I. Az ébredés napjai.

Teljes szövegű keresés

I. Az ébredés napjai.
Az európai forradalmak. – A pozsonyi országgyülés reform-törekvései. – A liberális-párt felirata. – A reform-mozgalom hatása az országban és Budapesten. – A márcziusi ifjuság. – A márczius 15-iki események: A 12 pont. – Petőfi nemzeti dala. – Táncsics kiszabaditása. – Szabadsajtó. – A márczius 16-iki események: Az őrsereg megalakítása. – Kivilágitás. – A márczius 17-iki események: A tanszabadság. – Az ország csatlakozása a márcziusi eseményekhez.
1848-iki esztendő mindenkor emlékezetes marad Európa szabadságszerető népeinek történetében. A népjogokért vívott küzdelmek dicsőséges éve volt ez.
A francia nagyforradalom maradandó és mély hatása egészen átalakította az egyeduralom önkénye alatt senyvedő népek gondolkozásmódját. Új eszmék, új irányok keletkeztek. A „szabadság, testvériség, egyenlőség” jelszavának gyakorlati megvalósításáért sóvárogtak a nemzetek. A lánczok megcsörrentek, a szívekben a szabadság vágya lobbant lángra. Előbb csak titokban, konspirálva, később azonban már egész nyiltan eltiprott jogaik visszavívásáról kezdtek beszélni az emberek. S alig köszöntött be az 1848-iki újév: a forradalom szélvésze sűvített végig a megvénhedt Európán.
A vihar 1848. február 22-én Párisban tört ki legelőször. A nép a köztársaságot éltetve, torlaszokat emelt. Majd, véres utczai harcz után, megostromolván a Tuilleriákat, elűzte Lajos Fülöp királyt. A győzelemittas tömeg, hogy a gyűlölt rendszernek még a jelképeit is megsemmisítse, a királyi-trónust a Bastille-téren gúnykaczaj közt megégette; a hermelines biborpalástot pedig, – a melyben annyit kevélykedtek az elűzött Bourbonok, – darabokra tépte és bohócz-sipkákat csinált belőle. Nem áldozott le kétszer a nap és a monarchikus Francziaországból köztársaság lőn.
A párisi események híre és sikere gyors cselekvésre serkenté a forrongó népeket, A forradalom vihara Zürichtől kezdve Olaszországon, Berlinen, Brüsszelen, Prágán, Bécsen, Pesten át egész Lembergig csakhamar végigzúgott egész Európán. A tavaszi fuvalom mindenfelé a szabadság zászlóit lengette. A nép jogait követelve, szétzúzott lánczaiból kardokat kezdett kovácsolni. Sok helyütt vér folyt. A trónok inogtak.
Hazánkba márczius elején jutott el a párisi forradalom híre. A kedélyek nálunk is lázban égtek. Hiszen az új eszmék, melyek egész Európát forrongásba tartották, Magyarországon már jóval előbb termő talajra leltek. Martinovics és társai már ez új szabad eszmék terjesztéséért hurczoltattak vérpadra. A pozsonyi diéták országgyűlési ifjúsága az új eszmékért rajongott. Lovassy László, „a szabad szó vértanúja” ezek miatt került a spielbergi várba, a hol a hosszú börtönélet örökre kioltá lelkevilágát.
E reformvágy még erőteljesebben buzgott, a mint Kossuth Lajos tüneményes alakja feltünt a közélet terén. Mintha kicserélték volna a magyart: százados aléltságából egyszerre fölriadt. Szíve öntudatra dobbant, régi akaratereje visszatért. Államéletét törvényadta függetlenségének és a haladó kor szellemének megfelelően akarta berendezni. Kossuth, ki merész hangon, ékes szóval hirdette az alkotmányos szabadság igéit, a legnépszerűbb ember volt az országban. Az országgyűlés liberális ellenzéke őt ismerte el vezérének. Az ifjúság bálványozta. A középoszály köréje csoportosult. A jobbágyság vasvesszeje alatt görnyedő pórnép pedig már is úgy tekintett reá, mint várva várt szabadítójára.
A pozsonyi országgyűlést, – melyet 1847. november 7-én maga V. Ferdinánd király nyitott meg, – erős küzdelmek közepette érte a párisi forradalom híre. Az alsótáblán épp a nemzeti sérelmek képezték a heves viták tárgyát és központját. A liberális-párt, élén Kossuth Lajossal, elkeseredett harczokat vívott Apponyi György gr. kanczellár és szövetségesei: a konzervativek ellen, a kik főkép a felsőtáblán jól szervezett többséget képeztek. S már-már úgy volt, hogy az ellenzék vereséget szenved, midőn a franczia forradalom híre újabb hatalmas lendületet adott az ébredő közszellemnek, s friss erőt csöpögtetett a csüggedni kezdő ellenzék szívébe.
Kossuth már az országgyűlés elején, a felirati vitánál szóba hozta a parlamentális kormányrendszert; hatalmas beszéd keretében kifejtvén, hogy az leend az uralkodóház második megalapítója, ki a birodalom kormányrendszerét alkotmányos irányban reformálja és ez által a trónt a népek szabadságára fekteti.

Kossuth Lajos.
(Barabás rajza 1847-ből.)
Midőn Kossuth látta azt az átalakító csodálatos hatást, a melyet a párisi forradalom sikere a magyar közvéleményre tett; midőn észrevette, hogy a reformvágy most még erősebben buzog a nemzetben: megérlelődött lelkében a gondolat, hogy az alkotmányos reformra vonatkozó tervét, a közhangulat kedvező hatása alatt, most már minden áron a megvalósulás elé viszi.
De a politikai helyzet más tekintetben is kedvezni látszott terve kivitelének. Ausztria népei sem maradtak érintetlenül a párisi forradalom hatása alól. Bécs lakossága hovatovább nagyobb gyűlölettel fordult Metternich kanczellár bürokratikus kormányzata ellen. Az uralkodó-ház hatalmi erejét lenyűgözve tartották az olasz háborúk. Hozzájárult mindezekhez a pénzügyi zavar, mely a párisi forradalom hírére támadt. A bécsi bank pénzjegyei iránt a régi bizalom hirtelen megingott. Köztudomásu volt ugyanis, hogy a bank az osztrák kormány szükségleteinek pótlása miatt hat milliónyi érczalapjára kétszáz millió forintnál is több papirpénzt bocsájtott ki. A közönség, mely e körülményt ismerte, attól tartott, hogy a külföldi zavaros események folytán a bank közforgalomban levő papirpénze csakhamar értékét veszti. Hogy tehát vagyonát a vélt bukás elől megmentse, megrohanta az állampénztárakat és bankjegyeít arany- és ezüstpénzre váltotta be.
Balogh Kornél, Győr vármegye követe, az alsótábla márcz. 3-iki ülésén e tárgyban fel is szólalt, azt indítványozván: „Kéressék fel ő Felsége, hogy a bank állása, különösen a forgalomban lévő bankjegyek mikénti fedezettsége iránt a nemzetet felvilágosítani és megnyugtatni méltóztassék.”
Kossuth, Balogh Kornél ez indítványát használta fel várt alkalmul, hogy az alkotmányos reformok keresztülvitelére az akcziót megindítsa. Balogh után nyomban felállott Kossuth és ekkor tartotta ama híres beszédjét, a mely mintegy prológját képezi a szabadságharcz nagy drámájának, s a mely a bécsi nép elégedetlenségét nyilt forradalommá fokozta.
… „Mi rajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csontkamarájából sorvasztó szél fú ránk, mely idegeinket megmerevíti s lelkünk röptére zsibbasztólag hat” … Igy jellemezte Kossuth e nevezetes beszédjében a bécsi politikát és szabadelvű reformokat követelt a nemzet számára.
De alkotmányt követelt az osztrák örökös tartományok részére is, mert „büró és bajonet – ugymond – nyomoru kapocs.”
Kossuth e nagyhatásu s a lelkesedés hevétől izzó beszédje végén azt indítványozta, hogy az alkotmányos reformok megvalósítása tárgyában felirat intéztessék a királyhoz. E felirat, – mely tömör vonásokban ecseteli a nemzet sérelmeit a multban és óhajtásait a jövőre nézve, – szószerinti szövegében a következőleg hangzik:

V. Ferdinánd 1848-iki arczképe.
(Eredetije a bécsi császári udvari múzeumban.)
„Fölséges Úr! A legujabb időkben kifejlett események elmulaszthatlan kötelességül teszik, figyelmünket azokra fordítani, miket Fölséged uralkodó-háza iránti hűségünk, az összes birodalom iránti törvényes viszonyaink és hazánk iránti kötelességünk megkiván.
Históriánkra visszatekintve, előttünk áll annak emlékezete, hogy három század óta alkotmányos életünket a kor igényeihez képest nemcsak ki nem fejthettük, de sőt leginkább fentartására kellett minden gondjainkat fordítanunk.
Ennek oka, hogy Fölséged birodalmi kormánya nem lévén alkotmányos irányú, úgy kormányunk önállásával, mint alkotmányos életünkkel összhangzásban nem lehetett.
Eddig ezen irány csak alkotmányosságunk kifejlődését hátráltatta: most úgy látjuk, hogy az, ha tovább is így folytattatik és a birodalmi kormány az alkotmányossággal összhangba nem hozatik, Fölséged trónját és a pragmatica sanctiónál fogva kedvelt kapcsokkal hozzánk kötött birodalmat ellenállhatatlan következményekbe bonyolíthatja, hazánkra pedig kimondhatlan kárt áraszthat.
Fölséged minket reformokra hívott össze: mi régi óhajtásunkat láttuk ez által teljesedve és buzgó készséggel fogtunk a munkához.
Elhatároztuk, hogy a közös teherviselés alapján a nép közterheiben, melyekkel a megyei közigazgatást eddig egyedül fedezi, osztozni fogunk és az ország új szükségleteinek pótlásáról is hasonló alapon gondoskodandunk.
Elhatároztuk, hogy az urbéri viszonyokbóli kibontakozást kármentesítéssel összekötve eszközöljük, s ez által a nép és a nemesség közti érdekeket kiegyenlítve, hazánk boldogságának gyarapításával Fölséged trónját megszilárdítjuk.
A katonai élelmezés és szállásolás terheinek megkönnyebbítése gondjaink főbbjei közzé tartozik.
A királyi városok és szabad kerületek közigazgatási és politikai rendezését halaszthatlan tárgynak tekintjük és a népnek is politikai jogokban illő részesítésére az időt elérkezettnek véljük.
Hogy földmívelésünk, műiparunk, kereskedésünk felvirágzására sikeres lépések tétessenek, hazánk méltán várja.
De alkotmányos életünk is valódi képviseleti irányban igényel fejlődést; szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek.
Honvédelmi rendszerünk nemzeti jellemünknek s a honlakosok különböző osztályai érdekegyességének alapján gyökeres átalakítást kiván; ez pedig úgy Fölséged királyi széke, mint hazánk bátorléte tekintetéből nem halasztható intézkedést tesz szükségessé.
A magyar közállomány jövedelmeinek és szükségeinek számbavételét és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk; mert csak így teljesíthetjük azon alkotmányos tisztünket, – hogy Fölséged királyi székének diszéről, mint hazánk közszükségeinek és minden jogszerű kötelezettségeknek fedezéséről sikerrel intézkedhessünk.
Sokban e kérdések közül az örökös tartományokkali érdektalálkozás kiegyenlítésének szüksége forog fenn, mire önálló nemzeti jogaink és érdekeink megóvása mellett örömest nyujtunk segédkezet.
De arról is meg vagyunk győződve, hogy alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak az által nyerhetnek életet és valóságot, ha végrehajtásukkal minden más befolyástól független nemzeti kormány lesz megbizva, mely a többség alkotmányos elvének legyen felelős kifolyása; ezért collegialis kormányrendszerünknek magyar felelős miniszteriummá alalakítását minden reformjaink alapfeltételének és lényeges biztosítékának tekintjük.

A harcz meginditása a kamarilla ellen.
(1848 elején megjelent allegorikus kép.)
Ekként fogtuk fel hivatásunkat. Ezeket Fölségeddel egyetértve, az országgyűlésen szerencsésen megoldani elhatározott, komoly szándékunk.
Ezt várja tőlünk a haza, ezt várják a nép milliói, ezt sugallja a hűség és ragaszkodás ösztöne, melylyel Fölséged uralkodó-háza iránt tántoríthatlanul viseltetünk; mert meg vagyunk győződve, hogy csak ezek által fektethetjük hazánkban a békét, nyugalmat és bizalmas egyetértést oly szilárd alapra, miszerint azt váratlan eseményviharok meg ne ingassák; s a békének és elégedésnek ily biztosításával szerezhetjük csak meg az erők azon lelkesült összhangzását és gyarapodását, melyre Fölséged uralkodó-háza minden viszonyok küzött nyugodtan támaszkodhassék.
Ámde, Fölséged velünk együtt érezni fogja, miként ezeknek eszközlésére béke kell és kellenek zavartalan, nyugodt viszonyok.
És e tekintetben lehetetlen aggodalommal nem tapasztalnunk a nyugalom bomladozásának azon jeleit, melyek a pragmatica sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben mutatkoznak, s melyeknek súlyát a legujabb külső események előreláthatlan fejleményei sokszerűen növelhetik.
Nem akarjuk Fölséged atyai szívét a bomladozás ama jeleinek részletes felemlegetésével szomorítani; nem a pénzviszonyok tekintetében már is érezhető hatást fejtegetni; de a hűség ösztöne s a rajtunk fekvő felelősség kényszerít kimondanunk: hogy mi, valamint a jelentkező bajok valódi kútfejét és saját elmaradásunk egyik főokát is a birodalmi kormányrendszer természetében találjuk: úgy erősen meg vagyunk győződve, hogy Fölséged az elkövetkezhető balesemények legbiztosabb óvszerét, hű népeinek legbarátságosabb egyetértését, a monarchia különböző tartományainak legerősebb forrasztékát s mindezek által felséges trónjának s az uralkodóháznak legrendíthetlenebb támaszát abban találandja fel, ha fejedelmi székét minden uralkodói viszonyaiban, a kor szükségei által múlhatatlanul igényelt alkotmányos institucziókkal környezendi.
Azonban, Fölséges úr, az események isten kezében vannak. Mi bizunk a gondviselés oltalmában; de érezzük a kötelességet, gondoskodni, hogy Fölséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő ne lepje meg készületlenül. E gondoskodás halaszthatlan kellékeihez számítjuk mi a fennemlített átalakulási kérdéseknek még ez országgyűlésen alkotmányos iránybani megoldását; és aggódunk, hogy a szokásos országgyűlési alkudozások és kormányszéki tárgyalások collegialis rendszer-szülte hosszadalmassága a Fölséged atyai szándokának s hazánk méltó várakozásának megfelelő sükert veszélyesen késleltetheti.
És ezért a királyi szék iránti tántoríthatlan hűségünk szilárd bizalmával esedezünk Fölséged előtt: méltóztassék, a fenforgó rendkivüli körűlmények tekintetbe vételével, legkegyelmesebb királyi akaratának teljhatalmú organumai, egyszersmind, a fennálló törvények szerint, hazánk legfőbb kormányszékének, a magyar helytartótanács tagjai gyanánt, a közigazgatás külön ágainak megfelelő számban, oly egyéneket az országgyűlésre utasítani; kik, mint a végrehajtó hatalomnak a hozandó törvények szerinti alakban gyakorlatára, Fölséged kegyelmes bizalmával előlegesen kijelölt alkotmányos organumok, – és kiknek, mint ilyeneknek személyes felelősségük alá leszen a hozandó törvények végrehajtása is helyezendő, – országgyűlési tárgyalásainkban közvetlen részt vegyenek; s Fölséged királyi szándoka iránt az ország rendeit tájékozva, s a kellő felvilágosításokat és kimutatásokat a kormány részéről különösen a pénzviszonyok tekintetében is megadva, a fenforgó fontos kérdések megoldását oly sükerrel mozdítsák elő miszerint a hozandó üdvös törvények mihamarabb Fölséged kegyelmes helybenhagyása alá terjesztessenek s általuk a jelen körülmények bármi váratlan fordulatának esetére is, biztosítva legyen hazánkban a béke, megszilárdítva a bizalmas nyugalom, s ezeknek alapján kifejthető legyen azon szellemi erő és anyagi tehetség, melyben Fölséged tántoríthatlan hűségünk mellett a bizonytalan jövendő minden eseményei közt királyi székének legrendíthetlenebb támaszát fogja feltalálhatni.”

Pest látképe 1848-ban.

Buda látképe 1848-ban.
Kossuth páratlan szónoklatának ereje, de maguk a rohamosan fejlődő események is, oly nagy hatással voltak még az akadékoskodó konzervativekre is, hogy az alsótábla a feliratot minden ellenvetés nélkül, egyhangulag elfogadta.
Nem igy történt a főrendeknél. A liberális-párt, melynek élén Batthyány Lajos gróf állott, itt is lelkesedéssel fogadta a feliratot; az óvatos konzervativ többség azonban nem akart addig annak tárgyalásába belebocsájtkozni, míg a bécsi udvar szándékai felől biztos értesülést nem szerez. Megkérték tehát a nádort: István főherczeget, hogy menjen Bécsbe és kérjen útbaigazítást a főrendek további magatartására nézve. A nádor Apponyival együtt menten útra kelt, s visszatéréseig a felirat tárgyalása elhalasztatott.
A főrendek e viselkedése roppant elkeseredést szült Pozsony város hazafias közönségénél. Az országgyűlési ifjúság zajos értekezletet tartott, a melyen rosszalását fejezte ki a huzavona fölött.
De az izgalom még nagyobb lett Pesten, a hol lázas érdeklődéssel kisérték a pozsonyi diéta működését.
Pest ez időtájt kezdett kibontakozni százados elhagyatottságából. Széchenyi István gróf nagy alkotásai új, pezsgő életet leheltek a gyors fejlődésnek induló város falai közzé.
A Dunagőzhajózás tetemesen megnövelte a személyforgalmat, a pangó ipar és kereskedelem felélénkült. A Magyar Akadémia alapítása idevonzotta a tudomány jeleseit. A hirlapirás, Kossuth mesteri útmutatása nyomán, élénk lendületet vett. A szépirodalom virágzásnak indult. Kitünő veteránok és jeles ifjak vetélkedtek egymással nyelvünk művelésében.
S noha Pozsonyban tartatott a diéta: az ország központja, a honnan a szellemi élet fénye szétsugárzott a haza minden részébe, mégis csak Pest vala. Ide zarándokoltak a fiatal irók, hogy nevet és dicsőséget szerezzenek; ide tódult a jogvégzett ifjúság, hogy a kellő gyakorlat után ügyvédi oklevelét megszerezze.
A fiatalság, – mely nemcsak hajlamainál, de apáitól öröklött szokásainál fogva is, mindig élénk részt vett a közélet mozgalmaiban, természetesen lángoló lelkesedéssel kisérte a reform-mozgalmakat. Összejöveteleket tartott, vitázott a népszabadság kérdései fölött és kedélyének fogékonyságával, lelkesedésének hevével s az ifjúkor bátorságával érlelte a reform-eszmék megvalósítását.

A Pilvax-kávéház külseje 1848-ban.

A Pilvax-kávéház belseje 1848-ban.
S hogy ez összejövetelek necsak esetlegesek legyenek, mindjárt az 1847-iki országgyűlés megnyitása után, Gál Ernő elnöksége alatt, alapszabályokkal ellátott kört alapított, amely a „Jelenkor” czímű lap kiadóhivatalának egyik szobájában tartotta hetenként kétszer: kedden és pénteken üléseit.
A kormány, mely a szabad szellem minden nyilvánulását már csirájában szerette volna elfojtani, neszét vevén az ifjúság ez összejöveteleinek, feloszlatta a kört. Az ifjúság azonban nem engedett. Sőt, hogy szabadelvű törekvéseinek még erőteljesebb kifejezést adjon: összejöveteleit a „Jelenkor” szűk helyiségéből a Pilvax nevű kávéház tágas helyiségébe tette át.
S ez volt a forradalom legelső lépése. Az ifjúság most már egész nyiltan szállott síkra az alkotmányos reformokért. A Pilvax esténként valóságos parlamenti vitatkozásoknak lett a szinhelye. „A kávéház, jegyzi meg egy kortárs, – a szabadság templomává vált, a melybe a lelkes ifjúság a szabadság Istenének járt áldozni.”
A Pilvax-kávéház, – a melyet még a harminczas évek végén Privorszky nyitott meg, s a mely később Pilvax J., majd Fillinger tulajdonába ment át, – egyáltalán nevezetes szerepet jászott a márcziusi események történetében. A kávéház a belvárosban az úri-utczai (most koronaherczeg-utcza 7. sz.), Libasinszky-féle átjáróháznak az úri-utczára néző földszintjét foglalta el. A kávéház berendezése csinos és az akkori kor igényeinek megfelelő volt. Egy nagy tágas négyszögű teremből és egy kisebb mellékhelyiségből állott. A nagyterem boltíves mennyezetét két márványozott oszlop tartotta. Az előtérben tekeasztal állott, a fal mentén és az oszlopok körül pedig apróbb asztalok voltak elhelyezve a vendégek számára.
A kávéház sötétes hátterében jobbra, közel a szögletfalhoz, egy nagyobb négyszögű faasztal állott, körülötte 8–10 székkel. Ez az asztal képezte központját a Pilvax-beli történeti emlékű összejöveteleknek. Különösen a fiatal irói nemzedék kereste fel már régibb idő óta előszeretettel e barátságos helyet. A „tizek” társaságának, – mely társaság fiatal irókból tudvalevőleg azért alakult, hogy „a magyar nép nyelvét irodalmi értékre emeljék”, – úgyszólván ez az asztal volt a tanácskozóhelye. A „tizek” társaságát a következők képezték: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és Degré Alajos. De a többi iró is: mint Vachott Imre, Berecz Károly, Sükey Károly, Irinyi József, Oroszhegyi Józsa, Kuthy Lajos stb. szintén idejárt. A nemzeti szinház tagjai közül is Egressy Gábor, Füredi Mihály, Szentpéteri stb. sokszor ellátogattak ide egy-egy feketekávéra, meg egy kis eszmecserére. A jurista-ifjúság soraiból Vasvári Pál, Gál Ernő, Magos, Sebő Antal voltak az asztal gyakori vendégei. De a közélet más kitünőségei is szivesen be-benéztek a Pilvax-ba, hogy felmelegedjenek az ifjúság hevén, s meghallgassák tanulságos vitáit. Nem egy eszme, nem egy reformjavaslat, mely később, a mozgalmas időkben testté vált, e kávéházban: a négyszögű asztalnál született. Mint szívből a vérkeringés, innen indult ki akkoron minden hazafias mozgalom. Ez volt a „közvélemény asztala”, a mint találóan nevezték. Sőt a társaság valamelyik tagja az asztal deszkájába bele is véste ez önérzetes szavakat.

Rottenbiller Lipót, Pest város 1848-iki polgármestere.
A reform-mozgalmak egy másik központját az úri- és a zsibárusutczák szögletén levő házban: az „Ellenzéki kör” képezte. E kör az 1847-iki követválasztások után alakult s az volt a czélja, hogy az elvtársak tömörítésével a liberális szellemet ébrentartsa és az ellenzéket országosan szervezze. A kör, – melynek első elnöke Battyhány Lajos gróf volt, – a pesti művelt középosztálynak szolgált találkozási-helyül. Ide járt a többi közt Klauzál Gábor, az ellenzék egyik vezérférfia, ki a követválasztásoknál Csongrádmegyében a kormány vesztegetései miatt megbukván, kimaradt a diétából; idejárt továbbá Nyáry Pál, Pestmegye híres másod-alispánja is, ki nemcsak megyéjében, de a fővárosban is nagy népszerűségnek örvendett. Az „Ellenzéki kör”-t azonban az ifjúság is sűrűen látogatta.
A gőzhajók, melyek Pest, Pozsony és Bécs közt közlekedtek, naponként meghozták részint magánlevelek, részint hirlaptudósítások közvetítésével a pozsonyi híreket. Az ifjúság pontosan értesült az országgyűlés működésének minden legkisebb mozzanatáról. Értesült tehát Kossuth feliratának sorsáról is. S a mily lelkesedéssel fogadta az alsó-tábla egyhangú határozatát a felirat elfogadására nézve: épp oly haraggal fordult az aulikus főrendek ellen, a kik késedelmeskedésükkel akadályt gördítettek az alkotmányos reformok elé.
Az ifjúság lelkesedése és haragja csakhamar átragadt a csöndesebb vérű közönségre is. Egész Pest forrongásba jött. Magánkörben, közhelyeken, utczákon mindenütt csak a Pozsonyban történtekről beszéltek. Mohó érdeklődéssel várták a további fejleményeket. A Pilvax délutánonkint zsúfolásig megtelt közönséggel. A lapok szerkesztőségeit ostrom alá fogták. A pozsonyi gőzhajó érkezését naponként nagy tömeg leste. Mindenki híreket várt és híreket hozott.
A forradalom láza fogta el egyszerre a szíveket és az elméket. Az emberek a jövendő nagy események sejtésétől megkapatva, abbanhagyták csöndes napifoglalatosságaikat és csoportokká verődtek az utczákon. Szinte érezte mindenki, hogy valami nagy, szokatlan, rendkívüli dolognak kell történnie.
A közönség e hirtelen felbuzdulását az ifjúság sietett felhasználni. A háborgó közvélemény erejével akart nyomást gyakorolni a tétovázó országgyűlésre. Elhatározta tehát, hogy a párisi úgynevezett „reform-bankettek” mintájára a Rákoson egy nagyarányú lakomát rendez, a melyre a polgárságot is meghívja; e lakomát megelőzőleg pedig népgyűlést tart, a melyen peticióba foglalja a nemzet kivánságait.

A „márcziusi ifjuság” vezetői.
Az „Ellenzéki kör” látván, hogy e békés tüntetéssel csak hasznára lehet az ügynek, készséggel csatlakozott az ifjúság mozgalmához. Menten megtétették az előkészületeket úgy a lakoma, mint a népgyűlés megtartására. A népgyűlést márczius 14-ikére hivták össze az „Ellenzéki kör” helyiségébe, a lakoma pedig márczius 19-ikére tüzetett ki. Bizottság alakult, aláirási ivek bocsájtattak ki; szóval, minden előleges intézkedés megtörtént, hogy a nép ez első nagyobbszabású tüntetése fényes sikert arasson.
S e mozgalmak közepette mindinkább előtérbe léptek , azok a lelkes ifjak, a kik vezetői lettek az átalakulás nagy reformjának és a kiknek nevéhez elválaszthatlanul fűződik e korszakalkotó események felejthetlen emléke.
Ezek között a legelső helyet foglalja el Petőfi Sándor, a szabadságharcz e lánglelkű Tyrtaeusa. Petőfi (szül. 1823. január 1-én Kis-Kőrösön) homlokát ekkor már hírnév koszorúzta. Költeményeit széltiben olvasták, munkásságáért vetélkedtek a kiadók. Szíve választottját: Szendrey Juliát már egészen magáénak mondhatta. Épp ez időtájt jöttek fel Koltóról, hogy itt a fővárosban, az irodalmi központon rakjanak csöndes családi fészket. A legboldogabb férj, ünnepelt költő. Petőfi hányatott életében ez volt talán a legderűsebb, a legszebb és a legdicsőségesebb időszak.
A márcziusi mozgalmakban Petőfinek legméltóbb társa és osztályosa volt Jókai Mór (szül. 1825. febr. 19-én Komáromban), a ki nemcsak mint beszélyiró, hanem mint az „Életképek” szerkesztője is, 1848-ban már előkelő állást foglalt el a közéletben. Petőfihez, kinek iskolatársa is volt, a legbensőbb barátság fűzte. Mindkettő teli eszményi vágyakkal. Éltök tavaszán levő ifjak, a kik egyformán rajongnak a szabad eszmékért. De Petőfi temperamentuma szenvedélyesebb, jelleme erősebb, határozottabb, mint a Jókaié. Petőfi elhagyva családját, mindenét: belédobja magát a harcz förgetegébe és véres tusa között, mint egy üstökös tünik el a segesvári csatasíkon; Jókai ellenben nem keresi a harczmezőt, sőt megrettenve a forradalom fejleményeitől, a béke párt közlönyének: az „Esti Lapok”-nak lesz a szerkesztője. De bármennyire eltérő volt is e két lánglelkű ifjú további működése: a márcziusi napokban egygyek voltak, együtt éreztek, s a vívmányokért egyformán illeti őket a dicsőség.
A „márcziusi ifjúság” e két vezéralakja köré csoportosultak aztán a többiek; u. m.:

Petőfi Sándor, mint nemzetőr.
Vasvári Pál, a márcziusi napok kedvelt szónoka. Vasvári, családi nevén Fejér, egy szatmármegyei görög-katholikus papnak volt a fia. Született Tisza-Bűdön 1826-ban. Noha a szegényes parochia jövedelméből nem igen futotta, az apa mégis minden lehetőt megtett, hogy élénk és eszes fiából embert neveljen. Midőn a fiú az otthoni falusi iskolából kinőtt, atyja Nagy-Károlyba vitte, a hol a piaristaatyák gondos és hazafias vezetése mellett kitünő eredménynyel végezte el a középiskolákat. Innen 1843-ban Pestre jött az egyetemre, a hol csakhamar vezérszerepet vitt. Horváth István, a híres egyetemi professzor temetésén 1846. junius 15-én már Vasvári tartotta a gyászbeszédet, mint az ifjúság választott szónoka. Vasvári már ekkor kezdett foglalkozni az irodalommal, s főkép alapos történelmi tanulmányai szélesebb körökben keltettek méltó figyelmet. A „Honderű”, a „Pesti Divatlap”, az „Életképek” több enemű dolgozatát közölték. 1847-ben „Zrinyi, a költő életrajza” czímű magvas tanulmányával a Kisfaludy-társaság egyik pályadiját is elnyerte. 1847-ben a gróf Teleki Blanka és Lővey Klára által alapított nevelő-intézetben az irodalom és a magyar nyelv tanára lett. A magyar népnevelés ez úttörő munkájában derekas rész jutott Vasvárinak is, a ki nemes hivatással, s igazi ügyszeretettel oktatta kis tanítványait a magyar nyelv és a magyar haza szeretetére.
Vasvári e minőségében is megtartotta összeköttetését az ifjúsággal, a mely szeretetével környezte a nagy képzettségű, lovagias jellemű pályatársat. De szivesen látták az irók is körükben, a kik közűl a legtöbbel meghitt baráti viszonyban állott. Népszerű levén itt is, ott is, a márcziusi napok előzményeiben aztán Vasvári lett az összekötő kapocs az irók és az egyetemi ifjúság között.
Vasvári, mint a „márcziusi ifjak” közűl valamennyi, tevékeny résztvett a szabadságharcz további eseményeiben is. 1848. juliusban titkár lett a pénzügyminiszteriumban, majd mint futár végzett fontos szolgálatokat Kossuthnak, kinek kedveltje volt. 1849-ben szabad csapatot alakított, a melylyel Erdélybe ment, hogy a lázadó havasi móczok ellen harczoljon. E vakmerő vállalkozása közben 1849. julius 6-án a fontineli fensíkon kis csapatját az oláhok orvul megtámadják, bajtársainak legnagyobb részét lekonczolják és magát Vasvárit, kit előbb golyó ér, hősies védekezése után megölik. Állítólag egy Togyer Gavrilla nevű vad mócz hitvány dárdája oltotta ki a nagy remenyű ifjú életét.

A „Nemzeti dal” Petőfi kézirásában.
Irinyi József hirlapiró, a 12 pont egyik szerzője. Született a biharmegyei Albison 1822-ben. Jogi tanulmányai befejeztével hosszabb utazást tett a külföldön, a honnan visszatérve, mint iró kezdett működni. A szabad eszméket merész hangú czikkekben hirdette, úgy, hogy 1843-ban sajtóvétségért fogságba is került. Kiszabadulása után a „Pesti Hirlap” dolgozó társa lett. 1848-ban, mint a nemzetgyűlés választott tagja, szolgálta a hazát. Midőn Teleki László gróf a magyar ügy érdekében Párisba utazott, Irinyi vele ment. A szabadságharcz lezajlása után ő is menekülni volt kénytelen, de bujdosása közben elfogatván, halálra itéltetett; azonban kegyelmet nyert s vérpad helyett börtönbe hurczolták. A hosszú fogság, mint annyi másnak, Irinyinek is megtörte életerejét, úgy hogy az élete delén levő férfiú 1859. február 20-án, 37 éves korában elhúnyt. A „Tamás bátya kunyhója”, Beecher Stowe ma is népszerű ifjúsági munkáját Irinyi fordította először nyelvünkre.
Irányi Dániel ügyvéd (családi nevén: Halbschuh). Szül. 1822. febr. 24-én Toporczon, Szepesmegyében. Középiskoláit Eperjesen, a jogot pedig a pesti egyetemen végezte. 1842-ben megszerezvén a diplomát, továbbra is Pesten maradt és ügyvédeskedni kezdett; e mellett azonban sűrűn irogatott a lapokba is. A szabadságharcz elején képviselő lett, majd kormánybiztosi minőségben működött a felvidéken, 1849-ben tagja volt a debreczeni gyűlésnek is, s az ápril 14-iki határozat alkalmával Irányi vezette a jegyzőkönyvet. 1849. ápril 25-én ismét kormánybiztossá neveztetett ki, még pedig ezúttal a fővárosba, a hol Budavár ostroma alatt nagy erélylyel töltötte be fontos állását. A világosi gyásznap után a külföldre menekült, a honnan sok hányattatás után 1868-ban került vissza a rég nem látott hazába. Visszatérése után előbb Pécs, később pedig mint Békés város orsz. képviselője buzgó tevékenységet fejtett ki a parlamentben, a melynek, puritán jelleme s rendíthetlen elvhűsége miatt mindvégig közbecsülésben álló tagja maradt. Meghalt 1892. november 2-án; meggyászolva, nemcsak a közjogi ellenzék által, melynek kitünő vezérférfia volt, hanem az egész nemzet által, mely egyik leghűbb és legodaadóbb fiát veszté Irányiban.
Degré Alajos iró. Született Lippán, Temesmegyében 1820-ban. Már 1841-ben kezdett az irodalommal foglalkozni, s mint beszélyiró csakhamar szép nevet vívott ki. Irt több regényt s néhány szindarabot is. Eleven kedélye és eleven tolla igen kedveltté tették a 40-es évek társaséletében. Degré a szabadságharczot mint huszárszázados küzdötte végig. Az alkotmányos élet visszaállítása után több izben orsz. képviselő volt, majd visszavonulván az izgalmas politikai élettől, mint az „1848–49-iki országos honvédegyesület” elnöke gondozta egykori bajtársai érdekeit.
Bulyovszky Gyula iró. Született 1823. szept. 10-én Rákoskeresztúron, Pestmegyében. Középiskolái befejezésével a jogi pályára lépett s 1847-ben megszerezte az ügyvédi oklevelet, melynek azonban kevés hasznát vette, mert tehetsége és hajlama az irodalmi pályára terelte. Előbb a „Honderű” és a „Divatlap”, később pedig az „Életképek” munkatársa lett, s e minőségében érte a szabadságharcz, a melyben mint honvéd vett részt. Az alkotmányos élet visszaállítása után ismét a szépirodalommal foglalkozott. Meghalt 1883. april 17-én Budapesten.

A bécsi forradalom kitörése 1848 márczius 13-án.
Vidacs János, jogász, született 1826-ban B.-Komlóson, Torontálmegyében. Fia volt Vidacs Istvánnak, a magyar vasgyár-ipar ez érdemes megalapítójának. Vidacs Jánost jómódú szülei igen gondos nevelésben részesítették, úgy hogy nemcsak a jogi, hanem a bölcsészeti tanfolyamot is elvégezhette. A márcziusi mozgalmakban mint harmadéves jogász vett részt; aztán, midőn a vívmányokat karddal kellett megvédelmezni, ő is felcsapott a honvédek közzé, a hol századosságig vitte. Világos után külföldre menekült, de a szász határon elfogták, s börtönbe vetették. Kiszabadulván, atyja gyárának vezetését vette át. Az 1867-iki kiegyezés után azonban ismét a közélet terére lépett, s becsült tagja lett a képviselőháznak. Egy pénzintézet bukása, a melynek elnöke volt, azonban magával sodorta a derék férfiút. Az élet terhei által megtörve, lelkében elcsüggedve: 1873. november 10-én öngyilkos lett.
Vajda János iró; született 1827. május 27-én Pesten, a hol iskoláit is végezte. Alig rázta le az iskolaport, a művészet által vonzatva, felcsapott szinésznek. Azonban csakhamar megunván e szép, de viszontagságos pályát, ott hagyta a szinpadot és mint nevelő folytatta félbeszakadt tanulmányait. Ez időben kezdett irogatni s hazafias költeményeivel rövid idő alatt jó nevet vívott ki magának. Vajdát nevelői minőségében érte a szabadságharcz, melyet mint honvéd szintén végig küzdött. A szabadságharcz leveretése után besoroztatott; a katonaságtól megszabadulván, ismét Pestre jött és visszavonultan egészen költészetének élt. Vajda azon kevesek közzé tartozott, a kik az elnyomatás alatt a dal édes szavával ébresztgették az ezernyi sebtől vérző nemzetet. Ekkor irta „A virrasztók” czímű versét, ezt a komor hangú, de a remény csillámával megaranyozott hatalmas költeményét, a mely az elnyomatás költészetének mindenha egyik legbecsesebb gyöngye marad. Vajda, ki azóta több kötettel gazdagította irodalmunkat, élő költőink között méltán a legelső helyek egyikét foglalja el.
Noha korára nézve talán nem is igen illett már a „márcziusi ifjak” csoportjába, mindazonáltal e helyütt kell felemlítenünk Egressi Gábort, a budapesti nemzeti szinház felejthetlen művészét, ki fiatalos tűzzel, igaz lelkesedéssel vett részt az ifjúság mozgalmaiban. Egressi Gábor (családi nevén: Galambos) született 1808-ban Lászlófalván, Borsodmegyében, hol atyja ref. lelkész volt. Egressi Kassán kezdte meg szini-pályáját mint tógátus diák. 1835-ben a budai szintársulathoz szegődött, 1837-ben pedig a nemzeti szinházhoz szerződtették. Mint ez intézet immár hírneves művészét érte a szabadságharcz, melyet mint honvéd, majd mint kormánybiztos szolgált végig hű önfeláldozással. A forradalom után Törökországba menekült, s csak 1854-ben foglalhatta el régi helyét a nemzeti szinháznál. Meghalt 1866-ban julius 30-án. Épp előadás közben, Midőn „Brankovics György” czímszerepét játszotta, érte a halál.
Tehát Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Irinyi József Irányi Dániel, Degré Alajos, Vajda János Bulyovszky Gyula és Vidacs János képezték a „márcziusi ifjak” vezérkarát. Ezek közé csoportosult aztán a jurátusi-kar, élükön Sebő Antallal, Gál Ernővel, továbbá az egyetemi hallgatóság, s a polgári osztály ama része, a mely a szabadelvű haladás feltétlen híve volt.
A bizottság, a mely a lakoma és a népgyűlés rendezésére alakult, az „Ellenzéki kör”-ben nap nap mellett értekezletet tartott. A márczius 11-iki ülésen Irinyi József azt az indítványt tette, hogy az alkotmányos reformokra vonatkozó kivánságaikat rövid, velős pontokba foglalják és ezt terjesszék elfogadás végett a népgyűlés elé. Irinyi indítványa elfogadtatván, a pontok megszerkesztésére egy öttagú szűkebb bizottság küldetett ki, a melynek tagjai lettek: Irinyi József, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál és Bulyovszky Gyula.

Nyáry Pál.
(Barabás 1848-iki rajza.)
E szűkebb bizottság még aznap este beható eszmecsere után formába öntötte a népgyűlés elé terjesztendő határozati javaslatot, a következő 12 pontban foglalván össze a nép kivánságait:
Mit kiván a magyar nemzet?
1. Kivánjuk a czenzura eltörlését.
2. Felelős miniszteriumot.
3. Évenkénti országgyűlést.
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereget.
6. Közös teherviselést.
7. Az úrbéri terhek megszűntetését.
8. Esküdtszéket.
9. Képviseletet egyenlőség alapján.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra.
11. Magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
12. Az uniot Erdélylyel.
Márczius 12-én az „Ellenzéki kör”-ben a népgyűlésen teendő indítványok megbeszélése végett nyilvános előértekezlet tartatott. Irinyi a bizottság nevében itt mutatta be először a 12 pont szövegezését, s egyúttal azt az indítványt tette, hogy e kivánságok peticzió alakjában terjesztessenek az országgyűlés elé.
Az értekezlet élénk eszmecsere után elfogadta Irinyi indítványát. Csupán a 12 pont szövegezésén történt az a módosítás, hogy a 9-ik pontba a „képviselet egyenlőség alapján” helyett a „nemzeti bank” kivánsága vétetett fel.
Márczius 14-én délután 2 órakor csakugyan megtartatott a tervezett népgyűlés. Az „Ellenzéki kör” nagyterme, mely nemzetiszínű zászlókkal volt feldíszítve, már kora délután megtelt válogatott közönséggel. Az elnöki emelvényen Klauzál Gábort, Nyáry Pált, Fényes Eleket, Irányit, Petőfit, Jókait, Egressy Gábort, Bulyovszky Gyulát, Irinyi Józsefet, Vasvári Pált, Oroszhegyi Józsát, Vachott Imrét stb. lehetett látni. Köréjük a jurátusok lelkes csoportja sorakozott.
S mig bennt a teremben látható izgalommal várta a közönség a gyűlés megnyitását; azalatt lennt az utczán több ezernyi tömeg verődött össze, lesve az eredményre. A kapualja, a lépcsőház, a folyosó telve volt szorongó, nyüzsgő embersokasággal.
Századok óta ez volt az első nyilvános népgyűlés, a széttagolt magyar társadalom legelső összeforrása, szabad polgárok szabad gyűlekezete.

Metternich és az ördög.
(A birodalmi kanczellár bukásakor Bécsben megjelent gúnykép.)
Végre három óra után Fényes Elek, a kör alelnöke rövid üdvözlettel megnyitotta a gyűlést.
Az első szónok Irinyi volt. Az elnöki szék előtti asztalra állva, tömör előadásban tárta fel a válságos politikai helyzetet. Majd ráutalva a külföld reform-mozgalmaira, indítványt tett, hogy a magyar nemzet is határozottan kifejezett pontokban fejezze ki kivánságát, s e kivánságok peticzió alakjában terjesztessenek az országgyűlés elé. A népgyűlés perczekig tartó éljenzéssel fogadta az indítványt. Erre Irinyi felolvasta a peticziót, mely következőleg hangzott:
 
„Tekintetes Karok és Rendek!
Egész Európa mozog. Az idő félszázaddal előbbre rúgott. Egy gondolat rezgi át egész Európát, hogy a létező állapot tovább nem maradhat.
Nincs többé idő hosszas tanácskozásra, avagy éppen hallgatásra. Az eszmék meg vannak érve, az élet szüksége követeli azokat.
Magyarország pillanatai drágák. Mi máskor hosszú időszak alatt fejlődhetett ki, most rövid úton s haladék nélkül törvénybe foglalandó.
A nemzet nem elégszik meg többé egyes engedményekkel. Egész alkotmányunkat kivánjuk ezúttal tisztába hozatni. (Következik a 12 pont.)
Mi úgy vagyunk meggyőződve, hogy ezekben az alkotmányosság – a haza és dynastia minden barátainak kivánságát fejezzük ki. Mi ezekért mindent készek vagyunk áldozni.
Kérjük önöket, hogy ezen pontokat hazánk jóléte és dicsősége végett, még ez országgyűlés alatt kieszközölni méltóztassanak.
Kelt Pesten, márczius hó 14-én tartott népgyűlésen.”
 
Irinyi csak szakadozva olvashatta fel a kérvényt, mert minden mondatnál megujult az éljenzés. Különösen a 12 pontot fogadta tomboló lelkesedéssel az egybegyült közönség.
Erre az elnök határozatilag kimondta, hogy az Irinyi által felolvasott 12 pont a nemzet elodázhatlan kivánságait tartalmazza.
Ezután az ifjúság nevében Vasvári Pál kért szót. Harsány hangon, folyékony lelkes beszédben pártolta az Irinyi indítványát, a melyet még azzal toldott meg, hogy a peticziót lehető sok aláirással ellátva külön deputáczió vigye Pozsonyba, sőt ha kell, menjen el a küldöttség egyenesen Bécsbe a királyhoz.
Az indítványnak különben az utolsó részét roppant tetszéssel fogadta a közönség.
– Úgy van! – kiáltották többen. Menjünk Bécsbe! Forduljunk egyenesen a királyhoz!
Vasvári, a huszonegy esztendős magas termetű, széleshomlokú, tüzesszemű ifjú, – mint egy szemtanú jegyezte fel – ez első fellépésével azonnal megnyerte az egész jelenlevő közönség rokonszenvét.

A bécsi márcziusi forradalomból.
(Pallet J. tüzmester nem akar lőni a népre.)
Klauzál Gábor, ki tekintélyével, tudásával és szónoki erejével egyaránt uralkodott úgy a forróvérű ifjúság, mint a higgadtabb közönség fölött, bajt sejdített. Attól tartott ugyanis, hogy ha a küldöttség megbizatásában nem jár el a kivánt sikerrel: a mozgalomnak vagy kudarcz leszen a vége, vagy pedig a visszautasított nép ingerültsége, ép úgy mint Párisban, zendülésben tör ki. Vasvári után felállott tehát, s az ő higgadt, inkább az elmére, mint a szívre appelláló szónoki modorával kijelentette, hogy helyesli ugyan a peticzió minden pontját, de sokkal czélravezetőbbnek tartaná, ha az előzetesen Batthyány Lajosnak, az orsz. ellenzéki kör elnökének küldetnék fel, még pedig olyan kérelemmel, hogy terjeszsze a kérvényt az országgyűlési ellenzék értekezlete elé, s ha az értekezlet, – a miben nincsen kétség – elfogadja: köröztessék a peticzió az egész országban aláírások gyűjtése végett. S csak így, százezrek aláírásával adassék az országgyűléshez, hogy azt lehessen azután reá mondani: ime ez a nemzet kivánsága!
Noha Klauzál közvetítő javaslata sokaknak éppen nem tetszett, a többség mégis elfogadta azt. Csak az ifjúság, mely nem akart többé várni, opponált erősen ellene. Soraikból rögtön fel is pattant Irányi Dániel, hogy a gyűlést Vasvári indítványa értelmében hozandó határozatra bírja, de szavai elvesztek a zajban. Ezzel a népgyűlés este fél hétkor véget ért. A közönség zajongva oszlott szét.
Az ifjúság rendes gyűlhelyére: a Pilvax-kávéházba vonult, hogy megbeszélje a további teendőket. Ott beszélgettek, vitatkoztak kisebb-nagyobb csoportokba verődve, a mint egyszerre egy 17–18 éves fiatal ember rohan a kávéházba, minden köszönés nélkül felugrik a billiardasztalra és harsány hangon kiáltja:
– Uraim! Most jöttem a hajóval. A pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok. Nagy hírt hozok. Bécsben tegnap kitört a forradalom. Metternich megbukott. A nép barrikádokat emel és fegyverkezik! …
Villámcsapásként hat e riasztó hír a jelenlevőkre. Egy pillanatra mély csönd áll be. Az arczokon a meglepetés. Mindenre készen voltak, csak arra nem, hogy még Bécs is megelőzze őket.
A pillanatnyi csöndet csengő, érczes hang töri meg:
– Ime a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázzunk?! Nem! Cselekedni fogunk!
Mindenki odatekint, a honnan a hang jön. És ott állott egy asztal tetején Petőfi Sándor, mellén összefont karokkal. Nyakig gombolt egyszerű fekete atilla simúlt hajlékony termetére. Beesett halvány arczát pirosra fösté az izgalom, mélytűzű fekete szemeiben szokatlan láng gyúlt ki. Egész valóján, – mint egy szemtanú beszéli – csodálatos, megdöbbentő vonás ömlött el. Olyan volt e perczben, mint a közeledő forradalom démona.
– Igaz! Úgy van! cselekedni fogunk! – zúgtak Petőfi után az ifjak.
E közben más oldalról is megerősítést nyert a bécsi forradalom kitörésének híre. A lapok is kaptak róla megbízható hiteles tudósítást.
A hír futó tűzként terjedt el az egész városban, mindenütt a legnagyobb izgalmat okozva.
A Pilvax csakhamar megtelt közönséggel Az úri-utczát a járókelők sokasága lepte el.

Vasvári Pál.
Az óriási tetszészaj után, mely Petőfi szavait követte, Irinyi szólalt fel:
– Polgártársak! Petőfinek igaza van. Mi nem érünk rá várni. Ne hagyjuk tehát magunkat a formák életölő korlátai közé szoríttatni. Miután a helyzet egész váratlanul megváltozott, a délutáni népgyűlés határozata is fölöslegessé vált. Semmi bankettezés, semmi peticzionálás többé. Mondjuk ki, hogy mi a 12 pontnak, mint a nemzet kivánságainak azonnali életbeléptetését követeljük.
Erre hosszabb, izgatott vita indult meg. Voltak többen, kivált a korosabbak közül, a kik nem tartották ildomosnak, hogy a népgyűlés elfogadott határozatát az ifjúság ilyen rövidesen megváltoztassa. Ebben az értelemben szólalt fel Klauzál is, a ki értesülvén a történtekről, a Pilvaxba sietett, nehogy valami meggondolatlan lépésre ragadtassa magát az ifjúság.
Erre Sükei Károly, egy jónevü író, a ki azonban abban a szervi hibában leledzett, hogy hebegve beszélt, odaüt az asztalra:
– Nagyon szépen, nagyon okosan beszélt Klauzál polgártárs, de most olyan időket élünk, hogy nem kell az okos emberek tanácsára hallgatni.
Kaczagás támadt e tréfás, de az akkori viszonyokat talalóan jellemző közbeszólásra.
Klauzál látván, hogy minden komoly intelem, most a bécsi izgalmas hírek első hatása alatt, ugyis hiábavaló, elhagyta a kávéházat.
Az ifjúság magára maradt és tovább tanácskozott. Végleges megállapodásra azonban sehogy sem tudtak jutni, pedig már éjfélre járt az idő. Sokan türelmüket vesztve, távozni készülnek. Ekkor Vajda János kibontakozik a tömegből, az ajtóhoz rohan és azt becsukja:
– Uraim! – kiáltja – addig önök innen ki nem mennek, mig nem határoznak.
Ez hatott. Az ifjúság vezetői most már egyetértőleg gyorsan határoztak. Abban történt a megállapodás, hogy holnap az egyetemi hallgatóság belevonásával tüntetést rendeznek. A nemzet kivánságait tartalmazó 12 pontot, a mennyire lehetséges, azonnal életbeléptetik. Semmi körülmények közt sem tágítanak. Sőt, ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.
Most elővették még egyszer a 12 pontot, hogy azt a változott viszonyokhoz mérten kellő formába öntsék.

Nemzeti dal.

Jókai Mór.
Az átnézés közben Vachott Imre, a „Pesti Divatlap” szerkesztője arra figyelmeztette Irinyit, hogy a politikai foglyokról egészen megfeledkeztek, pedig különösen egyik írótársuk: Stancsics Mihály, ki tudvalevőleg szabadszellemű működése miatt most is fogságban ül, megérdemelné, hogy róla sem feledkezzenek meg. Vachott e felszólalására csakugyan elhatározták, hogy a státusfoglyok szabadon bocsájtását szintén beveszik a nemzet kivánságai közé. A katonaságról szóló 10-ik és 11-ik pontot összevonták tehát, s 11-ik pontnak az államfoglyokról szóló kivánságot tették. A 12 pont végleges szövegezésében aztán a következőleg hangzott :
 
Mit kiván a magyar nemzet
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
1. Kivánjuk a sajtó szabadságát, a czenzura eltörlését.
2. Felelős miniszteriumot Buda-Pesten.
3. Évenkénti országgyűlést Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereget.
6. Közös teherviselést.
7. Az úrbéri terhek megszűntetését.
8. Esküdtszékeket, képviseletet egyenlőség alapján.
9. Nemzeti bankot.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre; a külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A politikai statusfoglyok bocsájtassanak szabadon.
12. Kivánjuk az uniót Erdélylyel.
Egyenlőség, szabadság, testvériség.
 
Midőn a teendőkben legnagyobbrészt már megállapodtak, Petőfi felszólal és azt mondja, hogy a holnapi nagy napra neki is van valamije, a mi bizonyára lelkesítő hatást fog kelteni; s ezzel egy összehajtogatott iratot vett ki zsebéből, a melyen az ő szép, szabályos betűivel egy vers volt írva. Kérték, hogy olvassa fel, de nem akarta. „Majd holnap.”
A költő egyik barátja: Szikra Ferencz jurátus azonban véletlenül megpillantja a költemény kezdő sorát, mely imígy hangzott :
„Rajta magyar, most vagy soha!”
– Barátom – szól a költőhöz Szikra – előbb talpra kell állítani a magyart, aztán: rajta!

Vachott Imre.
Petőfi, a ki máskor éppenséggel nem szivesen fogadta az avatatlanok efféle megjegyzéseit, most nem vette zokon a jóakaratú kritikát, hanem mosolyogva fordúlt Szikrához:
– Igazad van. A verset még az éjjel útmutatásod szerint kikorrigálom.
Éjfél elmúlt, mire mindennel rendbejöttek. A szerepeket kiosztották, figyelmeztetvén mindenkit, hogy korán reggel itt legyen a Pilvaxban. A kávéház erre lassanként kiürült. Az ifjak, mint a kik merész, sőt talán végzetes dologra készülnek, halk beszélgetés között hazaszéledtek.

A „Landerer és Heckenast” czég nyomdája 1848-ban.
Másnap, 1848. márczius hó 15-én (szerda nap volt) reggel, még alig pittymallott, az ifjúság a Pilvaxba máris gyülekezni kezdett.
Komor, nyirkos, hideg idő volt. A látóhatárt szürke föllegek borították. A lombfakasztó tavasznak még sehol semmi nyoma. Havas eső esett, mely nyomban locspocscsá olvadt.
De az ifjakat e rossz időjárás nem tartotta vissza a cselekvésben. Egymásután érkeztek meg Vasvári, Jókai, Bulyovszky, Irinyi, Petőfi, Irányi Dániel, Vajda János, Nyári Albert báró, Vidacs, Sükei Károly, Gál Ernő, Oroszhegyi Józsa stb. Degré Alajos vidéki tartózkodásából épp márczius 15-én reggel érkezett vissza a fővárosba; s meghallván mi történik, egyenesen idesietett.
Reggel hat órakor a vezetők legnagyobb része már mind együtt van. Bulyovszky, Jókai, Petőfi és Vasvári még egyszer átnézik a 12 pontot, aztán egy másolatát az úri- és a kigyó-utcza sarkára kifüggesztik. A forradalomnak az első plakátja írott volt. Nagy, gömbölyű, olvasható betűkkel állítólag Oroszhegyi Józsa írta.
A mint az utcza élénkülni kezdett, a járókelők kiváncsian álltak meg a plakát előtt: olvasni kezdték. Sükei Károly odamegy és hangos szóval magyarázza az egyes pontokat. Egy titkos rendőr, a dadogva kiabáló Sükeit eszelősnek tartván, be akarja őt kisérni; a közönség azonban, mely egyre nő, elűzi a detektivet. Számosan elmulasztják teendőiket és a tömeghez csatlakoznak, mert híre fut, hogy az ifjuság, mely a Pilvaxban már gyülekezik, készül valami nagy dologra. Ezalatt bent a kávéházban mozgalmas élet támad. A kiváncsi közönség csakhamar megtölti az egész helyiséget. Az épület előtt is csoportosulás támad.
Jókai Mór most feláll egy asztalra és lelkesítő beszéd kiséretében bemutatja a kiáltvány alakjában szerkesztett 12 pontot.
– Testvéreim, – így szólt a többi közt, – a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulnunk kell nekünk is.
Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak s kivánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel. Majd felolvasván a 12 pontot, e szavakkal végzi beszédjét:
– És ezen jogokat követelni tartozik a nemzet, bízva önerejében és az igaz ügy istenében.
Viharos éljenzés fogadta Jókai beszédjét. Erre felemelkedik Petőfi, s bemutatja a következő legújabb költeményét:
NEMZETI DAL.
1. Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 
2. Rabok voltunk mostanáig,
Kárhoztattak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldön nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 
3. Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 
4. Fényesebb a láncznál a kard.
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis lánczot hordtunk:
Ide veled régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 
5. A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez,
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 
6. Hol sirjaink domborúlnak,
Unokáink leborúlnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 

A pesti nemzeti szinház 1848-ban.
A hatás leírhatatlan. A költemény, melynek minden szava láng, minden betűje tűz, valóságos extázisba hozza az amúgy is lázas kedélyeket. Az ifjúság elragadtatásában vállaira kapja a költőt s körülhordozza a teremben.
– Most menjünk az egyetemre, hívjuk csatlakozásra a hallgatóságot! – kiáltja Vasvári.
Az ifjúság a felhívásra zsibongva indul meg a kávéházból. Elől Petőfi, Vasvári, Jókai és Irinyi. Mellükön kokárda. Előttük egy jurista nemzeti szín zászlót visz. .
Eleinte kicsiny volt a csoport, de az útczai közönség csatlakozásával csakhamar hatalmas tömeggé nőtt a tűntetők száma.
– Éljen a szabadság! Éljen az egyenlőség! Éljen Kossuth! – zúgott fel minduntalan.
A menet az orvosegyetemre tartott. Az orvosi fakultás a hatvani és ujvilág-utczák sarkán levő kétemeletes ódon épületben, – a hol most a felső leányiskola van, – volt elhelyezve. Az előadások épp megkezdődtek, midőn a tűntető menet odaért. A tömeg ellepte a folyosókat és az udvart. Az ifjúság vezetői, legelől Vasvári „Éljen a szabadság!” – köszöntéssel nyitottak a tantermekbe, felszólítván a hallgatóságot, hogy csatlakozzék a tűntetőkhöz.
Az orvosnövendékek dörgő éljenzéssel fogadták a felhívást. A professzorok természetesen ellenkeztek és azzal a kifogással álltak elő, hogy a tanuló-ifjúságnak nem szabad a politikába avatkozni.
– Testvérek! – hangzott be a folyosóról. – Ne hallgassatok most a professzorokra, mikor a haza tettre szólít. Le a tanítói zsarnoksággal! Jőjjetek az udvarra!
– Az udvarra! Az udvarra! – ismételte száz torok.
A tantermek egy percz alatt teljesen kiürűltek. A medikusok otthagyván álmélkodó tanáraikat, tömegesen rohantak az udvarra, hogy a tűntetőkhöz csatlakozzanak. Itt Jókai felolvassa a 12 pontot; Petőfi pedig, elszavalván költeményét, mindnyájokat megesketi.
Innét a menet az orvosnövendékekkel megszaporodva a Ferencziek-terére indúlt, a hol a mostani bazár-épület helyén a mérnök-iskola volt. Hasonló lelkes jelenetek közt a mérnök-hallgatók is csatlakoznak. Most a tömeg folyton szaporodva, a papnövelde-utczába: a központi egyetemhez vonúlt, hol a jogászokat és bölcsészeket vonta magához. A jogi fakultáson épp egy öreg professzor: Tipula tartott előadást. A mint Vasvári az ifjúság élén beront a terembe, a tanár ijedten kiáltja el magát: „Jesszus! Kiütött a forradalom!” S ezzel régimódi nagy czilinderét fejére csapja és elrohan.
Ekkor már az egész főváros talpon állott. A tüntetés híre gyorsan eljutott mindenfelé. A tömeg, mint a hólavina, rohamosan nőtt. Nem telt bele egy óra és a szakadó havaseső daczára, az egész egyetem-tér, egyetem-utcza, papnövelde utcza, kecskeméti-utcza zsufolásig megtelt éljenző, rivalgó lelkes közönséggel.

Egressi Gábor.
Ekkor csatlakozott a menethez több színész-társával Egressi Gábor, a ki az „Életképek”-ben azon frissen így írja le benyomásait:
… „A márczius 15-iki téren nagyszámú rivalgó sokaságot találok, mely mindig növekszik; kérdezem: mi történik itt? Azt felelik, hogy az ifjuságot szabadítják iskoláikból, hol tanítóik bebörtönözve tartják, megtiltván nekik kicsapási bűntetés terhe alatt csoportosúlni és politizálni.”
Néhány percz múlva Jókai az ifjak vállain kiemelkedik a sokaságból, a programmot felolvassa, mely a nemzet kivánatait adja elő, reámutat az Isten szabadító kezére, mely a népek felett szemlátomást kiterjeszkedik, tolmácsolja szózatát az időnek. A lelkesedés rémítő rivalgással visszhangoztatik a sokaság részéről.

A „Talpra magyar” dallama.
Énekhangra és zongorára 1848. márczius 15-én szerzette Kálozdi János.

A „Talpra magyar” dallama.
Énekhangra és zongorára 1848. márczius 15-én szerzette Kálozdi János.
Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint itélet halálangyala. Elűvölti nemzeti dalát! E hangok leírhatatlanok. Most is látom és hallom azokat. És örökké fogom látni és hallani, mert a kép és a hang elválaszthatlanok. Leírhatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt s megesküvék Isten szabad ege alatt. Hangosan dobogott minden kebel, dobogá az érzelmet: „most vagy soha!” …
A helytartó-tanács ideiglenes elnöke: Zichy Ferencz gróf, hírét vevén a tűntetéseknek, tanácstalanul állott e nagyarányú mozgalommal szemben. Nem mert tettlegesen beleavatkozni, mert attól félt, hogy a megbántott nép haragja, miként Párisban és Bécsben, itt is nyílt zendűlésben fog kitörni.
A városi hatóság sem elegyedett a dologba. Sőt a tanácsbéli urak közül többek még örültek a hazafias mozgalomnak. Maga a polgármester: Rottenbiller Lipót, ki német hangzású neve daczára, példás jó hazafi volt, több ízben egész nyiltan fejezte ki rokonszenvét a czélbavett alkotmányos reformok iránt.
A katonai helyőrség azonban megrettenve, a legvégsőre készült. A kaszárnyákban fegyverbe állították a legénységet. A budai vár tüzérsége parancsot kapott, hogy-a Pestre irányzott ágyúknál égő kanóczczal kezében várja a további parancsot.
De az ifjúság nem rettent vissza a katonaság ez előkészületeitől. Pedig összes fegyvere a 12 pontból és Petőfi költeményéből állott. Ezzel a 30–40 soros proklamáczióval és ezzel a hat strófás verssel indúlt útnak, hogy felrázza aléltságából a magyar népet és kivívja a nemzet alkotmányos jogait.
És e proklamáczió és e költemény megtette csodálatos hatását. Az ifjúság háta mögött immár tízezernyi fanatizált tömeg állott, mely zúgó áradatként kész volt elsöpörni maga előtt minden akadályt.
Petőfi elszavalván nemzeti dalát, így szólott:
– Most a programmot a nyomdába fogjuk vinni és ki fogjuk nyomatni.
– Budára kell menni – kiáltotta egy hang a tömegből, – s a czenzort aláírásra kényszeríteni.
– Czenzorhoz nem megyünk! – kiáltotta vissza Petőfi. Nem ismerjük el többé. Tehát fel a nyomdába!

A szabadsajtó első példánya.
(Egykoru rajz után.)
A tömeg erre az egyetem-térről megindúlt a hatvani-utcza felé. A hatvani- és szép-utczák sarkán, a mostani gr. Pálffy-házban, a földszinten, a hol ez időszerint a Mérai-kávéház van, volt a „Landerer és Heckenast” czég nyomdahelyisége. Abban az időben a főváros hat nyomdája közt ez volt a legjobban berendezve. E mellett a czégtársak: művelt, felvilágosodott emberek.
A mint a nép a hatvani-utczába ért, a havaseső, mely egy kissé szünetelt; ujból megeredt. Metsző, hideg szél süvített végig az utczán. De a tömeg sürű, zárt sorokban, mint a sziklafal állt meg a nyomda előtt. Senki sem törődött most a zordon időjárással. Petőfi feláll a kapú szögletkövére és harsány hangon kiáltja:
– Most egy bizottmány bemegy a műhelybe s a programmot kinyomatja. Mindjárt visszatérünk az eredménynyel. Addig itt kint legyünk békével.
– A „Nemzeti dal” kinyomatását is követeljük! – kiáltották többen a sokaságból.
– Az is meglesz! – felelte Petőfi. Csak legyünk egy kis türelemmel.
Erre Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi a nyomdába mentek. Landerer Lajos, az egyik czégtárs, a nyomdahelyiség ajtajában már várta a küldöttséget.
– Azért jöttünk, – fordúlt Petőfi Landererhez, – hogy a két kézíratot, – s erre a költő előmutatta a 12 pontot és a „Nemzeti dal”-t, – kinyomassuk.
– Lehetetlen uraim, nincs rajta a czenzor engedélye, – felelte Landerer szárazon.
A küldöttség tagjai zavartan összenéznek. Hirtelenében nem tudják, mitévők Iegyenek most.
Ekkor Landerer odasúgja Irinyi Józsefnek:
– Foglaljanak le egy sajtó-gépet.
E jóakaratú figyelmeztetésre Irinyi odamegy a legnagyobb géphez és ezen szavakkal teszi rá a kezét:
– E sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk, követelve kézirataink kinyomatását.
– Az erőszaknak nem állhatok ellent, – felelt meghajtva magát Landerer és nyomban kiadta személyzetének az utasítást, hogy fogjanak haladéktalanul munkába.
– Éljen a sajtószabadság! Éljen a nép! – kiáltással fogadta a nyomdaszemélyzet az utasítást.
A két kézíratot tüstént szétvagdalták és a tiz legügyesebb munkás lázas sietséggel fogott a szedéshez.
Ez alatt odakint a közönséghez Vasvári, Degré, Irányi, Jókai, Egressi Gábor és egy izraelita vallású fiatal orvos, kinek nevét azonban nem jegyezte fel a krónika, tartottak gyújtó beszédeket. Irányi Dániel az első emeleten levő „Nemzeti kör” erkélyéről német nyelven is szólt a néphez, megmagyarázván a 12 pont értelmét is.
Mintegy háromnegyed óra múlva, délelőtt féltizenkettőkor, a zakatoló nyomdagép alól végre kikerült a szabad sajtó legelső szülöttje: a 12 pont első példánya.

Az első népgyülés a nemzeti muzeum előtt.
(A Kálozdi János által 1848-ban kiadott zenemű czimlapjáról.)
Irinyi, ki Petőfivel együtt ott őrködött a nyomdában, még azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül a nyomtatványt és rohant vele az utczára, hogy bemutassa a népnek. Mint valami diadaljelvényt meglobogtatta feje fölött és messze dörgő hangon kiáltá:
– Márczius tizenötödike délelőtt féltizenkettőre nagy időszak a magyarok történetében. Ime! Itt van a sajtószabadságnak az első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, azon dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet: a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.
Még le sem csillapult az éljenriadal, mely Irinyi szavait követte, midőn örömtől felmagasztosult arczczal Petőfi jelent meg a nyomdaajtóban. Magasra emelt kezében nyomtatványt tartott: forradalmi dalának legelső példányát. A közönség minden magyarázat nélkül megértette a költő örömteljes felindulását.
– Itt a szabad sajtó második szülöttje! – kiáltották a közelállók. Éljen Petőfi Sándor! Halljuk még egyszer a nemzeti dalt!
– Halljuk! Halljuk! – zúgta rá ezernyi torok.
Petőfi előlépett és szavalni kezdett. A hatás talán még nagyobb volt, mint az egyetem-téren. A kiknek alkalmuk nyilt e fenséges jelenetet látni, soha sem felejtették el. A költő érczes szava, mint égzengés hangzott végig a megilletődött tömegen; megremegtetve, lázba ejtve a szíveket.
Degré Alajos, ki közvetlen szemtanúja volt e jelenetnek, emlékirataiban ekként írja le a páratlan hatást:
… „Életemben se láttam soha ily gyújtó hatást. Mintha a felhők nem is havat, de villany-szikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a kebel mint gyúanyag egyszerre lángba csapott volna fel.
A második versszak után a refraint:
 
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.
 
A sokaság mint vihar után dörgé.
Nem gondolt többé senki hóval, esővel: esernyőjét mindenki összevonta, s mintha fegyverré alakult volna át; fenyegetőleg emelte magasra:
Mikor elvégezte Petőfi, darabig még helyén maradt és élvezte. a leírhatatlan hatást.»
Az elragadtatás hasonló hangján szólnak e jelenetről az akkori összes laptudósítások is.
A „Talpra magyar” keletkezéséről maga Petőfi „Lapok P. S. naplójából” czímű töredékes feljegyzéseiben a következőket írja:
… „A nemzeti dalt két nappal előbb, márczius 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság márczius 19-én akart adni, mely azonban szükségtelenné válván, elmaradt. Mig én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának” …

Táncsics Mihály.
(Barabás 1848-iki rajza.)
A nyomdában egész délig szakadatlanúl működtek a gépek, ezernyi példányban szórva a két nevezetes nyomtatványt. De ez mind kevés volt. Mindenki akart belőlük kapni, de a jelenlevők tizedrészének sem jutott. „Midőn az első nyomtatott példányok a közönség közt szétosztattak, – írja a nép hangulatát festve egy szemtanu, – nem lehet állítani, hogy nedvesek voltak-e már a sajtótól, vagy az olvasók örömkönnyei által áztattattak meg, mert leírhatlan azon lelkesedés, melylyel mindenki kebléhez, ajkához szorítá a hatalom legnagyobb tényezőjét, a szabad sajtó első szülöttjét! Mintha a közönség minden tagja egy-egy imádott kedvesét szabadította volna meg sötét börtönéből, oly elragadtatással örvendett a bilincseiből kiszabadított gondolatnak, azon egyetlen kincsnek, mely az embert a teremtés koronájává magasztosítja” …
A Ferencziek templomában delet harangoztak, a kék blúzos munkások haza indúltak ebédelni. A közönség azonban nem tágított, zajongva követelt példányokat a szabad sajtó ez első termékeiből. Végre is Irinyi, hogy megnyugtassa a békétlenkedő népet, szót emelt:
– Polgártársak! Dél van; a nyomda fáradt munkásai hazamennek ebédelni. De mindjárt ebéd után, már egy órakor megint hozzáfognak a nyomtatáshoz; s a gépek addig meg nem állanak, mig annyi példány el nem készűl, hogy mindenkinek jusson úgy a programmból, mint a versből. Délután három órakor a nemzeti muzeumnál lesz a kiosztás. Ott legyen mindenki, a ki hazáját szereti, mert egyéb fontos tennivalónk is lesz még. A városházára megyünk és fel fogjuk kérni Pest város nemes tanácsát, hogy velünk érzelemben és kivánatokban egyesüljön és lépéseinkben segéljen. Most térjenek haza békességgel!
A nép hazafias dalok éneklése közben megnyugodva oszlott szét.
Délben az ifjúság küldöttségileg a nemzeti szinház igazgatóját: Bajza Józsefet kereste fel, hogy estére ingyenes előadásban, a nap örömére Katona József „Bánk-bán” czímű drámáját adassa elő. Bajza igen szivélyesen fogadta a küldöttséget, megigérve, hogy a nép óhajtásának eleget tesz.
Három óra elérkezett. A közönség a város minden részéből nagy tömegekben tódult a muzeum előtti térre.
A Nemzeti Muzeum impozáns palotáját akkoron még nem körítette vasrács. Lépcsőzetes főbejárata előtt, hol most az Arany-szobor áll, hepehupás térség terült el, várva a rendezésre és a befásításra. A közönség ezt a térséget özönlötte el, az ifjúság pedig a muzeum széles lépcsőzetén foglalt helyet.
A nyomda ekkor már ismét erős működésben volt. Mihelyest egy-kétszáz példány elkészült, Landerer fürge szedőfiúk által azonnal elküldte a nyomtatványokat az ifjúság vezetőinek, a kik szétosztották azokat a nép között. A 12 pontból német nyelvű példányokat is lehetett immár látni. Az ifjúság vezetői ugyanis a programmot németül is kinyomatták, – a fordítást Irányi eszközölte, – hogy a polgárság ama részét, mely nem értett magyarul, szintén megnyerjék a mozgalomnak.
A muzeum előtt összesereglett roppant sokaságot Vasvári üdvözölte, örömének adván kifejezést, hogy a magyar nép is megértette végre a kor intő szavát. Ezután Irinyi a 12 pont jelentőségét magyarázta meg, indítványozván, hogy a szabad sajtó két legelső terméke, a mai nap örök emlékére a muzeum levéltárában helyeztessék el.
Úgy történt. Kubinyi muzeumi igazgató a nép óhajtásához képest azonnal levéltárba helyezte a két történeti emlékű nyomtatványt. Petőfi a saját költeményének szélére a következő sorokat vezette:
„Az 1848-iki márczius 15-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélegzete. Petőfi Sándor.”

Kard és czopf.
(Gúnykép 1848. év elejétől.)
Alig helyeztetett el a két nyomtatvány a muzeumban, midőn a közönség Petőfi éltetésével ismét a „Talpra magyar”-t kivánta hallani. A nép nem tudott betelni a hatalmas riadó szépségeivel. Sokan már majdnem kivül tudták, a refrénjét pedig az egész tömeg mindig utána dörögte a költőnek.
Petőfi a lépcsőzet baloldali oldalpárkányáról szavalta el immár ötödször forradalmi dalát. Perczekig tartott az éljenzés, a mint a költő szavalását bevégezte. A nép tombolt, ujjongott elragadtatásában. Őszbevegyült, komoly férfiak szemében megcsillant a lelkesedés könnye. A nők kendőiket lobogtatták.
Irinyi most arra kérte a közönséget, hogy küldöttséget válaszszon, a mely felhívja a városi tanácsot a csatlakozásra. Irinyi szavait azonban, mint gyermekszót a menydörgés, elnyelte a meg-megujuló „éljen”-rivalgás, mely még mindig Petőfinek szólt. Ismételnie kellett kérelmét.
A küldöttséget kikiáltással végre megválaszthatták: Tagjai lettek: Petőfi, Jókai, Irinyi, Vasvári, Irányi és Egressi Gábor.
A küldöttség azonnal elindult a városházára. A nép, a hatvani-utczán, kigyó-utczán át, mint a tengeráradat hömpölygött a küldöttség után, s ellepte a városház-tért.
A városi tanács, több polgár felszólítására, éppen rendkívüli ülést tartott, megbeszélendő a mozgalommal szemben a teendőket. Résztvettek a tanácsülésen: Szepessy Ferencz polgármester, Rottenbiller Lipót alpolgármester, Kacskovics Lajos főjegyző, Holovics Boldizsár tanácsnok, Staffenberger István szószóló stb.
A küldöttség, melyhez útközben Nyáry Pál és Klauzál Gábor is csatlakozott, egyenesen a tanácsterembe nyitott. Irányi Dániel röviden tolmácsolta a nép kivánságát, s arra kérte a tanácsot: hogy ezúttal kivételesen nyilt közgyűlés tartassék, a melyen ők is, mint a nép küldöttjei, résztvehessenek.
A magisztrátus részéről Kacskovics Lajos főjegyző válaszolt, kijelentve, hogy a tanács a nép programm-pontjait, kevés különbséggel, magáévá teszi. Majd Rottenbiller alpolgármester szólalt fel:
– Üdvözlöm önöket, – mondá, – mint a tavasz első fecskéit. Önök hozzák a teljes szabadság reményeit, önök verték le a sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva: a rendzavarásoktól.
Harsány üdvözléssel fogadta a küldöttség a polgármester lelkes üdvözlését.

A „Talpra magyar” hatása. Allegorikus kép.
Rajzolta Kollarz.
Most azonban feláll Holovics tanácsnok és kijelenti, hogy ő a közjót szívén viseli, de elvek elfogadására nem engedi magát kényszeríteni. Azt kivánja tehát, hogy a nép előterjesztését a tanács előbb zárt ülésben vitassa meg, s csak azután adja tudtára a népnek határozatát.
A lelkesedés hevét Holovics rideg és visszautasító kijelentése egy percz alatt kioltotta. A méltatlankodás moraja zúgott végig a küldöttség tagjai közt. A tanácsurak zavartan összenéznek. Rottenbiller próbálja meggyőzni Holovicsot, ki azonban makacsul ragaszkodik nézetéhez.
Eközben a nyitva hagyott terem ajtaján a folyosókról betódul a közönség. Az izgatottság perczről-perczre nő. Ekkor Irányi, ki a hosszú zöld asztal felső végén ülő Szepessy polgármesterhez sehogy, sem tud férkőzni, felugrik az asztalra; miközben egy kalamárist feldönt, s három lépéssel ott terem az álmélkodó polgármester előtt.
– Mi nem érünk rá addig várakozni, – kiáltja ingerülten, – mig a tanácsuraknak tetszik. Kivánjuk a 12 pont azonnali aláiratását.
Ha Nyáry Pál higgadt, tapintatos modorával közbe nem lép: baj lett volna a dologból; mert Holovics magatartása már az alant váró tíz-tizenkét ezernyi tömegnek is tudomására jutott. Szepessy Ferencz polgármester megértvén a helyzet válságát, tollat ragadott és minden habozás nélkül gyorsan aláírta az eléje tett programm-pontokat, azután épp oly gyorsan ráütötte a város pecsétjét.
Irányi az aláírt okmánynyal a tanácsterem nyitott ablakához rohan és tudtára adja a népnek, hogy a városi tanács épp e perczben magáévá tette kivánságaikat. Egetrázó éljenzés támad ez örömhírre.
– Hadd lássunk valakit a tanácsurak közül is! – ordítja valamelyik kételkedő. Halljuk Rottenbillert!
A polgármester enged a hívásnak és a városház erkélyéről lelkesítő beszédét intéz a néphez, maga is megerősítvén Irányi kijelentését.
Most Nyáryt, majd Klauzált akarja hallani a tömeg. Mindkettő gyönyörű beszédben emlékezik meg a mai szép napról, a melynek korszakos jelentősége csak emelkedni fog, ha a nép eddigi rendszeretetét megőrizve, szenvedélyes kitörésekre ragadtatni nem engedi magát.
Egyáltalán e két kiváló férfiúnak, szintén elévülhetlen érdeme van a márcziusi napok fényes sikerében. Mert míg egyrészt nem zárkóztak el e hővérű ifjúság merész törekvései elől, sőt tekintélyük súlyával még elősegítették azok. megvalósítását; másrészt a mozgalom vezetését kellő időben kezükhöz ragadván, mindent elkövettek, hogy a hazafias tüntetés mindvégig megtartsa komoly méltóságát.
Nyáry és Klauzál után még Jókai és Vasvári szóltak a néphez; Petőfi ismételten elszavalta költeményét, Irinyi pedig felolvasta a tanács által elfogadott 12 pontot.
Ezalatt fontos megállapodások történtek a tanácsülésen. Elhatározták, hogy a 12 pontot peticzió alakjában külön küldöttség viszi Pozsonyba az országgyűlésnek. A küldöttség, mely a nép választottjaiból és a város tisztviselő-karából elegyesen állíttatik össze, egyúttal a trónhoz is járul, megkérendő ő Felségét, hogy népképviselet alapján új országgyűlést hívjon össze Pestre. Megkeresik István nádort is, hogy kérelmüket hathatós befolyásával a koronás királynál támogassa.

A helytartósági épület 1848-ban.
Elhatározták továbbá, hogy a rend és közbiztonság fentartására külön bizottságot alakítanak, s a polgárságból önkénytes jelentkezéssel e czélra külön nemzeti őrséget szerveznek. A „közcsendi bizottmány” 14 taggal nyomban meg is alakult és tagjai lettek: Rottenbiller Lipót alpolgármester, Kacskovics Lajos főjegyző, Staffenberger István szószóló, Molnár György szószóló-segéd, továbbá: Nyáry Pál, Klauzál Gábor, Tóth Gáspár, Gyurkovics Máté, Irinyi József, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Irányi Dániel, Hengel Alajos és Egressy Sámuel. A bizottmány elnökségét Rottenbiller vállalta magára, a jegyzői tiszt vitelére pedig Irányi Dániel kéretett fel.
De volt ennél még közelebbi teendő is. A helytartó-tanácsot kellett rászorítani, hogy a nemzet kívánságait a czenzura eltörlésével és Stancsics státus-fogoly szabadon-bocsájtásával mielőbb elismerje. Legalább részben bevégzett tényeket akartak teremteni, nehogy a hatalom időt nyerve, kijátszhassa a népet. Egyben arra is fel akarták hívni Zichy Ferencz grófot: hasson oda, hogy a sorkatonaság ne avatkozzék a mozgalomba, miután a rend fentartását külön e czélra alakítandó őrség szervezésével maga a polgárság veszi át.
A küldöttség, mely legnagyobbrészt a „közcsendi bizottmány” tagjaiból állott, Nyáry Pál vezetése alatt egyenesen a tanácsülésből indult Budára, kisérve a nép ezreitől. A helytartótanács az országház-utczában, amaz épületben székelt, ahol most a belügyminiszterium rendőri osztálya van.
„… Határtalan lelkesedés közt vonúltunk fel a várba – írja Degré „Visszaemlékezéseim”-ben, – hol a tüzérséget égő kanóczokkal ágyúik mellett láttuk állani. „Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!” kiáltással vonult el előttük a tömeg.
A helytartótanács éppen ülésezett. Nehányan bementünk a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket és folyosókat foglalta el.
A nagyságos urak helyet kináltak a zöld asztal körül. Elfoglaltuk.
Bemutattuk a 12 pontot, melyek kívánságainkat tartalmazzák. Semmi kifogást sem tettek. Kivántuk, hogy a sajtó felszabadulását a helytartótanács azonnal mondja ki és a czenzorokat mozdítsa el. Ellenvetés nélkül megtették.
… Az államfoglyok azonnali szabadonbocsájtatását kértük. Azonnal kiadatott a rendelet, hogy az illetők börtönajtajai megnyittassanak.
Soha életemben oly rémült arczokat nem láttam, – mondja tovább Degré, – mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt. Odryé csak ugy játszott a zöldbe és a sárgába, Nyéky (a czenzor) meg oly szeretetreméltóan mosolygott, mintha sikerült volna egy shakespearei darabot leszorítani a játékrendről; de hogy az a nyájasság nem szívből jött, mutatta homlokának verejtéke, melyet nem győzött eléggé törülgetni. Pedig csak a kaput kellett volna bezárniok, hát el van fogva az egész forradalom minden vezetőivel és kezdeményezőivel együtt. Szerenese, hogy nekik velünk, nekünk meg velük volt dolgunk. Csaknem kedélyes társalgás folyt.
Kivülről győzelmi zaj hangzott fel. A foglyok kiszabadítvák. Barátságos kézszorítással bucsúztunk el a helytartótanács uraitól, mintha csak látogatáson lettünk volna …”
Így ír a küldöttség eljárásáról Degré, mint egyik szemtanu. Tény, hogy a helytartótanács csak a rémület hatása alatt adta meg a kért engedményeket. Attól tartott, hogy vonakodása esetén véres zendülés üt ki, a melynek dühe legelső sorban a kormányszék tagjai ellen fog irányúlni. Zichy Ferencz gr., a kormányszék ideiglenes elnöke tehát, a veszélyes játékhoz jó arczot vágván, még azon hevenyében maga fogalmazta meg az engedmények megadásáról szóló határozatot, mely a városi tanácshoz intézett átirat formájába öntetett. Ez az átirat, melyet a küldöttség tagjai nyomban ott átvettek, a következőleg hangzik:

Statusfoglyok kiszabaditása.
(Egykoru eredetije az 1848–49-iki országos ereklye-muzeumban.)
„Pest Szabad Királyi Város becsülendő értelmes és gondos N. N. Fő-Birája, Polgármestere s többi Tanácsnokai, hites Polgárai és egész Községének
Pesten.
Nemes Városi Tanács!
E város polgárságának közgyűléséből rendelt választmány oly kérelemmel járulván e kir. Helytartó-tanácshoz, miként e városban mutatkozott ingerültség lecsillapíthatása tekintetéből
1-ször Sztancsics Mihály, ki egy általa közrebocsátott könyv miatt bebörtönöztetett, az ellene indított perbeli eljárás befejezéseig Nyáry Pál Pestmegyei másodalispán kezessége mellett, fogságából azonnal szabadon bocsáttassék.
2-szor. Hogy a’ megelőző könyvbirálat tüstént megszüntetvén, tökéletes sajtószabadság létesíttessék, az utólagos vagy is repressiv könyvbirálat azonban a’ fennálló Törvények szerint egy, az eddig működött könyvbirálók kizárásával olly egyénekből alakitandó testület által gyakoroltassék, melyek a’ közönség bizodalmával birnak.
3-szor. Hogy a’ katonaságnak beavatkozása mellőztessék – miután az említetteknél fogva különben is a’ két helybeli hatóság a személy és vagyonbátorság föntartásáról kezeskedik – ugyan e királyi kormányszék e’ városi Tanácsnak ezennel tudtul adni kívánta:
az elsőre, hogy Sztancsics Mihály; noha rendelkezése alá nem tartozik e’ királyi Helytartótanácsnak, még is közbenvetése folytán valósággal szabadon elbocsáttatott.
a 2-ra, hogy kebelbeli könyvbirálati főhivatal Elnöke az iránt gondoskodni fog, miszerint az eddig divatozott előzetes könyvbirálat addig, míg e’ részben a törvényhozás határozottan nem rendelkezik, helyt ne fogjon, az utólagos könyvbirálat pedig nem az eddig működött könyvbirálók, hanem egy közbizodalommal felruházott egyénekből álló testület által élő törvényeink szerint gyakoroltassék.
a 3-ra, hogy törvényeink értelmében különben is a’ közcsend, bátorság és rend fentartása a’ helybeli hatóságokat illetvén, azon esetre pedig, ha erre önerejüket elégtelennek látnák, szabadságukban, sőt tisztükben állván, az e végre rendélt katonai erő segedelméhez folyamodni, miután a helybeli két hatóság az ikervárosokban fentartandó közrend és bátorság iránt e királyi kormányszéket biztosítja, a’ katonaság közbenjárásának szüksége önkényt megszűnik.
Minek tudatása mellett nem kételkedik a k. Helytartótanács, miként e Városi tanács törvényes hatóságához képest nem csak az ideiglen felzavart csend helyreállítása, hanem annak, valamint a közcsend, és bátorság folytonos fentartása felett is éber figyelemmel őrködendik:
Kelt Budán a’ magyar királyi Helytartótanácsnak ezernyolczszáz negyvennyolczadik évi Bőjtmás hó tizenötödikén tartott Üléséből.
Ezen városi Tanácsnak
Jóakarói
Gróf Zichy-Ferencz s. k.
Nyéky Mihály s. k.”

A „közcsendi bizottmány” első proklamációja a közönséghez.
Melléklet „Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története” cimü műhez.
Azalatt, míg a helytartótanács az átirat megszerkesztésével foglalkozott: az örömittas tömeg a fejérvári kapunál levő kazamáta-börtön elé vonult; ahol a népjogok egyik legbátrabb hirdetője, Stancsics Mihály iró ült fogságban. Legelső sorban ennek a szabadonbocsájtását követelte a nép.
Stancsics Mihály, kinek neve szintén elválaszthatatlanul fűződik a márcziusi eseményekhez, a veszprémmegyei Ács-Teszéren 1799-ben született, egyszerű földmíves szülőktől. Atyjának kora halála után iparospályára lépett; előbb takácsinas lett, majd egy szabóműhelybe került. De az eszes fiu lelkében oly élénken lobogott az önművelődés vágya, hogy örömestebb forgatta a könyveket az iparosszerszámnál. Otthagyta tehát a szabómesterséget is, s kisebb gyermekek oktatásával foglalkozva, egész erejével neki feküdt a tanulásnak. Csakhamar annyira vitte, hogy módos uriházaknál is szivesen fogadták nevelőül.
Stancsicsban művelt elme eszményies lélekkel párosult. Maga is a nép gyermeke: rajongott sorsosai jogaiért és művelődéseért. Midőn 1825-ben Pestre került, maga köré gyüjté az egyszerű, elhagyatott inasgyerekeket és ingyen tanította őket.

Tancsics diadalutja 1848. márczius 15-én.
(Egykoru rajz. Eredetije az országos 48–49-iki ereklyemuzeumban.)
Később tevékeny munkása lett az irodalomnak is. Eszméi terjesztésére több könyvet irt. Ezek közül főkép kettő: a „Nép könyve” és a „Józan ész” keltett szélesebb körökben feltünést. Merész hangon fejtegeti ezekben az elnyomott nép jogait az államban és a társadalomban, rámutatván a nép szunnyadó, roppant erejére, melylyel akkor törheti szét bilincseit, amikor akarja.
Stancsics, vagy Tancsics, (mert kis fia kedvéért, ki nem tudta a nehézkes két mássalhangzót kiejteni, vezetékneve elől később elhagyta az S betüt) e két könyve miatt 1847-ben pörbe fogatván, elzáratott.
Tancsicsot fogságában érte a forradalom. A történtekről sejtelme sem volt. Képzelhetni tehát a rab-iró mély megilletődését, amint gr. Almássy Mór és gr. Török Bálint kormányszéki tagok közbelépésére börtönének vasajtaja váratlanul kinyilt és az utczára lépve, tizezernyi rivalgó tömeg élén az ünnepelt alispánt: Nyáry Pált látta maga előtt, ki őt, mint „a békés forradalom legelső tavaszvirágát” megkapó szavakkal üdvözölte.
Már beesteledett, mikor az emlékezetes jelenet történt. Az utczalámpák kigyuladtak, halvány világosságot szórva a ködös, nedves időben.
A fiatalság kocsiba ültette a kiszabadított irót és lobogó fáklyafénynél valóságos diadalmenetben vitte át Pestre. A pesti oldalon a lovakat kifogta a nép s maga húzta a kocsit egész a Kerepesi-út torkolatáig.
A nemzeti szinházban az előadás már ekkor megkezdődött. A nézőtér egészen megtelt. Hanem a lelkesült közönség ezuttal maga csinálta a műsort. Nem volt türelme végighallgatni a Bánk-bánt. Más repertoárt csinált. Azt kivánta, hogy mindenekelőtt Egressi Gábor szavalja el Petőfi „Nemzeti dal”-át; aztán énekeltessék el „Hunyady László”-ból: „Meghalt a cselszövő …” rész. Ennek befejeztével a zenekar játszsza el a Hymnust, a Hattyudalt és a Szózatot. Végezetül pedig a szinház karszemélyzete dalolja el a „Talpra magyar”-t, amelynek szép zenéjét Egressi Béni, de egy másik zeneszerző is: Kálozdi, a lelkesedés hevétől megkapatva, még az nap megcsinálta.
Minden úgy történt, ahogy a közönség kivánta. Egressi Gábor nemzeti szinü kokárdával a mellén jelent meg a szinpadon és roppant hatással szavalta el a költeményt. Az „esküszünk” refrént. mindig utána dörögte a közönség. A második szám: „Meghalt a cselszövő …” dal hasonló frenetikus tetszést keltett. A közönség együtt énekelt a karszemélyzettel.
Ily kitörő lelkesedés közt folyt tovább az előadás, midőn az előcsarnokban egyszerre roppant zaj, lárma támad. Mindenki a kijáratok felé tekint. Az ajtók feltárulnak és uj tömegek iparkodnak behatolni a szinházba.
– Itt van Stancsics! Az ifjuság kiszabadította a rab-irót! – hangzik egyszerre a szinpadról.

A pesti városháza 1848-ban.
– Hol van? Hol van? Látni akarjuk! – kiáltják mindenfelől.
Tancsicsot azonban ezúttal nem láthatják, mert az iró betegen fekvő nejéhez sietett.
Az előadásnak azonban egyszerre vége szakad. Minden rend felbomlik. A betóduló nép elfoglal minden zugot. Egy-egy páholyban 15–20 ember szorong. A karzat szakadásig tömve. A közönség, megpillantván a vezetőket, most tudni akarja a történteket.
– Halljuk a legujabb eseményeket! Mi történt Budán? – hangzik mind sürűbben.
A közönség sürgető kivánságának Degré Alajos tesz eleget, ki az egyik földszinti páholyból röviden elmondja küldetésük fényes eredményét. A siker még nagyobb lelkesedésre ragadja a közönséget. A zenekar, Degré jelentése után, rázendít a Rákóczy-indulóra, majd közkivánatra a „Marseilles”-t játszsza el.
S a közönség féltizkor a franczia forradalom e vérpezsditő indulója mellett hagyja el a szinházat, hogy megszállja a vendéglőket és kávéházakat, ahol boldog megelégedéssel és csapongó kedvvel késő éjjelig örvendez a nap káprázatos eseményeinek.
Az érkező legujabb hirek, – hogy a főrendiház az alsó tábla feliratát végre elfogadta, hogy a bécsi nép barrikádokról fegyverrel védi jogait, hogy Metternich Apponyival együtt megbukott, – csak fokozták a közönség örömmámorát.
Az ifjuság pedig, őrjáratokra oszolva, bejárta a várost. Egész éjjel résen állott és vigyázott, nehogy rendzavarás szentségtelenítse meg e dicsőséges napot.
Igy zajlott le 1848. márczius 15-ike, a melynek évfordulóját bizonyára mindig ünnepnap gyanánt fogja megülni a magyar nemzet.
Másnap, márczius tizenhatodikán az egész főváros szokatlan díszt öltött. A sajtószabadság ünnepét ülte meg a közönség.
A boltok legnagyobbrésze zárva maradt, a házakat dúsan fellobogózták. Az „Ellenzéki kör” ablakaiból nem kevesebb, mint 150 zászló hirdette a sajtószabadság diadalát. Még a konzervativ-párt klubbja: a „Gyűlde” is kénytelen volt trikolort kitűzni.
Az emberek, mintha sátoros ünnep lett volna: a legszebb ruháikba öltöztek; s kabátjukra, fövegük mellé kokárdákat tűzve, örömsugárzó arczczal, boldogan, vidáman köszöntötték egymást: „Jó reggelt, jó napot, polgártárs!”
A társadalmi válaszfalak, melyek hosszú századok óta részekre tagolták a nemzetet, im’ egyszerre, váratlanul összeomlottak. Egyenlő lett mindenki: „polgártárs” csupán és semmi több.
A „márcziusi ifjuság”, hogy ebben is jó példával járjon elől, elhatározta, hogy czimzését, nemesi predikátumát leteszi s vezetéknevében a kiváltságos „y” helyett ezentul a demokratikus „i”-t használja. Jókai volt az első; ki az „y”-t elhagyta és azt, noha régi nemes család sarja, még a későbbi változott időkben sem használta többé. Pestmegye még tovább ment. Saját hatáskörében rövid uton eltörülte a polgári és hivatali czimzéseket és kimondta, hogy hivatalos használatban a „tekintetes”, „nagyságos” stb. mellőzésével az egyszerű „úr” megszólítás használtassék. Már a kora reggeli órákban két hirdetmény vonta magára a járókelők figyelmét. Az egyik proklamáczió – a melyben a „közcsendi bizottmány” a tegnapi nap vívmányait adja tudtul a közönségnek, – a következőleg hangzik:

Hajnik Pál.
(Egykoru olajfestmény után.)
Polgártársak!
Pest város közönsége nevében alólirottak szerencsések hivatalosan értesíteni a magyar nemzetet, hogy ami más országokban polgárvérbe került, – a reformot, – Budapesten 24 óra alatt békés és törvényes úton kivívta a törvényes egyetértés. A városi tanács ugyanis a választó polgársággal értesülvén arról, mikép a város polgárai és lakosai vele együtt akarnak értekezni az idő komoly fejleményei felett, a tanácskozási teremnek századokon át zárva volt ajtajait 1848-dik évi márczius 15-kén délután 3 órakor a népnek megnyitá, s miután megértette annak törvényes kivánatait, azokat mint nagyobbrészt már eddigelé is kebelében ápolt hazafiui óhajtásokat, egy szívvel egy akarattal elfogadta, magáévá tette; sőt azon tizenkét pontot, mellyeket nagy részben a nemzet 1790-dik év óta törvényhozás útján is sürgetett, ezen közgyülésben az országgyüléshez intézendő kérelmezésként aláirta.
A nemzet óhajtásának említett pontjai következők:
1. Sajtószabadság a czenzura eltörlésével.
2. Felelős miniszterium Buda-Pesten.
3. Évenkénti országgyülés Pesten.
4. Törvényelőtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereg.
6. Közös teherviselés.
7. Urbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék, képviselet, egyenlőség alapján.
9. Nemzeti bank.
10. A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unio Erdélylyel.
Mellyeknek teljesítéséül alólirt választmány küldetéséhez képest:
a) Tüstént átmene Budára a Nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz, s ugyanott azon kormányszéki határozatot nyerte, melly szerint a czenzura nyomban megszüntettetett, a sajtó annyi százados bilincsei alól felszabadult; s addig is, mig sajtótörvények hozatandnak, a sajtókihágások felett a nemzet bizodalmát biró s a Nagyméltóságú helytartótanács által a hozandó törvényig ideiglenesen kinevezendő egyének fognak a fennálló törvények szerint őrködni. Ime e’ lapok is tanusítják a határozat foganatát.
b) Kieszközöltetett, hogy a sorkatonaság nem fog a rend fenntartásába elegyedni, mellynek biztosításául alólirt választmány intézkedett, hogy a pesti polgári őrsereg eddigi száma jelenleg 1500-ra szaporíttassék s mint nemzeti őrsereg nemzeti színekkel ékesíttessék.
c) Kieszközölte, hogy Stancsics Mihály hazánkfia, ki azért, mert szabadon irt, mint államfogoly Budán le vala tartóztatva, birói itéletig nyomban szabadon bocsáttatott, s a’ nép kiséretében családjának adatott vissza.
Illy békés és törvényes uton minden vérontás és csendzavar nélkül kivivott nagyszerű reform-diadal megünnepléseül holnap Budapest ki leszen világítva, s innentúl Pest város, mint a haza szive törvényházának tornyán nemzeti zászló lobogand.
Buda-Pest a törvény és béke korlátait nem sérté meg s miután a rend fenntartása hazafiui érzelmü lakosainak kezébe tétetett, reményli: hogy az egész haza ebben is követni fogja példáját.
Költ Pesten, 1848-dik évi márczius 15-én.
Rottenbiller Leopold s. k.
választmányi elnök.
Klauzál Gábor s. k.
Nyáry Pál s. k.
Egressy Sámuel s. k.
Staffenberger István s. k.
Molnár György s. k.
Irányi Dániel s. k.
Vasváry Pál s. k.
Petőfi Sándor s. k.
Tóth Gáspár s. k.
Gyurkovics Máté s. k.
Kacskovics L. s. k.
A másik hirdetmény őrsereg alakítására vonatkozott és imígyen szólott:
 
Hazafiak!
Pest város közönsége alólirt napon a hozott s más hirdetményben közzéteendő határozatok végrehajtására s a rend fenntartására az alólirt bizottmányt közértelemmel választván, ez ugyancsak mai napon összeülvén, következőket határozott:

V. Ferdinand álma.
(A bécsi márcziusi forradalom idejében megjelent gúnykép.)
1. A létező polgári őrsereg jelenleg 1500 taggal fog szaporíttatni. E végett
2. Minden becsületes ember magát mától kezdve a városházán a bizottmány előtt jelentheti s ennek birálata után fegyvert és ösmertető jelt ingyen fog kapni.
3. A most létező polgárőrsereg ugyanazon ösmertető jelt veszi fel, melly lesz egy nemzeti szallag a balkaron s nemzeti szinű rózsa a fövegen.
4. Az ujonnan felveendő polgár-őr a létező osztályok bármelyikébe állhat be.
5. A bizottmány, ha szükségét látandja, ezen nemzetőrséget még szaporítandja.
6. A bizottmány teljes bizalommal várja minden becsületes hazafitól, hogy a személy- és vagyonbiztonságot nem fogja megsérteni, sem a közbékét és rendet megháborítani.
7. A bizottmány minden becsületes hazafitól megvárja, hogy ennek és az őrsereg tisztjeinek minden egyes intését szivesen követni és teljesíteni fogja.
Polgártársak! jelszavaink: éljen a király! alkotmányos reform, szabadság, egyenlőség, béke és rend.
Kelt Pesten, márczius 15. 1848.
A rendre ügyelő bizottmány elnöke és többi tagjai:
Rottenbiller Leopold, s. k.
választmányi elnök.
Klauzál Gábor, s. k.
Nyáry Pál, s. k.
Egressy Sámuel, s. k.
Staffenberger István, s. k.
Molnár György, s. k.
Irányi Dániel, s. k.
Vasváry Pál, s. k.
Petőfi Sándor, s. k.
Tóth Gáspár, s. k.
Gyurkovics Máté, s. k.
Kacskovics Lajos, s. k.
 
E felhivásnak hamarosan meglett a kivánt sikere. A fiatalság, élén Petőfivel, Vasvárival, Jókaival, Degrével stb., tömegestül kereste fel a városházát, hogy felvétesse magát az őrsereg tagjai közé.
A főváros közbiztonságára azon időben az úgynevezett „polgári őrség” ügyelt fel. A hatóság által alkalmazott egyszerű emberek voltak ezek, kik részint dárdával, részint bőrhüvelyes kardokkal felszerelve, éjjelenként beczirkálták a város egész területét, hogy őrködjenek a rend, nyugalom és a vagyon fölött. E polgárőrség, – mely nagyrészt már kipróbált és a főváros közbiztonsági viszonyait alaposan ismerő egyénekből állott, – szolgált keretéül az 1500 főből alakítandó nemzetőrségnek.
A katonai hatóság, a helytartótanács megkeresése folytán, a budai katonai lőszertárból azonnal 500 darab puskát bocsájtott az alakuló polgárőrség rendelkezésére. Állítólag több heverő fegyver nem volt raktáron, mert a készletet már előzőleg Komáromba vitték. Néhány nap mulva azonban még a szükséges többi 1000 darab puskát is kiszolgáltatta a katonai kincstár Rottenbiller kezéhez.
Délben a Nemzeti Muzeum tágas udvarán már megtörtént a nemzetőrség első alakulása és csapatokba osztása. Rottenbiller Lipót, az őrsereg ideiglenes parancsnoka, rövid, lelkesítő beszéd kiséretében mindenekelőtt feleskette a csapatokat. Az esküforma a következő volt:

Pálffy Albert.
A pesti márcziusi mozgalmak alatt megjelent torzkép.
„Én, mint a pesti polgári őrsereg tagja, esküszöm az egy élő istenre, hogy hazának, királynak és az alkotmánynak tántoríthatlan híve leszek s a törvényeknek és törvényes hatóságoknak, ideértve polgári fő- és altiszteimet, mindig engedelmes leszek, azokat tisztelni s törvényszerű parancsaikat teljesíteni fogom; zászlómat a haza és városom szolgálatában semmi esetben el nem hagyom; őrhadi szolgálatomban nappal és éjjel férfiasan viselendem magamat és a rend fenntartásában munkás leszek; általában őrhadi szabályainkat törvénykép tisztelve, azoknak minden pontjait teljesítendem s ellenök véteni nem fogok. Isten engem ugy segéljen. Amen.”
Az eskületétel után a tisztek és a kerületi parancsnokok kinevezése következett, végül pedig felolvasta a főparancsnok a rend fenntartására alkotott következő szabályzatot:
1. A rendes polgárőrsereg a város öt részéhez képest öt őrtanyára oszlik.
2. Minden jó hazafi felszólíttatik, hogy a rend fenntartásához teljes részvéttel járúljon s e végre magukat lakásaik közelsége szerint bejelentsék.
3. Az őrtanyákon kiosztás végett száz-száz puska fog készen tartatni, melyek a megtett szolgálat után ott ismét lerakandók.
4. Az ekkép fölfegyverzett hazafiak rendtartás okáért a közcsendi bizottmány tagjainak és a polgárőrség tisztjeinek rendelete alatt állanak.
5. A házbirtokosok felszólíttatnak, hogy éjjeken át a rendre és csendre őrködjenek.
Ezzel a megalakulás véget ért. Nemzeti zászlók alatt, dobpergés között, katonás tartással, kisérve az ujjongó nép ezreitől, indúltak meg az egyes csapatok a kerületi őrtanyák felé, hogy ott nyomban átvegyék a szolgálatot.
Ez őrsereg, mely mintegy magvát, mondhatnók legelső kifejezett gondolatát képezte a későbbi vitéz honvédségnek, csakhamar háromezer főre szaporodott. Mindenféle csapatok alakultak. Az egyetemi ifjuság saját zászlója alatt külön csapattestté szervezkedett. Külön alakultak a „fekete sereg” hangzatos elnevezése alatt a főváros ifjú gavallérjai. Keletkezett egy „halálfő-csapat” is. Fekete Antal nevű medikus pedig az izraelita ifjuságból toborzott össze egy külön zászlóaljat.
Nemzeti szinü karszalag, a város czimerével ellátott kokárda, ebből állott az őrcsapatok közös ismertető jele. De az egyes csoportok elnevezésükhöz képest, külön jelvényeket is használtak; így például: a „halálfő-csapat” pléhből készült halálfőt viselt fekete fövegén. Fegyverzetük a legkülönbözőbb volt. A kinek nem jutott fegyver a közös raktárból: az elővette díszkardját, vagy kerített magának puskát, pisztolyt, a kinek, hogy telt. Az Uj-téren, a József téren s más nyilvános tereken naponkint lehetett látni egy-egy ilyen felszerelésű csapatot, amint gyakorlatait végezte.
De azért e csapatok, minden különlegességük daczára is, híven és önfeláldozóan teljesítették feladatukat: éjjel-nappal őrjáratokat tartottak s felügyeltek mindenütt a rendre.
Az őrsereg megalakításával a „közcsendi bizottmány” teendői is megszaporodván, kiegészíté magát, még pedig a következő újabb tagokkal:

Klauzál Gábor.
Nádosy István, Gross Ferencz, Borsody Endre, Emmerling Károly, Burgmann Károly, Giessriegl József, Beliczay Imre, Müller József, Vécsey Sándor, Aul József, Ilkey Sándor, Emődi Dániel, Csány László, Kendelényi Károly, Székely Gábor, Bulyovszky Gyula, Oroszhegyi Józsa, Sükey Károly, Sebő Antal, Vidacs János, Degré Alajos, Szegfi Mór, Magyar Mihály, Egressy Gábor, Keleti Zsigmond, Mocsári János, Justh Manó, Számwald Gyula, Sauer Ignácz, Bugát Pál, Csauz Márton, Balassa János, Halász Géza, Flór Ferencz, Pólya József, Székács József, Peczelt Ottó, Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kunewalder János, Török Pál, Szántófi Antal, Margó György, Mávromaty Józsafát, Hajnik Pál, Aigner Ferencz, Landerer Lajos és Kasselik Endre. A márczius 15-ikén választottakkal együtt mindössze 64-en. Az így kiegészített bizottság elnökéül ujolag Rottenbiller Lipót kiáltatott ki. Irányi mellé pedig még egy jegyzőt választottak: Degré Alajost.
E „forradalmi bizottság”, amint a közönség nevezte, csak akkor oszlott fel, midőn a miniszterium Pestre költözött; s ezen idő alatt, tehát egész április 11-ig valóban nagy és dicséretes munkát végzett. Ugyszólván állandó permanencziában működött, – szervezve az őrcsapatokat, vezetvén a népgyüléseket, végrehajtván a városi hatóság intézkedéseit, életbeléptetve a helytartótanács ujabb meg ujabb engedményeit; egyszóval intézkedve mindenütt, a hol a szabadság és a rend érdeke úgy kivánta.
A márczius 16-iki „szabadsajtó ünnep” befejezését és koronáját a kivilágítás képezte. Alig alkonyodott: itt is, ott is, mindenfelé ezerszámra gyúltak ki a gyertyák és a mécsek a feldiszített ablakokban. Csakhamar tündéries fényözön árasztotta el az utczákat, a melyekben sűrű csoportokban nyüzsgött az örvendező közönség. Az összes városi és állami középületek mind ki voltak világitva, – még a kaszárnyák is. De a budai nádor-palota, sőt maga a királyi várlak is fényárban úszott. Az egyes épületek homlokzatán alkalomszerű felirásokkal színes transparentek ragyogtak. Sok helyütt a transparent központját a Kossuth és Petőfi arczképe képezte, körülövezve nemzetiszínű lángkoszorúval. A Landerer és Heckenast-nyomda személyzete lampionos menetet rendezett.
Egy szemtanu: Kléh István még akkor hevenyében kiadott röpiratában a következőkép emlékszik meg a kivilágításról:
„… Este az egész Budapest kivilágítási fényben úszott, hű képét tükrözvén vissza felvilágosúlt korunknak. Nagyobb vendég tiszteletére ez még nem történt soha. A nádori lak, Mátyás palotája is ki volt világítva, mi máskor nem szokott történni. A katonai laktanyák is fényözönben úsztak. Minden ember elhagyá lakát s szakadatlanúl éljenző csapatok jártak az utczákon nemzeti zászlókkal. A pompásan kivilágított s talpraesett felirással ellátott ellenzéki kör előtt a csapatok üdvözlőleg álltak meg, az ablakokból a néphez szónoklatok tartattak. Kitünő volt még a szinházakon s városházán kivül a Pesti Hirlap kiadóinak laka, hol 20 nemzeti lobogó nagy betükkel hirdeté a magyar sajtó szabadságát. Landerer és Heckenast magyar ruhába öltözve, kokárdákkal diszítve vezetik nyomdájuk 100-at meghaladó személyzetét, a magyar sajtónak tiszteletreméltó munkásait, kik mindnyájan kék vászon egyenruhát és fejükön sajátságos alakú fehér papirföveget viseltek s kezükben lampionos nemzeti zászlókat tartának. Megszámlálhatlan néptömeg állt meg e lak előtt. „Uraim – mondá főnökük – szent e hely. Itt kezdé a magyar sajtó első működését s amott (az átellenes ablakban kitett Kossuth arczképére mutatva) amott van a magyar sajtónak egyik nevezetes bajnoka.” – Majd minden utczában tartattak üdvözlő szónoklatok. Az uri-utczában mondá egy szónok: „miszerint neki úgy tetszik, mintha a kövek, melyeket ma tapodunk, – a megbukott kormány zsarnokságának omladékai volnának.” – „Dunába velük!!” – rivalgá a néptömeg. – Emich Gusztáv könyvkereskedése előtt Petőfi arczképe állt életnagyságban, kivilágítva; alatta egy sajtó képe e felirattal: „Szabadság, béke, egyetértés!” Legkülönösebb az volt, hogy a magyar tudós társaság lakásán, hol eddig minden más kivilágítás alkalmával feliratok s transparentek valának láthatók, most, midőn a sajtószabadság ünnepeltetett, semmi sem vala látható. A rend és közbiztonság fenntartására a polgári őrség vigyázott fel. Semmi botrány, semmi rendetlenség nem történt …”
A kivilágítás örömzaja közben, este 9 órakor érkezett Pozsonyból az a meglepő újabb hír, hogy a feliratot, a nádor vezetése alatt az országgyülés külön küldöttsége vitte fel Bécsbe a királyhoz, s alapos remény van reá, hogy V. Ferdinánd, teljesítendő a nemzet óhajait, már ma, vagy holnap kinevezi az önálló magyar miniszteriumot.
E hír, mely szájról-szájra adva, néhány percz alatt szétterjedt az egész városban, a legnagyobb fokig növelte az örömmámort. Kossuth, Batthyány, Teleki László, Deák Ferencz szakadatlan éljenzésétől viszhangzottak az utczák. Nem telt bele egy félóra, s az „Ellenzéki kör” ablakaiból a következő tartalmu, apró, nyomtatott czédulák szórattak az odaözönlő nép közé:
 
Kiket kiván a nemzet felelős minisztereknek?
Batthyány Lajos legyen külügyminiszter, Deák Ferencz belügy-, Kossuth Lajos ipar és közlekedés-, Pulszky Ferencz pénzügy-, Szentkirályi Mór cultus-, Szemere Bertalan növelési-, Perényi Zsigmond igazság-, Nyáry Pál rendőri-, Teleki László hadügyminiszter, Eötvös József pecsétőr (kanczellár).
Éjfél rég elmúlt, midőn a kivilágított ablakok tündéries fénye lassanként kialudt, az utczák elcsöndesedtek és a lakosság boldogan hazatért, hogy álmodjék a szabad, független hazáról.
A következő napon, márczius 17-én délelőtt az egyetemi ifjuság tartott népes értekezletet, amelyen a tanszabadság mellett foglalva állást, az egyetem korszerű reformját követelte. Kivánságaikat a következő kilencz pontba foglalták:
1. A magyar egyetem emanczipácziója a bécsi kormány és egyetem gyámsága alóli s törvény általi biztosítása.
2. Az egyetem kormányának szabadelvű elrendezése, országgyűlési képviseltetése.
3. Az egyetemi jószágok felszabadítása a kollegiális rendszer kezelése alól, s nyilvános, felelősséggel járó kezelése.
4. Tökéletes tanítási s tanulási szabadság.
5. A tanszékek ne kegyelem utján, hanem érdem és nyilvános csődület által töltessenek be.
6. Testgyakorlati intézetek felállítása.
7. A tudományban elmaradt, vagy elaggott tanárok elmozdítása, nyugdíjaztatása.
8. Évenkénti próbatételek megszüntetése s nyilvános, díjnélküli vizsgálatok behozatala.
9. A tudomány jelen igényeinek megfelelő s a nemzethez illő tantermek felállítása.
Az ifjuság e pontokat kinyomatta s a közönség közt szétosztá; egyúttal pedig küldöttséget menesztett a tanári karhoz, hogy kikérje támogatását. A tanári kar kijelenté, hogy kész örömmel járul e pontokhoz s megigért mindent; ámbátor volt e kivánságok közt egy-két pont, ilyen különösen a nyugdíjaztatásra vonatkozó, amely a professor urak közül bizony többnek éppenséggel nem tetszett. De az ifjuság csak támogatást kért, mert ügyét feljebb: egyenesen az országgyüléshez akarta vinni, azt határozván, hogy kérvényével külön deputácziót küld Pozsonyba, mely a főváros küldöttségéhez csatlakozzék.
Ugyancsak márczius 17-én délelőtt adta ki a helytartótanács a sajtóügy rendezésére vonatkozó következő rendeletét:
1. A sajtó minden megelőző czenzura nélkül szabadon működik.
2. Minden könyv, vagy kőnyomás által kiadott irat, vagy rajz szerzője, az ezekben foglaltakért felelős.
3. Minden könyv- és kőnyomó az illető irat, vagy rajz kinyomása s a szerzőnek átadása után, tartozik azonnal a nyomásnak egy példányát az illető hatóság elnökének átadni; ki
4. Köteles azon példányt a kinevezett bizottság elnökének haladék nélkül felelősség terhe alatt azonnal átküldeni.
5. A sajtó útján elkövetendő visszaélések s kihágások megbirálása végett rendelt ideiglenes bizottság következő: Nyáry Pál, Klauzál Gábor, Deák Ferencz, Patay József, Fáy András, báró Eötvös József, Trefort Ágoston, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Fényes Elek, Szalay László, Balla Endre, Rottenbiller Lipót, b. Kemény Zsigmond, Lukács Móricz, Valero Antal gyáros, Szilágyi István gombkötő, Kappel Frigyes nagykereskedő, Tóth Gáspár szabó, Frölich Frigyes kereskedő, Burgmann Keresztély, Irinyi József, Egressy Samu, Zlinczky János megyei főbiró, Belaag Antal, esküdt.
6. Ezen bizottság a nyomatot megvizsgálva, a benne talált vétség iránt véleményét kimondja és az esetet a vétkes illető biróságához további elitélés végett átküldi.
7. Ki valamely iratot, vagy rajzot ki akar adni, köteles azt önkezével aláirni és ha a nyomdatulajdonos előtt személye ösmeretes nem volna, köteles ugyanazonosságát a nyomdatulajdonos előtt ösmeretes két tanu által bizonyítani.

A pesti nemzetőrség 1848. márcziusban.
8. A nyomdász tartozik minden nyomatra nevét vagy műhelye czimét kinyomni, ha azt, vagy a 3., 4. és 7. pontban foglalt kötelességet elmulasztaná, a kiadott irat vagy rajz tartalmáért szintúgy felelőssé válik, mint maga a szerző,
9. E felelet terhe alá esik azon hatóság elnöke is, ki a nyomdász által nekie átadott nyomtatványt a bizottság elnökének azonnal meg nem küldi.
10. Mig a törvényhozás más intézkedést nem teend, e szabályok állni fognak.
 
E rendeletet a „közcsendi bizottmány” miheztartás végett azonnal közölte az összes nyomdatulajdonosokkal, u. m. a Beimel-féle könyvnyomdával, a Tráttner és Károlyi-féle könyvnyomtató intézet igazgatóságával, a Landerer és Heckenast-czéggel, Walzel Agoston, Mandelló J., Frank József és Szerelmey Miklós nyomdászokkal, továbbá Lorber György, Steger Tamás és Katina Antal réznyomókkal.
E rendelet kibocsájtása után indította meg Pálffy Albert „Márczius tizenötödike” czimű lapját. Hirlapirodalmunkban ez az ujság volt a szabadsajtó legelső fecskéje. Érdekes és jellemző az akkori demokratikus hangulatra nézve, amely még a hatóságokhoz intézett beadványok fogalmazásában is megnyilatkozott, az a kérvény, amelyet Pálffy, lapjának postai szállitása végett, a helytartótanács elnökségéhez intézett. Kérvénye így szólt:
 
Zicsi Ferencznek, Pesten.
Polgár, al-előlülő!
Miután szerkesztésem alatt megjelenő lapot a postán is szétküldeni akarom, s miután a postai szétküldetés elrendelése rövid ideig még a helytartótanács intézkedése alá esik:
Megkérem önt, hogy ezen ügyre vonatkozó rendeletét kiadja és igy alkalmat nyerjen arra, hogy hivatalos kötelességének egyik ágát teljesítse.
Pálfi Albert,
a „Márczius 15-ike” szerkesztője.
 
Délután két órakor a muzeum előtti téren ismét népgyülés tartatott. Egyáltalán e mozgalmas időkben alig volt nap, hogy egyik, vagy másik helyütt összejövetel ne lett volna. A nép, élve jogával, gyülekezetekben szeretett adni kifejezést nézeteinek, kivánságainak.
A márczius 17-iki népgyülés, mintegy betetőzendő az eddigi vívmányokat, mindenekelőtt azon kivánságának adott kifejezést, hogy a közélet külső nyilvánulásaiban is magyar nemzeti legyen. Azt követelte tehát, hogy a középületeken a kétfejü sasok helyett ezentúl az ország czimere, a sárga-fekete helyett a nemzeti szín használtassék; a királyi kincstár hivatalos nyelve pedig ne az ósdi latin, hanem a magyar legyen.
A bécsi kormánynak különösen két intézménye: a lutri és a trafik ellen fordult a nép haragja kitörő szenvedélylyel. Több szónok éles kifakadása után a népgyülés egyhangulag kimondta, hogy a trafikok azonnali bezáratását, a lutrinak pedig végleges eltörlését kivánja. A nép ez ujabb óhajtásait is küldöttség vitte meg a helytartótanácsnak.
E népgyülésen indítványozta Petőfi, hogy a márczius 15-iki vívmányok emlékére a hatvani-utcza, hol a sajtó elfoglaltatott, „Szabadsajtó-utcza”, az egyetemtér, hol a forradalom kikiáltatott, „Márczius 15-ike tér”, a városháztér pedig, hol a 12 pont proklamáltatott, „Szabadság-tér” nevet nyerjen.

A nemzetőr bucsuja.
(1848. elején megjelent kép.)
Még aznap megtörtént az utczajelző táblák megfelelő kicserélése.
De még a Pilvax, a fiatalság e kedvelt tanyája sem maradt érintetlen a forradalmi reformoktól. Uj nevet kapott: „Szabadságcsarnok” lett belőle. S a jó öreg kávés, ki alig törte ugyan nyelvünket, de azért érzelmeire nézve derék hazafi volt, kész örömmel tett eleget a fiatalság e téren is nyilatkozó reformvágyának s már másnap ékes czégtábla hirdette a kávéház új s büszke elnevezését.
Márczius 17-ikének még egy nevezetes momentuma volt: Budaváros hatóságának hivatalos csatlakozása a mozgalmakhoz. Buda abban az időben tudvalevőleg saját municipiummal bíró külön város volt még. Részint szőlőmíveléssel, másrészt iparűzéssel foglalkozó német és szerb polgárság lakta, a melyet a politikai élet hullámverése nem igen érintett. A márcziusi mozgalmakban is vajmi kevés részük volt. Átjártak ugyan tömegestől Pestre, rokonszenveztek is a reformtörekvésekkel, de az eseményeknél inkább csak a szemlélő szerepét vitték.
Az ifjúság, melynek minden perczét a mozgalom vezetése tartotta lekötve, a lázas tevékenység első napjaiban úgyszólván megfeledkezett a testvér-városról. Csak a márczius 17-iki bizottsági ülésen vetette fel Vasvári, hogy a budai hatóságot is csatlakozásra kellene felhivni. A „közcsendi bizottmány” Irányi Dánielt bizta meg, hogy menjen át Budára s hozza rendbe a dolgot az ottani municipiummal.
Irányi, megbizatásához képest, azonnal útnak indult. Lóra ült, s egy nagy nemzeti lobogóval kezében, kisérve az éljenző fiatalság által, ment át a hajóhidon Budára, majd fel a várba, a Szentháromság-utczában levő ódon városháza elé. Itt leszállt a lóról, s néhányadmagával bement a tanácsterembe, hogy előadja küldetését. A tanácsbeli urak azonban, a kik éppen üléseztek, azzal fogadták, hogy a peticzióhoz való csatlakozásukat ők már tegnap önkényt kijelentették.
Érdekesen beszéli el maga Irányi ez utját egyik emlékjegyzetében:
„… Márczius 17-én – ugymond Irányi – a „közbátorsági bizottmány” egy tagja azt inditványozta, hogy szólíttassék fel Buda városa a 12 pont elfogadására, a választmány engem tisztelt meg e feladattal.
Az ülésen jelenlevő ifjak hozzám csatlakozván, lóra ültem s nemzeti zászlóval kezemben indultam a testvérváros felé.
Mire a hajóhidhoz értünk, a kisérők száma pár ezerre növekedett, ott azonban sokan elmaradván, vagy öt-hatszáz ember, többnyire ifju követett a várkapun át fel a várba.
Amint a György-térre értünk, a Teleki-ház (most honvédfőparancsnoksági palota) előtt egy csapat gránátost pillanték meg fegyverben felállítva. Az a vakhír terjedt ugyanis el Budán; hogy a pesti nép a fegyvertárt akarja megtámadni. Ezért állíttatott fel a katonaság a fegyvertár szomszédságában.
Noha váratlan volt előttem a katonaság látása, annyival inkább, mert Pesten az említett hírről nem volt tudomásunk, mégis feltalálván magamat, mikor a sorhad elé értem, a zászlót lobogtatva, elkiáltám magamat: „éljen a király, éljen a szabadság, éljen a katonaság!” A gránátosok némán és mozdulatlanul nézték a nép elvonulását.
A dísztéren új meglepetés várt reánk. Mig ugyanis annak közepén mintegy ezer főnyi gyalogság látszott, a tér innenső végén, a főőrs előtt néhány ágyú állott s mögötte tűzérek, mint kisérőim egyike-másika állítá, égő kanóczczal kezükben. E fenyegető magatartás felbőszíté a tüzesebb vérű ifjakat, amiért is mellém sietve azt kivánták, hogy rohanjuk meg az ágyúkat.
„Ugyan, ugyan! hisz ez a küldöttség tiszteletére történik”, – csendesitém őket, s úgy az ágyútelep, mint tovább a gyalogság előtt elhaladva s az előbbi kiáltásokat hallatva, akadály nélkül értem, illetőleg értünk a városháza elé.
Itt leszállván a lóról, ötöd, vagy hatodmagammal a terembe mentem, ahol a tanács éppen együtt volt.

Kossuth és Apponyi György.
A bécsi forradalom idején készült allegorikus kép.
Megjelenésünkre a tanácsbeliek felállván, majd a polgármester intésére meg leülvén, néhány szóval előadtam küldetésünk czélját, mire az elnök szárazon azt válaszolá, hogy a tanács már előtte való nap magáévá tette a tizenkét pontot.
Erre „éljen a tanács, éljenek a budaiak!” kiáltással visszatértünk Pestre, ugyanazon az úton, a melyen jöttünk, s ugyanazon csapatok előtt elvonúlva, a melyeket jövet látni alkalmunk volt.”
A küldöttek távozása után a tanács nyomban külön megkeresésben is értesíté a közcsendi bizottmányt a csatlakozásról; úgy, hogy Irányi visszatérésével, majdnem egy időben érkezett meg a budai magistratus átirata is.
Márczius 18-án, szombaton kora reggel indult el a főváros küldöttsége – mely a társadalom minden osztályát egyesítve, nyolczvanhét tagból állott, – Pozsonyba, hogy az országgyülésnek megvigye a nemzet kivánságait. A küldöttség vezetője Hajnik Pál ügyvéd volt, egy köztiszteletben álló, nagy műveltségű férfiú, ki, noha a zajos szereplést kerülte, de szívvel-lélekkel munkált a reformok keresztülvitelén. E küldöttséghez csatlakozott Szabó János és Balassa János vezetése alatt az egyetemi hallgatóság deputácziója is.
A küldöttséget nagy néptömeg kisérte a hajóállomáshoz, hol a polgárőrség két szakasza díszőrségűl volt felállítva. Éljenzés, kendőlobogtatás közt indúlt a fellobogózott hajó.
Ugyancsak e nap délelőttjén számolt be a „közcsendi bizottmány” előtt Nyáry Pál, mint a márcz. 17-iki népgyülés küldöttségének vezetője, eljárásáról a helytartótanácsnál.
Zichy gróf, a kormányszék elnöke, kénytelen-kelletlen bár, de a nép ez újabb kivánságát is teljesíté.
És megkezdődött a kétfejü sasok repülése a sóhivatalról, a harminczad-épületről, a postáról, a zálogházról és valamennyi egyéb középületről. A kétfejű sasok helyét természetesen Magyarország háromhalmos, négyfolyós czimere foglalta el. De a sárga-fekete színnel, sem volt kegyelem. Az összes kincstári épületek kapuit, ablakait s őrhelyiségeit rövid huszonnégy óra alatt nemzetiszínűre mázolták.
A trafikokat becsukták. A dohány-egyedárúság megszűnt. Dohányt, szivart szabad volt elárúsítani ezután bárkinek.
A lottót egyszerüen beszűntette a helytartótanács. Ez intézkedést az akkori lapok a következő lakonikus rövidséggel adták hirűl a közönségnek: „A népcsalásnak vége – a lottériát eltörülték.”
A délután folyamán érkezett meg a nagyfontosságú hír, hogy a király, a nemzet kivánságai előtt meghajolván, Batthyány Lajos grófot a magyar miniszterium alakításával bízta meg.
A központi bizottmány e hírt a következő plakáttal adta tudtára, a közönségnek:
A magyar király az ország minden kivánatait megadta.
István főherczeg, országunk nádora az alábbi levelet intézte Batthyány Lajoshoz:
 
„Kedves gróf Batthyány!
Ezennel tudósítom önt, hogy ő Felsége, meglevén győződve, miként a fenforgó körülmények sürgetőleg megkivánják, hogy azon felelős magyar miniszterium, melynek alakításába ő Felsége mai napon kelt k. k. leirata által beleegyezett, haladéktalanúl összeszerkesztessék s activitásba lépjen, engem felhatalmazni méltóztatott, hogy önt a törvények értelmében független magyar miniszterium elnökévé kinevezvén, ön minisztertársait belátása szerint akként és oly számban tegye legfelsőbb királyi megerősítés végett javaslatba, amint azt a miniszterium feladatához a minisztertársai törvények utján meghatározandó hatásköréhez és saját felelősségéhez képest szükségesnek itéli. Egyébiránt legnagyobb hajlandósággal maradok Méltóságodnak legszivesebb jóakarója
István,
m. k. nádor.
Éljen a király!
Éljen a független felelős magyar miniszterium!
Éljen gr. Batthyány Lajos elnökminiszter!
Pest, 1848. márczius 18.
A közcsendi bizottmány.

Az 1848–49-iki honvédgyalogság fegyverzete és felszerelése.
(Az 1848-49-iki orsz. ereklyemuzeumban őrzött eredetiek fényképfelvétele.)
Soha sem volt népszerűbb az uralkodóház, mint e napon. Ajkról-ajkra, utczáról-utczára szállt a szivből fakadó kiáltás: „Éljen a király!” A múlt minden sérelme, összes búja egyszerre feledve lőn. Az örömittas nép nem láttá többé a rossz tanácsadókat, csak magát a jóságos királyt, aki, ime, minden ármány daczára, mégis csak teljesíté hű magyar nemzete kivánságait.
E közöröm hatása alatt másnap, márczius 19-én, vasárnap, délelőtt az összes fővárosi templomokban vallásfelekezeti különbség nélkül istentiszteletek, „Te deum”-ok tartattak. A közönség tömegesen kereste föl az Úr e megszentelt hajlékait, hogy imádkozzék a koronás magyar királyért és hálát adjon a Mindenhatónak, amiért a haza alkotmányos szabadságának békés kiküzdését megérnie engedte.
De a fővárossal együtt örült, együtt ünnepelt az egész nemzet. A pesti és a pozsonyi események hire villámszárnyakon repült szét az ország minden zugolyába. A 12 pontból és Petőfi riadójából ezer meg ezer példány került a vidékre. Olvasták, szavalták mindenütt és szerte az országban fellobogott a lelkesedés tüze. Szabadságfák felállításával, zenés körmenetekkel, harangzúgással, hála-istenitiszteletekkel ünnepelték mindenfelé a márczius 15-iki vívmányokat. Kolozsvár, Szeged, Debreczen, Székesfehérvár, Pozsony, Pécs, Komárom stb. Pest példájára, fényes kivilágítást rendeztek. Sőt még a nemzetiséglakta vidékek is velünk örvendeztek. A felvidéken: Lőcse, Trencsén, Eperjes, Erdélyben: Gyulafehérvár és Nagy-Szeben, a délvidéken: Temesvár, Zombor, Ujvidék épp oly szépen megünnepelték a nemzet ujjáalakítását, mint a legmagyarabb alföldi város. A temesvári Tedeumon még a helyőrség törzstisztjei is résztvettek. Akkor még nem dobták az izgatás üszkét nemzetiségeink közé; akkor még a tót, szerb, oláh nép is méltányolni tudta a kivivott alkotmányos szabadságot, melynek áldásaiban az ország minden lakója egyaránt részesülendő vala.
Kossuth, Batthyány, Petőfi nevének éltetésétől visszhangzott hegy és völgy. A megyék és a városok mindenfelől hála-feliratokat intéztek V. Ferdinánd királyhoz, akit Kossuth szavai nyomán, az uralkodóház második megalapitójának neveztek; István nádorhoz, aki kényes állásában ismét annyi jelét tanusította a magyarok iránti rokonszenvének. Üdvözölték Kossuthot, mint a korszakalkotó reformok megteremtőjét, Petőfit, mint a békés forradalom lángszavu dalosát; Batthány Lajos grófot, mint a legelső alkotmányos miniszterelnököt.
A lelkesedés annyira ment, hogy Hontmegye törvényhatóságá, a hires Hontmegye, mely Luka Sándor adminisztrator befolyásolása által néhány hó előtt egészen pecsovícs tisztikart választott, most azt inditványozta, hogy az uralkodó Kossuthot érdemeinek elismeréseül egy uradalommal ajándékozza meg. Monok, a zemplénmegyei kicsiny község pedig saját erejéből emlékszobrot akart emelni nagy szülöttjének.
Számos megye feliratilag sürgette a 12 pont mielőbbi életbeléptetését. Zemplénmegye a munkácsi várban sinylődő lengyel politikai foglyok amnesztiája mellett írt fel; Beregmegye pedig a szegedi várban elzárt olaszok szabadonbocsájtatását követelte.
Legtöbb helyütt, Pest példájára, nemzetőrségi csapatok szerveztettek. A hol még hiányzott a fegyver, fakardokkal gyakorolták magukat a katonai mozdulatokra.
A honi divat visszanyerte ismét régi uralmát. A férfiak kardosan, kokárdás kalpaggal jelentek meg. Az asszonyok nemzetiszinszallagos főkötőt kezdtek viselni, a hajadonok báját a gyöngyös párta emelte.
Mintha valami csodálatos varázslat történt volna, az egész társadalom: nyelvében, viseletében, szokásaiban, minden izületében egyszerre magyarrá lett. A politikai átalakulás hirtelen s váratlanul átalakitotta az embereket is. Öntudatra ébredtek, kevély büszkeség dobogtatta meg sziveiket, hogy magyarnak születtek, s hogy magyarvoltukat külsőleg is nyilvánithatják. De e büszkeség nem fajult dölyffé. Igaz szeretettel ölelte keblére a honfentartó magyar elem az összes nemzetiségeket, mint édes testvéreit a szabadságban.
De az öröm árja még a külföldön élő hazánkfiai sziveihez is eljutott. A Lembergben fekvő magyar huszárok lélekemelő ünnepséget rendeztek a márcziusi vívmányok hirére. A párisi magyarok, számra mintegy háromszázan, azzal adtak örömüknek kifejezést, hogy a franczia köztársaságot, mely előmozdítója lőn a magyarországi reformoknak, testületileg üdvözölje. Nemzetiszin zászló alatt Páris utczáin felvonulást rendeztek, s felkeresték az ideiglenes kormányt, hogy átadják hódolatukat. A kormány nevében Lamartine, a hirneves iró és nagy államférfiú fogadta a magyarokat, kiknek üdvözletére lelkes, szép beszéddel válaszolt:
„… Ha önök – igy szólt, Lamartine a többi közt, – szives kivánatokat hoznak nekünk hazánk új szabadságához: mi önöknek tiszteletünket nyilvánítjuk azon régi szabadság iránt, melyet bölcsen és dicsőségesen fentartottak hazájokban. Ezen testvérisége a két szabadságnak, a két népnek, még inkább növekedik azon rokonszenv által, melyet önök tanusitanak. Ha visszatérnek önök szép hazájukba, mondják annak, hogy annyi barátot számlál Francziaországban, a hány franczia polgár van …”
Úgy künnt, mint bennt a hazában, – mindenütt, a hol csak magyar lakott, általános volt az öröm. A hálás szeretet koszorujával övezték a királyt, rendületlen hűséget fogadva személyének és házának.
Ha Bécsben akkor megértették volna a magyar nemzet e loyalis örömét, mennyi keserv, mennyi gyász, mennyi köny marad el. Ha megértették volna! …

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages