VII. Az első ágyulövések.
VII. Az első ágyulövések.
Az erdélyi unió. – Az utolsó erdélyi országgyülés. – Küldöttségek. – Jellasics beiktatása a báni méltóságba. – A király szózata a horvátokhoz és a határőrökhöz. – Jellasics és Rajasics Insbruckban. – A szerb lázadás kezdete. – A nádor- és Würtemberg-huszárok hazatérése. – Görgei Arthur és Klapka György élete és jellemrajza. – A karlóczai ütközet. – A szerb háboru megkezdése.
Vége szakadt az ideges félénkségnek. Az a regeszerű áldozatkészség, mely az önálló nemzeti jegybank megalapítása körül nyilvánult, visszaadta a társadalomnak tünedező önbizalmát. A lelkesedés tüzéből az elszántság szikrái pattantak ki. A nemzet, tudatára jutván szunyadó őserejének, most már nyugodtabban tekintett a fenyegető veszély elé.
A közönség felbátorodása a vezérlő férfiakra is buzdító hatást tett. A kormány most még nagyobb erélylyel szállt síkra a nemzet megtámadott szabadságának védelmére. Egy hajszálnyira sem tért le a törvényesség utjáról, a trón iránti hüséget nemcsak hirdette, hanem követte is; mindazonáltal számot vetvén minden eshetőséggel, sietősen készült az önvédelemre. S mig egyrészt a nemzet felfegyverzésére fordítá gondját; másrészt azon munkált, hogy a magyar társadalmat necsak érzelemben, de szerves intézvényekkel is, mielőbb egy nagy egészszé tömörítse. S ez jobbára sikerült is már.
Ámde, a márcziusi reformmozgalmak egyik legfontosabb vimánya: az unio, még megvalósításra várt. Erdély és Magyarország ugyan rég összeforrott már vágyakban és törekvésekben, de a törvény betűje szerint még nem egyesülhetett.
1848. május 30-án azonban a nemzet ez a hő kivánsága is betölt. A kormány ismételt sürgetésére, május 5-én végre kibocsájtatott a király levele, amely Erdélyország rendeit és karait május 29-ére Kolozsvárra országgyűlésre hivja össze. A kir. meghivó egyuttal magában foglalta az országgyűlés munkaprogrammját is, amely lényegileg a következőkből állott:
1. Kijelölés a báró Jósika Samu lemondása által megüresedett udvari kanczellári méltóságra.
2. A királyi táblai elnök megválasztása.
3. Az unio feletti tanácskozás.
4. Az urbéri viszonyok eltörlése.
5. A közterhek arányos viselésének megszavazása.
6. A románok polgári és vallási állapotának javitása.
7. Sajtótörvények alkotása.
A kir. leirat ezen része kínos meglepetést szült Kolozsvárott. Azt hitték, hogy az országgyűlés kizárólag csak is az unio kimondása végett hivatik össze; s ime, e nagyfontosságú kérdés megoldását a kanczellári méltóság betöltése előzi meg. Már pedig, ha csakugyan megtörténik az óhajtott egyesülés: semmiféle kanczellárra nincs többé szükség, mert hiszen Erdély kormányzását is a független magyar miniszterium veszi át. A kir. előadások sorrendje nyilvánvalóvá teszi tehát, – igy okoskodának, – hogy megint a kamarilla ártotta magát a nemzet ügyeibe, s Bécsben az unio meghiusitásán mesterkednek.
Az is gyanút keltett, hogy az országgyűlés kir. biztosául báró Puchner Antal altábornagy, Erdély főhadparancsnoka neveztetett ki.
Az unio híveit azonban az udvari-párt ez ujabb fondorkodása nem rettentette meg. Volt egy régebbi törvény: az 1791.: XII. tcz., a mely jogot ad a Rendeknek, hogy a tanácskozási tárgyak közül, a kir. meghivó sorrendjétől eltérőleg, a fontosabbakat és sürgőseket első helyre tűzhetik. Az unio-párt vezérbajnokai tehát abban állapodtak meg, hogy a bölcs törvény e kedvezését ezuttal is felhasználják. Azon lesznek, hogy az országgyűlés napirendjére legelső tárgyul az unió kerüljön; ennek proklamálásával aztán a kanczellár jelölés amúgy is fölöslegessé válik. De egyébként is lázas tevékenységet fejtettek ki, hogy a tárgyalás sima lefolyásának utját már jó eleve elegyengessék.
Mintha nagy nemzeti ünnepre virradt volna Kolozsvár: oly lelkes örömmel fogadta május 29-ikét, az országgyűlés megnyitásának ez óhajtva várt napját. Az egész város zászlódíszbe öltözött. Az utczákat már kora reggel kokárdás közönség árasztotta el. Az arczokon öröm, az ajkakon „Éljen az unió!” fel-felhangzó kiáltása.
A piaczon sorkatonaság, a Monostor-utczában a régi redout előtt pedig, a hol az ülés vala tartandó, nemzetőrség volt felállítva.
Az országgyűlés megnyitása ősi szokás szerint, istentisztelettel kezdődött. A Rendek már kilencz órakor a piacztéri nagytemplomba gyültek össze, hogy résztvegyenek az ünnepélyes misén. „Eddig e napon – irja egy szemtanú, – drágábbnál drágább nemzeti öltönyöket látánk, arany és drágakövektől ragyogó kardokat; most egyszerű fekete magyarban jelentek meg, mintegy hirdetvén, hogy az arisztokratikus gyűlések temetésére gyültek fel.”
A templomból a rendek egyenesen a monostor-utczai tanácsházba mentek, hogy megtartsák az utolsó erdélyi országgyűlést.
Erdély törvényhozó testülete, mely háromszáz tagot számlált, csak egy táblából állott. Az országgyűlést rendesen nyilvános értekezlet, vagyis úgynevezett „nemzeti gyűlés” előzte meg.
Gaál Sándor, a székely honvédség szervezője.
(Eredetije az orsz. ereklyemuzeumban.)
Most is úgy történt. A követek, a kir. előadások sorrendjének megbeszélése végett, már előző napon, május 28-án tartottak egy ilyen „nemzeti gyűlés”-t. Ez alkalommal jegyezte meg Wesselényi, hogy ő az uniónak harmadik helyen való kitűzését tollhibának tartja. „Hogy annak nevezhessem – ugymond, – okát abból merítem, mert a tárgy nagyszerüsége is azt igényli.” Többek felszólalására abban egyeztek meg, hogy semmi áron nem engedik az unio leszoritását a napirendről.
A Rendek tehát, legjobb reménységgel, de harczkészen gyülekeztek az országgyűlés megnyitására.
Az ülésterem, melynek ridegsége ezelőtt szinte lehangolta a szemlélőt, most szokatlanul eleven és szines képet öltött. A falak Magyarország czímerével valának diszítve, a czímerpajzsok körül nemzetiszín zászlók: „Éljen a király!” – „Éljen a nádor!” – „Éljen az unió!” stb. felirásokkal. Az elnöki székkel szemben levő emelvényen magyaros öltözetben, kokárdásan Erdély legelőkelőbb hölgyei ültek; a többi karzatokat pedig – legelől Székely József vezetése alatt a pesti küldöttség tagjaival, – az ifjuság lepte el. A magyar kormány megbizottja: Perényi Zsigmond báró az ülésteremben foglalt helyet.
A terem csakhamar megtelt a beözönlő követekkel. Egymásután jöttek báró Kemény Dénes, Szász Károly, Pálfi János, Berzenczey, Kemény Domonkos, Weér Farkas, Gaal Dani, Zeyk József, id. Bethlen János, s az erdélyrészi magyarság többi népszerű alakjai.
A szászok is megérkeztek Schmidt Konrád és Roth Ágoston vezetése alatt. A románok részéről Bohoczel Sándor és Lemény János püspök jött el.
Megindító jelenet volt, amikor gróf Teleki Domonkos karján a világtalan Wesselényi Miklós lépett a terembe. Egyszerű fekete magyar ruha fedte daliás alakját. Domboru mellén nagy széles nemzetiszin kokárda. Fejét magasra emelve, lassan haladt a zöldasztal felé. Látva büszke fejhordozását, első pillanatra senki sem hitte volna, hogy villámszóró szemeinek fénye örökre kialudt.
A közönség mély megilletődéssel fogadta a belépőt. A férfiak arcza elkomorult, a nők szempilláin a részvét könnye rezdült meg.
Évek óta nem látta e szózatos terem az ünnepelt vezért, akinek mennydörgő szavára oly sokszor megremegett az önkény. Azóta sok súlyos csapás érte. Végigjárta a szenvedések Golgotháját. Börtönt szenvedett, számüzetésben élt, elveszté szemevilágát. S mindezt a hazáért. A bánat, a keserv megviselte külsejét; de lelke érintetlen maradt. Elveire, érzelmeire most is a régi volt. Ajka csak a népszabadságot dicsőítette, szíve csak a hazáért dobogott.
A közönség elfogódása azonban csak egy-két pillanatig tartott. A komor hangulatot gyorsan elűzte a viszontlátás öröme. És felharsant a szívből fakadó üdvözlés:
– Éljen Wesselényi! Éljen a vezérek vezére! Éljen Erdély legnagyobb fia!
Gróf Bethlen Gergely.
(Egykoru rajz.)
A követek odatolongtak az oly rég nem látott dicső vak ember köré; s boldognak érezte magát, aki vele kezet szoríthatott.
A viszontlátás édes-bús örömének ez akaratlan kitörése csak Puchner báró megérkezésekor csillapult le.
A tábornagy, egy hetven év körüli, őszbevegyülő, pirospozsgás arczú férfiú, a trónszerű emelvényen foglalt helyet. Beszéde rövid volt, de roppant hatást keltett. Ami a Habsburg-ház hosszú uralkodása alatt eddigelé egyszer sem fordult elő: most, századok óta először, magyar szóval nyilt meg az országgyűlés. A kir. biztos V. Ferdinánd nevében magyarul üdvözlé az egybegyült Rendeket; s magyar volt a kir. előadásokat tartalmazó leirat szövege is.
A megnyitás után Puchner, szárnysegédei kiséretében, a követek harsogó éljenzése közt eltávozott. A tanácskozás vezetését Teleki József gróf, kormányzó vette át.
A vitát Kemény Dénes, az ellenzék vezérszónoka nyitotta meg. A napirend kitűzéséhez akart szólni, de szavai elvesztek a zajban. A követek székeiről, az összes karzatokról mennydörgésként hangzott:
– Éljen az unió! Az uniót kell első helyre tűzni!
Perczekig tartott a tombolás.
Az elnök végre is kénytelen volt meghajolni a közvélemény e megingathatlan kivánsága előtt, s a holnapi ülés napirendjére kitűzte az unió tárgyalását.
De a türelmetlenség oly magas fokra hágott, hogy senki sem akart várni másnapig. Pálfi János, Udvarhelyszék követének indítványára tehát nemzeti gyűléssé alakulva, nyomban megkezdték az érdemleges tanácskozást.
Kemény Dénes felolvasta az unióról szóló törvényczikk szövegét. S erre megkezdődött az előörsi csatározás. Mind a négy erdélyi nemzet nyilatkozott.
A magyarok szívvel-lélekkel üdvözölték az uniót.
A székelyek azt óhajtották, hogy a törvényjavaslat tárgyalása előtt a székely határőrség nemzetőr-csapatokká alakíttassék át.
A szászok a törvényjavaslat kiosztását kérték, hogy a követek előbb tanulmányozhassák a kérdést.
A románok részéről Bohoczel Sándor, Hátszeg város követe szólt és azt kivánta, hogy a törvényczikkbe az oláh nemzet jogegyenlősége is vétessék fel.
A javaslat részére biztositva volt ugyan a számszerű többség, de Wesselényi és elvtársai azt óhajtották, hogy az unió minden kikötés nélkül, egyhangulag legyen kimondva.
A déli harangszót rég elhuzták, s a vita még egyre tartott. A kedélyeket izgatottság kezdte megszállani. Az elnök tehát délután öt óráig felfüggeszté az ülést, azzal, hogy ekkor még egyszer nyilatkozzék minden nemzet. Az unio hívei azt remélték, hogy a szünet alatt a nemzetiségek talán mégis mást gondolnak.
A délutáni ülés még nagyobb érdeklődés mellett nyilt meg.
A magyarok ujabb nyilatkozatára nem is volt immár szükség. A székelyek követelésével szintén hamar tisztába jöttek. A románokkal is sikerült nagy nehezen megértetni kivánságuk fölösleges voltát.
A szászok azonban nem tágítottak. Most már elhagyva az óvatos kitérést, egész nyiltan kijelentették, hogy az uniót csak az esetben hajlandók megszavazni, ha előbb nyelvök, földterületük és önkormányzatuk épségben-tartása biztosíttatik. Ha kérelmük nem talál meghallgatásra: ugy óvást fognak emelni a törvényczikk ellen.
Ámbár köztudomásu volt, hogy az önző szászok éppenséggel nem rokonszenveznek az unióval, sőt titokban még izgatnak ellene: a magyarság mindazonáltal csatát próbált.
Határőrvidéki katona.
(Zágrábban készült 1848-iki rajz.)
A zászlót, – irja Kőváry László, aki mint hirlaptudósító mindvégig jelen volt a történeti nevezetességű tanácskozásokon, – most is Wessselényi lobogtatta elől. Utána Zeyk József jött. Mindkét szónok remekelt. Végigfutván a hazaszeretet, testvériség legédesebben zengő húrjain, esdőleg kérték a szászokat, hogy álljanak el követeléseiktől, ne akadályozzák az unió egyhangú kimondását. Igéretet tettek, hogy a jövő hónap elején megnyitandó országgyűlésen pártolni fogják összes kivánságaikat, csak most ne makacskodjanak.
Igézetes szó, komoly fogadás mit sem használt. A szászok ismételten kijelentették, hogy nem állhatnak el követeléseiktől.
Erre Szász Károly, az enyedi kollegium nagyhirű jogtanára, később államtitkár, emelt szót.
Bealkonyodott már. A terem közepén elnyuló asztalon néhány gyertya szórta halovány fényét. Az asztal jobboldalán végig a magyar követek, a baloldalon a szászok; mind csak állva. A karzatok hallgatósága visszafojtott lélegzettel várta a történendőket.
Szász Károly nyugodtan, csöndesen fogott beszédéhez. Eleintén ő is kérésre fogta a dolgot. Ámde hiába. A szászok továbbra is makacskodtak.
A szónok hangja egyszerre emelkedni kezdett. A belső hév mind erősebben csendült meg szavaiban. Midőn látta, hogy kérése hatástalanul hangzik el, a szenvedélytől reszkető kezekkel ütötte fel az asztalon fekvő történetkönyv azon lapját, a hol megvagyon irva, hogy a földönfutó szászokat Geyza magyar király csak könyörületből telepíté Erdélybe. Majd felhozta, hogy kiváltságaikat szintén egy magyar királynak: II. Andrásnak köszönhetik. Sőt, még tovább menvén, szemükre lobbantá, hogy azon földet, amit a magyaroktól nyertek, most el akarják szakasztani, s azt a pénzt, amit ez az áldott föld terem, a magyarok elleni ármánykodásra használják. „Szenvedély-sugalta szavai, – jegyzi meg Kőváry, – csontot-velőt ráztak. A hallgatóság arczán mély fájdalom. Valami megható volt e jelenetben.”
A szónok egy perczre megszakította beszédjét. A síri csöndben minden tekintet a szász követek felé irányult, akik mint a bűnbánó gyermek, fejlesütve állottak ott, de ajkukra immár nem jött tiltakozó hang.
Erre aztán oly elemi erővel tört ki a visszafojtott érzelmek árja, hogy Szász Károly be sem fejezhette szónoklatát. Kendő-, kalaplobogtatás közt ezren mennydörögték:
– Unió! Unió! Ki van mondva az unió!
Ily izgalmak közepette zajlott le a folytatólagos második nemzeti gyűlés, amely az unió-párt teljes győzedelmével végződött.
Másnap, május 30-án aztán az országos gyűlés tartatott meg, mely most már döntőleg vala határozandó az unióról. A karzatok ismét zsúfolásig megteltek hallgatósággal, a monostor-utczát ujolag óriási tömeg özönlötte el.
Gróf Vécsey Károly honvédtábornok.
(Egykoru aquarell után.)
Az ülés megnyittatván, az első szónok Wesselényi volt. Rövid beszédet tartott. Annak kijelentése után, hogy az unio tárgyalandó legelőbb, ekként folytatta:
– Az unió üdvös voltát hosszas szónoklattal bizonyítgatni még akkor is fölösleges lenne, ha idő volna rá; mennyivel inkább az most, midőn minden percz tenni, sürgősen tenni parancsol. Nem akarom hát a drága időt hosszas beszéddel elrabolni. Csak annyit legyen szabad mondanom, miképen boldognak érzem magamat, hogy nekem jutott osztályrészül a szerencse, hogy oly magasztos ügyben, melyért fiatalkorom első éveitől küzdöttem, melyért szenvedtem, most már szenvedéseimre enyhítő balzsamul, – mely valóban nagyobbszerű küzdelmeknek is méltó bére lehet, – én emelhetem fel a diadalmas lobogót. E szent lobogó alá hívom fel a Rendeket, mondják ki egy lélekkel, egy szájjal: nekünk unió kell az 1848: VII-ik törvényczikk szerint …
Wesselényi megállt, mintegy várva a feleletet. És megújult a tegnapi szívemelő jelenet.
– Ugy van! Ugy van! Nekünk unió kell! – zúgta utána a karzat és az ülésterem.
– Ezen örömrivalgás, a hon óhajtásának e mennydörgő kifejezése, – fejezte be rövid szünet után a vak szónok beszédjét, – sokkal ékesebb és szívrehatóbban szól az unió mellett, mint a hogy én támogathatnám inditványomat. Azért még egyszer csak azt kiáltom: éljen és örökké létezzék az unió!
Az éljen-riadal megújul és perczekig tart.
Most Szász Károly áll fel. Szintén röviden szól:
– Miután mindenki lobogtatja kendőjét, minden követ zörgeti a kardját, ebből világos, hogy Rendek és közönség egyértelemben vannak. Kérem tehát elnöki kijelentését az uniónak.
A helyeslés moraja zúg fel minden oldalon.
Kemény Domokos kér még egy-két percznyi figyelmet.
– Már nem mint Erdély, hanem mint Magyarhon polgára, szólok. S csak arra akarom kérni a Rendeket, hogy ha az unió mellett nem is, de ellene engedjenek szót emelni, ha valaki azt óhajtaná. Ne mondhassa senki, hogy a netaláni ellenvéleményt elfojtottuk.
Kemény a szászokra czélzott, akiket helyeslő nyilatkozatra akart bírni.
A felhivás megtette hatását, mert a szászok soraiból egyszerre csak felemelkedik Róth Ágoston, Brassó követe. Nagy mozgás támad. És Róth a legéberebb figyelem közt beszélni kezd:
Gábor Áron honvédeket toborz Kézdi-Vásárhelyen.
(Nagy Lázár olajfestménye után.)
– Látván, – ugymond, – miszerint a nemes magyar és székely nemzet Erdélynek Magyarországgal való egyesülését, nem mondom általános szavazattöbbséggel, hanem a leglelkesebb, a legihlettebb egyetértéssel, leghőbb nemzeti óhajtásuknak nyilvánították ünnepélyesen; megfontolván továbbá, hogy a jelen országgyűlés által ez ügyben hozandó törvényjavaslat csak őfelsége, szeretett fejedelmünk és királyunk legfelsőbb akaratának hozzájárulásával váland kötelező törvénynyé; s végül tekintetbe vevén, hogy Erdély a magyar korona tagja: az uniót a pragmatica sanctió fentartása mellett, küldőim nevében pártolom.
Erre valamennyi szász követ feláll és az elnöki szék felé fordulva, igy szól:
– Csatlakozunk a brassói követ kijelentéséhez.
Ami ezután történt: azt lehetetlen ecsetelni. Az öröm és a lelkesedés oly égrengető vihara tört ki, amelynek párját hiába keresnők Erdély krónikáiban. A rend felbomlik. A karzati közönség, felugrálva helyeiről, az ülésterembe tolul. Egy nagy gomolylyá olvad össze az egész. Az arczok kipirulva, a szemek lázas tűzben. Emberek, kik eddig soha sem látták egymást, összeölelkeznek, s csókot váltva, adnak örömüknek kifejezést.
Urházi, az „Unió-zsebkönyv” szerkesztője kezébe ragadja a pesti küldöttség nagy nemzetiszin selyemlobogóját, meghajtja a király képe előtt és a trón aranyos karfájához tűzi. Berzenczey, Marosszék követe pedig felszakítja az ülésterem utczára nyíló ablakát s harsány hangon kiáltja:
– Polgártársak! Az unió egyhangulag ki van mondva. A szászok is mellette nyilatkoztak. A győzelem teljes. Éljen Magyarország! Éljen az unió!
Az utczán nyüzsgő roppant tömeg felkapja az éljenzést, amely, mint a mennydőrgés, csakhamar végigzúg az egész városon.
A nép felhangzó rivalgása összevegyül az ülésterem örömzajával; s fennt és lennt, tizezer ajkról, de egy érzéstől fakadva, együttesen hangzik:
– Éljen Magyarország! Éljen az unió!
Egy jó félóra beletelik, mig szóhoz juthat Kemény Domokos, ki remek rögtönzésben üdvözli az uniót, mint egy boldogabb korszak hajnalhasadását. Majd felhivja Erdély nemzetiségeit, hogy most már tartózkodjanak a rosszravezető bujtogatásoktól, örüljenek mindnyájan együtt az egyesülés áldásainak.
Kemény végső megjegyzésével a szászok ismét találva érzik magukat. Nyomban feláll Schmidt Konrád, a nagyszebeni követ, s fajrokonai nevében tiltakozik az izgatás gyanuja ellen.
Az osztrák hadsereg főbb szereplői.
(Egykoru arczképek után.)
– Nálunk is azt beszélték, – igy szól a többi közt, – hogy a magyarok közt a szász nemzet veszélyben van. Én nem hittem. Bizonysága az, hogy jelenleg itt vagyok. Ne higyjenek tehát a magyarok sem rosszat a szászokról, akik, igaz, féltékenyen őrzik jogaikat, de hű fiai a hazának. Felszólalásomat azzal végzem, amivel Wesselényi: Éljen és virágozzék az unió!
A kiengesztelődés a szászok iránt most már teljes.
– Éljen Schmidt! Éljenek a hazafias szász testvérek! – hangzik a terem minden oldaláról.
E kitérő mozzanat után gr. Teleki József kormányzó kér szót:
– Tekintetes Karok és Rendek! Azt hiszem, most már elnökileg is kimondhatom, hogy az Unió összes akarattal ezennel el vagyon fogadva.
Ujolag felhangzik a riadó taps, a szünni nem akaró éljenzés. Eközben a közönség látni akarja Schmidt Konrádot és Lemény Jánost, a hazafias érzelmű román püspököt. Mindaketten lemennek a nép közé. Schmidtet a tömeg vállaira kapja; s úgy hordozza körül. Az öreg, roskatag Leménynek széket hoznak, s arra ültetik. A püspök hálásan köszöni a rokonszenvet, mely személyében hitsorsosait éri.
Egy fiatalember „Unió vagy halál!” felirásu trikolorral a kezében odamegy a püspökhöz s igy szól hozzá:
– Atyám! Áldd meg ezt a zászlót, mint az unió jelképét.
A fiatalember eközben letérdel és a földre hajtja a lobogót.
A galambősz aggastyán lassan fölemelkedik. Tekintetét égnek fordítja, reszkető kezét a zászló fölé emeli, s ez az ihletteljes fohász száll a magasságba ajkairól:
– Legyen Isten szent áldása az unión és a hazán. Amen.
A körülállók szemébe a meghatottság könnye gyül. Gyorsan lekapják fövegeiket, s mintha templomban volnának, rebegik az agg püspök után:
– Amen … Amen …
Délután még egy rövid ülésre jöttek össze a Rendek, a mely alkalommal az unió elfogadására vonatkozó határozatot hitelesitették, s a királyhoz intézendő felirás szövegét állapitották meg. Erdély rendei, a többi közt ily meggyőzően szép szavakkal kérik a Felséget az uniótörvényczikk szentesítésére:
… „Magyarhonnak kétfelé szakadása volt a legnagyobb csapás a magyar nemzeten; s mig az erősb testvér nem tudott alkotmányos élete mellett elég erőt kifejteni, Erdély csak senyvedt és napról napra hanyatlott.
Ennek érzete szülte bennünk a két hon egygyéalakitása iránti vágyat; egyedül e két hon egyesitése által látván mind alkotmányos szabadságunkat biztosítva, mind pedig Felséged trónját kemény és ingatlan alapokra helyezve. S ezen óhajtásunk az ujabb időben, midőn Magyarhon széles és szilárd alapokra helyezé alkotmányát, csak ujabb táplálékot nyert.
A legnagyobb öröm dagasztá tehát keblünket, midőn Magyarhon a f. évi 7-ik törvényczikkelyt fölajánlá, látván, hogy testvérünk minket is részesiteni kiván azon javadalmakban, melyeket Fölséged kegyessége által nyert. S a legnagyobb háladatosság Fölséged irányában, midőn látók, hogy Fölséged ezen törvényczikkelyt szentesíteni kegyeskedett.
Bónis Samu kormánybiztos.
(Egykoru rajz.)
Ugy tekintjük mi ezen Fölséged által szentesített törvényczikkelyt, mint a jelen általunk most fölterjesztett törvényczikk szentesitésének biztositékát; mert a magyar korona tagjai vagyunk, s hazánk egész boldogságát abban helyezzük, hogy a magyar király és erdélyi fejedelem a Fölséged személyében egyesül; s megadta már nekünk Fölséged mint magyar király azt, a miért most ugyancsak Fölségednél, mint erdélyi fejedelemnél esedezünk.
Magyarhon fölött viharteljes fellegek tornyosulnak, mi forrón óhajtunk résztvenni azoknak eloszlatásában. Ámde, csak összesített erővel lehetvén remélni a fenyegető zivatar legyőzését és Fölséged trónja megszilárditását.
Könyörgünk annak okáért Fölségednek: méltóztatnék a Magyarország és Erdély egybealakulásáról szóló törvényczikket haladék nélkül szentesiteni, s oly rendelést adni magyar miniszteriumának, hogy Erdély kormányát átvegye” …
A Rendek kétféle utat is használtak, hogy az unió-törvény mentől előbb szentesitést nyerjen. Egy példányban Puchner bárónak, a kir. biztosnak kézbesitették, aki azt a szokásos régi módon terjesztette fel. A másik hitelesitett példány pedig, a felirattal együtt, Pálfi József és Weér Farkas követek által Buda-Pestre küldetett, hogy a szentesítés a magyar kormány segélyével eszközöltessék.
Kolozsvár örömmámorban úszott. Az ifjuság az ülésterem zászlóit lehozta, s ezernyi ezer ember csatlakozása mellett a városban körmenetet tartott. „A házak ablakaiból lengetett zászlók, a monostor-utcza zászlóival, – irja egy szemtanu, – egy vitorláshajókkal megrakott tengerszoroshoz hasonlíta.”
Az unió győzelmének emlékére, a hid-utczát, a hol Wesselényi szállása volt, Wesselényi-utczának, a monostor-utczát pedig, ahol az egyesülés kimondatott, unio-utczának nevezte el a lelkesült közönség.
A nemzeti ünnepet általános kivilágítás és nagyszabásu fáklyászene fejezte be.
Batthyány miniszterelnök, a két erdélyi követtel maga ment Insbruckba, hogy az egyesüléshez a felség jóváhagyását kinyerje, ami szerencsésen sikerült is. Junius 10-én a király aláirta az unió-törvényczikket, amely a szentesitési záradékkal együtt a következőleg hangzott:
Az erdélyi 1848-iki I-ső törvényczikk.
Magyarország és Erdély egygyéalakulásáról.
Magyarország és Erdély egygyéalakulásáról.
A magyarországi törvényhozásnak a honegység tárgyában folyó 1848-ik évben hozott VII-ik törvényczikkelyét Erdélyország hő rokonérzettel fogadván, Erdélynek Magyarhonnal egygyéalakulását a pragmatica sanctióban szentesített birodalmi kapcsolatnak épségben tartása mellett és teljes kiterjedésében magáévá tevén; ennek következtében, valamint a testvér Magyarhonban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbeléptetve van; ugyanaz, ugyanazon módon itt is e hazának minden lakosaira nézve, nemzet, nyelv és valláskülönbség nélkül örök és változhatlan elvül elismertetik, s az evvel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetteknek nyilváníttatnak.
Az említett VII-ik törvényczikkely alkalmazásául következő meghatározások tétetnek:
A bécsi forradalmak idején megjelent gúnykép.
1. § A képviseleti joggal biró erdélyi városok száma Kolozavár, Maros-Vásárhely és Gyula-Fejérvár kir. városokon kivül 15, s ezek közül is kettő, t. i. Szamosujvár és Erzsébetváros szintén szabad királyi város lévén: az emlitett VII-ik törvényczikkely 3-ik szakaszába csúszott számításbeli vétség helyrehozásával az ugyanott kimondott vezéreszméhez képest az erdélyi szavazatok nem 69, hanem 73.
2. §.
Királyi kormányzó gr. Teleki József, s ennek meg nem jelenhetése esetében országos Elnök b. Kemény Ferencz elnöklete alatt: Thoroczkai Miklós gróf főispán, Balázsy József főkirálybiró, Lemény János fogarasi püspök, id. Bethlen János gróf, Jósika Miklós báró, Kemény Domonkos báró, Teleki Domokos gróf, Horváth István királyi hivatalosok, – Kemény Dénes báró, Zeyk József, Weér Farkas, ifj. Bethlen János gróf, Pálfi János, Mikó Mihály, Berde Mózes, Schmidt Konrád, Goocz Károly, Róth Illés, Lőw Vilmos, Gyergyai Ferencz, Wesselényi Miklós báró, Szász Károly, Teleki László gróf, Demeter József, Hankó Dániel, Bohoczel Sándor követek, Saguna András g. n. e. püspök és Debreczeni Márton kincstári tanácsos személyeikben egy országos bizottmány neveztetik ki, mely bizottmány a teljes egygyéalakulás részletei iránt a magyar miniszteriumot fel fogja világosítani, Erdély érdekeinek Magyarországéba illesztésén közremunkálni és a közelebbi közös hongyülésre a miniszterium által e tárgyban előterjesztendő törvényjavaslatra anyagot nyujtani.
3. §.
Erdélyben a közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete, a közelebbi közös hongyűlés általi elrendezésig, jelen helyzetben marad. Az udvari Cancellaria funkcziója ellenben teljesen megszünend és azon hatóság, melyet Ő felsége folyó 1848. évi magyarországi III-ik törvényczikk értelmében Nádor Ő Fenségére és a magyar miniszteriumra ruházni kegyeskedett, Erdélyre is kiterjedend mind polgári, mind egyházi, mind kincstári, mind katonai igazgatás tekintetében és általán az igazgatás minden ágaira nézve.
4. §.
A közigazgatásnak a miniszteri Felelősséggel összhangzásba hozatala tekintetéből a folyó 1848-ik évi magyarországi XXIX. törvényczikkelylyel összhangzásban a törvény utján kivüli elmozdíthatlanság a kormányi kinevezéstől függő közhivatalok körül csak az igazság szolgáltatására rendelt birói hivatalokra szoríttatik.
Szentesítés.
Mi tehát kegyelmesen meghallgatván és kegyelmesen elfogadván említett Hiveinknek fennevezett Erdély örökös Nagy-Fejedelemségünk három nemzete Karainak és Rendeinek az említett módon törvényes alakban bemutatott Törvényczikkét, ezen Levelünkbe szóról-szóra beiktatni és beiratni rendeltük és azt és egyenként az abban foglaltakat helyeseknek, kedveseknek és elfogadottaknak vallván, hozzájok császári, királyi és fejedelmi megegyezésünket és jóváhagyásunkat adtuk, s azokat királyi hatalmunknál fogva elfogadtuk, helybenhagytuk, helyeslettük és kegyelmesen megerősítettük; biztosítván az említett Karokat és Rendeket a felől, hogy az erdélyi Nagy-Fejedelemség Törvényei sorába beigtatott ezen Törvényczikket, mind Magunk megtartjuk, mind pedig minden más Hiveink által megtartatjuk, miként is aztat jelen Levelünk ereje és tanusága szerint elfogadjuk, helyben hagyjuk, helyeseljük és megerősitjük.
Kelt Insbruckban, Szent Jakab hava tizenegyedik napján, az Urnak Ezernyolczszáznegyvennyolczadik, Országlásunk pedig tizennegyedik évében.
B. Apor Lázár s. k.
Ferdinánd s. k.
Czák Károly s. k.
Az egyesülés formailag is megtörténvén, – a reformtörvények hatálya természetesen Erdélyre is kiterjedt. Junius 17-én végleg feloszlott az erdélyi kanczellária is. Az átalakulás műve gyorsan és simán folyt le. A bérczes ország hamar beleilleszkedett az uj rendbe. Az unió kimondása után néhány nappal Kolozsvár utczáin már megzendült a verbunkosok szívdobbantó muzsikája. Folyt a toborzás, gyült a honvéd. S csakhamar harczra készen állott a 11-ik és 12-ik zászlóalj, amely Erdély fiatalságának a legjavát foglalta magában.
Elsőrendü vitézségi honvéd-érdemrend.
Az unió kikiáltásának hire junius 1-én érkezett Budapestre, s általános nagy örömet keltett. A főváros közönsége e napon amugy is szinte sugárzott a boldogságtól. Nevezetes esemény szemtanuja volt. Amit alig mert remélni: a helyőrség összes csapatai, a budai vérmezőn, a miniszterek, tábornokok jelenlétében, ünnepélyes esküt tettek az alkotmányra.
A ritka ünnepség lefolyását a „Pesti Hirlap” tudósítója igy beszéli el:
… „Reggel nyolcz óra után már temérdek nép hullámzott a budai vérmezőn, az ünnepély helyén, a hol az egész Buda-Pesten tanyázó sorkatonaság összegyült s a hova a nemzetőrség is megjelent. Tiz órakor megjött a hadügyminiszter is, riadó éljenkiáltások közt, a haditanács tagjaitól és néhány tábornoktól környezve, kiknek jelenlétében a felállított sorok előtt egy rövid szemle-lovaglást tartott. Ezalatt megérkezett a miniszterelnök: gróf Batthyány Széchenyi gróffal, a nemzetőrség és a nép örömkiáltásai közt. A miniszterelnököt a tábori szent mise szolgáltatására felállított sátorból eléje jövő tábori főlelkész fogadta. Most megkezdődött, az evégre felállított sátor alatt, a tábori szent mise, a három miniszter, a haditanács, a tábornagyok, számos polgári és katonai tisztviselő, díszes hölgykoszorú és nagy néptömeg buzgó kiséretében. Ennek végeztével legelébb is a Turszky-nevet viselő magyar gyalog-ezred négyszögbe állítva, a középen a hadügyminiszter rövid, lelkes szavakban elmondá a leteendő eskü foglalatját és czélját, – s felhivá őket az eskütételre; amit derék vitézeink, az előttük szakaszonként olvasott esküforma szerint hangos szavakban tisztjeik után teljesitének. Ezen eskü szerint kötelezik magukat: a fejedelem iránti hűségre, az alkotmány védelmére, a polgári törvényes hatóságok iránti engedelmességre, ellenségeink megtorlására, vérökkel is. Az esküt rendre a többiek is tették, a még itt tanyázó német és olasz katonák saját nyelvükön. Minden egyes csapat eskü-letételét éljennel üdvözlé az örömittas sokaság. Bevégződvén az eskületétel, a miniszterek és tábornokok szemlét tartottak az előttük ellépő sorkatonaság és nemzetőrség felett.” …
A tudósitó, valószinüleg, hogy a közhangulatot ne zavarja, hallgatással siklik át a fölesketés egy kínos jelenete fölött, a mely a fényes ünnepséget csaknem elrontotta. A Ceccopiori-ezred olasz legénysége ugyanis, – állítólag a tisztek felbujtására, – megtagadta az esküt. Már-már botránytól lehetett tartani, midőn Mészáros Lázár, neszét vevén a dolognak, hirtelen az ezred homlokzata elé lovagol, s olasz nyelven oly hatásos beszédet intéz a makacskodókhoz, hogy végre mégis leteszik az esküt.
Az egész jelenet, szerencsére, annyira gyorsan játszódott le, hogy a közönség észre sem vette.
Az ünnepség után az ezredek harsogó zeneszóval vonultak kaszárnyáikba, a közönség pedig derűs hangulatban oszlott szét. Örült az új közjogi vivmánynak; s örömét még növelte az a csalóka remény, hogy ezzel a bécsi katonai-köröknek ügyünk iránt tanusított ellenszenve is megtörik talán. Este aztán megjött az unió kimondásának híre is, a melyet Katona Miklós hozott Kolozsvárról.
Gáspár András honvédtábornok.
(Egykoru olajfestmény után.)
Ilyen két nagy esemény egy napon! A hír, mint a napfény, egyszerre szétáradt az egész fővárosban. A nép öröme a mámorig fokozódott. Azt hitte, hogy a sorkatonaság hűségesküjével és Erdély visszacsatolásával most már el van hárítva minden veszedelem.
A nemzeti szinházban az előadást fel kellett függeszteni. A kolozsvári ifjuság aranyrojtos szép selyemzászlóját, melyet az unió örömére küldött fővárosi testvéreinek, a betóduló fiatalság magával hozta és a közönség tapsvihara közt itt bontotta ki először. „Az örömzajnak, – jegyzi meg egy akkori lap, – nem volt határa, még a hellen istenek is ingadozának a függönyön.”
Másnap megujultak a lelkes tüntetések. Délután népgyülés, este pedig kivilágítás volt az unió megünneplésére. Még a Petőfi bűvös lantja is megzendült. E csapongó öröm hatása alatt irta meg a „Két ország ölelkezése” czimü gyönyörű költeményét, amely csakhamar olyan népszerű lett, mint Nemzeti dala. A költő ily ódaszerű ihlettel üdvözli az uniót:
És az idö eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midön
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn egygyé lett mind a két magyar! …
Ki eddig a porban hevertél,
Légy üdvözölve keblünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simulj, simulj testvéred kebelére,
A melyben a szív most oly édesen ver,
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
– – – –
Együtt vagyunk és együtt maradunk!
Nincs isten és nincs ördög, aki
Ismét széjjel birná szakitani
Ölelkező karunk.
Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez …
De én nem félek többé a haláltól;
Viselje bármilyen csalárdul
A változékony sors magát,
Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz most már, jöhetsz vihar,
Nem rettegjük már haragod.
Két ország egygyé olvadott
Kétélű kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!
– – – –
De nem is későn még, midön
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn egygyé lett mind a két magyar! …
Ki eddig a porban hevertél,
Légy üdvözölve keblünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simulj, simulj testvéred kebelére,
A melyben a szív most oly édesen ver,
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!
– – – –
Együtt vagyunk és együtt maradunk!
Nincs isten és nincs ördög, aki
Ismét széjjel birná szakitani
Ölelkező karunk.
Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez …
De én nem félek többé a haláltól;
Viselje bármilyen csalárdul
A változékony sors magát,
Sebet kapunk talán, de nem halált.
Jöhetsz most már, jöhetsz vihar,
Nem rettegjük már haragod.
Két ország egygyé olvadott
Kétélű kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!
– – – –
A miniszterium pedig, – mintegy válaszul az unió elfogadását tudató átiratra, – lelkeshangú üdvözletet intézett Erdély rendeihez, az elismerés meleg szavaival köszöntvén őket nagy elhatározásukért:
Dessewffy Arisztid honvédtábornok.
(1848-iki arczkép.)
… „Erdélynek Magyarországgal való egyesülése, – igy szól a többi közt az üdvözlet, – forró örömmel tölté el lelkünket. Boldogítóbb és egyúttal fontosabb események híre nem juthatott el hozzánk.”
Mig hajdan e két hon egy vala, mindnyájunkat nagyság, fény és nemzeti dicsőség környezett. A mely nap elszakadtunk egymástól, azon nap kezdtünk gyengülni, aljasulni és szolgaságba jutni. Egyesült erőnkön megtört a hódítók hatalma, szétválasztva egyenként rabokká lettünk, s eltüntünk az önálló nemzetek sorából.
Minket Isten, közös vérkötelék, s nemzeti multunk testvérekké parancsol lenni, nemcsak szomszédokká, mint eddigelé voltunk. Mi Erdélynek és Magyarországnak minden lakosai több vagyunk egymásnak. Testvérek vagyunk, kik szeretik egymást, közös boldogságot akarnak, s egyik a másiknak a javáért élni kiván és halni tartozik. Az unió e nemzeti testvériségnek ujabb, nyilvános elismerése Európa színe előtt. Mit a vér egyesített, ezredéves közös történet örömei és fájdalmai szentesítettek; – azt ma örökké megtartandónak nyiltan bevalljuk a világ előtt.
És e két honnak és népeinek egyesülése még többet is jelent. Jelenti azt, hogy mi ismét, mint egykoron közös erővel és buzgósággal azon törekvendünk, hogy Magyarország nagy és boldog legyen, s népe hatalmassá és dicsővé váljék.
Ez legyen első és legszebb gyümölcse háromszázados elszakadásunk utáni testvéri egyesülésünknek.” …
Mint mikor zivataros éjszakán a gomolygó viharfelhőkből egy pillanatra előbukkan a holdfény, – olyan volt ez az öröm. Éppen hogy felvillant, rövid néhány napig tartott csak; aztán köröskörül megint sötét lett minden.
Még jóformán be sem zárultak a kolozsvári országház kapui, midőn a szászok és románok részéről máris megindult az ujabb aknamunka. Hamar kitünt, hogy csak szinlelték az unióhoz való csatlakozást. Nem tiltakoztak ugyan ellene, de keblük ádáz gyülölettől lángolt. Mig egyik kezükkel hűséget esküvének a honalkotó magyarnak, addig a másik kezükben gyilkot szorongattak.
A kamarilla, amely a frigykötés örömnapjai alatt nem mert ármánykodni, ismét mozgósitotta ügynökeit. Uj cselt eszelt ki: meg akarta akadályozni az unióról szóló törvényczikk szentesitését. Egy szász és egy oláh küldöttséget menesztett tehát Insbruckba, hogy siralmas panaszaikkal járuljanak a trón elé s kérjék őfelségét: ne hagyja jóvá az uniót, amely megfosztja őket jogaiktól és nemzetiségöktől.
A küldöttségek megérkezése alkalmával szerencsére épp Insbruckban tartózkodott Batthyány miniszterelnök, aki utját szegte a kamarilla mesterkedésének. A küldöttségek fogadtatása tehát igen kimért és hideg volt. A szászok panaszára a következőket felelte a király:
– Miután erdélyi nagyfejedelemségemnek Magyarországgal való egybekapcsolása az erdélyi rendek által valamennyi szász követ hozzájárulásával egyhangulag határoztatott el; ez által pedig Erdélyben levő szász alattvalóimnak sem nemzetisége, sem szabadalmai veszélyeztetve nincsenek, sőt inkább megszilárdulnak és megerősittetnek, – örvendek önöknek nyilváníthatni, hogy aggodalmaik alaptalanok. És én önöket azzal bocsájtom hazájukba útnak, hogy én hív szászaimat, valamint eddig, úgy ezután is jogaikban és szabadságaikban oltalmazni fogom, akiket királyi kegyemről és jóindulatomról biztosítok.
Gróf Károlyi György.
(Egykoru arczkép.)
A román küldöttség a balázsfalvi gyűlés határozataival járult a trón elé, s ezek teljesítését kérte. A király válasza szintén visszautasító volt:
– Minthogy római hitű alattvalóim által a balázsfalvi nemzeti gyűlésen szerkesztett folyamodványnak érdeme, – így szólt a király, – az erdélyi országgyűlésen egyhangulag elhatároztatott – örvendek itt levő küldőiket biztosíthatni, hogy az illető törvényczikk által, – amely különbség nélkül nemzetiség, nyelv és vallásra nézve, minden erdélyi lakosnak ugyanazon jogokat és szabadságot adja, kivánataiknak a legnagyobb részben elég tétetett, s jövendő boldogságuk csupán e törvény végrehajtásától függ. Egyébiránt tántoríthatlan hűségük iránt nyilvánított érzésüket kedvesen fogadom és önöket királyi kegyem és indulatom felől biztosítom.
A panaszosok elkeseredve, csalódottan jöttek haza. De a bujtogatásnak még sem szakadt vége. Salmennek, a szászok grófjának és Sagunának, a románok püspökének gondja volt rá, hogy a zsarátnok el ne hamvadjon. Ujabb, meg ujabb hitegetésekkel folyvást élesztgették azt.
– Csak ne tágítsunk, – igy menydörgött egyik predikácziója alkalmával Saguna, – kivánságaink előbb-utóbb teljesülni fognak. A császár jó, de a magyarok megfélemlítették. Ott vannak azonban a kegyes főherczegek, akik jól ismerik bajainkat, s nem hagyják el a hű román népet.
Az eféle biztatások, a püspök ajkairól hangoztatva, természetesen nem maradtak hatás nélkül. Az insbrucki rideg fogadtatás hamar feledve lőn, a szivekben ismét feléledt a győzelem reménye. És elkezdődött újolag a titkos gyülekezés templomok zárt ajtai mögött, a hegyvidék rejtett völgyeiben. És elővette vándorbotját Janku (voltakép: Jánk) Ábrahám, ez a fanatikus és sötétlelkű ügyvédsegéd, hogy Dáczia kivívására toborozza össze a havasok móczait.
A kormány, hogy a megújuló izgatásoknak elejét vegye, báró Vay Miklós személyében, külön kir. biztost volt kénytelen küldeni Erdélybe. Vay Miklós (sz. 1802. † 1894.) jun. 19-én foglalta el állását, de a rohamosan növekvő áradattal már nem tudott megbirkózni.
Hasonló, sőt ennél sokkal válságosabb volt a helyzet Horvátországban. Jellasics immár az uralkodó nyilt parancsszavának is ellenszegült. A király, mint tudjuk, a törvénytelenül összehivott horvát országgyűlés betiltása mellett a pártütő bánt Insbruckba maga elé idézte. Jellasics ügyet sem vetett e kir. rendeletekre. Insbruckba nem ment el, a tartománygyülést pedig junius 5-én csak azért is megtartotta.
A gyűlés, – amely mindenekelőtt Jellasicsot a báni méltóságba vala beiktatandó, – szabad ég alatt, a zágrábi Katarina-téren tartatott meg; persze, a külső hatás minden eszközének a felhasználásával. A házak fellobogózva. A mozsár-ágyúk lövésre készen. A katonaság cserlevelű csákókkal, diszőrségül kivezényelve.
A teret roppant sokaság lepte el. Közepütt: emelvényen a követek és deputácziók foglaltak helyet, lent pedig köröskörül a bámész tömeg tolongott. A küldöttségek közt ott volt Rajasics karlóczai érsek is, ötven délvidéki szerb élén.
A gyűlést Lentulaj Imre, Varasdmegye adminisztrátora, egy dühös illir, nyitotta meg. Ezután a bán kinevezési okmánya olvastatott fel, miközben Schrott belgrádi püspök vezetése alatt egy küldöttség ment Jellasicsért, hogy őt a beiktatásra meghívja.
Beniczky Lajos honvédezredes.
(Egykoru aquarell után.)
Jellasics, – ki vidéki körutjából, nagy zajjal előtte való nap tért csak vissza, – harangzúgás, ágyúdörgés közt érkezett a gyülés szinhelyére, ahol áradozó dicsőitéssel Lentulaj fogadta. Most aztán az eskü következett, amelyet Jellasics, a karlóczai érsek Rajasics kezébe tett le; az Istenre való hivatkozással fogadást tevén, hogy Horvátország épsége és szabadsága fölött ébren fog őrködni, s azt minden támadás ellen megvédi. A nevezetes eseményt ágyúdörgés adta tudomására a zsiviózó közönségnek. „Annyit ágyúzának e napon, – jegyzi meg egy szemtanú, – hogy elég lett volna egy csata eldöntésére.” Az eskütétel után, amint az szokásban volt, Jellasics beiktató-beszédet tartott. Nagy pathoszszal, a hatást keresve szólt. Látszott a hanghordozásán, a taglejtésein, hogy nagy gonddal előre készült rá.
– Eskütételem által, – mondá a többi közt, – ujra szentesítvék az uralkodó és önök iránti kötelességeim, melyek előttem különben is szentek voltak, s azok maradnak a jövőben is. Végtelen örömem, hogy én lehetek az első, ki önöknek a szabadságot kihirdethetem … Nem mint kiváltságos rendek, hanem mint a nép szabad képviselői jelentek meg itt önök. Ezen szabadság hozta ide a határőrvidék képviselőit is. Ezentúl nem csak ők, de mi is valamennyien a hon védői leendünk. Feladatunk igen nehéz. Azért jöttetek ide, hogy e fölött értekezzetek, mert ennek megoldásától függ jövendőnk. A király és családja iránti viszonyunk s a magyarokkal fenforgó viszályunk teszik legfőbb tárgyait gondoskodásunknak. Változhatlan hűség a királyhoz, ősi erénye népünknek: ez lelkesít minket is. Állásunk a magyarok irányában három oldalu: mint volt a multban, van a jelenben és lesz a jövőben. A multak a történet lapjaira tartoznak; állásunk jövője pedig a jelen gyűlés feladatát képezi. Azért e felett egyelőre nem akarok bővebben nyilatkozni. Minthogy azonban Magyarország koronája hazánké is, a kapcsolatot avval fenn kell tartanunk. De, testvérek, mi nem akarunk egy életnélküli aranykorona alattvalói maradni. A kölcsönös viszonyt tehát a jövőben csak úgy kivánjuk fentartani, hogy a magyar korona fönséges dynasztiánkkal összekötve legyen. Eloszlatni a magyarok iránti gyűlölséget törvényhozási és igazgatási szempontból is, a jelen gyűlésnek leend feladata. A mai korszellem szerint a fejedelem és nép, állodalmak és nemzetek közti viszonyoknak, a szabadság, testvériség és egyenlőség elveire kell alapíttatniok. Ezen alapra akarjuk mi is fektetni viszonyainkat a magyarokkal, mivel harczban velök örökké csak nem maradhatunk. A nyolczszáz éves barátság a viszály békés megoldását javasolja. Ellenben ha a magyarok minket és honunkban létező rokonainkat (a ráczokat) elnyomni akarnák, tudják meg, hogy mi készek vagyunk fegyverrel is bebizonyitani, hogy elmultak azon idők, midőn egy nép más nép felett uralkodott. Félre tehát a magyar önkénynyel! Azt mi márczius előtt sem ismertük el; most pedig megtörtük és eltörültük. Mi csak oly kormánynak hódolhatunk, mely minket alkotmányunk alapelvei szerint igazgat. Azért a mostani magyar kormánynak, mely a királylyal semmi törvényes kapcsolatban nem áll, sőt azt magától egészen függővé tette s a birodalmat alapjaiban megrenditette, magunkat alája nem vethetjük. Az ellenem rendelt vizsgálat és gyanúsítások taglalásába nem bocsájtkozom. Hogy a pragmatica sanctio ellen törekedem és az oroszszal szövetkezem, ismeretes koholmányok. A mi azonban szláv törekvéseinket illeti, nyiltan ki kell mondanunk: a mi rokonszenvünk csak a szláv nemzetiségekre terjed, de nem a kormányaikra. Mi ezen kölcsönös vonzalomban találjuk nemzetiségünk legerősebb biztositékát. – A lefolyt magyar országgyűlésen alkotott törvényeket önök elbirálására bizom. – Csak egy esik szívemnek fájdalmasan: az, hogy dalmata testvéreinket itt nem láthatom. De bízom hazafiságukban, hogy ők is azon lesznek, hogy e régi kapcsolat, mely most közöttünk csak szóban él, a valóságban életbe lépjen. Higyjétek, hogy örökké hű leendek hazámhoz s királyomhoz!
A szabadságharcz nevezetesebb szereplői a honvédség köréből.
A szabadság szóvirágaitól pompázó beszéd természetesen élénk hatást tett. Égrengető zsiviózás kisérte majd mindegyik erőteljesebb kifejezését. De legnagyobb volt az ujjongás, midőn Jellasics egész leplezetlenül felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak. Háromszor felemelték a levegőbe, Rajasics pedig „az elnyomott népek reménye és dicsősége” gyanánt üdvözölte őt. S hogy az „elnyomott népek reménye” a fegyveres erő fölött is parancsnokolhasson: egy füst alatt a „Háromegy királyság” főkapitányának is kikiáltották. Még egy hatásos szinpadi jelenet volt hátra. Jellasics egy trónszerű aranyozott székre ült, s igy széken ülve, mint valami római imperator vitette magát a Márk-templomba, a hol a zengi püspök horvát nyelven „Te deum”-ot tartott.
A „Völkerbund” czimű lap a következőleg emlékszik meg Jellasics zágrábi bevonulásáról és a beiktatás külsőségeiről:
„A bán Zágrábba tartott menete igen nagyszerű volt. Kulmer báró vezetése alatt a kapcsolt részek országos küldöttsége a bánt ünnepélyesen meghivta. Következett a menetel. Elől a bandériumok, következett a papság és a mágnások. Aztán jöttek a megyék és hatóságok képviselői, báni ékszerek hordói és a bán lóháton, nemzeti öltönyben.
Másnap szabad ég alatt a katariniai téren megnyittatott Lentulai Imre varasdi helyettes által a horvát-tót tartománygyűlés. A báni kinevezés és esküforma felolvastatott horvát nyelven. Ekkor álgyúk és zsiviók közt elhozatott Jellasics. Boldogságát nem kínevezésének, hanem annak tulajdonítá, hogy a nép bizalmát birhatja. A kinevezési leirat nemzeti nyelven ujra felolvastatott. Őfelsége és a bán neveit mindig hangos zsiviók kisérték. Ezután letevé báni esküjét, melyet a karloviczi görög nem egyesült érsek mondott el előtte. Arcza, hangja arra mutatott, hogy igazán érezi azt, mit ajkai kifejeztek. Még a Márk-egyházba is elvitetett széken a bán. Kendőlobogtatás, virágdobás, zsiviók, népdalok véghetlenig terjedtek.” …
Ami az ünnepség külsőségeit illeti, kétségtelenül sikerülten zajlott le; de alapjában véve még sem vala egyéb üres szemfényvesztésnél. Mert hiszen a beiktatás egyetlen törvényes kelléke sem tartatott be. Nem küldetett ki kir. biztos, akinek hivatalos közreműködése nélkül pedig a báni-szék jogszerűen el nem foglalható. Hiányzottak az országnagyok. Az öt főispán közül egy sem jött el. Az ülést is csak egy főispáni helyettes: egy adminisztrátor nyitotta meg. Törvénytelen volt az esküforma, amelyet Jellasics, Magyarország minden említése nélkül, maga szerkesztett. De sőt törvénytelen volt a bán esküvése is, mert azt nem az idegen és szerb hitű Rajasics, hanem a r. kath. zágrábi püspök: Haulik kezébe kellett volna letennie.
A bátor nemzetőrök.
(Gúnykép a bécsi forradalmak idejéből.)
Ámde, Jellasics mindezekkel nem törődött. Neki nem a törvényszabta kellékekre volt szüksége, hanem a beiktatás kapcsán rendezett külső zajra, hangos tüntetésekre. Hadd lássák az udvarnál, mily határtalan az ő népszerűsége.
Másnap ismét ülés volt, hogy most már érdemben a további teendők fölött tanácskozzanak. Az elnöki-tisztet ezúttal már maga a bán vitte. A gyűlés mindenekelőtt köszönetet mondott Jellasics kineveztetéseért az uralkodónak. Az erre vonatkozó inditványt Kukuljevics, a bán egyik bizalmasa tette.
– Szavazzunk köszönetet, – igy szólt Kukuljevics, – őfelségének, hogy a nemzet választottját nevezte ki bánunkká. De miután a királyi leiratban nem tétetik emlités, hogy bánunk a szlavóniai és dalmácziai haderőnek is parancsnokává lett, – holott ez úgy volt hajdan s csak a horvát hűségért kardéllel és vérrel fizető I. Lipót vette el a bán és a nemzet ezen jogát, – kérni kell őfelségét, hogy Szlavóniát és Dalmácziát is a bán fővezérlete alá helyezze. Ne feledjünk még egy körülményt, mely ezzel kapcsolatban áll. Kérdem: mi köszönetet nyert a bán a rend és az uralkodóház érdekében tett erélyes fellépéseért? Jutalma: lenézés, gyanusítás, fenyegetés. Éppen a szabadság megalapitásának perczeiben kellett hallanunk, hogy ellene a főherczeg-nádor s a miniszterek felléptek. De ő érezve méltóságát, nem ismerte el a jogtalan parancsolókat. Ezért megérdemli, hogy a nemzet által istenittessék. Nyilatkoztassuk ki tehát, hogy ha őfelsége a bán minden lépését és rendeletét megerősíteni nem akarná: akkor mi magunkat minden méltatlanság ellen, jöjjön az bárhonnan, védeni fogjuk.
Kukuljevics kifakadásai közben a tisztelt gyülekezetet annyira elragadta a dicsvágy, hogy Jellasics, – ha egy-két józanabb elme mérséklőleg közbe nem lép, – ott nyomban alkirálylyá proklamáltatik.
Hosszas és zajos vita fejlett ki ezután, amely csaknem szakadásra vezetett a horvát és a szerb testvérek között. A Szerémség birtoklása fölött czivódtak össze. Rajasics a szerb vajdaság számára foglalta le a Szerémséget, a horvátok ellenben azt akarták, hogy a bán fönnhatósága alá tartozzék. A szóharcznak, mely hovatovább hevesebb lett, Georgovics vetett véget.
– Ne vitatkozzunk most ilyen kérdések felett, – vágott a czivakodók szavába. – Ráérünk még ennek az eldöntésére. Fogjunk baráti kezet és egyesüljünk! Egyesüljünk azon elv zászlója alatt, hogy mi szerbek, horvátok, bosnyákok és herczegovinaiak egy törzsből származunk. Most tömörüljünk a közös ellenség ellen. S majd csak akkor, ha egyesült erővel kivivtuk a győzelmet, csináljuk meg a testvéries osztályt.
Ez hatott. A kitörni készülő vihar minden nagyobb kártevés nélkül szerencsésen elvonult. Most aztán gyorsan végeztek. Abban állapodtak meg, hogy követeléseikkel még egyszer a trón elé járulnak. S miután a horvátok és szerbek sérelme egy forrásból fakad: a két küldöttség együtt menjen Insbruckba. A horvátokat vezesse maga a bán, a szerb küldöttséget pedig Rajasics érsek.
Ebben az értelemben mondta ki Jellasics a határozatot.
Lázár Vilmos honvédezredes.
(Egykoru rajz.)
– Most pedig – e szavakkal végezte elnöki kijelentését, – oszoljunk szét a hazában. Menjen mindenki a maga helyére, mert a népet, éppen most, midőn nagy események előestéjén állunk, magára nem hagyhatjuk. Induljatok tehát testvéreim kedves hazánk minden vidékére. Oktassátok a népet, szilárdítsátok annak buzgóságát és kitartását. Addig én is teljesíteni fogom nehéz kötelességemet. A küldöttséggel együtt a trón elejébe járulok, hogy előadjam panaszainkat, de egyúttal, hogy hűségünkről és ragaszkodásunkról ujabb bizonyságot tegyek.
E rövid bucsuztatójával Jellasics, a tartománygyűlés tanácskozását az insbrucki küldöttség visszaérkezéseig felfüggeszté.
Batthyány gróf, mihelyt hirét vette, hogy a király csakugyan maga elé idézte a pártütő bánt, azonnal Insbruckba utazott. Jelen akart lenni a dorgálásnál. Másrészt azt hitte, hogy az uralkodó közvetlen közelében talán mégis csak sikerül a horvát-ügyet valahogyan elintézni. Jellasicsnak azonban, mint láttuk, a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a király parancsa előtt meghajoljon.
Ily nyilvánvaló engedetlenséggel szemben már a korona tekintélyének a megóvása is azt követelte volna, hogy Jellasics a legszigorúbb elbánásban részesüljön. Az udvarnál azonban más volt a hangulat. Ott a bán makranczosságát olybá vették, hogy az nem a trón, hanem a magyar kormány ellen van irányozva. Ez pedig az udvari-párt előtt még érdem-számba ment.
De, mintha maga az öreg király is más szemmel nézte volna immár az eseményeket. Ugy tetszett, hogy az a csekély hajlandóság is, amit a magyarok iránt érez, szünőfélben van. Szivében a bizalmatlanság vert fészket. Ügyünk iránt hidegülni kezdett. A kamarilla mesterien végezte ezt a dolgát is.
Midőn tehát Batthyány gróf a parancs-szegő bán megfenyitését sürgette, nemcsak a főherczegeknél, hanem magánál a királynál is merev ellenzésre talált.
A miniszterelnök végre is a kabinet-kérdést volt kénytelen felvetni. Erre mégis meghökkentek; jól tudván, hogy ha ebben az ügyben miniszterválság áll be: az egész magyar nemzet fegyvert ragad. Ez pedig rombadönthette volna a kamarilla összes terveit. Azt határozták tehát, hogy a játék egy ideig, – csak addig, mig kardjukra ütve nyiltan léphetnek fel, – még folytatandó. A király látszólag hadd teljesítse a magyar kormány kivánságait, Ferencz-Károly főherczeg pedig, úgy mint eddigelé, gondoskodjék az ellenintézkedések megtételéről.
Batthyány gróf, junius 10-én nagynehezen kézhezkapta a bán megfenyítésére vonatkozó rendeleteket, a melyeknek foganatosítása azonban két feltételhez köttetett. Az egyik feltétel az volt, hogy ha Jellasics időközben mégis jelentkeznék: az ellene szóló rendelet publikálva ne legyen; másik pedig, hogy a miniszterelnök, mindjárt az országgyűlés kezdetén, maga indítványozza az olaszországi hadsereg megerősítésére szolgáló negyvenezer ujoncz megajánlását.
Az egyik kir. irat, – mely a horvátokhoz és a szlavonokhoz intézett szózat alakjában jelent meg, – lényegileg azonos volt a nádor által kibocsájtott rendelettel.
Rajasics érsek a szerbek közt.
(Egykoru rajz.)
A király elmondja, mily fájdalmasan érinti, hogy a horvát nép a magyar kormány iránti engedelmességet megtagadta. Noha „egyedül a magyar koronához való csatlakozásuknak köszönhetik, hogy alkotmányos szabadságuk, mint a többi szláv népeké, az idők folyamán el nem veszett.” Figyelmezteti őket, hogy a magyar országgyűlés által hozott reformok nemcsak érintetlenül hagyják szabadságukat, sőt növelik azt. Majd rátér az izgatásokra, s ezek kapcsán Jellasics viselt dolgaira, aztán igy folytatja:
… „Kedvelt öcsénk, fönséges főherczeg István, Magyarország nádorának és magyar miniszteriumunknak első gondja az vala, miszerint báró Jellachichot szólítsa fel, hogy ő a ti nemzetiségtek, jogaitok és szabadságtok biztosítása tekintetéből, tegye magát velök kölcsönös egyetértésbe, hogy így az egyéb teendő között, a ti tartomány-gyűléstek is minél előbb összehivassék, hol a törvények valának kihirdetendők, melyeknek áldását tőletek megvonni nem akartuk, s erre a bán vala hivatalába beiktatandó, mely beiktatás nélkül, ő törvényes tisztviselőnek nem tekintethetik.
A bán ellen vád van emelve, hogy ő ezen felszólításnak, ámbár az ismételve megtétetett, sőt tulajdon világos parancsunk által arra, hogy kir. helytartónk és magyar miniszteriumunk rendeleteinek hódoljon, még meg is intetett és kötelességévé tétetett, épen nem engedelmeskedett, s ez által benneteket a fejetlenség veszedelmének martalékává tett.
Sőt az még nem elég, hogy a bán csak maga nem engedelmeskedett, hanem a mint mondják, még a törvényhatóságokat is felhívta, hogy ők is hasonlóképen ne engedelmeskedjenek; és mind ezeket, mind a népet erőszakos eszközök által a magyar korona elleni ellenséges lépésekre kényszerítette …
Álhírek által netalán tévútra vezérlett alattvalóink sorsán atyailag aggódván, megkisérlettük az utolsó lépést, mielőtt ezen vádakat meghallgatnók, a vádlottnak maga igazolására személyes alkalmat adánk, midőn őket az általa királyi megegyezésünk nélkül, mit a törvény kiván meg, f. évi junius 5-ikére kihirdetett tartománygyülésnek visszahivására saját kezünkkel írt parancsunkban felszólítottuk, s neki a horvátországi zavarok tekintetéből, hogy udvarunknál személyesen megjelenjék, megparancsoltuk.
Jellachich azonban sem ezen parancsunknak, sem előbbi rendeleteinknek nem engedelmeskedett és sem a tartománygyülést vissza nem hívta, sem a kiszabott időre udvarunknál meg nem jelent.
Miután az ellene emelt vádakhoz ezen legfelsőbb parancsunk iránti konok engedetlenség is hozzájárult, nem vala számunkra egyéb teendő, mint megsértett királyi tekintélyünk helyreállítása és a törvények fenntartása tekintetéből, belső titkos tanácsos és altábornagyunkat, báró Hrabovszky János hivünket kir. biztosul kiküldenünk, hogy ezen törvényellenes eljárását vizsgálja meg; báró Jellachich Józsefet, netalán létező büntársaival együtt a vádnak megfelelő perbe fogassa és őtet, mig csak magát teljesen nem igazolandja, báni méltóságától s minden egyéb katonai tisztségéből tegye le; titeket szigoruan intvén, hogy mindazon kihágásoktól vonjátok vissza magatokat, melyek koronánktóli szakadásra czéloznak, – a törvényhatóságoknak pedig hasonló büntetés alatt megparancsolva, hogy Jellachich báróval vagy netalán létező vádtársaival, a hivatalos érintkezést azonnal szakaszszák meg és királyi biztosunk rendeleteinek engedelmeskedjenek.
Horvátok és szlavoniták! Királyi szavunk kezeskedik nemzetiségtek és szabadságtokról s igazságos kivánataitok megadásáról. Ne adjatok tehát hitelt azon ámító balsuttogásoknak, melyek által benneteket jogellenes czélok kivitelére tántorítani, hazátokat pedig rabszolgaságra s végtelen nyomorra juttatni akarják.
Hallgassatok királytok jóakaró szavára, mely hozzátok szól; hallgassatok királytok szavára, ki nemzetiségteket és jogaitokat királyi hatalmával mindenkor védelmezni fogja, de a ki szinte szilárdul elszánt, magyar koronájának és a törvényeinek tekintetét, akármiféle megtámadás ellen, egész erejével fenntartani.
Nagy Sándor honvédtábornok.
(Egykoru aquarelle után.)
Tartsátok tehát magatokat szorosan a törvényes engedelmességhez s nekünk tartozott hűséghez; ne árasszatok hazátokra, magatokra és gyermekeitekre engedetlenségtek által inséget és nyomort; mutassátok meg ezen megnehezült időkben, hogy ti fönséges házunknak még mindig a régi hivei vagytok …
Egy másik szózat pedig a határőrökhöz intéztetett, akiknek maga a király adja tudomásukra, hogy ezután Hrabovszkynak tartoznak engedelmességgel, mert Jellasics ellen engedetlensége és pártütése miatt bűnvádi eljárás indíttatott. Aztán jóakaró hangon arra figyelmezteti őket, hogy a magyar kormány iránt, – amely ügyüket szivén viseli, kiváltságaikat nem bántja, – viseltessenek bizalommal és hűséggel.
A kormány aggódó érdeklődéssel várta Batthyány gróf insbrucki küldetésének eredményét. Főleg a horvát-kérdés okozott mindnagyobb gondot. A megoldás eszközeire nézve a miniszterium tagjai közt talán volt nézeteltérés, de abban, – mint Horváth Mihály is irja – valamennyien megegyeztek, hogy a növekvő bonyodalmat tovább tétlenül nézni nem szabad. A mig tehát Batthyány Insbruckban járt: a kormány a békés kiegyenlitésnek egy uj, czélravezetőbb módját eszelte ki. A terv az volt, hogy az uralkodóház valamelyik tagja, – olyan, aki eddig semlegesen viselkedék, – menjen el Zágrábba, s ott maga, személyesen, élő szóval világosítsa fel a népet Jellasics üzelmeiről. Erre a feladatra pedig legalkalmasabbnak látszott János főherczeg, aki a határőröknél, még a franczia háboru óta, némi csekély népszerűséggel is birt. A minisztertanács e megállapodásáról nyomban értesittetett Batthyány, akit egyúttal arra is felkértek, hogy közölje e tervet János főherczeggel.
A hazatérő miniszterelnököt Salzburgban érte a sürgöny. Az eszme neki is tetszett. Még onnan Salzburgból azonnal utasította Eszterházy herczeget, hogy a békéltetés ez uj módjához eszközölje ki a király beleegyezését; maga pedig egyenesen Bécsbe utazott, s ott fölkeresvén János főherczeget, előadta neki a magyar kormány szándékát. A főherczeg szokatlan előzékenységgel fogadta a miniszterelnököt s kijelenté, hogy a felajánlott tisztet, – ha az uralkodónak nem leend kifogása ellene, – hajlandó elfogadni.
Batthyány gróf, abban a reményben, hogy a horvát-kérdés János főherczeg küldetésével talán mégis békés elintézést nyer, a Jellasics ellen kibocsájtott rendeletek nyilvános közzétételét nem tartotta időszerűnek. Az erre vonatkozó okmányokat, Zsedényi Ede utján, elküldte tehát Bartal udvari tanácsosnak Bécsbe, hogy további intézkedésig helyezze el azokat a magyar külügyminiszterium levéltárába. Az okmányok közül azonban a két „Szózat,” amiknek tartalmát fenntebb vázoltuk, megfoghatatlan módon napvilágot látott. Junius 18-iki számában szószerint hozta a hivatalos „Közlöny,” utána pedig a többi lap. Ez a körülmény akkor sok találgatásra, még több gyanusitásra szolgáltatott alkalmat; sőt később, midőn ügyünk lehanyatlott, a vérbiróság Batthyány gróf ellen még vádul is felhasználta. Pedig a legvalószinűbb, hogy a közzétételnek a kamarilla ejtette valamikép módját; nyilván azzal a rejtett szándékkal, hogy János főherczeg küldetését már eleve meghiusitsa.
Boczkó Dániel aradi kormánybiztos.
(Egykoru arczkép.)
Bármiként esett a, közlés: tény, hogy a magyar közönség, amely Jellasics fékezhetlensége miatt már türelmét kezdé veszteni, – élénk örömmel és osztatlan megelégedéssel olvasta a kir. leiratokat. A horvátok ellenben, leverve, a harag szilaj kitöréseivel fogadták azokat. Jellasics, a küldöttséggel már Insbruck felé járt, midőn a rendeletek tartalma Zágrábban köztudomásu lett.
Roppant zavar és ijedelem támadt az illyr-táborban. Kukuljevics a tartománygyülést még az nap rendkivüli ülésre hivta össze, amely roppant izgatottság közt folyt le. A leghevesebb kifakadásokkal illették nemcsak a magyar kormányt, de magát az uralkodót is. Sőt olyan is akadt, aki a király detronizálását inditványozta. Egy másik azzal állt elő, hogy egyenesen Oroszországhoz forduljanak oltalomért. Zürzavaros vita, éktelen szidalmak után végre abban egyeztek meg, hogy gyorsfutár által, – mint a felvett jegyzőkönyv mondja, – „őfelségéhez ultimátum küldessék, amelyben férfiasan és határozottan kivántatik, hogy a dicső, derék, ellenségeitől alaptalanul és aljas módon rágalmazott bán nemcsak rögtön minden méltóságába és hivatalába visszahelyeztessék, hanem ezenfelül neki az egész horvát-szlavon őrvidék főparancsnoksága is átadassék; a fölség pedig a horvát országgyűlés által eléjeszabott (vorgelegten) kivánságokba egyezzék bele és azokat hagyja jóvá” …
Ezután tiztagú bizottságot választottak, amely a bán elmozdíttatása esetén, Horvátország ügyeit diktátori hatalommal intézze.
Ámde, egészen fölösleges volt a horvát tartománygyülésnek ez a nagy börzenkedése, mert Jellasics bárót éppenséggel semmi veszedelem nem fenyegette. Sőt ellenkezőleg: a kitüntetések egész sora várt reá. A tiroliak fáklyászenével lepték meg; Ferencz-Károly főherczeg pedig, akinél szállva volt, estélyt adott a tiszteletére. „Midőn Zsófia főherczegasszony meglátta a bánt – igy dicsekedett az insbrucki fogadtatás után a zágrábi horvát lap – annyira ellágyult, hogy halovány arczán könynyek gördülének alá.”
Eszterházy herczeg, a király személye körüli miniszter rendkivül kényes helyzetbe jutott. Látta, hogy az egész udvar leplezetlen örömmel fogadja úgy a horvát, mint a szerb küldöttséget. A bán, mint valami fejedelmi vendég, állandó ünneplések központja; s Ferencz-Károly főherczeg zárt ajtók mögött ismételten tanácskozik vele. Attól lehetett tartani, hogy ily előzmények után, a pártütők még jutalomban fognak részesülni, nemhogy dorgálást kapjanak.
S mindez talán igy is történik, ha Eszterházy herczeg közbe nem lép, erélyesen követelvén, hogy a küldöttségek addig ne bocsájtassanak a trón elé, amig Jellasics üzelmei miatt legalább komoly feddésben nem részesül.
Eszterházy herczeg követelése éppenséggel nem volt inyére a király tanácsosainak, de a látszat kedvéért végre mégis beleegyeztek. Hadd lássa a dőre magyar, hogy az udvar minden lehetőt megtesz a belháború meggátolására. Ha ezek daczára mégis lángbaborul az ország, – ők mossák kezeiket. És a szemfényvesztő komédiának egy ujabb jelenete játszódott le.
Jellasics, – junius 19-én, – bűnbánó arczczal jelent meg a király előtt. Ugy látszik, hogy az agg Ferdinánd ezúttal nehéznek találta szerepét, mert a kihallgatásra nején kivül, odahivta Ferencz-Károly főherczeget is. De hivatalos minőségben, mint a magyar kormány képviselője, megjelent Eszterházy herczeg is.
Jellasics mentegetni kezdte magát eddigi elmaradásáért.
Haynau Gyula.
(Eredetije a bécsi cs. udv. könyvtárban.)
– Nem az engedetlenség tartott vissza, – szólt alázatos hangon, – hanem a felséges uralkodóház iránti kötelesség teljesitése…
A király be sem várva a további mentegetődzést, egy darabka papirost vett elő, s halk hangon, a harag minden jele nélkül a következő szavakat olvasta le róla:
– Nyiltan meg kell önnek mondanom, hogy az ön ellenszegülése parancsaim iránt engem mélyen sértett. E miatt báró Hrabovszkyt a vizsgálat megejtésére kiküldöttem. De én mégis a békés kiegyenlitést óhajtom, mire nézve magyar miniszteriumom nagybátyámnak, János főherczegnek közbenjárását inditványozta. Használja ezt ön a Magyar- és Horvátország közötti kapcsolatnak általam szilárdul elhatározott fenntartására.
Ennyiből állott a király pirongatása.
Eszterházy beszélte el később, hogy midőn a király a dorgálás felolvasásába fogott, Jellasics ajkain gúnyos mosoly villant meg, majd Ferencz Károly felé emelte tekintetét, aki biztatólag intett neki.
A feddés után a küldöttségek fogadtatása következett.
Előbb a horvátok jöttek, akiket természetesen Jellasics vezetett, de most már kevélyen, daczosan, szinte akarattal megcsörrentve a kardját. A bán, néhány bevezető szóval, a horvát tartománygyülés feliratát nyujtotta át, amely a horvátok ujabb kivánságait foglalta magában. A kivánságok, – amelyek, mint a falánk ember étvágya evés közben, folyvást nőttek, – ezúttal a következők valának:
1. A horvát nemzet a létező magyar kormányt el nem ismerheti: Ő felsége tehát kéretik, hogy annak minden, Horvát-, Tót- és Dalmátországra vonatkozó rendeleteit semmisítse meg, s ezen országoknak a bán elnöklete alatt külön felelős kormányt adjon.
2. A hadi, kereskedelmi és pénzügyek kezelése a bécsi miniszterium alatt maradjon, melyhez az említett országok részéről ama kormányágak mindenikében egy-egy felelős állami tanácsos neveztessék ki.
3. Hivatalos nyelv kirekesztőleg a szláv legyen.
4. Minden belügy az egyesült országok gyülésén, a külügy pedig az ausztriai középponti országgyülésen tárgyaltassék.
5. Dalmátia-, Horvát- és Tótországgal tényleg egyesíttessék.
6. A Magyarországban lakó nemzetekkel az eddigí barátságos viszony a pragmatica sanctio értelmében s a szabadság, egyenlőség és testvériség alapján ezután is fentartassék. Ennek gyakorlati végrehajtását azonban a horvátok csak akkor fogják meghatározhatni, midőn ezen kérelmeikre kedvező választ nyerendenek, s Magyarország állása az összes monarchia irányában világosabban fog kitűnni.
7. Minden politikai s igazságügyi tisztviselőt a király jóváhagyása mellett a bán nevezzen ki.
8. A perek felebbezés után se vitessenek, mint eddig, Magyarországba, hanem az egyesült országok számára külön törvényszék állíttassék fel.
9. Verőcze, Pozsega és Szerém vármegyék a gradiskai, bródi és péterváradi határőrvidékkel, Alsó-Szlavónia nevezés alatt, úgy szintén a fiumei, buccari és vinodoli kerületek Horvátország kiegészítő részei gyanánt tekintessenek.
10. A horvát nemzet mind ezen kivánságok kieszközlésére báró Kulmer Ferenczet a király személye mellé a maga képviselőjének választotta.
A király, a nélkül, hogy egy arczizma mozdult volna meg, szemeit föl sem emelve, a kezeügyében levő iratról egész egykedvűen a következő választ olvasta fel:
„Miután a junius 5-ikére az én jóváhagyásom nélkül kihirdetett tartománygyülést törvénytelennek nyilvánítottam, önöket követekül el nem fogadhatom; egyszersmind pedig önöknek a magyar koronám elleni törekvésök miatt, mely koronához Horvátország 700 év óta tartozik, neheztelésemet nyilvánítom. Erősen el vagyok határozva, a most érintett kapcsolatot fenntartani, s mindakét ország egyetértését előmozdítani óhajtom, annyival inkább, mert határőreim vitézsége megérdemli teljes elismerésemet. Nagybátyám, János főherczeg e részben a közbenjárást magára vállalta, s önök a szónokuk által nyilvánított hűség érzelmeit az által fogják bebizonyítani, ha ezen egyetértés létesítését részükről is erőteljesen előmozdítják ”
Maderspach Sándot honvédőrnagy.
A horvát küldöttség azon tagjai, akik nem voltak beavatva a játékba, meglepetten fogadták ezt a nem várt elutasító és rideg választ. Jellasics azonban nyugodtan, sőt közönynyel hallgatta azt végig; s mély bókolással távozott a trónteremből, hogy helyet adjon a szerb küldöttségnek.
A küldöttség, amelynek vezetője és szónoka Rajasics volt, a karlóczai gyülés határozatainak megerősítését kérte az uralkodótól. Nevezetesen az iránt esdekelt, „hogy őfelsége Rajasics Józsefnek szerb patriarchává és Suplikácz Istvánnak szerb vajdává történt választását hagyja jóvá; továbbá engedje meg, hogy a Szerémség, Bánság, kikindai kerület, Bácsmegye ó-becsei kerülete, a csajkások kerülete, végül Baranyavármegye, – mint a melyeket állítólag hajdan a ráczok az ozmanoktól foglaltak vissza, – a szerb vajda kormányzása alá adassék.”
Ezen kérelemre az uralkodó, ugyanazon egykedvüséggel, mint a horvát küldöttségnek, a következő feleletet adta:
„Én azon törvénytelen gyülekezetnek, mely Karlóczán összecsoportosuló szerb jövevényekkel együtt az 1790-iki Declatorium ellenére tartatott, sem választásait, sem határozatait meg nem erősíthetem. Görög nem egyesült alattvalóimnak azonban minden törvényes uton felterjesztett törvényes kivánságait teljesíteni kész vagyok. A magyar országgyűlés, a magyar miniszterium és a ti törvényes nemzeti gyűléstek azon utak, melyek által a kivánságaitokat előmbe terjeszthetitek. Hűségtek és ragaszkodástok felől nyilvánított érzelmeiteket egyébként tetszéssel fogadom.”
Ha az udvar, a koronás király ezen válaszai értelmében jár vala el: a véres belharcz minden valószinűség szerint elmarad. A nemzetiségek talán egy ideig még békétlenkednek, de végre is jobb meggyőződésre jutván, lassan-lassan helyreáll közöttük a csend. És a nagylelkü magyar feledve a viszályt, bizonyára testvéries szeretettel öleli keblére eltévelyedett honfitársait. És a béke áldásának verőfénye ragyogta volna be a négy folyam közeit.
Hiszen a magyar nemzet még most is, közvetlenül az insbrucki árulás után, a békülékenység jobbját nyujtá a pártütők felé. A „Közlöny”-ben ugyanis egyidejüleg a fogadtatás leirásával, a következő hivatalos kijelentés jelent meg:
„A magyar miniszterium ujolag is kinyilatkoztatja, hogy a horvátoknak minden törvényes és méltányos kivánatait teljesíteni, s a mik hatáskörét fölülmulják, azok iránt a közeledő országgyülés eleibe kedvező javaslatokat terjeszteni, addig is az igazságos kiegyenlítést megkisérleni kész. Részéről azonban semmit, mi az ország és a korona integritásának fenntartása, mi a honvédelem és a csend, rend és a közbátorság és a törvények szentségének biztosítására megkivántatik, sem el nem mulaszthat, sem el nem halaszthat, sem függőben nem tarthat; s a legfőbb kötelességének ismeri, akként intézkedni, hogy a törvény és a magyar korona jogai és becsülete minden esetre megvédve legyen.”
A magyar kormány tehát békét akart. Békét, méltányos engedmények árán is. Az udvarnál azonban máskép gondolkoztak. Ott el voltak határozva, hogy a kevély szittya-fajt, mindenáron, – ha máskép nem megy, hát vér, pusztulás, a belháború iszonyainak árán, – járomba törik.
A búcsukihallgatás alkalmával, Ferencz Károly főherczeg a tisztelgő horvát-küldöttséget e szavakkal bocsájtotta útra:
– Csak haladjatok a megkezdett úton. Szívem veletek van s nálatok marad!
A két küldöttség tehát, a király dorgálásai daczára, győzelemittasan tért haza.
Az alibunári ütközet.
(Damjanich győzelme a szerbek felett. – Egykoru rajz.)
Zágrábban, – mihelyt az insbrucki időzés részletei nyilvánosságra jutottak, – a daczos haragot ujjongó öröm váltotta fel. Az ijedség hatása alatt összehivott tartománygyülés oktalan határozatai egyszerre feledve lőnek. A jun 10-iki kir. szózat, – amelynek tartalmát különben sem hivatalosan, hanem csak hirlapokból tudták meg, – elveszté minden hatását.
A bán előbb Bécsbe ment János főherczeghez, s csak azután jött Zágrábba, ahol diadalmi pompával fogadták.
Jellasics nyomban összehivta a tartománygyülést, hogy insbrucki utjának eredményéről jelentést tegyen. De ez csak ürügy volt. Az összehivás alkalmával egészen más czél lebegett szemei előtt. Felelni akart a király feddésére. S felelt is; még pedig úgy, hogy kikiáltatta magát Horvátország és Szlavónia diktátorává.
A gyülésen szóbakerült János főherczeg küldetése is. A többség tudni sem akart békülésről.
– Hagyjuk, ne ellenkezzünk, – szólalt fel Gáj, – legalább időt nyerünk a teljes felfegyverkezésre. Aztán, – tette hozzá rejtélyes mosolylyal, – nem is kell nekünk félni a fenséges főherczegtől. Biztosíthatok mindenkit, hogy épp oly melegen rokonszenvezik törekvéseinkkel, mint az udvar többi méltóságai.
És Gájnak, – aki tudvalevőleg már a márcziusi mozgalmak idején levelezésben állott a főherczeggel, – tökéletesen igaza volt. A magas békéltető egy hajóban evezett a kamarilla többi tagjaival. Persze, a magyar kormány, amelynek figyelmét ezer más baj kötötte le, ekkor még nem tudta ezt.
A tartománygyülés, Gáj felvilágosítására, végre kimondta, hogy az alkudozásokba belemegy, de csak ezen három föltétel alatt:
először, hogy a junius 10-iki kir. rendeletek hivatalosan semmisíttessenek meg;
másodszor, hogy a horvát országgyűlés törvényessége kir. leirattal ismertessék el; s végül
harmadszor, hogy a szerbek kivánságai a horvátok sérelmeivel együttesen tárgyaltassanak.
Egyben azt is elhatározták, hogy az alkudozások ideje alatt az egész horvát nemzet serényen fegyverkezzék és készüljön a döntő háborúra.
Vajjon képzelhető-e, hogy Jellasics, az udvar dédelgetett kegyeltje ily fenhéjázó daczczal ujjat mert volna húzni magával a koronás királylyal is, – ha erre külön utasítása nincs?
Vajjon képzelhető-e, hogy V. Ferdinánd belső környezete eltűri vala az uralkodó felkent személyének ekkora megalázását, – ha mindez nem előleges beleegyezésével történik?
És vajjon képzelhető-e, hogy a magyarországi nemzetiségek, – épp akkor, midőn uj szabadság-jogok birtokába jutnak, – a király akarata ellenére, kikötni merészkednek a túlsúlyban levő, tömör és erős magyar nemzettel, – ha legfelsőbb helyről támogatásban nem részesülnek?
A felvilágositó válasz e kérdésekre egyébként nem sokáig késett. Megadta csakhamar maga a kamarilla, amely az insbrucki szinjáték után a homályból kilépve, mind merészebben kezdett dolgozni. Épp akkoron fojtotta el Windischgrätz a prágai forradalmat; úgy tetszett, hogy Bécsben is nyugodtabbak a kedélyek. A kamarillának egyszerre megnőtt a bátorsága; azt hitte, hogy most már megbirkózhatik a magyarokkal.
Megkezdte tehát a nyilt, a kihivó támadást. Egyszer csak Bécsből hivatalos megkeresés érkezik, amelyben az osztrák kormány röviden felhivja a magyar miniszteriumot, hogy igyekezzék a horvátokkal mielőbb „minden áron” kiegyezni, mert „különben ők kénytelenek lesznek Magyarország irányában a semlegességet fölmondani.”
Néhány nap mulva aztán hire jön, hogy ez a kétes értékű semlegesség voltakép már föl is mondatott, mert az osztrák kormány 150000 forint hadisegélyt küldött Jellasicsnak. Ez még nem volt elég. Erre fogja magát Latour hadügyminiszter és ráír Kossuthra, hogy azt az összeget az osztrák kincstárnak haladéktalanul térítse vissza; egyúttal pedig figyelmezteti, hogy a horvát katonaság további pontos ellátásáról gondoskodni kötelességének tartsa.
A magyar kormány gondoskodjék a lázadó Jellasics szükségleteinek fedezéséről!! … A magyar kormány lássa el zsolddal azt a katonaságot, amely megtámadásunkra készül! …
Ez már több volt a közönséges, megszokott támadásnál; vérig sértő gúnyolódás vala ez, amelyet egy becsületérző nép sem szokott büntetlenül elszenvedni.
A felháborodás moraja zúgott végig az országon. A fővárosban izgatott lefolyásu népgyülés volt, amely a bécsi beavatkozás parancsoló visszautasítását sürgette.
Nem volt különben szükség erre a figyelmeztetésre, mert a magyar kormány szintén mélyen érezte a helyzet lealázó voltát. Megfelelt az magáért, úgy, amint azt honfiúi kötelessége és a nemzet sértett méltósága követelte.
Az osztrák kormány első átiratára, amelyben a semlegesség felmondásával fenyegetődzik, a miniszterium válasza lényegileg a következő volt:
… „A magyar miniszterium figyelmezteti az osztrák kormányt, hogy semlegessége felmondásának csak akkor volna értelme, ha a bécsi kormány egyúttal felmondta volna az engedelmességet az osztrák császárnak is, aki egyszersmind magyar király. Mert különben, mig a két korona ugyanazon fejedelem fején egyesül, az osztrák császár önmaga ellen háborút nem viselhetvén, miniszteriuma sem mondhatja fel a magyar királynak a neutralitást.
Emlékezetébe hozza a magyar miniszterium a bécsi kormánynak, hogy a Magyarországhoz kapcsolt tartományokban a horvátok, benn a hazában pedig a szerbek részéről pártütés, lázadás van, s nem jogszerű háború. Továbbá arra is figyelmezteti a bécsi kormányt, hogy a magyar király, ki egyszersmind Ausztriának is császára, ama pártütést nemcsak kárhoztatta, hanem mivel elszakadást czéloz a magyar koronától, melynek épségét fenntartani őfelségét eskü kötelezi, a kormánya ellen intézett ezen pártütést felségsértésnek nyilatkoztatta.
Midőn tehát az osztrák miniszterium a magyar királynak ezen eskü szerinti, törvényes intézkedése ellen a semlegességet felmondja, más szóval háborút üzen: ennek csak úgy lehet értelme, ha az osztrák miniszterium a magyar királyt urának többé el nem ismeri s a pártütésben részt venni szándékozik.
Minthogy tehát az osztrák miniszterium, mig császárjának hive, békét, háborút, neutralitást, mind csak császárja nevében intézhet; ez pedig egy személyben magyar király is lévén, azok pártjára, kik ellene fellázadnak, józanul nem állhat: a magyar kormány mindezekre nézve tehát az osztrák miniszteriumtól egyenes, világos nyilatkozatot kiván.
A magyar kormány kijelenti még, hogy ezen semlegesség felmondásának okát csak azon elidegenedésben találhatja, melyet az osztrák miniszterium részéről hazánk pénz- és hadügyeinek önálló kormányzása iránt már számos jelenetekben tapasztalt. Mire nézve határozottan kijelenti, hogy a magyar kir. korona önállóságából s nemzetünk törvényes jogai és szabadságaiból senkinek, semmi áron egy hajszálnyit sem fog engedni: úgy hazánk önállásának, jogainak és szabadságainak bármi tekintetben való csorbítására íntézett törekvésekről végkép és határozottan le kell mondania.
Mindezekről a magyar kormány azon hozzáadással értesíti a bécsi miniszteriumot, hogy a kapcsolt országok minden méltányos kivánatainak a kielégítésére hajlandó; de egyszersmind a rend és a törvény iránti engedelmesség helyreállítására is elhatározva lévén, a bécsi miniszterium ebbeli figyelmeztetésére szüksége nincsen. S valamint tudja azt, hogy a horvát pártütés, kivált ha az ily neutralitást rejlő pártolás kilátásával szítogattatik, a birodalomra kétségkivül veszélythozó lészen: úgy bizonyos az is, hogy e veszély elhárítására nem az a czélirányos mód, hogy a pártütés minden jog és törvény ellenére gyámolíttassék, hanem az, hogy az osztrák kormány is igyekezzék azon kir. korona épségének és jogainak a fenntartására, mely azon fejedelem homlokát ékesíti, ki a bécsi miniszteriumnak is ura, császárja.
A fejedelem egységénél fogva a magyar miniszterium fel nem tehetvén, vagy helyesebben nem akarván feltenni, hogy az osztrák miniszterium e minősíthetlen nyilatkozata a császár képviselőjének, János főherczegnek megegyezésével történt légyen: egyszersmind István főherczeget is megkérte, hogy János főherczeggel hasonló érintkezésbe bocsájtkozzék, nem kételkedvén, hogy a két főherczeg, kik mint a fejedelem képviselői, a császár és király egységét ez idő szerint magokban egyesítik, az ügyet akként fogják elintézni, mint azt a jog, törvény, pragmatica sanctió s az őfelsége iránti hűségük kivánja.” …
Az osztrák hadügyminiszter azon megkeresésére pedig, amelyben a magyar kormánytól Jellasics számára pénzt és az előlegezett 150,000 forint megtérítését követeli, Kossuth, mint pénzügyminiszter válaszolt, de már érdesebb, keményebb hangon.
Schweidel József honvédtábornok.
(Egykoru rajz.)
… A magyar pénzügyminiszterium, – irta a többi közt, – nagyon ismeri és tudja kötelességeit, s már ezért is a magyar korona hatósága alá tartozó országok és tartományok kormányzásában idegen avatkozást nem fog tűrni. Mihelyt Horvátország a törvény iránti engedelmességre visszatér, annak minden szükségletét tudja, fogja is fedezni a magyar kormány, de hogy fegyverben álló ellensége ellátásáról gondoskodjék, megfoghatlan követelés.
Ha az osztrák miniszterium, amint ezt a magyar kormány fájdalommal látja, a magyar korona ellen pártot ütött lázadóknak segélyezésére pénzt küld: azt a magyar kormány nem csak meg nem térítheti, hanem az ilynemű segélyezést a király elleni pártütés gyámolításának kénytelen tekinteni.
A hadügyminiszter átirata egy ujabb tájékoztató adat azon ellenséges indulatra nézve, melylyel az osztrák miniszteriumnak a Magyarországon s kapcsolt részeiben és a határőrvidéken levő katonaságnak akár ellátásába, akár más néven nevezendő dolgaiba még folyton tapasztalható avatkozása ellen a magyar kormány ünnepélyesen tiltakozik s a vele közlött jegyzéket, ha kellőleg fel nem világosíttatik: Magyarország törvényes önállása és épsége megtámadásának tekintendi…
E jegyzékváltás után a két kormány közt még nagyobb ür támadt. A kivánatos jó viszony helyére a nyilt ellenségeskedés lépett. Az osztrák miniszterium most már egészen a kamarilla szolgálatába szegődött, s az eddiginél még ádázabb gyülölettel tört folyton-folyvást ellenünk.
Hiába való volt tehát minden: erélyes szó, békés törekvés, az uralkodó ismételt közbelépése, – a belháború borzalmait nem kerülhette el a nemzet. A márcziusi kikelet szabadságfájának zsenge plántáját vérrel kellett megöntöznünk.
S a vér már folyt. Itt is, ott is láng csapott fel, – rémes hirnöke gyanánt a közeledő tűztengernek. A bánsági végvidék szerb táborhelylyé változott. A római földsánczok rejtekéből vad szerezsánok handzsárja villant elő. Karlóczánál már dörögtek az ágyúk. A halál megkezdte szörnyű aratását, olcsó lett az emberélet.
Harczizaj tölté be a levegőt. Dobpörgés, trombitaharsogás hangzott mindenfelől. Az ujoncz honvédcsapatok egymásután vonultak a csatatérre. Az egész nemzet megmozdult, csak a hivatásos magyar katonák maradtak távol. Idegen országrészekben vesztegeltek, midőn pedig idehaza oly nagy szükség lett volna edzett karjaikra.
A magyar kormány hasztalan sürgette a Galicziában és Csehországban fekvő magyar huszárság hazarendelését. A bécsi hadügyminiszter nem hogy meghajolt volna e jogos és törvényes kivánság előtt, sőt az egyes ezredeket még messzebb helyezte az ország határszélétől. Igy a Würtemberg-huszárok is beljebb: Mariampolba kerültek.
Csakhogy a kamarilla nem számolt a hazaszeretettel, ezzel a csodás érzelemmel; amely megdobbantja a szivet a katona-mundér alatt is, s amelyet még növel a távolság.
Azok az egyszerű, jó fiuk, akiknek bölcsője ott ringott a délibábos alföldön, egyszer csak hirét veszik az otthoni eseményeknek. Kezükbe magyar lap téved valamikép, amelyből kibetűzik, hogy veszedelem fenyegeti a hazát. Majd elolvassák a Talpra magyart, ezt a vérpezsditő riadót, amely úgy hangzik fülükbe, mintha édes anyjuk hazahívó esengését hallanák. Arczuk elkomorodik, kezük ökölre szorul.
– Sehogy sincs az rendjén, – mondogatják egymás közt, – hogy minket itt tartsanak, mikor odahaza baj van. Ezen segíteni kell.
Aztán összesúgnak. Éjjelenként, mikor már az egész Mariampol lepihen: a 2-ik huszárszázad legénysége közt különös mozgás támad. Harsányi, a kis őrmester, ezzel is, azzal is titokteljes szót vált. Mintha nehéz, hosszú útra készülnének.
Eszék város pénzutalványa 1849-ben.
A tisztikarból csak Fiáth Pompejus, egy fürge, szemes főhadnagy veszi észre az óvatos készülődést. S noha könnyen kitalálja, miről van szó: hallgat, nem árulja el őket. Hisz az ő szive is csak úgy vérzik, mint azoké a hallgatag fiúké, hogy nem mehet veszélyben forgó véreinek a védelmére.
Május 28-án éjjel, csöndben, halkan egyszerre csak fölnyergel az egész század. A lovak patáit, hogy dübörgésük ne legyen hallható, posztódarabokkal kötözik be. Százharminczegy Würtemberg-huszár teljes hadifelszereléssel áll meg Fiáth Pompejus lakása előtt. Harsányi őrmester, a mozgalom vezetője, bemegy és elmondja vakmerő tervüket; aztán a század nevében arra kéri Fiáthot, hogy jőjjön velük s álljon az élükre.
– Baj lesz ebből fiúk, meglássátok, – szól szelíden a főhadnagy. – Térjetek vissza, azt tanácslom, míg nem késő.
– Számot vetettünk mi mindennel, – válaszol elszántan Harsányi. – Ha a főhadnagy úr nem akar minket hazavezetni, indulunk magunk. De megyünk, ha száz halált halunk is. Megyünk, hogy segítségére lehessünk megtámadott édes hazánknak.
Fiáth le van győzve. A honszeretet bűvös deleje, mely oly elemi erővel vonza szülőföldjük felé a derék vitézeket, megérinté az ő szívét is. Nem képes tovább ellentállani. Gyorsan felköti kardját, elővezetteti nyerges paripáját és a század élére áll. Néhány másodpercz mulva már az éj sötétje födi el a tovarobogó századot.
Szökésüket azonban hamar észreveszik. Még jóformán Mariampol határán sincsenek túl, midőn híre fut vakmerő vállalkozásuknak. Az egész helyőrség felriad. A tábornok kétségbe van esve, hogy az ő vaskeze alatt eshetik meg ilyesmi. Hátha valamikép elsimitható volna még a dolog, mielőtt Bécsben megtudnák. Nyomban lóra ülteti a szökevény század kapitányát: Lenkey Jánost, s azzal az utasitással küldi a menekülők után, hogy szép szóval birja rá őket a visszatérésre.
Lenkey szerencsésen utoléri a századot. A huszárok, amint kapitányuk alakja kibontakozik a porfelhőkből, harsány éljenzésbe törnek ki.
– Köszönöm a rokonszenvet – szólalt meg Lenkey, – de nem azért jöttem, hogy veletek menjek, hanem, hogy visszatérésre birjalak benneteket.
A huszárok egyszerre elkomolyodtak.
– Ne hozzatok szégyent a fejemre, – fogta kérlelésre a százados – jöjjetek vissza. A tábornok igéretét birom, hogy egyiteknek sem lesz bántódása.
– Az volna a szégyen, ha ezek után visszatérnénk, – felelte bátor, csengő hangon Harsányi őrmester. – Nem mernénk apánk, testvéreink szemébe nézni, hogy akkor, midőn ők vérzettek, szenvedtek a hazáért, mi itt a polyákok közt a lábainkat lógáztuk. Bizony jobb lesz, ha a kapitány úr is velünk jön. Nagy szükség van ám mostan otthon az ilyen emberekre, mint a százados úr.
Az őrmester őszinte, keresetlen szavai mély hatást tettek Lenkeyre. Jobbjával eltakarta homlokát, mintha azok jelentőségén tünődnék.
– Nem lehet fiaim, nem lehet, – mondta szomorú hangon. Esküm tart, tiszti szavam tart.
– Ha nem lehet, hát majd elviszszük erővel, – pattant föl Bodó János közvitéz, s elővonta pisztolyát. – Dehogy hagyjuk visszatérni a mi jó kapitányunkat.
– Jól van, megyek, de kérlek szépen, kötözzetek meg, – mondta most már elérzékenyülve Lenkey.
Kmetty György honvédtábornok.
(Eredetije az o. sz. ereklyemuzeumban.)
Erre Fiáth főhadnagy lovának egy szökkenésével mellette terem és megkötözi – ölelő karjaival.
– Nem úgy! – szabadkozik Lenkey. – Itt a kardom. A határig foglyotok vagyok. Otthon aztán, ha az Isten is úgy akarja, vezetlek benneteket akár a pokol kapui ellen is.
S Lenkey csakugyan leoldá kardját és átadta Harsányi őrmesternek. Szíve bár őt is hazavonzotta, még sem akarta, hogy valamikor a szökés vádjával illethessék: Jött mint fogoly, kényszer alatt. Csakhogy édes kényszer volt az.
S most aztán mint a szélvihar megindult a század. Három napig jöttek járatlan utakon ezer veszély, tengernyi szenvedés közt. Átúsztattak az áradó Dniszteren, meghágták a Kárpátok meredékeit, mig végre május 31-én átlépték a magyar határt.
– Állj! – vezényelte Fiáth, amint a határjelző oszlopot megpillantotta.
A század megállott.
– Itthon vagyunk, fiúk! – kiáltotta azután örömteljes hangon. Aki akarja, megcsókolhatja a haza földjét:
Nem kellett azt kétszer mondania.
Az elcsigázott legények, akik negyvennyolcz órán folyvást a nyeregben ültek, villámgyorsasággal pattantak le lovaikról. És egyik a másik után, – az egész század, – szent áhitattal, mintha feszület volna, csókolja meg a szikes talajt; – részét, határát az oly rég nem látott édes hazai földnek.
A maga egyszerűségében is lélekemelő szép jelenet volt ez. Most már Lenkey vette át a század vezetését. Legelső teendője az volt, hogy érkezésükről külön futár által azonnal értesítette Mármarosmegye viczispánját.
A század május 31-én érkezett Mármaros-Szigetre. Bevonulásuk valóságos diadalmenethez hasonlított. Az örömujjongó közönség nem tudott betelni ünneplésükkel. Fogadtatásukról egy mármaros-szigeti levél ekként emlékezik meg:
… „Mármaros-Szigeten ma rendkivüli esemény adta elő magát. Galicziából a würtembergi huszár-ezrednek 131 főből álló százada, Lenkey János kapitány és Fiáth Pompejus főhadnagy vezérlete alatt, körünkbe érkeztek.
Pogány alispán már előre mindenféle rendeleteket megtőn a szíves elfogadásra. Az itt fekvő lengyel katona-tisztségnek pedig megmondatott, hogy ezen magyar legények iránt a megye fog most rendelkezni, s nem ők, kik húszárainkat Galicziába visszaküldeni akarták.
Roppant örömmel fogadtatának. Az egész város elejökbe ment. A nemzetőrség felállíttatott. A tanulóság megjelent. Zászlókkal és örömrivalgásokkal fogadtattak. Elszállásolásuk végett veszekedtek a lakosok egymás közt. A megyeháza előtt felállott az egész század. Lenkey lelkes beszédben felszólítá a hatóságot, rendelkezzék felőlük, mig a miniszterium sorsuk felett határozand. Kivánta, állítsák oda, hol veszély van.
Este pompás lakoma rendeztetett a derék század számára. Maguk az urak szolgáltak a legényeknek. Lelkes beszédek tartattak. Mindenben a honszeretet forró érzelmei nyilvánultak.
Megható volt a huszárokra, kik e szökés után kemény büntetést várhattak, ily fogadtatás. Kirántották a nemzeti zászlót a deákok kezéből s rázták és sorban fogdosták, csókolták. Midőn a város alatt a zászlók eléjök vitettek, egy közvitéznek a lova azoktól megijedvén, megveregette lovát és ezt mondta:
– Szokjál már egyszer, ha muszka ló vagy is, e zászlóhoz, mert e zászló alatt kell ezután vivnunk, ha élünk.
Rég vala Mármaros-Szigetnek ily szép örömnapja, mint ez.”
A huszárszázad büntetésből a csatatérre: a ráczok ellen küldetett. Ámde nem fenyíték volt ez neki, hanem a legszebb jutalom. Hiszen azért jöttek a messze idegenből, hogy a hazáért onthassák vérüket. És ott küzdöttek, csatáztak a római sánczoknál. A legénységnek több, mint fele elesett. Maga Fiáth Pompejus is, aug. 8-án a szent-tamási véres ütközetben szenvedett hősi halált. Lenkey János (sz. 1810. † 1849.) ezredes, majd tábornok lett. A világosi gyásznap után ő is börtönbe került, ahol az önkénynél könyörületesebb halál mentette meg a bitó elől.
Hauslab Ferencz osztrák altábornagy.
A Würtemberg-huszárok vakmerősége nagy riadalmat okozott Bécsben. Mindenféle szigorú óvintézkedést tettek, hogy hasonló esetek ne ismétlődjenek. De a hazaszeretet erősebb volt a hadiregulánál. A szökéseket nem lehetett többé megakadályozni. Csakhamar jöttek a Koburg-huszárok is. Szeptemberben aztán Csehországból kisebb-nagyobb csapatokban hazatért csaknem az egész Nádor-huszárezred is.
A Nádor-huszárezred a csehországi forrongások idején hosszabb ideig Prága alatt táborozott. Itt értesült, részint hirlapokból, részint magánlevelek útján, a magyarországi zavaros eseményekről.
Az ezred valódi gyöngyét képezte a hadsereg lovasságának. Legénysége színmagyar, csaknem valamennyi Jász-Kunság szülötte. Harczedzett, deli szép férfiak, akiknek rettenthetlen bátorságáról legendák keringtek.
A tábortüzeknél, késő éjszakákon, midőn egyedül lehettek, egyébről sem folyt közöttük a szó, mint a haza nehéz sorsáról. S képzeletük elszállt hegyvölgyön át, a messze, messze távolba. És látták szüleiket ezer veszélytől környezve; s látták a nádfedeles lakóházat, az édes otthont, amelyet talán fel is dúlt már az ádáz ellenség. S szivük megtelt olthatatlan honvágygyal, lelkük halálos keserüséggel, hogy itt kell tétlen vesztegelniök, mikor Magyarországon olyan nagy a baj. Csak egy intés kellett, – és az egész ezred, mint a förgeteg keresztültör mindenen, s száguld haza.
Csaknem hasonló volt a tisztikar hangulata is. A zöm ugyan tartózkodóan viselkedett; de Sréter Lajos, Virágh Gedeon és Dessewffy Dénes vezetése alatt volt egy csoport, amely elég nyiltan mert kifejezést adni honfiaggodalmainak.
Ily aggályok közt érte őket a király hazahívó rendelete, amelyet a lapokból ismertek meg. De hiába lesték annak kihirdetését: az intéző körök tudomást sem vettek róla. Néhány napi türelmetlen várakozás után végre felkérték ezredesüket, hogy hirdesse ki és foganatosítsa a rendeletet. Az ezredes azonban a parancsnokoló tábornokra: Windischgrätz herczegre utalt.
Másnap a tisztikar kihallgatásra jelentkezett Windischgrätznél. A tábornok, ki már eleve értesült szándékukról, szokatlan nyájassággal fogadta őket. Kijelentette, hogy mennyire szereti ő ezt a vitéz ezredet, amely a prágai zavarok lecsillapításánál is oly derekasan viselte magát. Ily előzmények után reméli, hogy az ezred, melyre még szüksége van, továbbra is keze alatt marad. Magyarországon különben is – úgymond – már helyreállott a béke s a rácz zendülés csirájában el van fojtva.
A tisztek sokkal jobban ismerték a magyarországi eseményeket, hogysem Windischgrätz hitegetésének felültek volna. Abban egyeztek meg tehát, hogy tömegesen leteszik rangjukat, s mint magánemberek térnek haza.
Pöltenberg Ernő honvédtábornok.
(Egykoru festmény után.)
Elhatározásuk azonban valamikép Windischgrätz fülébe jutott, aki néhány nap mulva ismét magához rendelte a tisztikart. S most már félretevén minden udvariaskodást, szigorú, katonás modorban adta tudomásukra, hogy háborús időben a kötelességtudó katona nem szokott kviétálni; s ha egyikük-másikuk mégis le akarna köszönni, előre is kijelenti, hogy óhajtása nem fog teljesülni, mert tisztekre szüksége van az ezrednek is.
A tisztek búsan, lehangolva távoztak a tábornoktól.
– Nem bocsájtottatok bennünket egyedül, – súgtak össze, majd megyünk hát tömegesen.
Csöndben, óvatosan legott hozzáfogtak a készülődésekhez. Fölkeresték a tábortüzeket, szóba elegyedtek a legénységgel; ébrentartva elszántságát, élesztve hazaszeretetét.
A merész terv azonban egy közbejött véletlen folytán csaknem egészen dugába dőlt. A magyar kormány a külföldön fekvő magyar ezredekhez megbizottakat küldött, hogy a katonaságot tájékoztassák az otthoni eseményekről. Néhány tiszt, – köztük Windischgrätz hadsegédének az öcscse, – éppen a Sréter táborában időzött, midőn egy ilyen emisszárius toppant közéjük. A tisztek rögtön gyanították az idegen kilétét, s szemhunyorításokkal óvatosságra intették. A jövevény szerencsére még idejekorán észrevette e néma figyelmeztetést, s közönyös dolgokról kezdett beszélni. De a táborban való őgyelgése mégis gyanút keltett, s attól lehetett tartani, hogy igazolásra szorítják. Dessewffy tehát módját ejtette, hogy az emisszárius minden baj nélkül tovább utazhassék. Az ügynök a biechoviczi vasuti állomásról, hová kocsi ment, Dessewffynek köszönő levelet írt, amelyben, – elég meggondolatlanul, – a kettőjük közt megbeszélt szökési tervről is tett említést. A levél azonban a visszatérő bérkocsis feledékenységéből, avagy rosszakaratából valamikép Windischgrätz herczeg kezébe jutott.
Dessewffy Dénest, Windischgrätz parancsára, még azon éjjel elfogták. Az eset természetesen roppant izgatottságot keltett a huszároknál, akik azt hitték, hogy készülődésük egészen fölfedeztetett, s most már nem mehetnek haza; de sőt kemény büntetést kapnak.
Be sem várva tehát a további fejleményeket: Balla Endre tizedes mindjárt másnap éjjel hetedmagával megszökött a táborból. A kis csapat szerencsésen elérte a magyar határt, s a vakmerő vitézek a Hunyadi-huszárok közé osztattak be.
A fogoly Dessewffy haditörvényszék elé került, de bizonyítékok hiányából fölmentetett.
Windischgrätz herczeg, hogy a további szökési kisérleteknek egyszersmindenkorra utját vágja, a legszigorúbb rendszabályokhoz nyúlt. Az összes helyőrségek, – különösen a Magyarországba vezető útvonalon, – figyelmeztetést kaptak, hogy résen legyenek. Magát az ezredet pedig, még beljebb: Rahonicz, felé vezényeltette.
E nagy elővigyázat daczára azonban október 4-én Sréter Lajos kapitány és Dessewffy Dénes hadnagy vezetése alatt ujabban egy egész század nádor-huszár kisérlette meg a hazatérést.
Csodás menekülésükről Virág Lajos nádor-huszár naplószerű feljegyzéseiben a többi közt igy emlékszik meg:
Október 4. Korán megérkezve stácziónkra, négy közel eső faluba lettünk elhelyezve. A négy falunak mellékutai egy keresztnél folytak be a főútba; e kereszt lőn kijelölve a szakaszok találkozási helyéül, éji tiz órakor. Tábori jelünk egy „füttyentés” volt, s jelszavunk: „A haza minden előtt.”
Mint legtávolabb esőnek, az indulást Dessewffynek kellett kezdeni.
A kis termetű, de lelkesült Beliczay tizedes által összehivatá embereit még naplemente előtt s röviden, néhány szóval, de igen érzékenyen bucsút vett tőlük; végszavaira maig is emlékszem:
– Nem hívlak magammal benneteket – úgymond – mert tudom, hogy nem sikerülés esetében jutalmatok és jutalmam a főbelövetés lesz; nekem mindemellett mennem kell, Isten veletek!
– Mi is megyünk, mi is el akarunk menni! – kiáltotta erre egy szivvel-lélekkel az egész szakasz.
– Gondoljátok talán, hogy feladatunk valami könnyű lesz? – szólt hozzájuk ujra Dessewffy, nem annyira lebeszélni, mint ismételten próbára tenni akarván ismert határozottságukat. – Akkor nagyon csalatkoztok. El kell készülve lenni minden rosszra. Mi csak megkisértjük a hazamenetelt; nagy kérdés azonban, ha vajjon csak egy is közülünk megláthatja-e a haza határát?! Elleneink fegyverein kivül meg kell küzdenünk nemcsak a fáradsággal, de az álmatlanság-, éhség-, szomjusággal is.
– Egyik sem fog ki rajtunk! – volt reá a rövid s majdnem általános válasz.
Erre ünnepélyesen megesketé őket Dessewffy, hogy a fegyelmet magok közt fentartani szoros kötelességöknek ismerik, a veszélyben egymást támogatandják s fölebbvalóik parancsainak engedelmeskedni fognak, egész addig, mig czélt érve, hazájok máskép rendelkezik fölöttük. Az uti előkészületek gyors megtételére intvén ezután őket, hazabocsátá mind, tudatván velök az összehivó jeladást s megjelölvén a helyet, honnan indulandók lesznek.
Tiz óra közelgett, hosszas tanakodás, készülődésre nem volt idő.
Kis idő mulva különböző irányban hallatszott egy-egy kis füttyentés. Válaszoltunk reá s intézkedett Sréter, hogy minden vonalban egy pár ember közelítse meg őket, részint hogy kalauzul szolgáljanak a sötét éjben, s elővigyázatul másrészl, nehogy idegen katonaság által lepettessünk meg.
Az összegyült csapat ezután Srétert egy szivvel-lélekkel vezéreül választván, ez Dessewffyre az első csapat vezetését, Szentpétery zászlótartóra pedig a fegyelem fentartását bizta.
Azon országút, melyen előre kellett haladnunk, Rakonicz kerített városon vezetett keresztül; e várost kikerülnünk balra ugy, mint jobbra, csaknem lehetetlen volt.
Mielőtt az itt fekvő katonaság jöttünkről tudósíttathatnék, kellett e helyet nemcsak megközelítenünk, de azon túl is haladnunk, hogy biztosabban folytathassuk utunkat.
A sötét éj azonban a sebes haladásra sehogy sem volt alkalmas; kalauzoltatásunkat egy közel eső faluig kénytelenek voltunk lovaink s a széles országútra bizni.
A falutól kezdve egy cseh polgárt avattunk fel vezetőnkké, akaratja ellenére; s utmutatása mellett sikerült elérnünk Rakoniczot még virradat előtt. Kapuit – nem épen nagy örömünkre zárva találtuk; azon reménynyel azonban, hogy a magasabb katonai hatóság menettervünkkel még nem ismertette meg őket, zörgettünk oly modorban, mint kiknek küldetésük sürgetős, s ezt szóval is nyilvánítani siettünk a tizedes úrnak, kit az őr tudósított megjelenésünkről.
Egyenruhánk megtette a kellő hatást, be és kijutottunk szerencsésen onnan, hova csak valamivel később is aligha lett volna tanácsos kivánkoznunk.
Október 5. Rögtönözve levén indulásunk, egész eddig, – lehet mondani – majdnem minden terv nélkül jöttünk, mulasztásunkat helyrehozni azonban nagyon is szükség volt; mi okból Dessewffynek szerencsére magával hozott nagy térképét – podgyászaink közül kikutatva, kezdtük búvárlani azt.
Rakonicztól kezdve, kalauz segítségével, mezei utakon kerültük ki a szomszédos falukat, városokat, s a Beraun folyón kompon átkelve, alkonyatra Zebrák-ba értünk.
Zebrák a pilsen-prágai nagy országút központját képezi, csekély távolságra egyik ugy mint a másik főhelytől; innen tehát nekünk sietve kellett távoznunk.
Késő éjjel egy falut értünk.
Október 6. Majdnem egész délig háborítatlanul haladhattunk előre.
Délután körülbelül két óra tájban egy falu tünt fel a láthatáron, s közeledésünkkel félrevert harangzúgás ütötte meg füleinket. Tüznek hirét sem láttuk sehol; helyesen e szerint csakis azt következtethettük e furcsa fogadtatásból, hogy az, a szomszédos katonaság intézkedése folytán, értesítésére szolgáló jeladás ellenünk, s ép ez okból itt fegyveres erő jelenlététől nincs mit tartanunk.
A faluba berohanni, az előörsöket kiállítani, a harangozást megszüntetve a lakosságot összeterelni: pillanat műve volt.
Ebédünk, vacsoránk ez ideig ehetetlen fekete kenyér és pálinka volt, s ugy ezt, mint a lovaink számára szükséges szénát és abrakot is mindenütt készpénzzel fizettük. Büntetésül a falu, ellenséges szándékáért, ez élelmi czikkek kiállítására köteleztetett. Többtől tartva, e csekélységet sietve teremtették elő s mi indultunk.
Este felé, erdő közt, egy falura bukkantunk. Lovaink végkép ki voltak merülve – egyet már hátra is hagytunk – Király Pál közemberét, ki azóta a vezetéklovak egyikén jött velünk; – tovább mennünk pihentetés nélkül lehetetlen volt.
Zab és széna-szerzéssel nem kellett töltenünk az időt, a hátrahagyott falu kiharangozta azt számunkra; etethettünk.
Szerencsére kantároztunk már, midőn a végőrön álló, Szabó nevezetű huszár, hozzánk vágtatva jelenti: hogy az erdőből nagyon megközelített bennünket a gyalogság s körül leszünk véve, ha nem sietünk.
Nem késtünk egy pillanatot sem; mindemellett a faluból kivezető út lőtávolra hozott össze bennünket. El nem vághatván utunkat a gyalogság, sortüzet adott ránk, minek áldozatja lőn: podgyászos lovunk, a podgyász közt térképünk s néhány csákó.
A magyar huszárt jellemző s eredetiségében föltüntető egy eseményről, lehetetlen itt meg nem emlékeznem.
A „Charivári”-ból.
(Andrássy Manó gróf rajzaiból.)
– Szoritsd! Aki lelke van annak a sovány angol kanczának. Az az átkozott majom (Andrássy Manó gróf) nagyon megüli, még odább illan vele; pedig az ó-becsei táborban jó hasznát vehetik ám.
A gyalogság tüzelési szándékát látván két veterán huszár: Tóth János és Szabó János, egyike Sréter, másika Dessewffy mellé ugratott ki a sorból, fedezőleg.
– Engedelmet kérek, kapitány ur – mond az első – hogy helyemet elhagytam. Én nem lennék oly nagy kár; de ki vezetné haza az én bajtársaimat, ha az urakat találná a golyó?
A gondviselés őrködött fölöttük, áldozatkészségének nem lett áldozatja egyik sem.
Helyzetünk komolyságára e napi események után akaratlanul figyelmessé kellett lennünk s beláttuk, hogy csak sulyosbodni fog az mindaddig, mig a Moldván át nem jutunk, s a tervezett irányban nem haladunk.
A Moldva partjára siettünk tehát, hogy ha csak lehet, még ez este átkelhessünk.
A komp tul volt, s kiabálásainkra golyózáporral felelt belőle egy vadászcsapat.
A folyam partján lejebb vonultunk.
Október 7. Kipihentettük lovainkat, hogy az átuszást megbirják.
A partra lucskosan átérkezők, a folyam közepén úszók, a vizbe ugratni akarók s a meredeken leereszkedők vajmi nagyszerü látványt nyujtottak ez alkalommal.
Átuszatásunk Moldauthein és Budweis közt történt; ott, hol a meredek hegyek s vad vidék miatt, – hihetőleg, – legkevésbbé várták elleneink, s reá elkészülve nem is voltak.
Késő este egy falut értünk el. Mindinkább sötétedett bár, de még kivehető volt, hogy e helység megkerülhetését jobbról egy kopár hegy, balról terjedelmes posvány gátolja.
Fölösleges kerülővel időnket pazarolni, lovainkat fárasztani czélunk nem volt, s e körülményre csakis akkor gondoltunk, midőn a falu alá küldött két huszárunk azon hirrel tért vissza, hogy benn katonaság van.
Jobbra tértünk le, a kopár hegy felé.
Néhány száz lépésnyire egyszerre nagy lángvonal villant fel előttünk a sötétben, mit puskaropogás s golyózápor követett.
E sortűz oly közelről intéztetett reánk, hogy eredménytelen nem lehetett, a nagy sötétség daczára sem; Győrfi tizedest és Orosz nevű közembert elvesztettük, három huszár könnyű sebet kapott.
Most csakis két út közt választhattunk: a posványon vagy a katonasággal megrakott falun át. Dessewffy és Szentpétery ez utóbbit javaslák. Sréter, ép oly bátor katona, de korosabb és higgadtabb társainál, nem volt barátja a koczkáztató merényleteknek, mig más úton közvetíthető volt a czélra juthatás, s a posvány megkerülése vagy átgázolását inditványozta.
Még nem határoztunk, midőn lóháton egy fiatal, e tájon lakó legény ért közelünkbe s felvilágosított bennünket, hogy az nem posvány, hanem tó, s rajta egy gát vezet keresztül, melyen szekerek járnak át.
Vezetése alatt szerencsésen át is jutottunk, s egy közeli erdőben pihentünk meg.
Október 8. Tizenhat órai folytonos menet után elértük Alsó-Ausztria határát.
Ez utunk nem annyira veszélyes, mint terhes volt; mennyiben sok helyen egyenkint, lovainkat kantárszáron vezetve haladhattunk csak át a meredek helyeken.
Október 9. Alsó-Ausztriában valamivel biztosabban érezhettük magunkat, mennyiben tudomásunkkal volt, hogy a katonaság nagyobb része Deés körül van összpontosítva. Hátunk mögött esett azonban most már Schwarzbach, s előttünk állt Srems; e két hely kissé mérsékelte elbizakodottságunkat. Srems főkép, hova csak ma nyert értesülésünk szerint – kevéssel ezelőtt érkezett ép a mi elfogatásunkra egy dragonyos-század.
Déltájban egy faluba értünk, (nevét elfeledtem). A korcsmáros ép két süldő feldarabolásával foglalkozott.
A nyulpecsenyétől elriasztva, öt napja rágódtunk már száraz rosz kenyéren, s ittuk reá a rosz krumplipálinkát. Étvágyunkat a két süldő látása a legfelsőbb fokra csigázta. Megvettük s el is fogyasztottuk az utolsó falatig, s rendeltünk hozzá minden huszárra egy itcze sört.
Lakoma végeztével – mert méltán nevezhetjük annak az átélt napok után – két közember jelentkezett egyik tizedesnél, s kivánkozott a tisztekhez vezettetni általa.
– Köszönjük hozzánk való szivességét a tiszt uraknak magunk és bajtársaink nevében, – szólt az idősebb, – s kérjük, ne költekezzenek reánk annyit; megélünk mi vizen és kenyéren is, csak lovaink számára legyen abrak.
– Szó sincs róla, András! – szólította nevén Sréter az illetőt. – A fakó porcziójának meg kell lenni, törik vagy szakad. Hisz huszár ló nélkül, s ló huszár nélkül nem ér egy fabatkát, ez régi dolog! Hanem ma épen mindkettőre szükségünk lesz ám András! Srems-ben készen várnak bennünket a dragonyosok.
– Tőlük el nem szalad az én szegény fakóm, azt tudom! – válaszolt a vén huszár; – csak hozzájok birjon szaladni, a többire majd csak megalkuszunk; s azt hiszem, szegény fakóm se bánná, ha kicserélném.
Aradi fogoly faragványa.
(Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
E rövid szóváltás után folytattuk utunkat.
Áthaladva egy közbeneső falun, már messziről láttuk Srems alatt a fehér-köpenyes előörst, mint szintén közeledésünkkel, midőn vágtatva futott befelé hírt vinni.
Srems menettervünknek egyik főbb pontja volt, melyen keresztül kellett hatolnunk bármi áron, ha csak 4–5 mértföld távolságot nem akartunk veszteni.
A város alatt összeszedtük kis csapatunkat, s fölhuzott pisztolylyal, kivont karddal, zárt sorban, ügetve vonultunk be a városba, készen minden eshetőségre.
A város népessége ablakok- s háztetőkről nézte a dráma kifejlődését.
Már messzire behatoltunk s kezdtünk cselvetéstől tartani, midőn majdnem egyszerre, szemközt s egy oldalutczában tüntek föl elleneink.
Ez utóbbiaknak rendeltetésük lett volna bennünket hátba fogni, mikor őket tulhaladtuk.
Sréter kereszthuzást tett tervükön: néhányad magával megállt az utcza torkolatánál, Dessewffyt utalván a szemközt jövők fogadására.
– Habt Acht! man wird attaquiren! – hangzott Dessewffy csengő hangja.
Ugyanekkor az átelleni oldalon:
– Rechts um, kehrt euch! ugy, hogy a „Marsch!” szót, a két vezénylő majdnem egyszerre mondta ki.
S mentünk egymás után; hanem ők futottak elől.
Csekély távolságra üldözvén elleneinket, megálltunk, Srétert tudósítandók a kedvező fordulatot vett körülményről.
Ugyanekkor vérteseink is megálltak, s ujra farkasszemet néztünk. Kis idő mulva azonban, a mint meggyőződtek felőle, hogy nem az övéik kerülnek hátunkba, hanem a mi csapatunk erősbödik Sréter csatlakozásával, robogva vágtattak el tovább az országúton, s mi követtük őket.
Ez üldözés tarthatott mintegy negyedóráig; egész addig t. i., mig vérteseink mellékútra találva, eszélyesb dolognak találták letérni azon előlünk, s utunk szabad lőn.
October 10. Egy falu korcsmájának tágas udvarán pihentettük meg lovainkat a hajnal előtti kis időköz alatt; s virradattal, jó drágán fogadott kalauz vezetése mellett folytattuk utunkat.
Éjjel Znaim, morva városhoz közel fekvő egyik falu alatt ütöttünk tábort; láttuk az ott kiütött tüzvészt, s tisztán hallottuk a dobpergést, trombita-harsogást, mely a katonaságot volt fellármázandó az oltáshoz.
October 11. Délben értünk csak falut; itt hallottuk meg a közelebbi bécsi eseményeket is.
A lakosság kijött hozzánk a falu alá, s jól tartottak minden jóval; közülök kivált később egy vad kinézésű férfi, s tisztjeinkkel kivánt beszélni.
– A helység papja, – ugymond, – kevéssel érkezésünk után indult el, s tart tőle, hogy nem a legjobb szándékkal. Ne késsünk soká, ő csempész, ismeri jól a tájékot, a titkos utakat, s ha elfogadjuk, éjjel átvezet bennünket a határon.
Menettervünk szerint Hochenaun át kellett haladnunk, s e végvárost, mint a hir szárnyalt, egy zászlóalj horvát s egy század vadász katona tartja elfoglalva. A városon túl March nevezetű határszéli folyam vonul el, melyen szintén keresztül kellene jutnunk; de hidját őrzik hihetőleg, s gázlóját nem ismerjük. Mind e nehézségeket csak is ily jártas egyén által küzdhettük le, s a csempész nyilt, férfias arcza, komoly határozottsága bizalmat keltett bennünk.
Elindultunk, s vezetőnk tanácsára Hochenaut késő alkonyatnál korábban nem közelítettük meg.
A hold világánál három, távol eső nagy nyárfára mutatott csempészünk.
– Én most bemegyek, – ugymond – a városba, kíssé körültekinteni; ha kányasivitást hallanak az urak, az bajt fog jelenteni, s ez esetben tartsanak ama három nyárfának, ott legkönnyebben átusztathatják a March folyót; ha pedig ezen vonalban – a város közepe felé mutatott – látnak majd fenn, magasan egy lámpafényt: az a város és hidoni átkelhetés biztonságát jelzi; s ekkor csendesen vonuljanak át a városon, a hid felé.
Vezetőnk távozott, s mi azon helyt maradva, vártuk a jeladást.
Gróf Zichy Jenő elfogatása.
(Eredetije az 1848–49-iki orsz. ereklye-muzeumban.)
Rosszat sejtve, már-már kezdtük veszteni türelmünket, midőn a lámpafény feltünt a magasban.
Lassan, csendesen indultunk. A város alatt találkoztunk csempészünkkel, ki reánk várt.
– A városban csakugyan van, – ugymond – mintegy 300 főre menő katonaság, s értesítve is vannak jöttünkről; de holnapra várnak bennünket. A mai napra elszállásoltatta őket parancsnokuk, s a hid őrsége hat emberből áll.
Azonnal készen lettünk tervünkkel, s ki is osztottuk a parancsot embereinknek, kinek-kinek szerepe szerint.
Az őrházat megrohanni, az őröket lefegyverezni, a hidoni átmenetet gátló lánczot szétszakítani annyira pillanat műve volt, hogy mi magunk is csak akkor kezdtük sajnálni, hogy a híd őrségét is magunkkal nem hoztuk foglyul, midőn a tulparton talált sz.-jánosi baltás nemzetőröknek már kiadtuk a hid széjjelszedésére a parancsot.
Most mondhattuk csak el: hogy hazánkban vagyunk!
S e szónak mily varázshatása lőn! mint borult földre a legelfásultabb kedélyű is, hálaimát rebegve, hogy szülőföldjét ismét láthatja; örömkönyes szemmel hogy ölelte, csókolta a bajtárs bajtársát, ki vele együtt a keserű kenyeret ette, a sz.-jánosi nemzetőrt, ki szintén azon hazának szülöttje, s kedves lovát, mely őt oly távolról hozta.
Mindezt látni lehetett, de leirni nem.
Szent-Jánostól kezdve egész Pozsonyig utunk valóságos pompamenet volt. Faluról falura zeneszóval kisért a vidék nemzetőrsége, s Malaczkán tiszteletünk s megérkezésünk örömére nagy lakomát rendeztek.
Néhány napra ezután Csillag, (Stern) egy zsidó születésű fiatal huszártizedes 85 emberrel kisérlette meg a szökést. De vakmerő vállalkozása balul ütött ki, mert a csapatot, – tizennégy ember kivételével – elfogták és lefegyverezték. Csillag valami módon szintén megmenekült, s hazaérkezvén, a Hunyadi-huszárok közé állt. Az elfogott 74 huszár halálra itéltetett, Németh József ezredes azonban nem irta alá a szörnyű itéletet. A huszárok vesszőfutással megmenekedtek a haláltól; de a hazáját szerető, becsületes ezredes rangjától felfüggesztve, Therezienstadtba internáltatott.
Az óvóintézkedéseket erre megkétszerezték; sőt az egész ezred statárium alá helyeztetett. De ez sem használt. Okt. 21-én Virágh Gedeon és Hollán Hugó főhadnagyok vezetése alatt Auschauból ismét 211 nádor-huszár indult útnak.
Az indulás napján báró Vernier őrnagy a tisztikar részére éppen ebédet adott, amelyre Virágh is hivatalos volt. Virágh, hogy elhárítsa magáról a gyanút, elfogadta a meghívást. Ebéd után a tisztek, szivarozva, beszélgetve a sétatérre mentek, midőn egyszerre Görbe nevű tizedes lóháton, hadifelszereléssel, sebes vágtatva megjelenik s Virágh elé léptetve, szól:
– Jelentem alásan főhadnagy úr, az éles töltések ki vannak osztva, s a negyedik szakasz készen áll az indulásra.
Ugyanekkor más irányból egy Kovács nevű huszár vágtat elő, s a második szakaszról hasonló jelentést tesz Virághnak.
A tisztek megdöbbenve néztek egymásra. Vernier őrnagy első perczben nem tudja mitévő legyen. Azonban csakhamar visszatér lélekjelenléte, s haragtól reszketve rival az őrre, ki ott a közelben kardosan föl s alá járkál:
– Te bamba! nem látod, hogy Virágh főhadnagy úr szökni akar?!! Tedd kötelességedet és lőjj!
– Van eszembe, – feleli a huszár elmosolyodva, – hiszen én is velük megyek. S ezzel lóra pattan s vágtat Virágh után.
Virágh összeszedvén huszárjait, még egyszer visszatért Auschauba, hogy az ottaniakat is magához vegye.
Vernier báró épp ablakánál állt, midőn a szakasz elvonult. Elkeseredetten, szemrehányóan kiáltá Virágh után:
– Hát ez a jutalma az én huszonkilencz évi szolgálatomnak?
– Nagyon sajnálom őrnagy úr, – fordult vissza Virágh, – de én előbb magyarnak születtem, s csak azután álltam be katonának.
A két huszár-század mérhetlen veszélyekkel küzdve tört magának utat hazafelé. Keresztülúsztattak az örvényes Moldván, Königseggnél gyalogság állta útjokat, Lusnicznál körülkerítették őket. Többhelyt valóságos csatákat kellett vívniok. De páratlan vitézségök, csodás kitartásuk legyőzött minden akadályt. Nyolcz napi bolygás, harcz, szenvedés után végre mégis beteljesedett szivük legédesebb vágya: október 29-én Szakolczánál átlépték a magyar határt.
Az ismétlődő szökések hirére a bécsi hadügyminiszterium tombolt dühében. Egyenes rendeletére az ezred maradványát csaknem ostrom alá helyezték. A régi törzstisztek helyére újakat tettek; a fegyelmet a legnagyobb fokig szigorították. Minden tiz legényre egy külön vasasnémet ügyelt fel; két huszárnak magyarul nem volt szabad együtt beszélni.
De lehet-e megtiltani, hogy a madár ne epekedjék fészke után? Lehet-e megakadályozni, hogy a sziv ne dobogjon a hazáért?
És ha sárkányok őrzik őket és ha ezer halál vár reájok, még sem maradtak volna veszteg. Ujra meg ujra egész a szabadságharcz lezajlásáig folyvást kisérleteket tettek a hazatérésre. Többeknek sikerült, soknak nem. Udvardi tizedes 114 embert vezetett haza. Negyvenkét huszár polgári ruhában, leberetvált bajuszszal, gyalog, álutakon közelítette meg a határt. Közel száznegyven mérföldet tettek meg a derék fiuk, hogy a hazának életüket felajánlhassák. 1849. junius 7-én, tehát a szabadságharcz végnapjaiban néhány altiszt vezetése alatt még egy század nádor-huszár kelt útra. Már-már a czélnál voltak, midőn Marburg alatt egy egész brigád vette őket körül. Rettenetes csata fejlődött. A huszárszázad háromszor tett kétségbeesett kisérletet, hogy talán keresztülvághatja magát. Mind hiába. A tulnyomó erő előtt megtört hősiességük. A vitéz huszárszázad fogságba esett.
A foglyok, – beszéli Frey – lefegyvereztetvén, hadi törvényszék elé állíttattak. A haditörvényszék itélete megtizedelésre szólt. Tiz ember jelöltetett ki a halálra. A katonai kormányzó azonban odaszelídítette az itéletet, hogy a tiz emberből csak három végeztessék ki. Huzzanak sorsot életükre; a három fekete golyó jelenti a halált. Az elitélteket egy terembe vezették. Büszkén, bátran viselkedtek, csak halovány arczuk árulta el rettenetes lelkiállapotukat. Aztán egymásután az urnához léptek. A sors kegyetlen játéka, hogy a fekete golyók épp a három legfiatalabb huszár kezében akadtak meg. Rögtön levezették őket a kaszárnya udvarára. Néhány percz mulva hármas kiáltás hallatszott: „Éljen Magyarország!” – s erre három lövés dördült el. A teremben levő foglyok fájdalommal, megindultan tekintettek egymásra, aztán, mintha visszhangot vert volna sziveikben az elvérzettek utolsó óhaja, esküre emelt kézzel mennydörögték: „Éljen a haza! Éljen Magyarország!”
Ezután Szecsey őrmester vezetése alatt még egy század tett kisérletet a hazamenekülésre. De ezek porosz földre kerültek, ahol lefegyverezték őket.
Kilencz izben tört magának utat a dicső Nádor-ezred, hogy a nemzet szabadságharczában résztvehessen.
Oh édes, istenítő hazaszeretet, van-e nálad fenségesebb érzelem a világon?! …
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kormány lázas tevékenységgel folytatta a honvédelem szervezését. Mack József (szül. 1820. † 1868.), a későbbi buzgó ezredes vezetése alatt ujabb tüzér-ütegeket állított; a honvéd-zászlóaljak kereteit pedig alkalmas vezetőkkel igyekezett minél gyorsabban betölteni. A hivatalos lap junius havi folyama egyremásra hozza a tiszti-kinevezéseket. Lázár György, Kosztolányi Mór, Ivánka Imre, Dobay, Görgei Artúr, Klapka, Perczel Miklós, Ihász Dániel, Krivácsy József, Rohonczy Lipót, Máriássy stb. mind ez időtájt, csaknem egyszerre léptek a honvédsereg kötelékébe.
Ezek közül különösen kettőnek jutott nagy és döntő szerep szabadságharczunkban. Az egyik Görgei Artúr, aki junius 15-én az 5-ik zászlóaljhoz századosnak neveztetett ki; a másik pedig Klapka György, aki ugyanekkor, szintén századosi ranggal, a 6-ik zászlóaljhoz osztatott be.
Görgei Artúr, régi nemes család sarja, született a szepesmegyei Toporczon 1818. január 3-án. Három fitestvére volt, Guidó bányász, Ármin, a szabadságharcz alatt őrnagy, s István, 48-ban honvédszázados, most kir. közjegyző.
A fiú első nevelése anyjuk, egy igen művelt lelkű nő felügyelete alatt történt, aki a szellemi képzés, mellett a testi nevelésre is nagy súlyt fektetett. E czélból a Salzman rendszere szerint kora edzéssel erősíté őket. A czipőt harisnya nélkül hordták, télen-nyáron egyaránt könnyű, vékony kabátkában jártak, ruganyos matracz helyett kőkemény szalmazsákon aludtak. Meztelen nyakukat, mellüket, karjaikat megbarnítá a nap heve, pirosra marta a tél hidege.
Igy megedzve, duzzadó életerővel került Artúr a kézsmárki, majd a lőcsei iskolába, hol gyors felfogású, éles eszével csakhamar kitünt. Tizennégy éves korában már a rhetorikát hallgatta Eperjesen. Innen a tulni utász-iskolába ment, hogy hajlamát követve, a katonai pályára képezze magát. Itt is szokatlanul gyors előmenetelt tett. Tanárai, tekintettel kiváló tehetségeire, kivételkép megengedték, hogy a három évi tanfolyamot két év alatt végezhesse el.
Ezután a magyar testőrséghez jutott. Öt évet töltött Bécsben, miközben, a hadi tanulmányok mellett, saját jószántából az egyetemen az állatgyógyászatot is hallgatta. A testőrségtől főhadnagyi ranggal a Nádor-huszárokhoz osztatott be, de nem maradt itt sokáig. Ezredesével valami viszálya támadt, mely nem az ő óhajtása szerint intéztetett el. Emiatt aztán azzal az eltökélt szándékkal, hogy a polgári életben tör magának pályát, 1845-ben kilépett a hadseregből.
Kossuth a táborban.
(Egykoru festmény után.)
Prágába ment, hogy az ottani egyetemen a vegytanári oklevelet megszerezhesse; ami sikerült is. Erre megnősült (egy elszászi nőt vezetvén oltárhoz) és hazajött az ősi fészekbe: Toporczra. Itt érte a szabadságharcz. S az első honvédzászlóaljak szervezése alkalmával, mint annyi mások, Görgei is fölajánlá szolgálatát a magyar kormánynak, amely századosi ranggal az 5-ik zászlóaljhoz osztotta be. Első állomáshelye Győr volt, ahol az ujoncz-csapatok első kiképzésében vett részt. Augusztusban a kormány nagyobb mennyiségű gyutacs beszerzése czéljából Bécs-Ujhelybe és Prágába küldte. Megbizatását olyan sikeresen végezte el, hogy visszatérése után őrnagygyá és a tiszáninneni mozgó nemzetőrség parancsnokává nevezte ki a kormány. Jellasics beütésekor a Csepel-sziget védelmét bizták rá.
Nagy zavarok ideje volt. Jellasics martalócz hada feltartózhatlanul közeledett a főváros felé. A pesti közönség egy részét páni félelem fogta el, a másik rész komor lemondással készült a végcsatára. Sokan gyors békekötést ajánlottak.
E zürzavar közepette hire fut, hogy Görgei, Zichy Jenő (Eugen) grófot az ellenséggel való czimborálás gyanúja alatt elfogatta, haditörvényszék elé állítá és szept. 30-án felakasztatta. A közönséget meglepte, majd felbátorította az a vaserély, a honárulásnak ez a merész és könyörtelen megtorlása. Az igénytelen őrnagy neve egyszerre ismeretes lett. A kormány figyelme is feléje irányult. Kossuth pártfogásába vette.
Innentől kezdve Görgei szédítő gyorsasággal halad fölfelé. A schwechati csata után már mint tábornok áll az elcsapott Móga hadtestének élén. Roppant akaratereje minden téren érvényesülni kezd és döntőleg hat a hadviselés további menetére. Csakhamar a hadak élére áll, majd diktátor lesz, miglen Világosnál mindén feltétel nélkül leteszi az orosz előtt a fegyvert.
Görgei jellemrajzát, még az ötvenes évek elején, egy névtelen kortársa, – aki úgy látszik, közelről ismerte, – a következő erőteljes vonásokkal ecseteli:
… „Görgei kitartó ember, mint Laudon, szerencsés hadaiban, mint Wellington.
Görgeit katonái nem szerették, de féltek tőle és félistennek tartották. Mint Napoleon, szerette ő is magát saját teremtményeivel körülvenni.
Hiusága igen sok, s éppen azért könnyen sérthető volt. Sértett hiusága ösztönzé őt önfeladási machináczióra, mint Szapolyait hajdan szövetkezni a törökkel.
Angol ítélők Görgeit hivatásszerű katonának nevezték. S helyesen, mert ő semmi egyéb nem volt, mint katona „ex professo,” ki fegyverrel akarja kivívni szerencséjét, hirét, nevét. Kardja élén mocskot egy félvilágért nem tűrne el, – bukjék bár a hon, bukjék bár az ügy, melyért küzd.
… E jellemvonások derítenek fényt Kossuthal való versengésére.
Ha, mint a porosz Frigyes Vilmos, a konczentrált erőnek ő lett volna a vezére, ha nem állott volna előtte Kossuth, talán máskép intézte volna tetteit. De igy? Akará, hogy Kossuth is elmondhassa az apostolával: „vicisti Galiläe!”
De mint katona a legjelesebb tábornokok hirét érdemelte ki magának. De ha csupán katonai-érdem számára építenénk pantheont, Miltiadestől Moreauig a legjobb stratégisták szobrai sem szégyelhetnék meg magukat társaságában.
A szabadságharcz nevezetesebb szereplői a honvédség köréből.
Rendesen egyszerű, kopott őrnagyi egyenruhában járt. Rövid hajat, szemüveget hordott, de csákót soha. Vihar, meleg egyiránt érte arczát, mely annak edzett kifejezést, teljes színt kölcsönze.
Gyönyörű paripákat tartott, mint ritka ügyes lovas. S a legsötétebb éjben elment megtekinteni az előörsöket. Szigorú katona volt. Katonáit szolgálati hibáiért rangkülönbség nélkül halállal bünteté, de rangkülönbség nélkül jutalmazá. Fegyelem és rend páratlan volt táborában.
Kár, hogy a hírt, – e megjegyzéssel végződik a jellemvázlat, – amelyet mint katona hadi hír magasra emelése által kívívott, mint ember bemocskitá.” …
A világosi fegyverletétel után Klagenfurtban nyert menedéket, ahol a koronázásig maradt. Itt irta meg 1852-ben „Mein Leben und Wirken in Ungarn” czimű kétkötetes emlékiratát, amelyben végzetes működését igyekszik mentegetni. 1867 után hazajött, s néhány évig egy téglagyár igazgatását vitte. Később Visegrádra vonult, hol zárkózott magányában ma is él.
Klapka György 1820. ápril 7-én született Temesváron, hol atyja polgármester volt. Szülei, mihelyt Szegeden megszerezte a szükséges előismeretet, a karánsebesi katonai iskolába adták, amelynek befejeztével, mint hadapród, a tüzérséghez vétetett fel. Innen hadnagyi ranggal a magyar nemes testőrséghez került, s folytatván tanulmányait, kitünő eredménynyel tette le a hadmérnöki vizsgát. Ámde még sem maradt a hadseregnél. Tehetségei kifejtésére nem találván kellő tért, elkedvetlenedett. Midőn tehát a németbánáti határőrezredhez főhadnagynak nevezték ki, 1847 végén letette tiszti rangját. Éppen egy nagyobb külföldi útra készült, midőn a pesti márcziusi események hirét vette. Itthon maradt és a legelsők közt volt, akik a haza szolgálatába léptek.
Klapka első küldetése politikai természetű volt. A kormány a székely népfelkelés szervezésével bizta meg. Rövid időre azonban tisztán katonai megbizatást nyert és ettől fogvást állandóan a csatamezőn találjuk, mint a szabadságharcz nagytehetségű, babérkoszorús bajnokát, aki mint Komárom hős védője, legutoljára tette le kardját, melyet hazája védelmére rántott ki.
„Klapka, – irja egy kortársa, – lassu a tervelésben, de villámgyors a kivitelben. Magyar Wellington, hős, büszke; de hideg és pontos, mint ez az angol hadvezér. Alkata nem magas, de nemes állású. Arcza barna, szabályos, fekete bajuszszal és szakállal, szemei ragyogók és tüzesek. Arczjátéka, testmozdulata a magyar jelleg bélyegét hordozta magán.”
Klapka, a komáromi vár megadása után a külföldre ment. Első megállóhelye Hamburg volt, a honnan csakhamar Londonba költözött. Itt irta meg 1850-ben Emlékiratait, eredetileg angolul; de könyve, mely a szabadságharcznak egyik nagybecsű forrásmunkáját képezi, német fordításban is megjelent.
Bayer József táborkari főnök.
(Egykoru olajfestmény után.)
Kevéssel ezután Genfben telepedett le és az emigrácziónak egyik legtevékenyebb vezére volt. Mint a „Magyar Nemzeti Igazgatóság” tagja, Kossuth Lajossal és Teleki László gróffal együtt munkált a letiprott Magyarország felszabadításán. A magyar emigráczió reményei azonban, Cavour váratlan halálával, épp a megvalósulás küszöbén rombadőltek.
Klapka ekkor végleg otthagyta Olaszországot és Párisban keresett új munkakört. Itt ismerkedett meg D’Arbouin Inezzel, egy bájos franczia hölgygyel, akit oltárhoz is vezetett.
De nem sokáig élvezhette a családi élet édes nyugalmát. Honszerető lelke nem tudott abba belenyugodni, hogy hazája, melynek szabadságáért annyi dicsőséggel küzdött, az önkény járma alatt senyvedjen. A porosz-osztrák háború kiütésekor (1866-ban) Bismarck felszólítására, Berlinbe sietett és ott egy magyar legió szervezéséhez fogott. A legió, – a melynek az lett volna a feladata, hogy a porosz fegyverek támogatásával felkelésre birja a magyar nemzetet, – a hadjárat utolsó napjaiban már át is lépte a határt, de az időközben kötött fegyverszünet megsemmisítette Klapkának ezt a reményét is.
A königgrätzi csatavesztés után a nemzet és az uralkodócsalád közt megtörténvén a kibékülés: Klapka is visszatérhetett hazájába, amelyet hosszú tizenkilencz évig nem látott. Kezdetben, mint orsz. képviselő, tevékeny részt vett a parlament munkájában. A meddő pártharczok azonban csakhamar kedvét szegték: letette mandátumát és a magánéletbe vonult vissza. Idejének javarészét ezután külföldön, főkép Francziaországban, családja körében töltötte; de gyakran, majdnem minden évben, többször huzamosabb időre, hazalátogatott. Egy ilyen látogatása alkalmával érte itt Budapesten, 1892. május 17-én a halál. Temetése az egész ország igaz és mély részvéte mellett május 20-án volt. Földi maradványai a kerepesi-uti sírkertben pihennek.
Említettük, hogy a kamarilla az insbrucki szinjáték után kilépett tartózkodó állásából. Azt hitte, hogy immár itt az ideje, midőn a belharcz furiáit szabadon eresztheti. Mig az osztrák kormány útján ürügyet keresett a nyilt beavatkozásra: azalatt ügynökei által siettette a lázadás kitörését. Terve az volt, hogy mindenekelőtt az Alvidéket borítja lángba; s csak azután, ha a szerbek, s esetleg az oláhok megkezdették a támadást, zúdítja az országra Jellasics martalócz hadait. A szorongatott magyarság bizonyára képtelen lesz kétfelé, sőt esetleg háromfelé védekezni, s így Jellasics annál könnyebben győzhet. S a kamarilla legott hozzáfogott sötét tervének a kiviteléhez.
A karlóczai gyülés, mint tudjuk, a szerb mozgalom vezetését „nemzeti választmány”, úgynevezett „obdor” kezeire bizta. Ennek az obdor-nak egy Sztratimirovics György nevű huszonnyolcz éves fiatalember volt az elnöke; ugyanazon Sztratimirovics, aki a márcziusi mozgalmak idején a szerb küldöttséget Pozsonyba vezette, s aki ott Kossuth Lajossal éles szóváltásba elegyedett.
Sztratimirovicsban a szerb vajdaság eszméje egyik legfanatikusabb apostolát birta, aki e dőre álomkép megvalósítása érdekében lázas tevékenységet fejtett ki. Azelőtt huszárhadnagy volt, s így némi hadiismeretekkel is dicsekedett. Rajasicscsal együtt szitották a délvidéki lázadást; de mig az érsek annak inkább csak a politikai részét vezette; azalatt ő a felkelés katonai szervezése körül buzgólkodék.
A kamarilla, Rajasics érsek, majd a temesvári hadparancsnokság útján ezt a dicsvágyó és fanatikus embert használta fel az Alvidék lángbaborítására. Sztratimirovics, hallgatván az ösztökélő szóra, már junius 3-án bocsájtott ki mint az obdor elnöke egy harcziashangú kiáltványt, amelyben fegyverre szólítja a szerb népet a magyarok ellen, „akik már közelegnek elnyomatásukra.”
… Fegyverre testvérek! Vegyétek el, – igy kiált fel, – először is az ágyúkat, válaszszátok meg vezéreiteket és seregeljetek Ujvidékre, s egyesült erővel tegyük semmivé ellenségeinket... nehogy titeket is felakaszszanak s úgy kinozzanak mint a becseieket és a kikindaiakat …
A tűzcsóva gyújtott. A Bánság népe vasvillával, kaszával, puskával fölfegyverkezve, sürü rajokban nyomult Ujvidék alá. Csakhamar összegyült mintegy tiz-tizenötezer ember. Arra a hirre azonban, hogy magyar katonaság készül megszállni Karlóczát, az egész gyülevész tömeg a patriarcha székhelyére vonult, hogy „a szent várost” megvédje a fenyegető támadás ellen.
De Sztratimirovics felhivásának ama része sem maradt teljesíttetlenül, a melyben a katonai raktárak kifosztására hívja fel véreit. Az első ilyféle betörés Titelen történt. Egy szerb csapat, támogatva a helybeli csajkásoktól, junius 6-án megrohanta a fegyvertárt s nyolcz ágyú és egy csomó puska elrablásával a római sánczokba vonult. Jellemző, hogy a helyőrség tétlenül nézte végig ezt a garázdálkodást; sőt az ezredes kivételével, az egész tisztikar a lázadókhoz pártolt.
Csaknem hasonló eset fordult elő Fehértemplomban, ebben a sokat szenvedett, hazafias városkában. Sztratimirovics egyik barangoló csapata jun. 22-én tábort üt a város alatt, s rövidesen beüzen a helyőrség parancsnokának: Dreihann alezredesnek, hogy a szertárban levő 3 ágyút, 30 mázsa lőport és 215 darab fegyvert haladéktalanul adja át, századával pedig csatlakozzék a szerbekhez. A városban 1200 főnyi, elég jól fegyverzett nemzetőrség is tanyáz, amely égve a harczi vágytól, vissza akarja verni a ráczokat. Az ezredes azonban ennek daczára, a legcsekélyebb ellenállás nélkül, maga viszi át a követelt hadiszereket a szerbek táborába. A szorongatott lakosság élére ekkor egy egyszerű százados: Maderspach Sándor áll s visszavonulásra készti a támadókat.
Egyáltalán a rendes hadsereg tisztikara, – csekély kivétellel, itt az alvidéken is kezdettől fogva a legodaadóbb támogatásban részesíté a lázadókat. A temesvári főhadparancsnokságtól, melynek élén Piret báró állt, kéz alatt még fegyvereket is kaptak. S ez időtájt merül fel először szabadságharczunkban a Haynau sötét alakja. Ez a kegyetlen véreb, ki ékkor osztályparancsnok volt Temesvárott, a legszenvedélyesebb dühhel lázított a magyarok ellen. Később Olaszországba helyezték át, hol hajmeresztő kegyetlenségei miatt a „bresciai hiéna” elnevezést kapta; azonban csakhamar visszakerült, hogy a rémuralom ezerszer megátkozott hóhérja legyen.
A kamarilla megelégedetten szemlélte a dolgok folyását. Az öreg király nem tudta mitévő legyen. A csajkásokhoz és a határőrökhöz jun. 16-án – ujabb csillapító szózatot intéz, amelyben sajnálkozását fejezi ki, hogy jun. 10-iki nyilatkozata ellenére „a közzéjök lopódzott lázítóknak hitelt adtak és a császári vagyont: nyolcz ágyút eltulajdonítani vakmerősködtek, s lakhelyeiket elhagyva. felebbvalóik ellen nyilt lázadásra keltek.” Arra inti tehát őket, hogy az elharácsolt nyolcz ágyút tüstént szállítsák vissza, s aztán békével térjenek haza.
Persze, ez a kiáltvány sem használt semmit. De nem is használhatott, mert a szerb küldöttség Insbruckba érkezte után, mindjárt másnap, titkos küldetéssel egy külön udvari futár indult Karlóczára, hogy felkeresse Sztratimirovicsot. Azt mondják, hogy a futár Ferencz Károly egy levelét hozta a felkelő-vezérnek. Mi volt a levél tartalma, – nem tudni. De az tény, hogy a futár megérkezése után, még szélesebb körben, még nagyobb erővel tört ki a lázadás.
Néhány nappal a titeli ágyurablás után, – junius 10-én, Hrabovszkyhoz, a péterváradi hadparancsnokhoz, a karlóczai táborból egy küldöttség állít be, s arra kéri, hogy a magyarok támadásai ellenében vegye őket oltalmába., egyúttal pedig a csajkás-zászlóaljat bocsássa a szerb nemzeti bizottság (obdor) rendelkezésére.
Hrabovszky, – aki mint kiküldött kir. biztos, ezúttal a bánsági határőrség lecsillapítására fordítá figyelmét, – katonás őszinteséggel felel e vakmerő követelésre.
– Nem látom helyét – úgymond, -~ a kért oltalomnak, mert éppen a szerbek azok, akik a közbékét zavarják. Mihelyt önök, az engedelmesség útjára térve, megszünnek nyugtalankodni: a csend is azonnal helyreáll.
– Mi azt hittük, – felelte a küldöttség egyik tagja, – hogy a tábornagy úr is híven szolgálja a császárt …
– Én a magam kötelességét jól ismerem, – vágott közbe Hrabovszky, – s éppen a császár parancsait teljesítem, midőn a magyar miniszterium felsőbbségét elismerem és rendeleteit végrehajtom.
A szerb tábor Szent-Tamásnál.
– De a császár iránti hűség azt kivánja, – jegyezte meg erre egész kihivóan a küldöttség vezetője, – hogy míg a szerb nemzet kebeléből deputáczió jár a császárnál, hogy ő felségét régi szabadalmaink helyreállítására és ujabb kivánságaink teljesitésére kérjék: a tábornagy úr a magyarok hadikészülődéseit tiltsa el, biztosaiknak önkényes intézkedéseit pedig hiusítsa meg.
Hrabovszky, aki máskülönben higgadt, csöndes ember volt, erre a leczkéztetésre kijött türelméből és haragosan kiáltá:
– Ami szabadalmaikat illeti, én azokat nem ismerem. De különben is Magyarországon szerb nemzetről mit sem tudok. Vagy önök megtudják mutatni – s ezzel Ausztria-Magyarország térképére mutat, hol van itt Szerbia, vagy a szerb nemzet följegyezve? Én nem látok szerb nemzetet sehol, a meddig Magyarország és Ausztria terjed, s ennélfogva meg sem védelmezhetem. Odaát, a Száván túl van egy Szerbia, s aki szerb akar lenni, menjen oda.
Ezzel hátat fordítván a küldöttségnek, átment a másik terembe.
A szerbeknek tehát már a nevét is megtagadják! – kiáltották a távozó Hrabovszky után a küldöttség tagjai s boszút lihegve hagyták ott Péterváradot.
A karlóczai táborban Hrabovszky egyszerre a leggyűlöltebb ember lett. Ők arra számítottak, hogy a hadparancsnok részéről támogatásban fognak részesülni; s ime, a császári főtiszt, kardjára ütve, még a nemzetiségüket is megcsúfolja. Az obdor nyomban összeült, s hosszú panaszlevelében a legképtelenebb vádakat emelte Hrabovszky ellen az udvarnál.
Jó ürügy volt ez azonban arra is, hogy a szerbek boszúvágya még erősebben felköltessék. Az obdor tehát, a panaszlevélen kivül, még egy ujabb kiáltványt is bocsájtott ki, amelyben, elpanaszolva a péterváradi küldöttség visszautasítását, a többi közt ezeket mondja:
… Ily módon jutalmazza meg egy császári tábornok a szerb népet azon vérért, a melyet Franczia-, Olasz-, Porosz- és Oroszországban az osztrák trónért ontott, s jelenleg is ont az olasz harczmezőn.
Testvérek, szerbek!
A német és a cseh, a morva és a lengyel, s sléziai és az olasz, a magyar és az erdélyi; – szóval, minden nemzet talál a maga számára nevet Ausztria térképén és a magyar törvénykönyvben. A te számodra, szegény szerb nép még csak az sem létezik! Ilyen tehát a ti sorsotok! Ez tehát a nyeremény, melyet nektek a tizenkilenczedik század, a nemzetek ez aranykora hozott?! …
Ezt nem szabad eltűrnünk! Ezen változtatnunk kell, ha kiömlő vérünk árán is! …
Ezután általános felkelésre tüzeli a népet. „Ne legyen egy szerb sem, – ugymond, – aki megtámadott nemzetisége védelmére fegyvert ne fogna.” Erre az egész Alvidék lángba borult. A római sánczoknál, Perlasz mellett Karlóczán nagy, fenyegető táborok verődtek össze. A Bánság áldott földjét fegyveres bandák csatangolták be, rémületbe ejtve az itt-ott szétszórtan élő magyarságot.
Gróf Dembinszky Henrik.
Hrabovszkyt végtelenül bántotta, hogy az ő alkotmányhű nyilatkozatai ily lelkiismeretlen módon zsákmányoltatnak ki. Atüzent tehát Karlóczára Sztratimirovicshoz, hogy küldjenek hozzá egy másik bizottságot, amelylyel, az izgalmak lecsillapítására irányuló teendők felől, szivesen bocsájtkozik ujabb, higgadt tárgyalásokba.
Ez az engedékenység azonban olaj volt a lobogó tűzre. Sztratimirovics fenhéjázó gőggel azt felelte, hogy a történtek után, nem állanak többé szóba a hadparancsnokkal; sőt ha továbbra is a magyarokkal tart, ostromzár alá veszik Péterváradot.
Sztratimirovics kihivó, daczos üzenete elpattantotta a húrt. A vérig sértett Hrabovszky kénytelen volt kardjára apellálni, ha csak azt nem akarta, hogy köznevetség tárgya legyen. Elhatározta tehát, hogy fegyveres kézzel zabolázza meg a lázadókat és szétveri a karlóczai tábort.
Junius 12-én pittymalatkor Stein Miksa százados vezetése alatt egy zászlóalj gyalogságból, egy félszázad lovasságból és egy ágyúütegből álló haderő indult meg Karlócza ellen.
Karlócza szőlőkkel, gyümölcsösökkel beültetett hegyek közt, a Dunára hajló völgyben fekszik. Kicsiny, de ódon város; százados székhelye a szerb patriarcháknak. Péterváradról egy jól gondozott országút vezet a városba. Ezen az úton haladt csöndes, lassú menetben a támadó sereg.
A szerb felkelők a Fruska-Góra lábainál elterülő tágas mezőn éppen gyakorlathoz fogtak, midőn a közelgő magyar sereg fegyverei a hajnali biborfényben megcsillantak. Roppant zavar és ijedtség keletkezett; nem hitték, hogy Hrabovszky támadólag mer ellenük fellépni. Eleintén minden ellentállás nélkül a hegyek közé akartak menekülni, Sztratimirovics azonban nagy nehezen mégis rávette őket a védekezésre. Hirtelen megszállották a keskeny Dunahidat, amely a péterváradi országútat a várossal köti össze. Innen a hidról, továbbá az országút mentén elterülő bokrok rejtekéből élénk tüzeléssel fogadták a magyar csapatokat. De erre megszólalnak az ágyúk, s a kartácstűz fedezete alatt a városba nyomulnak csapataink. Véres s makass utczai harcz fejlik ki ezután. A szerbek a házak ablakaiból, a padláslyukakból, a kerítések mögül lövöldöznek.
Egy ellenséges golyó mellen kapja Weinhengst hadnagyot, amint csapata élén bátran tör előre. A hadnagy szivéhez kap, összeesik. De a halálos seb nem fáj neki, halovány arczát a megdicsőülés deríti fel, s elhaló hangon rebegik ajkai:
– Büszkeségemnek tartom, hogy első kaptam sebet a haza védelmében …
Ez a szepességi hős fiú volt a szabadságharcz legelső halottja.
Délben egy kis szünet áll be. Három óra tájt azonban ismét megájul a harcz és tart egész estig. Sztratimirovics mintegy ötszáz felkelővel a patriarcha várkastélyába vonul, a kapukat eltorlaszolja, s onnan védi magát. De a Don-Miguelek ezt is megostromolják. Erre a harcz véget ér. A szerbék felhasználva az esthomályt, rémülten menekülnek Kamenicz felé, s Mária-Schnee mellett ütik fel bomlott táborukat. Stein, a vezérlő százados, hetven fogolylyal s egy szerb zászlóval tér vissza győzelmes csapata élén Péterváradra. A szerbek halottakban és súlyos sebesültekben mintegy háramszáz embert vesztettek. A mieink közül egy tiszt, Weinhengst hadnagy és 6 közember esett el.
Vitézségi honvéd-érem
Igy folyt le az 1848-49-iki szabadságharcz ez első komoly és számottevő csatája.
Maga Hrabovszky, junius 25-én kelt hivatalos jelentésében, a támadás okát és a csata lefolyását a következőkben mondja el:
„Karlovicz városában tartott egyik gyülésben a magyar korona alatti határon belül letelepedett szerb származású, görög óhitű egyházi hivek számára patriarcha és vajda választattak. Ezen választások legfelsőbb helybenhagyása eszközlésével küldöttség bizatott meg, mi alatt a Karloviczon visszamaradt választmánynak az illyr nemzet érdékei feletti tanácskozás tétetett kötelességül.
Ezen választmány, vagy miként magát később nevezé: „szerb központi bizottmány” nem sokára a péterváradi ezred, a csajkás zászlóalj, Szerémmegye fanatizált lakosaiból és a belopódzott szerbekből alakult, mindig növekvő népcsoporttal véteté magát körül.
Jóllehet mindig őfelsége iránti hűséget és hódolatot szájukon hordozva, a bizottmány csakhamar vakmerő törvénysértésekre vetemedett. Az illyr nemzeti vallásialap pénztárát erőszakosan felnyittatta, községi és egyházi pénztárakhoz nyúlt, a dunahajózást megszakítá, a kir. postát feltartóztatá, hivatalos küldeményeket és leveleket feltört és megsemmisített. Valóságos ellenséges intézkedésekkel Pétervárad ellen előcsapatok állíttattak ki s a karloviczi táborba 5-6 ezer fegyverest gyüjtöttek össze.
Miután a főparancsnok altábornagy b. Hrabovszky ismételt, azonban egyaránt sikertelen intéseket megkisérlett volna; nem maradt egyéb hátra, mint katonai erélyes fellépés által ily törvényellenes merényleteknek illő korlátokat vetni.
E végett a Don Miguel gyalogezred hét századából, Estei Ferencz Ferdinánd egy századából, a péterváradi honvéd (Landwehr) egy századából, a császári huszárok 46 főnyi egy szárnyából és egy hatfontos ágyúütegből, – egy alig 1100 főből álló mozgó sereg Pétervárad felől, a karloviczi bizottmány által még mult éjjel elrendelt előcsapati állás ellen indíttatott, azonban azt elhagyatva találta.
További előhaladáskor a mozgó sereg főtisztsége legelől lovagolt, az illyr nyelvet biró tiszt mint szónok kész volt előre nyargalni, mihelyest valaki mutatkozik. Rögtön a legelső házak megett rejtve állott csapatok a mozgó sereget megrohanták és magára a szónokra tüzeltek. Ily körülmények közt az előcsapat két ágyuja számára rés nyittatott és a felkelők kartácscsal az útról elűzettek.
További előhaladás végett azon kunyhóknak, melyek a karloviczi vámkorláton kivüli dülőn utczát képeznek, át kellett vizsgáltatniok. Zárva találtattak. A lakások egészen üresen, hanem legtöbbjének padlása ellenségesen védve és a nádtetőkről a sövényzeten át a közelgő seregre élénk tüzelés fejledezett. Itt egy nő esett el szuronyok alatt, midőn éppen tisztekre lőni készült. Egy férfi, gyermekét balkarján tartva, a seregre tüzelvén, lekaszaboltatott, azonban a gyerek – 3 éves fiú, – a megsebesültekkel Péterváradra vitetett, hol egy asszonyság ápolása alatt volt, miglen anyja visszakivánta.
A nyomorú kunyhók a háztetőkrőli tüzelések által lángbaborultak, pusztítás és rablás alá eső tárgyak bennök nem léteztek.
A városba tizennégy gránát dobatott, melyek némely helyütt gyujtottak, anélkül, hogy nagyobb kárt okoztak volna. A bizottmány és seregei szökve hagyák el a várost.
Elégelvén az okozott ijedtséget, a mozgó sereg a vár irányában veendő alkalmatos állásba visszavonulási parancsot vett, ezen komoly, egyébiránt az ellenség által, előidézett katonai fellépésnek eredményét bevárandó, mely – hála a jobb belátásnak, – el sem maradt.
A mozgó seregnek egy halottja és 7 sebesültje volt; Weinhengst hadnagy osztálya élén egy háztetőről feléje intézett lövés által súlyosan megsebesült.
Az ellenség vesztesége tetemes volt, mert határozottan tudni, hogy csupán Karlóczán 15 eltakaríttatott. Egy szerb szinű zászló tőlük elvétetett. Csataközben valamennyi körülfekvő helységben a vészharangok meghuzattak, mire az illyr-felekezetek több csapatokban veszélyben forgó karloviczi testvérei segítségére siettek.”
Ekként szól a hivatalos jelentés; melyből kitünik, hogy Hrabovszky sokkal kiméletesebben járt el a lázadókkal szemben; mintsem azt megérdemelték.
Az izgalom közepette, junius derekán, ugyszólván észrevétlenül zajlottak le az országgyülési képviselőválasztások. A lapok csak elvétve röviden emlékeztek meg az eredményről. Pedig több helyütt, igy Dédesen, Kis-Szebenben, Ujvidéken, Vág-Vecsén stb. az alkotmányos jog ez első gyakorlása véres verekedésre ragadta a köznépet. De hát kit érdekelt akkor egy-két bevert fej?! … A kortes-zajt elnémította az ágyúk dörgése.
A lázadás a Bánságból csakhamar átcsapott Erdélybe, majd a felvidékre. Aztán jött Jellasics, utána az osztrák, végül az orosz.
A kamarilla czélját érte.
Óriási csatamezővé lett az ország. Vérpatakok öntözték a letarolt mezőt. Égő városok és falvak gomolygó lángja fösté pirosra a komor égboltot. A pusztulás démona suhogtatta fekete szárnyait fölöttünk. Gyász és siralom költözött hideg tűzhelyünkre.
És irgalomnak Istene, – mindez miért?
Mert a nemzet szabad és önálló akart maradni.
