Képek - Második rész

Teljes szövegű keresés

Képek - Második rész
A diadalmas tavaszi hadjáratot a szolnoki csata kezdte meg, s a hatvani csata folytatta április 2-kán. A Tisza mögött ujjá szervezett s Kápolnánál kipróbált magyar hadsereg az egész vonalon mozgásban volt, s mint egy hatalmas kígyó, egyre szűkebbre szorult Windischgrätz herczeg körül. A herczeg már ekkor kezdte fejét elveszíteni. Hol éjszak felé, hol délen csaptak le rá kisebb-nagyobb magyar csapatok és ő nem volt tisztában vele, hogy Budapest fele akarnak-e előrenyomulni, vagy Komáromot akarják felmenteni. Egész hadtestei szaladgáltak ide-oda és vagy itt, vagy ott lesték a magyarokat. 1849 április 1-jén Schlick nagy ebédet rendezett a hatvani prépostnál. Vígan folyt a poharazás és az osztrák tábornok széles jókedvében ezzel a tréfával mulattatta a magyarokat:
– Holnap nyulvadászatot rendezek. Ezennel meghívom önöket is.
Másnap az előrenyomuló magyar 7-ik hadtest Hatvantól egy mérföldnyire rábukkant az osztrák elővédre, s azonnal rá is vetette magát. Az osztrákok visszaverettek, de mögöttük Schlick egész hadtestével kifejlődött. Csakhamar élénk ágyúharcz kezdődött, s ezalatt az ellenfelek többször összecsaptak. A magyarok heves rohamait Schlick nem állta ki sokáig, s lassan hátrálni kezdett. Gáspár azonnal utána nyomult, s e közben megérkeztek Wysocki csapatai is a 3-ik magyar hadtestből, Gáspár segítségére. A magyarok tüstént benyomultak a városba, melyet az osztrákok makacsul védelmeztek, hogy Sclick zöme háborítatlanul átkelhessen a Zagyván. Az osztrák hátvéd gyors futással menekült át a hídon, melyet a magyarok golyózápora daczára sikerült az osztrákoknak lebontani. E csatában az osztrákok 95 embere, a magyarok 150 emberre teszik veszteségüket. E győzelem hadseregünk birtokában juttatta a Zagyvavonalat. Schlick Gödöllőig hátrált.

Egykorú kőnyomat.
UTCZAI CSATA HATVANBAN 1849 ÁPRILIS 2-ÁN.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
Két szabadsághős, egyik lengyel, másik olasz. Wysocki képzett, franczia hadi iskolákat járt katona volt, s már kora ifjuságában résztvett a lengyel szabadságharczokban. Sok derék katonát adott a mi ügyünknek a szerencsétlen lengyel nemzet, többek közt a jeles vezért Bemet, a vértanuhalált halt Woroniecki herczeget és a vitéz Wysoczkit. Az 1848 októberében alakult lengyel légiónak is Wysoczki lett a parancsnoka, őrnagyi ranggal. De még ez év deczemberében ezredes, majd 1849 junius havában tábornok, s az éjszaki hadtest parancsnoka lett. Küzdött Aradnál, Tápió-Bicskénél, az első váczi ütközetben, Nagy-Sarlónál, Hatvannál, Komárom alatt, s mindenütt halálmegvető bátorsággal vezette katonáit.

WYSOCZKI. BIXIO.
Az utolsó perczig hű volt. Ő fedezte csapatjával Kossuthnak és barátainak kivonúlását Orsovánál Magyarországból. A határról még szép kiáltványnyal búcsúzott el az eltiport nemzettől, biztatva azt, hogy ne csüggedjen, hanem bízzék a jövőben.
Törökországba menekült, onnan Francziaországba költözködött. Korán megtört és öreg napjaiban Magyarországról küldött segélypénzzel tartotta fenn magát. Meghalt 1874-ben, 65 éves korában.
Bixio Vino honfitársát Wysocki mellé rajzolták ez emlékképen. Nem volt magyar szabadsághős, de a mi eszméinkkel rokon eszmékért harczolt.

Egykorú kőnyomat.
A TÁPIÓ-BICSKEI CSATA 1849 ÁPRILIS 4-ÉN.
Az Országos Képtárból.
A kápolnai csata után egy kis szünet állt be. Márczius végén azonban a Tisza fölött lebegő párázatból egyszerre Windischgrätz előtt termett 60,000 főnyi harczedzett magyar sereg. Mintha a tavaszi nap legelső meleg sugára a földből csalta volna elő a barna magyarok ezreit. Április 2-kán lecsaptak hadaink Hatvannál a vitéz Schlickre és megverik, április 4-kén pedig Klapka rajta üt Jellaschich hadtestéből a Sternberg és Rastics dandáron Tápió-Bicskénél. E dandárok visszavonulóban voltak, s csak kénytelenségből fogadták el az ütközetet. A magyarok bátran átnyomultak a Tápió hidján, sőt a faluba is behatoltak. Itt azonban oly gyilkos tüzeléssel fogadták őket, hogy hátrálni voltak kénytelenek, s utánuk tóduló csapatainkat is zavarba hozták. A visszavonuló magyarság a hídon összetorlódott, sokan a mocsárba vesztek. Klapka a Koburg- és Császár-huszárokat vezette szembe az ellenséggel, s ekkor történt, hogy Sebő huszár-alezredes a horvát banderiális huszárok parancsnokát, gróf Riedesel őrnagyot a sor előtt vivott formális párbajban levágta lováról, úgy, hogy halva bukott le. A horvátok megfutottak, de a mi huszáraink is hátrálni voltak kénytelenek. Az osztrák elfoglalta a hidat.
Délután fél kettő volt. Akkor érkezett a csatatérre Damjanich és Görgei, kik megfordították az ütközetet. Rövid ágyúzás után a 3. és 9. zászlóalj, a híres vörössapkások Földváry Károly őrnagy és Kiss Pál alezredessel egyszerre indulnak rohamra a híd ellen. Itt egy kicsit megakadtak: a hősök azon vetélkedtek, hogy melyik zászlóalj menjen előre. Végre Földváry a 3-ik zászlóalj őrnagya kezébe kapja a 9-ik zászlóalj zászlaját és kiált: «Nos egyesülten előre!» Mint a fergeteg mentek utána a honvédek. Az osztrák ellenállás megtört, a császári sereg megkezdte a visszavonulást.
A bicskei csatában – nagyobbára eltüntekben – mintegy 800 embert vesztettünk.

Than Mór rajza.
A TÁPIÓ-BICSKEI CSATATÉR.
Egykorú fametszet.
Olyan régen történt ez már: húsz év lehullt lombja fedi ezt már; ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?
Egy erdő, melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik; hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog; hol a zöld moha álmokat lát s a zúgó lomb kibeszéli azokat.
Az isaszeghi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.
Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom felett, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek. A nagy kövek azért vannak oda hengerítve, hogy a vadak szét ne hordják csontjaikat.
Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyugolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.
Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemenczének a maradványai, a mit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot irta: «Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!»
Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha – most is meghozzák kék harangvirágaikat: mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdvéért.
J. M.

AZ ISASZEGHI CSATA. 1849 ÁPRILIS 6-ÁN.
Heyer A. rajza.
A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos balpartját koronázza, néhol a patakból több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszeghnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizére hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztűl, s mind a három találkozik Isaszeghen, s ott egy országúttá egyesűl. Ez a kapu, a mi Pestre vezet.
A magyar sereg Pestet akarja látni! Azért verekesznek. Van valaki, a ki ezt nem érti?
A Királyerdő, a hol legszélesebb, háromezer, a hol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harczoló fél közül a másiktól elvenni. Az erdőt egész hoszszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavaszszal mocsár, ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, a hol ő engedi.
Ilyen átjárat van Isaszeghnél és távolabb egy malomnál.
Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele bírja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harczost, kétszázharminczkét ágyút, három röppentyű üteget és ötvenhat század lovast. A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva. Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeghet is felgyujtották, az utczák végtől-hosszig égnek, azokon ágyuval keresztül hatolni lehetetlen. Legelébb a déli részből verik ki a magyarok az osztrákokat, akkor azok felgyujtják az erdőt.
Azután az osztrák seregek fordulnak vissza uj erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő erdő.
Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhíd ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti. Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a zászlókat.
Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen. Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderialis lovas, nyolcz ágyúüteggel s két röppentyű-teleppel nyomul keresztűl a Rákos gázlóján Isaszegh fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyg neki a magyar hadderéknek.
Három ezer huszár állt együtt.
Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.
Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték. Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, hogy melyik az ő csapatja, melyik a másé, s ne használhassa ágyúit.
Ugy történt.
A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért.
Egyszerre megdördültek az ágyuk az erdő felől.
Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felriadó kiáltástól:
«Éljen a haza!»
A magyarok tartalék hadteste megérkezett, s beállt a csatarendbe.
A honvédzászlóaljak kiverik az ellenfélt a Királyerdőből.
Az ütközet sorsa el volt döntve. Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság szétbontakozott, a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Az osztrák hadcsapatok visszavonultak a Rákos jobb partjára.
A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak. Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut birni kell annak, a ki azt akarja mondani, hogy győzött.
Tehát szuronyt szegezni és előre! Bele a tűz közepébe!
Felhatolnak az isaszeghi magaslatokra, az ellent onnan is leszorítják, s mikor a tulsó láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni.
De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal. Azokat ott nem lehet szétválasztani.
Csak a késő éjfél pihenteti el őket.
A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait, a távol gödöllői hegyekről áthangzik az ellen szomorú hivogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sohajtása kisért. A malomréten tábortüzek körül czigányzene szól; huszárok, honvédek toborzót tánczolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…
Ez történt a Királyerdőben.
J. M.

Than Mór rajza.
AZ ISASZEGHI CSATA TERE.
Egykorú fametszet.

Egykorú kőnyomat.
A VÁCZI CSATA 1849 ÁPRILIS 10-ÉN.
Götz tábornok halála.
Az Országos Képtárból.
1849 husvét napja igazán a föltámadás ünnepe volt a magyar nemzetre nézve. A győzelmes tavaszi hadjárat teljes erővel és sikerrel megindult. Véres és kábult fejjel ült Windischgrätz herczeg Budapesten: honvédeink ugyancsak rákopantottak Isaszeghnél. De az ünnepet csapataink nem használták pihenésre. Még jóformán el se mult a husvéti hozsánna, seregünk újra megmozdult, s a harangzúgás utolsó akkordjaiba már ágyúdörgés vegyült. A gödöllői haditanács azt határozta, hogy a 7. és 2. hadtest Budapest körül marad és folyton foglalkoztatja Windischgrätzet, azt a hitet igyekezvén benne fölkelteni, hogy a főtámadás Budapest ellen lesz. Ezalatt pedig az I. és a III. hadtest Váczon át Komárom felszabadítására siet.
Így is történt. Windischgrätz várva-várta a támadást, erőszakos kémszemlékkel puhatolva a magyarok szándékát, mialatt Damjanich és Klapka Vácznál megverték Götz hadosztályát és haladtak tovább Komárom felé. A váczi ütközetet Damjanich vezette. Úgy osztotta be a dolgot, hogy ő a 3-ik hadtesttel szembe támad, Klapka pedig az 1-ső hadtesttel megkerüli Váczot s elvágja az osztrákok hátrálási vonalát.
Április 10-kén reggel kilencz órakor érkeztek katonáink Vácz alá. Sűrű köd volt, Götz nem is sejtette, hogy a várostól, a Hétkápolnának nevezett déli résztől nem messze Damjanich áll rettegett vörös sipkásaival. Az első csakhamar szakadni kezdett, a honvéd köpenye alá rejtve puskáját, bosszúsan toporzékolt a sárban. Damjanich gondolkozva lovagolt a zászlóaljak közt. Forró vére égett a támadás vágyától, de viszont Klapkának időt akart engedni a megkerülésre. De mikor a huszárok jelentették, hogy az ellenség észrevette csapatainkat s fogadásukra készül, a nagy fekete vezér kihúzta kardját és intett. Fellángoló szemmel nyomult előre a sereg. Götz tábornok a Gombás patak vonalát szállta meg, s e patak kőhídja volt az állomás kulcsa. Rövid ágyúzás után jött a szuronyroham a híd ellen. A fedett osztrák csapatok sortüzei hátravetették a lengyel legiót, feltartóztatták a Wasa-ezred zászlóalját, mikor Damjanich int, s a veressapkás 3. zászlóalj elő vonul, sorakozni a rohamra. Vezérük Földváry alezredes kezébe veszi a Szűz-Máriás nemzeti zászlót, élükre lovagok, s elkiáltja magát: «Utánam!» És megindúl ádáz Rajta magyar! ordítás közt a fergeteg. Nincs az a golyózápor, a mely ezt megállítsa. Földváry alól két lovat kilőnek, de ő mindig talpra ugrik, magasra emelve a zászlót. S gyalog, legelöl tör át a hidon, nyomában az oroszlánokkal. Az osztrák megzavarodottan hátrál. Götz összeszedi csapatait, s a város végén próbál ellentállani. Mindhiába. Akkor lassan a városba vonúl, s utczai harczot kezd. Vitézül harczol, de egymás után minden utczából kiverik. Götz mindenütt személyesen buzdítja katonáit. Ekkor egy gránátforgács fejbe találja és súlyosan megsebesülve elbukik. A vezérletet Jablonovszky veszi át, a ki folyton harczolva megkezdi a visszavonulást Verőcze felé. Ha Klapka idején megérkezik, az egész hadosztály foglyúl esett volna. Így elmenekülhetett, de súlyos veszteségekkel. Az osztrákok e napon halottakban, sebesültekben és foglyokban majdnem 600 embert vesztettek. A nap hősei Földváry Károly és a 3-ik zászlóalj voltak.
Görgei április 10-én Gödöllőn volt. Estefelé portól és izzadságtól borított huszárok vágtatnak be a főhadiszállás udvarára és jelentik a váczi diadalt. Görgei lóra pattan és még az éj folyamán Váczra érkezik. Első dolga a súlyosan megsebesült vitéz ellenfelet, Götz tábornokot meglátogatni. Mikor Götz a leggondosabb orvosi kezelés daczára meghalt, fényes katonai pompával eltemettette. Lovasság, gyalogság, tüzérség kisérte a temetőbe és sírja felett honvéd-sortüzek ropogtak. Így bántak a «lázadók» a vitéz ellenféllel! S mivel fizettek vissza!!

Egykorú kőnyomat.
GÖRGEI A HALDOKLÓ GÖTZ MELLETT.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Ezernyolczszáznegyvenkilencz tavaszán mindenfelé a győzelem istenasszonya követte fegyvereinket. Bécs felé futott a szájas Windischgrätz, Bem megtisztította Erdélyt az ellenségtől, Perczel összetiporta a rácz lázadást, Észak-Magyarországból is sietve kifelé vonult az osztrák, a Hurbán cseh diákjai sírva szaladtak haza. A nemzet a dicsőség napjait élte, mámoros volt, s a közhangulatból merítő Kossuth merész lelkében a legmerészebb eszme fogamzott meg: a Habsburg uralkodóház detronizálása. Április 7-én Gödöllőre értekezletre hivta össze tábornokainkat, Görgeit, Damjanichot, Klapkát, Aulichot és Gáspárt, s kijelentette, hogy a márczius 4-iki oktroyált alkotmányra, mely Magyarországot eltörölte, s bekebelezte az osztrák koronatartományok közé, csak a detronizálás lehet a méltó felelet. Tábornokaink mind helyeselték, Kossuth szerint még Görgei sem tett ellenvetést. Görgei későbbi irataiban azt állítja, hogy ő felszólalt Kossuth terve ellen, de ezt a jelen volt Klapka is megczáfolja, – legalább ezen az értekezleten Görgei nem beszélt a merész eszme ellen.
Kossuth azzal a meggyőződéssel tért vissza Debreczenbe, hogy a tábornoki karnak nincs komoly kifogása ellene.
Április 13-án zárt ülésben tette az első előterjesztést, mely közhelyesléssel találkozott, csupán az úgynevezett békepárt akarta a függetlenségi nyilatkozatot későbbre halasztani. De elállt ettől, mire elhatározták, hogy Magyarország függetlensége s a trónfosztás a következő napon nyilvánosan kimondassék.
Az emlékezetes április 14-ki ülést a debreczeni ref. nagy templomban tartották, sok ezernyi nép jelenlétében. Almássy Pál elnök az Úrasztalánál foglalt helyet, mellette ültek mint jegyzők Irányi Dániel és Szacsvay Imre.
Almássy megnyitja az ülést. Temetői csendben, sápadtan emelkedik fel Kossuth, s eleinte halkan, majd egyre erősbödő hangon megkezdte hatalmas beszédét Európa egyik leghatalmasabb dinasztiája ellen. Majd áttér az indítványokra, melyek közül az első kimondja, hogy Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdélylyel és a hozzátartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal szabad, önálló és független európai statusnak nyilváníttatik; a második pedig kimondja, hogy a habsburg-lotharingiai ház, a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása miatt, a nemzet nevében trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek nyilváníttatik. És a magyar czímerből e napon egy időre eltűnt a korona, hogy helyét a koszoruba helyezett kard foglalja el.
Így volt, históriát írunk, nem regényt. Halotti csend lett a teremben. Mindenkiben megdöbbent a lélek, s az arczok ezt kérdezték egymástól:
«Mi lesz most?»
Kossuth ekkor összekulcsolja kezeit, ég felé emeli, s így fohászkodik:
– Úgy legyen! Amen!
A nagy, komor boltozatok alatt mint távoli dörgés elhaló moraja a sok ezer ajk utána fohászkodja:
– Úgy legyen! Amen!
Még három indítványt tett Kossuth, aztán röviden befejezte beszédét. Ekkor már elmúlt a keblekről a nyomás, kitört a taps és éljenzés. A szilárdság és elszántság ült minden arczon. Irányi jegyző még egyszer fölolvasta az összes pontokat, s a ház egyenként elfogadta. Délután két órakor ért véget a nevezetes ülés, melynél fontosabb mozzanat kevés volt Magyarország ezeréves történetében.
A felsőház Perényi Zsigmond báró elnöklete alatt még aznap ülést tartott és elfogadta a képviselőház határozatát. Az egészet aztán A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata néven hozták az ország tudomására.

KOSSUTH LAJOS KORMÁNYZÓ.
Kiss György szoborműve.
A nevezetes április 14-iki ülésen Kossuth negyedik indítványa az volt, hogy az országot egy kormányzó elnök kormányozza, maga mellé veendő miniszterekkel, úgy saját magának, mint az általa kinevezendő minisztereknek személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett.
Az a kormányzó akkor senki más nem lehetett mint Kossuth Lajos.
Mikor a negyedik pont tárgyalására került a sor, a népszerűtlen és rosszhírű Madarász László kezdett beszélni, de még mielőtt meg tudta volna mondani, hogy mit akar, Bezerédj dühösen elkiáltja magát:
– Éljen Kossuth Lajos kormányzó!
Mint az orkán zúgott végig a templomon:
– Éljen Kossuth Lajos kormányzó! Éljen, éljen!
A képviselők felugráltak, sokan Kossuthhoz siettek, hogy kezet szorítsanak vele. Aztán kisült, hogy Madarász László ugyanazt akarja indítványozni.
Almássy elnök kimondja az egyhangú határozatot, hogy Kossuth immár Magyarország kormányzója. Ekkor állt Kossuth hatalma tetőpontján. Aznap este Debreczen lakossága fáklyás zenét adott neki s Kossuth Könyves Tóth Mihály ev. ref. lelkész ünneplő szavaira a következő hatalmas szavakkal felelt:
– Ne ruházza a nép senkire a világon azon érdemet, mely egyedül a nép érdeme. Én megragadtam gyönge karjaimmal a fáklyát, hogy világosságot terjeszszek a szolgaság sötét éjjelében. Én csak a fáklyatartó voltam, de nem maga a világosság. Valamint a madár, mely a felkapott szemet elejti a sivatag pusztaságban, nem tulajdoníthatja magának az érdemet, ha az elejtett magból viruló mezőség lesz, mert az nem a madár érdeme, hanem a földé, mely a magot megteremtette: úgy én sem rovom fel érdemül magamnak, ha a mag, melyet mint vándor madár a pusztában elejték, a ti kebletekben fogékony földre talált.
…A mag kicsirázott, a gyönge palánta erőre kapott, s odafönn, túl a Kárpátokon már készült az északi szél, hogy letiporja s kicsavarja tövestül.

Egykorú fametszet után.
KOSSUTH KORMÁNYZÓVÁ VÁLASZTATIK.

KOSSUTH KEZE-ÍRÁSA.
Debreczen híres collegiuma a legrégibb magyar iskolák egyike. Pompás, nagyszabásu palota. A tizenhatodik században épült, eleinte egyszerű lehetett, de az idők folyamán egyre szépült és terjeszkedett. Sokszor leégett, de hamvaiból mindig szebben támadt föl. Debreczen városa, az erdélyi fejedelmek, az egész magyar kálvinizmus büszkeségének tekintette ezt az iskolát; folyton istápolták s veszedelmeiben megsegítették. Az intézet belső szervezete kezdettől fogva az angol főiskolák alapján állott, mert az oxfordi egyetemen akkortájban több jeles debreczeni férfiú – Csipkés Komáromi György, Nógrádi Mátyás, Mártonfalvi György – tanult s visszatérvén onnan, az angol rendszert ültették át Debreczenbe. A város, a fejedelmek, Bocskay István, Báthory Gábor, Bethlen Gábor, I. Rákóczy György, Apaffy Mihály nagyszerű dotátiót tettek a collegium javára, mely egyre emelkedett tekintélyben és nagyszerű tanárai: Maróthi György, Mártonfalvi stb. előadásaira az egész országból seregestül tódult az ifjúság. Az intézet pénztőkéje jelenleg a millión felül van. Mindenkor nagyszámú ifjúság lakott benne, mert a növendékek angol mód szerint bentlakók voltak.
Az épület maga a tűzvészszel való harczban egyre szépült. Először 1564-ben égett le, még pedig porig és 1662-től 1668-ig négyszögletűvé építették föl. 1802-ben mikor a fél város leégett, megint rászállott a vörös kakas a collegium födelére; leégett a homlokoldal; akkor a magyar kálvinisták adakozásából szép, magas épületet emeltek helyébe. A régi collegiumból ez a homlokoldal megmaradt mai napig, míg az északi, nyugati és keleti részt a hetvenes években egészítették ki díszes négyszögre. Kár, hogy a monumentális épületet elfödi a nagy templom. A collegiumban tartotta tanácskozásait a 48-iki országgyűlés. A collegium előtt levő parkban van a honvédemlék: sziklaoszlopon nyugvó oroszlán.
Április 18-kán fent a Garam mellett Wohlgemuth osztrák tábornok, az Ausztriából frissen jött segélycsapatok közepette így szólt táborkarához:
– Uraim! Holnaptól kezdve nincs visszavonúlás.
Rá huszonnégy órára pedig az egész osztrák hadsereg tábornokaival és Wohlgemuthjával együtt eszeveszetten futott a diadalmas honvédek elől. Győzelmünk fényes és tökéletes volt. Ez volt a nagy-sarlói csata.
Vezéreink közül résztvettek benne Klapka, Damjanich, Dessewffy, Gáspár, Dipold, Visocky, Kazinczy, Leiningen, Kiss Pál. Honvédeink, ekkor már edzett hősök, jóformán csak szuronyrohamokkal dolgoztak, s ez döntötte el a győzelmet. Mindjárt az ütközet elején Nagy-Salló ellen hatalmas szuronyrohamot intéztek, s egy órai véres harcz után minden ponton kiverték az ellenséget. Wohlgemuth mindent elkövetett, hogy visszafoglalja, de a magyar nem tágított. Egy másik roham a mieink kezébe juttatta a sarlói erdőt. Az osztrákok a falun túl a magaslatokon helyezkedtek el, de mikor Pöltenberg lovassága a balszárnyon megjelent, s az osztrák a Damjanich veres sapkásainak rohamoszlopokba való fejlődését meglátta, innen is megfutott. Még pedig egyrésze Érsekujvár, másrésze Párkány felé. A huszárok utána. Az ellenség halottakban és sebesültekben 2900 embert vesztett, 2000-en pedig foglyul estek. Ez volt a szabadságharcz legvéresebb ütközete. A csatatér tele volt az Olmützből előtte való nap érkezett hatalmas termetű gránátosokkal. S győzelemittas honvédeink siettek Komárom felszabadítására. A ki megsebesült elmaradt, az most nem jött számításba. Talált valami félszert, a hol sebeit bekötözze, s kedvesének arczképét nézegetve, keressen magának reményt és vigasztalást.
A sereg pedig diadalszomjasan rohan tovább, előre.

ASZTALOS SÁNDOR LOVAGKORBÁCSA.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Orsz. Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
JELENET A MAGYAR TÁBORBÓL.
Ernsz Lajos gyűjteményéből.

KISS ERNŐ PISZTOLYA.
A Magyar Nemzeti Múzeumban,
Budapesten
Komárom körül sokat dörgött az ágyú és sok vér folyt el mindkét fél részéről. Nagy szerencséje volt a mi ügyünknek, hogy a bevehetetlen vár még 1848-ban könnyen a mi kezünkbe került, s onnan csak a szabadságharcz teljes leverése után tudták az osztrákok visszacsikarni. Egész addig se csellel, se erőszakkal nem jutottak hozzá. Mikor Windischgrätz Budapest felé nyomult, 1848 deczemberében, Wrbna tábornokot hagyta hátra a II-ik hadtesttel, a vár ostromára. Az őrség Majthényi István parancsnoksága alatt körülbelül 10,000 főnyi, legtöbbnyire a környéken ujonczozott honvédből állt. A megadásra való felhivást visszautasították. Ezután az osztrák nem sokat tett, mert nem volt elég katonája a vár körülzárására, s csak márczius 19-én kezdé meg a rendszeres ostromot. A vár őrsége Guta és Érsekujvár felé több kirohanást tett, még pedig sikerrel. Márcziusban az ostromló sereg már 14,000 főből állott, 42 ágyúval. Márczus 29-én Welden táborszernagy lejött Bécsből, s maga állt az ostromló sereg élére. Azon kezdte, hogy egy kihivó hangú levélben megadásra szólította fel az őrséget, melyet ez visszautasított. Márczus 31-én Welden három oldalról rohamot intézett a vár ellen, de honvédeink véres fejjel verték vissza. Ekkor Welden lövetni kezdte a várat és a várost, s főkép az utóbbi nagyon sokat szenvedett. De a város állt, a mi főkép az alvezérek és Puky Miklós kormánybiztos éber őrködésének és erélyének, nem pedig Török Ignácz főparancsnoknak köszönhető. Szerencsére, ekkor már seregeink diadalmasan közeledtek. Lenkeynek sikerült az ostromlók vonalán átcsuszni, s a főparancsnokságot átvenni. Majd megérkezik Guyon, tudatni a komáromiakkal, hogy az ellenség hátrál és ők fel vannak mentve. Egyuttal átvette Lenkeytől a parancsnokságot. Április 22-én bevonult Görgei táborkara élén. Komáromra az öröm napjai következtek.

Egykorú kőnyomat.
KOMÁROM.
Kirohanás a várból 1849 április 24-én.
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.
Komárom a szabadságharcz nagy drámájának állandó szinpada. Komárom hallotta legtöbbször az ágyú muzsikáját. körülötte dúlt a legtöbb csata és falain lobogott legtovább a magyar zászló.
Hatalmas erőd. Soha ellenség meg nem vette, pedig a tizenharmadik században épült. A márványszűz, ki egy régi falán áll, fügét mutat az ellenségnek, büszkén emelheti ma is fejét a magasba. A szabadságharczban csak akkor adta meg magát, mikor az országban rég kihullott a szurony az utolsó honvéd kezéből.
A vár a Csallóköz csucsán van az Öreg-Duna és a Vág-Duna összefolyásánál. Előtte a város. A Csallóköz felől, honnan egyedül nem lehet szárazon megközelíteni, az erős Nádorvonal védi körsánczok, mellvédek, futóárkok tömegével. A szőnyi part is zsufolva van védművel; maga a szőnyi Csillagsáncz valóságos erősség. Terjed pedig ez a vértől ázott csatatér Ács, Harkály, Csém, Mócsa, Nagy-Igmánd felé, aztán más felől Lovad, Szered, Zsigárd, Pered felé. «Itt minden talpalatnyi földet vér öntözött». Magyar vér, de még több osztrák. Sokszor szagolta Komárom derék népe a puskaport és látta füstbe borultan a szemhatárt. Tornyainak füstben úszó alakja be sok csataképnek háttere vagy középpontja! – Guyon, Görgei, Klapka emléke ragyogva száll ezen a véres csatatéren.

Weldenné rajza.
A KOMÁROMI CSATATÉR.

VADÁSZ-CSÁKÓ.
A Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten

TÖLTÉNYLÁDA A MAGYAR SEREGNÉL.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

KARTÁCS-LÖVEG.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Guyon Richárd gróf, a honvédsereg párducza. Őrültségig vakmerő katona, a ki csak egy szót tudott magyarul: Utánam! de azt meg is értette a honvéd. Ősrégi elszegényedett angol főuri család sarja volt, 1815-ben született Skóciában. Katonai pályáját az angol hadseregben kezdette, majd a portugál, aztán 1832-ben az osztrák seregbe lépett. Igy került mint sorbeli főhadnagy Magyarországba, itt egy Splényi báró kisasszonyt vett nőül és kilépett a hadi szolgálatból. A szabadságharcz ujra felkötötte kardját. Először mint nemzetőrségi őrnagy a schwecháti ütközetben tünt föl Mannstwörth bevételével. Nagyszombatban másfélezernyi kisded seregével véres utczai harcz után Simunich hatezer főnyi seregén keresztül vágja magát, majd Branyiszkót veszi be, azt kiáltva csapatainak:
– Elől dupla lénung, hátul kartács!
A nagysarlói csatában csak mint néző volt jelen, de a kritikus pillanatban a Dipold- és Bobich-dandár élére áll és haláltmegvető rohammal eldönti a csatát; Komárom várába, melynek parancsnokául volt kinevezve, lengyel zsidónak öltözve jut be az osztrák ostromló seregen keresztül.
Szőke, széles vállú, erős ember volt, kifejező kék szemekkel, írja egy kortársa. Modora, szokásai elárulták benne az angolt. A hadiélet fáradalmait csodálatos nyugalommal viselte. Ajkán nem rebbent el panaszos szó. Katonáival együtt táborozott, együtt evett; s ha kellett, együtt koplalt velük. De szerették is; egy intésére kész volt meghalni akármelyik.
A szabadságharcz után Törökországba menekült, mohamedán hitre tért s Kussid basa néven Damaszkus parancsnokává lett. Az aleppói lázadást 1850-ben ő fojtotta el. 1856 október 12-én halt meg Konstantinápolyban.

GUYON RICHÁRD.
Orlay Petrich Soma egykorú festménye után.
Pöltenberg Ernő tábornok 1813-ban Bécsben született és katonai pályára lépvén, 1832-ben a 4-ik huszárezred hadnagya lett. Ezrede a márcziusi események után Magyarországba került és igy lett Pöltenberg a honvédsereg katonája, tábornoka és a haza vértanúja. Görgei éles szeme gyorsan észrevette benne a kitünő csapatvezért és egymás után bizott reá dandárt, hadosztályt és hadtestet. Az idegen származásu és nyelvü Pöltenberg mindvégig hűségesen harczolt a honvédzászló alatt és gyakran vitte kétséges, véres tusában diadalra. A fősereg egyik vezére volt és számos győzelem füződik nevéhez. Kápolánál, Isaszegnél, Kéméndnél (a hol Vyss tábornokot verte meg) és a főseregnek csaknem minden csatájában kitüntette magát. Ha végiglapozzuk a szabadságharcz történetét, mindig megnyugvással vesszük, ha Pöltenberg nevével találkozunk, mert előre tudjuk, hogy ő kifogástalanul és sikerrel lép föl.
A vitéz hetedik hadtest parancsnoka volt és evvel tört keresztül a szabadságharcz hőskölteményén, egészen Világosig. Görgei rendkivül szerette a vitéz tábornokot. A fegyverletétel előtt Leiningen és Pöltenberg sorsa nehezedett legjobban szivére és azt ajánlotta nekik, hogy meneküljenek, hiszen nem magyarok, mért pusztulnának el a magyar hazával? A két tábornok azonban nem élt az engedelemmel, mert nem akartak oly szinben feltünni bajtársaik előtt, mintha félnének osztozni sorsukban.
Világos után Pöltenberget is Aradra vitték és a vérbiróság elé állították. Védelmére nem hozott föl semmit, csak annyit mondott, hogy mint becsületes ember és bátor katona egyebet nem tehetett. Október 6-kán kötéllel kivégezték. Fenséges nyugalommal és hősiességgel szenvedte el a mártir-halált. Idegen nép megváltója így lett a hős német, s a magyar történelme szentjei közt így említi az idegen nevet.

Egykorú kőrajz után.
PÖLTENBERG ERNŐ.
Ki volt Lenkey János? S az ő hires százada? Mit tettek, hogy a költő «koszorút kötött, cserfalevelekből» az ő hősi homlokukra?
Galicziában állomásozott a Würtemberg-huszárezred második százada, melynek Lenkey János volt a századosa. A legények meghallották, hogy veszélyben a haza és nem volt maradásuk többé idegen földön. Május 28-án éjjel az egész század, száztizenhárom ember, lóra ül, lovuk patáit rongygyal bekötözik, hogy dobogásukat ne hallják, és csöndben megindultak haza. Velük megy főhadnagyuk, Fiáth Pompéjus. Lenkey János százados észreveszi a szökést, huszárai után vágtat és még utoléri őket.
– Térjetek vissza, fiuk! kiált rájuk.
A huszárok közül Harsányi őrmester ezt feleli:
– Jöjjön velünk kapitány ur is. Nagyobb szükség van odahaza ránk, mint itt.
– Nem mehetek, fiaim, felel Lenkey, esküm köt.
– Ha nem jön haza, hát viszszük! kiált Godó János közvitéz.
A huszárok közrefogják szeretett kapitányukat és a század tovanyargal. Három napig vágtattak hazafelé, átusztattak a Dnyeszteren, átkapaszkodtak a Kárpáton és május 31-én magyar földre értek. Itt Lenkey vette át a század vezetését. Az egész ország virágot szórt a hazaérkezők felé.
A századot azonnal a ráczok ellen küldték Szent-Tamásra. Fiáth Poméjus főhadnagy mindjárt az első összeütközésben elesett – ő volt az első honvéd, a ki meghalt a hazáért. Lenkey a Hunyadi-huszárok ezredese lett, majd 1849-ben tábornok és rövid ideig a komáromi vár parancsnoka. Később a tiszai lovashadosztályt vezette. Világos után Aradon halálra itélték, de a kivégzés előtt megőrült és meghalt.

LENKEY JÁNOS.
Orlay Petrich Soma egykorú festménye után.
Álljunk meg egy perczre e komor ember előtt, a kinek életében mi csak egy átfutó kis esemény voltunk, ő pedig a mienkben ránk nehezedő végzet. Könny és vér tengere csap föl a világ négy tájéka felől, vádlóan e rideg alakhoz, de ő keményen állja, mint a nagy Oroszország a Fekete-, az Északi- és a Nagy Világtenger csapkodását. S így is ölt testet az ő személyében a mai Oroszország, a legnagyobb világhatalom, melynek ő volt a leghívebb és legönfejűbb szolgája és zsarnoka. Az ő uralmának emberöltője alatt lett Muszkaország az az óriás szikla, a mely mig elnyomóan nehezedik rá a világ fejlődésére és haladására, maga egyre gyarapszik termőföldben és virágzó erőben. Csak annyi felhalmozódott nyers erő, mint a milyen Oroszország, terem ilyenfajta embereket, s csak az olyan kemény koponya, mint a Miklós czáré, teremt ilyen birodalmat. Huszonkilencz éves volt, mikor 1825-ben a czárok süvegét a fejére tette. Voltaképen bátyja, Konstantin következett volna, de ez félreállott az öcs elől. A trón körül, a melyre lépett, legyilkolt ősök árnyékai suhogtak s lépcsejénél ott tülekedett a belső forradalom. Magára az ifjú fejedelem lelkére pedig két nagy lidércz nehezedett: a franczia forradalomé s Napoleoné. Mert a nagy császár hiába volt halott már négy esztendeje; a franczia királyok hiába nyújtóztak ki megint az ő régi székükön: az a szörnyű példa, hogy a nép trónusokat dönthet és királyokat ölhet, s az a még szörnyebb, hogy a nép fia úrrá magasodhatik a vérbeli urak fölé, beleszólhat sorsukba és belefekhetik ágyukba – az új világ ez ijedelmei még a királyok idegeiben sajogtak. Az új császár a maga szemével látta, mint játszott Napoleon az ő elődjével; de látta azt is, mint tört meg Napoleon hatalma a muszka barbárság csöndes erején. A kiket magával szemben talált: lázadó dekabristák, forrongó lengyelek a franczia forradalom levegőjét szítták magukba. Azt a védekező csendes erőt terjeszkedő világhatalommá tenni; a szláv fajta súlyát nekiszegezni a nyugat ostromának; a kelet frisseségét rászabadítani a nyugat korhadtságára, nemzeti sajátságokkal űzni vissza a külföld eszméit, s a régi rend istápolásával, a régi hit ápolásával kötni le a vért a forradalom elől: ez a gondolat kínálkozott Miklós császárnak, s ő rabja, eszköze, katonája és ura lett ennek a gondolatnak. Minden forradalom leverésére, minden fejedelem megsegélésére, a keresztyénség védelmére s a szlávság terjesztésére készen állott az ő hadi ereje. – Hatalmas ellentétek között így olvadt még hatalmasabb összhangba az ő sötét politikája. Ugyanő, a ki a magyarok s az olaszok ellen segítette az osztrák császárt, a szultán törvényes joga ellen segítette a keresztyén Moldvát és Görögországot. De viszont a hit e nagy védője a maga országában könyörtelen volt a katolikusok s a protestánsok iránt; a szlávság erejét a külön szláv-orthodox egyházban látta, s katonai erővel térítette orosz hitre a máshitűeket. A görögök fölszabadítója a szláv lengyeleket végképpen eltiporta, a maga lengyeleit egyszerűen bekebelezte a muszka birodalomba, Krakkót pedig ő verte le Ausztria számára. S míg így nyugaton befolyásával együtt jelentősége is gyarapodott, délen és keleten hatalmasan terjeszkedett, Perzsia, Törökország s az angol érdekkör rovására.
Ausztriával sok kapocs fűzte össze. Mindenekelőtt a reakczió mezején találkoztak. Ő maga vallotta mesterének Metternichet, s a tanítvány szinte fölülmulta a mestert, mikor a német philosophiát s a külföldi nevelőket egyszerűen megállította Oroszország határain. Igaz, ebben nemzeti törekvések is vezérelték, a milyenekkel Metternichet vádolni nem lehetett. Kapocs volt közöttük a lengyelek elnyomása is; kapocs a magyarok ellen való gyűlölet is, kikben a szabadságot, az alkotmányosságot s a protestantizmust egyaránt gyűlölték. A czárt mindezeken felül az ő panszláv politikája is ellenünk fordította. De mialatt ágensei az ő arczképével s az ő rubeljeivel bujtogattak, igazában nem akart ő Ausztria ellen cselekedni. Egyrészt irtózott a régi rend megbontásától, de másrészt szüksége is volt Ausztriára. Mert bármennyi rokonság fűzte is őt Poroszországhoz, s e három hatalom bármennyire újjáerősítette is a münchengrätzi szövetségben a régi szent szövetséget: a belső reformokkal megerősödött Poroszország a német népcsoporton belül mind nagyobb jelentőségre tett szert, mindinkább Ausztria rovására, s az erőviszonyok ez eltolódása mindinkább szeget ütött a császárok fejébe. S ha keleten Ausztria érdekei útjában állottak is az orosz törekvéseknek: viszont a hatalmasabb Anglia ellen is föl lehetett használni Ausztriát. E megfontolásokkal vált Miklós császár Ausztria természetes védőjévé, s a magyar szabadsághősök első percztől fogva tudhatták, hogy az ő vállalkozásuk fölött a czár szablyája a Damokles kardja. Ausztria egy ideig húzódozott ettől a segítségtől. Volt rá oka: szégyen volt, hogy egy nagyhatalom egymaga nem bír el a maroknyi magyarsággal, aztán meg a segítséget nem adják ingyen. De végre is az osztrák sereg gyászos és nevetséges kudarczai után Ausztria megalázkodott, s a fiatal osztrák császár az ő varsói találkozásukon segítséget kért a keleti zsarnoktól. Nagy árt fizetett ezért Ausztria: az egész világ előtt nevetség tárgya lett, mikor az orosz hadsereg tüntetően fumigálta a hatalmas osztrák ármádiát, s a levert Magyarországot nem az osztrák, hanem az orosz császár lábai elé tette. Ezért a jóért Miklós császár hiába várt jót. A megalázott Ausztriában forrt a méreg és leste az alkalmat, hogy fizethessen. A világ mindinkább besötétedett a vénülő Miklós felett, aki végre a krimi háborúban szemben találta magát egész Nyugat-Európával. Most számított Ausztria hálájára, de Schwarzenberg herczeg ajkáról is elhangzott már a híres mondás, hogy «Európa csudálkozni fog Ausztria háládatlanságán!» Európa nem ért rá csudálkozni, de a czárt valósággal megölte Ausztria hűtlensége. Élete koronája lett volna most a győzelem, s Ausztria közömbössége ezt a koronát elütötte kezéről. A rabságban nyögő Magyarország szomorú elégtétellel látta elbotlani a zsarnokot abban a kőben, melyet az mintegy félújjal hengerített sírkőnek a magyarság fölé.

Egykorú kőnyomat.
I. MIKLÓS, AZ OROSZOK CZÁRJA.
Az Országos Képtárban.
Imhol a mi végzetünk: a fővezér meg az alvezér, a vitéz muszka generálisok, kiknek a magyar turul szárnyaiból kellett fövegük tollát kitépniök. Ha visszagondolunk rájuk: tisztességes ellenfél voltak; lovagiasak, nemesek és becsületesek, kik maguk utálták legjobban azt a tisztet, melyre uruk parancsa kötelezte őket. A német nemzet nagy nyomorúsága közben Heine, a nagy német költő vigasztalt bennünket azzal, hogy nekünk magyaroknak, a kiknek neve hallatára szűk neki a német dolmány, legyőzőink legalább tisztességes bestiák voltak. Mi magunk is igy fogtuk föl a helyzetet; mihelyt bizonyos lett, hogy az osztrák az ő gyáva tehetetlenségében a maroknyi magyarság ellen nem átall idegen segítségért esengeni, az is bizonyos volt, hogy nekünk végünk. A magyarnak nem lehetett egyéb törekvése, mint orosz kézre jutni, orosz előtt kapitulálni az osztrák helyett. Ezt meg is tehettük, s ebben nagyon a kezünkre járt a muszka vezérek igaz vonzalma a magyar ellenség, s mélységes megvetése az osztrák szövetséges iránt. A történelem egyik legnagyobb mulatsága, nyomon követni, hogy különösen a híres Paskievics milyen kéjjel tobzódott az osztrákok e megalázásában. Miklós császár, aki főképpen a lengyelségre való hatása miatt félt a magyar szabadságtól, elébb maga akart a sereg élére állani, csak később bízta meg a vezérlettel erivánszki herczeg Paskievics tábornokot, ki a távol Ázsiában s lenn Törökországban szerzett volt dicsőséget az orosz szablyának. A muszka vezér mindenekelőtt azon kezdte, hogy még élelmezés dolgában is függetlenné tette magát az osztráktól, s mielőtt tavasz utóján megindúlt volna, előbb Krakkó mellett az egész tavaszt élelem gyűjtésével tölti el. Igy tör át – a két császár május 20-iki megegyezése után – majd kétszázezer emberrel a magyar határon. Nem az első muszka sereg ez, a mely magyar földön mutatkozott – már néhány hónappal elébb Pucher titokban átkönyörögte Erdélybe Lüders aldunai orosz seregét, de ezt Bécsben úgy akarták föltüntetni, mintha a ráczok vagy az oláhok kérésére történt volna. A varsói szövetség nyílt megalázkodása volt Ausztriának, melyet Paskievics azzal fokozott, hogy bártfai hadiszállásáról nagyrészt külön operált a Haynau vezérlete alatt álló osztrák seregtől; a magyar féllel a maga szakállára alkudozott, s az osztrák kegyetlensége elől a lehetségig megvédte a magyar foglyokat. Tajtékzott is mérgében a dicső Haynau, ki csak az orosz kivonúlása után állhatott boszút a védteleneken! Rüdiger nevét az teszi minálunk emlékezetessé, hogy 1849 augusztus 13-án Világosnál ő volt az a vezér, a ki előtt letettük dicső fegyvereinket. Paskievics még utoljára is azzal tört borsot az osztrák hősök orra alá, hogy hadijelentésében Magyarországot – az osztrák fővezér s az osztrák császár megkerülésével – egyenesen az orosz czár lábai elé fekteti. A mi végzetes tragédiánkban, a gyávaságnak, a hitványságnak s a kegyetlenségnek abban a sokaságában, amit osztrák hadviselésnek neveznek, szinte jól esik e becsületes ellenséget látnunk, s a mi hőseinkhez méltó ellenfelet. Paskievics és Rüdiger később is, a krimiai hadjáratban vitézül harczoltak az orosz dicsőségért, – az orosz hadseregben pedig máig is él a szeretet, a tisztelet a szerencsétlen, vitéz, lovagias magyar hősök iránt.
Egy-egy akkori orosz tiszt emlékiratai sok érdekes adattal világitják meg a nagy idők történetét. Megbocsátani persze csak nehezen bocsátják meg a muszka beavatkozást, mint a hogy az emigrátióban nem egy tábornokunk tért török hitre, hogy a muszka ellen harczolhasson, később, a hetvenes évek török barátságában nagy része volt Világos emlékének.

RÜDIGER OROSZ TÁBORNOK.
Egykorú rajz után.

PASKIEVICS OROSZ TÁBORNOK.
Egykorú rajz után.
Kétszázezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.
Pihent, rendezett, harczedzett sereg.
Kétségbe kellett esni!
Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva.
Voltak forró képzelődésü emberek, akik azt hitték, hogy még lehet győzni.
(«Voltak?» – «Voltunk?»)
Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk elő félmilliót! Minden ember, aki él, mozog, ki kezét emelni birja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a mienk éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem akarok tán örökké élni? férfiak!
Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták azt a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.
Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a veres kereszt.
Feltűzte azt mellére a református és evangelikus épen úgy, mint a katholikus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!
Nem látott a keresztben más jelvényt, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestatiót.
De a keresztes had nem sokára hazaoszlott.
Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen. – Az a kereszt – a kardmarkolat.
J. M.

OROSZ KARD.
Panjutin dandárában szolgált tiszté volt.

OROSZ GYALOGOS ÉS DÓNI KOZÁK.
Häcke egykorú rajza.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

NOGAJKA.
A kancsuka egy fajtája.
A megszálló orosz sereg legérdekesebb két tipusa volt a kozák meg a cserkesz. A kozák lovas csapat és helyzetük ma is különleges az orosz seregben, még inkább az volt 1849-ben, régebbi időkben pedig valóságos katonai köztársaságot alkottak. Őseik politikai és egyéb menekültek, kalandorok voltak, kik a Dnyeper környékén kozák tartományt szerveztek, majd később elszaporodván, Szibéria egy részét is elárasztották; több kozák tartomány alakúlt, mely orosz védnökség alá került, s a kozákok lassankint az orosz hadsereg kiegészítő részévé lettek. A kozák adót nem fizet, e helyett katonáskodik; hetmanjuk nagyherczeg. Egyenruhájuk rövid, sötétkék posztókabát, bő kék posztó nadrág, melyet csizmába gyűrve viselnek, sipkájuk lapos, matrózsipkához hasonló. Télen kecskebőr- vagy juhbőr bundába öltöznek. A kubáni és tereki kozákok magas, fekete asztrakán sipkát viselnek. Fegyverzetük karabély, kard és tíz láb hosszú lándzsa. Kitűnő lovasok. A szabadságharczban félelmes hír előzte meg őket, mely azonban huszárainkkal való közelebbi ismeretségük után gyorsan eloszlott. A huszár mindig megállta velük szemben a sarat, sőt fölénye nyilvánvaló volt. – A cserkeszeket a szabadságharczban muzulmán lovasság neve alatt ismerték. Kaukázus leigázott vad fiaiból lettek az orosz sereg legjobb katonáivá. Hazánkban kegyetlenségük hírét hagyták hátra. Huszáraink velük is éreztették erejüket; így Vácznál egy egész muzulmán ezredet felkonczoltak.

OROSZOK A TŰZVONALBAN.

KOZÁK TÁNCZ.

CSERKESZ (OROSZ) KATONÁK.

TAKARMÁNY SZÁLLÍTÓ KOZÁKOK.

ASZTALI ÁLDÁS.
Az első muszka csapatok nagy rémületet okoztak, különösen a felső vidéken. A férfiaink megverekedtek velük, de asszonyainkat s a gyermekeinket bizony a saját tisztjeiknek kellett megvédeniök a félvad harczosok ellen. Kassától Kecskemétig alig van familia, melynek emlékeiben ne szerepelne egy pikás kozák, a ki késő éjtszaka röhögve dülöngöz be a szobába, s érthetetlen nyelven ordítozva, kést villogtat a gyermeke bölcsője előtt rémült védekezésben álló fiatal anya felé. Ezek az emlékek mind megegyeznek két dologban: elsőbb is abban, hogy a bennük szereplő kozák kivétel nélkül mindig részeg, – másodszor abban, hogy kellő pillanatban valahonnan mindég előterem egy aranyvállrózsás, hatalmas tiszt, a ki egy jól alkalmazott irtózatos pofonnal leszereli s az őrjáratnak hamar át is adja a hüledező hadfit. Igy él a muszka becsapás a nép emlékezetében: állati sorban élő közlegénység, s gavallér, vidám, lovagias tisztek képében. A Kárpátoktól a Kaukázusig, nyugat s kelet óriás földségei adtak katonát e seregnek, melynek népét földségek, szokások, nyelvnek és míveltségnek óriás közei választották el egymástól. Egészben véve vad és fékezetlen csorda volna az ilyen sereg, ha rendbe nem szedné a kancsuka, a kurta vas, az élettel s halállal rendelkező éber fegyelem, s egységbe nem öntené a czárért való imádó rajongás, az erős hit a túlvilágban, mely a hősök számára ó-hitűnek, mohamedánusnak egyformán csábos paradicsomot igér, s a keleti fajták ravaszsága, mely hamar alkalmazkodik minden taktikához. Ezek a vad legények békében voltaképpen voltak igazában rettenetesek. Noha Paskievics azon igyekezett, hogy élelmezés dolgában ne függjön a korrupt osztrák szállító rendszertől s magával hozza seregei élelmét: az orosz seregekben gyakori volt az éhinség, s az éhségtől gyötrött kozákok, a kiket rabolniok és zsarolniok vasfegyelem tiltott, rávetették magukat a veteményes földekre, s azon nyersen ették hajastúl a dinnyét, a krumplit meg az uborkát. Néhol, ahol táborba szálltak, élelmi sarczot róttak a lakosságra, s ilyenkor készen állott az óriási kondér, melybe válogatás nélkül ujjongva kevertek és öntöttek egybe mindent, amit kaptak: befőttet, salátát, kávét, szalonnát, kolbászt, paprikát, czukrot, fagygyút, húst, tésztát és kenyeret. Már bennük lappangott a kolera, mikor idejöttek, s erre a táplálkozásra hamar kitört az táborukban. Nem egy hősi halálra készülő vitéz hullott el dicstelenül ebben az utálatos betegségben, s nemcsak az orosz sereg, hanem a magyar felvidék is megtizedelődött bele. Ez volt az ő Világosuk.

Déli pihenő.

Meneten.
KÉPEK AZ OROSZ ÉLETBŐL.
Egykorú rajzok után.

Ötven kancsuka.
Forgách Antal gróf, kanczellár, Gács, Kékkő, Kelecsény ura a szabadságharcz egyik szomorú emlékű szereplője. A nemzet élethalál-harczának kezdetétől az ellenséghez pártolt, ment Windischgrätzczel, a ki Hevesmegye királyi biztosává nevezte ki, később az orosz seregben császári biztos volt. Ezért hívták muszkavezetőnek. Az elnyomatás idejében a kassai kerület főispánja volt, aztán Csehország helytartója, majd 1861-től 1864-ig Magyarország kanczellárja. A kiegyezés után képviselő volt, előbb Deák, azután Tisza Kálmán híve. Született 1819 márczius 6-án, meghalt 1885 április 2-án Gácson.

Egykorú kőnyomat után.
GRÓF FORGÁCH ANTAL.
Az orosz katona vallásos és pedig nemcsak a legénység, hanem a tisztikar is. Csata előtt nem mulasztja el imádkozni és megható látni a harczba készülő orosz tábort, mikor mély áhitattal imádságát mormogja. Mint ahogy még a vasuti étkező termekben is mécset éget valamelyik szentnek képe előtt, oltárképeit messze, idegen országokba is elviszi, s leborulni eléjük oly jól esik neki. Magyarországba is elhozták oltárképeiket és ezek egyikét most az aradi szabadságharcz múzeumában őrzik. A viharból is így marad meg egy-egy odasodrott virág, mikor a szélvész már messze tova száguld.

OROSZ TÁBORI OLTÁRKÉP.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
Mikor a hívek, az igazak, az elsőszülöttek külföldről is haza jöttek megvédelmezni nemzetük igazát, akadt olyan is, a ki ellenünk fordult. Édes hazánk vérén nőttek, magyar birtokaik dús jövedelmét pazarolták külföldi útjaikon, idegenekkel barátkoztak, és lenézték a hazait. Le a legszentebb eszméket is, a nemzet függetlenség és szabadság álmát is. Barátságuk, összeköttetéseik a külföld közé vonzották őket. Vezéreink lehettek volna, s idegenek szolgájának álltak. Ilyen volt Almássy Mór is, a «pecsovics», a «muszkavezető». Érdemeire nem emlékszik a történelem, a nevét szó nélkül irja Herostratos s Ephialtes neve mellé.

Egykorú kőnyomat után.
GRÓF ALMÁSSY MÓRICZ.
I. Első Péter és Erzsébet czárok alatt: 1. Preobrazsenszky ezred tisztje. 2. Gyalogezredbeli gránátos. 3. Gyalogos. 4. Huszár. 5. Pandúr-gyalogos.
II. Pál czár alatt: 1. Gatcsinszki katona. 2. Szekerész. 3. Tiszti csákó. 4. Lovas gárdista. 5. Tiszti csákó. 6. Huszár.
III. Katalin czár alatt: 1. Gyalogos. 2. Tüzér. 3. Tüzér tiszt. 4. Gyalogos. 5. Tartalékos katona. 6. Gránatos. 7. Gránátos tiszt. 8. Gyalogos. 9. Lengyel hadtest. 10. Gyalogos. 11. Testőr. 12. Testőr. 13. Lovas-csapatbeli tiszt. 14. Ismailov ezred. 15. Tiszti csákó. 16. Lovas gárda. 17. Gatcsinszky katona. 18. Lengyel lovas. 19. Lovas gárdista hétköznapi sapkája. 20. Ismailov ezred.
IV. Miklós czár alatt: 1. Gránátos. 2. Sorkatona. 3. Közönséges kalpag. 4. Szekerész tiszt. 5. Gyalog gárda. 6. Lovasság. 7. Szekerész. 8. Lovasság. 9. Szekerész. 10. Gránátos. 11. Gránátos. 12. Sorkatona tiszt. 13. Forgós dzsidás csákó. 14. Forgós dzsidás csákó. 15. Gránátos. 16. Forgós dzsidás csákó. 17. Forgós huszár sisak. 18. Szekerész. 19. Forgós huszár sisak. 20. Vértes katona. 21. Tábornoki kalap. 22. Huszár. 23. Dzsidás. 24. Forgós huszár sisak. 25. Huszár. 26. Huszár.
V. Második Sándor czár alatt: 1. Kozák. 2. Kozák tiszt. 3. Kozák tiszt. 4. Forgós dzsidás csákó. 5. Forgós dzsidás csákó. 6. Kaukázusi hadsereg. 7. Tábornoki kalap. 8. Vértes. 9. Vértes tiszt. 10. Dragonyos. 11. Forgós dzsidás csákó.
VI. Első Sándor czár alatt: 1. Főtiszti csákó. 2. Lövész. 3. Főtiszti csákó. 4. Tábornoki sisak. 5. Főtiszti csákó. 6. Kozák sapka. 7. Forgós kozák sapka. 8. Kozák sapka. 9. Dzsidás. 10. Lovas gránátos. 11. Szekerész. 12. Törzstiszti csákó. 13. Vértes tiszt. 14. Törzstiszti csákó. 15. Testőr huszár. 16. Törzstiszti csákó.

CSERKESZ TROMBITÁS.
Egykorú rajz után.

KOZÁK ATAMÁN.
Egykorú rajz után.

CSERKESZ.
Egykorú rajz után.

Egykorú kép.
OROSZ DRAGONYOS CSAPAT ÚTKÖZBEN A LENGYEL HATÁRON.
Bebontoff tábornok, korának egyik legjobb lovasa és a Magyarországon harczoló orosz hadseregnek legdaliásabb katonája volt. Az orosz tábornok egyszerű sötét egyenruhája, melynek egyedüli díszét csak a széles arany vállrojtok képezték, még inkább emelték Bebontoff megnyerő külsejét, úgy, hogy méltán nevezhették «az orosz hadsereg legszebb tábornokának».
Bebontoffra rövid idővel az orosz hadaknak Magyarországba való bevonulása előtt I. Miklós czár egy lovasdandár vezetését bízta. A tábornok, bár mint ember nem volt ellenségünk, de mint katona rettenetesen meg tudott felelni kötelességének. Mindig az első vonalban harczolt, s maga vezette a rohamokat.
Legemlékezetesebb azonban az augusztus 2-iki debreczeni csatában való szereplése. Lovas dandárának roppant tömegével elnyomta Nagy Sándornak a város előtt a jobb szárnyra felállított lovasságát. Azután pedig a városba hatolva erősen megritkította a huszárok által tova ragadott zászlóaljakat.

OROSZ TÁBORI ÜLLŐ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.

BEBONTOFF OROSZ TÁBORNOK.

OROSZ TÁBORI ÜLLŐ.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos Múzeumában, Aradon.
A béke s a biztosság mai napjaiban könnyű osztályozgatni a hősöket, megosztani köztük a felelősséget, prófétáskodni visszafelé, s megmondani, mit kellett volna tenniök s mit abbanhagyniok. Mivelhogy a malom alatt könnyebb a politika, mint a vulkán tetején. Pedig a muszka beavatkozás halálos lökés volt a szabadságharcz épülete számára, s ki mentűl kimagaslóbb helyen állott benne, annál biztosabbra vehette, hogy a leomló romok mindenekelőtt őt temetik maguk alá. A függetlenségi nyilatkozat után a szabadságharcz forradalmi színt váltott, s a ki mégis vállalta a felelősséget: nyilt szemmel, a biztos reménytelenség tudatában szinte a maga halálos itéletét írta alá. Az erkölcsi fenség ez emberfölötti magaslata mellett hová törpülnek a kicsinyes vádak, melyekkel a hálósapkás unoka magyarázza a nagyapának, hogy és mint kellett volna összetartaniok és személyes indulataikon uralkodniok. A tőrbe került oroszlánok ravaszkodjanak, mint a rókák, s bujjanak össze, mint a birkák! … Mikor Kossuthot a debreczeni országgyűlés megtette kormányzónak, s ő nemzeti kormányul kinevezte a Szemere-kormányt: e férfiak mindannyian tisztában lehettek azzal, hogy veszendő hajó kormányát ragadják kezükbe. A kik ebben a kabinetben tárczát vállaltak, mindannyian fejükkel játszottak. S ez mégis csak drága tét volna egy kis intrika-játéknál.
Tagadni viszont nem lehet, hogy a kormány s a kormányzó között, s magán a kormányon belül is nagyok voltak az ellentétek. A miniszterelnök, Szemere Bertalan, vállalta a belügyi tárczát is; a külügyeket gróf Batthány Kázmér, a pénzügyeket Duschek Ferencz, az igazságiakat Vukovics Sebő, a vallás és közoktatás tárczáját Horváth Mihály püspök, a közlekedését Csányi László s a hadügyekét Görgei Artúr, Görgei Artúr számára, a ki kezdettől fogva nem hitt a szabadságharcz sikerében, s békés és törvényes kibontakozást keresett belőle: a függetlenségi nyilatkozat óta Kossuth Lajos hevesvérű forradalmár volt, a ki lejtőre ragadja az országot. Szemere Bertalannak pedig, a ki külföldön a köztársaság, a szabadság s az egyenlőség elvont eszméivel szítta magát tele, Kossuth nem volt eléggé republikánus, eléggé radikális és eléggé demokrata. Szemere a könyvek embere volt; hitt a szó erejében s a betű varázsában, s az ő elméletei trónjáról, úgy hitte, egy-egy bölcs törvénynyel megmásíthatja az ország nemzetiségi és felekezeti ellentéteit. A Debreczenből Szegedre menekülő országgyűlés elé ekként állott javaslatokkal a nemzetiségek jogairól s a zsidók fölszabadításáról. Kossuth Lajos sokkal nagyobb és nehezebb iskolán ment már ekkor által, hogysem a Szemere hitében osztozhatott volna. Bécs hitszegése, kétszínűsége és alkotmánytiprása elragadhatta őt odáig, hogy a trónról letegye a Habsburgokat, – de már a pozsonyi diéta napjai óta sokkal jobban ismerte a nemzetiségeket, hogysem velük egy nagy dinasztia összeköttetéseinek s egy erős királyság hatalmának nyomása nélkül egységes Magyarországot tudott volna képzelni. Mialatt őt a rövidlátás és az asszonyi pletyka azzal gyanúsította, hogy maga tör az ország trónjára, ő azon munkált, hogy a Bonaparte s az orosz császári dinasztiáknak családi érdekévé tegye a Szent-István koronája sorsát. Amely törekvése azonban megtört a czár ellentállásán. A hazafias, önfeláldozó csanádi püspök, Horváth Mihály, a ki még azokban a csúnya időkben sem vesztette el a történetiró világos látását, megértette Kossuth helyzetét és föltétlenül Kossuthot követelte. Görgei külön állott, a többiek Szemere körül állottak. Csak Duschek Ferenczre vetnek máig is titokzatos árnyékot a későbbi események. Ez a cseh ember, polgár létére is, mint kitűnő hivatalnok fényes pályát futott meg a magyar kamaránál, elannyira, hogy a Batthyány-kormányba őt osztották be Kossuth pénzügyminiszter mellé államtitkárnak.
Mi hajtotta az idegent, hogy a válságos fordulatok után is megmaradjon a magyarok oldalán: mindeddig kifürkészhetetlen. Bizonyos, hogy hivatalnoki lelkiismeretességével s nem mindennapi pénzügyi tehetségével megbecsülhetlen szolgálatot tett a magyar ügynek, mindaddig, míg az ellenség kezébe nem kerűlt ő is, és vele együtt a magyar hadi-pénztár is. Gonosz szándék akarta-e mindezt vagy gyászos véletlenség: ez az, a mit kideríteni nem tudunk. Ellene szól, hogy a fogságból hamar kiszabadult, s egy akkori titkos osztrák listán a neve mellett ez áll: teljesen igazolta magát. Mellette meg egy teljes magánosságban eltöltött szomorú aggkor bizonyít. A mi emlékezetünkben a gyászoló keresztek közt nagy kérdőjel áll az ő neve mellett.
Maga Szemere Bertalan érdekes és megkapó alak, a kinek végzete az volt, hogy sokban megelőzte korát, sokban pedig mögötte maradt.
Ifjúsága – 1812-ben született – a szép szavak s a nagy gondolatok idejére esik, melyekben tenni nem kellett, mert nem lehetett. A harminczas évek végén, mikor Európát beutazta, a külföld is a forradalmaknak csak eszméin s emlékein ábrándozott már, – cselekedni csak a reactió cselekedett. Az élet nyomorúságaiból a gondolatok világába menekültek a nagy lelkek, s programmjaikat álomvilágok szükségeiből alakították.
Széchenyin és Deákon kívül a legnagyobb magyarok többé-kevésbbé mind ábrándozók, maga Kossuth is csak a lángelmék biztosságával tudott el nem bukni az ábránd s a valóság keskeny mesgyéjén. Szemere Bertalan lelke egyik felével, a politikaival, még ott járt a mult század végén, a franczia forradalomban, a másikkal, a társadalmival, már kívűl, az amerikai fejlődés meséiben. Sziporkázó, könnyed tolla alól mély és finom tanulmányok kerültek ki; elméjéből nagy ismeretekre és széles szemhatárra valló törvénymunkálatok, s a mosolygó kis ember mindig készen állt a vitára, czáfolatra s meggyőzésre. Az emigratióba is ezt a csillogást és ábrándozást vitte magával, s míg e finom elme minduntalan beleütközött a valóság durvaságaiba, egyre kopott, egyre fogyott, míg, mire Szemere 1865-ben kegyelemmel e hazába visszatérhetett, alig maradt meg belőle valami. 1869-ben a kialudt elmét követte a kihűlő test is.
Magának a Szemere-minisztériumnak története rövid, mint a hajótörés. Kormány, a mely böjt és imádság elrendelésén kezdi, hogy végezhetné másként, mint meneküléssel? Augusztusig a rövid időt a Debreczenből Szegedre való vonulás tölti ki; el nem fogadott törvényjavaslatok és meg nem fogadott rendelkezések; hasztalan könyörgő követek Párisban, Londonban és Konstantinápolyban. Augusztus végén a ki ellenség kezére nem került, már túl volt a hazai határon. Szemere vitte Szent István koronáját, s jellemzi a magyar republikánust, hogy a szent ereklyét nem semmisítette meg, csak Orsovánál elásta, hogy idegen zsákmánya ne legyen. A magyar szabadság is, a melyet ők őriztek és ők védtek, nem halt meg, csak el volt temetve Az új szabadság napvilága, a régi korona új ragyogása az ő homlokukra vet glóriát: a magyar republikánusokéra.

Egykorú kőnyomat.
SZEMERE BERTALAN.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
A lángvérű lordnak hitták lord Palmerstont, a ki egy hosszú életen keresztül vezérelte a hatalmas Angliát, s éppen külügyminisztere volt, mikor mi fuldoklásunkban a szalmaszálhoz is kapkodtunk. Ilyen szalmaszálnál alig volt több a Palmerston segítsége, – mert ez a lord Firebrand szájjal mindig hirdette a liberális Anglia kötelességeit az elnyomott népek iránt, de tettel ritkán lépte túl az angol kalmárpolitika óvatosságának határait. Ő kezdte meg azt az angol politikát, a mely a szabadság dicséretével ugratja be a kis népeket Anglia ellenségei ellen, de veszteségükben még a jó szót is sajnálja tőlük. Hálátlanság volna e beszéd Palmerston emléke ellen, ha csak ama nemesség emléke fűződnék hozzá, melylyel a magyar menekülőknek biztosságot szerzett és menedéket adott. De bélyeg gyanánt sötétlik emlékén a magyar emigratió sorsa, melyet elébb hiu reményekkel táplált és fölhasznált faltörő kosnak a Derby-kormány ellen, de mikor ujra hatalomra jutott, elrugott magától, mint a kivert kutyát. III. Napoleon is így tett, Bismarck is így tett; az ilyesmi csak epizód a nagy államférfiak életében, mint a hogy a Jézus esete is csak epizód volt a Pilátus életében.

PALMERSTON.
Angol külügyminiszter. – Lipcsében készült egykorú kép.
A szabadságharcz legfájdalmasabb vonása az a teljes reménytelenség, mely szinte elejétől fogva eltöltötte élesebben látó részvevőit. Görgei, akit csak csuda mentett meg a golyótól, mely szinte a homlokát súrolva lyukasztotta át sipkáját, keserüen csak ennyit mondott: «mért nem valamivel lejebb»… Ez volt a fiatalabbak hangulata is, s az orosz beavatkozás hirétől fogva mindannyian már csak azon munkáltak, hogy a nemzet minél kevésbbé zúzódjék össze szörnyű bukásában. Ez az eredete a fiatal gróf Andrássy Gyula diplomatiai küldetésének, aki a kormány megbizásából azon munkált Konstantinápolyban, hogy a dunamenti török földre szorúlt magyar harczosoknak biztonságot szerezzen. Hamar úgy fordult, hogy ez a biztosság menedéket jelentett s a harczosok menekülők lettek – s ha annyi osztrák és orosz fenyegetődzés és követelődzés közepett a magyar emigratió egy időre mégis meghúzódhatott török földön, abban nagy része van annak a fényes diplomata-művészetnek, mely későbben a világ legelső emberei közé emelte Andrássy Gyulát. Angol befolyás járt mindezekben a kezére annak az önfeláldozásnak, mely egy fiatal élet minden javát s egy lángelme minden kincsét meggondolás nélkül adta egy veszendő kis haza szolgálatába – s ezen a révén kerül Andrássy az angol fővárosba, honnan a III. Napoleonba vetett reménységek csakhamar Párisba csalják. Itt érte a hír, hogy a haragos osztrák kormány bottal üti nyomát, s akasztófára szegeztette nevét. Ezekben az időkben vált a mi hazánkban szentté az akasztófa, mint a rómaiak szégyen-keresztje, mióta a Megváltót szegezték rája.

GRÓF ANDRÁSSY GYULA.
Egykorú kőnyomat.
Az Országos Képtárból.
Gróf Teleki László önkéntes vértanúja a magyar szabadságnak – a bitófát el tudta kerülni, de nem a maga fegyvere golyóját. A felelősség s a hazafi gond áldozata e kiváló férfi s költői lélek, aki radicális politikán kezdte, s a forradalmi kormányt Párisban képviselte. A követből csakhamar emigráns lett, s roppant munkával hálózta be egész Nyugatot a magyar érdekkel. Igy került Párisból Turinba, s ilyen utjában fogták el Drezdában az osztrákok. Itt kezdődik az ő végzete. A magyar határokon belül más szemmel nézte a világot s meglátta az emigratió munkájának hiábavalóságát. A császár kegyelmet adott neki, ha becsületszavát adja, hogy letesz az izgatásról. Ő meg is adta, 1861 január 1-én szabad is lett, s menten a politika árjába vetette magát. Így sodródott abba a helyzetbe, hogy a Deák Ferencz fölirati pártjával szemben ő emelkedjék a határozati párt vezérévé, s ha győz, meghiúsítsa a kiegyezést. Pedig győzelme biztos volt, s ez óriás felelősséggel szemben megijedt a saját erejétől. Becsületszavával sem igen egyezett az ő vezérsége – s e sok dilemmát az öngyilkos fegyverrel oldotta meg, 1861 május nyolczadikán. A kiegyezés mérlegébe a maga holt testét dobta, halálával is a nemzet ügyét szolgálván.

GRÓF TELEKI LÁSZLÓ.
Egykorú kőnyomat.
Az Országos Képtárból.
A szeredi ütközet a véres szeredi és komáromi csaták bevezetése. A magyarok czélja az volt, hogy az osztrákokat a Vágig visszanyomják és a Vág balpartját elfoglalják. Nagy Sándor hadteste végezte ezt a feladatot. Napkelte előtt megindult a hadtest, Máriássy hadosztálya Patának, Bobiché Szopornyának.
Az osztrákok Szerednél állottak és Patáig nyomultak előre. Máriássy itt megmérkőzött velük. A honvédek a szeredi hidat szerették volna megszerezni.
Máriássy vissza is vetette az ellenséget és csapatai a hídra nyomultak. A tusa hullámzásában az osztrákok a híd egy részét elrombolták, a honvédek azonban a szétdúlt híd gerendáin ugrálva törtek át és visszanyomták az elébük vetett dzsidásokat. Ugyanakkor Bobich hadosztálya is a Vágig űzte az ellenséget és Szempténél foglalt állást.
A szeredi ütközetben egyik részen sem volt jelentékeny az emberáldozat, de eredménye fontos volt, mert a magyarok elfoglalták a Vág balpartját, ami a további csatában alkalmas állásul szolgált nekik.

Egykorú kőnyomat.
CSATA SZEREDNÉL 1849 MÁJUS 21-ÉN.
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.
Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás, miért volt Budát ostromolni?
De hát lehetett-e másként tenni?
Kérdezzétek meg, miért vágták le a carthagói asszonyok hosszú aranysárga fürteiket kézijjaknak? miért temetkeztek a púni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá?
Kérdezzétek meg, miért tért Izrael népe az assir világcsodák közül, Semiramis függő kertjeiből szent városa romjaihoz vissza?
Kérdezzétek meg, miért tódult félszázadon át két millió harczos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mértföldnyire, egy kereszttel mellén, egy vassal kezében, Jeruzsálem városát visszavívni?
Kérdezzétek meg, miért gyujtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbár honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött?
Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napoleon kezéből a kard, fejéről le a korona, midőn Párist ellenségtől elfoglalva találta maga előtt?
És kérdezzétek meg, miért indulnak ujra meg ujra Italia vénei és gyermekei a szélrózsa minden irányából a hét halom városa felé, meghalni vagy győzni?
Miért háborítják fel ujra a békéért reszkető félvilág nyugalmát ez őrjöngő kiáltással: «Roma o morte!»
S a mit fog felelni a világtörténet itélőszéke e kérdésekre, azt feleljétek azoknak, a kik kérdezik mitőlünk: miért volt Budavárát ostromolnunk?
Lehet, hogy a történelem araeopagja elitél minket is, mint amazokat: de a költészet itélő birái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat adnak nekünk, Dávid királytól Hugó Victorig: «Nem lehetett máskép; így kellett annak jönni!» S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!
A mi volt a púni népnek Carthago, Izraelnek Jeruzsálem, a keresztény világnak a szentföld, a francziának Páris, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma: az volt minekünk Budavár.
Hazánknak lüktető szíve…
Egy ideális nagy édes anyának látható arcza…
A törvényes szülöttnek apja becsületes neve…
Lehetett-e érezni e szívnek lázlüktetését?
Lehetett-e türni e név kigunyolását?
Sokszor hallottam hidegvérü, nyugodt kedélyü, higgadt, tisztes férfiaktól, kik bizony meggondolják, a mit tesznek, ilyen szókat: «Ha engem valaki arczul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném; ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, ujra vívni mennénk; azt én késsel, hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk.»
Na hát ilyen arczulütés volt nekünk Budavára.
– – – – – –
Lássuk tehát, ha egyszer a Titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket, nem Jupiter kerül-e alul?
– – – – – –
Tiz nap mult el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utczáin végig robogott: tíz tantalusi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny nyomorult fészek, mely magát védeni nem képes, de rombolni, boszút állani tehetős.
Egy éjszakára való játék az ujabbkor hadászatának, s mégis egy századra való pusztulás a győztesnek.
Budavárának minden udvarába belelátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy olvashat benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska téglafal minden védműve, minden elővéd nélkül. Vize nincs, egyetlen vízvezetéke a Dunaparton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget másnap kiüzi a várból a szomj.
És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terült el Pest.
Az ostromlott sereg, minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el tűzgolyóival.
Emberi szíven tuljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: «Ha te ellenem kihúzod kardodat, én az enyémmel leányod, nőd, bölcsőben fekvő gyermeked szívét szurom keresztül.» És úgy lett.
J. M.

Egykorú rajz után.
BUDAVÁRA AZ 1849-IKI OSTROM ELŐTT.
Tized napra Pest elhagyása után robogott egy huszárszakasz Buda-Viziváros főutczáján végig. A bombatéren állt egy császári gyalogcsapat két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak végig; a kávéház előtt egy csoport kiváncsi vendég nézte a halálos játékot, azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a kávéház márványküszöbéről visszapattant s a szekrénye mellett ülő pénztárnokét, egy fiatal, tizennyolc éves leányt ölte meg. A huszárszakasz visszavonúlt a császárfürdő felé, a császári gyalogság ágyúival együtt hátra húzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körül nézték a védműveket, azután csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a sima járdán és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el. Fél egy órakor, szép, verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az első honvédcsoport Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A tisztek a hadoszlop élén mind. A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti mozsarak bombákat hánytak közéjük; a palánkokból folytonos puskatüzelés fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel: előre törtek. Ekkor hirtelen kétfelé nyiltak a sorompó tömör kapúi s az ott elrejtett ágyúkból pusztitó kartácstüzelés üdvözli a rohanó zászlóaljat. Az ostromló hadoszlopokat széttörte e gyilkos lövés; az ostromlók egy része a házakba futott fel s azoknak ablakaiból folytatta a tüzelést a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé: az volt a 33-dik zászlóalj. Most ez a zászlóalj indúlt rohamra. Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a sorompó felé. Ekkor egy magyar tüzértiszt a Dunapart alatt két ágyúval merészen előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót. A tele golyók recsegve szaggatták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk mögött rejtve volt üteg leálczázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás előtt, a védő csapatok menekültek ágyúikkal a váratlan kereszttűz elől, a közeledő zászlóalj «éljen» rivallgással rohant szuronyszegezve a pallizádoknak; a szétzilált 10-dik zászlóalj újra sorakozva tódúlt elé, a sikátorokon át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt támadva, két előretolt röpentyű-telep elkezdte gyújtó lövegeit a vízvezeték épülete felé röpinteni. Csak egy óranegyed még! csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a vízi védműveket, de időt nyer a röpentyűtelepnek a vízvezeték lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak vizhajtó gépe tehetetlenné lett, akkor vége a további védelemnek. Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön meg kell szüntetni mindenütt. A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva. Miért kellett a küzdelmet abbahagyni? Azért, hogy a két hadvezér elébb egy pár levelet válthasson egymással. Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rosz rhetor? A mi a bomba-stylust illeti, az két század alatt bizony semmit sem javúlt. Lothringeni Károly épen úgy bíztatta Abdurrahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt «keresztül ugratja a kardján», mint Görgei Henczit. Válaszul Abdurrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúztatott a pesti védtelen népbe. Hiszen tehette, mert hatalma volt rá; – de csak ne mentette volna magát érte. Mondta volna azt, hogy: «A mit tettem, megtettem: azért, mert a ti örömrivalgástok odaát engemet fölháborit; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyúl; azért mert gyülöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támaszszak országotok szent városában, a mik fel nem száradnak, a míg Isten angyalokat nem küld le hozzátok, a kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék.» De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Dunapartról átlőttek Budára! Ha Herostrates azt mondta volna magáról, hogy ő csak szunyogokat akart kifüstölni Diana templomából! Ama várparancsnok maga sem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő ki mindennap arczulcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apocalipsis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifjú fővárosát, az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még apró mentségeket benevolál tettének! Hiszen ez vagy hőstett volt, vagy gonosz tett. Ha hőstett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára mentség. Ha babér, hervadhatatlan, ha bélyeg, letörölhetetlen. Nincs azt miért takargatni. Hiszen hogyne lett volna néző közönsége az olympi játéknak? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre, amott a színpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a színi pompa: várégés, bomba-hullás. Hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége néma legyen? fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a Gellérthegyen, mely a másik perczben már lobban, egy percz múlva bomlik a fegyvereshad a falon, hová a golyó leesett? A milyen hosszú a Dunapart a Margit-szigettől a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan rengett végig a harcz alatt a búzdító rivallás.
Egyszer aztán azt mondta a várfok: «csitt!»
J.M.

Egykorú rajz után.
A KÉPVISELŐHÁZ ÖSSZEBOMBÁZOTT ÜLÉSTERME.

Egykorú rajz után.
BUDA OSTROMÁBÓL.
A lebombázott Dunapart.
Görgei május 4-kén megadásra szólította fel Hentzit. Hentzi a felhívást kereken visszautasította, s levelének utolsó pontjában megfenyegeti Pestet.
Úgylátszik, már megérlelődött álnok lelkében a gondolat, hogy ő elpusztúlhat, de temetéséhez az égő Pest fog fáklyákul szolgálni.
Mikor május 4-ki hevenyészett rohamunk meghiúsult, dühe tüstént Pest ellen fordult. Először a pesti Dunaparton hemzsegő és az ostrom folyamát leső néptömeg közé lövetett gránátokkal, azt vetvén ürügyül, hogy Pestről átlőttek a várra. Mikor a tömeg szétrebbent, a város szembetünőbb épületeit kezdte bombáztatni. Ezen az első napon 316 ágyulövést intéztek a várból Pest ellen. Sok ember megsebesült, sokan, köztük nők és gyermekek, meghaltak.
Hentzi egy hazug kiáltványban igyekezett barbár tettét igazolni, de Irányi pesti kormánybiztos megczáfolta, kijelentvén, hogy Pestről Budára egyetlen lövés sem történt.
Egész éjjel hulltak a romboló golyók és gyújtó röppentyűk Pestre.
Ekkor csend állt be május 9-ig. E napon hajnalhasadtakor Hentzi elkezdte lövetni Pestet, s két óra hosszat lövette. A Trattner-Károlyi ház leégett, a Vigadó homlokzata összerombolódott, s Dunasor összes házai megrongálódtak. A lakosok ijedten szöktek ki ágyukból, s menekültek a városból, lőtávolon kívül. Mikor a bombázás megszűnt, a lakosság oltáshoz fogott. De még füstölögtek a 9-iki romok, mikor május 13-kán éjjel újra rátört az alvó városra a daemon. Este 7 órától hajnalig lőtték a várost. A Sebestyén-tér és Új-Épület közt levő területen alig marad ép ház. Leégett az Angol-Királyné vendégfogadó, a német szinház, a lipótvárosi templom, a Lloyd-épület. A nemzeti kaszinó falain 67 lövés nyomai látszottak. Sötét füstfelhők kavarogtak Pest városa felett, s vitték a nép átkait a vár felé. Hentzi nem hallotta, de az Úr-Isten meghallotta!
Napokon át égett a város, mint egy második Moszkva. És seregünk, ott a túlsó parton, a hegyekről nézte a pusztulást, s dühtől reszketve várta, hogy bosszut állhasson. De ezután már Hentzi nem bombázta Pestet. Kezdte belátni, hogy külső segítségre hiába vár, s a védelmére fordította minden gondját.
Közeli bukását érezve, még egy herostratesi tettel akarta nevét emlékezetessé tenni: kezében volt a budai lánczhídfő, elhatározta, hogy a hídépítészetnek e remekét a levegőbe röpíti.
Szerencse, hogy Clark, a híd építője a lánczhíd kamaráiba, melyekben lent az óriási lánczok végződnek, beleeresztette a Duna vizét. S Hentzi minden parancsának ellenszegülve, vonakodott onnan a vizet kiereszteni. Az osztrákok pedig nem tudtak ezen segíteni, mert Clark még a víz eltávolítására szolgáló szivattyukat is összetörette. Így mentette meg ez a derék ember a lánczhidat.
Ekkor Alnoch Alajos tüzérezredes, a budai részen lefutó lánczok alá puskaporos hordókat, ezekre gerendákat, köveket, mindenféle súlyokat helyezett, hogy az ellennyomást fokozza. Aztán innen a vámszedő házikóig egy favályut huztak, melyet telehintettek puskaporral.
Hentzi magának tartotta fenn a híd lerombolását, de elesett, mielőtt tervét végrehajthatta volna. Almoch a vízmű torlaszaitól felsietett a várba, s mikor parancsnoka haláláról meggyőződött, parancsot adott egy tüzérnek, hogy gyujtsa meg a puskaporos vályut. Alnoch a várból (a hol most a sikló felső állomása van) leste az eredményt. De a tüzér visszarettent, s elhajította égő kanóczát. Ekkor Alnoch, a ki már minden oldalról hallotta honvédeink diadalmas kiáltásait, maga lerohan, a tüzért, a ki menekülni akart előle, lelövi, aztán vad elszántsággal, egészen a hordók közelében a puskaporos vályuba dobta égő szivarját – a következő perczben földrengető pukkanás, a keresztgerendák recsegve-ropogva szakadoznak, de a lánczhíd nyugodtan, sértetlenül, fönségesen áll, – Alnoch pedig egy koromfeketévé égett felismerhetlen holt tetem, csak balkeze maradt épen!
A hidon azonnal lehetett járni.

Egykorú kőnyomat.
BUDA OSTROMÁBÓL 1849 MÁJUS 13-ÁN.
A lebombázott Lloyd-épület.
Buda ostromából. 1849 május 13-án.

Egykorú rajz után.
BUDA OSTROMÁBÓL 1849 MÁJUS 17.
A királyi palota lángokban.

Egykorú rajz után.
BUDA OSTROMÁBÓL 1849 MÁJUS 17.
A német szinház az új piaczon, Pest bombáztatásakor.
Május 4-kén érkeztek csapataink a Felső-Dunáról Buda alá és megkezdték a vár körülzárását. Még aznap rohamot próbáltak, de sikertelenül, s belátták, hogy itt rendszeres ostromhoz kell látni. Hentzi az első rohamra azonnal a védtelen Pest bombázásával felelt, melylyel – mint Jókai mondja, – arczul ütötte a nemzetet. Pest e váratlan veszedelemre meglehetősen kiürült. Sokan a szomszéd falvakba küldték feleségüket és gyermekeiket, mások meg a Városligetbe költözködtek, hol ezer meg ezer család tanyázott a pázsiton, a lombos fák alatt. Az akkori tárczaírók vidám csevegéseket írnak erről a tábori életről, melynek meleg tavaszi idő kedvezett, s melyben a legelőkelőbb családok is résztvettek. Az asszonyok tépést csináltak, a leányok forradalmi dalokat énekelve csónakáztak a tavon, s esténként oly vidám mulatságokat csaptak odakint, hogy a rendőrségnek külön rendeletben kellett megparancsolni, hogy tiz óra után senki mukkanni se merjen.
Ezalatt a budai oldalon öldöklő harczra készültek honvédeink, Pest pedig meglehetősen néptelen csöndes volt, jóformán valamennyi üzlet be volt zárva. A síri némaságot nehéz omnibuszok dübörgése zavarta meg néha, Budáról hozták sebesült katonáinkat, hogy a pesti oldalon berendezett kórházakban elhelyezzék. A pár járókelő megállt és részvéttel nézte a sápadt, fiatal gyermekeket, kik már vén katonák voltak, annyiszor szemébe néztek a halálnak.
Budavár bevétele sok áldozatunkba került. Elesett 17 tiszt és 351 közlegény, megsebesült 29 tiszt és 661 közlegény. A halottak és sebesültek száma tehát összesen 1022 volt.
Az őrség halottakban és sebesültekben 1125 embert, köztük 25 tisztet vesztett. Magyar fogságba került 85 tiszt és 2200 közlegény. A zsákmány állt 198 ágyúból, 5000 puskából és 1400 mázsa puskaporból.
S még az osztrák védők jól jártak. Görgei ugyanis azt parancsolta, hogy mindenkit könyörtelenül le kell ölni, s a honvéd a maga eszétől mindenkinek megkegyelmezett, a ki letette a fegyverét.
S micsoda rágalmakat kaptunk jutalmul e nemeslelküségért. De hála istennek a történelmet nem lehet félrevezetni.
Alig hogy Görgei főserege Budára érkezett, körülzárta a várat, megadásra szólította Hentzi várparancsnokot, s mivel ez visszautasította a felszólítást, néhány zászlóaljjal rohamot intézett a vízvezeték védművei ellen. Ez a roham nem sikerült és Görgei belátta, hogy csalódott Buda várában: valóságos erősség az, azzá tette a gondos Hentzi s azt nem lehet ostromágyúk nélkül elfoglalni.
Elhatározta tehát, hogy Komáromból ostromágyúkat hozat és a Nyárshegyen (az a dombhát, mely a Krisztinavárosban a templomtól a Gellérthegy felé húzódik) réstörő üteget építtet és ezzel rést lövet a szemben levő várfalon. A hadi történelemből Görgeinek eszébe jutott Bajadoz spanyol vár esete, melyen 1808-ban Napoleon tüzérei némileg hasonló viszonyok közt, de a budainál valamivel kurtább távolságban rést lőttek. Azonnal parancsot adott egy leszerelő gát építésére, hogy ennek védelme alatt épüljön más, közelebbi ponton a réstörő gát. Az előbbit Kleinheinz őrnagy, Nagy Sándor vezérkari főnöke, az utóbbit Psotta ezredes, tüzérségi főparancsnok építette.
Mind a két műszaki tiszt fényesen teljesítette feladatát, igaz, hogy Hentzi, megfoghatatlan gondatlansággal, nem zavarta őket munkájukban. Figyelmét persze lefoglalta Pest bombáztatása. Későn vette észre, hogy a halál ásít rá a nyárshegyi ütegből… Honvédeink a gát fedezete alatt mulatva, lőtték a rést.
Sajnos, későn foghattak hozzá. Komáromból oly lassan küldték az ágyúkat, hogy a réstörő üteg csak május 16-án kezdett dolgozni. Hajnaltól esti hat óráig a fehérvári kapu közelében, a Horváth-kertre néző falon megtörték a rést és 17-én hajnalra megtörtént az első roham. Nem sikerült. Kétszáz honvéd esett el, köztük Kleinheinz őrnagy, az üteg-építő. A rés még nem volt járható. A következő napokon folytonosan bömbölt a réstörő. Ezzel elérték, hogy nemcsak a rés nyílt meg, hanem ágyúink lesöpörték a falakról a védőműveket, leszerelték az ágyúkat, vagy az utczákra kergették. A 21-iki diadalmas rohamban, mint Máriássy írja, ezen a résen hatolt be elsőnek a várba Burdina őrnagy, a Miguelek hős parancsnoka és utána Driquet alezredes dandárával.

Egykorú kőnyomat.
BUDA OSTROMÁBÓL 1849 MÁJUS 21-ÉN.
Budavár nyugati oldalán tört rés.
Hentzi tábornok, mikor kétszáz trombita vad sikoltozása és négyszáz dob vérforraló pergése közt megkezdődött a végső ostrom, a vízművekhez sietett, a hol Kmethy vitéz honvédei már nagy előnyt vívtak ki. Azt hitte, ez a vár legfenyegetettebb pontja. A honvédek a hídfő sánczait is erősen szorongatták, de Hentzi ott termett és új életet öntött a védőkbe. Vitézűl viselkedett, hasonlatosan Abdurrahmán basához, sorsa osztályosához.
A hídfőnél hallotta meg a hírt, hogy a honvédek a résen és lajtorjákon behatoltak a várba. A halál kaszánál megvillant feje fölött. Kétségbeesett elszántsággal rohant föl a várba, egy csomó határőrrel. A fővárnál állott a 12-ik gyalogezred. Hentzi ezzel akarta visszaszorítani a honvédeket, de már az lehetetlen volt. A benyomulók mindenfelől lövik a csapatot és bár a vár ágyúi söprik a honvédeket, azok egyre szaporodnak. Goroni százados elesik. Hentzi most egy század varasdi határőr élére áll és a dísztérre nyomul. Itt egy házat akar megostromolni, a melyből gyilkos puskatűz árad embereire. Harsány hangon kiáltja:
– Katonák! Ezt a házat meg kell ostromolnunk…
Ebben a perczben a tér tulsó oldaláról, a honnan honvédek tömegei nyomulnak előre, golyó éri. Állítólag a 47-ik honvédzászlóalj egyik altisztjének fegyveréből. Hentzi Kristin főhadnagy karjaiba hanyatlik. Halálosan megsebesült. Mellette esik el Schrőder százados. A sebesült parancsnokot a tisztek a kegyesrendiek közeli zárdájába viszik. Ezzel vége a budai drámának. Mindenfelől a honvédek diadalmas éljene hallatszik, csak a bécsi kapunál ropog a puska. Az első honvéd, a ki a sebesült Hentzit látja, Rónay János, a vitéz 28-ik zászlóalj főhadnagya. Ez a tábornokot hordóágyon a zárdából lakására, a főparancsnoksági épületbe vitette, mert az osztrák főorvos ezt a sebesültre nézve előnyösebbnek tartotta… Így fizetett a honvéd.
Az orvosok itt ujra megvizsgálták sebét és megállapították halálos voltát. Rónay főhadnagy őrséget állított a ház elé és sietett jelentést tenni Hentzi elestéről.
Később Görgei is meglátogatta a sebesültet, a ki még eszméletén volt.
– Kiván tábornok ur családjára vonatkozólag intézkedni? kérdezte.
– Mikor a várba zárkóztam, minden dolgomat elvégeztem.
Ezek voltak Hentzi utolsó szavai. Elvesztette öntudatát és éjfél után 1 órakor meghalt.
Nem lehet meghatározni, melyik zászlóalj volt első a várban. Máriássy szerint Burdina a Miguelekkel, Bayer szerint a 34-ik zászlóalj; mások a 28-ik zászlóaljnak adják a dicsőséget, sokan a 47-iknek, mások ismét a 27-iknek. Kétségtelen azonban, hogy a legelsők közt kapaszkodott a fehérvári kapu bástyáira az az önkéntes század, melyet Máriássy ezredes összes zászlóaljaiból alakított s melynek élén ő maga haladt.
Ki tudná megmondani, ki volt az első? Mind hősiesen küzdöttek a honvédek, hátrálásról nem tud a krónika. Valószinű, hogy egyszerre több kisebb csapat ért a falra és ezek vagy megvárták, míg társaik is fölérnek, vagy elragadtatva a diadal mámorától, előre nyomultak az utczákba. E közben gyakran más honvédcsapatokkal is találkoztak, melyek a vár más pontján hatoltak be.
Máriássy ezredes harminczad magával nyomult szuronyt szegezve a Lovarda-utczán át a Szent-György térre a hol sortűz fogadja. Több honvéd elesik, de a kis csapat bátran rohan előre a királyi palota felé és e közben maga az ezredes is megsebesül lábikráján. Driquet, Asbóth, Czillich, Indey Kázmér, Burdina törzstisztek egytől-egyig hasonló példájával járnak csapataik előtt. Burdina őrnagy a Lovarda-utczában elesik. Az utczai harczban ágyú is dördűl, de nem sokszor tölthet az osztrák tűzér, mert a honvéd szuronya ágyúja mellett szurja le. A csapattisztek nem kisebb vitézséggel küzdenek. Andrássy Jenő 26-ik zászlóaljbeli főhadnagy a bástyán fölkapaszkodva, tizenhatod magával rohan be a várba és a Szent-György téren folytonos sortűz közt vonul át a Sándor-palotáig (útközben a tizenhat honvéd közül hat elesett és elfoglalja a házat; a mint újra kijönnek a legfelső ablakban egy nagy nemzeti zászló jelenik meg.
– Bárki légy, dobd le a zászlót! kiált föl a főhadnagy.
A zászló lezuhan. Andrássy fölkapaszkodik vele a palota és a fegyvertár közt levő magas kőfalra és a zászlót megmutatja a pesti parton szorongó százezernyi néptömegnek.
Dörgő éljen száll át a Dunán. A kitünő czélpontul szolgáló hős ifju feje körül pedig százával süvít a golyó.
A Ceccopieri-zászlóalj olaszai ugyan kitűzték a fehér zászlót, az őrség többi csapatai azonban elszántan védték magukat. Már lejátszódott a dísztéri tragédia, Hentzi a kegyesrendiek kolostorában feküdt, de az utczai harcz még sokáig tombolt. Házat ház után kellett megostromolni. Budavára fokán diadalmasan leng a nemzeti zászló.

BUDA OSTROMÁBÓL 1849 MÁJUS 21-ÉN.
Roham a nyugati bástyára.
Pettenkoffen rajza.

Pettenkoffen rajza.
BUDA OSTROMÁBÓL. 1849. MÁJUS 21.
Honvédek támadása a pesti oldal felől.
A mig a résnél és a fehérvári kapunál a döntő harcz dühöngött, a híres harmadik hadtest a bécsi kaput rohanta meg. Ebben a hadtestben harczol a honvédség gyöngye, a két pirossipkás zászlóalj: a 3-ik és 9-ik, mely zászlóaljak már a szerencsétlen 17-iki rohamban is bőven ontották vérüket. Most is ők, a 3-ik zászlóaljbeliek mennek a rohamoszlopok élén.
Knézich tábornok a hadtest parancsnoka. Az öcscse benn harczolt a várban a császáriak sorában, a miért is a tábornok személyesen nem vett részt a rohamban.
A rakétajelre tomboló vihar erejével rohantak a zászlóaljak a falaknak. Az éjszaka sötétjében csak az ágyuk villanása világít. Itt szuronyraj csillan föl; amott sötét tömeg látszik, a mint egymás hátán a bástyának hömpölyög; magas létrák vágódnak a bástyafalnak és karcsu alakok, deli honvédfiuk nyüzsögnek rajtuk fölfelé, előre vetett szuronynyal… Olykor kiválik egy kardjával integető honvédtiszt… Fegyverdörej, ordítozás, előre kiáltás, füst és szétrobbanó granátok csillagzápora közt… most egész sor honvéd hull alá a lajtorjáról, mely darabokra roppanva omlik utánuk… Nem kisebb művészt, mint Pettenkoffert inspirált ez a roham alkotásra: képe, melyet erről festett, a szabadságharcz egyik legművészibb emléke.
A pirossipkás 3-ik zászlóalj első a falon. Egy nemzetiszín zászlót visznek maguk előtt és már-már a párkányra érnek. A zászló lehanyatlik, a zászlótartó holtan bukik vele alá. Tóth hadnagy kiragadja kezéből a zászlót és őt is golyó éri. Uj hős kapja meg a zászlót, ezt meg a gránát tépi szét. De mindegy! A zászló feljut a falra és a piros sipkás vad gyönyörrel tűzi az elfoglalt kapura… Itt lobog a hajnal pirkadásában…
A lajtorjákon fölkapaszkodó zászlóaljak pedig véres utczai harczczal nyomulnak a vár belsejébe.

Egykorú kőnyomat.
BUDA OSTROMA 1849 MÁJUS 21-ÉN.
Utczai harcz.

Egykorú kőnyomat.
BUDAVÁR OSTROMA A FEHÉRVÁRI KAPUNÁL. 1849 MÁJUS 21-ÉN.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Hentzi Henrik tábornokot, Budavár makacs védőjét, sok szemrehányás és átok érte már azért, hogy magyar létére ellenünk hadakozott. Pedig Hentzi nem volt magyar. Igaz, hogy Debreczenben született (1785. október 24.), hol akkor atyja, a svájczi eredetű Hentzi Lajos, állomásozott. Bár itt született, nem volt benne egy csepp magyar vér sem. A kik őt magyarnak hitték, azokat nevének magyaros hangzása téveszthette meg. Tóth Béla a mendemondák közé sorozza Hentzi magyar származását. Így, bár Pest alaptalan és ok nélkül való bombáztatásaért szemrehányás illetheti a tábornokot, a hazaárulás szégyenfoltja nem szennyezi nevét.
Hentzi a bécsi mérnök-akadémiában tanult, s 1808–13-ig Komárom erősítésén dolgozott. Békében vitte fel tábornokságig. 1848-ban Pétervárad parancsnoka volt, s a várat mindenáron az osztrákok kezére akarta játszani. Ezt mindenki tudta, egyszer a Don Miguel ezred legénysége agyon is akarta érte verni. Magyar tisztek mentették meg. Elfogatván, Budára került, s ott hadi törvényszék elé állították. Mikor a kormány Debreczenbe menekült, őt börtönében feledték, melyből Windischgrätz szabadította meg. Mint Budavár parancsnoka nagy igyekezetet tanusított. Május 21-én a mint a honvédek ellen készült, áldozatul esett azok tüzelésének.
A felzúdult katonaság vad dühvel rohant Hentzire, s ha a nemes szívű Leiningen meg nem védi a sebesült tábornokot, az ostromló sereg vak dühében talán felkonczolja, s hóhérsággal szégyeníti meg a nap diadalát.
Hentzi megmenekült a magyarság, de nem a halál kezéből, melylyel tizenöt órája vivódott, mikor meghódolt előtte.
Sajátságos játéka a véletlennek, hogy az elnyomás e szolgája épen május 21-én halt meg, azon a napon, melyen száz évvel azelőtt egyik őse, Hentzi Sámuel, Svájczban a szabadság hőseként halt vértanú halált.

Egykorú fametszet után.
LEININGEN MEGVÉDI HENTZI HOLTTESTÉT A HONVÉDEK BOSZÚJÁTÓL.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.

A HOLT HENTZI.
Egykorú rajz után. – Ernszt Lajos gyűjteményéből.
A várkert felől a 61-ik zászlóalj ostromolt.
A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a várkert falához fekszik s e résen keresztül törtek a várkertbe.
Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel; vagy szuronyaikat döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vaslépcsőkön haladtak fölfelé.
A fák mellett, a díszcserjék közt férfi férfi ellen harczolt. Az ostromlók elfoglalták a második terász ajtaját is. Onnan felnyomultak a kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik terászra.
Mikor aztán a honvédek a harmadik terászt akarták megostromolni, egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kigyóút felől egy új ellencsapat. Az ellenfél legvitézebb harczosai voltak azok, a Vilmos ezred négy szakasza.
Ezek a vizi védművektől jöttek, hol a pallizádokat már elfoglalták az ostromlók s a védők feladva a vár alatti harczot, siettek fel a várba, a benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kiverni onnan.
A várkert teraszán összetalálkozott a két szemközt jövő csapat.
Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja. A cserjék közt alig 30 lépésnyi távolban látták meg egymást.
– Adjátok meg magatokat! – kiáltja a honvéd őrnagy.
– Tüzelj, s szuronyt szegezz! – felelt rá az osztrák kapitány.
S egymásra lőtt a két csapat.
A harmadik terászon, fejük felett, egyszerre közeledő szuronysor villogása látszott.
A kit e szuronysor meg fog támadni, veszve van.
De kié hát az a szuronysor?
A felkelő nap megfelelt rá. A mint keleten egy felhőhasadék alul kilövelte sugarát, ama közeledő szuronysövény közül egy lobogó nemzeti szín zászlót világíta meg.
«Éljen a haza!» – hangzott a harmadik terászon.
Az ujon érkező honvédcsapat keresztül ugrált a mellvédeken, a meredélyen alá az ellenségre, egy percz alatt összegomolyodott azzal: lesodorták egymást az alsó kerítésig, a hol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat megadta magát.
Csak a lánczhidat kell még menteni.
A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár elesik, ő a világ e remekművét a levegőbe röpíti. Szavait megörökíté a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók.
S e fenyegetés komolyan volt mondva.
A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a főőrhely előtt leteríté, meggátolá, hogy azt ő maga hajthassa végre.
De maradt végrendeletének teljesítője.
Allnoch ezredes volt az, a vízi védmű oltalmazója. Az ott egész napfeljöttig védte a pallizádokat. Akkor megpillantá ő is a magyar trikolort a várormokon.
Arra beszegezteté ágyúit.
Futó menekvők hírül hozták, hogy a várparancsnok elesett. Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a catastrophát.
Sietett a lánczhídhoz.
A lőporos szekrény a híd lánczain állott. Arra a szekrényre felugrott. Az volt a tűzakna nyilása, mely négy mázsa lőporral megtöltve a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva.
Allnoch kihúzta öve mellől pisztolyát, s belelőtt a tűzaknába.
A lánczhíd sértetlenül maradt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén; kezek nélkül, fej nélkül, ismeretlenül…
Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolor lobogott. Pest minden utczáján az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!…
J.M.
Buda bevétele egyike a kor legnevezetesebb ostromainak. Honvédeink úgyszólván szuronynyal vették be a várat, melyet parancsnoka hitünő erősséggé alakított át. Lajtorján, szuronyos puskával kezében kapaszkodott fel a bástyákra a honvédsereg, négyszáz ágyú bömbölésének közepette.
Görgei ostromágyúk nélkül ment Budára. Azt hitte, hogy a gyönge «úgynevezett várat» egy rohammal beveszi. De csakhamar belátta, hogy csalódott föltevésében. A vár erős volt. Rendszeres ostromhoz kellett fognia, mely sokáig elhúzódott.
Május 4-én érkezett Görgei Budára és a pesti lakosság diadalmámora között körülzárta a várat. Minthogy Hentzi a vár átadására való felszólítást visszautasította, azonnal megkezdődött a harcz. Az első sikertelen roham után, melynek szomorú folytatása lőn Pest bombáztatása, Görgei ostromágyukat kért Komáromból s a Krisztina-városban réstörő üteget építtetett. Ezután tizenhét hosszú ostromnap következett, tele borzalommal és dicsőséggel. Tizenhét napig dörgött száz meg száz ágyú torka a főváros fölött, rombolva, tűzbe, lángba borítva azt.
Görgei a Svábhegyen ütötte föl főhadiszállását. A Heidereich-villában lakott. Onnan figyelte meg az ostrom-műveleteket, tanácskozván Bayerrel, vezérkari főnökével és küldvén üzeneteit futáraival a csapat-parancsnokokhoz.
Görgei az ostrom alatt rosszkedvű volt. Bántotta, hogy Klapka az ostromnak ellene nyilatkozott, hogy Guyon, Komárom parancsnoka sokáig késlekedett az ostromszerek küldésével, azonkívül az idővesztés, a debreczeni ország ggyűlés türelmetlensége és kivált az orosz beavatkozás mind bizonyosabban fölemelkedő rémképe verte le. De mikor Hentzi május 13-án oly irtóztatóan bombáztatta Pestet, a rendszerint hideg Görgei is fellázadt és megfogadta, hogy ha kezébe kerül az embertelen parancsnok, fölakasztatja, Debreczenbe pedig oly jelentést küldött, mely méltó egy költő tollára és melynél izzóbb beszéd egy agitátor ajkáról is ritkán fakad.
A május 17-iki sikertelen roham, melynél kétszáz honvéd veszett el. Görgeit nagyon lesujtotta. Saját meggondolatlanságának tulajdonította, hogy az általános rohamot már e napra kitűzte, de, úgymond, az a felháborodás okozta, melyet benne Pestnek semmiféle szempontból sem igazolható bombázása keltett.
Végre elérkezett május 31-ike, a döntő nap. Mikor Görgei az előző napon kiadta az ostromhoz való napiparancsot, megjelent szállásán Rónay Jáczint, a későbbi püspök és nyolczvan aranyat adott át neki a honvéd számára, ki elsőnek jut föl a bástyára.
– Azt hiszi főtisztelendőséged -- kérdezte búskomolyan Görgei – hogy lesz még szüksége nyolczvan aranyra az első honvédnek, a ki Buda falát megmászsza?
Az általános roham idegrázó óráit a villa erkélyén töltötte Görgei, messzelátóval szemlélve a sereg mozdulatait. Egy ízben észrevette, hogy egy honvédcsapat elszigetelve áll egy tömegben a bástyán, kitéve a fehérvári rondella tüzének. Azonnal üzent a réstörő ütegnek, hogy ágyúit a rondellának irányozza. Mikor pedig a napfényben észrevette a bástyára tűzött első magyar zászlót, lelkesedve kiáltott föl:
– Éljen a honvéd!
Ezzel lóra kapott s kíséretével a várba száguldott. Mikor megtudta, hogy Hentzi halálra sebesülten fekszik szállásán, ezt mondotta megkönnyebbülten:
– Jobb ez így. Ha életben marad, föl kellett volna akasztanom.
Az is mélyen meghatotta, mikor értesült, hogy honvédei, parancsa ellenére – mert meghagyta, hogy a várőrséget kardra kell hányni – nem bántották a legyőzött ellenséget.
Az ujjongó honvédeknek, kik körülfogták, e rövid szavakkal fejezte ki dicséretét:
– Fiaim! Minden jónak gyorsan és egyszerűen kell történni. Én tegnap azt mondtam nektek: Ezt a várat ostromolni fogjuk! És ti nemcsak ostromoltátok, hanem be is vettétek. Becsületes, szép, dicső munka volt.
E dicséretnél szebb jutalmat nem adhatott honvédeinek.

Egykorú kőnyomat.
GÖRGEI ARTÚR 1849-BEN.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.
Nagy Sándor József tábornok ama honvédtábornokok közé tartozott, kik szivük egész hevével csüggtek a szabadságharcz ügyén. Nagyváradon született 1804 október 17-én. Katonává lett. Az ötödik huszárezredben századosságig vitte, de családi viszonyai folytán nyugalomba vonult és kardját csak a szabadságharcz kötötte föl újra. Megbízták a pestmegyei lovas nemzetőrség szervezésével, majd éppen régi huszárezredének, az ötödiknek lett parancsnokává, hogy vitézségeért gyors emelkedéssel a fősereg hadtestparancsnokává legyen. Az isaszeghi csatában Damjanich hadtestének második hadosztályát vezette és lovasdandárával hatásosan hozzájárult a győzelemhez, Buda ostrománál pedig, mint az első hadtest parancsnoka, első volt honvédeivel a várban, mindig azok élén harczolva. 1849 augusztus 2-án Debreczennél szerencsétlen csatát vívott a tízszeresen erősebb oroszokkal, de hadtestével így is öt órai véres harczban feltartóztatta a Paskievics, Bebontov, Sasz és Rüdiger által Konstantin nagyherczeg jelenlétében vezérelt orosz fősereget. Ez volt a legvéresebb csata oroszok és magyarok közt. Az oroszok maguk elismerik, hogy a honvédek fényesen viselkedtek.
Nagy Sándor József Világosnál tette le a fegyvert, s Aradra került a vérbiróság elél. Nem védekezett, sőt megvető feleleteivel vérig sértette gőgös biráit. Kötélhalállal végezték ki október 6-án. Halála előtt ezzel bíztatta a tizenhat évi fogságra itélt Gáspár tábornokot, a ki sírva búcsúzott el tőle:
– Ne búsulj pajtás. Én csak valamivel előbb jelenek meg a nagy rapporton, mint te, ez az egész.

Egykorú fametszet után.
NAGY SÁNDOR JÓZSEF.
Igazi huszár cserneki és tarkői Dessewffy Arisztid. Született 1802-ben Csákányban, Abauj-megyében. Mint Nagy Sándor, ő is az ötödik huszárezredben kezdte meg katonai pályáját és százados korában nyugalomba vonult. A szabadságharcz őt is a csatatérre vitte, a sárosmegyei lovas nemzetőrséget szervezte és annak élén harczolt Tarczalnál, Schlick ellen. Majd a honvédséghez osztották be és mint önálló lovassági parancsnok Bicskénél, Isaszeghnél, Vácznál, Nagy-Sarlónál hősiesen viselkedett. Az ellenséget mindig megkergette. Az a roham, melyet Dessewffy vezetett, sohasem végződött hátrálással. A szerencsétlen temesvári csata után Dessewffy lovassága födözte a futók hátát és azután Karánsebes felé vonult. Görgei unszolására letette a fegyvert Lichtenstein Ferencz herczeg ország tábornok előtt, ki neki föltétlen kegyelmet igért. Az aradi vérbiróság azonban mégis halálra itélte, csak annyit tett meg Haynau – a kitől Lichtenstein herczeg Dessewffy megkegyelmezését követelte – hogy a kötélhalálról szóló ítéletet agyonlövetésre változtatta. Október 6-án lőtték agyon az aradi vár árkában.

DESSEWFFY ARISZTID.
Máriássy ezredes hadosztályát rendelték a résnek, melyet a nyárshegyi üteg tört, és pedig úgy, hogy Driquet alezredes hatol be a 44-ik zászlóaljjal és a Miguelekkel a résen, ugyanekkor Nyeregjáró őrnagy a 34-ik, 17-ik, 28-ik és 47-ik zászlóaljjal lajtorján megmászsza a rondella mellett a várfalat.
Az éj sötét. A honvédek a falakhoz kúsznak lajtorjáikkal. Máriássy halkan osztogatja a rendeleteket, hova állítsák a létrákat. Legalkalmasabb az udvari istállók alatt levő fal. Itt a kiszögellés a kert fala, mely két öllel alacsonyabb. A kertben van egy laposfedelű épület, fölötte sötétlik a várfal; erre a házra kell előbb fölmászni s onnan támasztani a falnak a létrákat.
De ember kell oda, a ki arra a házra fölkapaszkodjék. Ghyczy százados vállalkozik erre száz önkéntessel.
Fölszáll a jeladó rakéta. Előre, előre! A hős Burdina őrnagy megindul a Miguelekkel a résbe és eltünik a sötétségben, utána huzódnak a 44-esek, velük Driquet alezredes. Ugyanakkor tíz létrán kapaszkodik a kiszemelt házra a Ghyczy százados elszánt kis csapata.
Bömböl már az ágyú, ropog a puska és félelmetes zajon áthangzik a dob és trombita. Máriássy ezredes aggódva néz a rés felé, melyben hason csúsznak fölfelé a Miguelek. A bástyákról iszonyú golyózápor omlik rájuk. A lapostetejű épületben megjelennek a honvédek árnyékai s már támasztják a létrákat a falnak, de a rondella ágyúi lesöprik azokat. Máriássyt elkapja heve, maga is a lajtorjához rohan, de felső fokáról egy ágyúgolyó szele leveti a földre. Eszméletét veszti, de aztán ismét felugrik és fölmászik a létrán a házfödélre. Ott látja viszont a hős Ghyczyt, – holtan. Mellette fekszik több honvédje. Máriássy a honvédek élére áll:
– Utánam, fiuk!
Három létrán tör fel a honvéd a bástyára. Mikorra fölérnek, a rondellán az olaszok kitűzik a fehér lobogót.
Máriássy fölér harmincz emberrel s azonnal szuronyt szegezve megindul a Szent-György-térre. Szemben jő vele Driquet alezredes.
– Itt vagyok ám én is, dandárom felhatolt a résen! – kiáltja.
A hősök egymás nyakába borulnak. És most előre!
A lovarda-utczában egy holttestre bukkannak: Burdina őrnagy az, a Miguelek parancsnoka.
Ő hatolt be zászlóaljával a résen elsőnek s e dicsőségét életével fizette meg.
Máriássy szerint Burdina volt az első honvédtiszt a várban.

A DIADALMAS HONVÉD.
A budai honvédszobor. – Zala György műve.
Lehet, sokan állítják, hogy nagy hiba volt a váczi, nagysarlói, komáromi diadalok után a sereg nagy részével Buda alá visszatérni, de ezt a hibát el kellett követni. A nemzeti büszkeség, a magyar becsület nem engedte, hogy mikor az országot tisztára söpörtük az ellenségtől, Budavár fokán, az ország szívében fekete-sárga zászló lobogjon és kevélykedjék.
Szilaj dühvel gondolt mindenki e sötét pontra, melyet tisztára kellett mosni. Itt hideg okoskodásnak helye nem volt.
A főemberek megforgatták fejükben a kérdést. Kossuth április 15-én figyelmezteti Görgeit Budavár bevételére. De viddini szózatában már azt irja, hogyha Görgei teljes erejével a futó osztrákok után iramodik, Bécs érett gyümölcsként hullott volna kezünkbe, s az udvarnak még Olmützből is menekülnie kellett volna.
Mit felel erre Görgei?
Azt, hogy hadseregünk azon részében, mely azelőtt a császári zászló alatt szolgált, a függetlenségi nyilatkozat oly elégedetlenséget keltett, hogy őket a hadjáratnak osztrák területen való folytatására alig lehetett volna rá birni. Ő úgy tervezte, hogy a várral hamar végez, s aztán fordul a Pozsony körűl gyülekező osztrákok ellen, békés egyezkedésre híván fel az osztrák kormányt, oly feltétellel, hogy ők vonják vissza az octroyált alkotmányt, mi pedig visszavonjuk a függetlenségi nyilatkozatot.
Hadtörténeti irók szerint a magyar seregben már Nagy-Sarlónál fogytán voltak a lőszerek, Komáromnál pedig a sereg is, a vár is épen csak egy napra volt ellátva. Így nagyon bajos volt az osztrákok után eredni, a mivel magukra vonták volna azt is, hogy Panyutin 17,000 főből álló hadteste, mely a morva határon állott, azonnal bevonul az országba, s az üldöző magyar hadsereget oldalban fenyegeti.
De miért hozott majdnem 7000 huszárt Görgei Buda alá? Erre senkisem felelt meg. A huszároknak itt semmi dolguk sem volt.
Klapka május 7-kén, mint ideiglenes hadügyminiszter körülnézett egy kicsit Pesten, s azonnal látta, hogy ez az ostrom sok időt fog elnyelni. Azt a tanácsot adta Görgeinek, hogy pár ezer emberrel zárja körül a várat s többi katonájával siessen az osztrákok üldözésére. Görgei ezt visszautasította. Az ostromot – végzetszerűleg, – folytatni kellett. A nemzet, a hadsereg hangulata is e mellett volt, s forradalmi időkben ez nagy két tényező, melylyel a vezetőknek számolniok kell.
Az ostrom hosszusága nagyon idegessé tette Görgeit. Egyszer így fakadt ki bizalmas emberei előtt:
– Szerencsecsillagom e nyomorult vár alatt húnyt le.
Ramming és Welden osztrák főtisztek azt hirdették, hogy az osztrák hadsereget megmentette Budavár ostroma.
Lehet. De a magyar harczi vitézséget itt irták be honvédeink örök időkre a történelem könyvébe.

A DIADALMAS HONVÉD.
A budai honvédszobor. – Zala György műve.
Ábrányi Kornél a Közlöny-ben ezt irja a meghódított vár képéről:
«A vár maga tragikomikus alakzatot mutat. A volt császári királyi lak még tegnap erős lánggal égett s már az első emelete roskadozott. A tűz makacsul emészti bútorait… Tovább egy honvéd katona fekszik sápadtan… Nem messze tőle egy szurtos horvát ül a nádori palotából kidobott aranyozott s biborszínű vánkosu széken. Amott egy huszár sétál, lenézve a világot Buda ormairól…»
A vár falai és házai kivált a krisztina-városi oldalon nyujtottak kietlen képet. Itt törte a rést a nyárshegyi üteg és ide dobálta 24 fontos golyóit, naponta nyolczszázat, ezret.
De nemcsak innen röpült a várra a bombák, golyók, rakéták fellege. A Gellérthegyről Nagy Sándor tüzérei olykor valóságos golyóesőbe takarták a várat. Ők gyujtották föl a királyi palotát is. Leégett a fegyvertár, az új kaszárnya, a színház és nem egy magán-épület. A falat sok helyen valósággal lereszelték s a résnél rengeteg törmelékkel omlott össze a bástya.
Egész Pest a várba özönlött, hogy a roham nyomait lássa.
Most, hogy a honvédek a várban voltak, látták, mily hatalmasan megerősítette azt Hentzi. Az egész vár kér-három sor pallizáddal volt elkerítve, e mögött sáncz; a várkapuk tetejükig kővel és homokos zsákkal megrakva, úgy, hogy napokig is alig tudták kitisztítni. A bástyákon új réteg nehezedett és az egész várkört félölnyi futóárok erősítette meg. A halottakat egész nap hordták a várból és a bástya alul. Az elesett honvédeket másnap temették nagy katonai pompával. Minden hadtestből négy zászlóalj és egy üteg kisérte az elesetteket a temetőbe és a csapatok tisztelgése, ágyúk dörgése közt eresztették le őket a sírba. Ezer és ezer koszorú repült a koporsókra. Másnap éjjel közönséges parasztkocsi vitte ki Hentzi és Allnoch holttestét a temetőbe.
Görgei megtagadott tőlük minden katonai tiszteletet. Ellenben a várbeli csapatok többi elesetteinek megadta a katonai kíséretet és díszt.
Görgei, ki a szerencsés roham után azonnal a várba lovagolt, másnap, 22-én a katonai rend harmadik osztályával díszítette föl azokat, a ki kitüntették magukat. Az összegyült vitézekhez rövid beszédet intézett. Aztán a győztes hősök feltűzték attillájukra az egyszerű, szegényes kis érdemjeleket, melyek oly becsesek voltak nekik, mert a haza adja, s melyeket oly nehezen, annyi kiomlott vér, annyi seb és annyi halál árán kellett megvásárolniok.

Egykorú rajz után.
BUDAVÁR AZ 1849-IKI OSTROM UTÁN.
Majd negyven esztendeig pihentek jeltelen dombok alatt a hősök, a kik 1849 május 21-ének hajnalát Budavár ormán dicső halált haltak, feltűzve oda a nemzeti lobogót. Az elnyomás sötét korszaka alatt persze senki sem törődött velük, csoda, hogy ki nem hajigálták csontjaikat. De még az alkotmány visszaállítása után is húsz évnek kellett eltelnie, hogy e drága hantok jeleit mutassák annak, hogy az utókor nem feledkezett meg róluk.
Az országban levő 90 honvédegyesület országos szövetkezete 1887 május 19-én tartott ülésén vette kezébe az ügyet. A több sírban eltemetett honvédek nyugvóhelyét rendbe kell szedni és kerítéssel körülvenni: ez volt a czél. Elvül pedig kimondták, hogy (a már korábban e czélra összegyüjtött pár száz forinton kívül) pénzt nem kérnek rá senkitől, csak munkát és anyagot.
A jó példával elől járt a főváros, mely a sírhelyek gondozását örök időkre magára vállalta, s megfogadta, hogy ha e hely temetői jellege megszünnék is, a honvédsírok lemozdíthatatlanul ott maradnak.
Derék polgárok siettek követni a nemes példát. A Schlick-gyár ingyen vasrácscsal vette körül a 33 méter hosszúságban és 3 méter szélességben terülő sírhelyeket. A Ganz gyár vasoszlopokat adott (tetejükön vasserpenyőkkel) a kerítés sarkaira. Hauszmann Sándor ingyen adott követ a rácsozat alá. A kézimunka elvégzésére Pucher József építész vállalkozott, Holub József építőmester a gránitpiramis porladozó alapzatát újjal pótolta, Büchler József és Vireva József több ezer téglát adtak. Sőt egészen idegen, nyelvünket nem is beszélő emberek nemes versengésre keltek, s összesen mintegy 8000 forintnyi anyaggal és munkával járultak a műhöz.
A falba emléktábla van illesztve, a következő felirással:
«E sírok körülkerítése 1889-ben történt az 1849–49-es honvédegyletek 1887 május 19-ki országos gyűlésének határozatából, Borosjenői Tisza László elnöklete alatt» – továbbá – «A főváros hatósága e sírok örök fentartását e helyen 1887-ben közgyűlési határozattal magára vállalta.»

HONVÉD SÍROK A BUDAI TEMETŐBEN.
A muszkával egy időben az osztrák gondviselés báró Haynau Gyula táborszernagyot is ránk szabadította, őt állítván a magyar földön levő osztrák császári sereg élére. A táborszernagy urat Olaszországból hozatták gyorspostán, a hol a velenczei hadtest parancsnoka volt s a honnan a bresciai hiéna megtisztelő nevét hozta magával. A vitéz tábornok úr tudniillik úgy járt a nagy Radetczky nyomában, mint a dögevő keselyűk a hadseregek után. Miután Radetczky Nováránál leverte a vitéz szárdokat, Haynau vetette magát a tovább védekező Bresciára, a melyet bevett, elfoglalt és példásan megbüntetett, többek között asszonyokat is megkorbácsoltatván. Ezzel a képzettséggel érkezett ide a táborszernagy úr, a hesseni őrgróf törvénytelen fia, a törvénybe írt jogait védő magyar királyságba. Mikor ide küldték, elhitették vele, hogy az ország népe epedve várja a szabadítót, a forradalmár magyar főnemesség terrorizmusa ellen. S a jámbor úgy is érkezett, mint valami szabadító angyal, rettenetes tervekkel és feneketlen gyűlölettel a magyar főurak ellen. Ezek közt főhelyen állottak a gyűlölt Batthyány Lajossal rokonságban levő Károlyiak, – természetes hát, hogy haragja első sorban ezek ellen fordult. Mint annak idején Jellachich, ő is mindvégig a Károlyiak egyetem-utczai palotájában tartotta szállását, s a méreg majd szétvetette, mikor ott hivatalból mindent rendelkezésére adtak, de társadalmi tekintetben átnéztek rajta, mint a levegőn. Tehetetlen mérgében a Károlyiak híres borain állott boszut, s őseik bekeretelt arczképein… A Károlyi-palotában fogták el Batthyányi Lajost is; vacsora mellől, vidám családi körből… Azok a finom fonalak, melyek görög hit szerint az ember életének képei, egy ideig láthatatlan telegráf drótok módjára ezerszámra futottak itt össze az ódon íróasztalnál, mely előtt egy őrjöngő vadállat bitorolta a gazda jogait… «Tigrisnek tartottuk, kiált föl Széchenyi István, a Blick-ben, tigrisnek, a kinek szokatlan hosszúak és hegyesek a fülei… Ő exczellencziája, a nagy bajuszú s még nagyobb akasztófakötelü báró Haynau ő exczellencziája olyan nagy káprázatnak volt áldozata, mely felülmúlja még a perzsa mese siámi elefántjának ábrándjait is. Ez az elefánt ugyanis, így mondja a mese, ópiumtól és udvar kegyétől mámorosan valami szörnyen szeretetreméltó, kedvelt és fölöttébb népszerű lovagnak tartotta magát, holott, hogy urának kedvében járjon, s tán hogy a szokottnál több takarmányt kapjon, ezerszámra taposta, gyilkolta, pusztította az embereket. A vitéz tábornok is, a húsevő vérszomjúságnak s a fűevő urambátyámságnak ez a különös elegye, így hitte, hogy az egész világ neki tapsol, s hogy különösen Magyarországon afféle Szent-Györgynek tisztelik őt, – Szent-György a muszkák igazi patronusa! – a ki a forradalmi párt sárkányát, mint annak idején Herkules Antaeust, ha nem is a maga kezével, de az ő nyomozó és kivégző birái kezével egy személyben emelte egy kissé a magasságba!»

Egykorú kőnyomat.
HAYNAU.
Ernszt Lajos gyűjteményéből.

HAYNAU DOLGOZÓ SZOBÁJA A PESTI GRÓF KÁROLYI PALOTÁBAN.
A század legromlottabb szívű s leghidegebb elméjű férfiának, herczeg Schwarzenberg Félixnek a tanácsa felelős a Haynau kineveztetéséért. Nagyon jól tudták ők Schönbrunnban, kit küldenek hozzánk és miért küldik, mint a hogy jól tudták, hogy munkája végezte után az ártalmatlanná tett Haynaut milyen érdemként jutalmazták meg pénzzel, földdel, Mária-Terézia-renddel. Haynau vérontásainak szagát India minden fűszerszámai sem veszik le az akkori bécsi kezek emlékezetéről. Hiába mosódtak ezek a kezek a pilátusi módon, hiába volt szappanuk tömjén s mosdóvizük szentelt víz., «A nyomorult kéjencz, – írja Széchenyi a romlottságáról híres Schwarzenbergről, – a nyomorult kéjencz vérben akart fürdeni, hogy fölzaklassa vele elpetyhüdt idegeit!» S Bach bárót, a volt barrikádhőst s a Schwarzenberg igazságügyi minisztert teszi felelőssé mindenért. Schwarzenberg talán öntudatlan volt, de Bach tudta, mit cselekszik. Hiába szenteskedik ő excellencziája. «Excellencziád bizonyára volt már jelen kivégzéseknél, vagy legalább is elmeséltette magának, hogy a parancsai, vagy mondjuk a sugalmai, mint válnak valósággá; mert hiszen minden gépész, legyen bár gépe az állam vagy az akasztófa, vagy akár egy vakondcsapda, csak kiváncsi, hogy a kerekei összevágnak-e, hogy jár és hogy felel meg. Hát ilyenkor exczellencziád bizonyára meglátta s megfigyelhette, hogy a nagy közönség a valóságos rablót, a ki magát soha másnak nem mondotta, ha nem is tiszteli épen, de rendszerint nem is utálja; míg ha afféle szenteskedő, keresztvevő, idegen jószágnak s életnek műkedvelő kedvelője kerül akasztófára, az ilyen teremtéssel senki sem érez együtt, s hogy inkább szívből nevetnek, ha valami ilyenfajtát fognak meg, lepleznek le s húznak az ég felé… Mert az emberek… nem vetik meg a tiszta önkényt, sőt tán még meg is szerethetik, ha van benne lélek; de ha az önkény teméntelen sok véren és mondhatatlan kegyetlenségen kivül még képmutatással és szenteskedéssel is elegyedik: a becsületes embervérnek minden csöppje a leglázasabban föllázad ez ellen – pedig negyven millió embernek sok csöpp vér van az ereiben!…»

A SCHÖNBRUNNI KIRÁLYI PALOTA.
Az ő híres mestere, Radetzky generális nevezte báró Haynaut az olasz hadjáratban éles beretvának, melyet használat után félre kell tenni. Ám hadjárata után a piócza jut eszünkbe, melyet rászabadítanak vérszopó mesterségére, de ha megtette, a mire kellett, sót hintenek rá és a szemétbe dobják. Bár milyen utálat és megvetés környékezze is minálunk Haynau emlékét, jusson eszünkbe, hogy éppen őt és éppen azért küldte ide a császári kormány, hogy olyan legyen, a milyen volt, s ezért a hitványságai felelősségét nem dobhatja el magától, mint verekedés után a piszkos keztyűt. Persze, hóhérnak menni senki sem köteles, és ha Haynau megtette, az meg az ő emlékén szárad. Lehet, hogy vitézebb katona volt elődjeinél, de nagy föladat is volt, megküzdeni a táborokra és seregekre oszlott, tervtelenűl kalandozó nemzetiségektől szorongatott magyarsággal, a mely nem hogy a 200,000 muszkával, de még magával a császári sereggel sem ért föl számra! Csak az őrjöngés mentheti, a mi azután következett: az akasztófák erdejét s a vér tengerét. Nemes tettre csak egyszer volt képes: boszúból, – mikor visszahivatása hírét vette, mérgében megkegyelmezett a kezei közt levő magyaroknak.
A bécsi kormány ellen való dühében magyar párti lett; birtokot is vásárolt itten, adta a kuruczot, s nagyon csodálkozott, hogy elkerülték, mint a beteg kutyát. Majd utazni indult bújában, s egy ilyen utján történt, hogy egy angol serfőző munkásai rettenetesen elverték a bresciai hőst. Brüsszel városában is kifütyülték – egy szóval nem tartozott Európa legnépszerűbb férfiai közé, hacsak az nem volt ír a sebeire, hogy a szabadságszerető bécsi és – pesti polgárok díszpolgárul választották maguk közé. Ez a díszpolgár méltó volt azokhoz a polgárokhoz. Az ötvenes évek derekán halt meg.

HAYNAU.
Egykorú rajz.

HAYNAU NÉVALÁIRÁSA.

A PESTI MEPHISTO.
Egykorú gúnykép.
A bécsi kamarilla messzeterjedő cselszövényei egyenesen a magyar nemzet kiirtására törtek. Vagy legalább is annyi vért akartak belőle kiereszteni, hogy hosszú időre, talán századokra, erőtlenné tegyék. Elszabadították tehát a népszenvedélyeket, s ránk eresztették többek közt a románokat. Iszonyú volt az erdélyi románság kegyetlenkedése. Rendes csapataink elől futottak, de sok védtelen falvat, magányos úri kastélyt eltöröltek a föld szinéről, s lakóikat a spanyol inquisitiót megszégyenítő kínzásokkal végezték ki. Az osztrák katonai parancsnokság a román vezetők leghóbortosabb terveit és intézkedéseit is helyben hagyta, hogy kedvüket ne szegje. Így Erdélyt római mintára katonailag szervezték, praefectusokkal, tribunusokkal és centuriokkal, s a népet legiókra osztották. A személyzetet nem fizették, de kimondták a szabad rablás elvét, a mi természetesen csak a magyarok rovására ment. A főpártütő Saguna görögkeleti püspök volt, jobb keze Barnucz, egy elcsapott balázsfalvi tanár. A praefectusok közül kettőnek a nevéhez füződik a legtöbb átok: az egyik Janku, a másik Axentye; – de a főördög Axentye, Janku csak rajongó őrült.
És a szép Erdély termékeny völgyei és festői hegyei a legbarbárabb korszakokra emlékeztető rémtettek színterévé válnak.
A románok csak azt várták, hogy Puchner báró színt valljon. A mint ez magához ragadta a katonai dictaturát, s a magyar alkotmány ellen nyilatkozott, megkezdték gyáva harczukat ezren egy ellen. Az első vérengzés Kis-Enyeden történt, 1848. okt. 19-kén. Itt, egy kőfalas udvarban és úri házban, 50–60 fegyveres magyar négy napig védte magát 10,000 román ellen. Ekkor Pfersmann szebeni osztrák tábornok biztatására megadták magukat. Az így kezükbe jutott 140 főnyi magyarságot leölték, férfiakat, nőket, gyermekeket együtt. Így pusztult el Felvincz, Nagy-Enyed, Zalathna s mindazon helyek, hol kis számu magyarság élt, nagyszámu románságtól körülvéve. 100,000 megvadult román garázdálkodott Erdélyben, császári sasokkal süvegén; égő falvak lángjai világították be Erdélyt, s a rémület és szenvedés jajkiáltása s haldoklók hörgése szállt bérczről-bérczre. Az erdők tele voltak bujdosó, menekülő magyarokkal…
Zalathna elpusztítása és lakóinak kiirtása után maga Puchner is elhült és ráirt a forradalmi bizottságra, hogy hagyjon fel a kegyetlenkedésekkel. Irhatott már akkor! A pusztítás szele végig fujt Alsó- és Felső-Fehér-megyén, Küküllő-megyén, Zaránd-megyén, Torda-Aranyos-megyén, és Naszód vidékén. sok helyütt császári tisztek vezették e banditákat, a kik legtöbbnyire Urbán osztrák ezredes, e kegyetlen hóhér katonái közül kerültek ki. Összesen vagy 10,000 védtelen magyart gyilkoltak le.
De a tél folyamán a románok is magukba szálltak. Megunták a vérengzést, vagy a lelkiismeret szava szólalt meg bennük, főkép Jankuban. Csutak Kálmán ezredes meglehetős közeledést hozott létre, s erre a debreczeni kormány májusban Drágos román képviselőt küldte ki, hogy a békét végkép kösse meg Jankuval. Ám egy szerencsétlen kezü szabadcsapat-parancsnok, Hatvani, ismét mindent elrontott. Fegyveres erővel nyomult Abrudbánya felé, mire a Drágossal itt tanácskozó román vezérek gyanakodni kezdtek. Janku Topánfalvára vágtatott és összegyűjté embereit. Azt mondta nekik, az alkudozás csak ürügy arra, hogy a magyarok bántatlanul a havasok közé nyomulhassanak. Május 8-ikán a románok már elpusztítják Verespatakot, május 9-ikén Abrudbányát rohanják meg. Hatvani 1400 emberével vitézül védi magát, de aztán elmenekül, és ott hagyja a várost, melyet az oláhok rögtön felgyújtanak, kirabolnak, s kiirtanak. Asszonyokkal és gyerekekkel együtt majdnem 2000 lélek esett a magyarok közül áldozatul. Az oláhok a szerencsétlen Drágost is megölték. Május 16-kán Hatvani, ez a szerencsétlen kalandor, újra visszatér 1200 főnyi csapatával Abrudbányára. De Janku és Balinte neki esnek 20,000 emberrel, s miközben Zalathna felé visszavonul a még megmaradt magyarsággal, majdnem egész csapatát (a menekülő polgárság családjaival) agyonverik. A 2000 főnyi csapatból alig 300 menekül meg, köztük a gyáva Hatvani.
Még volt egypár kisérlet e havasi vidék megtörésére, de sikertelenül. A magyarok aztán itt hagyták e végzetes vidéket: a hiénák helyett az éjszaki medve ellen kellett fordulniok.

Cserna Károly rajza.
AZ OLÁHOK PUSZTITÁSAI.
Abrudbányán.

Egykorú német kép után.
OLÁH LÁZADÓK.
Egy héttel a véres peredi csata előtt, mely megtépte seregünk zászlait, friss babér repült ezek lándzsáira. Kmetty Csornánál fényes győzelmet aratott.
Csornát Wyss tábornok dandára tartotta megszállva. Kmetty kora reggel az ő szokott bravúrjával rontott be a községbe. Csak két zászlóalj honvédje és kétszázad vadásza volt, de ezzel három órai gyilkos harczban teljesen megverte a nagyobb számú ellenséget. Wyss vitézül védekezett, de mikor Farád felől huszárság érkezett és szétverte a dzsidásokat, harczi rendje megbomlott, hátrálnia kellett. A visszavonulás előbb rendben történt, utóbb vad futássá változott. A honvédség Beő-Sárkányig üldözte a menekülő hadat. Wyss tábornok, a ki a hátvédet vezette, két golyótól találva, maga is elesett. Az osztrákok vesztesége nagyon sulyos volt. A halottak közt volt Wyss tábornok, Bombelles gróf őrnagy, három ismeretlen főtiszt, több tiszt megsebesült, őrmestertől lefelé százötven halott feküdt a csatatéren, köztük ötven dzsidás, kiket a huszárok aprítottak össze. Elfogták Salm herczeget is ötvened magával. Az osztrákok vesztesége e napon 300 körül volt. De a honvédségnek is nagy áldozatába került a fényes győzelem. Elestek Dessewffy, Münster és Dvorkovszki huszárszázadosok, megsebesült Mikovinyi őrnagy, azonkívül nyolcz tiszt: halottakban és sebesültekben kétszázötven altisztet és közlegényt vesztett Kmetty vitéz serege.

HONVÉD DOB.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos
Múzeumában, Aradon.

Egykorú kőnyomat.
A CSORNAI ÜTKÖZET 1849 JUNIUS 13-ÁN.
A bécsi cs. és kir. udvari könyvtárból.

HONVÉD DOB.
A Szabadságharcz Emléktárgyainak Országos
Múzeumában, Aradon.
A véres peredi csatának egyik legizgalmasabb és legdrámaibb része volt az a lovassági csata, melyet a falu mellett tizenkét század huszár vívott tizenhárom század vértessel és dzsidással. A huszárok vitézül támadtak. Az ellenséges lovasságtól nyolczvan lépésnyire kilőtték karabélyukat, aztán kivont karddal rohantak előre. Az első századok összecsapnak. A huszárok az ellenséges lovasság felét már visszaverték. Ekkor egy orosz ütegből irtóztató kartácstűz szakad a huszárság oldalába. A huszárok hátrálnak. E perczben puskaropogás hallatszik. A 60-ik honvédzászlóalj kitör a Pered mellett levő erdőből és megtámadja az ellenséges lovasságot. Négy felől omlik a vértes lovasság a bátor csapatra. Ez gyorsan négyszöget formál és szuronynyal fogadja a vérteseket. E közben összegabalyodik az egész ellenséges lovasság és cselt gyanítva, megfut. A veszély ezzel megszünt, a csodát a 60-ik zászlóalj hajtotta végre! kiált föl lelkesülten Klapka.

Egykorú kőnyomat.
LOVAS CSATA PEREDNÉL 1849 JUNIUS 20-ÁN.
A bécsi cs. és kir. Udvari Könyvtárból.
Két világnak, a réginek és az újnak volt hőse és polgára. Ősei Angliából a protestans üldözések idejéből menekültek hozzánk s azután is, hogy Magyarországon megnyerték a honfiúsítást s részt vettek küzdelmeiben s szabadságharczaiban, mindig volt a magyar Asbóthokban is valami, a mi az angolra emlékeztetett. Sándor testvére volt Lajosnak a tábornoknak. Végig küzdötte a forradalmat, ott volt mindenütt, minden nagy csatában. Nagy-Sarlónál, Isaszegnél, Komáromnál s felvitte az alezredességig. Klapka mint hadügyminiszter Debreczenben a katonai ügyek előadójává tette, Kossuth pedig hadsegédévé nevezte ki. Nagyon erélyes, akaraterős ember volt, s éppen ezért, midőn Kossuth menekült, magával vitte egész Kiutaháig s egy darabig vezette is a hivatalos ügyeket, míg nem a bujdosókat Kis-Ázsiába akarták internálni. De már ez Asbóthnak nem volt ínyére; társai nagy részét magához véve egy amerikai hajóra menekült s 72 napig tartó utazással Amerikába vitorlázott. A míg Amerikában békesség volt, kézimunkájával tartá fenn magát, hanem a midőn kitört a háború, a déliek lázadása, Asbóth is megtalálta pályáját s mint dandárparancsnok a hadseregbe lépett. Bizony neki a dandárát magának kellett összetoborzania, betanítania, hanem azután vezette is diadalról-diadalra, úgy, hogy a legünnepeltebb tábornokok közé tartozott, s a háború végével Vest-Florida parancsnokává lett. Három ízben kapott súlyos sebeket, legsúlyosabb volt az, a mit harmadízben kapott, midőn egy golyó balkarját zúzta össze, egy másik golyó pedig szájpadlásán keresztül fejébe hatolt s egész haláláig nem tudták azt kivenni. Mikor a forradalmiak le voltak verve, már Asbóth tábornagy volt s az argentinai köztársaságnál s később Uruyuaynál is az Egyesült-Államok minister-residense. Az a golyó, mely fejébe fúródott, okozta halálát is, mely 1868 január 21-én következett be. Így tagadta meg tőle sorsa, hogy hazáját újra láthassa. Tetemeit Buenos-Ayres protestáns egyházába szállították.

ASBÓTH SÁNDOR.
Felső-magyarországi főrangú családból származott, mely az Árpádok óta szerepet vitt a történetben. Lángeszű emberek, jó hazafiak, szabadságszeretők. Ez a Mednyánszky László valóságos vértanú volt, becsületességének s szókimondóságának áldozata. Testőr volt, Görgeivel lakott egy szobában. De a katonai pályát csakhamar politikai pályával cserélte fel s 1847-ben Barsmegye egyik követe volt; hanem a midőn a szabadságharcz kiütött, nem politizált többet s ismét felcsapott katonának. Ez volt veszte. A magyar kormány Ormódy őrnagy mellé Lipótvárba küldte. Négy hétig szorongatták a várat a németek, mely még tovább is tarthatta volna magát, de Ormódy a haditanácscsal a capitulatio mellett volt. Végre február 2-án elhatározták a feladást, noha Mednyánszky Gruberrel tiltakozást adott be ellene. Ketten maradtak s az őrségnek le kellett rakni fegyvereit s csak Mednyánszky dobta el dühvel: «Nem adom meg magamat!» Pozsonyba vitték mint foglyot s hadi törvényszék elé állították. Ritka szép férfi volt, barna, magas, a ki csak ismerte, rajongott érte. A hadi törvényszék előtt nyiltan kimondta, hogy Lipótvár föladása bűn volt s ő tiltakozott ellene. A hadi törvényszék halálra itélte. Haynau nem kegyelmezett meg neki, de feltűnés nélkül akarta eltenni láb alól s egy hideg tavaszi éjjel 12 órakor akasztatta fel.
Ez volt egyik legutálatosabb bűntette az őrjöngő Haynaunak. Görgeit barátja csúfos kivégeztetése mélyen megrázta. Három német generálist végeztet ki helyette, irta egyik levelében Mednyánszy anyjának. «Ne bántsa tábornok úr -- válaszolt az anyja – nem akarom, hogy más anya is hasonló keserveket álljon ki, mint én.»

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ

Egykorú kőnyomat.
RÉSZLET A PEREDI ÜTKÖZETBŐL, 1849. JUN. 21.
A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból.
Ebben a kétnapos gyilkos csatában mérkőzött össze először a magyar és az orosz hadsereg. Tulajdonképen két csata ez. Junius 20-án a magyar győzött, junius 21-én megingott eddig diadalmas seregünk az osztrák-orosz túlerő előtt. De csak megingott. Sebzett párduczként, visszavonulásában is véres csapásokat osztva, hagyta el a csatatért.
Junius 20-án Asbóth ezredes küzdött a második hadtesttel Pott és Theiszing tábornokok dandárai ellen, melyek Peredet tartották megszállva.
Rakovszky őrnagy hadoszlopával és Asbóth öt zászlóalja élén szuronyrohammal indult a falunak, az utóbbi szemben, az előbbi oldalt. A 48-dik zászlóalj a templomig nyomult, a honnan az ellenség egy rejtett ütege gyilkos kartácstüzet ontott rája. A zászlóalj megrendült, ebben a perczben Asbóth maga áll a csapatok élére. Az osztrákok makacsul védik magukat, utczáról-utczára, udvarról-udvarra halálos küzdelemmel hátrálnak. Végül vad futással menekülnek Deákin át Galantha felé, hetven foglyot hagyva a mieink kezében, «Délután két órakor Pered halottakkal, sebesültekkel és foglyokkal tömve a mi kezünkben volt», mondja Klapka emlékirataiban.
Görgei bosszús, hogy megérkezését nem várták meg. Haragja Asbóthot és Knézichet sújtja. Az előbbitől elveszi a II. hadtest parancsnokságát, mert tulságos önbizalmát veszélyesnek itéli, az utóbbitől a III. hadtestet, mert későn ért a csatatérre. Pedig ez a nap a győzelem napja volt.
A II. hadtest parancsnokságát Asbóth helyett Kászonyi ezredes vette át, Knézichet a III. hadtestnél Leiningen gróf pótolja.
Másnap még véresebben ujult meg a csata. Az osztrákok Galantháról több új csapattal és Panyutin orosz hadosztályával megerősödve, 30,000 főnyi haddal törtek a II. és III. magyar hadtest 15,000-nyi emberére. Reggeltől délután 4 óráig tombolt a harcz förgetege. Görgei Perednél állott s a harmadik hadtesttel jobbfelé, a másodikkal balfelé támaszkodott a Vágra. Sajnos, épen a parancsnokot változtatott II. hadtest, a tegnapi nap győztese, ingott meg először. Erre vetette magát az osztrák az orosztól támogatva. Mikor ez meghátrált, többé nem lehetett diadalra fordítani a csata sorsát. Pedig mily elszántsággal harczolt a sereg többi része. «Olyan odaadás és halálmegvetés, minőt a lankadó és kiéhezett honvédek tanúsítottak, a hősiességben oly gazdag hadjáratunk további harczaiban csaknem páratlanul állt», mondja Klapka.
Pered azonban elveszett. Makacsúl védték a honvédek, de a siker perczében rájuk tört a Panyutin-hadosztály és ez eldöntötte a csatát. Leiningen a III. hadtesttel még sokáig tartotta Pered keleti részét, addig, a míg Görgei meg nem parancsolta, hogy vonuljon vissza.
A visszavonulás nagy rendben történt meg. De Királyrév is elveszett. Ezt pedig vissza kell foglalni, hogy a Csallóközbe lehessen hátrálni. Rakovszky kifáradt, éhes négy zászlóalja és két huszárszázad intéz rohamot egy egész dandár ellen és iszonyú vérfürdő után elfoglalja a községet.
A Theiszing-dandár rendetlenül fut Alsó-Szélly meg Tallós felé… Királyrév elfoglalva, ugyanakkor Klapka az aszódi hidat megvédi négyszeres túlerő ellenében.
A magyar sereg háborítlanul vonulhat el.
Elesett az osztrák seregből 13 tiszt és 445 közember, az orosz seregből 14 tiszt és 162 közember. A magyar sereg vesztesége holtakban és sebesültekben körülbelül ezer, az eltüntek száma ugyanennyi, de ezek később visszaszállingóztak.

Festette Greguss Imre.
ASBÓTH LAJOS A PEREDI CSATÁBAN.
Asbóth János tulajdona.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages