Takáts Gyula
Takáts Gyula
A Somogy megyei Tabon született 1911-ben. A pécsi egyetemen szerzett tanári diplomát, hosszabb ideig Kaposváron tanított. 1937-ben csatlakozott a Márciusi Fronthoz, ugyanekkor Finnországban tett tanulmányutat. 1949-től a kaposvári múzeum igazgatója. 1941-ben Baumgarten-, 1960-ban József Attila-díjat kapott.
Jankovich Ferenchez hasonlóan Takáts Gyula is a dunántúli táj és az idill élményeiből építette fel költői műhelyét. A zene, festészet és irodalom iránt egyaránt érdeklődő fiatal tanár a szaktudomány eszközeivel is foglalkozott szülőföldjének természetével: A somogyi Nagyberek (1934) című tanulmánya a terület gazdaság- és településföldrajzát kutatta fel. Első köteteit (Kut, 1935; Kakuk a dombon, 1937) a táj szelíd szépsége, a pannon dombok arányos geometriája és a Balaton színei ihlették. A természet élményét impresszionista képekben fejezte ki (Szőlőföldem, Somogyi tavasz), otthonát – miként nemzedékének számos képviselője – a szerelem és a falusi örömök idilljében találta meg (Pihenő a szőlőben). Derű, életöröm és harmóniavágy forrt össze magatartásában, életformájának törvényeit a horatiusi "carpe diem" mintájára alakította ki: "Szeresd a nyárt, őszt, telet, és tavaszt! | Becsüld az időt és kedvesed ölét! | Késő bánni, mit kedved elszalaszt" (A kétezeréves költő tanácsa). Versei mégsem a tájköltészet provinciálisnak ismert közegében születtek: a táj élményét az európai kultúra és a magyar hagyomány átélt világában mélyítette el. Lírája Csokonai "népi rokokójának" modern hangszerelésével 600kísérletezett (Csöngei emlék), ám főként Berzsenyi dunántúli klasszicizmusának görögös színeit idézte fel (A somogyi klasszikus). Költői világát az antikvitás és a magyar lírai örökség tágította ki – a természet festői ábrázolásából egyre inkább a költő személyes vallomásai forrtak elő. Már első verseiben is a forma virtuóz művészének ígérkezett: kifejező eszközei egyaránt tanultak a hagyománytól és a korszerű irányzatoktól. Nyelve szerencsésen egyesítette a "plasztikus" realizmus erejét és a légies könnyedséget, a falusi élet látványain serkent metaforákat és a lágy zeneiséget:
A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szöllő.
Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vígan ült föl.
S ott heverészik a kút tetején ködfüstü pipával.
Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vígan ült föl.
S ott heverészik a kút tetején ködfüstü pipával.
(Téli készülődés)
Ritmikája egyaránt élt a hangsúlyos ütemekkel játszott jambus, a magyaros alexandrin és a Berzsenyire emlékező antik mérték lehetőségeivel.
Következő kötetei (Május, 1939; Családfa helyett, 1941) az életforma derűjébe, a magatartás harmóniájába loptak be némi keserűséget. A kisvárosi élet unalma elvágyódással és a száműzetés közérzetével oltotta be költészetét (Bolond Istók Somogyban, Vidéki vasárnap). Ekkor tűnik fel verseiben a munkába hajló falusi ember alakja is: a táj és a szerelem idilljeinek szomszédságában a dunántúli parasztság jellegzetes arcéleit is felvázolja Takáts Gyula tolla (Tatár bácsi, Kanászok). Finnországi útja ugyancsak az emberismeret újabb élményeivel gazdagította költészetét (Finn tanyán, Fenyőcske, Kymi folyónál). Az új élmények némiképp fellazították az idillt, a társadalom élete felé fordították a költő érdeklődését. Ezt fejezte ki csatlakozása a népi mozgalomhoz, a Márciusi Fronthoz, s az is, hogy bár költészete valójában nem került a népi irodalom vonzásába, mégis megszólaltatta a mozgalom néhány gondolatát. A Hold és hárs (1943) versei hangot adtak a történelmi felelősség és az írói elkötelezettség eszméjének (Szigetvár), a felemelkedés reményének (Kétségek között) és a cselekvés vágyának is: "Építő példa, bátor munka s tett | segíthet rajtunk már csupán" (Keserű vers). A háborús kétségbeesés (Tépett kórus, Magyarok) és a felszabadulás után újjáéledő hit (Az emberekhez) azonban csak közjáték maradt: Takáts Gyula lírája – nem kevéssé a dogmatikus irodalompolitika következtében – hamarosan visszaszorult a természet és a szerelem bukolikus világába.
Válogatott verseinek gyűjteménye, Az emberekhez (1955) a korábbi élmények elmélyüléséről, a kialakított formák klasszicizálódásáról vallott. A természettel összeforrott sors, a klasszikusok ihlető társasága, a falusi élet szelíd örömei, a kertészkedés, a horgászat, a borozgatás derűje s főként a múltban és a kultúrában elmélyült ember fegyelmezett és bölcs életformája építette fel – immár véglegesen – Takáts Gyula költészetét. Fodor András szavaival: az "egyszerűben is csodát látó, de azt legérzékletesebben, legplasztikusabban kifejező" líra születik ezekben az években. Versei Egry József opálos színeivel idézik fel a balatoni és a somogyi tájat. A festő és a költő azonos ihletét a kettejük közös alkotásaként megjelent Vízitükör (1955) mutatta be. Újabb köteteiben (Mézöntő, 1958; Virágok virága, 1961) az életöröm mellett a vidéki élet változó valósága is hangot kapott. Verstani: ritmikai és rímelési kísérleteit 601válogatta egybe játékos gyermekverseinek kötete: a Rózsává lett róka (1958). Takáts Gyula sokoldalú alkotó: műhelyében érdekes regények és tanulmányok is születtek. Regényei és elbeszélései a somogyi nép életével (Vágják a berket, 1942; Kinek könnyebb? 1963), illetve a kisváros fülledt világával foglalkoznak (Polgárjelöltek, 1945; Színház az "Ezüst Kancsó" -ban, 1957). Tanulmányai (Képek és versek útjain, 1961) mestereinek: Janus Pannoniusnak, Csokonainak, Berzsenyinek, Rippl-Rónainak állítanak emléket.
