I. SZÍN.
Közhely.
Adriána és Luciána jönnek.
ADRIÁNA.
Férjem se jön, de még az a legény sem,
Kit érte küldtem, hogy keresse meg,
Pedig talán két óra is lehet.
Férjem se jön, de még az a legény sem,
Kit érte küldtem, hogy keresse meg,
Pedig talán két óra is lehet.
LUCIÁNA.
Talán ebédre hítta valaki,
S egyenesen odament a piaczról.
Ebédeljünk mi, néném; ez ne bántson:
A férfi szabadságának ura;
Idő az ő urok, s ha ez parancsol,
Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen.
Talán ebédre hítta valaki,
S egyenesen odament a piaczról.
Ebédeljünk mi, néném; ez ne bántson:
A férfi szabadságának ura;
Idő az ő urok, s ha ez parancsol,
Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen.
ADRIÁNA.
Mért volna nálunk több szabad nekik?
Mért volna nálunk több szabad nekik?
LUCIÁNA.
Mert nem csak itthon vannak dolgaik.
Mert nem csak itthon vannak dolgaik.
ADRIÁNA.
Vajon ha én tennék így, jól esnék-e?
Vajon ha én tennék így, jól esnék-e?
LUCIÁNA.
Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke.
Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke.
ADRIÁNA.
Az ily féket csak a szamár hordozza.
Az ily féket csak a szamár hordozza.
LUCIÁNA.
Ó e daczot hamar bú ostorozza!
Az ég alatt nincs semmi féktelen:
Mi csak van égben, földön, tengeren,
Vadak, halak, s a röpkedő madár,
Hódol himének, intésére vár.
És mindezek ura, az égibb ember,
Kinek hódolnak a föld s messze tenger,
Kinek az égtől van értelme, lelke,
Mely ő vadak s halak fölé emelte,
Szintén ura nejének, és királya:
Azért akaratod’ hajtsd meg szavára.
Ó e daczot hamar bú ostorozza!
Az ég alatt nincs semmi féktelen:
Mi csak van égben, földön, tengeren,
Vadak, halak, s a röpkedő madár,
Hódol himének, intésére vár.
És mindezek ura, az égibb ember,
Kinek hódolnak a föld s messze tenger,
Kinek az égtől van értelme, lelke,
Mely ő vadak s halak fölé emelte,
Szintén ura nejének, és királya:
Azért akaratod’ hajtsd meg szavára.
ADRIÁNA.
S te úgy-e lyány maradsz? félsz ez igától?
S te úgy-e lyány maradsz? félsz ez igától?
LUCIÁNA.
Nem ez, csak a nászágy félelme gátol.
Nem ez, csak a nászágy félelme gátol.
ADRIÁNA.
S ha férjhez mégy, majd hordod szótlanul?
S ha férjhez mégy, majd hordod szótlanul?
LUCIÁNA.
Ne menjen az, ki tűrni nem tanul.
Ne menjen az, ki tűrni nem tanul.
ADRIÁNA.
S ha férjed is mással múlatna tán?
S ha férjed is mással múlatna tán?
LUCIÁNA.
Ha visszajönne, megbocsátanám.
Ha visszajönne, megbocsátanám.
ADRIÁNA.
Könnyü; nem izgatják türelmedet.
Kit semmi sem bánt, az szelíd lehet.
Hisz a szegényt, kit a balsors sanyargat,
Csitítjuk, csendesítjük, hogyha jajgat;
Pedig talán, ha minket nyomna az,
Több volna ajkunkon a jaj, panasz.
Te is, kinek soh’ sem volt csalfa férjed,
Csak a mihaszna türelmet beszéled;
De érne téged ennyi sérelem,
Elhagyna e hóbortos türelem.
Könnyü; nem izgatják türelmedet.
Kit semmi sem bánt, az szelíd lehet.
Hisz a szegényt, kit a balsors sanyargat,
Csitítjuk, csendesítjük, hogyha jajgat;
Pedig talán, ha minket nyomna az,
Több volna ajkunkon a jaj, panasz.
Te is, kinek soh’ sem volt csalfa férjed,
Csak a mihaszna türelmet beszéled;
De érne téged ennyi sérelem,
Elhagyna e hóbortos türelem.
LUCIÁNA.
No, majd férjhez megyek, csak próbaképen,
Itt a cseléd; tán férjed is jön épen.
Ephesusi Dromio jő.
No, majd férjhez megyek, csak próbaképen,
Itt a cseléd; tán férjed is jön épen.
Ephesusi Dromio jő.
ADRIÁNA.
No megkerítetted-e kóbori uradat?
No megkerítetted-e kóbori uradat?
E. DROMIO.
Ő kerített engem karikába. Bizonysága a hátam.
Ő kerített engem karikába. Bizonysága a hátam.
ADRIÁNA.
Beszéltél vele? Jön-e már? Mit akar?
Beszéltél vele? Jön-e már? Mit akar?
E. DROMIO.
Gyilkolom a kezét! Sehogy sem értem.
Gyilkolom a kezét! Sehogy sem értem.
LUCIÁNA.
Olyan zavart volt, hogy nem értetted?
Olyan zavart volt, hogy nem értetted?
E. DROMIO.
Olyan összevissza ütött, hogy alig tudtam felfogni.
Olyan összevissza ütött, hogy alig tudtam felfogni.
ADRIÁNA.
Arra felelj, hogy jön-e már haza?
Látszik, nagyon kedvébe’ jár nejének!
Arra felelj, hogy jön-e már haza?
Látszik, nagyon kedvébe’ jár nejének!
E. DROMIO.
Igazán, mintha megbomlott volna.
Igazán, mintha megbomlott volna.
ADRIÁNA.
Mi az, kölyök?
Mi az, kölyök?
E. DROMIO.
Alig hogy kezdtem voln’ ebédre hívni,
Pénzt követelt rajtam, ezer aranyt;
Ebéd ideje, mondok, pénzt, asz’ondja;
Elsül az étel, mondok, pénzt, asz’ondja;
Kérem, siessen, mondok, pénzt, asz’ondja,
Hol a mit adtam, az ezer arany?
Megég a csirke, mondok, pénzt, asz’ondja;
De, mondok, asszonyom… Miféle asszony?
Hogy kössenek fel asszonyoddal együtt!
| Úgy látom, nincs eszén. |
Pénzt követelt rajtam, ezer aranyt;
Ebéd ideje, mondok, pénzt, asz’ondja;
Elsül az étel, mondok, pénzt, asz’ondja;
Kérem, siessen, mondok, pénzt, asz’ondja,
Hol a mit adtam, az ezer arany?
Megég a csirke, mondok, pénzt, asz’ondja;
De, mondok, asszonyom… Miféle asszony?
Hogy kössenek fel asszonyoddal együtt!
LUCIÁNA.
Mondja… ki mondta?
Mondja… ki mondta?
E. DROMIO.
Semmit se tud nejéről, asszonyomról;
Izenetét pedig nem nyelvemen,
Hanem a hátamon hozom haza,
Mert végre is jól elagyabugyált.
| Hát uram; asz’ondja |
Izenetét pedig nem nyelvemen,
Hanem a hátamon hozom haza,
Mert végre is jól elagyabugyált.
ADRIÁNA.
Menj vissza, fattyú, és hozd őt haza.
Menj vissza, fattyú, és hozd őt haza.
E. DROMIO.
Én vissza? hogy megint verjen haza!
Az Isten áldja, küldjön érte mást.
Én vissza? hogy megint verjen haza!
Az Isten áldja, küldjön érte mást.
)
ADRIÁNA.
Ne járjon a szád, hozd urad’ haza.
Ne járjon a szád, hozd urad’ haza.
E. DROMIO.
No itt ugyan kurtán bánnak velem,
Ütnek, rúgnak, mint egy labdát, tekét,
Az egyik hátra, a másik előre:
No itt ugyan kurtán bánnak velem,
Ütnek, rúgnak, mint egy labdát, tekét,
Az egyik hátra, a másik előre:
| Így félek, elnyövik a labda bőre. | (El.) |
LUCIÁNA.
Phi, arczod a haragtól hogy kigyúlad.
Phi, arczod a haragtól hogy kigyúlad.
ADRIÁNA.
Férjem, tudom, ma kedvesével múlat,
Míg itthon én lesem jöttét epedve.
Talán kor és gond arczomról leszedte
A bájakat? Csak ő ellene vád az.
S ha társalgásom is tán néha száraz:
Hisz’ ha kitompulhat az éles elme,
Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme.
Vagy a ruha tán, mit máson szeret?
Nem én hibám, hisz’ nékem is vehet.
Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett
Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet
Vádolja. Egy derűlt tekintetétül
Hanyatló bájam romja újra épül;
De ő, szilaj szarvas, csapong szabadján,
Engem megunva, itthon, cserbe hagyván.
Férjem, tudom, ma kedvesével múlat,
Míg itthon én lesem jöttét epedve.
Talán kor és gond arczomról leszedte
A bájakat? Csak ő ellene vád az.
S ha társalgásom is tán néha száraz:
Hisz’ ha kitompulhat az éles elme,
Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme.
Vagy a ruha tán, mit máson szeret?
Nem én hibám, hisz’ nékem is vehet.
Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett
Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet
Vádolja. Egy derűlt tekintetétül
Hanyatló bájam romja újra épül;
De ő, szilaj szarvas, csapong szabadján,
Engem megunva, itthon, cserbe hagyván.
LUCIÁNA.
Féltésed öl meg s még te ápolod.
Féltésed öl meg s még te ápolod.
ADRIÁNA.
Az ily cselen átlát, ki nem bolond.
De több szemének máshol a gyönyör.
Vagy mért ne jönne, mért hogy itt gyötör?
Egy lánczot igért múltkor, hallhatád.
Ha ez, csak ez volna, mit meg nem ád,
Nem kéne ágyamtól elutasítnom;
De látom én, az ékszer bármi finom,
Színt s fényt veszít, s bár a próbát kiállja,
De elkopik, ha mindenki próbálja,
És bárkinek nevére szennyet ejt,
Ha csalfa, hűtlen, esküt elfelejt.
Én, ennyi bájjal, tetszeni nem bírva,
Elsírom a többit, s meghalok sírva.
Az ily cselen átlát, ki nem bolond.
De több szemének máshol a gyönyör.
Vagy mért ne jönne, mért hogy itt gyötör?
Egy lánczot igért múltkor, hallhatád.
Ha ez, csak ez volna, mit meg nem ád,
Nem kéne ágyamtól elutasítnom;
De látom én, az ékszer bármi finom,
Színt s fényt veszít, s bár a próbát kiállja,
De elkopik, ha mindenki próbálja,
És bárkinek nevére szennyet ejt,
Ha csalfa, hűtlen, esküt elfelejt.
Én, ennyi bájjal, tetszeni nem bírva,
Elsírom a többit, s meghalok sírva.
LUCIÁNA.
Ó hány bohót visz így féltése sírba!
Ó hány bohót visz így féltése sírba!
| (El.) |
