31. A RENESZÁNSZ KULTÚRA KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

Teljes szövegű keresés

31. A RENESZÁNSZ KULTÚRA KEZDETEI MAGYARORSZÁGON
(GERÉZDI RABÁN)
A reneszánsz és humanizmus a középkori kultúra utóvirágzásával egyidőben vert gyökeret és indult fejlődésnek a feudális Magyarországon. Legkorábbi jelentkezése a központosításra törekvő királyi hatalom igényeivel állt összefüggésben. A bárók anarchiájának a megfékezése, valamint a fenyegető török veszedelem elhárítása érdekében az uralkodók nem nélkülözhették a korszerű műveltségű s a politikájuk külső és belső propagálására alkalmas vezető hivatalnokokat és diplomatákat. A királyság legfontosabb kormányzati szerve, a királyi kancellária, már az Árpád-kortól kezdve mindig a legnevesebb külföldi egyetemeken végzett, az európai vezető műveltséget szerzett értelmiségieket alkalmazta. Ez a vezető műveltség a 15. században már kizárólag a humanista.
A kancelláriának a centralizációs politikát támogató hivatallá fejlesztése Zsigmond korában vette kezdetét. A század első felében azonban még csak a külföldiek humanisták, így például Zsigmond király és császár kancelláriájában Pier Paolo Vergerio (1370–1444), I. Ulászlóéban pedig Sanoki Gergely († 1479), kit a lengyelek első humanistájukként tisztelnek. Vergerio és Sanoki, valamint a német császári kancelláriában működő Enea Silvio Piccolomini (1405–1464) példát és indításokat adtak a magyar kancellárián dolgozó hazaiaknak is, akik többnyire délvidékiek, horvátok voltak. A Hunyadiak törökellenes és központosító politikája egyre komolyabb diplomáciai feladatoknak és egyre sűrűsödő levelezésnek a lebonyolítását rótta a kancelláriára és az ott dolgozókra, lépést kellett tehát tartani a megnőtt igényekkel és követelményekkel. A budai nagykancellária humanizálódása még így is lassú ütemben, csak Mátyás korában következett el, kialakítva a további fejlődés bázisát.
Ez a bázis Mátyás korában még eléggé keskeny: egy-két tucatnyi magas értelmiségi alkotja a humanista réteget. Legtöbbjük köznemesi származású, főként a Vitéz-rokonságból és pártfogoltak közül való, elvétve akad közöttük egy-egy főúri (Báthori Miklós), illetve patrícius polgári származású is (Handó György), és egészen ritka, páratlan kivételként egy jobbágy ivadék (Bakócz Tamás). Kivétel nélkül egyháziak, a nagykancelláriai szolgálatokat 206ugyanis egyházi javadalmakkal – kanonoksággal, prépostsággal és püspökséggel – volt szokás fizetni. Ezek a humanista főpapok azonban, még ha fel is szenteltették magukat, közelebb álltak a világi értelmiséghez. Az országnak és a királynak tett szolgálatok megelőzték az egyházi érdemeket és érdekeket, valamint a papi buzgalmat. Erre az elvilágiasodásra a legjobban rávilágít Mátyás király egyik levele, melyben Vitézt, aki Esztergomban a nagyhetet szándékozott volna megülni, ezzel a megokolással hívta magához: "az isteni szolgálatokra minden idő alkalmas; ám mindaz, amit a haza üdvéért cselekszünk, istentisztelet számba megy."
A Jagelló-korra, majd annak folyamán a keskeny bázis kiszélesedik: a káptalanok kanonokjai közt, illetve egyes szerzetesrendekben (például a bencéseknél) egyre több a humanista műveltségű; az egyháziak mellett ekkor jelentkeznek a világiak is: a világi köznemes értelmiségiek centruma, a kisebb kancellária, mely Mátyás korában még a középkori latin deák-műveltség bástyája volt, humanizálódik (Werbőczy István, Bekényi Benedek); a főurak közül egyesek (Perényi Gábor) szintén érdeklődnek az új műveltség iránt, az erdélyi szász és a felvidéki német városok jegyzői is már többnyire humanista műveltségűek (pl. Körmöcbányán Schaider Pál).
A Mátyás-kori főpap-humanisták többségükben köznemesi származásúak voltak, a Jagelló-korban szembeszökő a hazai német patrícius polgárfiak előretörése. (A Fugger-rokon Thurzó Zsigmond váradi, a kassai polgárfiú Szatmári György pécsi püspök, majd esztergomi érsek és főkancellár és pártfogoltjai stb.) Hasonló a helyzet a középső papságnál is. (Piso Jakab, Adrianus Wolphardus, Nagyszombati Márton stb.) Polgári tendenciák mégis csak elvétve jelentkeztek e korszak humanista literatúrájában, mely Mátyás korában elsősorban a nemességre támaszkodó királyi hatalom centralizációs törekvéseit támogatta és propagálta, a Jagelló-korban pedig a nemesség rendi törekvéseinek, aspirációinak adott hangot, 1514 után a Werbőczyékkel egy húron pendülő, parasztság-ellenes éllel.
Humanista értelmiségünk műveltségét külföldön szerezte. Egyetemünk nem volt; az 1468-ban Vitéz János által alapított pozsonyi studium generale is életképtelennek bizonyult, még a kifejlődés stádiumában elsorvadt. Az élvonalbeli humanista műveltséget a 15. században amúgy is csak távoli, költséges itáliai iskolákban, illetve egyetemeken lehetett megszerezni, ahol az olasz patrícius és polgárfiak mellett az Európa minden részéből összesereglett diákok nemcsak ezt szívták magukba, hanem a literatúra művelésére, a szép könyvek gyűjtésére, a kifinomultabb ízlésre, polgárias életformára stb. is kedvet kaptak.
A 15. század negyvenes éveitől kezdték a magyarok látogatni – igaz, nem nagy számban – azokat az észak-itáliai iskolákat, amelyek a kor legfelkészültebb, humanista műveltségű diplomatáit, értelmiségieit képezték. A humanista iskola pedagógiai célkitűzéseinek tengelyében ugyanis a közéletben vezető szerepet vivő tudós-rétor diplomata, a perfectus orator kialakításának eszménye állt. Kiváló latin stilisztákat, ügyes szónokokat nevelt, tehát oly gyakorlati erények elsajátítását célozta, amelyeknek később, városi vagy fejedelmi szolgálatban, fontos diplomáciai levelek írásakor, kényes követi megbízatások alkalmával, ünnepi orációk, versek készítésekor, politikai propagandairatok szerkesztésében volt látható gyakorlati haszna. S az itt 207kapott alapműveltséget általában a kánon-, illetve a római jog elvégzése tetőzte be.
A magyar diákok a humanista stúdiumokat mindig az éppen legdivatosabb mestereknél tanulták. 1447-től 1460-ig Guarino da Verona (1374–1460) ferrarai iskoláját látogatták (Janus Pannonius, Kosztolányi György, Báthori Miklós stb.), az ő halála után pedig fiáét, Battista Guarinóét (Garázda Péter, Váradi Péter). A század utolsó két évtizedében Padovát és Bolognát favorizálták: ott Calfurnio, emitt pedig az idősebb Filippo Beroaldo (1453–1505) tanította az artest. Calfurnio magyar tanítványai közé tartozott például Thurzó Zsigmond és Brodarics István, Beroaldóéi közé pedig Keserű Mihály stb. Beroaldo halála után az ő tanítványai: Giovan Battista Pio (Hagymási Bálint), Acchile Bocchi (Magyi Sebestyén), illetve Romolo Amaseo (Mathaeus Fortunatus) a magyarok által leginkább frekventált humanista professzorok.
A legkorszerűbb műveltséget az olasz iskolák adták, s mindazok, akik a budai nagyobb kancelláriába kerültek vagy akartak kerülni, egészen Mohácsig Itáliában tanultak. A 15. század fordulójára azonban a bécsi és a krakkói egyetemek is megújultak, észak-itáliai példára és ösztönzésre modernizálódtak, s mivel Magyarországhoz közelebb estek és olcsóbbak voltak, az olasz iskolák vetélytársaivá nőttek.
E két közép-európai egyetem közül eleinte a krakkói volt a kevésbé magas szellemi szintű. Kultúránk alakulását illetően főként a 16. század húszas-harmincas éveiben, mégpedig a latin nyelvű humanista literatúránk anyanyelvűre váltása kapcsán játszott fontos szerepet. A magasabb igényű bécsi universitas hatása azonban Jagelló-kori humanista kultúránk alakulására, értelmiségünk szélesebb rétegének kinevelésével, a padovai és a bolognai egyetemekével vetekszik. Leghíresebb humanista tanára a kiváló költő, Konrad Celtis (1459–1508), az első közép-európai irodalmi társaság, a Sodalitas Litteraria Danubiana (Dunai Tudós Társaság) megszervezője és elnöke, amely társaság a bécsiek mellett a magyar és a budai cseh kancellária humanistáit próbálta összefogni, szimpozionokat tartva Bécsben és Budán. A tízes évek legjelentősebb humanista professzora Vadianus (Joachim Watt, 1484–1551). Ő és köre Celtisénél is nagyobb hatású volt, magyarországi tanítványai, követői főként hazai német polgári származásúak (Adrianus Wolphardus, Nagyszombati Márton stb.), de Bécsben tanult a köznemesség gyerekeinek legtöbbje is (pl. Bekényi Benedek). Azonban a bécsi egyetemi végzettség nem volt elegendő a nagyobb kancelláriában való elhelyezkedésre, csupán alacsonyabb állásokra (a kisebb kancelláriára, káptalani alkalmaztatásra városi jegyzőségekre, iskolamesterségre) kvalifikált.
A hazaiaktól látogatott egyes iskolák és egyetemek, illetve a jelentősebb professzorok és mesterek s az általuk képviselt humanista világnézeti, tudományos és irodalmi irányzatok (műfaj, stílus) erősen rányomták bélyegüket humanista kultúránk alakulására, fejlődésére, döntően színezve a fejlődés egyes szakaszait, s szinte törvényszerűen meghatározva alkotó humanistáink irodalmi tevékenységének irányát és milyenségét. Tehát a Hunyadiak korának humanizmusa szinte kizárólagosan az észak-itáliai orientáció, s ezen belül is a két Guarino ferrarai iskolájának bélyegét viseli magán, a Jagelló-koré pedig Beroaldo és tanítványai, illetve a bécsi Vadianus-kör szellemi jegyeit.
208Mátyás-kori humanizmusunk leglényegesebb ideológiai, filozófiai töltetét azonban nem Ferrara és Bologna, nem a két Guarino iskolái adták, hanem a Mediciek és Marsilio Ficino Firenzéje közvetítette. Ez az ideológia a reneszánsz egyik legfontosabb filozófiai iránya, a neoplatonizmus volt.
Az újplatonizmus eredetileg a 3–4. századi hanyatló görög–római rabszolgatartó társadalom válság-terméke. Az alexandriai filozófiai iskola dolgozta ki a társadalmi status quo fenntartása érdekében, s a bomlást megfékező, a széthulló erőket újra össze-, egységbe fogó ideológiai erőforrásnak, valláspótléknak szánta egyebek mellett az új, egyre inkább terjedő "társadalomellenes" eszmék (a kereszténység) paralizálására. Plotinosz és társai a görög platonizmust és a keleti (hindu, perzsa, egyiptomi, zsidó stb.) filozófiákat ötvözték össze eklektikus idealista-pantheista bölcseleti rendszerré, melynek saroktétele: az anyaggal szemben a szellem (anima universalis) primátusának hirdetése.
Az újplatonista filozófia 15. századi "felújítása" a végnapjait élő Bizáncban kezdődött, ahol a kereszténység ekkor már képtelen volt a belső egység létrehozására elégséges, a bajok leküzdésére hatékony és a török elleni harcra mozgósító ideológiai támaszt és erőt nyújtani. A bizánci újplatonizmus atyamestere, Gemisthos Pléthon (1355–1450) volt, aki szerint csak egy vallás van: Platón és az ő tanait tovább építő neoplatonikusok filozófiája. Ez az idealista tan nagyon megfelelt az itáliai – főleg firenzei – polgárság vezető köreinek is, melyek a városokon belül kiélesedett osztályharc miatt rá voltak szorulva egy a keresztény vallást helyettesítő és a társadalmi ellentéteket tompító ideológiára. Firenzében élt és működött a humanista újplatonizmus rendszerezője, legnagyobb hatású propagandistája, Marsilio Ficino (1433– 1499), élvezve a Medici-fejedelmek támogatását, akik e filozófiai irányt valósággal állami ideológiának tekintették. Ficino munkássága kezdetben Gemisthos Pléthon szellemében fogant és a keresztény tanokkal szemben állt, később azonban – a pápasággal összebékülő Medici-politika sugallatára – minden energiáját a római vallás és a filozófia, a hit és a tudomány összeegyeztetésére, s a maga kompromisszumos módján egy keresztény újplatonista bölcseleti rendszer megalkotására fordította. Lorenzo de Medici pártfogásával, aki szerint "Platón tanai nélkül nem lehet senki sem jó polgár, sem jó keresztény", platonikus akadémiát szervezett és Firenzét a "század új evangéliumának" központjává tette, honnét az Itáliába és Európa más országaiba szertesugárzott. Itálián kívül az elsők között Magyarországba.
Miként a humanista poézis, úgy a platonista filozófia múzsáját is elsőnek Janus Pannonius telepítette le Pannóniában. Az új tannal ő még a Ficino "megtérése" előtti pogány formájában ismerkedett meg 1465-ben. Magyarországon azonban ennek a hazai viszonyokhoz képest merész tanításnak nem lehetett talaja. Viszont a neoplatonizmus új formája, mely a pogány antikvitás világnézeti konzekvenciáit a maga módján össze tudta egyeztetni a kereszténységgel, nyitott ajtókra talált a feudális Magyarország reneszánsz királyának udvarában. Hunyadi Mátyásnak centralizációs törekvéseihez és nagy terveihez szüksége volt mind a kereszténységre, mind pedig a humanizmusra; melyek ideológiai szintézisét készen kapta a Ficino-féle krisztianizált újplatonizmusban.
209A királyi udvar platonista kapcsolatai 1477-ben kezdődtek, amikor a Ficino baráti köréhez tartozó Francesco Bandini Mátyás udvarába jött (és itt is maradt). Ficino is még ez évben Budára küldte az akkor készült Platón-életrajzát, s ettől kezdve Mátyás haláláig szinte minden munkáját, közülük többet a királynak, illetve főkancellárjának, Váradi Péter kalocsai érseknek ajánlva. A királyi udvarban kisebb platonista cétus is alakult, melynek Váradi Péter mellett a legnevesebb magyar tagjai Garázda Péter és Báthori Miklós váci püspök voltak. Kiváltképp az újplatonizmusba szervesen beépült asztrológia után érdeklődtek, élükön Mátyás királlyal, ki minden fontosabb vállalkozásakor és magánügyében horoszkópot készíttetett. Mátyás 1479-ben Ficinót is meghívta udvarába, hogy nekik "Platónt magyarázza," ő azonban e megtisztelő meghívást, melyet Mátyás 1487-ben is megismételt, nem tudta elfogadni. Az újplatonizmus hazai elterjedtségét, divatját és befolyását jelzi, hogy a lengyel király követeként huzamosabb ideig itt tartózkodott Callimachus Experiens innen plántálta azt át Lengyelországba.
Mátyás halálával a budai platonista kör széthullott, az olaszok hazamentek, s a kapcsolat végleg megszakadt Ficinóval. A nagy király centralizációs eredményeit megsemmisítő Jagelló-korban sem veszett ki az érdeklődés a platonizmus iránt, de már nem élesztője humanizmusunknak. Helyét a köznemesség úgynevezett "nemzeti ideológiájá"-nak humanista köntösbe öltöztetett formája foglalta el.
A még nem humanista kisebb kancellária tagjai által kidolgozott, deákszinten és eszközökkel megfogalmazott (Thuróczy János) nemesi ideológia egyes elemeit már Mátyás is felhasználta. A nemességre támaszkodó, de azt kordában is tartó uralkodó elsősorban a hun–magyar azonosság tanát tette magáévá, mégpedig akkor, midőn a török elleni offenzíva terveit feladva mindinkább a nyugat felé irányuló hódító politika és a császári korona megszerzésének eszméje került előtérbe, s ehhez – éppen a köznemesség meggyőzésére – kiváló ideológiai támasztékot nyújtott az "első magyar király," a világhódító Attila példája.
A köznemesi ideológia kezdettől fogva hatott a humanista nagyobb kancelláriában is, hiszen ennek tagjai nagyrészt maguk is a nemesi rend soraiból származtak. Az ő fogalmazásukban a nemesi eredetű nemzet-tudat azonban sokkal szélesebb lett, humanista elemekkel gazdagodott. A török elleni harcot a "Magyarország a kereszténység védőbástyája" humanista szólammal ideologizálják egyetemesebb érdekű nemzeti hivatástudattá, s a natio (nemzet) mellé felsorakoztatják a patria (haza) fogalmát. Vitéz János szerint Magyarország "minden nem és néposztály" közös hazája, s Mátyás már idézett levele szerint "mindaz, amit a haza üdvéért cselekszünk, istentisztelet számba megy". S mindabba, amit a haza üdvéért lehet tenni, már beletartozik a kultúra fejlesztése is. Janus Pannoniust ez is ösztökélte, hogy a fagyos Duna mellé hozza a latin múzsákat, s költészete által lett, mint Callimachus Experiens Budán – 1483-ban – írt versében mondja: "Mind a hazának, mind a nemzetnek fénylő dicsősége."
A köznemesi ideológiát a 16. század első két évtizedében a kisebb kancellária értelmiségiei öltöztették végleg humanista köntösbe a "nemzeti párttá" szerveződött köznemesség érdekében, amely a Mátyás-hagyatékból csak a "sok országokat bíró" és a "magyari urak közt tisztül mind szétosztó" 210Mátyás-képet, a magyar nagyhatalom ábrándját és tudatát hozta magával, gőgös és gőzös nacionalizmussá fejlesztve. A köznemesi "szittya" ideológia humanizálódása, bár a Mátyás kori nagyobb kancelláriai hagyományt is felhasználta, – jellemző módon – a bécsi német nacionalista szellemű humanizmus sablonjaival, stíluseszközeivel történt meg.
A Jagelló-kori humanista nemzeti ideológia, miközben a patria szélesebb fogalmával szemben a nemességre korlátozott natiot helyezte egyértelműen előtérbe, ez utóbbi mellé – egyetlen pozitív új elemként – a lingua (nyelv) fogalmát is, odaállította. Bár ennek az eredete is a Hunyadi-korba nyúlik vissza, s már Mátyás is "a magyar nyelv megsemmisítésé"-nek szándékával vádolta 1459-ben III. Frigyes császárt, a szittyák nyelve a Jagelló-korban lett igazán a rendi-nemesi nacionalizmus megbecsülésének tárgya. A magyar nyelv ekkor vált a magyar nemzetnek, azaz a nemességnek egyik meghatározó jegyévé, aminek 1519-ben a latinul kitűnően tudó Werbőczy azzal adott meglepő módon kifejezést, hogy mint a magyar követség feje, a velencei nagytanács előtt a dogét magyar nyelven üdvözölte. A nemesi nacionalizmus, amely Mohács után Habsburg Ferdinándot "Magyarország feldúlása, a magyar nemzet és a magyar nyelv kiirtása" vádjával illette, egyik fontos lendítőjévé lett a latin humanizmus magyarrá válásának – igaz, már csak a következő periódusban.
Az itáliai gazdag polgárság és a vele szövetséges fejedelmek anyagi viszonyait tükröző reneszánsz kultúra, melynek célja: "a műveltség áldásait feltárva finommá tenni az életet" (Janus Pannonius), első, itáliai mértékkel mérve is jelentős hazai központja Mátyás király budai udvara volt. Mátyás előtt csupán Vitéz János teremtett kisebb kulturális centrumot előbb püspöki, majd pedig érseki székhelyén: Váradon, illetve Esztergomban. E költséges kultúrából őt elsősorban a humanista literatúra érdekelte, ezt művelte és támogatta. Egyéb területen ízlése elmaradottabb volt, a szép könyv szeretetén kívül nem tartott lépést az itáliai fejlődéssel és eredményekkel.
A sokszínű, gazdag reneszánsz kultúra meggyökeresedésének lassú ütemét mutatja, hogy Mátyás udvara is, mely Beatrix ideérkeztéig félig-meddig középkorias, patriarchális jellegű maradt, csak a század hetvenes éveinek végén vált valóban telivér reneszánsz fejedelmi udvarrá. Mátyás második felesége, Beatrix (1457–1508), I. Ferrante nápolyi király leánya, a nápolyi udvarból hozta magával a felszabadult szép élet, az életörömök, a fény, a pompa szeretetét, a reneszánsz kultúra minden ágára kiterjedő igényét. A szó szoros értelmében fejedelmi reneszánsz cortegiana, akit Baldassare Castiglione a 16. század főúri illemtanát összefoglaló, kanonizáló Il Cortegianójában (Az udvari ember) a közelmúlt legkiválóbb udvari hölgyei közt tartott számon. A vele és az utána jött, illetve általa meghívott olaszokból alakította ki fényűző királynői udvartartását, mely a királyi udvar átalakulását, fejlődését is meghatározta. Megélénkültek az olasz–magyar kulturális kapcsolatok; főként Firenze és Lorenzo de Medici reneszánsz udvara vált irányadóvá. Olasz művészek, humanisták és mesteremberek özönlöttek Budára; a vezető pozíciók egy részét is olaszok foglalták el. Így Beatrix bátyját, Aragoniai Jánost az esztergomi érseki székbe emeltette, majd ennek korai halála után hat éves unokaöccsét, 211Estei Hyppolitot. Megváltozott az élet a budai udvarban, az előbbi egyszerűbb szokások, életvitel helyébe új módi, "olasz erkölcs" lépett. Minden szebb lett, mint a királynő volt felolvasója, Antonio Bonfini írja, "még az istentisztelet is: a királyi kápolna számára egész Francia- és Németországból szedték össze az énekeseket". A háttérbe szorult konzervatív magyar urak morgolódtak az "olasz erkölcsök" térfoglalása miatt, egy-egy nekibuzdult szerzetes, mint Temesvári Pelbárt, pedig a templomban prédikálta ki a királyi udvarban lábrakapott fényűzést, pompát, vigasságokat és egyéb "erkölcstelenséget".
Mátyás halálával a fényes budai udvar szétesett, a Jagellók idején többé már nem tudott a korábbi szintű reneszánsz kulturális központtá emelkedni. Mátyás kulturális kezdeményezéseit az ő udvarában mindehhez kedvet és példát kapott humanista főpapok folytatták, és anyagi lehetőségeikhez mérten és arányában vitték tovább. Így a kilencvenes években Báthori Miklós váci püspök Vácott, Váradi Péter kalocsai érsek pedig Bácson építette ki udvarát kisebb hatósugarú reneszánsz kulturális centrummá. Náluk sokkal markánsabb, ízig-vérig reneszánsz egyéniség a Drágfiak kerékgyártó jobbágyának fiából esztergomi érsekké és bíbornokká emelkedett, s kezét még a pápai tiara után is kinyújtó Bakócz Tamás (1442? – 1521). Krakkóban, Bécsben, Ferrarában, Padovában és Bolognában végzett, s Mátyás király kancelláriájában tanulta ki a cél érdekében minden eszközt felhasználó diplomácia művészetét, és udvarában tanulta meg a nagy stílű reneszánsz élet vitelét. Az ehhez szükséges anyagiakat a Jagelló-korban harácsolta össze közjogi hatalmával visszaélve (főkancellár volt) és különböző nagyarányú pénzügyletei révén. Az ország egyik leggazdagabb feudális ura lett, a halála után elkobzott arany, ezüst jószágát és műkincseit több szekéren szállították Budára. Esztergomi reneszánsz udvara a Jagelló-kor egyik legjelentősebb kulturális központja volt. Bakócz Tamás méltó párja és vetélytársa a kassai német polgárfiú, Szatmári György pécsi püspök, majd esztergomi érsek (1457–1524), ki a Thurzó-rokonság révén a Fuggerekkel is kapcsolatban állt. Várdai Ferenc erdélyi püspök pedig Gyulafehérvárt emelte kulturális központtá. E kulturális törekvések terén a humanista főpapságot a 16. század elején már egyes világi főurak is követték (Báthoriak, Perényiek).
A korai reneszánsz központokhoz, legfőképpen Mátyás udvarához fűződik a reneszánsz építészet, képző- és iparművészet meghonosítása, formáinak, stílusának Itáliából való átplántálása. Zsigmond korában Masolino magyarországi vendégszereplése még elszigetelt jelenség volt, s Vitéz János, valamint maga Mátyás is egészen 1576-ig még gótikus stílusban építkezett. Beatrixszal való házassága után kezdődött meg a budai palota reneszánsz stílusú továbbépítése, valamint a visegrádi vízparti palota teljes átalakítása, s a melléje épített királynői palotával együtt a magyarországi reneszánsz építészet legnagyszerűbb alkotásává való fejlesztése. Mátyás budai palotája az olasz reneszánsz és a hazai középkori hagyományok sikeres összeolvadásáról tanúskodott: nagy szerep jutott még benne a Kelet-Európában elterjedt faépítkezésnek (a budai munkálatokat vezető olasz építész maga is ács volt), s az újonnan emelt reneszánsz épületszárny harmonikusan beilleszkedett a játékos fatornyokkal, erkélyekkel, lépcsőkkel gazdagon tagolt középkori épület-részek együttesébe.
212A budai és visegrádi palota belső díszítésén dalmát és olasz – főleg firenzei – mesterek egész hada dolgozott. Részben személyesen is itt munkálkodtak, részben Mátyás által rendelt munkáikat küldték el. Itt járt a szobrász Giovanni Dalmata, a síremlékeket faragó Giovanni Fiorentino, s a pompás visegrádi díszkút eddig még ismeretlen olasz mestere. A festők közül Mantegna és Filippino Lippi dolgozott Mátyás számára; ez utóbbinak a tanítványa, Alberto Fiorentino, valamint a ferrarai Ercole de Roberti pedig személyesen is Budára jött és itt számos művet, falfreskót készített. Végül Botticelli egy a király rendelésére Firenzében készülő, ma is meglevő, pompás miseruha számára készített rajzokat, s minden bizonnyal tervezője volt Mátyás trón-kárpitjának is. A budai palota belső famunkálataival, termei famennyezetének, valamint intarziákban gazdag bútorainak elkészítésével Mátyás a kor leghíresebb asztalosának, Benedetto de Maianónak firenzei műhelyét bízta meg; a palota majolikapadlózata érdekében pedig a fayence feltalálóihoz, a faenzai mesterekhez fordult.
Mátyás nem elégedett meg azzal, hogy ahol csak lehetett, a legjobb olasz művészeket foglalkoztatta, hanem igyekezett hazai bázist is teremteni, műhelyeket létesíteni. Az építkezéseknél nélkülözhetetlen kőfaragó műhely mellé Benedetto da Maianóval Budán is felállíttatott asztalosműhelyt, valamelyik faenzai mester vezetésével pedig megszerveztette a budai majolikagyártást, – amelyhez még a könyvtára fejlesztéséhez szükséges könyvfestő és könyvkötő műhely is társult. Ezek az olasz vezetéssel megalakult műhelyek egyre több magyart is alkalmaztak, akik eltanulták mestereik technikáját, stílusát, s azt a hazai igényekhez alkalmazva olykor eredeti módon tovább is fejlesztették. Az Alpoktól északra létesült első majolikagyártó műhely élére például hamarosan magyar mester került, aki elsőnek alkalmazta az olasz festett majolikát kályhacsempe céljaira, ennek érdekében komoly technológiai problémákat oldva meg. Az olasz mesterek is igazodtak a magyarországi adottságokhoz, Giovanni Fiorentino például reneszánsz síremlékein sűrűn felhasználta a pannóniai római sírkövek sajátos motívumait.
Mátyás művészetpártolásának jóvoltából így nemcsak a reneszánsz művészet meghonosodásáról, hanem egyúttal egy budai művészi iskola kialakulásáról is beszélhetünk. Bár Mátyás budai és visegrádi palotái áldozatul estek a következő századok pusztításainak, az egykorú ábrázolások, a visegrádi romok s a budai ásatások leletei (pl. a vakítóan fehér vagy pedig sok színben pompázó kályhacsempék, melyek tele vannak domborművekkel, figurális díszítésekkel is) ennek művészi színvonaláról tanúskodnak. De erre vall a budai műhelyek kisugárzása is: az ország peremén s főleg Erdélyben ma is fennálló, faépítkezéssel kombinált kecses kastélyok és templomok a budai építőstílus elterjedéséről; a nyírbátori ferences templom szerencsésen fennmaradt pompás reneszánsz stallumai a Benedetto da Maiano által szervezett budai asztalosműhely hatásáról; a későbbi évtizedekből az ország különböző helyein fennmaradt reneszánsz-kályhák pedig a budai majolikagyártás követéséről tanúskodnak. A budai művészeti központ, mint Közép-Európa első reneszánsz művészi centruma, a környező országok reneszánszában is kezdeményező szerepet játszott. Bécs elfoglalása s az udvar Bécsbe költözése után a budai művészek egy része is odatelepedett; a király halála után pedig seregestől 213tették át működésük színhelyét Bécsbe, Prágába, de főleg Krakkóba, ahol a 16. század elején indult meg az ősi Wavel reneszánsz átépítése – jórészt a budai művészek munkájával és a budai palota mintájára.
A nagyszabású építkezések, a reneszánsz művészet pártolása terén a többi, kisebb hazai központ nem versenyezhetett Mátyással, nem tehette ezt a gyönge utód, II. Ulászló sem. Mivel a király után a legtöbb anyagi erőforrással és ambícióval az esztergomi érsekek rendelkeztek, Mátyás halála után ezek udvarában volt a legélénkebb a művészi tevékenység. A Vitéz által még gótikus stílben továbbépített prímási palota Estei Hyppolit érseksége alatt kezdett gazdagodni reneszánsz részekkel; 1490 után több budai művész is ide költözött, így Alberto Fiorentino, kinek egyes freskói itt fenn is maradtak. A legfőbb műpártoló Bakócz Tamás volt, ő emeltette a közép-európai viszonylatban páratlan ún. Bakócz-kápolnát (1506–1507), olasz művészeknek, köztük a már Budán is dolgozó Giovanni Fiorentinónak ezt az érett reneszánsz stílusú remekét. Utóda, Szatmári György is nagy építtető volt: már pécsi püspök korában pompás – ma már csak romjaiban ismert – nyári palotát építtetett, – humanista szimpozionok színhelyét. Kisebb-nagyobb mértékben azonban szinte valamennyi reneszánsz főpap foglalkoztatott olasz vagy inkább olaszok mellett tanult magyar reneszánsz mestereket, palotája, székesegyháza ékítésére. (Váradi Péter Bácson, Báthori Miklós Vácott, Thurzó Zsigmond Váradon, Várdai Ferenc Gyulafehérvárott stb.) Sőt egyes főúrak, mint a Perényiek Siklóson vagy a Báthoriak Nyírbátorban már szintén a reneszánsz ízlésnek hódoltak; a korai magyar reneszánsz szobrászat legszebb fennmaradt emléke, egy toszkán példák nyomán készült bájos madonna-dombormű (1526) is egy világi főúr, Báthori András műpártolásának köszönheti létrejöttét.
Bizonyos fokig reneszánsz művészi terméknek számít a 15. századi humanista kéziratos könyv, a kódex is, melynek funkciója, hogy a csodált ókor íróinak, gondolkodóinak, tudósainak, egyes, nagyrabecsült szentatyáknak, valamint a kortárs-humanista szerzőknek "az antikvitás szellemét lehelő" műveit szép antikva betűkkel, finom hártyára írt, művészien illuminált, díszes kötéssel védett könyvben úgy közvetítse a kényes ízlésű fejedelmi, főpapi vagy patrícius olvasónak, mint valami ritka ékszert, melynek nemcsak a tartalma műremek, hanem a foglalatja is az. E kódexek már nem egyházi scriptoriumokban készülnek, hanem világi műhelyek állítják őket elő, gyakran rendelésre, és kereskedők árusítják keresett, drága portékaként. Eme "gyöngyszemekből" ki-ki kedve, ízlése és anyagi tehetsége szerint gyűjt magának egy könyvtárra valót. Aki nem tehette, vékonyabb pénzű humanista lévén, megelégedett egyszerűbb, papírra másolt, kevésbé díszesen kivitelezett kódexszel is.
Az első hazai humanista könyvgyűjtő és bibliofil Vitéz János volt, aki a maga korában már híressé vált könyvtárat gyűjtött össze. Könyvei közül csupán 26 ismeretes ma is előttünk, ezek négy kivételével mind díszes kivitelű hártya-kódexek. Könyveinek egy része a híres firenzei könyvmásoló műhelyben, Vespasiano da Bisticcinél készült, aki leghíresebb könyvrendelőiről írt emlékirata szerint két másik magyarnak is dolgozott: Handó György kancellárnak és Janus Pannoniusnak. Ez utóbbinak a könyvtára már görög nyelvű kódexeket is tartalmazott a latinok mellett. Mind az ő, mind pedig 214Vitéz könyvei 1472-ben bekövetkezett bukásuk, illetve haláluk után Mátyás király könyvtárát gazdagították.
Mátyás könyvtára, a világhíressé vált Bibliotheca Corvina, eredeti fényében a legnagyobb reneszánsz könyvtárakkal vetekedett, méltón képviselve a nagy fejedelem kultúra iránti szeretetét. A Corvin-könyvtár több mint ezer kötetből állt, amely közel háromezer művet foglalt magában: szinte mindazt a tudományanyagot, amelyet a humanisták érdemesnek tartottak ismerni és olvasni. Kiváltképpen az újplatonista érdekű munkákat ölelte fel teljességgel, de híres volt klasszikus latin és görög szövegeiről is. Elvétve egy-két magyar kódex is a könyvtárba kerülhetett, bár csak egy ilyenről tudunk: Báthori László szentírás-magyarázatáról.
A Bibliotheca Corvinát Mátyás egész uralkodása alatt fejlesztette. A díszes illuminált hártyakódexek nagy része firenzei műhelyek munkája, többet közülük a leghíresebb korabeli könyvillusztrátor, Attavante Attavanti díszített. Másoló és könyvfestő műhelyt Mátyás Budán is felállított, s melléjük könyvkötő műhelyt is szervezett. Itt készültek kódexeinek Corvin-címerrel ellátott, gazdagon díszített, híres bőr, illetve selyemkötései. Könyvei számára palotájában külön könyvtártermet építtetett, s a Bibliotheca felügyeletével, a könyvbeszerzés irányításával külföldi humanistákat bízott meg: előbb az olasz Taddeo Ugolettit, majd a raguzai Félix Petantiust, aki a Budán készült könyvek illuminálásában is vezető szerepet játszott.
Mátyás könyvtár-fejlesztésének méreteit mutatja, hogy halálakor több mint száz kódex állt útra készén Firenzében, de ezek – nem lévén, aki kifizesse őket – már nem kerültek elszállításra. A Jagellók alatt nem is fejlődött a könyvtár tovább, gyarapodás helyett elkezdődött lassú pusztulása. A drága kódexek az egykor díszes bibliotékában porban-piszokban hevertek, s az ittjárt külföldi követek, illetve a kíséretükben idejövő humanisták (kiváltképp a bécsi Cuspinianus és Brassicanus) egyet-egyet közülük ajándékba kértek és kaptak, vagy más módon eltulajdonítottak. Egyre több Corvin-kódex vándorolt így ki az országból, öregbítve a nagy király dicsőségét, de tovább szegényítve a magyar udvari reneszánsz kultúrát. Az itt maradt kódexeknek azonban még rosszabb sors jutott osztályrészül: a Mohács után Budát is elpusztító török a könyvtárat feldúlta, felperzselte, s csupán egy részük került hadizsákmányként Konstantinápolyba, ahonnan 15 darab a török szultán ajándékaként jutott a múlt században vissza Magyarországra. A világhírű könyvtárnak így csupán a roncsai maradtak az utókorra, szám szerint mintegy 160–170 kódex, de ezek is a világ minden tájának könyvtáraiban szétszóródva. Magyarországon csupán harmincegynéhány Corvina található.
Vitéz János, Janus Pannonius és főleg Mátyás király példájára a humanista főpapok majd mindegyike gyűjtött magának díszes könyvtárat, melyekből néhány remek példány fenn is maradt, mint például Kálmáncsehi Domokos váradi püspök remekbe készült breviáriuma és misszáléja. A Jagelló-korban azonban már csak egyes kivételes ünnepi célra vagy alkalomra készültek festett kódexek, helyüket elfoglalta a nyomtatott könyv.
A század nagy találmánya, melyre oly büszkék voltak a humanisták, a reneszánsz kultúra és literatúra szolgálatába szegődött és százával ontotta a különböző könyveket. A kódexnek ez a nagy vetélytársa, mely a kor megnövekedett szellemi igényeinek megfelelően már sokaknak, sok példányban 215akarja kielégíteni kulturális, irodalmi igényeit, Mátyás korában már Magyarországon is megjelent. Nyomtatott könyvek a Corvinában is szép számmal voltak, kezdetben – fejedelmi használatra – ezeket is miniálták és illuminálták. Sőt az 1470-es évek elején megalakult az első hazai nyomda is, Kárai László óbudai prépost, alkancellár kezdeményezésére, aki 1470. évi római követsége alkalmával Hess András nyomdászt Budára hívta. E rövid életű budai nyomda termékeiből kettőt ismerünk, közülük a legnevezetesebb az egyik 14. századi krónikaváltozat kiadása, a Budai krónika (1473). Hess nyomdája kérész életű volt, akárcsak az a másik hazai ősnyomda is, amelyet a Confessionale nyomdája címen tart számon a szakirodalom, s amely 1477–1480 körül működött Magyarországon, – talán Pozsonyban. Hazai nyomdák működésére Mátyás korában még nem értek meg a feltételek, sőt új nyomdák létesítésére a Jagelló-korban sem tettek kísérletet. A nagy példányszámban igényelt egyházi könyvek nyomtatására célszerűbb és olcsóbb volt – budai könyvkereskedők közvetítésével – bevált külföldi műhelyekhez fordulni; az igényesebb nyomtatványok, vagyis a humanisták tudományos és könyv-esztétikai igényeit is kielégítő könyvek előállítására pedig amúgy is csak a leghíresebb külföldi nyomdákban voltak meg a filológiai és technikai feltételek.
A Jagelló-korban a magyarországi tudós humanista irodalom természetes megjelenési formájává már egyértelműen a nyomtatottság lett. Csak az a mű, legyen az antik vagy modern, válhatott közkinccsé és ismertté a respublica litteraria előtt, amely nyomtatásban jelent meg. A magyar humanisták műveiket általában ott jelentetik meg, ahol éppen egyetemeiket végzik: így Bolognában és a század első évtizedétől kezdve Bécsben, Syngrenius officinájában. A magyar bibliofilek a legszívesebben Aldus Manutius velencei nyomdájához fordultak, s annak a görög és latin klasszikusokat, főként Cicero műveit tartalmazó gyönyörű kis formátumú könyveit kedvelték, ezeket vásárolták, illetve megrendeléseket adtak a neves és tudós tipográfusnak arra, hogy milyen kedvükre való kiadásokat, auktorokat jelentessen meg, ha lehet, nékik ajánlva.
Az emelkedettebb reneszánsz életformához a művészetek pártfogása, a műveltség forrását képező és jelképező bibliotéka kiépítése és gyarapítása mellett szorosan, bensőleg hozzátartozott a mecénáskodás, vagyis a közüggyé nemesített humanista műveltség terjesztésének és a literatúra fejlesztésének hatékony anyagi segítése, közvetett előmozdítása. Ennek két módozata volt: az egyik a tehetséges ifjak taníttatása, a másik pedig az alkotó humanisták patronálása, s ezen keresztül irodalmi és tudományos alkotások létrejöttének, illetve megjelenésének és megjelentetésének elősegítése. A magyar reneszánsz főpapok, valamint Mátyás király e mecénáskodás mindkét fajtáját művelték.
Vitéz Jánostól kezdve természetesnek mondható, hogy a köznemesi vagy a polgári sorból magas társadalmi polcra emelkedett s ennek révén gazdag javadalmakkal megáldott humanista püspökök és nagyprépostok kevésbé tehetős rokonságuk erre érdemes és tehetséget mutató gyerekeit, vagy jelesebb familiárisaik fiait neves mestereknél és itáliai humanista iskolákban, egyetemeken taníttatták. Ezzel nemcsak személyes rokoni vagy társadalmi kötelezettségeiknek téve eleget, hanem – az értelmiségiek szemében és a respublica 216litteraria tudata szerint –- a humanista műveltség közös ügyét is nem eléggé dicsérhető módon szolgálták.
A humanistáknak és a humanista alkotások létrejöttének anyagi támogatásakor nem egy mecénást a literatúra ügyének önzetlen szeretete, minden mellékgondolat nélküli szolgálatának tudata, fennkölt buzgalom vezette. Többnyire azonban valamely egyéni vagy politikai érdek, vagyis kultúrán kívüli célok propagálása, nem utolsósorban a földi halhatatlanság olthatatlan szomja indított egy Mátyás vagy Bakócz Tamás formátumú reneszánsz fejedelmi személyt mecénási áldozatokra. A kor felfogása egy valóságosnak vett fikcióval szinte egy nevezőre hozta az alkotó szellemi erőfeszítését és a mecénás irodalom iránti érdeklődését, és annak támogatását. Eszerint a megjelent mű kettejük munkája, mindkettőjük nevét "halhatatlanná" teszi, – amit az író vagy a tudós a műve elé függesztett ajánlásban, felmagasztalva mecénását és annak "humanitas"-át, nem győz eléggé hangsúlyozni. Így érthető, hogy a mecénás sem fukarkodott az anyagi ellenszolgáltatással. Például mikor Filippo Beroaldo Váradi Péternél az irányban puhatolódzott, szívesen venné-e, ha Apuleius Aranyszamarának általa gondozott és kommentált kiadását neki ajánlaná, a kalocsai érsek imígy válaszolt: "Ha azt a szamarat, melyet nekünk oly szíves akarattal felajánlottál minél hamarabb megküldöd, aranynyal terhelten fogjuk hozzád visszairányítani."
A reneszánsz kultúra kialakulásának szakaszában Magyarországon aránylag több volt a literatúrával passzívan foglalkozó, olvasó, bibliofil hajlamú humanista műveltségű gazdag egyházi, mint a valóban alkotó humanista, ezért szívesen fogadtak udvarukba külföldi vándor humanistákat, vagy hívtak meg híres tudósokat, mint például Vitéz János Regiomontanust (1436– 1476), aki 1467-ben Esztergomban írta és magyar patrónusának ajánlotta az égitestek pályafutását bemutató táblázatait. E vándorhumanisták legtöbbje olasz volt: főként Mátyás király foglalkoztatta őket, felhasználva tollukat saját nagyságának, tetteinek, dinasztikus, politikai terveinek propagálására. A Jagelló-korban inkább a bécsi egyetem humanistái fordultak meg, tartózkodtak szívesen Budán vagy a magyar főpapok udvarában, s az itt időző idegen humanisták számát szaporították a Jagelló-uralkodók Budán székelő cseh kancelláriájának tagjai, s köztük a jeles költő, Hassensteini Lobkowitz Bohuslav (1460?–1510) is.
A kancelláriák, a magyarok látogatta külföldi iskolák, hazai reneszánsz udvarok környezetében, a Pannóniában is hódító reneszánsz művészet és az egyre szaporodó humanista könyvek világában, olasz és más külföldi literátorok oktatása nyomán, illetve közreműködésével s az újplatonizmus és a nemesi-nemzeti ideológia jegyében indult fejlődésnek a hazai humanista literatúra.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages