A felvilágosodás propagandistája (1786–1795)
A felvilágosodás propagandistája (1786–1795)
"Szép és dicső dolog a haza jövendő boldogságán dolgozni, kilesni a rejtekben levő talentumot és azt mívelésbe hozni, hogy idővel nagyfényű tagja legyen a társaságnak, s intés, tanítás és példa által kitépni a gyenge elmékből azon bolondságok töveit, melyek ha gyökeret verhettek egyszer, később kitépés 265által tökéletesen ki nem téphettetnek.…" E vallomás szerint Kazinczynak a felvilágosodás eszméit propagáló tevékenysége már az iskolaügy szolgálatával elkezdődött.
Verses próbálkozásai (bár vannak korábbról is) ugyanekkor válnak gyakoribbá. Egyrészt a gessneri fordítások ízlésvilágának jegyében Klopstockhoz, Stolberghez közeledik, őket fordítja, s utat tör a nyugat-európai formájú óda stílusának; másrészt klasszikus ódát készít (pl. A tanítvány) és főleg dalt, anakreonit (a nagy formaérzékenységű Földi Jánossal kel versenyre) és modern németeset is (inkább ez illik tehetségéhez). Miközben Klopstock és a német anakreontikusok útján jár, mind több sikerrel alakítja ki eredetiségét, pl. a Boldog bolondoskodásban (később: Bor mellett) vagy A tavaszhoz címűben. Klopstocktól kölcsönzött női nevek alatt énekli meg ekkori szerelmeit. Izmosabb nyelv, nagyobb önállóság, igazabb mondanivaló jellemzi ekkor készült – részben töredékes – tanítókölteményeit és episztoláit, melyekben a szabadkőművességről és a világosodásról ír, élesen szembeállítva egymással a felvilágosodást és a "vak hit békóiban" kínlódók tévelygéseit. 1786-ból való szép verse, A vallástalan, világnézeti álláspontját fejezi ki: a két szélsőség – a vakbuzgóság és a vallástalanság – közt, a racionalista autonóm erkölcsiség elvét vallja, s noha a versben inkább az ateista felfogáshoz húz, mégis azt a középutat választja, amelyen keresztény szellemű, de antikonfesszionális iskolákat, racionalista embereket formálhat. Legjelentékenyebb verse ez időből a Horváth Ádámhoz, Keresztes Bálint kedveséhez… című, episztolai keretbe helyezett románca, melyhez prózai Jegyzések csatlakoznak. Bravúros leleménnyel teremti meg ebben költészetünk első népiesen archaizáló versét; kortársai (pl. Földi) ámulattal fogadták a gót betűkkel szedetett költeményt, s azt vélték róla, hogy valóban II. Endre korából való. A Jegyzésekben barátjának a lélek halhatatlanságáról vallott nézeteit cáfolja.
A felvilágosodás propagandáját nem verseivel, hanem prózai fordításaival és szerkesztői munkájával végezte a legeredményesebben. A kassai Magyar Museum megindítása, az Orpheus szerkesztése, majd szerepe a magyar játékszín megalapításában, kiadványai (Külföldi Játszó Szín, Heliconi virágok) már ekkor az irodalmi élet egyik legtekintélyesebb alakjává tették Kazinczyt, a Bessenyei örökségét szélesebb szépirodalmi alapon, tudatosabb ízléssel, politikailag is határozottabb irányba továbbfejlesztő literátort.
1787-ben Kassán ő javasolta Baróti Szabónak, hogy indítsanak szépirodalmi és kritikai folyóiratot. Baróti Szabó Batsányit is bevonta a társaságba, s ő hamarosan magához ragadta a vezetést, Kazinczyt kiszorítva a vállalkozásból. (A Magyar Museum szerkesztője a második kötettől kezdve már Batsányi.) Nem csupán a helyesírás körül (Batsányi y-ista, Kazinczy jottista volt) és nem is csak a vallás terén ütköztek össze; nézeteltéréseik mélyebb oka politikai és ízlésbeli különbség volt: a jozefinus felfogású és a nyugati polgári ízlést terjesztő Kazinczy útja tért el a nemesi ellenállás felől érkező Batsányiétól, aki irodalmi törekvéseiben felvilágosult műveltsége mellett is konzervatívabb volt, Kazinczyban viszont nem éltek Batsányi plebejus indulatai. Kazinczy engedett, eltűrte, bár jogos felháborodással, hogy a Museum számára írt bevezetését Batsányi önhatalmúlag a magáéval helyettesítette. Útjaik hamarosan elválnak: Kazinczy új folyóiratot készít elő; címéül némi tanakodás után, szabadkőművesi nevét, az Orpheust választja.
266Hogy mily eltökéltséggel kelt harcra a felvilágosodásért, Aranka Györgyhöz írt sorai mutatják: "Én megmakacsítottam magamat kicsikarni a superstitio kezéből a véres tőrt és irtóztató képéről lekapni az álorcát, Voltaire, Rousseau, Helvetius, a Sanssouciban lakott filozófus [II. Frigyes] s a kőművesség adnak paist balomba, jobbomba kardot, lábaimra szárnyakat… Valakinek fel kelle támadni, mert már többé szenvedni nem lehet, amit csinálnak." Az Orpheus Kazinczy eszmei állásfoglalásának legszebb tükre, cikkein átsüvölt az idő változása. Szerkesztése 1789 elején kezdődött el, s kiadása 1792 elejéig tartott, annak ellenére, hogy a folyóirat nyolc terjedelmes füzetén az 1790-es évszámot olvashatjuk. A célkitűzés megfogalmazása óvatos, majdnem középutas: kerülni akarja "a mérges érdeklését annak, ami embertársai előtt szent", a "Világosság elfogadására kevés emberek alkalmatosok", ezért a "Józan gondolkozás"-t, a nyelvnek poézis útján való tökéletesítését és a nemzet történeti, kulturális önismeretét akarja ápolni, de már az első füzetekben sajátos türelmetlenség váltja fel a tartózkodó hangot. Kazinczy Pálóczi Horváthtal polemizálva, tagadja a lélek halhatatlanságát, vallás-, gondolat- és sajtószabadságot hirdet, Rousseau súlyos szavaival akarja befolyásolni a magyar törvényalkotást ("A mi törvényeink arra valók, hogy bukjunk meg fejedelmink előtt, vaktában teljesítsük, amit parancsolnak, másnak zsebjéből ne lopjunk s gazdagon fizessük a haza tolvajit…"), s Helvétius, d'Holbach, Rousseau és Voltaire műveiből készített fordításokkal izgat a polgári szabadság mellett.
Felvilágosító programjának megvalósítása mellett Kazinczytól nem volt idegen a nemzeti ellenállás lelkesedése; maga is ott állt őrként a hazahozott korona mellett, melyet megcsodált s részletesen le is írt; a Hadi és Más Nevezetes Történetekben a deák nyelv ellen s a magyarnak iskolai és közéleti meghonosítása mellett közölt forróhangú cikket; buzgólkodott a nemzeti nyelvű színjátszás érdekében az ifjú Ráday oldalán, írt, fordított, szervezett, pénzt szerzett, majdhogy nem színésznek is ajánlkozott. Világos mindebből, hogy II. József alatt sem a nemzet ellen, hanem csak a rendi maradiság ellen dolgozott, elsősorban a magyar felvilágosodásért.
Az Orpheus második felében már kesernyés hangulata, ideológiai visszavonulása tükröződik. Lázadását ekkor már inkább a szépirodalom eszközeivel fejezi ki. Megkezdődik a reakció előretörése; Kazinczyt a Helytartótanács 1791 elején elbocsátja hivatalából. Ugyanez évben adja ki a költő a Heliconi Virágokat. Ez a kis kötet jórészt az Orpheus verstermését fűzi csokorba: a felvilágosult propagandát – most fegyvert váltva – a költő, a szépíró folytatja.
Több prózai fordítása (pl. a Contrat social) nem jelenhetett meg, jelentékeny hatást tett azonban az Osszián-kultuszt elősegítő Vak Lantosával, ezzel a Veit Weber nyomán készült, vadromantikusan lázító szerelmi történetével, továbbá Herder Paramythionjainak (mitológiai példázatainak) fordításával és különösen a fennálló rendet támadó drámafordításaival. Fordítói tevékenységének egyik rugója mindenesetre a játékszíni mozgalom volt, melyhez egyformán vonzották nyelvművelő és polgárosító törekvései, de nem kevésbé színházi élményei. Fogsága előtt tizenhárom külföldi drámát fordított le: négyet Goethétől (A vétkesek, A testvérek, Clavigo, Stella), kettőt-kettőt Shakespeare-től, Schröder után (Hamlet, Macbeth), Lessingtől (Miss Sarah267 Sampson, Emilia Galotti) és Metastasiótól (Themistocles, Titus kegyelmessége), egyet-egyet Gottertől (Medea), Gessnertől (Eraszt) és Le Mierre-től (Lanassza). Miklós öccsének Gebler Ozmondok vagy a két helytartó című darabjának átültetésében segített. Előadásra alkalmas szöveget akart a színészek kezébe adni, ügyelt tehát a színszerűségre is, miközben stílusmintákat kínált a különböző nemekben (történeti tragédia, polgári szomorújáték, polgári érzékenyjáték, melodráma). A nyelvművelés szolgálatát szorosan összekapcsolta a haladó eszmei mondanivaló hirdetésével. A Lanassza elé írt ajánlólevelében a filozófiai tanítást emelte ki, s azt, hogy a "setétség", "ál-világ" ellen kíván küzdeni, a "superstitio" s az "impostura" uralmának megdöntéséért. Irányzatossága kiderül az Emilia Galotti fordításából, a Hamletnek pedig korszerűségét emelte ki: "az a rémítő borzadás, amellyet a' Hamlet' személye és a' kísértet' támaszt a Nézőkben, nagyon analogizál Nemzetünknek mostani nem-rózsaszínű érzéseivel". A Goethe-fordításokban az új, polgári erkölcs ideáljáért küzdött a konzervatív, feudális vaskalapossággal szemben. A maga életére, szerelmeire és erkölcsi problémáira való célozgatást is rejtett e fordításaiba. Az 1790 körüli évek tarka stíluskavargásában Kazinczy képviselte, Kármán mellett, a legmagasabb rendű dramaturgiai stíluseszményt, klaszszikus auktorai, stílusa, színi hatásra törekvése, lélektani, erkölcsi és társadalmi irányzatossága miatt.
De talán egyik művében sem indított oly indulatos támadást a fennálló rend ellen, mint a wielandi Diogenesből (Szókratesz mainomenosz – A szinopei Diogenesz dialógusai) 1790-ben készült, 1793-ban megjelent fordításában. E mű vezérszólama az uralkodó világnézet, a papi önkény, a fennálló társadalom elvetésé, a kivonulás ebből a világból. Nem csoda, hogy gyorsan betiltották.
1779-ben az ideológiai krízis, a hit megrendülése rombolta le a gátakat a szépíró lendületes, termékeny fejlődése előtt; a folyamat végén, 1790 körül, a kifejlett szépíró vetette harcba radikális felvilágosult érveit a despotizmus ellen. Amikor pedig látnia kellett, hogy szépírói és szervezői tevékenysége áttörhetetlen politikai gátakba ütközik, irodalmi lázadása mindinkább politikai állásfoglalássá alakult át.
Már 1791-től kezdve ismerte Hajnóczyt, tudta róla, hogy "a francia revolúciónak előmenetelét mindig leste és róla mindig protokollokat vitt… én magam is sok ízben leltem őt abban a dologban.…" Forró barátság szövődött közöttük. Szentmarjayért is lelkesedett: "Kassán tanulván, dísze volt az akadémiai ifjúságnak." Milyen tehetség lehetett, ha a valóban nagyképességű Dayka Gábor "sírt, hogy őtet és Szolarcsikot utol nem érhette a tanulásban". A két Szlávyt (későbbi börtöntársait), Szulyovszkyt és Szentjóbi Szabót szintén jól ismerte.
1792-ben Kazinczy Alsóregmecen élt, időnként fel-felsietett a fővárosba, remélve valami újat és jobbat I. Ferenc uralkodásától, talán hivatalt is. Sokat írt, de minden tervével kudarcot vallott. Folyóirata megszűnt, s az egyre nyomasztóbb cenzúra gátolta a könyvek kiadatását. Kazinczy szeretett volna saját otthonában berendezkedni. 1791 tavaszán elkezdte a kisbányácskai építkezést, de csak 1794 őszén szegezhette ki a majorság határán vezető országútra a táblát: "Abaúj Vármegye. Praedium. Széphalom. 1794." Elégedetlen volt az állapotokkal s ennek hangot is adott: a megyegyűlésen ellenezte az 268egyetem Pestről való elhelyezésének reakciós tervét; heves vitába bocsátkozott azokkal, akik a szabadkőműveseket bérgyilkosoknak vagy jakobinusoknak nevezték, s a jezsuitákra hárította át ezt a vádat; a gondolat- és sajtószabadság mellett küzdött, nem felejtve Diogenesének ostoba érveléssel történt betiltását. 1794 nyarán Szentmarjay megnyerte a jakobinus mozgalomnak Szulyovszky Menyhértet, s ez adta át a megyei közgyűlés idején rokonának és barátjának, Kazinczynak a forradalmi kátét. A nagykárolyi főispáni beiktatás alkalmával Kazinczy Ferenc és Dienes, Szentmarjay és Szlávy György együtt beszélték meg bekapcsolódásukat a mozgalomba. Eleinte tépelődött a másolásra kapott forradalmi iraton: de Szentmarjay eloszlatta aggodalmát. A "vértelen forradalom" eszméje megtetszett Kazinczynak. A kátét (a reformátorok társaságáét) terjesztette is, mint másodszori vallomásában mondta.
1794. december 14-én tartóztatták le anyja házánál, Regmecen. A várbeli franciskánus kolostorban várta, bilincsbe verve ítéletét, melyet a vérbíróság pallos általi halálban és jószágvesztésben állapított meg, s ezt a hétszemélyes tábla is megerősítette. Három hétig a biztos halál árnyékában élt. Aztán rokonainak közbenjárására a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta büntetését.
