Pályakezdése
Pályakezdése
Szegeden született 1883. április 3-án és ott nőtt fel, kézműves nagyszülei: asztalosok, gombkötők közelében. Apja postai tisztviselő volt ugyan, de családja gondját betegsége s korai halála miatt a nagyszülőkre kellett hagynia. Juhász Gyula is az ő jóvoltukból tanulhatott. Körükben tanulta meg már gyermekfejjel becsülni a munkát, általuk kötődött szoros rokoni szálakkal a Szeged környéki paraszti világhoz. Ebben a félparaszti iparos-rétegben – mely Szegeden különösen erős és népes – a nemzeti érzés még eleven. A nagyszülői házban, ahol Juhász Gyula felnőtt, a szabadságharc ereklyéit, Petőfi és Kossuth emlékét családi hagyományként tisztelik. Az életnek itt még hatékony erkölcsi rendje van. A vallásosság is ennek részeként jut szerephez, mint életszabályozó etikai tényező. A közélet és az iskolák azonban Szegeden is a millennium hazafias frázisaitól hangosak. A piarista gimnázium, ahol Juhász Gyula tanult, ha lehet, még konzerválja a gondolkodást. De az önképzőkörbe már felér a modern irodalom hullámverése, s a város legnagyobb élő írója Tömörkény István. A társadalom realitásaira, a kétkezi emberek gondjaira tehát hangos jelek figyelmeztették a felnövő értelmiséget, köztük Juhász Gyulát is, a századforduló Szegedén. A vallásos család papnak szánta, erre szorították az anyagi nehézségek is, de a váci noviciátusban töltött esztendő alatt (1899) kiderül, hogy a kor új tartalmú nyugtalanságától már nem menekülhet: költővé kell lennie.
Juhász életének ez az első nagyobb fordulója jelképes jelentőségű. Legégetőbb s legállandóbb vágya mindig az marad, hogy részese lehessen a teljes életnek. Személyes bajai és a társadalmi körülmények útját állják e törekvésnek, visszaszorul a perifériára, de vereségeivel nem békül meg, igényeit nem adja fel. Ebből ered az a rejtett dráma, mely a kezdettől egész az utolsó stációig költészetében zajlik.
E dráma első s egyik legfényesebb felvonását az egyetemi élet jelenti. A költő, aki öngyilkossági kísérletekkel tartotta rémületben anyját és barátait, aki zárkózott, didergő-menekülő emberként néz ránk későbbi képeiről, 1902–1906 között a fővárosi egyetemi ifjúság lelkes szervezője. Legjobb barátja Babitsnak, Kosztolányinak, Oláh Gábornak. Éveken át tagja a Négyesy-szemináriumnak. Küldetésének és olvasmányainak lázában él. Magyar-latin szakos, de elsősorban a modern magyar irodalom szolgálatára készül. Nagy tájékozottsága s átszellemült lobogása a legjobbakban ébreszt tiszteletet és szeretetet. Ott van a Komjáthy Társaság szervezésében, munkatársa A Hétnek, az Új Időknek, a Tűznek, az Egyetemi Lapoknak, a Magyar Szemlének, 275a Szeged és Vidékében pedig, 1905 nyarától, olyanféle szerepet tölt be, mint Ady Nagyváradon. Ezek alatt az évek alatt nemcsak műveltsége alapjait rakja le, de körvonalazódik szemlélete is. (Vö. Juhász Gyula versei, 1907)
A sokféle hatás kusza szövevényéből legerősebben ekkor őt is Nietzsche vonzása érinti: nem az agresszív Nietzsche, hanem a "tengerszemű remete-költő", az antikvitás tisztelője. A társadalom tespedése, kudarcainak felrémlő árnyéka közepette és a szikkadt teóriák ellen fellebbez hozzá. A gazdag, mámoros, bátor élet jelképét látja benne, a szépség és erő teljességét, egy új görögség hírnökét. Arisztokratikus eszmény volt ez, de a kor izmosodó demokratizmusában elszakad gyökerétől, s része a forradalmak felé lendítő erkölcsi-szellemi indítékoknak. A filozófus tragikus sorsa pedig, melyet a magáéval rokonnak érez, még élete végén is ébren tartja benne az egykori varázslatot (Nietzsche Naumburgban).
A másik nagy eszmény, akinek tanítását magáévá tette, Tolsztoj volt. Az értelem, a szenvedély, a szeretet vagy a művészet ideálja egy-egy nagy alkotó alakjával összeforrtan öltött testet az ifjú Juhász képzeletében. A művészetet elsősorban a parnasszisták jelentették számára, az erkölcsnek és igazságnak Ibsen a példája, a szenvedélyt Nietzsche jelképezi. Tolsztojban a "nagy, a szent, a gyönyörű emberi szolidaritás" képviselőjét ünnepli. E vonzalma teszi fogékonnyá a kereszténység iránt is. Természetesen nem a hittételek, hanem a történetében megnyilatkozó szép és nemes emberi példák vonzzák. Egész jelképrendszerhez jut így, amely egyetemes s még élő mivoltánál fogva inkább a népköltészet, mint a könyvek révén őrzött mitológiák természetéhez áll közelebb. Jézus a megkínzott, megfeszített mártírember az ő szemében. Szelíd, szomorú testvércsillag a ragyogó Zarathusztra mellett (Az élet hegyén), koldus ács fia, szegények megváltója (Simon Péter), aki társadalmi küldetést töltött be, s ebben az értelemben elődje a kor hasonló szándékú szellemeinek. Ezért néz fel rá Juhász is. Schmitt Jenőnek a hindu filozófiával rokon és politikával áthatott tanításainak s Renan Jézus-könyvének nagy része van ebben, de a kapcsolat végső alapja mégis a költő érzésvilágának természete: a jósággal, szelídséggel és szeretettel telített dús érzelmesség.
Zsengéiben és az egyetemi évek elején írt verseiben még keveset ígér ez az érzelmesség. Modoros és konvencionális. Ábrándos tónusában a magyar nóta búbánata s Reviczky felhígított szomorúsága kísért. De az új élmények felszabadítják, s az ennek nyomán járó hangváltáshoz a francia parnasszistáktól, elsősorban Herediától és Leconte de Lisle-től vesz példát. A kulturális élmény, a történelemből vett anyag viszonylag szilárdabb természete, a zárt szonett-forma, a rajz és a megjelenítés epikai valósága megkötötte valamelyest a tétova érzelmességet. A rokonság keresése idegen életekkel s a megtalált kapcsolat önmagára eszméltette. Az új anyag érzékennyé, új tartalmak iránt fogékonnyá tette a költőt. Voltaképpen e stúdium során tanul meg modern verset írni. Alig néhány év alatt mestere lesz a kényes és nehéz szonettformának. Nemcsak eltanulja, magához is hasonítja. Eredendő érzelmessége még a vizsgaversekben sem szikkadt ki (Herakles, Shakespeare, Pilátus). A hegyi beszéd című verse jól példázhatja az egyes hatások összeforrásának sikerét:
276A Genezáret holdfényes vizén
Mint néma hattyú, halkan ring a csónak,
Fáradt halászok félhangon dudolnak.
A Mester arcán boldog égi fény.
Mint néma hattyú, halkan ring a csónak,
Fáradt halászok félhangon dudolnak.
A Mester arcán boldog égi fény.
Ragyog a hegy ezüstös glóriában,
A ciprus bűvös illatot lehel,
A hold az ég tetőin vesztegel,
Köröskörül tavaszi újulás van.
A ciprus bűvös illatot lehel,
A hold az ég tetőin vesztegel,
Köröskörül tavaszi újulás van.
Szöllő virágzik dús lankásokon
S a kékes árnyból, távol ormokon
Nászdala búg az ittas gerlicéknek.
S a kékes árnyból, távol ormokon
Nászdala búg az ittas gerlicéknek.
A földre ráborul egy mély igézet,
Jézus lehunyja nagy, sötét szemét:
Halkan fölcsendül a hegyi beszéd.
Jézus lehunyja nagy, sötét szemét:
Halkan fölcsendül a hegyi beszéd.
Ez a vers azért nagyon jellemző, mert jól érzékelhető benne a magasztos bibliai esemény evilágivá, személyes érdekű szertartássá varázsolásának folyamata. A földi dolgok jelenéssé lényegülnek, de emberi, anyagi mivoltukat nem veszítik el. A parnasszista építkezés verlaine-i puhasággal, olvadékonysággal társul, a formai zártság hangulati zengéssel.
Ilyen tisztán ritkán érzékelhető ez az érzelmi áram. Már ekkor is ott van felette a lemondás és a búsongás. Juhász Gyula apja hátgerinc-sorvadásban hal meg, s a költőben is volt valami öröklött ideggyengeség. Gyámoltalansága és kudarcai során balsejtelmei életérzéssé sűrűsödnek. Úgy érzi, a vesztés és a lemondás sorsa. Jórészt ez magyarázza, hogy tárgyias verseinek alakjait mindig távozóban, hunyó fények világításában, küzdelmük végén, fájdalmas magányukban idézi fel (Shakespeare, Simon Péter, Nietzsche, Mátyás király, Géza király, Az élet hegyén, Herakles). Már ekkor kedvelt jelzője a fáradt, a béna, a néma, a meddő, a borús, a tengő, a méla és természetesen a bús. Képeinek már ekkor gyakori eleme az ősz és az este, s már régi ismerősének érzi a bánatot. Fiatalságról, szerelemről, szépségről s mindenről, ami kedves és jó számára, már ekkor is a vesztes fájdalmával beszél:
De késő már a boldogság nekem,
E rózsaujjú ifjú idegen,
Ha rámbukkanna, elriadna tán –
S még zordabb volna ez a zord magány.
E rózsaujjú ifjú idegen,
Ha rámbukkanna, elriadna tán –
S még zordabb volna ez a zord magány.
(Egy fiatal öngyilkosnak)
A költő elég lassan növi ki a századvég konvencionális érzelmességét, s még érettebb évei során is gyakran vesz erőt rajta kétkedés, a Schopenhauer nyomán divattá vált pesszimizmus. A modern irodalom enervált hangulatai csak erősítik költészetének ezt a dekadens tendenciáját. Gyakran érzi örök gyötrelemnek az életet, megváltásnak az öngyilkosságot. Szépséget és örömet csak az álomban vél találni, a társadalom olykor csak vásár vagy komédia a 277szemében, ahol az emberek közönyös nézőként szemlélik a kiválasztottak mártíromságát. Az ámokfutó Don Quijote, az akaratbeteg Hamlet alakját gyakran idézi a rokonnak kijáró vonzalommal (Egy fiatal öngyilkosnak, Az örök visszatérés, Az élet hegyén, Fidiász a népnek, Budapest, Öngyilkosok stb.).
A dekadens érzelmesség azonban nem kövülhetett rá Juhász lírájára. A művelt és modern érzékenységű költő mindig rátalál a kor gazdag és friss élményforrásaira, s A hegyi beszédben oly dúsan felfakadó érzelem benne van kétkedő gesztusaiban és búsongása természetében. Szomorúsága nem kóros, alig van példa, mikor fájdalma meghasonlásig torzulna. Utálkozó, megvető mozdulatnak nyoma sincs verseiben. A csömörig vagy a cinizmusig sohasem jut el. Még gunyoros kedvében is emberséges. Folyton éreztetni tudja, hogy bármily véglegesen búcsúzik is, bármily elkeseredett is, elszakadni nem tud az élettől és az emberektől. Kudarcai után csak remegőbbé válik ragaszkodása, sóvárgóbbá és gyengédebbé. A "csillagos magas", a "kéklő végtelen", a "drága hajnal", a "mély erdő", a "bűvös kikelet", a "rózsafényesség" már beleitta magát a lélekbe. Versbeli arculata fájdalmában is szelíd és jóságos. Beszéde halk és ünnepélyes, olykor "fölcseng", "föleseng", "fölbúg". A béke és a csönd tiszta szféráinak mámorában érzi jól magát.
Az életszeretet ereje és a veszteségek nyomán fakadt bánat mértéke, illetve mélysége nagyon is összefügg itt. Az utóbbi intenzitása mindig az előbbi nem lankadó elevenségét jelzi. A távolsága attól, amit elvesztett, nem a felejtést, hanem számontartásukat, értéküket bizonyítja. Épp az eltávolodás miatti fájdalmat hangsúlyozza. A folytonos lemondás, a meg-megújuló búcsú maga is jelzi, hogy a költő igénye és ragaszkodása sohasem lankad el. Azért van ez így, mert A hegyi beszédben formát öltő érzés nem mitikus világszerelem. Az élet jóízét érezni, a tájat, az eget szelíd szellemies varázzsal áthatni, ilyen gyengéden érinteni az elérhetőt csak az tudhatja, akiben mélyen és tisztán él a testvériség érzése, s aki a szubjektum határán túleső dolgokban és emberekben is képes felismerni a magáéval közös szépséget és nemességet. Juhász Gyulában 1905 végére már meggyőződéssé szilárdul az a belátás, hogy "egyén és társadalom… csupán egy szilárd és egyetemes elv alapján élhet és fejlődhetik: az emberi szolidaritás alapján". Mint láttuk, ez a meggyőződés mély érzelmi forrásból táplálkozik. Erős belső szükség tereli az emberek felé. Ha magányos is, nem jószántából az, mint ahogy verseinek egyetlen nagy alakja sem gőgből marad magára. Amennyire nagyok, annyira árvák is. Nagyságukkal, szellemük gazdagságával nem is érik be soha; életük értelme az emberekkel való kapcsolat. Még Zarathusztrának is fáj, hogy nem érti senki sem (Az élet hegyén), Gellért püspököt a paraszti dal varázsa ejti meg (Gellért püspök), elfogatásakor Jézus a koldus ácsok védtelenségének jelképe is (Simon Péter).
Juhász Gyulát nem érheti annyi csalódás, hogy kiölje belőle az élet és az ember áhítatos szeretetét. Elég közel élt a szegénységhez, hogy az embert ne azonosítsa egészen körülményeivel. A maga útját a boldogsághoz sokkal nehezebbnek érzi, hogysem fölényesen ítélkezhetne a szerencsétlenek felett. Nem véletlen, hogy éppen ő a legfogékonyabb Tolsztoj iránt, aki szigorúságában is annyi megértéssel, szeretettel rajzolja alakjait; gyarlóságuk oly mély ismeretében is át tudja érezni életük pátoszát. Gorkijban is azt csodálja, 278hogy "a szennyből, a nyomorból mit hozott magával", Reviczkyben azt érzi fontosnak, hogy szomorúsága ellenére át tudta érezni a schilleri igazságot: "Az élet mégis szép!" Juhász mélabúja azért nem iszaposodott el, mert az élethez és az emberekhez mindig közel állt, s ezért mindig új tápot kaphatott a kor azonos érdekű mozgalmaitól. Demokratizmusa és ez a dús érzelmesség úgy függ össze nála, ahogyan ő Gorkijt interpretálja: "Nyomorogtam, szenvedtem, most itt vagyok, bénán, betegen. Nemsokára elmegyek innen. Figyeljetek rám: Az élet szép! Élni, élni, ezt akarja a rög, a fűszál, a féreg, az állat, az ember! Élni napsugáron, boldogan. Ez a föld a miénk, ne engedjétek, hogy egyetlen élőtől elvegye valaki! Az ember a legértékesebb e földön, lelkében végtelen jóság, szépség csírái szunnyadnak. Szeressétek, becsüljétek az embert, a nagyot, a kicsit, az erőset, a gyengét!" – írja egyik korai cikkében (Gorkij).
Íme annak magyarázata, hogy Juhász Gyula a kor minden biztató jelére – az 1905-ös orosz forradalomra, az itthoni nemzeti felbuzdulásra, Ady első üzenetére – lelkes igenléssel válaszol. Mennél több ígéret rejlik ezekben a lehetőségekben, annál tisztábban fakad fel költészetének éltető forrása (Himnusz az emberhez), s a bekövetkező kudarc annál töményebb, annál áthatóbb fájdalmat kelt benne. Csendessége mögött ezért egyre mélyebbre ható a hódítás. Nemcsak fájdalma szelídül így emberivé, de mindent, amit szeretett, amit elvesztett vagy el sem érhetett, bűvös erővel örökíti tulajdonává.
Az egyetemi tanulmányait befejező költőben még nem tudatosodnak adottságai. Ösztönös rokonszenve a szegényekhez húzza, Nietzsche az arisztokratikus magány ormaira csábítja. A szociológiai tanulmányok társadalmi szolgálatra ösztönzik, de a politikától félti a művészetet, s a parnasszisták, Gautier, Baudelaire és Wilde, a kor nagy bálványai erősítik benne ezt a bizalmatlanságot. Neveltetéséből eredő előítéletei miatt a polgári radikálisok táborával sem tud egyetérteni, s így nehezen talál kiutat az avatag kuruckodás formáiból.
Ezeket az ellentmondásokat meggyőzően feloldani ekkor csak Adynak sikerült. Az ő példája indítja el Juhászban is a szemlélet tisztulását. Mátyás képét a nyugatos műveltségű reneszánsz-uralkodó s a népköltészet igazságtevő, álruhás királyának vonásai jellemzik (Mátyás király). Szegeden megjelenő cikkeiben hetyke fölénnyel ver végig a parlagi korlátoltságon, Ady, Ignotus, Kaffka ellenségein. Leveleiben nagy álmok megvalósulását jósolja s közeli küzdelmek és győzelmek előérzetéről tudósít. A "magyar Ugar" problémája áthatja gondolkodását, látóköre kiszélesedik, szemlélete élénk társadalmi, politikai színezetet kap. Nietzsche agresszív és úri pogánysága helyébe, ugyancsak Ady hatására, a magyar múlt mondai rétegének szabad, űzött, plebejus pogányságával létesít kapcsolatot. A sor a még Dionüszosszal rokon "tűzimádó" előddel kezdődik, s a kóbor, szabad igriccel (Ősöm), majd a "búsuló paraszttal" folytatódik (Földanyánk). A modern érzés így honosul nemzetivé. Életrekelnek a megkopott történeti emlékek, gazdagabb lesz általuk a lélek s a nemzeti emlékezet. Ennek a nosztalgiának semmi köze a későbbi ellenforradalom gőzös turánizmusához. Juhász Gyulát lényegében ugyanaz a történeti ősréteg vonzza, melyben – úgy hitte ő is – a kor sorvadó és elgépiesedő kultúrájával szemben még épen, üdén és izmosan él a szabad, tiszta és természetes élet. Az az emberség, amely Gauguint 279Tahitiba, Bartókot a székely hegyek közé vitte, s amiért Ady "ős Napkelet" fiának vallotta magát. Természetesen Juhász verseiben ez az élmény is a sajátos búsongás egyéni ízeivel itatódik át. Nosztalgiája fájdalmasabb, iránya bizonytalanabb, s mintha még Beöthy és Herczeg pogányság-képe kísértene benne, leleménye szegényes és kissé hivalkodó is, éppúgy, mint más verseiben a görögséggel s a kultúrával vállalt közössége.
