I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Ugyanott. Egy zárda előtt.
A kereskedő és Angelo jönnek.
ANGELO.
Sajnálom, hogy letartom önt uram,
De esküszöm, hogy lánczom’ Antiphol
Megkapta, bár tagadja becstelen’.
KERESKEDŐ.
Mi hírben áll ez ember itt önöknél?
ANGELO.
Köztisztelet-becsülésben, uram,
Becsülik őt, hitele végtelen,
Nem másodikja senkinek Ephesban:
Többet nyom egy szava, mint mindenem.
KERESKEDŐ.
Lassan; amott, úgy látom, ő közelget.
Syracusi Antipholus és Dromio jönnek.
ANGELO.
Az ám; s ni! ép’ az a láncz van nyakán,
mit az imént rútúl elesküdött.
Uram, legyen közel, szólok vele. –
Antiphol úr, nagyon csodálkozom,
Hogy ily zavart, szégyent hozott reám,
S bizony saját gyalázatával is,
Oly hosszasan, és hittel elragadta
E lánczot, a mit ily nyiltan visel.
A vád, gyalázat, s börtönön kivül
E jó barátom’ is megkárosul,
Mert, hogyha e perünk nem tartja vissza,
Tengerre szállt, elindult volna ma.
E lánczot én adtam. Tagadja-é?
S. ANTIPHOLUS.
Ön, ön, tudom; soha sem is tagadtam.
KERESKEDŐ.
Igen, hogy eltagadta, s esküdött rá.
S. ANTIPHOLUS.
Ki volt a fültanúja, hogy tagadtam,?
KERESKEDŐ.
Saját fülem hallotta, jól tudod.
Fúj, nyomorult! Az is vétek, hogy élsz,
S becsületes körökben járni mersz.
S. ANTIPHOLUS.
Te vagy gazember, a ki így gyanúsítsz.
Hanem jó hírnevem’, becsületem’
Megvédem ellened; ha mersz, no állj ki.
KERESKEDŐ.
Kiállok, és kihívlak, mint gazembert.
(Kardot rántanak.)
Adriána, Luciána, a Leány és Mások jönnek.
ADRIÁNA.
Az Istenért; ne bántsák! tébolyult –
Ugorjanak rá, a kardját vegyék el.
És Dromiót is hozzák kötve hozzám.
S. DROMIO.
Fussunk, uram, keressünk menedéket!
Ez zárda itt: be, mert elkárhozunk.
(Antipholus és Dromio a zárdába futnak.)
A Fejedelemnő jő.
FEJEDELEMNŐ.
Csak csendesen! Miért ez a tolakvás?
ADRIÁNA.
Szegény őrült férjem’ kihozni innen.
Bocsásson ön be, hadd kötözzük össze,
Ápolni hadd vigyük szegényt haza.
ANGELO.
Tudtam, hogy nem lehet tisztán eszén.
KERESKEDŐ.
Bánom, hogy így kardot húztam reá.
FEJEDELEMNŐ.
Mióta vett hatalmat rajta e baj?
ADRIÁNA.
Egész heten át bús, komoly, komor volt,
Egészen más ember, mint rendesen;
De a ma délutánig szenvedélye
Nem tört ki ily erős dühben soha.
FEJEDELEMNŐ.
Tán kincseit veszté hajótörésben?
Vagy jó barátja halt meg? vagy szeme
Vétkes viszonyba csalta tán szerelmét?
E bűn erőt vesz ifjú emberen,
Ki szabadon legelteti szemét.
Nos, e bajok közűl mely’k nyomja őt?
ADRIÁNA.
Egyik se, hogyha ez utóbbi nem;
Vagyis szerelme, mely elvonja tőlem.
FEJEDELEMNŐ.
Ezért meg kellett volna feddnie.
ADRIÁNA.
Hisz’ feddtem én is.
FEJEDELEMNŐ.
De tán nem eléggé.
ADRIÁNA.
A hogy csak a szemérem engedé.
FEJEDELEMNŐ.
De csak négy szem közt?
ADRIÁNA.
Társaság előtt is.
FEJEDELEMNŐ.
De nem elégszer.
ADRIÁNA.
Az volt beszédünk tárgya mindenütt.
Ágyban nem alhatott a zsémbeléstől;
Asztal felett nem ett a zsémbeléstől;
Ez volt csupán a felvett íge tárgya;
Még más előtt is rá-rá vittem a szót,
Mint aljas és rút bűnt, fölemlegetvén.
FEJEDELEMNŐ.
No, hát épen ezért is tébolyult meg.
Féltékeny asszony zsémbe gyilkosabban
Mérgez meg a veszett ebnek fogánál.
Nem hagyja őt aludni sok szidalmad:
Innen van az, hogy most zavart esze.
Mondod, hogy étkét perrel fűszerezted:
Háborgatott ebéd csak rossz emésztést,
Ez a láz romboló tüzét teremti:
S mi a láz, mint egy őrület-roham?
Mondod, szidalmad gátlá kedvtelését:
A hol vidám üdülés nincs, mi támad,
Mint néma és borongó búskomolyság,
Rokona a gonosz kétségb’esésnek,
És e fölé ragályos rút csoportja
Halvány bajoknak, élte gyilkosainak?
Ha elfogsz étket, s éltető nyugalmot,
Megtébolyítnál nem embert, de barmot;
Látszik tehát, hogy a sok zsémb-beszéd,
Perlés, szidás zavarta meg eszét.
LUCIÁNA.
Néném szelíden kérte őt, ha szólt is,
Bár férje gyakran vad, nyers, durva volt is –
Mért tűröd szótlanul e szemrehányást?
ADRIÁNA.
Megcsalt, hogy elvádoljam enmagam’.
Jó emberek, hozzák ki, menjenek be.
FEJEDELEMNŐ.
Nem, egy lélek sem lép be e kapun.
ADRIÁNA.
Hozassa hát ki ön, szolgáival.
FEJEDELEMNŐ.
Nem én; ide mint szentélybe menekvék,
S e hely megóvja őt az ön kezétől,
Míg itt megint eszére hozhatom,
Vagy e kisérletben munkám’ veszítem.
ADRIÁNA.
Ápolni akarom, dajkája lenni;
Őrizni ágyát, mert ez tartozásom.
Nem bízom őt más ápoló kezére:
Tehát bocsássa, hadd vigyem haza.
FEJEDELEMNŐ.
Csak türelem; érintni sem hagyom,
Míg rajta gyógyszerem’ meg nem kisértem:
Gyógy-fűveket, sziruppot, szent imát,
Hogy őt megint ép emberré tegyem.
Eskümnek egyik ága, pontja ez,
És szerzetemnek jámbor hívatása.
Távozz tehát, eredj, hagyd őt velem.
ADRIÁNA.
Nem, nem megyek, férjem’ nem hagyhatom;
Bizony nem illik e szent hívatáshoz,
A férjet és nőt szétszakítani.
FEJEDELEMNŐ.
Nyugodj’ meg és eredj: őt nem kapkod meg. (Fejedelemnő el.)
LUCIÁNA.
Vidd herczegünk elé sérelmedet.
ADRIÁNA.
Igen, jer: a lábaihoz borúlok,
S föl nem kelek, míg könnyeim, fohászom
Meg nem nyerik, hogy jöjjön el ide,
S erővel is vetesse vissza férjem’.
KERESKEDŐ.
Úgy vélem, a napóra ötre jár:
S biztos vagyok, hogy herczegünk azonnal
Személyesen megy itt egy néma völgybe,
A bús halál, kivégezés terére,
Közel, csak itt a zárdasáncz mögött.
ANGELO.
Mi ügyben?
KERESKEDŐ.
Megnézni, hogy egy síracusi kalmárt,
Ki városunk kemény törvénye ellen,
Balvégzetére, e partokra tévedt,
Hogyan fejeznek le nyilvánosan.
ANGELO.
Lám, jönnek is: nézzük meg a halálát.
LUCIÁNA.
Borulj elébe, míg el nem halad.
A Herczeg kiséretével; Aegeon hajadon fővel; Hóhérok és más tisztek jönnek.
HERCZEG.
Hirdesd ki még egyszer nyilvánosan,
Ha bárki, jóltevő, megváltja őt,
Nem hal meg, – ennyit engedünk neki.
ADRIÁNA.
Igazságot, kegyelmes herczeg úr,
E zárda fejedelemnője ellen!
HERCZEG.
Az egy erényes és nagyérdemü hölgy,
Ő téged jogtalan’ nem sérthetett.
ADRIÁNA.
Kérem kegyelmed’. Férjem, Antiphol, kit
Urammá tettem s mindenem urává,
Az ön javaslatára: e gonosz nap’
A legdühösb őrület fogta őt el,
Hogy tébolyultan futkosott az útczán,
(Vele inasa – szintoly tébolyúlt)
Rémítve a város polgárait,
Betörve házaikba s elrabolva
Ékszert, gyűrűt, mi megtetszett dühöknek.
Egyszer megköttetém s haza vitettem,
Magam meg a kárt helyrehozni mentem,
Mit itt-amott dühében végbevitt.
Majd, hogy mikép menekült, nem tudom,
Kitört azok kezéből, a kik őrzék,
És tébolyult inasával s magával,
Őrült dühben, kezükben meztelen kard,
Találkoztunk megint: reánk rohantak,
Szétűztek, míg mi több segélyt szerezve,
Már megkötöztük volna. Akkor e
Zárdába felfutottak; eddig űztük,
Itt a kapun kizárt a fejdelemnő,
S nem hagyja, hogy kihozzuk őket innen,
Sem ő nem küldi el, hogy elvihessük.
Azért, kegyelmes herczeg, adj parancsot,
Hadd hozzam el, hadd ápolhassam otthon.
HERCZEG.
Férjed nekem sokat szolgált csatákban,
S midőn uraddá tetted és fogadtad,
Herczegi szavamat adtam neked,
Hogy a mit lehet, értte megteszek.
Menj valamely’k, kopogj a zárdaajtón,
Hogy a fejedelemnőt kéretem.
Eldöntöm e pert, addig nem megyek.
Egy Szolga jő.
SZOLGA.
Ó asszonyom, jaj mentse meg magát.
Kitört uram s inasa; sorba verték
A lyányokat, a doktort megkötözték,
Tüzes üszökkel perzselik szakálát,
S ha lángra gyúl, eloltni a tüzet,
Egész veder moslékkal végig öntik.
Uram papol neki, hogy tűrje, s addig
Inasa meg lenyíri mint bolondot.
Bizony ha nem siet rögtön segély,
Halálra kínozzák az ördögűzőt.
ADRIÁNA.
Hallgass bolond! Urad s inasa itt van.
Mind rút hazugság, a miket beszélsz.
SZOLGA.
Sülyedjek el, ha nem valót beszélek.
Lélekzetet se’ vettem m’óta történt.
Keresi, esküszik, ha megkeríti,
Leperzseli az arczát elrutítja.
Ha! hallom a szavát. Fusson, szaladjon!
(Belől kiáltások.)
HERCZEG.
Jer, állj idébb; ne félj. Fegyverre, őrök!
ADRIÁNA.
Ah úgy van, ez férjem! Önök tanúk,
Hogy láthatatlanul szökött el innen;
Épen most láttuk e zárdába futni,
S meg’ itt van! Emberész ezt föl nem éri.
Ephesusi Antipholus és Ephesusi Dromio jönnek.
E. ANTIPHOLUS.
Igazságot, herczeg, ó igazságot!
Szolgálatomra, melyet tettem egykor,
Mikor csatán fedezve téged, sok mély
Sebet fogadtam éltedért; e vérre,
Mit akkor onték érted: ó igazság!
AEGEON.
Ha nem halál-félelmem tesz bolonddá,
Én Antipholust látom s Dromiót.
E. ANTIPHOLUS.
Igazságot, herczeg, ez asszony ellen!
A kit nekem te adtál, hogy legyen nőm,
S ki meggyalázott, megbecstelenített,
A durva sérelem legfőbb fokáig.
Az ember-észt haladja e gonoszság,
Mit oly arczátlanul ma végbevitt.
HERCZEG.
Hogyan? Beszélj. Igazságos leszek.
E. ANTIPHOLUS.
Ma, herczeg úr, ajtót csukott előttem,
Míg benn meg ő latrokkal múlatott.
HERCZEG.
Súlyos, nehéz bűn. Asszony, tetted ezt,
ADRIÁNA.
Nem, jó uram.: ma én, ő és nővérem
Együtt ebédeltünk. Ne üdvözűljek,
Ha nem hazugság, a mivel bevádol.
LUCIÁNA.
Nappal ne lássak, éjjel ne aludjam,
Ha nem való, a mit néném beszél.
ANGELO.
Ó álnok asszony! Esküjök hamis:
Ezzel valón vádolja őt az őrült.
E. ANTIPHOLUS.
Uram, tisztán tudom, hogy mit beszélek.
Se bornak a hatalma nem zavart meg,
Se bősz düh nem fogott el hirtelen,
Bár ennyi sértés mást megtébolyítna.
Ez asszony engemet kizárt ebédtől:
Az ötvös is, ha össze nem beszéltek,
Tanúm lehetne, mert ott volt velem,
Csak egy aranylánczért jött egy kicsit,
Igérve, hogy a Sündisznóba hozza,
Hol Boldizsár meg én ebédelénk.
Hogy végezők ebédünk’ s még se’ jött,
Utána jöttem; ép’ útban találtam,
És társaságában ezt az urat.
Ott e hitetlen ötvös esküdött rá,
Hogy már előbb átadta lánczomat,
Pedig, hogy nem láttam, úgy áldjon Isten;
És egy poroszlóval bezáratott.
Én engedtem, de szolgámat haza
Küldtem nehány aranyért; vissza sem jött,
Hát ekkor a poroszlót rábeszéltem,
Hogy jöjjön el hozzám személyesen.
Útban találtuk
Nőmet, nővérét és utánok egy raj
Garázda csőcseléket: köztök egy
Csippencs nevü éhen-kórász gazembert,
Madárijesztő vázat, rút kuruzslót,
Egy czérna-vékony rongy szerencsemondót,
Sovány, odús szemü sehonnait,
Élő halottat. E czudar gazember
Most ördögűzőként állott elő,
S szemembe nézve, pulzusom’ tapintva,
És a pofátlan, arczom összenézve,
Rám fogta, hogy megszállt az ördög. Ekkor
Rám estek, összekötve elczipeltek,
Otthon sötét, penészes lyukba dobtak,
Szolgámmal együtt, rútul megkötözve.
De a kötelet szélyelrágva foggal,
Kiszöktem és egyenesen futottam
Kegyelmes herczegemhez, s ím könyörgök,
Adjon példás elégtételt nekem,
E mély gyalázat- és sérelmekért.
ANGELO.
Uram, való, azt én is bizonyítom,
Hogy nem ebédelt otthon, mert kizárták.
HERCZEG.
Kapott-e tőled lánczot vagy nem? – ezt mondd.
ANGELO.
Kapott uram, s midőn itt elfutott,
Ez emberek látták is a nyakán.
KERESKEDŐ.
S én esküszöm, hallottam a fülemmel,
mikor el is ösmerte, hogy kapott,
Holott előbb tagadta a piaczon;
És akkor önre kardot húztam itt,
De ön e zárdába bemenekült,
Honnan hogy elszökött, csudálatos.
E. ANTIPHOLUS.
Soh’ sem voltam belől e zárdaajtón,
Se kardot ön reám soh’sem emelt.
Nem láttam a lánczot. Úgy áldjon ég,
A mint valótlan, a mivel bevádol.
HERCZEG.
Miféle álnokul szőtt-font ügy ez!
Tán Circe kelyhét itta mindeniktek.
Ha e zárdába ment, ott volna most is;
Ha tébolyult, nem szólna ily nyugodtan.
Azt mondja, honn ebédelt; s ím az ötvös
Tagadja. – Hé fiú, mit szólsz ezekhez?
E. DROMIO.
Uram nem otthon, e lyánynál ebédelt.
LEÁNY.
Igen s lekapta gyűrűmet kezemről.
E. ANTIPHOLUS.
Való, uram; e gyűrűt tőle kaptam.
HERCZEG.
Láttad te, hogy bement a zárdaajtón?
LEÁNY.
Oly jól, uram, mint most fönségedet.
HERCZEG.
Ez furcsa. – Hívjátok a fejedelemnőt. –
Mindannyian meg vagytok itt bomolva.
(Egy kisérő el.)
AEGEON.
Hatalmas herczeg úr, hadd kérjek egy szót.
Szerencsésen találtam egy rokonra,
Ki megfizet, kiváltja éltemet.
HERCZEG.
Szólj, syracusi, bátran, a mi tetszik.
AEGEON.
Uram, nem Antiphol-e a neve?
S ez itt nem Dromio, inasa-e,
Ki gyermeksége óta kötve önhöz?
E. DROMIO.
Imént, igaz, hogy hozzá voltam kötve;
De gazd’uram szétrágta madzagunkat:
Most Dromio vagyok, de csak kötetlen.
AEGEON.
De úgy-e még emlékeztek reám?
E. DROMIO.
Emlékezünk magunk-magunkra önről,
Mert így le voltunk kötve, mint ön itt most.
Csippencs betegje tán kegyelmed is?
AEGEON.
Mért nézesz olyan merőn? Tudom, hogy ismersz.
E. ANTIPHOLUS.
Most látom önt először életemben.
AEGEON.
A gond, ah, elviselt, mióta láttál!
Bútelt órák s idő rontó keze
Arczomra idegen redőket írtak:
De mondd tehát, szavam’ sem ismered?
E. ANTIPHOLUS.
Nem, azt sem.
AEGEON.
Dromio, te sem?
E. DROMIO.
Bizony nem én, uram.
AEGEON.
Én tudom, hogy ismersz.
E. DROMIO.
De, uram, én bizonyosan tudom, hogy nem. El is hiheti, mert azt mondják, hogy: „kötve higy;” kelmed pedig most ugyan kötve van.
AEGEON.
Nem ismerik szavam’! Idők hatalma!
Úgy elbutítád, törted árva nyelvem’
Hét kurta év alatt, hogy ím fiam se
Ismerje meg szótlan búm gyenge kulcsát?
Bár ránczos arczomat most elfedi
A nedv-emésztő tél permet hava,
S bár fagyni kezd is minden vér-erem:
Még éltem éje gyér emlékezettel,
És némi fénynyel bír még pisla mécsem,
Süket, butult fülem hall egy kicsit,
S e vén tanúk mind (nem tévedhetek)
Súgják nekem, hogy Antiphol, fiam vagy.
E. ANTIPHOLUS.
Atyámat én nem láttam életemben.
AEGEON.
De hisz tudod, hét éve Syracusban
Váltunk el, gyermekem. – Vagy tán fiam,
Szégyelsz reám ismerni e nyomorban?
E. ANTIPHOLUS.
A herczeg, én mindenki, a ki ismer,
Tanúm lehet reá, hogy ez nem így van.
Én Syracust nem láttam életemben.
HERCZEG.
S én biztosítalak, hogy Antipholt
Húsz éve már, hogy pártfogásba vettem.
Azóta ő nem látta Syracusát.
De látom, megzavart korod s veszélyed.
A Fejedelemnő Syracusi Antiphollal és Syracusi Dromióval jő.
FEJEDELEMNŐ.
Hatalmas herczeg úr!
Ím lásson egy mélyen bántalmazottat.
(Mind tolulnak nézni.)
ADRIÁNA.
Két férjemet látok, vagy a szemem csal!
HERCZEG.
Ez egyik a másiknak szelleme;
S ezek is. Ám melyik valódi ember,
Melyik meg a szellem: ki fejti meg?
S. DROMIO.
Én, én vagyok Dromio; űzzék el azt.
E. DROMIO.
Én, én vagyok Dromio: űzzék amazt.
S. ANTIPHOLUS.
Aegeon, az vagy-e vagy szelleme?
S. DROMIO.
Ó régi gazdám! Ki kötözte meg?
FEJEDELEMNŐ.
Akárki, én eloldom kötelékét
S szabadságával egy férjet nyerek.
Szólj, ősz Aegeon, hogyha az te vagy,
Kinek volt egy Emilia nevü nőd,
Ki két iker fiúval álda meg,
Ó, hogyha az vagy, azon Aegeon, szólj!
Szólj és ugyanazon Emiliához.
AEGEON.
Ha mind nem álom ez, Emiliám vagy,
S ha az vagy, ó beszélj, hol a fiam,
Ki ott veled maradt a vészes árban?
FEJEDELEMNŐ.
Epidamni halászok őt meg engem,
Meg Dromiót, mind hármunkat kifogtak:
De majd corinthi durva tengerészek
Dromiót s fiam’ erővel elrabolták,
S engem hagytak az epidamniakkal.
Mi lett belőlök aztán, nem tudom;
Nekem e sors jutott, mit íme láthatsz.
HERCZEG.
Ím megvalósul, mit reggel beszélt.
Két Antiphol, oly teljesen hasonlók;
S ez a két Dromio, a szemnek egyek;
Aztán meg e nőnek hajótörése:
Úgy van, ezek szülői e fiúknak,
S véletlenül egymásra leltek ím.
Corinthból jöttél úgy-e Antiphol?
S. ANTIPHOLUS.
Nem; én uram, Syracusból jövök.
HERCZEG.
Megállj, ni: azt se tudni, mely’k melyik.
E. ANTIPHOLUS.
Corinthból én jövök, kegyelmes úr.
E. DROMIO.
Én meg vele.
E. ANTIPHOLUS.
Ide Elphesba önnek hősi bátyja
Herczeg Menaphon, a harczos, hozott.
ADRIÁNA.
Melyikőjök ebédelt énvelem ma?
S. ANTIPHOLUS.
Én, érdemes hölgy.
ADRIÁNA.
S a férjem nem ön?
E. ANTIPHOLUS.
Nem, arra én mondok nemet.
S. ANTIPHOLUS.
S én is, de akkor mégis úgy hívott;
S e szép kisasszony, huga, „bátya” néven
Beszélt velem. Mit akkor mondtam önnek,
Most lesz időm, remélem, helyrehozni.
Ha ez, mit hallok és látok, nem álom.
ANGELO.
E láncz, uram, az, mit tőlem kapott?
S. ANTIPHOLUS.
Úgy van biz’ az; mi tűrés-tagadás.
E. ANTIPHOLUS.
S ön engem e lánczért bezáratott.
ANGELO.
Úgy van, biz az! mi tűrés-tagadás.
ADRIÁNA.
Én Dromiótól küldtem pénzt neked
Váltságodul; de tán nem vitte el.
E. DROMIO.
Kérem, biz’ én tőlem nem.
S. ANTIPHOLUS.
E pénzes erszényt én vettem kegyedtől,
S Dromio, az én inasom, hozta azt.
Látom, hogy elvétők egymás inasát:
Őt azt hivék, hogy én; engem, hogy ő:
Ebből eredtek mind e tévedések.
E. ANTIPHOLUS.
E pénzzel én megváltom ím’ atyámat.
HERCZEG.
Szükségtelen: atyád él és szabad.
LEÁNY.
Uram, tehát gyémántom’ adja vissza.
E. ANTIPHOLUS.
Fogd, és köszönet a vidám ebédért.
FEJEDELEMNŐ.
Hatalmas herczeg úr, legyen kegyes
Betérni e zárdába itt, velünk:
Hallgassa meg egész történetünket;
S mindannyian, kik itt együtt vagyunk,
Kiket bajokba sodrott e csalárd nap
Sok tévedése, tartsanak velünk:
Mi teljesen jóvá teendjük azt.
Huszonöt évig hasztalan kutattam
Fiaim, értetek; mindekkorig
Nehéz terhemtől nem menekhetém.
Most, herczeg úr, férjem, ti gyermekim,
S ti is, születésök naptárai,
Jertek velem vidám keresztelőre,
Víg ünnepélyre annyi bú után.
HERCZEG.
Kész-szivesen leszek keresztapa.
(A Herczeg, Fejedelemnő, Aegeon, Leány, Kereskedő, Angelo és Kiséret el.)
S. DROMIO.
Málhánkat visszahozzam a hajóról, Uram?
E. ANTIPHOLUS.
Miféle málhát, mely’k hajóról?
S. DROMIO.
No, a mi a Centaurban volt letéve.
S. ANTIPHOLUS.
Nekem szól. – Dromio, én vagyok urad;
Jer most velünk, ráérünk arra még.
Öleld öcsédet, és örülj vele.
Syracusi és Ephesusi Antiphol, Adriána, Luciána el.)
S. DROMIO.
Van egy kövér teremtés nálatok,
Ki engemet ma jól tartott helyetted:
Most hát ez ángyom lesz, nem hitvesem.
E. DROMIO.
Bizony, bizony, te tükröm, nem öcsém vagy;
Látom tebenned: szép gyerek vagyok.
Gyerünk keresztelőre. Menj elől.
S. DROMIO.
Nem én, te vagy idősebb.
E. DROMIO.
Kérdés. Hohó, hogy kéne ezt kitudni?
S. DROMIO.
Huzzunk a bátyajussért szalmaszálat.
Addig te menj elől.
E. DROMIO.
No hát, nem úgy:
A világra bátya, öcs, együtt egyszerre jött.
Menjünk tehát kézben-kéz; így, ne egymás előtt.
(El.).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem