Egy műfaj virágkora
Egy műfaj virágkora
A felvilágosodás korában, az 1780-as évek elejétől 1795-ig terjedő másfél évtizedben igen nagy politikai röpiratirodalom virágzott. Megindulását II. József 1781-ben kiadott rendeletétől keltezhetjük, amellyel a császár politikumnak nyilvánította és állami irányítás alá helyezte a könyvrevíziót. Az új rendszer alapelvei közé tartozott a kritika szabadsága, amely még az uralkodó személyének bírálatát is megengedte. Ily módon viszonylag szabad véleménynyilvánítás vált lehetővé, s a jozefinista rendszer egész ideje alatt – szorosan követve az eseményeket – egyre növekvő számban jelentek meg röpiratok. A legtöbb – mintegy ötszáz – a politikailag kritikus 1790–92-es évekből való. Ettől kezdve fokozatosan apadt az áradat. A jakobinus-per után a röpirat-irodalom jelentéktelenné vált, és nem tükrözhette többé a politikai közszellemet, mert az udvari reakció elnémította a haladás legfontosabb kérdéseivel foglalkozó írókat, a nemesség pedig a francia forradalom eseményeinek hatására megalkudott a fennálló renddel.
A röpiratok a fejletlen hazai sajtóviszonyok között a politikai cikk szerepét töltötték be. Nyelvük a kor művelődési viszonyainak megfelelően vegyesen magyar, latin és német. Jócskán akadt közöttük fordítás az egykorú osztrák irodalomból; gyakran ugyanazon hazai mű egyszerre több nyelven jelent meg. Minthogy a modern publicisztika állandó műfajai ekkor még nem alakultak ki, a röpiratokat igen változatos formákban írták. A hagyományos iskolai oktatásból származott a sok fiktív beszéd; részben innen eredtek a párbeszédben 178megírt röpiratok, melyek között újabb német minta nyomán nagy népszerűségre tett szert a "túlvilági beszélgetés", híres meghalt személyek társalgása a jelen eseményeiről. A feudális politikai irodalom kelléktárából kerültek ki a különböző nyilatkozatok, kiáltványok, levelek és a lazán összefüggő aforizma-gyűjtemények. Akadtak, amelyeknek írói a tudományos irodalomból ismert érveléssel, adatközlő módszerrel igyekeztek a közgondolkodásra hatni, mások a régi magyar verses pasquillus hagyományát folytatták, vagy alkalmi költemények formájában fejtették ki véleményüket. A röpiratirodalom hozzájárult a hazai közírói gyakorlat kialakulásához. Szalay László írja, hogy pár évtized múlva ő és kortársai részben e röpiratokból merítették hazai publicisztikai ismereteiket.
A röpiratok igen gyakran névtelenül vagy álnéven jelentek meg. Egy részüknek szerzőjét máig sem sikerült megállapítani. Ugyanazon eseményről, témáról, a legkülönbözőbb véleményeket olvashatjuk. A szorosabb értelemben vett politikai kérdések mellett röpiratokban kapott hangot számos irodalmi, irodalomszervezési, nyelvművelési kérdés. Az alábbiakban csak a politikai műveket és a legjelentősebb publicisztikai szerzőket mutatjuk be, különös tekintettel a jakobinus-mozgalom résztvevőinek irataira.
A röpiratirodalom első nagy hullámát II. József egyházpolitikája, ezzel kapcsolatban a türelmi és más vallásügyi rendeletek, valamint VI. Pius pápa bécsi utazása verte fel. A jozefinizmus ebben a vonatkozásban helyeslésre talált a haladó köznemességben, főleg a protestánsok között, akiknek először nyílt alkalmuk magas államhivatalok betöltésére. Később azonban ez a réteg is szembekerült a császár politikájával és a nemesi ellenállás oldalára állt.
Az uralkodó először azzal hívta ki maga ellen az elégedetlenséget, hogy a magyar koronát nem tétette a fejére. A megyék nemessége 1784-ben, a német nyelvi rendelet, az általános (nemeseket is érintő) összeírás és házszámozás ellen már feliratok áradatával válaszolt. Még inkább elmérgesítette a helyzetet az ország területének új kerületi beosztása, az igazságszolgáltatás átszervezése és a jobbágyrendelet. II. József 1788-ban megindult török háborúja, a gabonarekvirálások, a parasztságot sújtó hosszú fuvarok végleg kiélezték a konfliktust az uralkodó és a nemesség között, s ez 1789-ben már odáig vezetett, hogy a megyék ténylegesen szakítottak a központi irányító hatalommal, zajos gyűléseken támadták a császár híveit.
A klérus antijozefinista magatartását Batthyány József esztergomi érsek Felelete rögzítette legkorábban. Az irat a latinon kívül németül, olaszul, angolul, és talán franciául is megjelent. Ugyanakkor a császár katolikus papi híveinek, J. Rautenstrauchnak, J. V. Eybelnek iratait nemegyszer protestáns egyházi emberek tolmácsolták magyarul. A türelmi rendelet után épített új templomok felszentelésére egész sor II. Józsefet magasztaló alkalmi prédikáció jelent meg. Az egyházpolitikai iratok egy másik csoportja azt magyarázta el a hazai protestánsoknak, hogy a tolerencia nem a régi módi ortodoxia megerősítését célozza, hanem a protestáns egyházakat és híveiket az állam felvilágosult politikájának támogatására serkenti.
A klerikális reakció legaktívabb publicistája Szaitz Leó (1746–1792) egri szervita volt. Máriafi István álnéven, négy részben kiadott Igaz magyarjában (1785–1790) és másutt a politikai intézkedések ellen kibontakozó nemesi-nemzeti 179mozgalomra igyekezett támaszkodni. Híve volt az irodalmi magyarnyelvűségnek. Kis magyar frázeológyia (Pozsony, 1788) címmel Pázmány munkáiból válogatott kifejezésgyűjteményt adott ki, bírálta az osztrák gazdasági politikát, de egyébként egyformán hadakozott az antiklerikalizmus, a felvilágosodás és a protestánsok ellen, jogosnak tartotta a vallásüldözést, védelmébe vette az egyházi nagybirtokot. Hozzá hasonló fanatizmussal támadta beszédeiben a felvilágosodást a volt pálos Alexovics Vazul.
A politikai vezetőszerephez jutott köznemesség azonban hallani sem akart a magas klérussal való szövetkezésről, hiszen éppen a jozefinizmusból vonhatta le azt a következtetést, hogy meg lehet rendszabályozni az egyházi nagybirtokot, és törekvésében maga mögött tudhatta az alsópapság tekintélyes részét. Az antiklerikális röpiratok nagy visszhangra találtak a nemesi körökben. Ebben a témakörben főként Trenk Frigyes (1726–1794) kalandos életű porosz katonatiszt Mérőserpenyő című kiadványa (1790) vert nagy hullámokat. Trenk azt fejtegette, hogy a királyság és a rendek mindaddig képtelenek az ország jólétét emelni, míg meg nem törik a klérus hatalmát. Egy névtelen szerző Minek a pap az ország gyülésében című röpiratában azt javasolta, hogy zárják ki a klérust a diétából. Az 1790–91-i országgyűlés nemessége a klérus szívós ellenállása ellenére iktatta törvénybe a II. József halála után vitássá tett szabad vallásgyakorlatot.
Ha az 1790-es nemesség meg tudta is oldani a valláspolitika kérdését, a társadalom polgári átalakításának és a függetlenségnek problémáival már nem boldogult. A legszélsőségesebbek mozgalmának vezetői és publicistái azt hirdették, hogy II. József törvénytelen intézkedései miatt a Habsburg-ház örökösödésének fonala megszakadt, a nemzet és az uralkodó között új szerződésre van tehát szükség. A politikai megoldást egyesek a Habsburgok további uralma alatt képzelték el, teljes önállósággal és külön nemzeti hadsereggel. Mások a dinasztiával való teljes szakítás szükségességét vallották. A jobbágysággal és a polgársággal szemben követendő politikáról is megoszlottak a nézetek. Az alsóbb néposztályok jogos kívánságai tekintetében, melyeket titokban a kormány is támogatott a nemesség megfélemlítése végett, a nemesi közvélemény nem ment túl a jószívűség és az atyai segítség szükségességének hangoztatásán.
A köznemesség zöme társadalomátalakító terveinek szegényessége miatt és az egyre radikalizálódó francia forradalom eseményeinek láttán egyezett ki az uralkodóházzal. Egy vékony művelt réteget azonban éppen a párizsi események, a forradalomtól való félelem sarkallt merészebb reformtervek kidolgozására. Batthyány Alajos (1750–1818) Ad amicam aurem (1790) című röpiratában a nemesség megadóztatását kívánta, a jobbágyoknak szabad birtokszerzési és hivatalviselési jogot szánt, és azt akarta, hogy megyénként két-két nemes képviselje őket az országgyűléseken. Az 1790–91. évi diétán az a beszéde vált nevezetessé, melynek hatása alatt a rendek törvénybe iktatták a protestánsok s a görögkeletiek vallásszabadságát. Nagyváthy János (1755–1819) 1790-ben három röpiratban fejtette ki álláspontját a reformokról. Legnevezetesebb közöttük A tizenkilencedik században élt igaz magyar hazafinak örömórái című. Az 1900-as évjelzéssel kiadott utópia szerint a földesúr atyja a parasztnak, ez viszont "munkasegítő társa" neki, a nemesség részt vállal a hadiadóban. A szerző radikális nézeteket csak az egyházpolitikában 180árult el: a klérus vagyona szerinte megszűnt, mert önként lemondott róla; az oktatás legyen felekezet nélküli és állami. Nagyváthyt a tudománytörténet mint jeles mezőgazdasági szakírót is számon tartja. Könyve, A szorgalmatos mezei gazda (I–II., Pest 1791.), az első rendszeres magyar nyelvű munka ebben a nemben. Mint Festetics György keszthelyi jószágkormányzójának, nagy része volt a Georgikon megalapításában (1797).
A nemesi reformerek azt az illúziót táplálták, hogy terveik meggyőzés, a kiváltságosak önkéntes lemondása útján valósíthatók meg. Mikor a köznemesség zöme kiegyezett az uralkodóházzal, a reformok hívei a gazdasági és kulturális építőmunkába vonultak vissza (Széchényi Ferenc, Festetics György).
A legmélyebben szántó, legradikálisabb iratok azoknak a tolla alól kerültek ki, akik teljes jóhiszeműséggel, a polgári haladás reményében álltak II. József mellett. Ezek egy része az uralkodó halála után is az udvartól várta a feudális állapotok megszüntetésére irányuló kezdeményezést. A csoport legjellemzőbb röpiratát Molnár János pesti evangélikus lelkész (1757–1818) írta Politisch-kirchliches Manch Hermaeon címmel (1790). A szerző igen világosan látta az osztrák gazdasági politika gyarmatosító jellegét, de a feudális nemességgel szemben mégis Bécstől várt segítséget a polgárság számára. Helyeselte II. József reformjait; önkényuralmát azzal mentette, hogy az országgyűlés bevonásával nem tudta volna terveit megvalósítani. Molnár II. Lipóttól várta a nagy előd politikájának folytatását: olyan törvényeket, amelyek kedveznek a polgárságnak, megdöntik az arisztokrácia uralmát, előmozdítják az ipar fejlődését. A nemesi mozgalomban csak a reakciós vonásokat látta meg, a nemesi múltat szittya féktelenségnek bélyegezte.
Molnár János előnyösen különbözik az olyan szerzőktől, mint Hoffmann Lipót Alajos, aki a titkos rendőrség fizetett besúgójaként hivatalos megbízásból írt röpirataiban (Babel, Ninive) ugyancsak a nemesi mozgalom feudális vonásaira mutatott rá, de nem a polgári haladás, hanem a reakciós udvari politika érdekében, és óvott a szabadságtól, amely szerinte korlátlansághoz vezet.
