Jankovich Ferenc
Jankovich Ferenc
Székesfehérváron született 1907-ben, apja falusi kőműves volt. Tanulmányait az Eötvös-kollégiumban, a párizsi École Normale Supérieure-ön és a Zeneművészeti Főiskolán végezte. Tanári munkája mellett 1936–42-ig a Magyar Dal című zenei folyóiratot szerkesztette. 1939-ben és 1942-ben Baumgarten-díjat kapott. Kossuth-díjas.
Költői indulását (Kenyérszegés, Párizs 1932; Barangoló, 1937) az idill vágya töltötte fel nosztalgiával és életörömmel. Miként nemzedéke (Radnóti, Dsida, Weöres, Zelk) az ellenséges társadalom, a válságokban vergődő külvilág elől a természet és a szerelem zárt harmóniájában, úgy talált ő is menedéket a dunántúli táj, a "pannon idill" bukolikus szépségeiben (Hazatérés). Korai versei a természet "örök mosolyából", falusi életképektől, festői tájaktól és játékos érzékiségtől kapják fényüket. Gyakran azonban a társadalmi igazságtalanságok sötétítették el Jankovich derűjét: a béresek, napszámosok sorsa haragra, lázadásra serkentette (A szegények), s ő fájdalmas arcképeket formált a robotba görnyedő falusi szegényekről (Kócos kocsis, A kanász). Kifejező művészete változatos hatásokat ötvözött össze: a népköltészet, zenei ismeretei, a modern francia líra és Illyés Gyula eredményei alakították ki költői nyelvét. A népköltészet befogadása és lázadó indulatai őt is a népi mozgalom közelébe juttatták, állandó munkatársa lett a Válasznak és a Kelet Népének, de kapcsolatba került a Nyugat körével is.
Az idill azonban ebben a korban csak időleges menekülés lehetett, Jankovichot is beérte a kor, egyelőre a társtalanság gondjaival:
Mindig magam voltam, mindig magam maradok,
vagyok a magányban, mint az erdők keresztje,
mélázó fejemre ráhulldogál az este…
vagyok a magányban, mint az erdők keresztje,
mélázó fejemre ráhulldogál az este…
(Magányosan)
A reakciós erők hatalmi gyarapodása, a baloldal elleni hadjáratok, a népi mozgalom hanyatlása miatt bekövetkezett eszmei zavar következtében Jankovich is rettegést érzett, úgy gondolta, hogy a gyilkos sors alól nincs kibúvó, s elkeseredett félelemmel válaszolt a kor kegyetlen eseményeire. Újabb verseit (A viharhoz, 1939) tehetetlen rémület járta át (A nyúl éneke, Háború, De profundis), sőt a nemzethalál végső pesszimizmusáig: az "országos ősz, országos temető" látomásáig is eljutott (Október). Életerős alkatától azonban idegen maradt a tétlen keserűség, hamarosan leküzdötte a válságot, s tettvágya a veszély nőttével a politikai állásfoglalásban, a közéleti költészetben találta meg feladatait (Szántód partjainál). Jankovich ekkor kötelezte el magát végképp a haladás mellett, következetes háborúellenesség és antifasizmus formálta költészetét. Háborús versei (Elégia, 1942) apokaliptikus látomásokban fejezték ki a nép szenvedéseit, Ezerkilencszáznegyvennégy és negyvenöt című kompozíciója pedig szinte az egész meggyötört országot fogta 599rapszodikusan zaklatott, gyűlölettől, keserűségtől és vészhirdetéstől forróképei közé.
A felszabadulás Jankovich számára is meghozta a szabad alkotás lehetőségét. Felújult fiatalkorának életkedve, ő írta az újjáépítés éveinek egyik legnépszerűbb indulóját (Sej, a mi lobogónkat), s felhangzott lírájában az országépítő elszántság is (A ledőlt torony). Fejlődése során egyre közelebb jutott a szocializmus eszméihez, először érzelmileg, majd tudatosan is azonosult velük. Újabb versei (Napravárók, 1960; Tavaszidéző, 1962) – melyeket olykor terjengős gondolatok is megterhelnek – a modern világ és az emberi élet filozófiai kérdéseire kívánnak felelétet adni.
Jankovich irodalmi munkásága igen sokrétű, szerepet kapnak benne regényei és színjátékai is. Téli virágzás (1943) című regénye az első világháború emlékének felidézésével tiltakozott a második tombolása ellen. A bensőséges líraisággal bonyolított cselekmény az író idillikus gyerekkori világának háború okozta szétesését mutatta be. Bűn és bocsánat című (1956-ban megjelent, de 1941–45-ben írt) műve a két világháború közötti kort ábrázolja, a Csepp a tengerben (1956) pedig a háború utolsó évének naplója. Történelmi trilógiája: a Dunántúli végeken (1951–62) a 16–17. század törökellenes harcait beszéli el. Színművei általában verses népi-, illetve mesejátékok (A bűvös hegy, 1946; Háry János, 1953; Aranypróbás legény, 1954). Számos gyermekverset (Szalma-papucs, 1956), ifjúsági elbeszélést (Huszárok a tengeren, 1954; Egy udvarházi est, 1961) írt, a kritika és a műfordítás (Molière és Romain Rolland tolmácsolása) terén szintén eredményes munkát végzett.
