élne!
És élhetne is még! |
Szívembe metsz! Ah! így állt, ily dicső
Fenségben (akkor hő élet, mi most
Hideg szobor) – midőn megkértem őt!
Szégyen nyom el: nem vádol-é e kő,
Hogy én kövebb vagyok? Királyi kép,
Mi bűverő van benned! bűnömet
Mind fölidézed, hogy bámulva áll
Lányod, kövülve, mint te!
Megbocsáss, |
Áldásaért esengve. – Oh királynő,
Ki megszünél, midőn én kezdtem élni –
Hadd csókolom kezed meg!
Csak vigyázva! |
Felséges úr, búd mély gyökért eresztett,
Hogy még tizenhat tél sem tépte ki,
És annyi nyár sem hervasztotta el.
Aligha élt kéj ily soká; se bú,
Hogy önmagát ne ölte volna meg.
Hagyd, annak, a ki búd okozta, abból
Elvenni annyit, a mit szívesen
Visel magában, éretted.
Oh király, |
Látása téged így sebez, valóban
Meg nem mutattam volna e követ,
(Mert a szobor enyém.)
Hagyd még a függönyt. |
Ne nézd tovább! Mert végre elhitetné
A képzelődés, hogy mozog.
Ne bántsd! |
Ki műve? – Nézd király, nem olyan-e,
Mintha lehelne? Mintha erei
Vért hordanának!
Mestermű valóban! |
Szemfénye mozdúl. – Játszhatik velünk
Így a művészet?
A függönyt reá! |
Hogy végre élni véli.
Jó Paulina! |
És e világon minden józan ész ez
Őrült gyönyörrel föl nem ér. – Ne még!
Bánom, király, hogy így fölinditálak.
De jobban is fölrázhatnálak.
Oh tedd! |
Bármely vigasz. Pszt. Ugy tetszik, sóhaj
Repűl felőle; oh! mely vésü tud
Lehelletet faragni? – Semmi gúnyt!
Megcsókolom őt.
Nem lehet, királyom! |
Letörli és bemocskol magadat
Festék s olajjal. Lebocsássam a
Függönyt?
Ne! húsz évig se még!
Ah! én is |
Vagy menjetek most a csarnokbul el,
Vagy még nagyobbra készen álljatok!
Ha elbirjátok: megteszem, hogy a
Szobor mozog, leszáll, kezet fog. Akkor
Azt vélitek – bár tagadom –, hogy az
Ördöggel álltam össze.
Ám tetess |
Örömmel hallgatom; oly könnyű lesz
Megszólaltatni, mint mozdítni őt!
Szükség: legyen hit bennetek. De csend!
Ki azt hiszi, hogy bűn a mit teszek,
Az menjen el.
Maradjatok! S te kezdd.
Költsd fel, zene! | (Zene.) |
Ideje. Szállj le már. |
Csodálkozásra mindenkit! Jövel,
Sírod lezárom. Merevségedet
Hagyd a halálnak, tőle téged az
Élet kivált most. – Nézzétek, mozog.
Hermione leszáll.
Ne félj, a mit tesz szent, mint tiszta volt
A bűvölet. Ne fordúlj tőle el,
Különben újra meghal, akkor, ah,
Kétszerte ölted őt meg. Nyújtsd kezet;
Ifjan te kérted őt, most hogy korosb,
Ő kérjen é meg?
Istenem! Meleg!
Ha ez bűvészet: legyen oly szabados,
Mint az evés!
Nézd, visszaöleli!
Férje nyakán csüng. Ha az életé:
Hagyd szólni is.
Hadd mondja, merre rejlett, |
Ha mondanák, hogy él, mint agg mesét
Fognád nevetni. Így, látod hogy él,
Bár nem beszél még. Várj. Szép hölgy, te bírd rá,
Hogy szóljon is. Térdelj elébe s kérj
Anyai áldást. – Édes asszonyunk,
Nézd: Perditánk meg van találva, – szólj!
(Perdita letérdel Hermione előtt.) |
Ti istenek, tekintsetek le! Szent
Csészéitekbül áldást öntsetek
Lányom fejére! – Mondd, egyetlenem,
Ki őrze eddig? Hol valál? Mikép
Leltél atyádra? Tudd meg azt, hogy én,
Megértve Paulinától, hogy a jóslat
Reményt adott, hogy élsz: itt rejtezém,
Várván, a jobb kifejlést.
Hagyjuk ezt most! |
S az örömet zavarja. Menjetek,
Boldog nyerők! Oszszátok üdvetek
Minden felé! Én, aggott gerle, most
Egy száraz ágra szállok, s páromat
– Ki vissza nem tér, addig siratom,
Míg magam is utána nem veszek.
Nem, Paulinám; te férjet nyersz kezemből,
Mint tőled én nőt. Így egyezkedénk,
Ezt tartja fogadásunk. Megleléd
Te az enyémet. Hogy? – még nem tudom,
Mert, – mint hivém, – én halva láttam őt,
S sírján rebegtem annyi hiú imát.
Én sem keresem, – tudva érzetét, –
Számodra távol a férjet. Camillo!
Jer s vedd kezét, kinek nemes hűséged
Kétségkívüli, s íme két királytól
Van bizonyítva. Most menjünk. – Hogyan!
Hát nézz Polixenesre – és nekem
Bocsássatok meg, hogy gonosz gyanúm
Állt egykor tiszta pillantásitok
Közt! Íme vőd itt, ép’ az ő fia –
Az istenek vezérletébül, el-
Jegyezve Perditánkkal. – Jó Paulina,
Vezess ki innen, hogy nyugalmasan
Kérdve s felelve, lássuk, melyikünknek
Minő szerep jutott a tág idő
Nagy színpadán, mióta elszakadtunk.
Jerünk, sietve! | (Mind el.) |