III. A téli hadjárat - Második rész.
III. A téli hadjárat - Második rész.
Ez az ujabb menydörgő szózat a legmagasabb fokig korbácsolta a szenvedélyeket. Mintha egy nagy óriási harangot konditottak volna meg, amelynek riasztó búgása végigzúg az ország összes térein. Most már csakugyan alig volt épkézláb magyarember, aki ne sietett volna a veszélyben forgó szabadság védelmére.
A lelkesedés növekedésével csapataink is megszaporodtak. Tizennyolcz huszárezredünk volt immár, a rendes honvédzászlóaljak száma pedig hetvenkettőre emelkedett. Ezenfelől csatakészen állt az uj mozgó nemzetőrség, s mintegy harmincz kisebb-nagyobb guerilla-csapat. Aztán a népfölkelés, egyenesre pántolt kaszáival.
Ámde, a haláltmegvető önfeláldozás daczára csapatjaink még sem voltak képesek az ellenség túlnyomó haderejével megbirkózni.
Mészáros, mihelyt a Pulszky Sándor szétrebbenő dandárát összeszedte és kiegészíté: azonnal munkához látott. Szikszó mellett, decz. 28-án ütközött össze Schlickkel. De csapatainkban, a budaméri vereség lehangoló benyomása miatt, még mindig hiányzott a kellő bátorság és erély. Alig indult meg a harcz: már is menekülni kezdtek az ellenség kartácstüze elől. Jelentéktelen ütközet volt ez, alig esett el harmincz emberünk, Schlick még üldözni sem merte hátráló seregünket; de ez az ujabb csatavesztés a mostani körülmények közepett mégis igen nyomasztólag hatott az amúgy is ijedős kedélyekre.
Sokkal nagyobb volt a baj feldunai seregünknél. Windischgrätz decz. 24-én végre kimozdult Pozsonyból, s hadmüveletei továbbviteléhez fogott. Görgeinek most már nem volt többé maradása Győrött sem. Azt mondta, hogy a földsáncz nagy terjedelménél fogvást alkalmatlan a sikeres védelemre, a befagyott folyókon (Győr, tudvalevőleg a Duna, Rába és Rábcza összefolyásánál fekszik) könnyen átjöhet az ellenség; legjobb lesz tehát, ha még idejekorán a Vérteshegység közzé megyen; s vagy ott, vagy pedig valahol Buda előtt vivja meg a döntő csatát.
S úgy tőn, ahogy mondotta. Deczember 27-én éjfélkor csakugyan kioson Győrből, s táborának zömével ő maga Igmánd és Tata felé huzódik, a sereg kisebb része pedig Szőnyön át Gönyőnek hátrál.
Esti hétkor Győr földsánczain már a sárgafekete zászló kevélykedik s Windischgrätz, szokásos módja szerint a „rend helyreállításához” lát. A város kulcsait, diadalmi jel gyanánt, a sötétlelkü Pálffy Móritz gróf által Bécsbe küldi, aztán statáriumot hirdet; majd egy ujabb szózattal fordul az ország népéhez, s fenyegetőleg kijelenti:
… Minden idők történetében hallatlan gazságok és gonoszságok tekintetéből: Kossuth Lajost, a honvédelmi bizottmány valamennyi tagját és az ezek által a megyékbe és városokba szétküldött, ugynevezett kormánybiztosokat ezennel „törvényen kivülieknek és földönfutóknak nyilatkoztatom”, megparancsolván az összes hatóságoknak és községeknek a legszorosabb felelősség terhe alatt, hogy őket elfogják és a legközelebbi katonai parancsnokságnak általadják.
Azok, kik ennek daczára a pártütő kormánytól akármi csekély parancsot elfogadni, vagy annak engedelmeskedni merészelnének, rögtönitélő biróság utján tüstént kivégeztetnek.
Azon helységek, melyekből több lakos egyesülve, a cs. kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekednék, vagy annak futárait, szállítmányait avagy egyes csapatokat megtámadni merészkednek, tűzzel, vassal elpusztíttatnak…
Leigázott rabszolgákkal szoktak igy beszélni, ahogy Windischgrätz ebben a legujabb förmedésében a magyar nemzet vezérlő férfiairól nyilatkozik. De, fájdalom, volt is oka a hetvenkedésre. Hiszen csaknem ellenállás nélkül lépett át határainkon, az ország egyrésze immár kényuralma alatt senyvedt; a feldunai magyar sereg pedig, ez a daliás lovagcsapat hátrált, egyre hátrált.
Görgei, deczember 28-án már Bábolnán volt. Itt érte utól Ottingernek 2500 főből álló lovasdandára, amelyet Windischgrätz csapataink üldözésére küldött. Seregünk zöme bántatlanul tovább vonulhatott; de az utócsapat, – mintegy kétezer ember, – nem térhetett ki a támadás elől. Összecsapásra került a dolog. Ámde, huszáraink ezúttal nem jól viselték magukat: az első roham után hátrálni kezdtek. Erre ijesztő zürzavar keletkezik. A gyalogság is futásnak ered. Csak a porosz herczegről nevezett ezrednek velünk küzdő zászlóalja áll meg szilárdul. Néhányszor tüzel is, de midőn látja, hogy az egész vértesezred tör ellene: meghódolása jeléül, lábhoz ereszti fegyverét, Ottinger azonban (ugyanazon Ottinger, aki Dráva melletti seregünket oly hűtlenül elárulta) nem törődik ezzel. Közzéjük üt, s csaknem a fél zászlóaljat lemészároltatja. Mily hitvány kegyetlenség! S az osztrák hadi irók, mint valami ragyogó haditettel, még el is dicsekszenek véle!
Csapatunkból alig menekülhetett meg ezer ember. 300 elesett, 700 fogságba került. Görgei még aznap este Felső-Gallára ért. Itt csatlakozott hozzá a Guyon-dandár, amely a nagyszombati szerencsétlenvégü ütközet után a főseregtől elszakíttatván, mindezideig Komárommegyében portyázott.
Ezalatt Perczel gyors menetekben sietett Pápa felé, hogy Győrött a fősereghez csatlakozzék. Útközben tudta meg csak, hogy Görgei már nincsen ott. Megfordult tehát, s azzal a törekvéssel, hogy a Vérteshegyek mentén majd utóléri, Tamásin át Kis-Bérre ment. Szerencsésen meg is találta, de a két sereg mégsem tömörült, s nem is működött együttesen.
Megvolt ennek is az oka. A két vezér nem rokonszenvezett egymással. Már régebben, még a Jellasics elleni hadviselés alkalmával tört ki közöttük a viszály. A kevély Görgei Perczelben lenézte a polgárkatonát, a hevesvérü Perczel pedig, aki már ekkor önálló parancsnok volt, csak azért sem hallgatott Görgei tanácsaira. Ebből aztán harag, majd gyülölködés támadt. Görgei a honvédelmi bizottmány előtt a hadtudományokban való járatlansággal vádolta Perczelt; viszont pedig Perczel engedetlenség ürügye alatt haditörvényszék elé idézte Görgeit, s ha barátjai közbe nem lépnek, talán főbe is löveti.
Perczel, ki indulatos, de engesztelékeny természetü ember volt, csakhamar megbánta tettét, s ki akart békülni vetélytársával. Az ozorai diadal jó alkalomnak mutatkozott erre. A hadizsákmányból egy gyönyörü antik lőfegyvert válaszott ki, s engesztelésül, a tisztikar jelenlétében, átnyujtá azt Görgeinek.
– Fogadja tőlem a mai dicsőséges nap emlékeül.
Görgei pillanatig haboz, aztán gúnyos mosolylyal nyúl a fegyver után. Az inasa épp ott őgyeleg a háta megett. Előinti.
– Ezt a fegyvert, – szól fönhangon, hogy mindenki hallja, – Perczel adta Görgeinek. Görgei pedig emlékül hű szolgájának ajándékozza.
S ezzel minden köszönés nélkül otthagyja az ámuló tisztikart.
Perczelnek arczába szökken a vér. Kardjához kap, hogy Görgei után rohanjon. De még sem tette: erőt vett viharzó indulatjain. Ám, soh’sem tudta elfelejteni ezt a kinos jelenetet, békejobbjának ilyetén durva visszautasítását.
Egyetértésünk közé igy vert ujabb meg ujabb éket a gyülölködés; igy nehezedett reánk egyre súlyosabban a százados magyar átok: a viszály.
Részlet a moóri csatából.
(Eredetije a bécsi cs. udv. levéltárban.)
A bábolnai csatavesztés éjjelén (decz. 28-án) mindakét seregünk, – úgy a Görgei hadteste, mint a Perczel-féle dandár, – már a Vérteshegységnél volt.
A Vérteshegység, mint tudjuk, a Bakony folytatása, s éjszak-keleti irányban Fejérmegye érintésével Komárom-megyén keresztül egész Bicskéig huzódik. Szelid, nagyrészt halmos vidék ez; itt-ott bükkös erdő, majd egy-egy törpe csúcs: alján ringó búzatáblákkal és mosolygó szőlőskertekkel.
A hegységnek ez időtájt az ugynevezett Mészáros-ut s a Sárkány-szoros volt a két főközlekedési vonala. Győr felől erre vezetett az út Budapestnek; erre hátráltak csapatjaink; s ebben az irányban nyomult Windischgrätz is. Itt lett volna föltartóztatandó, a honvédelmi bizottmány utasítása szerint, az ellenség. Görgei azonban kivihetetlennek tartotta ezt a tervet is.
– Esztelenség! Ez csak olyan hadvezérnek való, mint Kossuth! – jegyezte meg gúnyosan.
Másnap, decz. 29-én, nem törődve a súlyos következményekkel, csakugyan átkelt a Vértesen, s Bicskére tette át főhadiszállását. Ily viszonyok közt Perczel sem maradhatott táborhelyén, s Kisbérről Moórra vonult. A második védővonalat is föladta tehát Görgei; Windischgrätz előtt egyre kevesebb az akadály.
„… Görgei folyton hátrál, s nyomában az ellenség. Ha valami csoda nem történik: kétszer huszonnégy óra mulva Budapesten Windischgrätz az úr.” – Igy ír a „Márczius Tizenötödike.”
S igaza volt. A főváros csakugyan menthetetlennek látszott. Mintha roppant árviz közelednék, melyet emberi erő nem képes többé föltartóztatni. Már hallik az eltemető hullámok vészes morja. Az emberek ijedten suttogták: „Fussunk innen, mig nem késő!”
Maga Kossuth is elborult kedélylyel intézi az ügyeket. Olyan, mint a lázbeteg; arcza sápadt, tekintete réveteg. De azért erőt vesz gyöngeségén, s szórja, egyre szórja a megrémült közönség közé a remény üditő harmatját.
Midőn Görgei, kardcsapás nélkül távozik Győrből: az utczasarkokra ezt a falragaszt függeszteti:
A közönséghez!
Görgei tábornok czélszerűnek tartotta a háború koczkáit nem Győrnél vetni fel. S most vitéz hadseregünk többi csapataival egyesült, hogy annál nagyobb hatással működhessék az ellenség hadmozdulatai ellen. A honvédelmi bizottmány abban a reményben értesíti a közönséget, hogy rövid idő mulva döntő csatáról adhat hírt, amely minél később fog vívatni: annál győzelmesebb leend.
A honvédelmi bizottmány.
A mikor pedig a bábolnai csatavesztés híre jön meg: az országgyülés következő határozatait teszi közzé:
Országgyülési határozatok.
A honvédelmi bizottmány, elnöke f. hó 20-án tett jelentése szerint a képviselőház a felső és alsó táborra vonatkozólag a következő határozatokat hozta, elrendelve azoknak közzétételét. A honvédelmi bizottmány elnöke az örvendetes hivatalos hír következtében a következő javaslatok elfogadására kérte fel a képviselőházat:
1. Hogy a nemzet köszönetet szavazván Görgei Arturnak és vitéz csapatainknak, azt a napi sajtó utján közzétegye és az egész ország tudomására hozza; s hogy a képviselőház Zichy Lipót, Guyon Richárd, Görgei Kornél, Pusztelnik, Kmetty, Pöltenberg, Klapka, Zehlhoffer, Szegedi Imre, Türk, Inczédi László, valamint az egész 14-ik Ernő-zászlóalj és a huszár-csapat hősies magatartását jegyzőkönyvbe igtatni s a megérdemlett elismerést az utókorra hagyni indittatva érezte magát.
Menekülés Debreczenbe, 1849. jan. elején.
(Egykoru vázlatok után.)
2. Hogy a nemzet Zichy Lipótnak Görgei tábornok által alezredessé történt kinevezését a harczmezőn tanusitott dicső vitézségeért, nem a rendes uton hagyta helyben és teszi magáévá.
3. Hogy miután a kormány már érdemjeleket készittet, a ház határozata folytán a magyar csapatok összes parancsnokai fölhivassanak, hogy úgy a múltra nézve, mint a jövőre nézve terjeszszék be a kormányhoz azon tisztek és közvitézek neveit és érdemeit, kiket érdemrendek által kitüntetésre méltóknak találnak anélkül, hogy az érdemjelek elkészülését bevárnák.
4. A nemzet készittessen arany-táblát, a melyen örök emlékül bevésve maradjanak az utókorra azoknak a nevei, kik a királyi eskü és törvényes szentesités által is megerősített önálló nemzeti függetlenségért és minden oldalról megtámadott magyar nemzetiségért kitünő érdemek által különböztették meg magokat.
5. A haditörténelemben szinte példátlan önfeláldozásért, melyet az Ernő-zászlóalj rendithetlen vitézségével feltüntetett, a nemzet egy zászló adományozásával tüntesse ki elismerését; egy babérkoszoru legyen himezve e hősi önfeláldozás örök emlékeül a nap megjelölésével, amelyen a hős zászlóalj zászlója elvesztését az ellenség soraiban tett nagy pusztitással bosszulta meg és másrészről a saját soraiból hősiesen elesett vitézek halála által tette dicsővé. Végre,
6. hogy a nemzet, Magyarország függetlensége és szabadsága védelmében a harczmezőn dicsőségesen elesettekért halotti gyászisteni tiszteletet rendeljen el, s annak megtartása az összes nemzet képviselőinek jelenléte által tiszteltessék meg, egyszersmind ennek megtartása az országban mindenütt rendeltessék el.
Majd alvidéki és erdélyi sikereinkkel dicsekszik el. Elmondja, hogy Kiss Ernő és Damjanich minő fényes győzelmeket arattak Ördög-hidjánál, Alibunáron; Bem pedig, a „világhirü szabadsághős” diadalról-diadalra hág, Kolozsvár ismét a miénk, Urbán Moldvába futott előle.
Ezenközben pedig egyik gyors futárt a másik után meneszti a táborba. Csaknem könyörög vezéreinknek, hogy ütközzenek, ne engedjék az ellenség prédájául az ország fővárosát. Perczelnek, deczember 28-ikáról a többi közt igy ir:
Édes Mórom!
Bizonyosan értesítve vagy már arról, amiről én nagy megütközéssel értesültem ma éjjel, hogy Görgei túlszárnyalva vélvén magát, Győrből visszavonult csata nélkül, s levelében azt irja, hogy Bánhidára vonul. Tehát 6–7 mérföldet Bánhidáig csata nélkül! Mi lesz ebből?!! Én csak most kezdek lenni aggodalomban.
Félek, hogy elvág valahol téged is az ellenség. Pedig a te sereged hazánk tartalék-reménysége.
Miként intézd mozdulataidat? Én nem tudom megmondani. Ismét csak elvet mondok ki: intézd úgy, hogy mozdulataiddal fedezd a fővárost. Igyekezzél Görgei balszárnyával csatlakozni. A két sereg együtt, s azon erő, melyet itt rögtön összeszerzünk, talán, ha már a főváros előtt kell megtörténni az eldöntő ütközetnek, talán még megmenti a hazát.
Egyébiránt Isten kezeiben vagyunk. A haza áldása legyen veled!
Pest, decz. 28-dikán 1848. éjfélkor.
Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos hivatalos pecsétje.
(Eredetije az aradi 1848–49-iki ereklyemúzeumban.)
Másnap, decz. 29-én Görgeit keresi fel soraival. Hangja komor, szemrehányó. A kormány nevében fordul hozzá, s parancsolólag rendeli, hogy helyezkedjék védelmi állásba, nyujtson segitőkezet Perczelnek, s ne térjen ki az ütközet elől.
Multakról – ugymond a többi közt, – hiába beszélünk. Hogy minek kellett volna történni, nézeteimet igazolták a következések. Erőkonczentrácziót mondottam és támadást, – nem történt; már most vége van. Most már konczentrálnók az erőt, csak késő ne legyen. A seregek elvesztették bátorságukat az örökös retirádában…
Kimondhatlanul megütközött a kormány Csányi biztos urnak mult éjfélről irt azon tudósításán, hogy a főhadiszállás Galláról Bicskére vonult. Tehát még a gallai positió is föladatik? Az nem lehet, azt a kormány meg nem engedheti.
Már harmadnapja tettem kérdést a tábornok úrnak, irja meg: mit szándékozik tenni? Hol fogadja el az ütközetet? Ezt tudnunk kell, hogy magunkat itt tájékozhassuk. Mégcsak választ sem kaptunk, s most megint retirádáról értesülünk Bicskére.
A kormány ennélfogva rendeli, hogy a tábornok úr centrumával a felső- és alsó-gallai positiót tartsa meg. A jobbszárny tartsa a neszmélyi positiót; balra pedig az összeköttetést Zsemlyénél állítsa helyre. Perczel tartsa a sárkányi posiciót, s magát a centrummal szintén Zsemlyén át kösse össze.
Ezen posicióban az ütközetet el kell fogadni…
Ugyanekkor, még egyszer ír Perczelnek is, s ujra szivére köti, hogy egységesen működjék Görgeivel, s okvetlen védje a Sárkány-szorost.
Pest, decz. 29-én, délben 1 órakor, 1848.
Édes Móriczom!
Időnyerés végett nem irok külön; hanem küldöm azt, amit Görgeinek irtam, párban.
Csak egység és egyesség az istenért! A haza nagy veszélyben van.
Az örökös retiráda lehangolta a sereg szellemét, – egy támadásnak, egy győzelemnek kell okvetlenül történni, még az eldöntő csata előtt.
Szekulicsot magadnál tartod? Vagy küldd Pestre; ha ideküldöd: úgy két nap alatt felszereljük, s innét megyen előre, mint rezerva s kivüle még vagy öt zászlóalj, azon 3,500 emberen kivül, mit holnap Bicskére küldök.
Valami győzedelmecskét édes Móriczom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben.
Isten áldjon meg!
Hived:
Kossuth Lajos.
Perczel már Söréd felé akart indulni, amidőn Kossuth levelét megkapta. Rögtön visszafordult, s még azon éjjel (decz. 29-én) a moóri magaslatokon helyezkedett el. Épp jókor. Az ellenség Kis-Bér felől, csöndben, óvatosan mint a prédakereső farkas, már közeledett.
Perczel dandára ez idő szerint 5620 emberből és 24 ágyuból állott. Szép sereg, s már fegyelmezettségénél fogva is untig elegendő, hogy hasonló erővel győzelmesen megbirkozzék. Ámde Jellasics 16000 fegyveressel és 54 darab ágyuval törtetett Moór felé, hogy a sárkányszoroson az átkelést kierőszakolja.
Győzelemhez szokott csapataink harczivágytól égtek. Azt hitték, – ez volt kémeink jelentése is – hogy az osztrák haderő alig rúg három-négy ezer főre. Ezzel pedig könnyedén elbánhatnak.
Jellasics hadmozdulatai még növelték ezt a csalóka reménységet. Hiszen már hajnalodik, s még szó sincs a támadásról. Csak a messzi távolban, egy zuzmarás erdő szélén látható nagyobb lovascsapat. Valamelyik vértesezred.
– Eh, ha nincs mersze Jellasicsnak, támadjunk mi! – szól Perczel, s tűzvérü barna paripáján végignyargal a hadsorok közt.
Mindenütt lelkes éljenriadallal fogadják.
Majd az ütegekhez vágtat. Itt is a legnagyobb rend. Valamennyi ágyu töltve, a tűzérek jobbjában égő kanócz.
– Őrnagy úr, – fordul Perczel a tűzérparancsnokhoz, – látja ott az erdőszélen azokat a vérteseket?
– Igen; de azt hiszem, hogy lőtávolon kivül vannak.
– Mindegy! Kergesse el őket. Isten nevében fogjunk dologhoz.
S ütegeink csakhamar működni kezdenek. Golyó, golyó után száll, az egyik süketitő dördülés a másikba olvad. Immár két órája szakadatlan foly a tüzelés: s nincs látható hatása. Az ellenfél nem hátrál, de nem is támad. Mintha a föld nyelte volna el.
S ez igy tart egész déli tiz óráig. Ekkor azonban az átellenes halmokról az ellenség ágyui is megdördülnek. Kevésvártatva pedig egy lovasosztály robog elő és szilaj vágtatással balszárnyunkra tör. A támadást huszárjaink fogják fel, s szerencsésen visszaverik.
Mindez azonban csak a bevezető. A völgyek rejtekéből, a dombok túloldaláról, mindenfelől: váratlanul, hirtelen ezernyi ezer ember özönlik a csatamezőre.
A koczka megfordul. Huszárjaink nem képesek immár a Walmoden vértesezred ujabb bősz rohamának ellenállni. Harczrendünk megbomlik, s hátrálni kezdenek. A hátuk megett álló gyalogság erre szintén zavarba jön, s futásnak ered. Ágyuink emiatt fedezetlenül maradnak, s az egyik üteg az ellenség birtokába kerül.
Az ütközet sorsa ezzel eldőlt. Az egész vonalon megkezdődik a hátrálás. Nem gondol többé senki a védekezésre, hanem menekül; kergetve-hajtva az üldöző ellenség által.
A büszke honvéd-dandárnak vége lőn. Megsemmisült, szétszóródott. Kétszáz halott, háromszáz sebesült boritotta a havas csatateret; ezer emberünk pedig Jellasics fogságába került.
Az ütközet lefolyásáról Saas Jakab tüzérhadnagy hátrahagyott jegyzeteiben igy emlékezik meg:
… 1848. decz. 29-én iszonyu hóförgeteg között érkeztünk Csáktornyáról Kisbérre. Esteli hetedfél óra volt. Lábaink alatt ropogott a hó, fejünk felett vészteljes felhők keringtek. De azért kitartó bátorsággal haladtunk előre, hisz ott volt a második hadtest élén Perczel Mór, a nagy tábornok, kit katonái éppen annyira szerettek, mint a mennyire rettegett tőle az ellen. Kisbéren hallottuk, hogy az ellenség 600-nyi serege már reggel bevonult Győrbe, s igy nem csatlakozhattunk Görgei táborához, kit akkor legalább is félistennek hittünk. Az utczákon rögtön megállították a sereget és parancsot adtak, hogy senki se távozzék ütegétől, vagy zászlóaljától, mert csak néhány óráig pihenünk; a lovakat megetetik, aztán ismét elindulunk csatára, – győzelemre.
Minden parancs szerint történt. Éjjeli 11 óra tájban elindultunk Mór felé. Tizenkét órakor értünk ide. Zenekarunk vigan játszá a Rákóczit, a lakók lelkesedve éljeneztek s tárt karokkal fogadtak. Ütegünk a nagypiaczon állt meg, a személyzet összejött s parancsnokunk így szólt hozzánk:
– Fiuk! Ma kipihenjük a nap fáradalmait, meleg szoba vár reánk, siessetek azt élvezni. Igyatok a hazáért, s készüljetek a véres munkára. Amint az ellent a csatatérre kergeti a hideg, megkezdődik a nagy nap. Éljen a haza!
Ezzel elvágtatott. Nekünk se kellett valami sok biztatás; siettünk a hideg elől a barátságos, meleg hajlékba. A törzstiszteket a Lambergné kastélyában szállásolták el. Lambergné azonban elakart minket árulni, számunkat tudató levelet küldött az ellenséghez.
Deczember 30-án, szombaton reggeli kilenczedfél órakor jelt adtak az előőrsök, hogy közeledik az ellen; mire induló fuvatott, a harangokat félreverték, mi honvédek pedig örültünk, hogy végre felvirradt a várvavárt nap.
Vágtatva siettünk az első félüteggel a csatatérre, s alig értünk ki a városból, az ellenség rendezett soraival találkoztunk. A lovasság a Kisbérről jövő országuton haladt, az országút mellett jobbról-balról az erdőben szerezsánok és vadászok voltak elrejtve. A lovasság ellen a kassai félüteg indíttatott, a hadtest jobbszárnyán a Hunyadi-zászlóalj csatárlánczban, balszárnyán a Zrinyi-zsázlóalj ment szinte csatárlánczban, utána következett egy félüteg, melynek fedezetéül a császár-huszárok voltak rendelve. Ezekután a szabolcsi zászlóalj, a Donmiguelek egyrésze, s a zalamegyei zászlóalj, mely már nem rendezkedhetett csatárlánczba, mert az ellenség megkezdé már a támadást. Ütegünk ekkor alig volt lemozdonyozva. Schill főhadnagy rendeletére legott megkezdtük a tüzelést. Alig lőhettünk azonban háromszor, az ellenség lovassága körülvette azon zsázlóaljakat, melyek csatalánczba nem állhattak, s Schwarz főhadnagy parancsnoksága alatt egy egész osztályt elfogtak. Az oldalon levő félüteget is megtámadták, s a fedezetül rendelt császárhuszárok szégyenére meg kell vallanom, hogy ők kezdték meg legelőször a hátrálást. A Walmoden és Horde nevü vasasnémetek iszonyu pusztításokat vittek véghez. Tüzéreinket, kocsisainkat az előfogatokkal részint levágták, részint elfogták; egy ágyúnk ottmaradt, s mi csak nagynehezen menekedhettünk meg a haláltól. A vám felé vezető uton siettünk, de itt oly nagy volt a tolongás és zürzavar, hogy azt alig lehet leirni. Előttünk a Miklós-huszárok vágtattak Répássi parancsnoksága alatt. A zürzavart megszüntetni akarván, egyszerre felkiált Répássi:
– Álljunk meg fiuk, mert igy egy sem menekül meg!
Répássi hatalmas szava menydörgésként hatott: a sereg megállt. És újra kezdődött a borzasztó, véres harcz. A vasas németek nyomunkban voltak, egy huszárra jött legalább is tiz. Ütegünknek itt nem lehetvén hasznát venni, kisiettünk a városból. Az üteg egész személyzetéből alig maradtunk meg huszan.
Szomorúan haladtunk előre, a fájdalom éppen oly nagy volt, mint a csata előtti öröm. Arczunkon néma bánat lakott, szemeinkben nem ragyogott köny; hisz oly sokat vesztettünk, hogy nem lett volna elég könyünk azt megsiratni! Nem lehet késégbeejtőbb, mint egy csatavesztett sereg szemlélete. Alig haladtunk negyedórányira, előttünk termett főparancsnokunk Perczel Mór, veres huszársapka volt fején, arcza a kétségbeesést tükrözi. „Ennyien vagytok?” – szól szomorúan hozzánk. S aztán velünk ment Székesfejérvárig, melynek lakosai nagy siránkozással fogadtak; kináltak mindenfélével, de nekünk egy pohár friss viznél nem kellett egyéb. Perczel leszállott lováról s a vendéglőbe ment, mi a vendéglő körül tanyáztunk valami két óráig. Egyszerre csak kiáltják: „Jön a német!” s mi ismét elindultunk. Az éjszakát Seregélyesen töltöttük, hol majdnem az egész megmaradt lovasság és gyalogság összeérkezett. Reggel Seregélyest elhagytuk, s 1849-iki jan. 2-án délutáni három órakor érkeztünk Budára, a vérmezőre.
Kirohanás Komáromból 1849. febr. 24.
(Egykoru kép, a Kreith-féle gyüjteményből.)
A moóri csatavesztés keserü vitáknak lőn az okozója. Perczel azzal védekezik, hogy Görgei által cserbenhagyatott. Ezzel szemben Görgei azt állitja, hogy csak utólag, Perczel menekülő honvédjei által értesült a moóri véres küzdelemről, s igy, akarva sem küldhetett neki támogatást; de különben is Perczel önálló főparancsnok volt, s az ütközetet egyenesen a Kossuth rendeletéből fogadta el.
Akárki a hibás: tény, hogy Windischgrätz előtt most már csakugyan nyitva volt az út egész Pestig.
Ily kétségbeejtő viszonyok közt az ország kormánya csakugyan nem maradhatott többé Budapesten. Másnap, decz. 31-én az országgyülés mindakét háza közös zárt tanácskozásra jött össze, hogy együttesen beszéljék meg a további teendőket. Itt inditványozta Kossuth, hogy az országgyülés és a kormány, tekintettel a küszöbön álló veszélyre, haladéktalanul távozzék a fővárosból, s székhelyét a Tisza mögé: az ősmagyar Debreczenbe tegye át.
Batthyány Lajos gróf, szabadságharczunknak ez az eszményies lelkü alakja pedig ismét egy uj békéltető inditványnyal állott elő. Azt javasolta, hogy az országgyülés, most a tizenkettedik órában, még egyszer kisértse meg a nemzet és az uralkodóház között duló viszály kiegyenlitését. Hátha végre mégis sikerül. Keresse fel küldöttségileg Windischgrätz herczeget és lépjen vele béketárgyalásokba. A küldöttség, ha az események úgy parancsolnák, utazzék Bécsbe, s járuljon egyenesen a trón elé. Kossuth készséggel csatlakozott az inditványhoz, ámbár jól tudta, hogy az egész úgyis hiábavaló.
– Nincs ugyan többé, – igy szólott, – a legkisebb reményem se, hogy ezen lépésnek sikere legyen, mindazonáltal még sem ellenzem; mert ha mégis lenne sikere, áldani fognám azt az órát, midőn a nemzet az országgyülés közbejötte által oly békét eszközöl, mely által becsületét és szabadságát megvédheti. Ha pedig, mint előre látom, nem lesz sikere: úgy ez a lépés ujabb ösztön lesz a nemzetnek megállani igazságos harczát az utolsó emberig.
Minden röppenő pillanattal növekedett a veszély. Hiszen immár arra sem került idő, hogy a két Ház, annak rendje és módja szerint, külön-külön is foglalkozzék a zárt ülés javaslataival.
Esti nyolczkor, a nyilvános ülés alkalmával, főrend és képviselő ismét csak együttesen tanácskozott.
Történeti nevezetességü ülés volt ez is a nemzetgyülésnek. Utolsó összejövetel a menekülés előtt.
A képviselőház előtt nagy tömeg verődött össze. Várták: mi lesz. A harag, a kétségbeesés gyalázó kifakadásai voltak hallhatók mindenhol.
A kicsiny ülésteremben már félnyolczkor mozogni sem lehetett. Gazdag főurak és igénytelen képviselők tarka összevisszaságban lepték el a padokat. Mindenki eljött: aki csak szerét ejthette. A levegő fülledt volt. A csillárok szétszóródó fénye alig tudott áthatolni a sürü, nehéz párázaton.
A nemzetgyülés vezértagjai körül csoportok képződtek. A teendőkről, a honmentés nagy munkájáról folyt a szó. Minden arczon ott ült a nehéz gond.
Pont nyolcz órakor Pázmándy Dénes végre megnyitotta az ülést.
– Felkérem a honvédelmi bizottmány tisztelt elnökét, sziveskedjék a helyzetről jelentését előadni.
Erre Kossuth a szószékre lép, s éber figyelem közt, kissé fátyolozott hangon, beszélni kezd:
)
– Használni akarom – ugymond – az alkalmat, hogy nyilvános ülésen is megmondjam, miképen én magam szólítottam fel a zárt tanácskozmányban a t. Házat arra, hogy az országgyülésnek és a kormánynak ideiglenes székhelyét máshová tegye által. Én ezt szükségesnek tartom a következő okoknál fogva. Tökéletes hittel és reménynyel vagyok igazságos ügyünk győzelme iránt, hiszek istenben és hiszek vitéz seregeink kitürésében, bátor, férfias hű magokviseletében. Azonban a csatáknak kimenetele Isten kezében van; s mivel táborunk már most úgyszólván itt: csaknem a fővárosban, holnap pedig részben Budának környékén táboroz, – azon vélekedésben vagyok, hogyha az országgyülés és a kormány a maga székhelyét, mielőtt a csata itt a főváros közelében vivatik, máshová nem tenné: megtörténhetnék, hogy a csata rosz kimenetele esetében zavarba jönne az ország kormánya és képviselete; pedig ennek zavarba jönnie nem kell, nem szabad, ha csak az országot egy csatavesztés miatt valaki mindjárt elveszettnek nem tartja. És mivel úgy vagyok meggyőződve, hogy habár egy, két vagy tiz csatavesztés következnék is, a nemzetnek igazságos ügyéről lemondani mindaddig nem kell, valameddig annak védelmére van erő és van akarat még a nemzetben; tanácsosnak tartottam, hogy esélynek az ország képviselete ne legyen kitéve, hanem balesemény esetére is biztosítva legyen az ország védelmének fennakadás nélküli folytatása és az ország kormányzása. Ezzel tartozunk a hazának, mely haza, habár szivének ismeri is el s méltán a fővárost, kétségtelenül nem gondolja azt, hogy Budapestnek netalán történhető elestével már az ország is elveszett; mert nemcsak itt, de más helyen is van Magyarország. Hiszen a török 152 évig birta Budát és Magyarország mégis volt. De tartozunk ezzel a hadseregnek is, s egy-két csatavesztés miatt nem szabad kitennünk azt a bizonytalanságnak. Hadd lássa, hogy az ország és kormánya, ha csatavesztések következzenek is, nem adta fel a hadsereget; s akkor a hadsereg nem fogja magát feladni…
Élénk helyeslés hangzott fel a terem minden oldaláról.
Kossuth most a békeküldöttség tárgyában előterjesztett inditványhoz füzött néhány útbaigazító megjegyzést.
– Ha meg akarjuk kisérleni igazságos alapon a békülést, – mondá a többi közt, – szivesen hozzájárulok, s kinyilatkoztatom, hogy azokat, kik küldetnek, ne tekintsük oly meghatalmazottaknak, kik az országgyülés helybenhagyása nélkül a külön feltételeket megköthetik, mert akkor részletes utasitást kellene előre adni, ez pedig az alkura nem jó eszköz. Kiket az országgyülés meg fog bizni, kikre ezen szép hivatás és bizalom esni fog: meg fogják találni utasitásukat azon szavakban, hogy köttessék béke Magyarország szabadságának, becsületének és jóllétének a megóvására. Fel fogják találni az utasitást hazafiui lelkületében, s érezni fogják becsét a bizalomnak, melyet az országgyülés reájok ruház.
Ezután Batthyány Lajos gróf emelkedik fel. Ritka szép férfi. Homloka magas, s fehér, mint alabástrom; szeme fénylő, halovány arczát hullámos barna szakál övedzi. Kissé szakadozva beszél, de azért jó szónok.
– Azon kérdéshez, amelyre néve a kormányelnök úr éppen most nyilatkozott, nem kivánok szólani; mert azt tartom, hogy az féligmeddig eldöntöttnek tekinthető. Hanem szólani akarok a másik kérdéshez, mely az előbbivel kapcsolatban van, hogy tudniillik mi történjék az országgyüléssel? Én azt gondolom, legczélszerübb volna, ha az országgyülés mindaddig itt maradna, mig úgyszólván itt maradhatásának végpercze el nem érkezik. A kormány pedig menjen Debreczenbe, s intézkedjék azokra nézve, mik a nemzet védelmére kivánatosak. Az országgyülésnek aztán fenmarad azon tiszte, hogy a küldöttség jelentését fogadja el, bocsájtkozzék az ellenféllel érintkezésbe, s aztán határozzon a további teendőkre nézve.
Götz osztrák tábornok halála a váczi csatában 1849. ápril 10-én.
(Eredetije a bécsi császári udvari képtárban.)
Batthyány grófnak ezt az ujabb inditványát hideg tartózkodással fogadta a Ház. Csak a baloldal felső szögletéből, ahol a békepárt hívei gubbaszkodtak, hangzott fel egypár csöndes „éljen.”
Megvolt ennek is a messzeható oka. Batthyány inditványával voltakép azt akarta keresztülvinni, hogy a honvédelmi bizottmány, illetőleg Kossuth egy időre szakittassék el az országgyüléstől. „Azon reménynyel kecsegtettem magamat, – irja Batthyány védőiratában, – hogy azon esetre, ha az országgyülés Pesten marad, Windischgrätz bármely válasza elegendő leend a makacs ellenállás megszüntetésére, s igy a béketárgyalások fölvételére.”
Batthyány, mint önvallomásából is kitünik, azt hitte, hogy Kossuth távollétében sokkal könnyebben boldogulhat az országgyüléssel, s elvégre is a békealkudozások utjára terelheti.
A túlnyomó többség azonban nem osztozott Batthyány véleményében. Az volt az általános nézet, hogy a honvédelmi bizottmánynak épp most van a legnagyobb szüksége az országgyülés támogatására; de viszont a képviselőház sem nélkülözheti Kossuth rendkivül népszerüségét és bámulatos kitartását.
Batthyány indítványa tehát már előre megbukottnak volt tekinthető. De azért megindult a vita, még pedig fokozódó hévvel.
Mészáros volt a következő szónok. A hadügyminiszter, aki néhány óra előtt érkezett a miskolczi táborból, erőteljes hangon, fürge élénkséggel fogott beszédjének az elmondásához.
– A fővárost, – igy kezdé, – sajnos, ki kell üritenünk. A hadseregnek épp úgy, mint a kormánynak és az országgyülésnek az alföldi részekre kell vonulnia, hogy új erőket gyüjtsön…
Nem folytathatta. A baloldalon egész váratlanul, nyilván összebeszélésre, roppant zaj keletkezik.
– Nem hallgatjuk tovább! – zugják haragos daczczal.
Erre aztán egész vadságában kitör a vihar.
– Le Mészárossal! Le a hadügyminiszterrel! Börtönbe a magyar nemzet árulójával! – hangzik innen is, onnan is.
Mintha mérgezett nyilak süvitenének a levegőben.
Mészáros nyugodt mint egy szobor. Karjait mellén összefonja, s keserü mosolylyal néz körül. Hideg tekintetéből szinte kiolvasható, mire gondol: „Ti azt hiszitek, hogy én vagyok oka a Görgei hátrálásának. Oh balgák!” De azért egy szóval sem védekezik.
Kossuthot azonban elfutja a harag. Izgatottan ugrik fel, s csaknem fenyegetőleg dörgi a zajongók felé:
– Mindeddig büszkesége volt a magyarnak, hogy tisztelte a szólásszabadságot. És ti most, még mielőtt az okokat hallottátok, kárhoztatni akartok egy embert, kinek a nemzet jóléte épp úgy szivén fekszik, mint bárkinek közületek!
A kemény rendreutasitás használ. A zajongók szégyenkezve hallgattak el, s Mészáros ismét szóhoz juthatott. Csak most válaszolt a gyanusitásokra, de a legnagyobb higgadtsággal.
– Életemet, – igy szólt, – a hazának szenteltem. Mindenről lemondottam mint öreg ember, amit fiatalságom óta nagy bajjal kerestem; lemondtam pedig csupán azért, hogy szerencsétlen elárult hazámnak szolgálhassak. Ha máskép nem lehet, mint közkatona fogok szolgálni; s ezért mitsem kivánok önöktől, csakhogy jóakaratomat és hűségemet elismerjék…
Oly nyugodtan, annyi nemes hévvel mondotta ezeket, hogy a hatás elmaradhatatlan volt.
– Halljuk! Halljuk! – kiáltották minden oldalról.
A hadügyminiszter, fokozódó figyelem közt, most már zavartalanul beszélhetett.
– A kormánynak, – imigy folytatá, – erős szándéka volt, hogy Pozsony és Győr megtartassék; de úgy jártunk, mint a francziák 1812-ben: a tél ellenünk esküdött. A folyók és a vizek, melyeknek a sánczokat meg kellett volna védeniök, jégpánczélukkal hidakul szolgáltak az ellenségnek. Ámbár még mindig lehet Buda alatt csatát vivni; de ha ez szerencsétlenül végződik: minden el van veszve. De kedvező esetben is keveset nyernénk, mert az ország nyugati és éjszaki része nyitva áll az ellenség előtt. Ha ellenben az ország távol keleti részébe: Tiszán túl vonulunk, először abba a helyzetbe jutunk, hogy ezt a hatalmas folyót megvédhetjük, másodszor pedig ujabb harczokra gyüjthetünk erőt. Ott fekszik Magyarországnak tulajdonképeni ereje, – mondotta emeltebb hangon, – ott vagyunk mi erősek. Ott az éghajlat és terület is velünk harczolnak. Ott lakik a valódi magyar. Az osztrákok, ha addig nyomulnak, ott sirjukat fogják találni!
– Igaz! Ugy van! – tört ki a helyeslés.
S midőn a hadügyminiszter befejezte szónoklatát, perczekig tartott az elismerő taps. Még azok is éljeneztek, a kik félórával előbb börtönbe akarták volna vetni.
A vita egyre élénkebb. Számos képviselő szólal fel, de többnyire csak röviden.
Madarász László amellett érvel, hogy kormány és országgyülés maradjanak együtt, még pedig itt Budapesten.
– Bátorság, bátorság és ismét csak bátorság! – kiáltja fel szenvedélyesen. – Követelem, hogy itt maradjunk, nem pedig, hogy félelmünkben fejünket veszitsük, megszökjünk és menhelyet keressünk!
Hunkár Antal ellenkező állásponton van.
– Én arra szavazok, hogy az országgyülés Debreczenbe menjen. Minden képviselő, ki holnap reggel az indóházban meg nem jelenik, úgy tekintessék, mint szökevény és a szerint bánjanak vele.
Ezután Bezerédy, majd Nyári és Kazinczy Gábor stb., végül pedig még egyszer Batthyány gróf beszél.
– Ha a képviselő urak azt hiszik, – felel Batthyány – hogy a honvédelmi bizottmány megszünik az országgyülés kifolyása lenni, mihelyt más helyre rendeltetik: szivesen visszaveszem inditványomat. Én azonban más nézeten vagyok. A Hunkár által előterjesztett inditványt nem helyeslem. Mert ha a képviselőket mint rabokat kell Debreczenbe kisérni ott szuronyokkal őrizni: akkor az nem lesz országgyülés, s az ilyen eljárás éppenséggel nem fogja növelni a honvédelmi bizottmány tekintélyét.
Ezzel a vita befejeztetett, s szavazásra került a dolog. A nemzetgyülés mellőzte Batthyány grófnak a szétválasztásra vonatkozó indítványát, s a következő határozatban állapodott meg:
„A képviselőház határozatának következtében felszólíttatott a honvédelmi bizottmány, hogy hazánknak általán, de különösen hadseregünk állapotáról és működéséről jelentést tegyen. Ennek folytán a honvédelmi bizottmány elnöke előadta, hogy az ellenségnek a fővároshozi közeledése miatt az országgyülés tanácskozása minden pillanatban mostani helyén tehetetlenné válhatván: az ország gyülése és kormánya Debreczenbe átaltétessék és minden törvényhatóságok ezentúl is az ország kormányának engedelmeskedni tartozzanak.
Továbbá indítvány tétetvén, hogy a haza jelen eldöntő perczeiben a békés kiegyenlités, a nemzet becsülete, törvényes szabadsága és jóllétének alapjain és biztosításával, megkisértessék.
Mindezek határozattá váltak; mire Majláth György országbiró, gróf Majláth Antal, Lonovits József érsek, gróf Batthyány Lajos és Deák Ferencz megbizatván, odautasíttatnak, hogy az ellenség fővezérétől fegyvernyugvást és czéloztatott békekötést kieszközölni iparkodjanak; sőt a körülmények ugy hozván magokkal, magához ő cs. kir. Felségéhez: Ferencz Józsefhez is járuljanak. Miről a törvényhozáshoz teendő jelentésük elváratik.”
Tizenegy óra felé járt az idő, midőn a nemzetgyülés tagjai széledni kezdtek. Szokatlanul metsző hideg volt, de a közönség még sem tágitott. Négy-ötezer ember özönlé a Dunapartot.
Amint az első képviselő a Vigadó kapujában megjelent, (a képviselőház tudvalevőleg a régi Vigadóban ülésezett) egyszerre százan is körülzsongták.
– Mi történt? Mi a határozat? – kérdezték tőle mohó kiváncsisággal.
– Megyünk Debreczenbe! – volt a válasz.
– Tehát vége a fővárosnak! – tört ki a csüggedés minden ajkról.
Részlet a temesvári csatából.
(Eredetije a bécsi császári udvari levéltárban.)
Egy munkásféle ember, fakó felöltőben, nyakán óriási tarka sállal, a legközelebbi lámpaoszlopra kúszik, s torka szakadtából orditja:
– Halljátok emberek! Az országgyülés Windischgrätz prédájául dobta a mi szép fővárosunkat. Úgy lehet, hogy holnap már ezer ágyu fogja szórni reánk a gyilkoló halált. Akinek kedves az élete: meneküljön, amig nem késő!
A tömeg egy percz alatt szétriad. Fut mindenki haza, hogy csomagoljon, s aztán mielőbb távozzék a bekövetkezendő pusztulás e gyászhelyéről.
Talán soha sem volt szomorubb Szilveszter-estéje a fővárosnak, mint ez. Más esztendőben ilyenkor hangos mulatozástól viszhangzott az utcza. Most néma csönd, kétségbeejtő csüggedés mindenfelé.
A menekülés még éjjel kezdetét veszi. Számos család kocsin indul Kecskemét felé; mások a vasuton: Szolnokra, Debreczenbe.
A pályaház csakhamar megtelik menekülő közönséggel. Annyi az utas, hogy alig lehet mozdulni. Féltizenkettőkor végre megjön Kossuth is. Családja, néhány képviselő és Duschek államtitkár kiséri.
Kossuth minden erejét összeszedi, hogy nyugodtnak lássék. Hiába; arczán ott borong a mély aggodalom. Fel s alá sétál az első osztályu váróteremben, közbe-közbe intézkedik, utasitásokat ad.
Éjfélkor, az ujév küszöbén, a pályaház figyelmes vendéglőse puncsot szolgál fel előkelő vendégeinek.
A poharak halkan összecsendülnek.
– Boldogabb ujesztendőt a hazának! – szól Kossuth elmélázva, s szemébe köny tolul.
Sokáig kellett várakozniok, mert a vonat csak éjfél után három órakor indulhatott el. Már-már valami készülő merényletről kezdtek suttogni; de a hir, szerencsére, nem bizonyult valónak.
A menekülés e rettentő napjairól egy szemtanú igy emlékezik meg:
… Már az ó-év utolsó napján megkezdődött a népvándorlás. Husz foknyi hideg vala. Hogy minő leverő hatással volt mindez a bujdokló tömegre, alig lehet leirni.
Január első öt napján Pest utczáin csak útra készülőkkel, s egy szétvert sereg kószáló maradványaival lehetett találkozni. A lánczhid álladalmi szolgálatra foglaltaték le, s nehéz ágyuk, lovasok, gyalogosok, egymást követték azon.
Kétségbeesésnél egyebet látni sem lehetett. Mindenki összenézett, de a kapott felelet a kedélyeket még komorabbá tette.
Csányi, a Pesten maradt kormánybiztos biztató plakátokat bocsájtott ki. Hiu törekvés. Kolozsvár visszafoglalásának hire ép oly hidegen hagyta a kebleket, mint Macknak azon biztatása, hogy a főváros védetni fog.
S maga a vándorlás!… Istenem, milyen vala az! Legnagyobb sietséggel csak a legszükségesebbeket vive magával, tolongott a nép a vaspályaudvarba, hogy onnan tovább szállittassék. S akit a körülményei maradásra kényszeritettek: aggálylyal nézett a jövőbe.
A bujdosó, a földönfutó tarka tömeget a roppant hidegben: gyalog, szekéren; nőt, férfit, gyermeket vegyesen a fagyos kigyózó úton haladva látni, – borzasztó kép!…
Kossuth ujévkor adta értésére az ország népének, hogy a kormány és a nemzetgyülés, a viszonyok kényszerítése folytán, a fővárosból Debreczenbe költözik. A szózat igy hangzik:
Rómer Flóris.
Az ország népéhez!
Magyarország kormánya kimozdul Budapestről, mert az országgyülés nemes kötelességének hitte még a zavar és megakadás lehetőségétől is megóvni azon férfiakat, kiket parancsa a kormány élére állított, s kiknek zavartalan egységben s sziveikben hordva a drága hont: működni, gondolni, tenni és rendelni kell mindazt, mit a haza java és szabadsága kiván. Egyetlen megakadása a kormánygépnek veszélybe döntheti a hazát. Megakadás pedig nemcsak veszély által okoztathatik, hanem azon sürgés által is, melyet egy közeli, bár legszerencsésebb csatázás is okozhat.
Magyarország kormánya Debreczenbe tette át székhelyét; onnan fog éppen ugy, mint eddig Budapestről, mindent a haza javára elintézni.
Bárhol legyen különben, mindenütt Magyarországban van, mindenhol Magyarország népei és érdekei közepette. A kormány szeretetében és buzgóságában Magyarország minden városa egyenlően osztozik.
Azért, polgárai, hű fiai széles Magyarországnak, midőn innen a kormány kimozdul, azt a hon érdekében teszi.
Azért éledjen föl sziveitekben a haza szeretete. Azért szenvedett volna ez a szegény haza annyit, hogy most, midőn lelke egész erejében fölébredett, azon ellenség martaléka legyen, ki a legistentelenebb ármányt intézte föl, a polgárháborut, s kivel annyiszor éreztette már fegyvere sulyát? – Nem, – nem! Ezt Magyarország tenni nem fogja!
Nem rémittessétek el magatokat azon hírek által, melyeket ármány és gyávaság részint a nép lehangolására koholnak, részint annyira nagyitnak, mekkora saját gyávaságuk és roszakaratjok.
Seregünk buzgón kivánja a haza megmentését. Nem szól igazat, ki mondja, hogy a sereg le van hangolva, s ha vesztett is itt, vagy amott, négyszeres erővel volt dolga. Seregünk Budapest közelében oly erős állásban van, s oly bizodalommal saját erejében, hogy Isten segedelmével győzni fog.
Nem fél e sereg; csak azok, kik egy vagy más csatában elsők voltak a futásban, rémitenek el másokat, s festik a veszélyt nagynak, saját gyávaságuk mentségére.
Erdélyben egyik győzelem a másikat éri, az aldunai tábor nagyobb részben már nyakára hágott a lázadásnak. Derék tábornokunk: Mészáros, Schlicknek sarkában van; szóval, csak a gyávák tarthatják veszettnek ügyünket.
Ezt akartuk nektek megmondani, Magyarország népe! Legyetek bátrak és kitürők; mert ha maga Budapest kevés időre az ellenség kezébe jőne, mit nem hiszünk, ez is előnyére és hasznára fordulhat hadi működéseinknek.
Eddig 9–10 táborban kisebb, de véres és fárasztó csatában kellett seregeinknek szétdarabolva működni; most mindinkább összegyülnek seregeink, pedig sokan vannak, kik e honért fegyvert fogtak; erőnk egyesül, s igy egész seregünkkel támadjuk meg az ellenséget.
Él még a magyarok Istene! S a kormány reméli, hogy a tért, melyet az ellenség eddig nyert, nemsokára visszaszerzi a hazának.
Legyetek kitürők, Isten sok bajból kivezette már szerencsésen e hazát, – nem fog bennünket elhagyni most sem.
Budapest, 1849. jan. 1.
A honvédelmi bizottmány elnöke:
Kossuth.
Kossuth.
A törvényhatóságok tisztviselőihez, a csapatvezérekhez és várparancsnokokhoz, úgyszintén a kormánybiztosokhoz pedig ez a nyilt parancs intéztetett:
Nyilt rendelet minden törvényhatóságoknak, tisztviselőknek, sereg- és várparancsnokoknak, s az ország bármely részeiben működő kormánybiztosoknak.
Hazánk jogszerű szabadságát védő vitéz seregeink a fővárosnál állanak.
Isten igaz ügyünkben győzelemmel áldandja meg vitéz fegyvereseinket.
De ha ugy akarná is a gondviselés, hogy még több küzdelemmel és hosszasabb kitüréssel lehessen csak biztosítható hazánk szent szabadsága: ez a nemzet nem lesz, nem lehet oly gyáva, hogy egy-két vesztett csata miatt, ezeréves élet és háromszáz esztendős szenvedés után, feladja hazánk szabad, önálló jövendőjét s gyermekeinek örökségül szolgaságot hagyjon.
Jozefstadti foglyok.
Laky Döme.
Illésy Sándor.
Keszi Hajdu Lajos.
Sillye Gábor.
Ha tehát a főváros közelében vívandó csata kedvezőtlenül találna is kiütni, s ennek következtében a főváros pillanatnyira a hazánkat jogtalanúl megtámadott ellenség kezébe kerülne is, azért még az ország nem veszne, nem veszhetne el.
Budát másfél századon túl birta a török, s azért Magyarország volt és Magyarország lesz, ha mindjárt az önkény zsoldosai nehány napra bitorolnák is hazánk fővárosát.
Az országgyülés tehát érezvén azon kötelességet, hogy egy csatavesztés lehetsége által az ország szabadságának védelmét nemcsak feladnia nem szabad, sőt inkább férfias kitartását meg kell kettőztetnie: mulhatlanul szükségesnek tartá akként intézkedni, hogyha kedvezőtlenül ütne is ki a főváros közelébeni csata, ez által a nemzet képviselete s az ország kormányzata legkisebb fennakadást vagy zavart ne szenvedjen.
És azért az országgyülés tegnapi napon tartott ülésében elhatározá, az országgyülésnek, s az ország kormányának székhelyét ideiglenesen Pestről Debreczenbe általtenni.
Ezzel tartozott a hazának, a nemzet szabadságának, tartozott e szabadság védelmében kiomlott hazafivérnek. De tartozott vitéz hadseregeinknek is, melyek ellátásáról, fizetéséről, ruházatáról, fegyverzetéről gondoskodni a legszentebb kötelesség, s mely gondoskodás egy időre valószinűleg zavaró fennakadást szenvedett volna, ha a kormány s országgyülés a maga működésének szakadatlan folyamát Pesten egy csatavesztés általi megakadás veszélyének kitette volna.
Annálfogva, midőn a honvédelmi bizottmány az országgyülés ezen intézkedését az ország hatóságainak, hadvezéreinek s várparancsnokainak, s minden katonai és polgári tisztviselőinek ezennel tudtúl adja; egyszersmind megvárja a nemzet nevében mindenkitől, hogy hazafiui kötelességét tovább is hiven teljesitendi.
Minden jelentések, felterjesztések s hivatalos levelezések ezentul az ország kormányához: Debreczenbe intézendők és utasitandók.
1849. január 1.
A honvédelmi bizottmány.
Kossuth bátoritó szózata most az egyszer hatástalan maradt. Nem bizott immár senki derűsebb napokban. A népvándorlás tehát folyt tovább. Nem csoda. Hiszen maga a kormány járt elől az ijesztő példával. Ujév reggelén az országgyülés tagjai utaztak el, másnap a tisztviselők.
Majd az államjavakra került a sor. A fegyvertár, az ágyúöntő-műhely, a lőszerkészítő-telep stb. mind Nagyváradra indíttatott. Képzelhető, hogy a tömérdek gépnek a szétszedése, becsomagolása és elszállítása milyen óriási fáradtsággal volt összekötve. De azért, Csányi László és Lahner György gondos felügyelete alatt, minden a legnagyobb rendben történt.
A bankóprés, Kossuth rendeletéből, Debrenczenbe küldetett. De a 2.260,000 forint értékű érczalap Budapesten maradt. Mi okból? – ma is kiderítetlen. Valószinüleg azért, hogy Windischgrätznek ne legyen oka papirpénzünket a forgalomból kitiltani.
A koronát, az összes jelvényekkel együtt, ládába csomagoltan, Bónis Samu koronaőr vitte Debreczenbe.
A korona már a vonaton volt, midőn egy sovány, vöröses arczu ember lép Bónis elé, s halkan igy szól hozzá:
– Uram, én tudom mit visz abban a vaspántos ládában. Ha Debreczen helyett Bécsnek fordítja útját: egy millió forint lesz a jutalma.
A puritánjellemü Bónis a legnagyobb felháborodással utasította vissza az ajánlatot, s azonnal intézkedett, hogy a vakmerő ember, aki valószinüleg a bécsi udvar kémje volt, elfogassék. De a rejtélyes idegen, mire a rendőrség megjött, nyomtalanul eltünt.
Részlet a Tiszavidéki harczokból.
(A bécsi császári udv. levéltár gyüjteményéből.)
A honvédelmi bizottmány, még debreczeni útja előtt meghagyta Görgeinek, aki ekkor már Promontor vidékén táborozott, hogy vonuljon a tétényi és biai halmos vidékre, s egyéb ha nem lelkesíti: „a nemzet becsületéért” okvetlenül ütközzék meg Windischgrätz előnyomuló hadaival.
Görgei szokatlanul izgatott volt. Bosszantá minden: a haditerv, a békeküldöttség, a székhely áthelyezése.
– Lám, milyen hamar elpárolgott a honvédelmi bizottmány római bátorsága! – nevetett gúnyosan.
Pedig csak nem rég őmaga ajánlotta Kossuthnak, hogy legjobb lesz, ha a kormány a Tisza mögé vonul.
Ujév másodnapján Pestre sietett, hogy Kossuthot, – mint könyvében említi, – fölvilágositsa a honvédelmi bizottmány utasításának dőreségéről; s ha ez nem sikerülne, beadja lemondását. De Kossuth, mint tudjuk, már ekkor nem volt Budapesten. Görgei tehát Vetter tábornokhoz, Mészáros helyetteséhez fordult, s kurtán, himezés nélkül kijelenté előtte, hogy ő bizony nem verekszik, de nincs is mostan erre szükség; fődolog, hogy a sereg megmentessék.
Igy állván a dolog, Vetter azonnal haditanácsot hivott össze, hogy legalább egyöntetü terv szerint védekezzünk, ha már a főváros meg nem tartható. A haditanácsban: Csányi László kormánybiztos, Vetter, Görgei és Perczel tábornonok, Aulich ezredes, Klapka György őrnagy és Bayer József, a Görgei táborkari főnöke vett részt; s hosszabb, beható eszmecsere után a következő haditervben állapodtak meg:
Döntő ütközetre ezúttal nincs szükség. A czéltalan erőpazarlás helyett inkább arra kell törekedni, hogy kormányunk uj székhelyén a honvédelem tovább fejlesztése körül zavartalanul működhessék.
Ennek a fontos czélnak az elérése okából hadmüveleteink súlypontja a Tiszához teendő át.
Perczel azon igyekezzék, hogy a Debreczenbe való költözés, s a hadfelszerelési tárgyak szállítása baj nélkül folyjon le; azután védje a Tisza-vonalat.
A bács-bánsági hadsereg sietősen a Közép-Tiszához rendelendő.
Görgei, hogy az ellenséges haderő megoszoljék, vonuljon a Duna balpartjára. Szorongattatás esetén a bányavárosokba húzódhatik. A bányavárosokból, a mennyiben lehetséges, nyomuljon Kassának, s felvidéki csapatainkkal egyesülve, működjék Schlick ellen.
Végső szükségben összes hadcsapataink később meghatározandó helyre: Debreczen felé vonuljanak, s itt vivják meg az eldöntő csatát.
Hogy hadmüveleteink Erdély felől ne zavartassanak: arról gondoskodjék Bem tábornok.
Ilyen vala főbb vonásaiban a haditerv. Ezzel természetesen hallgatólag az is kimondatott, hogy Budapest, kardcsapás nélkül, átengedtetik az ellenségnek.
A békeküldöttség az események ily fenyegető alakulása következtében siettette utját, s legelőször is Windischgrätz herczeggel, – aki immár a főváros szomszédságában: Bicskén táborozott, – akart végezni.
Deczember 4-én reggel ért a küldöttség Bicskére, s Haller nevezetü ezredes utján tüstént kihallgatásra jelentkezett. A császári fővezér azt üzené vissza, hogy Batthyány Lajos gróf kivételével, hajlandó őket fogadni, de csakis magánszemélyek gyanánt.
Batthyány tehát a vendéglőben maradt, a többiek pedig, átöltözködvén, csakhamar a dölyfös nagyúr szine elé járultak. A fogadtatás rideg volt. Midőn Majláth György országbiró ékes szavakban előadta küldetésük czélját, Windischgrätz fenhéjázó gőggel vágott közbe:
– „Unbedingte Unterwerfung!” – Föltétlen meghódolás!
Máskülönben ő az országot fegyveres erővel tiporja össze, s a legszigorúbb katonai uralom alá veti. A császárhoz, aki lázadókkal különben sem áll szóba, tilos menniök.
S hogy durvaságát még tetőzze: a küldöttség tagjaival foglyok módjára bánt, s csak ötödnap bocsájtotta őket szabadon.
Deák Ferencz, az ő ismeretes közvetlenségével, Csengeri Antalnak igy beszélte el bicskei fogadtatásukat:
… Megjelenvén Windischgrätz előtt, Majláth György volt szónokunk.
– Mint a magyar országgyülés küldöttjei jöttünk – úgymond, – herczegségedhez.
– Magyar országgyülés nincs, azt ő felsége rég feloszlatta! – szólt közbe Windischgrätz indulatosan.
Az országbiró nem jött zavarba, hanem folytatólag előadá, hogy a nemzet kész elfogadható föltételek alatt fölhagyni a védelmi harczczal.
– Unbedingte Unterwerfung! Teljes lefegyverzés és az összes várak átadása! – kiálta lakonikus rövidséggel a herczeg; hozzátevén, hogy a többi őfelsége kegyelmétől függ.
– Ha küldetésünknek itt nem lenne eredménye, – utasitásunk: tovább, ő felségéhez menni a nemzet kérésével.
Windischgrätz erre határozottan kijelenté, hogy ő felsége nem fogadhatja a küldöttséget. Majd kitörő szenvedélyességgel, majd udvarias hangon szólt velünk a herczeg. S feltünő volt, hogy valahányszor szenvedélyesebb hangon beszélt: mindig Lonovics érsekre nézett, aki e miatt igen kellemetlenül érezte magát. Kértem végül a herczeget, hogy miután eljártunk küldetésünkben, engedjen bennünket visszatérni küldőinkhez.
)
– Mehetnek egész biztossággal! – viszonzá Windischgrätz.
Majd összenézvén a jelen volt tisztek egyikével s jelt vevén tőle, kiigazitá magát, hogy egy pár napig mégis csak várnunk kell.
– Mint parlamentairek vannak itt, – úgymond, – s ha útjokba valamely összecsapásba keverednének, s baj érné önöket, bennünket illetne a vád és a gyanusitás. Majd tudomásukra fogjuk adni önöknek, mikor távozhatnak biztosan. Lesz rá gond, hogy addig illő ellátásban részesüljenek.
A hivatalos fogadás befejeztével Majláthtól a küldöttség egyes tagjairól tudakozódott a herczeg. Engem is bemutatván Majláth, azt kérdezé tőlem:
– Ugy-e rég leköszönt a miniszterségről?
– Mikor a többi társaim, – felelém, – mikor Batthyány is.
– De, – vágott közbe Windischgrätz, – Batthyány még azután is mininszterelnök maradt, s rendezte a fegyveres támadást.
– Azaz, – jegyzém meg helyreigazitólag, – Batthyányt ő felsége bizta meg uj miniszterium alakitásával, ami nem sikerülvén, ő is lemondott.
Később szállásunkra vezettek. Egyetlen szoba mindnyájunknak, két ágygyal. Lonovics érsek a bicskei plébánoshoz: Barsihoz küldötte el a titkárját, szállást kérni. A titkár azonban csakhamar elrémülve jött vissza, jelentvén, hogy a tisztelendő urat, a kihez küldve volt, az ő szemeláttára verték vasba és hurczolták el fegyveres katonák. Lonovics elhalványult.
Délután négy óra tájban jött hozzánk egy segédtiszt jelenteni, hogy herczeg Windischgrätz szivesen lát bennünket öt órakor ebédre saját asztalához. De, ugymond, ha a küldöttség tagjainak, át levén fázva a hosszu utazástól, alkalmatlan lenne a herczegnél ebédelni, külön, a mellékszobában is terittethet számukra a herczeg. Én, főleg Batthyány miatt, az utóbbi ajánlat mellett voltam. Az ebéd igen jó volt. Egyik étel fogoly-pecsenye levén, tréfásan mondám Lonovicsnak: „malum omen.”
Batthyány, Majláth és Lonovics este sokáig kártyáztak. Éjfél után én és Majláth a két ágyba feküdtünk, Lonovics egy karos székbe dőlt, Batthyány egy zsúp szalmát hozatott be, arra feküldt. Lonovics az egész éjszakát álmatlanul töltötte, mig mi elég jól aludtunk. Időközben az osztrák hadsereg egyrésze a főváros felé mozdulván, több szállás megürült. Most a küldöttség két-két tagja külön szobát kapott. Én Batthyány gróffal voltam egy szobában. Majláth, Lonovics érsekkel egy másikban. Séta és olvasás közt töltöttük a napot.
Harmadnapra korán fölébredvén, csodálkozásomra Batthyányt is ébren találtam, ki rendesen nagyon későn szokott kelni.
– Már rég nem tudok aludni! – mondá Batthány. – Gondolod-e – folytatá némi szünet után, – hogy életem veszélyben foroghat?
– E kérdésre, – viszonzám, – csak úgy felelhetek, ha őszintén megmondod négyszemközt, tettél-e olyasmit, a miről nekem nincs tudomásom; különösen volt-e részed az olasz mozgalomban és a bécsi forradalom előmozdításában?
Batthyány gróf becsületszavával erősítette, hogy mindezekben nem volt része.
– Igy nem gondolnám, hogy életed veszélyben foroghatna. Azonban, – tettem hozzá jobban meggondolva a dolgot, – ilyen lázas időben senki sem tudhatja mi történhetik. Ha Windischgrätz bánásmódja után itélve, tartasz valamitől: legegyszerűbb dolog most innen elmenni. Künnjártomban, sétaközben meggyőződtem az iránt, hogy sehol sem tartanak szemügygyel. Bizton menekülhetsz. Ha nem hoztál elég pénzt magaddal: vedd ami nálam van.
– Ah, – kiálta fel erre Batthyány egész határozottsággal, – egypár hitvány év miatt csak nem leszek szökevény!
Azt hitte, hogy pár évi fogságnál a legrosszabb esetben sem érheti nagyobb baj.
Ez nap délelőtt Windischgrätz megbizásából jött hozzánk egy tiszt a herczeg üzenetével, hogyha közülünk valaki hozzátartozói megnyugtatására levelet akarna irni, a tábornagy gondoskodni fog elküldéséről.
– Csak küldőinket óhajtanók értesiteni eljárásunkról, – mondám én.
A tiszt távozott, de rövid időn visszatérve, tudtunkra adta, hogy a jelentést megirhatjuk, csak azt köti ki a herczeg, hogy elolvashassa, amit elküldünk. Örömmel fogadtuk a kikötést. Legalább nem czáfolhatják meg utóbb, amit irunk.
Öt napig voltunk Bicskén, mig Windischgrätz Budára tette át főhadiszállását. Dzsidásokat rendeltek mellénk kiséretül, akik szekereink mellett lovagoltak. Budára: a várba vitt kiséretünk, hol tudatták velünk, hogy mehetünk, amerre tetszik…
Igy emlékezik meg a küldöttség fogadtatásáról Deák Ferencz. Az országgyüléshez intézett jelentésük érdemleges része pedig, amelyről emlitést teszen, ekként szól:
„… Majláth György ország birája, – előadá, hogy mi a magyar országgyülésnek küldöttjei vagyunk; – s erre a herczeg főtábornok azonnal azt felelte: hogy ő a magyar országgyülést el nem ismeri, minthogy ezt ő felsége feloszlatta. Elmondá mégis az ország birája békés kiegyenlitésre czélzó küldetésünket, de a herczeg-főtábornok határozottan azt válaszolá, hogy azok után, mik az országban történtek, sem fegyvernyugvásról, sem bármiféle egyezkedésről szó sem lehet; hanem egyedül csak feltétlen alávetésről (unbedingte Unterwerfung). Ő az országot fegyverrel fogja elfoglalni; katonai kormányt hoz be; s majd akkor ő felsége fogja elhatározni a jövendőben a teendőket. Most azonban ő felségéhez sem bocsát minket, mert őt ő felsége teljhatalommal ruházta fel, s ő felsége sem adna egyéb feleletet. Ő tehát tanácsolja, hogy feltétlen meghódolással igyekezzünk kegyelmet nyerni ő felségének. A katonaság azonnal tegye le fegyverét, s esküdjék hűséget ő felségének; az elfoglalt várak pedig haladék nélkül adassanak át…”
Mig a békeküldöttség a megalázkodás utját járta: vezéreink ezelatt a haditerv keresztülviteléhez fogtak.
A Klapka-féle dandár egészen ujjászerveztetett, s a feldunai hadtest keretéből jelentékeny erősitést kapott. Klapka január 5-éig maradt Budapesten; s aztán megbizatásához képest, Szolnok felé a Tiszához vonult; ébren ügyelve, hogy a főváros menekültjeinek valami baja ne essék.
Görgei pedig, – január 4-én pitymallatkor átkelvén seregével a jégpánczélos Dunán, – Váczra ment. A város éppen teli volt honvéd ujonczokkal. Mintegy ötezer ember lehetett együtt. Az ujonczcsapat azonnal Görgei hadtestéhez csatlakozott.
Ámde, úgy a bevonuló ujonczoknál, mint a sereg régi törzsénél hiányzott a lelkesedés. Mintha valami nyomasztó aggodalom nehezedett volna kedélyükre. Látszott, hogy nem biznak többé küzdelmünk sikerében. A tisztikar lehangoltsága még nagyobb volt. Többen, igy: Lázár György, Karger, a két Zichy gróf stb. leköszönvén, megváltak a honvédségtől.
Görgei, úgy látszik, maga is veszendőnek hitte ügyünket. Szótlanul, komoran, mint egy élő rejtély, járt-kelt az ődöngő csapatok közt; tépelődve: hogyan meneküljön a hinárból, ha majd elkövetkezik, ami csaknem bizonyos, Windischgrätz sötét uralma.
Este néhány magasabbrangu tisztet, akikkel bizalmasabb viszonyban volt, hivott magához, hogy ugymond, tanácskozzék velök a legközelebbi teendőkről. Beszélgetés közben Görgei egyszerre csak két irattal áll elő, s felolvassa azokat. Az első rövid fölhivás, a melyet ő: a vezér intéz a csapatokhoz; a másik pedig a seregnek erre adandó hoszszabb nyilatkozata.
Görgei, amint eddig is tapasztalhattuk, zárkózott és ravasz jellemü ember volt. Soha sem lehetett tudni: mit akar voltaképen. De azért udvaros tisztjei, mintha csak hideg, szúró tekintetével megbabonázta volna őket, mindig vakon hódoltak előtte.
)
Igy történt mostan is. Görgei azt mondta, hogy a nyilatkozatra szükség van, mert különben az egész sereg fölbomlik, hát elhitték neki.
Másnap, január 5-én aztán, hogy még nagyobb legyen a hatás, nyilvánosság elé bocsájtatott a két hirhedt okmány: bevezetője Görgei megtévelyedésének, s alapja romlásunknak.
A fölhivás, amit Görgei seregéhez intézett, ekként szólt:
A magyar királyi feldunai hadsereghez.
Azok az előnyök, amiket az ellenség túlnyomó számereje a feldunai hadsereg fölött kivívott, de főkép a legutóbbi események, úgy látszik, lehangoló befolyásuk által, némelyekben még azt a nemes öntudatot is megingatták, amely bennünket a világ e legigazságosabb harczában egyesített. Ezt a megingatott öntudatot ujra szilárdítani, s ez által a csüggedő bátorságot ismét föléleszteni, a vezér első kötelessége.
Én teljesíteni akarom ezt a kötelességet. Teljesítem egyrészt azáltal, hogy a feldunai hadseregnek teendő hadműveleteinkkel kedvezőbb esélyekre nyujtok kilátást; másrészt teljesíteni vélem azzal, hogy úgy arról, ami történt, valamikép arról, aminek történnie kellett volna, nyiltan és becsületesen kimondom itéletemet és meggyőződésemet.
Én a fölajánlott állást elfogadtam, mert Magyarország ügyét igazságosnak tartom. S el vagyok határozva, hogy ezen állásomból, a mig reám bízatik, még legjobbjaink ingadozása esetén is megmaradok.
Ez az önérzet adja nekem az erőt, hogy az 1848. november 1-től előforduló eseményeket megitélhessem, s saját botlásaimat is leplezetlenül bevalljam; remélve, hogy épp ezáltal a hadseregnek legerősebb biztositékot nyujtok arra nézvést, hogy a jövőben czélirányosabb rendszabályokhoz fogok nyúlni.
Hibáztam, amikor a honvédelmi bizottmányt megszüntem reábirni, hogy a határvédelem és határzár szerencsétlen eszméjével hagyjon fel. Mert minden baj, amelynek hadseregünk önhibáján kivül ki volt téve, onnan eredt, hogy az előőrsi kimeritő fáradalmak közepett a sereg szervezése, szaporitása és megszilárdítása alig maradt egyéb jámbor óhajtásnál.
Hibáztam, mikor a bicskei főhadiszálláson engedelmeskedtem a honvédelmi bizottmány abbeli parancsának, hogy a hadtestet az első vonalba: Buda alá húzzam vissza; hibáztam, mert ezen, csak kevéssé indokolt visszavonulás által a felsődunai hadsereg abba a kétes világitásba helyeztetett, mintha az igaz ügy védelmében kerülné a komoly ütközetet. Ámde én az erre vonatkozó parancsot attól a hatóságtól nyertem, a melyet mint legfelsőbb hatalmat, az V. Ferdinánd által megerősített magyar kir. felelős hadügyminiszter: Mészáros tábornok is elismert; s elismeri azt maiglan is; midőn elvállalta és viszi Schlick ellen a tiszai hadsereg vezérletét. Én tehát mindaddig, amig a honvédelmi bizottmány önmagát meg nem hazudtolta, azzal a nyugodt öntudattal engedelmeskedhettem neki, hogy semmi törvénytelenséget sem követek el, s a parancsnokságomra bizott magyar királyi hadtestet sem vezetem törvénytelenségre.
De, 1849 január 1-én, mikor a feldunai hadsereg a ráparancsolt visszavonulás első vonalában Buda alatt: Hamzsabég, Tárnok, Sóskút és Biánál csatakészen állott, a honvédelmi bizottmány ahelyett, hogy bátor kitartással a veszély közelségében azt a bizodalmat, melyet beléje helyeztünk, igazolta volna, a fővárost megfoghatlan okból elhagyá, s ezáltal, de még inkább azzal, hogy tudomásunk és beleegyezésünk nélkül az ellenség fővezéréhez küldöttséget menesztett, bennünket tanács nélkül, vigasztalan, sőt kétértelmü helyzetben hagyott. Ily körülmények közt közülünk nem egyben akaratlanul is annak a gyanunak kellett támadni, mintha abból a magasságból, amely bennünket, mint Magyarország alkotmányos szabadságának védőit, megillet, azon mélységbe aláztattunk volna, hol a becsületes eszközöket is önző magánérdekek elérésére szokták kizsákmányolni.
Anélkül, hogy a honvédelmi bizottmány loyalitását – bármennyire megingott is a fővárosból való gyors eltünése által beléje helyezett bizalmunk, – kétségbevonnám: mégis kötelességemnek tartom a sereget, megóvandó azt a teljes szétzülléstől, felszólítani, hogy az idecsatolt nyilatkozatot, melynek czélja, magunkat, tisztes állásunkat a beszennyező rágalmaktól megóvni, komoly megfontolás után, vagy tegye magáévá, vagy nyilvánitsa ellentétes nézetét.
Vácz, 1849. január 5-én.
Görgei Arthur.
A nyilatkozat, amelyre Görgei utal, s a mely a tisztikar által egész terjedelmében elfogadtatott, imigy hangzik:
Nyilatkozat.
A magyar királyi feldunai hadtest, melynek zöme és értelmisége egykor az egyesült osztrák hadsereg kötelékéhez tartozott, – mielőtt a magyar ezredek a magyar királyi hadügyministerium alá rendeltettek volna – a magyar alkotmányos király akaratának engedelmeskedvén, megesküdött Magyarország alkotmányára.
E hadtest eleinte a főherczeg nádor parancsnoksága alatt állott szembe a Jellasics alatti cs. kir. csapatokkal, s azóta a gyászos politikai zavarok daczára mindig esküjéhez hiven, csak a magyar királyi felelős hadügyminiszternek, vagy az általa törvényesnek elismert honvédelmi bizottmánynak engedelmeskedett.
A feldunai hadtest, e czáfolhatlan tényre támaszkodva, a leghatározottabban óvást emel minden olyan föltevés ellen, mintha valaha Magyarországon valamelyik párt magánérdekeit szolgálta volna, s az efféle kósza hireket alávaló rágalmaknak nyilvánitja. De éppen a rendíthetlen hűségnek ezen czáfolhatlan ténye, hogy a feldunai hadtest a magyar alkotmány fentartása érdekében vivott harczaiban a honvédelmi bizottmány minden rendeletének nagy nélkülözések és keserű csalódások daczára, zugolódás nélkül engedelmeskedett, feljogosítja a hadtest azon méltányos kivánságra, hogy a honvédelmi bizottmány a hadtestet nem fogja valamely kétértelmű helyzetbe juttatni.
Miután a feldunai hadsereg a honvédelmi bizottmány rendeletére, a határt másfél hónapig ritka önfeláldozással, s a legterhesebb előőrsi szolgálattal megvédte; miután a mosonyi csatában a sokkal erősebb ellenséget győzedelmesen visszaszoritotta; miután a szerencsétlen győri hadállást vitézül megtartotta mindaddig, mig az ellenség jobb szárnyán megkerülte s a főváros védelmére szükséges visszavonulást csak a túlszárnyaló ellenséges hadtesttel vívott makacs csata után tette meg; miután a dunántúli nép rokonszenvét, melyről annyit álmodoztak, nem találta fel, a honvédelmi bizottmány részéről pedig semmi sem tétetett meg arra nézve, hogy az ellenséges csapatok előnyomulása a tatai, bánhidai, neszmélyi, csákvári, zákolyi, ondóki és sárkányi fő utvonalokon meggátoltassék; mindamellett hadtestünk ugy e helyek előtt, mind mögöttük harczra készen állott, mig az ellenséges jobb szárny győzelmesen előnyomult Moóron át, majd Martonvásárnál támadást intézett, de a honvédelmi bizottmány egyenes parancsára a támadó helyzetből Buda előtt a védelembe kellett átcsapnia s ekkor a sokat szorongatott hadtestnek csak egy vigasztaló reménye maradt: a döntő ütközet közvetlen Magyarország fővárosa előtt, vagy magában benn a fővárosban.
A honvédelmi bizottmány rendeleteinek határozott hangja, valamint szózatai a néphez, arra a reményre jogosítottak, hogy a döntő pillanatban mindenki lelkes erélyt fog kifejteni.
Ily körülmények között érkezett 1849. január elsején a promontori főhadiszállásra:
először az a jelentés, mely tudatta, hogy a honvédelmi bizottmány a fővárost elhagyta;
másodszor az a rendelet, mely meghagyja, hogy az ugynevezett első védő vonalon Bécs előtt, a tétényi és a biai halmokon vivassék a döntő csata, még pedig ugy, hogy a hadtest feláldozva és a főváros ágyuztatásnak ne legyen kitéve. Csatavesztés esetén a hadtest az üldöző ellenség daczára, a város védelme nélkül, a Duna balpartjára meneküljön;
harmadszor az az utasitás, hogy az ellenség főparancsnokához mozditott küldöttséget átbocsássuk.
Ezen tények bármelyike elégséges lett volna arra, hogy a hadtest bizalmát a honvédelmi bizottmány férfiaiban megingassák, együttesen pedig azon félelmet keltették, mintha a hadtest – szelid kifejezéssel élve – hasznavehető, de veszélyes eszköz volna gyakorlatlan kezekben.
Hogy tehát a politikai izgatások közepette, melyeknek szegény hazánk, a közel jövőben áldozatul eshetnék, állását szorosan a törvényes téren rendületlenül megtarthassa; a feldunai hadtest ezennel a következő nyilatkozatot bocsájtja közzé:
1. A feldunai hadtest hű marad esküjéhez, hogy Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmányát fentartja és azt minden külellenség ellen megvédi.
2. A feldunai hadtest ugyanilyen határozottsággal fog fellépni mindenki ellen, ki az ország belsejében éretlen köztársasági izgatásokkal az alkotmányos királyságot megakarják buktatni.
3. A feldunai hadtest utolsó emberig küzd az alkotmányos monarchia mellett; s ebből önként következik, hogy csak azon parancsoknak fog engedelmeskedni, a melyeket a magyar királyi felelős hadügyminiszter, vagy az általa kinevezett helyettes (jelenleg Vetter tábornok) ad ki törvényes uton.
4. A feldunai hadtest, szem előtt tartva a magyar alkotmányra tett esküjét és becsületét, tökéletes tudatában van annak, hogy mit akar és mit kell tennie; végül kijelenti, hogy az ellenséggel kötött bárminémü egyezményt csak akkor ismeri el, ha az biztositja Magyarország alkotmányát, melyre a hadtest fölesküdött, de egyúttal biztositja a hadsereg katonai becsületét is.
Kelt Váczon, január 5-én 1849-ben.
Görgei Arthur, m. k.
Szózat 1849-ből.
(Az eredetinek kicsinyetett példánya.)
SZENT-TAMÁS BEVÉVE.
PERCZEL
tábornokunk ápril 3. következő jelentést külde.
PERCZEL
tábornokunk ápril 3. következő jelentést külde.
Reggeli 8 órától 10 és fél óráig tartott erős ágyuzás után
Szent-Tamás végre rohammal vitéz seregem által elfoglaltatott. 4 lo-
bogó, 6 ágyú, tömérdek vagyon és fegyver, lőszer esett birtokunk-
ba. A támadás és rohanás Kis-Kér és a Verbász felőli sánczokra
egyszerre történt. Az ellenség, mely elszánt vitézséggel sok ezer-
nyi mennyiségben utolsó perczig tartá magát, s megszámíthatlan
mennyiségü holtakat veszte, 4–5,000-en túl lehet az elesettek, a
vizbe haltak vagy hajtattak száma. Mi is több tisztet és vitézt vesz-
ténk, kik dicsően haltak el e dicsőség és eredménydús ostromban.
Szent-Tamás végre rohammal vitéz seregem által elfoglaltatott. 4 lo-
bogó, 6 ágyú, tömérdek vagyon és fegyver, lőszer esett birtokunk-
ba. A támadás és rohanás Kis-Kér és a Verbász felőli sánczokra
egyszerre történt. Az ellenség, mely elszánt vitézséggel sok ezer-
nyi mennyiségben utolsó perczig tartá magát, s megszámíthatlan
mennyiségü holtakat veszte, 4–5,000-en túl lehet az elesettek, a
vizbe haltak vagy hajtattak száma. Mi is több tisztet és vitézt vesz-
ténk, kik dicsően haltak el e dicsőség és eredménydús ostromban.
Isten segítségével Bács már ismét miénk, és a haza szabadítá-
sára – a lázadás első fészkének elfoglalása s elrombolása által – ne-
vezetes lépés történt.
sára – a lázadás első fészkének elfoglalása s elrombolása által – ne-
vezetes lépés történt.
Földváry a szegedi szabad csapat őrnagyja, és csapatja
utánna, voltak az elsők, kik a híd fősánczot bevették, Ő a csatapi-
aczon általam a kis érdemjelre érdemesitteték.
utánna, voltak az elsők, kik a híd fősánczot bevették, Ő a csatapi-
aczon általam a kis érdemjelre érdemesitteték.
Gál ezredes vezeté a verbászi sánczok elleni támadást, hol
a 8- és 50-ik honv. z. aljak, és a Vása gyalogság tüntették ki ma-
gokat.
a 8- és 50-ik honv. z. aljak, és a Vása gyalogság tüntették ki ma-
gokat.
Perczel Miklós alezredes vezénylé a hidfő sáncz megtá-
madását, melynek bevétele dönté el Szent-Tamás sorsát. E sáncz
bevételénél az oldalas rohamot vezető Bach kapitány, a homlokon
rohanó Turszky zászlóalj Rainer őrnagy alatt jeles vitézségök-
nek elvitázhatlan tanuáságát ada.
madását, melynek bevétele dönté el Szent-Tamás sorsát. E sáncz
bevételénél az oldalas rohamot vezető Bach kapitány, a homlokon
rohanó Turszky zászlóalj Rainer őrnagy alatt jeles vitézségök-
nek elvitázhatlan tanuáságát ada.
A tüzérség becsületesen megfelelt hivatásának.
Általában az egész sereg, lovasság, gyalogság egyiránt megte-
vé kötelességét. Ők tökéletes harczfiak.
vé kötelességét. Ők tökéletes harczfiak.
Gr. Batthyány Kázmér a jeles és bátor hazafi osztá velem
e nagy napnak fáradalmait és veszélyeit.
e nagy napnak fáradalmait és veszélyeit.
Debreczen, april 5. 1849.
a honvédelmi bizottmány.
Görgei tehát, amint látjuk, irásbelileg is fölmondotta az engedelmességet a honvédelmi bizottmánynak. Elszakadt a nemzet kormányától, hogy a saját önös kezére politizáljon.
Azt mondja Görgei, legalább ezzel védekezik, hogy kénytelen volt igy cselekedni, mert különben dinasztikus érzelmű tisztjei mind elhagyták volna.
De vajjon, ha csak ez lebegett szemei előtt, – mi szükség volt arra, hogy a kormány, főleg Kossuth, ily durva módon kipellengéreztessék?
Sokkal valószinűbb az a föltevés, a későbbi tények is e mellett szólnak, hogy Görgei a pártos nyilatkozatot voltakép a saját érdekében bocsájtotta ki. Résről akart gondoskodni, hogy a bekövetkezendő katasztrófa idején bántatlanul menekülhessen. Erre pedig misem lehetett alkalmasabb, mintha „a lázadó Kossuth és társai”-tól elfordul.
S tényleg el is fordult. Attól a végzetes pillanattól kezdve, hogy váczi szózatai megjelentek, végképen szakitott a honvédelmi bizottmánynyal. Csaknem egy hónapig jóformán azt sem tudtuk: merre jár.
Horváth Mihály, a tudós csanádi püspök január vége felé egyszer azt kérdi Kossuthtól:
– Hogy állunk? Mi hir a feldunai hadseregről?
– Ugy hallom, – felelé Kossuth, – hogy valahol a bányavárosokban táborozik. Különben, – tette hozzá elgondolkozva, – ha Görgei nem áruló: abban az esetben meg lehetünk elégedve az ügyek állásával.
Szemere Bertalannak pedig január 24-én, a többi közt ezeket irja Kossuth:
„… Görgei seregével, véleményem szerint így áll a dolog, hogy jó, ha bármi szolgálatot teszen. Gyökeres változás, minő például a vezérváltozás, legalább mostanában katonai lázadást szülhetne. Ő maga mondja, ha nincs benne bizodalmunk: tegyük őt lehetetlenné, mert másként nem megy. Különben ha nem is az ügy, de ellenségünk közös; s az ellen, ha nem is a kormány által képviselt hazai ügy kedveért, de saját kezére talán küzdeni fog…”
Igy vigasztalódik Kossuth; Görgei pedig, nem törődvén semmivel, haladt tovább végzelmes utján.
Görgei pártütésével egyidejüleg jött a második sujtó csapás is. Windischgrätz herczeg január 5-én déli 1 órakor megszállotta Budapestet.
A főváros ekkor hallgatag volt mint az üres köpü, amelynek méhei virányosabb táj felé rajzottak. Valamennyi bolt zárva, az utczák néptelenek. A városház tornyán, a meghódolás jeléül: fehér zászló. „Olyan nagy szomorúság honolt mindenfelé, – jegyzi föl egy szemtanu, – mintha temetésre készültünk volna.”
De a halotti csönd talán még jólesett Windischgrätz dicsvágyó lelkének. Hisz ez a hódolás jele. Igy fogadták Prágában, igy Bécsben is.
Gőgösen, harsogó zene mellett, környezve táborkarától, követve megszámlálhatlan fegyveresei által vonult a várba.
Kőrössy Sándor 1848–49-iki honvédtiszt rabbilincse.
(A Kreith-féle gyüjteményből.)
Alkonyatkor már az egész város, minden kaszárnya, valamennyi őrhely, teli volt osztrák katonasággal.
Maga Windischgrätz, mint egy fejedelem, a királyi várlakba helyezkedett el. Itt volt a középpont, a főhadiszállás.
Jellasics átjött Pestre, s az egyetem-utczai Károlyi-palota üres jobbszárnyát foglalta le magának szállásul.
A bán, hogy a lovagiasságnak legalább a külső mázát megóvja, tisztelkedni akart a ház úrnőjénél: Károlyi grófnénál.
De a grófnő, ez a kiváló magyar honleány, nem fogadta el.
– Mondja meg őexcellencziájának, – szólt a bejelentő komornyiknak, – hogy rosszul vagyok, nem fogadhatom. Különben is, de mondja meg ezt is neki, egy Jellasicsnak mindig beteg leszek. Palotámmal rendelkezhetik, de azt ne kivánja, hogy vele érintkezzem.
Jellasics lefőzve, hosszu orral távozott el.
Windischgrätznek, mihelyt elrendezkedett, az volt az első gondja, hogy Budapest megszállásáról, erről a nagy haditényről mielőbb értesüljön az udvar. A jelentés, amelyet a testvér-város kulcsaival együtt őrnagy fia: Windischgrätz Alfréd herczeg vitt fel a császárnak, igy hangzik:
… A legmélyebb tisztelettel jelentem Felségednek, hogy ma délben Budát és Pestet minden kardcsapás nélkül elfoglaltam.
A II. hadtest elővéde tegnap még folyton szemmel tartotta az ellenséges hadvédet, s igy én arra számitottam, hogy a pártütők hadserege a természet által előnyös állásában Buda előtt csatát fog elfogadni és én sikerrel harczolhatok ellene. De úgy látszik, hogy az ellenség Bábolnánál és Moórnál szenvedett vereségei miatt önbizalmának maradványát is elveszté; s igy a mult éjjel mind a két várost elhagyta és Szolnokra a Tiszához vonult vissza.
Az ellenség tulajdonképeni ereje legnagyobb részt rendes lovasságból és tüzérségből áll, mivel a rendes gyalogság romja már nagyon csekély és az is igen demoralizált. Igen valószinü, hogy a honvédzászlóaljak és az önkéntes-csapatok a visszavonulás alatt lassanként végleg feloszlanak.
Bevonulásom előtt a két város küldöttsége jött hozzám, kijelentvén, hogy készek alávetni magokat Felséged legfelsőbb akaratának.
Minden jel azt mutatja, de ez irányban több oldalról biztositást is nyertem, hogy Budapest lakossága csapatainkat óhajtva várta és mindnyájan örvendenek a béke áldásainak és a rendes kormányzatnak, mely alatt az ország az anarchia sebeiből ismét kigyógyulhat.
Windischgrätz, ebből a jelentéséből is látszik, azt hitte, hogy Budapest megszállásával önvédelmi harczunk életidegeit vágta keresztül. Még egykét gyönge vonaglás, s aztán beköszönt a halál.
De azért a józan belátásnak egyetlen szikrája sem csillant meg elméjében. Pedig ki tudja, nem raktunk volna-e le önkényt csorbuló fegyvereinket, ha „a császár helytartója” a békülékenység szelid ösvényére lép? De nem; Windischgrätznél hiányzott a finomabb politikai érzék. Ő is csak zsoldos volt, durva és kegyetlen, aki ott a leghenczegőbb: ahol nem talál komoly ellenállásra.
Megjelent ugyan egy nagyhangu szózata, amelyben a megtérőknek bocsánatot igér, de ez szemfényvesztés. Hiszen alig tette lábát a fővárosba, máris a „gyanusak” összefogdosásához látott. Az első, akit parancsolatjából börtönbe hurczoltak, a királyhű gr. Batthyány Lajos volt; ugyanaz a Batthyány, aki egyre csak békitett, aki még a Kossuth nagy népszerüségével is szembe mert szállani, csakhogy a nemzet és az uralkodóház közötti viszály barátságos uton kiegyenlíttessék. Oh, minő hitványság ez, a dinasztikus érzelmeknek mily kigunyolása!…
Károlyi Gábor, a népszerű „demokrata gróf”, Batthány fogságba hurczolásáról, mint szemtanu, egy alkalommal baráti körben igy emlékezett meg:
… Hét éves gyermek voltam, – úgymond Károlyi Gábor. – 1849 elején, egy borzasztó hideg, zimankós, téli délután ott voltak apám házánál gr. Károlyi István, gr. Szápáry antal s báró Mesznil Viktor és többen, kikre már nem emlékszem. Arról beszélgettek, hogy rokonunkat, gr. Batthyány Lajost, a miniszterelnököt, Windischgrätz herczeg bizonyosan elfogatta s Deák Ferenczczel együtt Bécsbe küldte. Egyszerre nyilik az ajtó s nagy sebbel-lobbal bejön hozzánk gróf Batthyány Lajos. Nagy és örvendetes meglepetés volt ez családunkban. Mindenki azzal a kérdéssel rohant hozzá: „hát te nem vagy elfogva?” „Még nem, felelé, de a herczeg aligha számot nem tart rám s azért mindjárt utra is kelek.” Beszélt még tábori fogságukról s valamennyien jónak tartották menekülését s rögtön fogatni akartak, hogy menjen még az éjjel Fóthra. Anyám azonnal rendelkezett a vacsora iránt s az ugynevezett hosszu szalonban teríttetett, mely a lépcsőfölmenetnél az előszobán és egy kis ebédlőn belül van a palotában. Alig ültek le azonban a vacsorához s a theát el sem költhették, mikor nagy robajjal a palota előtt vasas lovasság állt fel s rögtön, minden bejelentés nélkül, belépett hozzánk egy dragonyostiszt s minden üdvözlés nélkül rámutatott gróf Batthyányra, e szavakat intézvén hozzá: „Önt, gróf, Windischgrätz herczeg őmagassága parancsára fogolynak nyilvánitom s utasitásomhoz képest felhivom, kövessen azonnal, különben erőszakot használok.” E szavak mondása közben már hallottuk a szomszédszobában a kardok csörömpölését, nyilván több katona volt ott. Batthyány felállt s magyarul mondá nekünk: „Gondoltam, hogy ez lesz belőle, legyetek nyugton!”
A tiszt nyersen közbeszólt: „Én megtiltom Önnek a beszélgetést s kérem, azonnal jőjjön velem.” Anyám e közben felocsudott s a tiszthez lépve, mondá: „A grófnak csak át lehet öltözni, addig Ön is egyék valamit.” A tiszt megköszönte, de nem fogadott el semmit és csak annyit engedett, hogy Batthyány egy felöltőt vehetett magára s azzal vitte őt magával. Vitte a Neugebäudeba. Később mondták a cselédek, hogy a palotát mind a három utczáról körülvették a katonák, s hogy menekülni akkor sem lehetett volna, ha a kaput zárva találják…
Másnap, gróf Wrbna László altábornagy, mint Budapest és a szomszédos megyék katonai parancsnoka, következő hirdetményt bocsájtotta ki:
1. Buda és Pest városok, úgyszintén Pestmegye, a Jász-Kunság, úgyszintén Esztergom és Fehér megyék ostromállapotba helyeztetnek.
2. A békés polgárok személye és vagyona védelemre talál, ellenben a csoportosulások, lázadások, szóbeli vagy irásbeli izgatások, úgyszintén ő felsége 1-ső Ferencz-József császárunk és királyunk kormánya elleni fellázitások rögtönitéletileg a haditörvény szerint fognak fenyittetni. Hasonló büntetés éri azokat is, akik a katonákat engedetlenségre, vagy hitszegésre merik csábitani.
3. Falragaszokat a katonai hatóságok engedelme nélkül tilos kiragasztani, vagy bármi más uton körözni. Aki ez ellen vét: haditörvényszék elé állittatik; úgyszintén az is, aki a katonai hatóság hirdetményeit leszakitja.
4. Minden polgári hatóság katonai parancs alá helyeztetik, amelynek oltalma alatt fogja hivatalos eljárását gyakorolni. Azon polgári tisztviselő, aki ezen rendeletnek szóval, vagy tettel, avagy mulasztással ellenszegül, nemkülönben az, aki a katonai hatalomnak nem engedelmeskedik: a pártütők czimborájának nyilvánittatván, katonai itélet szerint rögtönitélet alá esik.
5. Az úgynevezett nemzetőrségek föloszlattatnak.
6. Buda és Pest város polgárai bárminémü fegyvert ezen hirdetéstől számitandó 36 óra alatt az illető kapitányi hivatalnál átadni tartoznak, mely azokat a katonai hatóságnál helyezi el. Akinél ezen határidőn túl fegyver találtatik: a haditörvényszék elé kerül.
7. Mindennémü egyletek, tásaskörök, klubbok föloszlandók. Gyülések, értekezletek tartása tilos. Aki ez ellen vét: a rögtönitélő haditörvényszék elé állíttatik.
8. Minden összeköttetés az úgynevezett honvédelmi bizottmánynyal, vagy annak elnökével, nem különben az immár föloszlatott országgyüléssel, ezennel a legszigorúbban megtiltatik. A kik ezek parancsait elfogadják, velök hivatalos uton, avagy bizalmasan érintkeznek: a haditörvény teljes szigorával fognak sujtatni.
9. Minden külföldi és jövevény haladéktalanul összeirandó; s az, aki magát kellőképen nem igazolja, vagy gyanus: a katonai hatósághoz kisérendő. Minden háztulajdonos lakóiért felelősséggel tartozik; s ha idegennek felsőbb engedelem nélkül állást ad: a haditörvények szerint fog büntettetni.
10. Útlevelek csak úgy érvényesek, ha azok a katonai parancsnokság által láttamoztatnak.
Szóval börtön, halál mindenkire: aki moczanni mer, akinek szive a magyar hazáért dobban.
S ezzel az önkény hosszu rémes éjszakája borult reánk. Még a város külső képe is szomorú átalakuláson ment keresztül. A kétfejü sas és a sárgafekete szin pompázott mindenfelé. Az egyes utczák és terek elnevezése is megváltozott. A „Szabadsajtó utcza,”, a „Márczius 15-iki tér,” a „Szabadságtér”, visszakapták régi közömbös neveiket. A várbeli Kossuth-utczából „Jellasics-utcza” lőn. Még az „Igazság-tér” is szúrta a szemüket; elkeresztelték hát „Borju piacz”-nak.
A lánczhid, amely csak néhány napja nyilt meg, ujólag elzáratott a közönség elől. A hid mindakét végén, a följáróknál, köröndalaku ágyutornyokat épitének. A pesti hidfő és az Ujépület közötti útvonalon pedig, a Dunapart hosszában, a közlekedés biztositása czéljából, czölöpkeritést (pallisádokat) emeltek. A vár bástyafalairól negyven ágyutorok ásitozott Pestre.
A régi tisztviselő-kar, úgy a városnál, mint a megyénél, elbocsájtatott. Jöttek az uj emberek: a reakczió pribékjei, akik használhatók valának bármiféle gazságra.
Pestmegye és Jászkunság császári biztosa: Babarczy Antal lett; egy korcsmagyar, aki egyik fölhivásában igy ír szent ügyünkről:
„… A mint hazug lázítók voltak, akik a szabadság elvesztésével rémitgettek: igy hazug lázitók azok is, akik most nemzetiségtek lenyomásával ijesztgetnek. Ezek az ámitók csak a békét akarják felzavarni, hogy titeket az egyedül üdvözitő császár iránti hűség ösvényéről a pártütés veszedelmes örvényébe sodorjanak. Ne higyjetek nekik, ne higyjetek Kossuthnak!…”
A főváros tanácsa ugyancsak megrostáltatott. A polgármesteri székbe: Lechner Károly ült, a birópálczát Koller Ferencz kapta, rendőrkapitány: Tarczi Szilárd lett. Budán pedig Waldheim Jánosra bizták a polgármesteri-hivatal vezetését. Mindezek tetejébe aztán jött „a legfőbb minden egyéb”: a császári biztos, Havas József személyében. S ezeknek a jeles hazafiaknak a buzgó támogatásával csakhamar működni kezdett az ujmódi közigazgatás.
Ennek a szuronyos uralomnak mintegy koronáját, az úgynevezett: központi vegyes tisztázó bizottság képezl. Trattner ezredes volt a bizottság elnöke, polgár-tagjai pedig a két hirhedt ügyész: Kossalkó és Hegyessi. Itten kellett magát igazolnia mindenkinek, – lett légyen az polgárember, avagy katona, – aki megtérvén, kegyelemre számithatott. S eleinte, főkép a tisztikarból, csakugyan többen jelentek meg a bizottság előtt; igy: Hrabovszky, Móga, Baldacci, gr. Lázár György tábornok, báró Wiedersperg Lajos volt honvédőrnagy stb. Azt hitték, hogy puszta megjelenésükkel tisztáztatni fognak. No, ugyan megjárták. Nemcsak rangját veszté el valamennyi, de ezenfelül a szabadságát is. Még báró Hrabovszky János főhadparancsnok, ez a becsületes öreg vitéz, akinek mellét egy csomó érdemjel diszitette, még az is tiz évi várfogságra itéltetett.
Ily kegyetlen itélkezés mellett, persze, csakhamar megcsappant a jelentkezők száma. De ez a körülmény Windischgrätz vérebeit éppenséggel nem zavarta. Rátörtek ők akárkire tisztázó bizottság nélkül is. Elég volt egy röpke szó, aggodalmas sóhaj, hogy tömlöczbe hurczoltassék a legjámborabb polgár is. Aztán semmi megkülönböztetés; a mindenható policzia előtt egyenlően gyanus volt mindenki. Az egyik napon Károlyi István grófot fogták el; másnap pedig egy szegény szabósegéd, Fazekas György kezére vertek béklyót, mert pityókás fővel a Kossuth nevét merte kiejteni a száján.
Még a jámbor benczés-költő: Czuczor Gergely sem kiméltetett. Az volt a főbenjáró bűne, hogy megirta, – de jóval előbb: a győzelem napjaiban, – „Riadó” czimű költeményét. Hat esztendőt kapott érte – tiszteletdijjul.
A dödöllői kastély 1849-ben.
Minden közhely, vendéglő, kávéház stb. csakugy nyüzsgött a kémektől. A titkos följelentések napirenden. Az ember, szabadságának veszélyeztetése nélkül, még legbensőbb barátja előtt sem szólhatott őszintén. A hány iparlovagja, kéteshirü hölgye csak volt a fővárosnak, az mind a rendőrség szolgálatában állott.
… Általánvéve, – igy kesereg az egyik vidéki lap fővárosi tudósitója, – még az utczalányok is folytonos érintkezésben vannak a titkos policziával. Sokszor csöndes éjjel fegyvercsörgést és katonai lépteket hallunk; ezt kapuzörgetés követi, s kevés vártatva már ismét visznek valakit. Kit és hová? – rendesen csak késő, vagy soha sem tudjuk meg. S ha az Ujépület tájékán egy-egy puskaropogás riaszt fel nyugtalan álmainkból, melyek még csak pihenést sem adnak, ólomsúly gyanánt nehezül szivünkre az élet öntudata, mert nem tudjuk, nem legkedvesebb emberünk életét oltá-e ki az orgyilkosok golyója.
Csakhamar bejövetelük után egymást érték a falakon kiragasztott itéletek és végrehajtások, melyekkel Csömi Zsigmond, Szlavszki, Czuczor, Szőll, Weisz, Novák Tivadar, Széll József, gróf Lázár György, Bittó, Nerus, Kuh Dávid, Eberle, Schulz, Brunner, Kohn, Brünecke, Spitzer, s mások részint agyonlövettek, részint kegyelmezés utján, vasban töltendő sok évi fogságra itéltettek, mivelhogy hazájok megmentésére fegyvert fogni, az igazságot kimondani, vagy valamelyik zsoldossal poharazás közben barátságos szót váltani merészkedtek. Egy szegény szabósegéd például, azért mert borozás közben Kossuthért poharat emelt, kegyetlen kinzások között hurczoltatott a városházához.
Jöttek aztán a szellemnek rendszeres kiölésére kiszámitva szerkesztett falragaszok; például, hogy Schlick Mészárost megverte; Görgei a bányavárosokból kiüzetett, Lipótvár elesett, Eszék elfoglaltatott stb. A közönség azonban már szagáról megérezte a falragaszok czélzatát.
Elég bűn volt a zsoldosok előtt, ha valaki az irodalmi téren tett valamit; Vachott, Fényes szintén befogattak. Némelyeket elfogtak csupa névhasonlatosságból; igy például Pálfi helyett Bánfit…
S ez a sötét, komor kép éppenséggel nincs túlozva.
Hajnali szürkületkor gyakran lehetett látni, amint négyszöget formálva, – a középen három-négy polgárias öltözü sáppadt emberrel – egy-egy gyalogszázad vonult az Ujépület háta mögé.
A faraktárnál megállott a menet. Kevés vártatva lövések dördültek el, s csönd lett ismét.
Az arramenő ijedten tekintett a lövések zaja felé, s keresztet vetvén, halk sóhaj tört ki kebeléből:
– Uram, irgalmazz a szegény vértanu lelkének!
Aztán rohant tovább, vissza sem nézve többé az elátkozott helyre.
Itt lövetett agyon Szőll Frigyes őrnagy is, a tiroli önkéntes vadászcsapat derék parancsnoka. És Szőll őrnagyon kivül, ki tudja még hány ember, akiknek a neve rég feledésbe ment már.
S még följajdulni sem volt szabad. Hiszen a sajtó is lenyügöztetett. Az ujságok nagyrésze, igy a „Kossuth Hirlapja” is, végleg megszünt; egykét lap pedig: a „Közlöny”, a „Márczius Tizenötödike” a kormánynyal együtt Debreczenbe hurczolkodott.
A fővárosban csak két magyarnyelvü politikai napilap jelent meg: a „Pesti Hirlap” és a „Figyelmező”.
A „Pesti Hirlap” még csak hagyján. Száraz krónikása volt a budapesti eseményeknek, a többiről bölcsen hallgatott.
De a „Figyelmező”, melynek Vida Károly volt a szerkesztője, egészen a Windischgrätz zsoldjába szegődött. Ennél hitványabb ujságra még nem pazaroltak nyomdafestéket. Rágalom minden sora, honárulás minden betűje. Még most is, a szégyen pirja szökken arczunkba, ha 1849-iki folyamát áttekintjük. Ujévi számának a vezérczikke igy kezdődik:
„… A mult év Szilveszter estejével megtisztult Budapest látköre egy pünkösdi királyság nimbuszától, mely kilencz hónapon kápráztatta szemfényvesztő ügyességgel a közönség szemeit…”
S ezt magyar ember irja. Hogy ki nem fordult kezéből a toll!
Ily nyomás alatt természetesen a társadalmi élet pezsgő elevensége is megszünt. Pedig farsang volt. De kinek jutott volna eszébe ilyenkor a vigasság? Még a czigányok is, az ország e vándor fecskéi, más, derüsebb táj felé költözének. Valamennyi iskola üresen állott, a legtöbb közintézet: a múzeum, nemzeti szinház stb. zárva. A Ludovica Akadémiából, mely alig tiz napja nyilt meg, kórház lőn. A növendékek egyrésze Nagyváradra ment, hogy ott folytassa tanulmányait.
Windischgrätz atyáskodó figyelme héber-vallásu polgártársainkra is kiterjedt. Rendeletet bocsájtott ki, megparancsolván, hogy minden egyes elitélt zsidóért, a hitközség is, külön huszezer forintnyi birsággal sujtassék.
„… A pesti, budai, de főkép az ó-budai zsidókat, – igy szól rendeletének ez a része, – komolyan intem, hogy a felségsértő Kossuthtal, az úgynevezett honvédelmi bizottmánynyal és a pártütő országgyüléssel mindennémü egyetértéstől őrizkedjenek; mert tudomásomra jutott, hogy a pártütők szállitói és kémei leginkább a zsidók. Ezenfelől pedig mindenféle álhireket is terjesztenek, hogy ezáltal félelmet támaszszanak és a császári kormány iránt bizalmatlanságot ébreszszenek. Azért minden egyes zsidóért, akit a fennti vétségek miatt a hadbiróság elitél: hitközsége 20.000 pfrt. birságot fog fizetni…”
S Windischgrätz nem maradt a fenyegetésnél. De sőt 480.000 pfrt. erejéig még türelmi adó czimén is megsarczolta őket. Pedig azt az adónemet a király jóváhagyásával, régen eltörülte már az országgyülés.
De a gyásznapok sötétjéből, mint felleg mögül a napsugár, kicsillant néhanapján a humor derüje is. Gondoskodott róla Windischgrätz, hogy megmosolyogni valójuk is legyen egyszer-másszor a szomorkodó embereknek. Jött a sok mindenféle nevetségesnél nevetségesebb rendelet. Ilyen például, hogy a vörös toll, vörös szallag és vörös zsinór viselése, miután mind a három a harcziasság és a forradalmi szellem ápolója, besoroztatás terhe alatt eltiltatik.
Részlet Nagy-Szeben 1849. márcz. 11-iki ostromából.
Egykorú kép.)
Érdemes, hogy ez a parancs, mint az osztrák kormányrendszer egyik sokatmondó adaléka, megóvassék a feledéstől. Ime igy szól:
Hirdetmény.
Herczeg Windischgrätz, cs. kir. tábornagy úr, ő Magasságának tudomására jutott, hogy f. hó 26-án és 27-én, midőn Pesten és Budán a szokottnál kevesebb katonaság volt, a lakosság egyrészénél forradalmi harczias szellem mutatkozott, még pedig azáltal, hogy többen nemzetőri nadrágban, vöröstollu sipkákban, s vörösszélü fekete szalagokkal ellátott kalapokban jelentek meg az utczákon.
Hogy tehát az ily harczias szellemnek a cselekvésére is alkalom nyujtassék, a herczeg Ő magassága megparancsolni méltóztatott:
Értesíttessék a főváros össze lakossága, hogy mindazon egyének, akik bármiféle vörös szint viselnek, rang és életkor külömbség nélkül, elfogassanak, s a legközelebbi katonai szállítmánynyal elvitetvén, besoroztassanak.
És hogy senki kifogásokkal ne állhasson elő, jelen hirdetmény minden egyes házban kiosztatik, a háztulajdonosok, vagy ezek helyettesei pedig köteleztetnek, hogy annak tartalmáról lakóikat értesitsék. Ugyszintén a hirdetmény mindenfelé az utczákon kiragasztandó, hogy a rendeletről az érkező idegenek is azonnal tudomást szerezhessenek.
Budán, 1849. január 31-én.
Gr. Wrbna László,
altábornagy.
altábornagy.
Ezenközben a rémitgetés százféle eszköze vétetett alkalmazásba, hogy az ellenállás mielőbb végleg megtöressék. Önvédelmi harczunk oszlopos emberei ellen valóságos hajtóvadászatokat rendeztek. Egyik köröző levél a másikat érte. A körözöttek élén, persze, Kossuth állott; aztán hosszu sorban következett a többi: Szemere Bertalan, Nyári Pál, Madarász Lászó, Kiss Ernő, Bem József, Perczel Mór, Vukovics Sebő, Csányi László, Mészáros Lázár, gr. Batthyány Kázmér, Petőfi Sándor, Pulszky Ferencz, Táncsics Mihály stb.
… Csakhogy – irja Springer, – vajjon ki ismert volna tél közepén Pulszkyra azon jelről, hogy „nyáron inggalérját lehajtva viseli?” A „sima” Kossuthra, a „rendes” Mészárosra, a „hirtelen haragu” Madarászra, aki azonban „haragjában mérsékelni tudja magát.” Kossuth gyermekeinek ez volt a megjelölése: „Ferencz a kilenczedik, Vilma a hatodik, Lajos az ötödik évében van.” Szemere arczában a köröző levél „elmélyedt gondolkozás” kifejezését látta. Irányi ugy volt leirva, mint egy ujkori Adonisz, aki éppen most került ki a legdivatosabb párisi szabó kezeiből. Ezeket a furcsa személyleirásokat bizony sehogy sem lehetett komolyan venni…
A megszállott országrész hatóságaihoz fenyegető parancs ment szét, hogy siessenek az új császár iránti hódolatukat föliratilag is kifejezni. A legtöbb város, engedvén a vaskényszernek, látszólag meg is hódolt; igy, Pozsony, Győr, Mosony, Sopron, Nagyszombat, aztán Veszprém, Kaposvár, Esztergom stb.
A pozsonyvárosi hatóság, amely a Windischgrätz szellemében szintén átalakult, igy nyalja elnyomóinak a kezét: „Nem adhatunk eléggé hálát a Mindenhatónak, hogy a császári hadsereg világhirü vitézsége által a törvény elleni zsarnok állapot nyomása alól szerencsésen megszabadulhattunk.”
Majd jön a püspöki-kar, s kenetes pásztorlevéllel szólitja fel papságát, úgyszintén a hivő népet, hogy engedelmeskedjék Windischgrätz parancsainak és hódoljon meg a „törvényes király”: Ferencz József előtt. A pásztorlevél, – amely 1849 január 10-ikéről van keltezve, s „A magyar püspöki-kar” aláirást viseli, – a többi közt eképen ravaszkodik:
… Több fejedelmi legmagasabb nyilatkozat, – a melyekben Őfelsége V. Ferdinándnak, valamint felséges utódának: I. Ferencz Józsefnek az országhoz és a magyar néphez intézett atyai intéseik s az ország kibékitésére czélzó rendelkezéseik foglaltatnak, – vagy rosszul értelmezett forditásban került köztudomásra, vagy elvonatott a nyilvánosság elől. Ez a körülmény, valamint a nép kedélyét fölzaklató alaptalan hirek és koholmányok folytonos terjesztése, sokak előtt elhomályositották azon kötelesség ismeretét, s meggyöngitették bennök a kegyelet azon érzelmeit, melyekkel egy ország sem dicsekedhetett inkább, mint a királyához még a hatalmas franczia hóditó csábitásainak daczára is hűségében megmaradt Magyarország.
Holott ezen okiratok tanusága szerint nem szeved kétséget,
1-ször: hogy ő császári királyi felségének, V. Ferdinándnak atyai legmagasabb szándoka és törekvése eleitől fogva oda volt irányozva, miszerint hazánkban a megzavart békét helyreállitsa, s a viszálkodás szerzőit a törvényes engedelmesség utjára visszatéritse;
2-szor: hogy ő császári királyi Felségeik: V. Ferdinánd és I. Ferencz József nem akarják szabadságunkat, vagy nemzetiségünket elnyomni; sőt azok további fenntartását ünnepélyesen biztositják; s hogy különösen a földmivelő népet az ujabb törvények által megszüntetett urbéri robot és dézsma visszaállitása iránt terjesztett álhirek alaptalanságára figyelmeztetvén, a részökre törvény által adott engedményeket minden jövendő időre biztositani kegyeskedtek;
3-szor: hogy a cs. kir. hadsereg élén főméltóságu herczeg Windischgrätz, mint főparancsnok és teljeshatalmu kir. biztos őfelsége legfelsőbb rendeletéből, s kizárólag azon békességes czélból lépett az országba és haladt egészen Budapestig, miszerint ezen a legszebb rendet tartó és példás fegyelem alatt álló haderőnek tekintélye által lefegyverezze az ellenszegülőket, s a személy- és vagyonbiztonságot biztosítván, a törvényes rendet, s az iránta tartozó engedelmességet az egész országban visszaállítsa. Ezek szerint tehát néki mint az ország békéje helyreállítójának nemcsak magas rendeleteit elfogadni, hanem engedelmeskedni, de sőt a parancsa alatt álló cs. kir. hadsereg támogatása által üdvös czéljaink kivitelére segédkezet nyujtani tartozunk. Csak így remélhetvén, hogy alkotmányos szabadságunkat, melyet a pártütés koczkára tett, megmenthessük.
S ezeknek a hamis állításoknak méltó koronájakép aztán következik a befejezés:
Kérjük tehát szent Pál apostol szavaival a lelkipásztorokat és kedvelt hiveinket, hogy Ferencz József ő felségeért, mint az ország törvényes királyáért, s a felebbvalókért tartassanak imádságok és könyörgések, miszerint csendes és nyugodt lehessen életünk az isteni félelem megőrzése által. Különösen pedig rendeljük, hogy a szent misében ott, ahol a király nevének kell megemlittetni, I-ső Ferencz József urunk és királyunk neve soroztassék be; s azonkivül minden ünnep és vasárnapon a collecta rendén ő felsége I-ső Ferencz-Józsefért a nyilvános könyörgés megtartassék; egyszersmind pedig a békességért eddig folytatott nyilvános könyörgések, mindaddig, mig az Isten jósága a nyugalmas időket vissza nem adja, ezután is naponként mondassanak el…
A pásztorlevél nyilvánvaló irányzata mindenfelé a legkinosabb hatást keltette. Horváth Mihály, csanádi püspök azonban csakhamar rámutatott a tikos forrásra, ahonnan ez a megtévesztő fölhivás buggyant. „Ne higyjétek, – igy szól a „Közlöny” hasábjain közzétett nyilatkozatában, – hogy ezen alávaló iratot a magyar püspöki-kar készitette. Ez is kétségentúl a Windischgrätz-féle ármányok és csábitásokból való. Hiszen a magyar püspöki-kar jelen sem volt január 20-án Pesten. Önszántából tudtomra csak két megyéspüspök volt és van a fővárosban. Ketten pedig semmi ürügy alatt, semminémü czélokra nem bitorolhatják „a magyar püspöki-kar” czimét, amelylyel legalább is csak a többség élhet jogszerűen.”
A két egyházfő, akikre Horváth Mihály tiltakozásában czéloz: Sczitovszky János pécsi püspök és gróf Zichy Domonkos veszprémi püspök; mindkettő elejétől fogvást szorgos támogatója az önkény törekvéseinek. Ez a két püspök tartózkodott ekkoron Windischgrätz udvaránál, s igy bizonyára az ő müvök a hódoló pásztorlevél is. Azt mondják, hogy Hám Jánosnak, az esztergomi herczegprimásnak szintén tudomása volt a dologról. Aláirásának sulyával nem támogatta ugyan, de kifogást sem tőn ellene. S ez több mint valószinü. Hiszen a prímás, mint láttuk, jámbor, istenfélő ember volt, megáldva sok lelki ékességgel, de minden akaraterő nélkül. Szelidkedélyü remete, ki csak az égiekkel törődik. Imázó gyönge karja képtelen volt ebben a vérzivataros időben a magyar kath. egyház hajóját kormányozni. S ez az oka, hogy főpapjaink, épp a legnagyobb vész alkalmával félrehúzódtak, vagy, a mi még ennél is rosszabb: az ellenséghez szegődének. Csak három egyháznagy, – Lonovics egri érsek, Horváth Mihály csanádi és Rudnyánszky zólyomi püspök, – tartott ki végiglen igaz hűséggel ügyünk mellett.
De annál buzgóbb résztvett küzdelmünkben: az alsópapság. A koreszmék bűvös szellője őket is elmámorositá. A „szabad egyház szabad államban” jelszava bekopogtatott csaknem valamennyi plébánián, s mindenütt lelkes fogadtatásra talált.
Az önfeláldozó hazafiságban versenyre kelnek legjobbjainkkal.
Midőn a váczi káptalan helynöke körrendeletet bocsájt ki, hogy a papság siessen Windischgrätznek hódolni: a tiltakozás moraja zúg végig az egyházmegyén. S midőn a püspök-helyettes fenyegetőzni kezd: a lelkészi kar Czegléden gyülést tart, s Bobory Károly inditványára egyhangulag kijelenti, hogy inkább kiválik az egyházmegye kötelékéből, de mégsem hajol meg az áruló rendelet előtt. Majd országos zsinatot követelnek, sőt még a papi nőtlenség eltörlése is szóba kerül.
A bátor elhatározás viszhangot ver az egész országban. S midőn megzendül a csatakürt: több mint ezer fölszentelt kath. pap siet a honvédzászlók alá; s ott küzd, lelkesit az első sorban; hősöket és martirokat adva a nemzetnek.
Ágyugolyók, granátok a szabadságharczból.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
A pásztorlevél tehát csak egyik félsikerű fogása volt Windischgrätznek. Használt ő ennél hatályosabb eszközöket is. Az elrettentő ukázoknak gyors egymásutánban egész özöne jelent meg. Január 20-iki rendelete például ekként szól:
1. A hadiszükségletek terhét ezután a pártütésben résztvevő nemesség és polgárság fogja viselni; de a kárpótlásnak, avagy visszatéritésnek minden igénye nélkül.
2. Mindazon városok vagy községek, amelyek a pártütőkhöz szítanak, hasonló elbánásban fognak részesülni.
3. Az a megyei, kerületi, városi, avagy községi tisztviselő, aki a császári sereg közeledésekor elhagyja helyét: vagyonelkobzással fog bünhödni.
4. Egyéb, a cs. kir. sereg számára szükséges élelmiczikk a nemesi-osztály és a polgárság azon vagyonosabb részétől fog behajtatni, amely ő felsége szent és igazságos ügyében tétlen. Aki azonban a jó utra tér: annak joga leszen a kárpótlásra.
Egy másik parancsában meg igy fenyegetőzik: „Különféle irányban hadcsapatok indíttatnak, melyeknek parancsnokait pallosjoggal ruháztam fel. A kinél Kossuth-féle szózat, vagy a forradalmi párttól eredő bárminemü iromány, levél, hirlap találtatik: statárium elé kerül. Az a postamester, aki Debreczenből eredő ilyen fölhivást, levelet, ujságot elfogad és továbbit: kötél általi halállal fog büntettetni.”
Harmadik rendeletében pedig arra utasítja csapatvezéreit, hogy a fogoly honvédtisztekkel közönséges fegyenczek gyanánt bánjanak.
És igy tovább. Nincs oly nap, hogy megbénitásunkra ki ne eszeltetnék valami. Csapatjai bebarangolják az egész nagy vidéket, s rendszerint foglyok tömegével térnek őrhelyeikre. A vagyonelkobzásoknak se vége, se hossza.
Ezenközben mindenféle rémhír röpittetik világgá, – hogy Kossuth, Mészáros, Bem megszökött, de Galicziában elfogták őket; – hogy a magyar sereg egészen bomlásnak indult; – hogy a komáromi vár ormán immár a császári zászló leng, – hogy a székelység meghódolt Puchner előtt, stb. A zágrábi ujság Kossuthnak még egy siralmas búcsúlevelét is közli. Mert az ilyen hamisitásoktól sem riadt vissza az önkény. Ez is a rendszerhez tartozott. Hiszen a magyar hivatalos lapból: a „Közlöny”-ből még hamis példányokat is nyomattak, természetesen telve a legképtelenebb czélzatos hazugságokkal. S mindezeket azért, hogy a szabadsághoz ragaszkodó magyarság megtévesztessék.
Az elrettentésnek ily széleskörü alkalmazásánál bizony nem csoda, ha csüggedés lopózott még a jobb hazafiak szivébe is. Azt hitte nem egy, hogy küszöbön a végitélet, hát legalább puszta életét iparkodott megmenteni. Gyöngeségre vall, de a földingás e szörnyü napjaiban talán menthető.
Az első miniszterium tagjai közül alig volt immár egy-kettő a küzdőtéren. Szétszórta őket is a tomboló vihar. Széchenyi István gróf, mint tudjuk, elboruló kedélylyel, lelkibetegen Döblingbe került; Batthyány Lajos gróf börtönbe hurczoltatott, Eötvös József báró külföldre menekült; Deák Ferencz, Klauzál Gábor és Eszterházy Pál herczeg pedig szép csöndesen félrehúzódtak. Tehát az egész miniszteriumból csak hárman: Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Mészáros Lázár tartottak ki rendületlenül.
A budapesti Ujépület-kaszárnya, 1849-ben.
Pázmándy Dénes a képviselőház elnöke, Szentkirályi Móritz, a jászkun-kapitány önként hódoltak Windischgrätz előtt. Pulszky Ferencz valami megbizás ürügyével külföldre illant. Ghyczy Kálmán az igazságügyi államtitkár szó nélkül hagyta el állását.
Pázmándy Dénes ellen, később, midőn javunkra fordult a hadiszerencse, hűtlenségi pört indított a magyar kormány. Több súlyos vád formáltatott ellene; így a többi közt, hogy „a képviselőházat, melynek választott elnöke volt, távolmaradásával a fölbomlás veszélyének tette ki.”
Pázmándy – 1849. május 19-én, – hosszabb nyilatkozatban védekezik a hűtlenség vádja ellen, azt mondván, hogy hetvenéves beteg atyjának a könyörgésére, ki még egyszer látni akarta, utazott Budapestre, ahol pörbe is fogták, s csakis egyik régebbi ismerősének: Rousseau tábornoknak a közbenjárására szabadult meg a biztos haláltól. „Ezen családi viszonyok, – igy fejezi be védőiratát, – s a deczember hónapban érő szerencsétlen ütközetek, az ország felerészének, majd magának a fővárosnak elvesztése, a haza sorsa és jövője annyira kétségbeejtettek, hogy megzavart és levert kedélylyel nem vihettem tovább az elnökséget. Mi, kik félénken a forradalmi eszközökhöz nyulni nem merészeltünk, s sokan közülünk a féluton megálltak: nem osztozhatunk ugyan a dicsőségben, de büntetést sem érdemlünk…”
Pázmándy védekező nyilatkozatának ez az utolsó pontja leghivebben fejezi ki az akkori közhangulatot. Sajnos, csakugyan sokan, igen sokan voltak, akik, megrettenvén a következményektől, a félúton állottak meg; s megálltak akkor, midőn a hazának legnagyobb szüksége volt segítő karjaikra.
De hát ezek legalább hallgatagon maradtak. Igaz, elvesztek reánk nézve, de az ellenség sem nyert velök.
Ám, mit szóljunk azokról, akik egész nyiltan, saját jószántokból állottak a Windischgrätz zsoldjába, hogy segédkezzenek hazájuk keresztrefeszitésénél? Mit szóljunk róluk? Pedig, fájdalom, akadtak ilyenek is. A zavaros események forgatagában, mint vizben a szemét, egyszerre csak itt is, amott is fölbukkant egy-egy korcsmamagyar, aki czifra rangért, búsás dijjazásért kész volt a saját nemző atyját is börtönbe juttatni. A császári biztosok gárdája is ebből a szemétből került ki. Ím, egy kis sárgafekete bokréta belőlök: Babarczy Antal, Vietorisz József, gr. Zichy Bódog, Hedry Erdnő, ifj. gr. Zichy Ferencz, Luka Sándor, Fiáth Ferencz, báró Majthényi László, Gaál Ede, gr. Forgách Antal stb. Mind császári biztos.
Szirmay István gróf még ennél is tovább ment a honárulásban. A fölvidék balgatag tótjai közt mintegy kétszáz főnyi bandát toborzott, s fölajánlotta azt „a császár védelméül.” Windischgrätznek roppantul tetszett ez a démoni gondolat. A harczias grófot menten parancsnokoló őrnagynak nevezte ki; egyúttal pedig csalogató fölhivással fordult a magyar urakhoz, hogy siessenek követni „a loyalis hazafi magasztos példáját.” De bizony nem követte senki; sőt a Szirmay-féle zsebrákhad is csakhamar szétzüllött.
Honvéd-dob.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
De mindez mégis csak szórványos jelenség. A magyar nemzet óriási zöme megingathatlanul tömörült Kossuth körül. S ha itt-ott látszólag meg is hajolt az önkény előtt: nyomban fölemelte daczos fejét, mihelyt az ellenség tovább húzódott. Kivált a magyar köznépnél, ez az igénytelen és egyszerü szántó-vető osztály, volt nagy a szorongattatás e szörnyü napjaiban. Mindenét odaadta a szenvedő hazának. És ha a föld összes kincsét eléje halmozzák, mégsem tántorodott volna el a szabadság vérrelszentelt lobogójától.
Mig Budapest a kényuralom vasigája alatt senyvedt: Debreczenben ezalatt uj, pezsgő élet csirái kezdtek fakadozni. Ez a nagy alföldi város, az ő komoly, szükszavu, de lelkes magyar népével lett az ország középpontja. Ide menekült a kormány, idejött az országgyülés, s velök: a remény, hogy fölvirrad még.
Kossuth csak január 4-én érkezhetett Debreczenbe. A roppant izgalom annyira megviselé, hogy beteg lett; s előbb Szolnokon, majd ismét Hajdu-Szoboszlón pihennie kellett. Szoboszlótól Fogthüy Sámuel birtokos hozta be, a saját kocsiján. Már alkonyodott, midőn megérkeztek. A négyfogatu batár a városházánál állt meg. Itt volt berendezve, még pedig nagyúri csinnal, a Kossuth-család szállása.
Kossuth olyan gyönge volt, hogy alig tudott a lépcsőkön az első emeletre fölmenni.
Hitvese félő aggodalommal nyujtotta karját, hogy segitsen neki.
– Lajos, – szólt hozzá gyöngéden, – úgy látom, te nagyon rosszul vagy. Attól félek, hogy a betegség végre is lever a lábadról.
– Ne félj! Nem leszek én addig beteg, nem szabad betegnek lennem, mig a haza nincs megmentve, – válaszolta Kossuth önuralommal, miközben szemei lázas fényben lobogtak.
Kossuth érkezésének hire villámszárnyakon röppent szét. Csakhamar óriási tömeg gyült össze a városház előtt, s addig nem nyugodott, mig Kossuth az ablaknál legalább meg nem mutatta magát.
Másnap, mintha idegei aczélból lennének, daczolva a lappangó betegséggel, Kossuth csakugyan munkához látott. Kora reggeltől talpon volt, fáradt, intézkedett; s eközben a különféle hatóságok és testületek tisztelgését fogadta. A város polgárságának nevében előbb Szoboszlai Pap István ev. református püspök, majd Molnár Péter, róm. kath. prépost-plébános üdvözlé: mindakettő hazafias hévvel, meleg szeretettel.
Kossuthnak rendkivül jólesett ez a keresetlen fogadtatás. Másnap, – január 6-án, – mintegy válaszul, a következő lelkeshangu szózatot intézte a város népéhez:
A Nemzet Kormánya nevében!
Debreczen város közönségéhez!
Az országgyülés határozata következtében úgy a törvényhozótestület maga, mint az ország kormánya Debreczenbe megérkezett.
E tőzsgyökeres magyar város köréből fog Magyarország megmentetni és nemzeti szabadságunk biztosíttatni.
Igenis, meg fog mentetni és bizotsíttatni!
Kezességül szolgál erre az örökkévaló Isten Igazsága, mely meg nem engedheti, hogy a históriában példátlan ármány, gonoszság és istentelen hitszegés Magyarország igaz ügyén erőt vehessen.
Kezességül szolgálnak vitéz hadseregeink, melyek nem az önkénynek vak eszközei, hanem a szabadságnak rettenthetlen oszlopai, kiknek karjairól a lelkesült hazaszeretet villáma omlik a zsarnokság zsoldosaira.
Kezeskedik az egész nemzet, melynek népei ezrenként kelnek fel az ellenség oldalában és háta mögött. Az ellenség mélyen nyomult bár az országba, de azért meghódítottnak egy talpalatnyi földdel sem mondhat többet, mint ahol éppen pillanatnyilag megáll.
De kezeskedik főképen a Tiszának romlatlan szivü magyar népe, mely a multakban is hazánk szabadságának mindig dönthetlen oszlopa volt, melynek rettenthetlen férfias mellén mindig megtörtek az idegen zsarnokság nyilai; mely valahányszor e nemzet szabadságát veszély fenyegeté: mindig első volt a szabadságnak szent harczaiban, s utolsó volt, aki kezéből a fegyvert letevé. És soha sem tette le hamarébb, mint midőn elmondhatá, hogy: a haza megmentve van!
És láttam utamban a Kunság áldott térmezőinek férfias népét, mely szolgaságot nem tűrt soha; láttam szemeiben az igazságos harag villámait, hallottam ezernyi ezereinek ajkairól a menydörgő fogadást, midőn a haza ellenségeinek halált esküdött, s megesküvék: nem tűrni soha, hogy a Kunság szabad földét idegen járom nyomja.
Láttam a vitéz hajdukat, kiknek kebele oly gazdag dicső emlékezetben. Kik kitüzték Bocskay ősi zászlóját, mely alatt vérrel szerzettek magoknak szabadságot; kiknek a hazáért ontott vérökből a vallás- és politikai szabadság áldása terült a vésznek napjaiban; akik ma is hivatvák megtartani a hazának azon szabadságot, melyet ősei szereztenek. A zsarnokság zsoldosainak e rettegett ostorai ezerenkint állítják ki a honszeretettől hevitett férfiakat azon szent elhatározottsággal, hogy mig szabad hajdu él: Magyarország földét idegen zsarnok birni nem fogja.
És kezeskedik a szeplőtlen magyar eredetiségü Alföld tőzsgyökeres magyar fővárosa: a lelkes Debreczen, melyet Isten a végre választott ki, hogy kebelében emelkedjék fel a magyar nemzet szabadságának erős temploma.
Debreczen azon szikla, melyre fogja építeni Isten a magyar szabadság Szentegyházát, amelyen diadalmaskodni a pokol kapui soha sem fognak.
Debreczen lakosai! Polgártársaink! Ime, az országgyülés, s az ország kormánya testvéri bizalommal telepedik meg magyar vendégszerető tűzhelyeiteknél.
Megtelepedik azon bizodalommal, hogy körötökben a lelkesült hazaszeretet és igaz magyar érzelem tiszta levegőjét szivandja, amelynek éltető szellemét sem sötétben ólalkodó árulás, sem pulya gyávaság, sem zavargó rendetlenség nem fogja soha megfertőztetni.
Megtelepedik azon szent bizodalommal, hogyha kell, Debreczen lelkes magyarjainak tömegestől való fölkelése lészen az a zászló, melynek magasztos lobogására a Tisza népének ezernyi ezerei mint hegyről a hógomolyag le fognak omlani az ellenségre, hogy még csak hirmondó se maradjon közüle, ki elmondja a hitszegők fejének, hová temette a tiszai magyar nép azon zsoldos sereget, mely arról álmodozott, hogy édes hazánkat rablánczra fűzi.
Debreczen népe! Ime, én a nemzet nevében Debreczen városát a magyar szabadság őrvárosának nyilatkoztatom, s az országgyülést és a kormányt a debreczeniek becsületérzésének rendíthetlen sziklájára helyezem.
Kelt Debreczenben, január 6-án 1849.
A nemzet kormánya nevében
Kossuth Lajos,
a honvédelmi bizottmány elnöke.
a honvédelmi bizottmány elnöke.
Kossuth jöttével mozgalmas, nyüzsgő élet támadt a városban. Mintha országos vásár lenne, úgy özönlött ide mindenfelől a közönség: katonák, tisztviselők, a megriadt embereknek hosszu raja.
Csak az országgyülés tagjai gyülöngtek gyéren, lassan. Kossuth szinte nyugtalankodni kezdett már. Mi lesz küzdelmünkkel, ha az országgyülés össze nem jön? Hiszen ez a szirt, a melyen a viharzó hullámok közepette állunk; ez az alkotmányos jog forrása, a honnan védelmi harczunkhoz erőt meritünk. Maga a honvédelmi bizottmány sem egyéb, mint ennek a meghatalmazottja. Feloszolván az országgyülés: magától értetőleg a honvédelmi bizottmány küldetése is megszünik. Ez esetben pedig a nemzet, épp most, midőn a legnagyobb szüksége volna reá, kormány nélkül marad.
De az aggodalom felhői megől csakhamar kibukkant a remény biztató sugara. Egyre több és több orsz. képviselő jelentkezett a szállásoló-bizottságnál.
Kossuth, mihelyt annyi képviselő gyült össze, a mennyi a nemzetgyülés határozatképességéhez megkivántatik, azonnal ülést hirdetett.
Január 9-én, a ref. főiskola disztermében, tartatott meg az első ülés. De bizony szegényes volt. Mindössze talán százötvenen jelentek meg. Az elnökök közül senki. Pázmándy, mint tudjuk, leköszönt. „A bekövetkezett aggasztó események, – igy mentegetőzik jan. 5-ikéről kelt levelében, – oly leverőleg hatottak kedélyemre, hogy egészségem végkép elromolván, az elnöki tisztet tovább viselni nem vagyok képes. De mihelyt állapotom javul: örömmel foglalom el képviselői székemet a Házban.” Pálffy János, az első alelnök hasonlókép jár el; kicsinyes ürügy alatt nemcsak az elnökségről mondott le, de még a honvédelmi bizottmányból is kilépett. A másod-alelnök: Almássy Pál pedig kormánybiztos gyanánt Hevesben működött, s csak február 8-án jött meg.
JELENTÉS.
A’ diadalmas magyar fegyverek Ácsnál fényes gőyzelmet vivtak
ki. Velünk az Isten, ki a’ magyar’ igazságos ügyét veszni nem engedi!
ki. Velünk az Isten, ki a’ magyar’ igazságos ügyét veszni nem engedi!
Rövid ideig még béketürésre lesz szükésgünk; – de közel a nap,
midőn dicső seregeink megyénk felszabaditására bevonulandnak, és a ma-
gyar kard élét éreztetendik a’ zsarnok rabló osztrák csoporttal.
midőn dicső seregeink megyénk felszabaditására bevonulandnak, és a ma-
gyar kard élét éreztetendik a’ zsarnok rabló osztrák csoporttal.
Ne csüggedj tehát Vas megye lelkes népe! – közelget a szabad-
ság órája, mellyen ismét magyar törvény paizsa alatt álland a szabad pol-
gár. Magyarok, szabad magyarok leszünk; – és senki sem gátoland ezen
szent érzetünk nyilvánitásában; ismét az igaz magyar érzésű tisztviselő
foglalandja el hivatalos helyét, ’s minden honpolgár panaszos ügye, ez által
lesz elintézve. Bátorság tehát és kitartás!
ság órája, mellyen ismét magyar törvény paizsa alatt álland a szabad pol-
gár. Magyarok, szabad magyarok leszünk; – és senki sem gátoland ezen
szent érzetünk nyilvánitásában; ismét az igaz magyar érzésű tisztviselő
foglalandja el hivatalos helyét, ’s minden honpolgár panaszos ügye, ez által
lesz elintézve. Bátorság tehát és kitartás!
Elfoglalandom nem sokára a’ magyar törvényes ministerium által
rám ruházott hivatalos helyemet: kiszállok a’ sikra magyar Ország és nem-
zetiségünk elleneivel mérkőzni; – számot fogok vetni azon hivatalnokokkal,
kik az Osztrák kormánynak hódoltak. Mert tudd meg népe Vasmegyé-
nek, ezek hazaárulók, és mint ilyenek hadi törvényszék elé fognak állittat-
ni. – Nem nézheti, nem türheti tovább a’ magyar Kormány ezen gyáva fi
ainak ingadozását; – erélyesen tartozik mindenki igaz és szent ügyünk mel-
lett küzdeni.
rám ruházott hivatalos helyemet: kiszállok a’ sikra magyar Ország és nem-
zetiségünk elleneivel mérkőzni; – számot fogok vetni azon hivatalnokokkal,
kik az Osztrák kormánynak hódoltak. Mert tudd meg népe Vasmegyé-
nek, ezek hazaárulók, és mint ilyenek hadi törvényszék elé fognak állittat-
ni. – Nem nézheti, nem türheti tovább a’ magyar Kormány ezen gyáva fi
ainak ingadozását; – erélyesen tartozik mindenki igaz és szent ügyünk mel-
lett küzdeni.
Parancsolom tehát a’ tisztviselőknek, – hogy az Osztrák zsarnok
hatalomnak szolgálatot tenni ne merészeljenek; különben a’ felyebb érintett
legszigorúbb büntetést el nem kerülendik.
hatalomnak szolgálatot tenni ne merészeljenek; különben a’ felyebb érintett
legszigorúbb büntetést el nem kerülendik.
Kelt Győrött Nyárutó 13. 1849.
Ivánkovits János m. k.
Vasmegye t. h. Kormány-biztosa.
Vasmegye t. h. Kormány-biztosa.
Ily viszonyok közt az agg Palóczy László, ez a gyémántjellemü hazafi, mint a legkorosabb képviselő, foglalta el ideiglenes minőségben az elnöki széket.
Az elnöklemondás kérdésének elintézése után Kossuth lépett a szószékre. Amint beteges, szenvedő alakja feltünt az emelvényen, dörgő éljenzésbe tört ki a Ház.
Kossuth ezúttal igen tartózkodóan beszélt; de azért szavaiból kisugárzott a bizalom. A helyzetről tett mindenekelőtt kimeritő jelentést, s aztán igy folytatá:
– Seregeink, hála Isten, még megvannak. S nem kivántatik egyéb, mint hogy a népnek lelkesedése által támogatva, a tisztelt képviselőház a maga férfias kitartásával vezérelje az igazságos diadal felé; mert vezéreink akként vannak meggyőzödve, hogyha vesztett ütközetek baleseményei nehezednének is a hazára, valameddig a nemzetnek képviselete, kormánya és hadserege van, a végdiadal felett nem kell kétségbeesni. Azon vidéken vagyunk, amely vidék, valahányszor Magyarország szabadságáért küzdeni kellett, legkitünőbb volt a szabadság harczában. És a mely vidék soha sem tette le fegyverét, melyet Magyarország oltalmára emelt fel, valameddig fegyvere győzedelmével, vagy becsületes békekötéssel nem volt a nemzetnek szabadsága biztositva és kivíva. Ez a szellem most is megfogja hatni e vidék népét, s bizonyára nem fog kitérni a kötelesség elől, hogy a nemzetnek azon szabadságát, melyet ősei vérökkel szereztek, az utódoknak meg kell tartani, hacsak maradékainak átkát nem akarja magára vonni azon szabadság, odaengedéseért, melyet ezer év óta megtudott védeni a magyar… Hogy az ellenségnek pillanatnyi előnyomulását hadseregünk akadályozza, s hogy a lehető legrövidebb idő alatt támadólag lépjen fel: eziránt a kormány az intézkedéseket már megtette. S én ettől a hazának megmentését várom, mert én úgy ismerem a magyart, hogy bátorsága is inkább támadó, mint szenvedőleg természetü. A magyar, ha támadni kell, tán puszta kézzel is hamarabb veszi el az ágyukat, mintsem hogy fegyveresen a golyók előtt álljon. Óhajtom tehát, hogy a vezérek megértsék a nemzetnek ezen géniuszát…
– Igaz! Ugy van! Még semmi sincs elveszve. Győzni fogunk! – dörögte közbe érczes hangján Bónis.
Orosz kovás-puska 1849-ből.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
Kossuth ezután a hadviselés pénzügyi részének az ismertetésére tért át.
– A nervus rerum gerundium – igy szólt – a pénz. Erre nézve, azon határozatok nyomán, miket az országgyülés meghozott, már történt gondoskodás, hogy fennakadás ne legyen. Hanem már Pesten tapasztalható volt az aprópénznek nagy hiánya, s ezen fogyatkozást különösen a nép a kis forgalomban érzi. Tehát bátor volnék a t. Háznak becses engedelmét kérni, hogy 30 pkros és 15 pkros kincstári utalványokat legyen szabad készíttetnem, melyek pótolják az aprópénz hiányát. Tudósitom egyszersmind a Házat, hogy magyar feliratu rézpénz és kisebb 12 és 6 kros ezüstpénz veretése iránt is intézkedett a kormány. E részben nem kértem előleges engedelmet, mert nem volt rá szükség; hanem ami a kincstári utalványokat illeti, erre nézve bátor vagyok felhatalmazást kérni.
A fölhatalmazás megadatván, Kossuth ezzel a kijelentéssel végezte beszédjét:
– A honvédelmi bizottmány részéről méltóztassék a t. Ház elfogadni azon nyilatkozatot, hogy valameddig az országgyülés bizalma kisérni fogja lépteit, valameddig csekély tehetségünket, de becsületes akaratunkat a kormány vezetésénél igénybeveendi: addig éjjelünk és nappalunk minden fáradozására méltóztassanak számitani; s arra, hogy a vész legnagyobb idején sem fogunk lemondani…
Ujra fölzúgott az éljenriadal, de most még lelkesebben, és hosszasabban. Az ülésnek vége lőn. A ház tagjai egészen fölmelegedve, biztató reménynyel oszoltak szét.
Sokkal fontosabb volt ennél a január 13-iki: második ülés, mely alkalommal a békeküldöttség jelentése került tárgyalásra.
A megjelent képviselők száma immár kétszázötre szaporodott. Ujólag Palóczy elnökölt, a jegyzőséget pedig Irányi Dániel vitte.
A jelentés fölolvasása után azonnal megindult a nagyérdekü eszmeharcz, sorsdöntő megjelölése a nemzet további magatartásának.
Szacsvay Imre volt az első szónok.
– A hűség utját, – ugymond, – megtartotta a képviselőház az ellenkörülmények legsürgősebbjei között is. Mit kivántunk mi egyebet, mint megtartani azon törvényeket, melyeket nekünk a mult év első hónapjaiban királyi eskü biztositott? Mit kivántunk mi egyebet mint megtartani a háromszázados kötéseket? És megnyertük-e? Nem. Felterjesztett törvényjavaslataink maig is királyi helybenhagyás nélkül hevernek, országunk vérbe és lázadásba keverve. S mindezeket, – én nyiltan kimondom, mert nyilt szó férfi dolga, – s ismétlem, mindezeket a hitét megszegett, kötelességéről megfeledkezett és lázadásba keveredett királyi hatalom tette. A képviselőház, hogy kiméltessék a polgárvér, megpróbálta a kiegyenlitésnek utolsó stádiumát. És arra kaptuk ezen feleletet: „feltétlen megadás!” E szavakat magyarázni nem szükséges. A feltétlen megadás útja: kinyitó kilincse a szolgaság ajtajának és a nemzet elsülyedésének. Ezt a kilincset mi meg nem foghatjuk. A mi ügyünknek győzni kell. Ezen remény alapul a mult időknek adatain. De a reményről még az utolsó esetben sem szabad lemondanunk. Még a halálra itélt embernek sem szabad magát megölni; s nincs a hatalomnak joga valakit arra kényszeriteni, hogy saját életének ő maga vessen véget. Ha az öngyilkosságra leszünk kényszeritve: a kötelesség akkor is önfentartást parancsol, akkor is kötelességünk magunkat védelmezni. De ilyen helyzetben nem vagyunk. Tekintsünk a nemzet erejére. Mikor a nemzet összetart, mikor a rosszat büntetni fogjuk, mikor mindent elkövetünk arra, hogy a védelmünk egyetlen tere se adassék fel: akkor a pártos hatalomnak vagy a háborunak szele a magyar nemzetet elseperni nem fogja…
Élénk tetszéssel fogadta a Ház a fiatal szónok őszinte, igaz szavait.
Utána Asztalos Pál mármarosmegyei képviselő szólott, röviden, és bátoritólag.
– Véleményem ez: Készüljünk az élethalálharczra. S ha ellöké durva ellenségünk a béke olajágát, ám lássa, nem alaptalan reményre fektetem állitásomat, ha kimondom: mi győzni fogunk. A harcz balesetei ne csüggesszenek el, de Antaeusként erősitsenek. Kitartás, egyetértés és akarat, – s ezt a harczot mi nem fogjuk megbánni! Ha szabadságharczainkat tekintjük, a fenyegetett magyar faj soha ilyen erős nem volt; együtt áll, fegyveres erőnk pedig folyton szaporodik. Nem veszthetünk, csak mi ne veszitsük szemeink elől soha magas hivatásunkat. Egyébiránt kimondandónak vélem, hogy elküldött követeink békéltetési felhatalmazása megszünt.
Ujvidék ostroma 1849. junius 2-án.
(Egykoru kép.)
Majd Bezerédj István, a szegszárdi képviselő emelt szót, de már aggodalmaskodva, a „békepárt” szellemében.
– Nekünk ezek után csakugyan nem marad egyéb hátra, mint az igaz ügynek harczát folytatni. Mi az 1848-iki törvényeket védjük, miket a nemzet hozott, a király megerősített és életbe is léptetett. Mi tehát az önvédelem terén állunk, s bármiképen irtózunk is keresztény ember vérét ontani, az önvédelem szent kötelessége arra int, hogy ellenségeinket megsemmisítsük. Mindazonáltal a küldöttség visszahivását nem tartom czélszerünek; hanem kisértsen meg tovább is mindent, amit a nemzet becsületének, jólétének és szabadságának alapján megkisérthet.
Most jött aztán Kossuth, hogy ajánlatunk visszautasitásával szemben ő is kifejtse álláspontját. Nehéz szerep várt reá. Hisz az elcsüggedés, mint a hidegláz, még most is köztük lappangott. A „békepárt” immár szervezkedve lépett fel, s mindenáron azt akarta keresztülvinni, hogy a küldöttség próbáljon még egyszer szerencsét. Ez pedig egyértelmü volna gyöngeségünk beismerésével.
Kossuth tehát mindenkép azon volt, hogy a gyáva meghódolás e szégyen-ösvényéről visszatartsa az országgyülést. S ez sikerült is neki. A mint ajkán megeredt a bűbájos szó: egyszerre kiderült a legtöbb arcz. Valami jóleső melegség áradt szét a teremben: az önbizalomnak derűs verőfénye.
– Az örökkévaló gondviselés, – kezdé Kossuth beszédjét, – úgy akará, hogy azon időperczek óta, mióta arról van szó, hogy a nemzet ujjászülessék-e hosszu dicső életre, avagy meghaljon, – ezen perczek óta a körülmények viszontagságainál fogva inkább mint saját tehetségem és érdemeim miatt, az a szerep jutott számomra, hogy részt veszek dolgaink intézésénél. S épp ezért engedjék meg a tisztelt képviselők, hogy a békeküldöttség jelentésének értelmezésére nézve, egynémely körülmények felemlítésével alkalmatlankodjam…
– Halljuk! Halljuk! – zugták minden oldalról.
Kossuth pedig legnagyobb csöndben, a Ház tagjainak éber figyelme közt, imigyen folytatá:
… Az ausztriai ház, mely rég nem volna már, ha a magyar nemzetnek példátlan hűségü kegyelme nem tartotta volna meg, az ausztriai ház, mely a mult időkben is, igazán lehet mondani, ritkán volt isten által megáldva emberrel, aki mondhatta volna: „én tartottam fenn a dinasztiát,” hanem hol gazságok, hol váratlan körülmények vezették keresztül őket az életen; az ausztriai ház, mely istennek ezen különös kegyelmét azzal hálálta meg, hogy minden perczet, mely a despotizmusnak kedvezett, a népek leigázására forditott; az ausztriai ház, mondom, a mult márcziusi napokban Magyarország hüségében találta fel ismét támaszát. És a magyar igen keveset kötött ki ezen hűsége feltételéül; semmi egyebet, mint a mihez joga volt isten és a világ előtt: megtartását azon kötéseknek, melyeknek feltétele alatt tette ezen uralkodóháznak fejére a koronát. Magyarország nem hóditott tartomány, hanem oly önállású ország, mely három század előtt azt mondta a Habsburg-háznak: itt a korona, uralkodjál, de tartsd tiszteletben szabadságomat, melylyel birok. Semmi ujat tehát az utóbbi országgyülésen hozott törvények nem adtak; mert az önállás, melyet biztosítanak, ezer éves joga a magyar földnek. Más különbség nincs benne, mint pusztán az, hogy a körülmények változatossága szerint változott a kormányzatnak formája; a helytartótanács után jött a miniszterium, semmi egyéb okból, mint pusztán azon nézetből, hogy testület nem lehet felelős, s ezért a helytartótanács dolgait egyes emberekre kell bizni, kik felelhessenek a nemzetnek. Következéskép uj adomány, jogszerzés az 1848-iki törvényekben nem foglaltatik; s nem mondhatja senki, hogy nehéz körülmények közt csikarta ki talán a nemzet fejedelmétől, amit az, kedvezőbbé változván a körülmények, megtartani nem köteles. Igy áll a dolog, s nem is tettek ellene kezdetben kifogást, sőt azok ellenében, kik ezen uj országlásforma ellen fellázadtak: a fejedelem összehivta az országgyülést, hogy gondoskodjék védelmi eszközökről a pártütés elnyomására; maga hivta fel erre az országgyülést ama Ferdinánd, aki később, midőn kihasználták, lerugatott a királyi székről. Azon a téren áll tehát a nemzet, miszerint királya hivta fel, hogy védelmezze a hazát a pártütés ellen; azon a téren állunk, hogy akkor, midőn erőre kapott a lázadó, a pártütő: az udvar megforditotta a szót, s azt mondja: „nem az az áruló, kit én királyi esküm szerint annak bélyegeztem, kinek legyőzésére felhivtam a nemzetet, hanem ti, magyarok, kiket fölhivtam, hogy védelmezzétek a hazát, ti vagytok a pártütők; a ki pedig megtámadta az országot: az az én kedves hivem!” – Ezen az alapon állunk.
Tehát, ha van még az egekben isten, – miről kételkedni nem fogok soha az életben; – ha van igazságos Isten, lehet-e, hogy megáldja az ily alávaló, az emberi nyelvben ismert szavakkal eléggé nem bélyegezhető, irtózatosan istentelen bánásmódot, melyet elövetnek? Ha nyilt harczra léptek volna: „nem akarjuk megtartani a törvényt, legyünk ellenségek”, – ám jól van. De nem! Hanem kivitték seregeinket, s felhasználták a szabadság után sóhajtozó olasz nép leigázására, hónapokon keresztül áltattak és kecsegtettek. S mikor eléggé elzsibbasztottak, eléggé megnövelték a pártütés erejét: akkor a zendülőkhöz állott a királyi hatalom és a mi homlokunkra akarják sütni a pártütés bélyegét, s föltétlen megadásról beszél.
És már most kérdem, mi értelme van azon szónak: „Unbedingte Unterwerfung?”
Nem annyi-e ez, mint: Magyarország szünjék meg Magyarország lenni és legyen az ausztriai birodalom eldarabolt tartományai közül egy; nemzeti lét, országos existentia nélkül?
Nem annyi-e, hogy a nemzet irja alá saját halálának itéletét?
Már most kérdem a képviselőházat, melytől a béke ára gyanánt nem kevesebbet kivánnak, mint halált, a nemzetnek halálát, – ha nem is ember, kiben önérzet van; – ha nem is magyar, kinek a múltra visszaemlékezve kötelességei vannak ősei és maradékai irént; ha nem is képviselő, kinek szent tiszte megőrizni a nemzet jogait; – hanem csak féreg volna, nyomorult féreg, mely a földön csusz, s melynek azt kötik ki feltételül: béke lesz veled, hanem meghalsz, ha féreg volna, mondom, nem védené-e magát a halál ellen?
Mi rosszabb történhetik velünk, mint hogy kitöröljenek a nemzetek sorából?
Talán, hogy közülünk egy párnak fejét leütik, s az örökkévalóságba hamarébb mozdíttatnak át, mint különben a természet törvényei szerint történt volna?!
De ha a nemzettől kivánják, hogy haljon meg, nem volna-e gyávább, alávalóbb, nyomorultabb a féregnél, ha azt mondaná: meghalok?!
Előbb tehát megkisérti, védelmezi magát, hiszen ha elvész sem történhetik roszabb, mint hogy meghaljon, de jobb történhetik!
A halál, melyet itt elénkbe szabnak, bizonyos; de mely a harcz végén történhetik, nem bizonyos; mert van Isten az égben és a nemzetben erő; és ha élni akar, élni fog.
Én tehát nem arról beszélek, jó-e, tanácsos-e e téren alkudni, hanem azt mondom, hogy nem lehet.
Védjük tehát magunkat! S a békealkudozásokról többé szó se legyen, hanem vélekedésem szerint azt kell mondani:
Magyarország az önvédelem terén áll, oly igazságos téren, melynél igazságosabbat nem ismer a história. Mégis kinyujtá az engesztelésre karjait. De azt felelték: halj meg, ha békét akarsz.
Ha pedig úgy felelnek, nem tehetünk egyebet, mint hogy védelmezzük magunkat, mert hiszen halni lesz idő; erre még ráérünk akkor is, ha elvesztettük a nemzeti lét harczát.
Azt kérdi tán valaki: hát lehet-e valami remény a jó kimenetelre?
Erre ismét azt felelem: ha semmi remény nem volna is, ha nem is a valószinűség, de a véletlenségek sorában mégis megtörténhetik, hogy megmaradunk, ha védjük magunkat. De ha megadjuk magunkat, ugy bizonyosan elvesztünk.
Ezen a téren vagyunk, s igy az sem lehet kérdés, hogy lehet-e jó kimenetel, vagy nem?
Mert nincs egyéb választás, mint meghalni mindjárt vagy megkisérteni védelmünket. S ha ezt mondom: ne vegyék önök biztatásnak, ne tartsák kecsegtetésnek valamint azt sem, ha mondom, hogy e nemzet, ha élni akar, élni fog.
Ha a honvédelmi bizottmány, a nemzeti képviselők, vagy bárki azt mondja: ilyen, amolyan erősek vagyunk: ez czélra nem vezet.
A magyar nemzetnek millióit nem lehet legyilkolni; és ha elvész, csak öngyávasága által veszhet el.
Hasztalan minden kecsegtetés. Ha nem védelmezi magát a nemzet, ha nem áll fel, mint egy férfiu: úgy meg fog halni gyalázatosan. Ellenben ha védeni fogja magát: – megél. Fogja-e ezt tenni?
Kossuth pillanatra elhallgat. Delejező tekintetével végignéz a kipirult arczokon, s mintegy feleletre várva, még egyszer kérdezi:
– Fogja-e ezt tenni?
A Ház, mintha villanyütés érné, megmozdul, s a másik perczben mind a kétszáz ajakról fölhangzik az elhatározó válasz:
– Fogja! Fogja!
– Ha fogja, – szól Kossuth az ünnepélyes fogadalom hangján, – akkor esküszöm az örökkévaló Istenre, hogy akár én, akár más, aki a kormányon fog ülni, megmenti a hazát. De ha lemond a védelemről: akkor tessék leütni még ma a fejemet, mert nem tudom megmenteni a hazát…
Damjanich csibukja.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)
Erre megered a viharos taps, s fölzúg a szivből fakadó „éljen.” Az elnök alig képes a csöndet helyreállitani.
Kossuth, beszédjének mintegy folyományakép, most inditványaival lép elő:
… A mi a honvédelmi bizottmányt illeti, – igy kezdé rövid szünet után, – én nem az anyagi, de az erkölcsi felelősség tekintetéből, előre vagyok kénytelen kijelenteni, hogy a seregek kiállitása, fölfegyverzése és élelmezése bizony nagy bajjal jár, de meg fogjuk kisérteni. De arról, hogy a ki a harcztéren áll: kötelességét bátran teljesitendi-e, jótállani nem tudok. S azért kérem, hogy a képviselőház hozzon némely határozatokat.
Az egyik határozat vélekedésem szerint az volna, hogy méltóztatnék a képviselőház kimondani, mikép vették azon üzenetet, melyben halállal kinálnak; de erre nincs más felelet, mint az, hogy védeni fogjuk a hazát utolsó emberig, kötelességünkhöz hiven. Ezt kérem egy rövidre foglalt nyilatkozványban kijelenteni, s ezernyi példányokban a nép között kiosztani.
Másodszor, – s itt bocsánatot kérek, bizonyára méltóztatnak emlékezni az országgyülés első perczeiben egy alkalomra, midőn gyenge szózatommal felhivtam önöket, a nemzet képviselőit, hogy gondoskodjanak a hon védelméről; ekkor Nyáry Pál, s vele mindnyájan, midőn kétszázezer fegyveres embert kértem, felállottak mint isten lelkétől ihletett hazafiak, s felemelt kézzel azt mondották: „megadjuk!”
Nem tehát valamely formaszerü, hanem ilyen önkénytes esküre hivom önöket, melyben nyilatkoztassák ki, hogy mi, Magyarország képviselői, a harcznak utolsó perczéig együtt maradunk…
S most ujból egy fönséges, a maga nemében páratlanul álló jelenet következett.
A képviselők fölugrálnak helyeikről, s jobbjaikat esküre emelvén, felmagasztosult arczczal, lelkes hangon dörögték:
– Esküszünk! Isten minket úgy segítsen! Az utolsó perczig együtt maradunk, bármi történjék is!
Meglehet, – folytatá Kossuth, – hogy innen máshová is kell mennünk. De ha ez megtörténnék: magunkkal viendjük, mint hajdan a rómaiak házi isteneiknek szobrait, – keblünkben a hazafiságot, s azon elhatározott szándékot, hogy Magyarországot meg kell mentenünk. És ha vándorolni kell helyről-helyre, mig önök az eskühöz hivek maradnak: Magyarország nincs elveszve.
Ezután a háznak határozatát kivánnám arra nézve, hogy a gyáva megfutamlás a harcztéren, a nemzet által azon bünök közzé számittassék, melyek kérlelhetlenül halállal büntettetnek. Halál azon emberekre, kik a haláltól félvén, szaladnak. Ha fogják tudni, hogy szaladásuk végén halál vár reájuk: előre menendnek. Én azt eddig nem tehettem, de jelenleg szükségesnek tartom, hogy ki legyen mondva, miként Magyarország igazságos harczában a gyáva megfutamlás oly vétek, mint maga a hazaárulás.
Mondassék ki továbbá határozatilag, hogy a kormánynak legszorosabb kötelességévé tétetik arra ügyelni, hogy a hadjáratok által a föld népe semmi sanyargatást ne szenvedjen. És ügyelni arra, hogy aki rablást, vagy zsarolást követ el a népen, oly kérlelhetlenül lakoljon halállal, hogy az istennek könyörgése se menthesse meg. S méltóztassék kötelességét tenni a honvédelmi bizottmánynak, hogy mennyire csak az ország ereje engedi, mindazt, amit a nép kiszolgáltat, igyekezzék részint adóban elfogadni, részint készpénzzel visszatériteni. Mondassék ki az is, hogy ha valaki a hadjárat által kárt szenvedett, s a megtéritésre várakozni volna kénytelen: a nemzeti becsület oltalma által biztosittatik, hogy a had végével kétszeresen fog kifizettetni.
Még egy kérésem van. Méltóztassék elhinni, hogy ez a nemzet jó, a Tiszának népe romlatlan, becsületes és színmagyar. Mi itt szent emlékezetek földén élünk. Azon időkben, midőn a német császár zsarnokai szivták a nemzet vérét: felállott egy férfiu és a Tiszának népe; a vitéz hajduk őt körülseregelték, s megszerezték a nemzetnek politikai és vallási szabadságát. Itt állunk azon emberek maradékai közt, kik magokra hagyatva, oly körülmények között, midőn az országnak egy részét a török birta, más részét a német, – harmadik részében e derék nép megmentette az ország politikai lételét és vallásszabadságát.
Ily nép közepette vagyunk itt. E néphez szólani kell, fel kell rázni kebelében a multak emlékének húrjait; meg kell neki mondani, hogy az a hajdu és a Tiszapartnak azon embere, ki elég gyáva volna elveszteni azt, mit ősei nehezebb körülmények közt vérrel meg tudtak szerezni, nem lesz boldog soha e világon, mert szolgaságra fogja nevelni gyermekét, kinek első szava átok lesz apjára; s ki az Isten itélete szerint sem fog idvezülni, mert nincs nagyobb bűn, mint a nemzetnek halálát okozni. Halált okoz pedig az: aki elhagyja a nemzetet igazságos harczában, midőn a győzelem bizonyos. Azért én a nemzet szent nevében kérem a tisztelt képviselő urakat, használjanak fel minden alkalmat a néphez szólani, minél nagyobb körben, mentől nagyobb kiterjedésben, kiki úgy, mint keble istene vezeti.
Gr. Batthyány Lajos szivarszipkája.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)
Kéréseim ezúttal ezek. Én a honvédelmi bizottmány részéről nem igérhetek egyebet, mint becsületes igyekezetet. Mindent el fogunk követni, mi a körülmények nehézségei közt emberi erőtől kitelik, a haza megmentésére. Ezért elvállalom a felelősséget. Hanem hogy búza teremjen tenyerünkön, hogy táborainkban nemcsak seregünk, hanem az ellenség előtt is megálló seregünk legyen, arra nézve a felelősséget el nem vállalom. Tudom azt, hogy a harcziasságnak legjobb nevelője maga a harcz. Vannak honvéd zászlóaljaink, melyek gyakorlatlanok voltak, s nevök most már be van iktatva a rendithetlen magyar bátorság évkönyveibe; mint például a 9-ik honvédzászlóalj, mely a hadi-gyakorlottságnak hiányait lelkesedés által pótolva kivivta magának a dicsőséget, úgy mint hajdan korban legharczosabb seregünk: Mátyás fekete serege. Az a fő, hogy az Isten áldjon meg jó vezérekkel és áldjon meg több jó tisztekkel, mint eddig. És ezután adjon nekünk az Isten egyetértést. Egyetértést vezéreink között, hogy egyik a másiknak a dicsőségét ne irigyelje; s ne kalkulálja, hogy ha amazt segitem: az lesz Magyarország vezére; ha nem segitem: elvész a népszerüsége. S ne legyen senki, ki azt nézi, hogy ezen, vagy azon embert többnek tartja mától-holnapra a közvélemény mint engem, – hanem vállvetve igyekezzünk egymást segiteni éjjel-nappal. Ha lelkesitjük a népet és felvilágositjuk a jelenlegi viszonyokról, akkor nekem, ha a nemzet is úgy akarja, reményem van, hogy megmentjük a hazát.
Ennyit akartam mondani; méltóztassék megengedni, ha túlcsapongó valék beszédemben. Összevonom előadásomat. Mi egyezkedni akartunk, ők harczot akarnak. Tehát legyen harcz! A védelemnek harcza legyen köztünk és az igazságos Isten lgyen velünk!
Talán egynegyed óráig tartott a lelkesedés kitörő vihara, amidőn Kossuth nagyszabásu szónoklatát befejezé. De azért a vita mégis csak tovább huzódott. Fölállt Nyári Pál, a béketörekvések egyik legtekintélyesebb támogatója, s beszélni kezdett, csipős gúnynyal, érdesen.
– Ne kiabáljunk sokat, – úgymond, – hanem tegyünk. Miről van most szó? Magyarország gyülése deputácziót küldött az ellenség fővezéréhez, s az el nem fogadtatott; mire egyik képviselőtársunk azt mondja, hogy nem egyezkedik a világon senkivel. Nem erről van itt szó, hanem arról, hogy tartsuk meg a nemzetet. Az efféle túlzó nyilatkozatokhoz vajmi csúful illik a futás. Hagyjuk el tehát a szószátyárságot, s mondjuk ki, hogy nem mi, hanem a haza van veszélyben a miatt, mert az arisztokraczia annak idejében nem engedte, hogy a nemzet őserejét kifejtse. Ennek az arisztokracziának a műve, hogy nem fejlettek ki köztünk tehetségek, melyek most mint Napoleon, vagy Washington állanának, hanem csak jószándéku, de gyáva, tehetetlen és a nagy feladatoknak megfelelni nem tudó táblabirák vagyunk. Nincs bennünk több, mint jó szándék. Nagy veszélyben van a haza, s nekünk kell követni mindent, hogy el ne pusztuljon. Itt csak arról van szó: mit bizott reánk a haza. A képviselő ennél tovább ne menjen, mert tüstént megszünt képviselő lenni. Az a képviselő, aki azért küldetett ide, hogy oltalmazza meg azt, ami van, s megtámadás esetén elveti kezéből a mankót, a melyre támaszkodnia kell, s más nem ismert dolgok után kapkod: ép oly bűnt követ el, mintha feladná azt, ami van. Röviden tehát azt mondom, hogy Kossuth Lajos inditványát elfogadom, de azon hozzátétellel, miszerint kimondassék, hogy a nemzet minden lehetőt megpróbál a békés kiegyenlitésre. Ne higyje senki, hogy az gyöngeségre vall, mert csak az erős ember tud kérni, a gyönge ember épp úgy mint a gyönge nép, vagy kötekedik, vagy hizeleg. Tehát van erő a nemzetben; volt erő akkor is, midőn küldötteket menesztett az ellenfélhez, s van most is, mikor azt mondja: „nem akarom, hogy milliók vére folyjon, most is békére nyujtom kezemet.” Azt kivánnám tehát kimondatni, hogy mi erőszakkal voltunk a védelmi térre szorítva; védjük magunkat, a meddig lehet, fel nem adjuk a nemzet szabadságát; – mindamellett a nemzet törvényes jogainak és függetlenségének alapján minden pillanatban készen vagyunk a békére.
Orosz czinderes-lőfegyver 1849-ből.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
A békepárt, élén Kazinczy Gáborral, tüntető éljenzéssel fogadta Nyári pótindítványát. Kossuth, nehogy beszédjének hatása megrontassék, kénytelen volt még egyszer felszólalni.
– Én akként tettem meg indítványomat, hogy mondjuk ki azt: Magyarország a királyi esküvel szentesített törvények alapján áll, ezen a téren megtámadtatott, ezen a téren irtó harcz folyik ellene. Magyarország kényszerülve van a védelemre. S mégis mikor magát védelmezi, akkor azt mondja: „legyetek méltányosak, igazságosak, ne bántsatok minket és egyeztessük ki a dolgot.” És nekünk erre azt felelik: „Nem, hanem kiirtjuk az országot.” Ha tehát a mi békés, a mi törvényes ajánlatunkra kiirtással felelnek, arra mi nem felelhetünk mást, mint azt, hogy „kénytelenek vagyunk magunkat védeni.” Én tovább nem mennék. Benne van a törvényes kényszerített védelem, s hogy mi semmi uj jogokért nem harczolunk. De hogy azt mondjuk ki, hogy akármelyik kigondolható esetben is…
– Ezt senki sem akarja kimondani! – kiáltott közbe ingerülten Nyári.
De hát akkor mi az inditványa? – folytatá kérdőleg Kossuth. – Ha mi kijelentjük, hogy az 1848-iki törvények alapján készek leszünk békét kötni, ha ez az inditványa: akkor mondjunk ki annyit, hogy az 1848-iki törvények által szentesitett önvédelem terén állunk, de ne mondjuk ki azt, hogy minden körülmények közt be fogjuk érni ezzel, mert akkor egyenetlen harczot vivunk az ellenséggel. Ha az az értelme Nyári képviselő inditványának, hogy békére hajlunk: ez igazán magában értetik, mert hisz a harcz örökké nem tarthat. Én kimondhatlanul szeretném Magyarország önállását biztositva látni. És ha onnan tulról azt mondanák: „sok az adósságunk, segitsetek egy kicsit;” – én bizony számitást tennék, mert a háboru sok pénzbe, sok vérbe kerül. Vagy ha azt mondaná Ausztria: „mi fogunk benneteket védeni fegyveres erővel, ahányszor Magyarország pártütők által megtámadtatik, de kötelezzétek magatokat, hogy ti is adtok nekem segitséget, a mennyi szükséges lesz;” – ekkor is előbb számitást tennék. Ez, ugy gondolom, szintén nincs a 48-iki törvényben, hanem a béke okáért számitást tehetnénk. De azt nem mondanám ki, hogy semmi esetben nem fogunk kivánni többet, mint az 1848-iki törvény. Ha nem ez volt az inditvány: akkor nincs ellene szavam; de ha az a czélzata, hogy bármiként forduljanak is a körülmények: a 48-iki alapján mindig mindent elegendőnek fogunk találni; ha ez volt az inditvány: akkor nem helyeselhetem.
Nyári még egyszer sikraszállt inditványa mellett.
– Megmondom, miért kivánom én, hogy határozatunkban a béke fölemlittessék. Magyarországon senki sem tudja, mert a Ház nyiltan sohasem mondta ki, minő téren állunk. Minket megtámadtak, védelemre szorittattunk; s mégis mi mindent beszélnek rólunk. Egy külföldi ujság péládul azt írta, hogy a végczél nem egyéb mint az, hogy Kossuth Lajos megkoronáztassa magát…
Roppant zaj keletkezett erre a bántó gyanusitásra.
– Ostobaság! Hogy lehet efajta dolgokat itten fölhozni! – kiáltották innen is, onnan is.
– Pedig igy van! – vágott vissza Nyári. – Egyik erről beszél, másik respublikát mond, s a harmadik nem tudom minő képtelenséget. Nagyon szükséges, – szólt aztán tovább, – hogy ha valaki a szerencse idején nem volt határozott, legalább akkor legyen az, mikor a veszedelem szélén áll. Ne csináljunk illusiókat, hanem mondjuk ki tisztán, minő alapon védekezünk. Adott az isten a magyarnak agyába velőt, karjaiba erőt, – használjuk fel azt okosan. Magunkra vagyunk hagyva, Európa rokonszenvére nem számithatunk; ily viszonyok közt tehát legalább azokat az erőket, amelyek most tőlünk el vannak zárva, ne hagyjuk pangásban. Az alap: 1848. Ép oly kötelesség, hogy ezt az alapot védjük, mint kötelességünk, hogy ne vigyük tovább, mint ezen statusquo megtartásáig; s ha lehetséges, eszközöljön békét, mielőtt a nemzet elvéreznék, vagy az ország elfoglaltatnék. S én mindezeket nem Windischgrätz miatt, a kivel ugyis tisztában vagyunk már, hanem Magyarország érdekében hozom fel. Mert ha nem tudja az ellenség által megszállott rész minő alapon állunk, s ha egyedül a Tisza környékére terjeszkedünk ki, ez a vidék egymagában az országot meg nem mentheti; de ha az egész ország tudni fogja minő alapon vagyunk, s résztvesz, ha csak erkölcsi segélylyel a védelemben: akkor győzni fogunk…
– Szavazzunk! Szavazzunk! – tört ki a türelmetlenség jobbfelől.
– Az ilyen eljárás hozzá illett a rendi országgyüléshez, amikor minden harmadik szó az volt, hogy „szavazzunk”; de nem illik közzénk, – kiáltotta a zajongók felé Nyári, s ezzel haragosan leült.
A békepárt részéről még egy szónok: Hunfalvy lép sorompóba, de szavai elvesznek a növekedő zajban.
Palóczy, az elnök végre fölteheti a kérdést:
– Nyári Pál pótindítványát elfogadja-e a Ház, vagy nem? Akik elfogadják: álljanak fel.
De bizony alig emelkedik fel tizenöt ember; ezek is olyan húzódozva, mintha röstelkednének. A túlnyomó nagy többség, Kossuth indítványának a szellemében, következő határozati javaslatot fogadta el:
Miután a magyar nemzet nem valami uj jogok megnyerésére, hanem csupán királyi esküvel is biztositott, s most hitszegőleg fegyveresen megtámadott ezredéves országos létele, önállása és alkotmányosságának megvédése végett kényszerült az önfentartás természeti törvényénél fogva szinte fegyveresen ellenállani;
s miután, hogy a további vérontást megszüntesse, az alkotmány biztositásának feltétele alatt maga részéről békeajánlatot tőn, s ahelyett, hogy az elfogadtatott volna, az ausztriai császár teljhatalmu fővezére által a nemzet küldöttsége népjogellenesen letartóztatott, s föltétlen alávetés követeltetvén, az alkotmány megsemmisitésével az ország elfoglaltatni és katonai kormány alá vettetni fenyegettetik:
a képviselőház ezen feleletből teljesen s a legméltóbb indignációval meggyőződvén, mikép az ausztriai ház, mely eddig fennállásáért is annyi hálával tartozik ezen nemzetnek, oly fenhéjázó hangon s oly zsarnok feltételeket nem átall szabni, minőket még tökéletesen megvert nemzet irányában sem szabad tennie, holott a magyar nemzet eddig nemcsak leverve nincs, sőt seregeink száma és vitézsége és a nép áldozatkészsége győzedelmet is igér, egy akarattal elhatározta,
miszerint országos lételét, függetlenségét, alkotmányát és nemzetiségét utolsó emberig, utolsó csepp vérig tovább is védelmezni fogja.
Ennek a sorsdöntő határozati javaslatnak a kapcsán kimondta egyúttal a nemzetgyülés:
Először: Aki a csatamezőn megfutamlik: hazaáruló gyanánt fog bünhődni.
Másodszor: A kormánynak gondja legyen, hogy a nép a hadjárat folyamán lehetőleg kiméltessék; a zsarolókat és fosztogatókat büntesse halállal.
Harmadszor: A közönség által adott bárminémü élelmiszer készpénzzel fizetendő, vagy pedig számíttassék az adóba. Arra az esetre, ha az állam pénzügyi viszonyai a rögtönös fizetést nem engednék: a háboru befejezésével, mihelyt lehetővé válik, a jogos követelése mindenkinek kamatostól fog visszatéríttetni. A képviselőház ezt a kötelezettséget a nemzet becsületének oltalma alá helyezi.
Elhatározta végül, hogy az ország népéhez egy ujabb fölvilágosító szózat intéztessék. A manifesztum elkészítését az ékespennáju Asztalos Pálra bizták.
„A magyar nemzet országos lételét, függetlenségét, alkotmányát és nemzetiségét utolsó emberig, az utolsó csöpp vérig tovább is védelmezni fogja.” – Ez volt tehát feleletünk Windischgrätz dölyfös üzenetére.
S ezzel ujra megindult a honvédelem nagy munkája; talán még fokozottabb erélylyel, mint az őszön. Pedig úgyszólván mindent előlről kellett kezdeni. Hiszen a főváros megszállásával a legtöbb alkotásunk rombadőlt. Nemcsak a hadfölszerelés akadt fön, hanem az államigazgatás is. Ugy voltunk, mint a hajótörött, kit a viharzó tenger puszta szigetre dob.
Igaz, megvoltak még harczos csapataink; alig egyéb. De oldalunknál állt az elhagyottaknak Istene. És ismétlődött a mult hónapok csodája. Az alföld hóborított mezőin csakhamar egy uj, erős fellegvára épült szabadságunknak. A magyar nép honszerelme építé föl.
Emberfeletti az a tevékenység, amit a honvédelmi bizottmány, – Kossuth Lajossal az élén, – a megpróbáltatás e szörnyü napjaiban kifejtett. Csüggedetlen szorgalommal egyik szálat a másik után sodorta, hogy az ország népével az összeköttetés fentartható legyen. Az államgépezet, néhány nap mulva ujból működni kezdett. A postaigazgatóság, mely szintén Debreczenbe tétetett át, csakhamar kijelölte a postaforgalom uj vonalait. A bankóprés éjjel-nappal zakatolt, s vasméhéből csak úgy szórta az egérszürke 30 krajczáros és a csokoládészinű 15 krajczáros kincstári utalványokat. Az ezüst- és rézpénz verése pedig Nagybányán folyt, hasonló sietéssel.
Az aprópénznek egyáltalán mindvégig nagy szükében volt a közönség. Windischgrätz, aki pedig eleintén, persze kényszerüségből, maga is egy- és kétforintos magyar bankóval fizetett, csakhamar összes pénzjegyeinket kitiltá a forgalomból. E miatt aztán, főkép az üzletvilágban, mindenféle óriási zavar keletkezett. Pangásnak indult minden: ipar, kereskedelem. Akárhányszor megtörtént, hogy ráfizetéssel sem lehetett például egy ötöst fölváltani. Jellemezvén az akkori pénzviszonyokat, azt mondhatnók, hogy egy rézkrajczár becsesebb volt, mint a forintos bankjegy. A legtöbb városi hatóság csakhamar úgy segített a bajon, hogy a saját felelőségére 1, 3, 6, 10, 15, 20 krajczáros pénzutalványokat nyomatott, s ezeket hozta forgalomba. Rozsnyó városának volt talán a legtöbb ilyen utalványa; az 1 krajczárostól fel: egészen az egyforintosig, minden fajtából. A rozsnyói polgár fittyet hányt a dulakodó világnak. Neki bőven volt odahaza saját gyártásu pénze.
Tassy Végh Bertalan, honvédezredes.
(A kolozsvári ereklyemúzeum arczképgyüjteményéből.)
Im, az egykrajczáros pénzutalványuknak a szövege:
Rozsnyó bányaváros pénztári utalványa
Egy pengő krajczárra.
E jegyek:
1. A városi pénztár által álladalmi bankjegyekkel biztosittatnak.
2. Hamisitói a városi hatóság által fenyittetnek.
3. Visszaváltásuk határideje a város által határoztatik meg; minek közzétételétől számitva nyolcz nap alatt beváltandók; különben érvénytelenek.
Rozsnyó, 1849. junius 10.
A 15935 sz.
Főjegyző:
(Aláirás)
(Aláirás)
Ilyenformáju volt a többi város, mint Losoncz, Tolcsva, S. A. Ujhely, Munkács, Sárospatak, Ungvár, Pécs, Liszka stb. aprópénz-utalványa is. De sőt olyik nagybirtokos is használt eféle saját kibocsájtásu pénzt; igy, a gróf Zichy László alsó-péli uradalma, már február végén ilyen szövegü utalványokkal fizetett:
……szám.
6 kr. azaz Hat krajczár ezüst pénzben, melyet Gróf Zichy László gazdasági pénztára ezen jegyért azonnal kifizet Alsó-Pélben február 28. napján 1849.
(P. H.)
(Aláirás.)
Bergernek, az aradi vár makacs védőjének meg gömbölyüre vágott papiros-krajczárjai voltak. Az aradi ereklye-muzeumban most is látható e papundekli-krajczárokból néhány darab.
A közönség, keserű humorával „muszáj-bankók”-nak nevezte el ezeket a különböző magán-utalványokat, s mert csakugyan szüksége volt reájok, hát aggodalom nélkül el is fogadta.
Kossuth, mihelyt csak egy kissé megvethette a lábát: azonnal a további csapatszervezéshez fogott. Minden törekvése odairányult, hogy seregeink ne csak számbeli erőre nézvést állják ki az ellenséggel a versenyt, de a fölszerelés tekintetében is.
Eleinte bajjal ment a dolog. Debreczenben nem volt hely a különféle gyárak fölállítására. A honvédelmi bizottmány, Vetter tanácsára, végre is abban állapodott meg, hogy Nagyváradon, amely hadműveleteinknek mintegy középpontját képezte, állíttassék fel a hadi-szertár.
Úgyis történt. Akár csak a tündérmesékben, varázslatos gyorsasággal indult meg az átköltözés. Január közepén Nagyvárad már egy óriási gyártelephez hasonlított. Az ódon, düledező vár, mint hajdan, ismét Mars szolgálatába került. Ide helyezték el a fegyvergyárat. Az emeleti szobákban ezer fegyverkovács munkált a puska, szurony, kard készítésén. Földszinten volt a töltény-műhely, a vár pinczéiben pedig a gyutacsgyár. A gépek szakadatlan dübörgéséből szinte kihallatszott a biztatás: „Siessünk, siessünk, veszélyben a haza.”
Falragasz 1849-ből.
(Az eredetinek kicsinyitett mása.)
Polgárok!
Győzelmesen közelg a magyar hadsereg a nem
soká egészen felszabadult Magyarország fővárosához.
soká egészen felszabadult Magyarország fővárosához.
Mi néktek szabadságot, függetlenséget és békét
hozunk!
hozunk!
Mi elhozzuk néktek ezen legdrágább kincseket,
hogy azokat jövendőben élvezhessétek.
Mi tehát felszólitunk benneteket napi foglalko-
zástokat elővenni, hogy a fővárosban a béke és csend
semmi által meg ne zavartassék.
hogy azokat jövendőben élvezhessétek.
Mi tehát felszólitunk benneteket napi foglalko-
zástokat elővenni, hogy a fővárosban a béke és csend
semmi által meg ne zavartassék.
Mi testvérileg üdvözlünk benneteket, és lelke-
sedve felkiáltunk veletek:
sedve felkiáltunk veletek:
Éljen a haza!
Éljen a szabadság!
Éljen a mi kormányelnökünk,
sulyosan veszélyeztetett hazánk
megszabaditója Kossuth Lajos!
sulyosan veszélyeztetett hazánk
megszabaditója Kossuth Lajos!
Pestmelletti tábor, 1849-ik évi april 25-én.
Aulich,
tábornok és a második hadtest parancsnoka.
tábornok és a második hadtest parancsnoka.
Az ágyuöntő-műhely csakhamar szintén működni kezdett. A föld népe most már itt halmozta össze érczét, s harangjait.
A tetétleni református pap, a község megbizásából maga ment templomuk ezüstcsengésű harangjával Nagyváradra. Midőn átadta, igy szólt Rombauer gyárigazgatónak:
– Eleget szolgált az Istennek, hadd hirdesse most már szenvedő hazánk dicsőségét.
És köny csillant meg szemében.
Egy Skopál nevezetü tüzérfőhadnagy a Kongrév-röppentyük gyártásának titkát leste el valahol. Addig próbálkozott, miglen sikerült néhány darabot csinálnia. Nagy öröm lett erre a gyárban. Hiszen csak ez hiányzik még, hogy csapataink hadfölszerelése teljes legyen.
– Tudnék én ezeknél jobbat is csinálni, – mondotta a főhadnagy Lahner tábornoknak, – csak mintám lenne.
– Igaz, igaz, – válaszolt Lahner elgondolkozva, – csak mintánk volna. No, majd talán kerítünk.
Nyomban irt Kossuthnak, Kossuth pedig Perczelnek; s egy hét mulva már megvolt a szükséges minta. Egy egész röppentyű-üteg. Elvették az ellenségtől. Igy ment az akkor.
Az egyenruhák készítésére Lukáts Sándor kormánybiztos ügyelt fel. Lázasan folyt itt is a munka. Több mint négyszáz szabósegéd éjjel-nappal dolgozott a különféle ruhadarab összeállításán. A posztónemü élelmes kereskedők által Sziléziából csempésztetett.
De a honvédelmi bizottmány éber gondoskodása még ennél is tovább terjedt. Több alkalmatos helyen, igy: Török-Szent-Miklóson, Tisza-Füreden, Ujvásáron élelmi- és lőszer-raktárakat rendezett be. Nagyváradon, Debreczenben, Karczagon, Szoboszlón, Nagy-Károlyban, Egerben stb. pedig, szakszerű gondos felügyelet alatt, tábori kórházak létesültek. Sőt még a rokkantakról is történt gondoskodás: Szatmáron megnyilt az első honvéd-menedékház.
Ezzel kapcsolatosan, immár harmadszor, országszerte megindult az ujonczozás is. A Windischgrätz által megszállott vidék sem maradt figyelmen kivül. A hazaszeretet, mint az éltető napsugár, behatolt a gyász e helyeire is. Bizalmi embereink, legtöbbször titkon, lopvást benéztek mindenhová, s bizony elhozták a honvédnek való legényt az ellenséges tábor közepéből is. Alig múlott el nap, hogy Várad utczáinak csöndjét föl ne verte volna a bevonuló ujonczok búcsúdala. Félszeg mozdulatokkal, kopottas polgári ruhában jöttek; s délczegen, pompás fölszereléssel távozának. A fegyverfogásokat legtöbbnyire a csatatéren tanulták meg: ágyu-kommandóra.
Seregünk ilykép napról-napra nőtt, ámde szakértő tisztekben még mindig nagy volt a hiány. S ennek tulajdonítható főképen, hogy hadműveleteinknél hiányzott az egység. Ugyszólván minden csapatvezérünk a saját kénye-kedve szerint harczolt. Kossuth tehát a hadigazgatást is egészen ujjászervezte. Vetter, a vezérkar központi főnöke, báró Stein Miksa mérnök-kari ezredes személyében kitünő munkatársat kapott. Több más czélszerű ujítás is történt. Az ekként ujjászervezett vezérkari irodának az volt egyik legelső teendője, hogy szétszóródó csapataink hadtestekké alakíttassanak. A beosztás a következő vala:
Bányai Julia, – Sárosy Gyula néven 1848–49-ben honvédszázados.
(A kolozsvári ereklyemúzeum gyüjteményéből.)
I. Hadtest. A középmagyarországi sereg. Vezér: Mészáros, majd Klapka.
II. Hadtest. A feltiszai sereg. Vezér: Perczel, később Dembinszki.
III. Hadtest. A bács-bánsági sereg. Vezérek: Eleintén Kiss Sándor és Vetter; később báró Vécsey és Damjanich.
IV. Hadtest. A bács-bánsági tartalék-hadsereg. Csapatainknak az alvidékről való távozása után alakíttatott. Parancsnok: Hadik ezredes, később Perczel Mór.
V. Hadtest. Az aradi ostromsereg. Parancsnok: Máriássy, utána Gaál Miklós.
VI. Hadtest. Az erdélyi hadsereg. Vezére: Bem tárbornok.
VII. Hadtest. A feldunai hadsereg. Vezére: Görgei Artur főparancsnok.
VIII. Hadtest. A komáromi várőrség. Parancsnok: Majthényi István ezredes, később Klapka.
IX. Hadtest. A péterváradi őrség, Bezerédy ezredesnek a közelben táborozó osztályával.
Az volt a Kossuth terve, hogy az I-ső, II-dik, III-dik és a VII-dik hadtestekből egy tekintélyes fősereg alakíttassék, amely aztán rátermett vezér parancsnoksága alatt támadólag lépjen fel a császáriak ellen.
De hol az a férfiu, akire ily nagy haderő vezetését, a győzelem reményének a kilátásával, bizni lehetne?
Mészáros otthonosabb volt a hadügyminiszteriumban, mint a csatatéren; jellemes, buzgó katona, de nem vezér. Vetter tábornok nem birta csapataink bizalmát; Görgeiben meg, a váczi pártütés óta, Kossuth nem bizott. Bemre Erdélyben volt szükség. Többi parancsnokainkról pedig szó sem lehetett. Hiszen, legalább eddig, még egyikök sem adta valami fényesebb tanujelét hadvezéri tudásának. Harczoltak oroszláni bátorsággal, de sikerük legtöbbnyire a véletlen esélyeitől függött.
Hosszu töprengés után Kossuth végre is abban állapodott meg, hogy a külföldön tekint szét alkalmatos vezér után. Párisban, a politikai menekülteknek e kedvelt gyülőhelyén, lakott egy kiváló emigráns, aki mint tábornok dicsőséges részt vett az 1830-iki lengyel szabadságharczban. Gróf Dembiniszki Henriknek hivták. Noha elvonultan élt, híre mégis nagy volt; s gróf Teleki László párisi megbizottunk utján hozzánk is eljutott.
Kossuth választása Dembinszkire esett. Hátha épúgy beválik ez is, mint Bem. Azonnal írt Teleki grófnak, hogy beszéljen Dembinszkivel, s ha csak lehetséges, nyerje meg ügyünk számára. A tárgyalás csakhamar megkezdődött. Dembinszki, aki küzdelmünk sikerétől szerencsétlen hazájának a fölszabadulását várta, hajlandó volt szolgálatunkba lépni; kikötötte azonban, hogy a lengyel hadseregben viselt altábornagyi rangja meghagyassék. S Dembinszki január elején útra is kelt Magyarország felé.
Gróf Dembinszki Henrik lengyel főuri-családból 1791. január 16-án Krakkóban született. Katonai tanulmányait a bécsi mérnökkari akadémiában végezte; innen azonban, anélkül, hogy tényleges szolgálatba lépett volna, hazament, hogy résztvegyen I. Napoleonnak Oroszország elleni hadjáratában. A fiatal Dembinszki Szmolenszk bevételénél annyira kitünteté magát, hogy ott: a véres harczmezőn maga Napoleon nevezte ki századossá. A rémes hadjárat befejezésével külföldre ment; majd visszatérvén, ősi birtokán kezdett gazdálkodni. E csöndes foglalkozása közben érte az 1830-iki lengyel szabadságharcz. Dembinszki az elsők között volt, a ki hazája védelmére kardot rántott. Rendkivüli bátorságánál és nagy tehetségeinél fogvást rohamosan haladt előre. Csakhamar hadosztály-parancsnok lett, az osztrolenkai véres ütközet után pedig, midőn csapatjával hosszu bolyongás után Varsó alatt megjelent, az egész felkelő sereg vezetése reábizatott. Csakhogy ekkor vége lőn már mindennek. A lengyel nép ujolag orosz rabigába került. Deminszkinek, mint annyi más honfitársának, szintén menekülnie kellett a bitó elől. Egyptomba utazott, ahol az alkirály: Mehemed Ali, seregének az ujjászervezésével bizta meg. Innen aztán, midőn a szervezést befejezte, Párisba vonult, s különféle iparvállalatokba fogott. Itt érte a Kossuth meghivása. Dembinszkinek, mint látni fogjuk, szabadságharczunkban kiváló szerep jutott; s ha annyi a szerencséje, amennyi jóakarat lakozott benne: bizonyára fényes eredményekhez jut. A temesvári csatavesztés után ismét Párisba menekült, ahol 1864. junius 13-án halt meg.
Dembinszki, – írja egyik kortársa, – csontos arczu, őszbevegyülő ember volt. Közel hatvan év terhe nyomta vállait, de azért fürge és munkabíró. Katonáinak a szeretetét azonban zárkózott természete miatt nem tudta megnyerni. A vezérek legnagyobbrésze meg éppen gyülölte. Pedig Dembinszki mindvégig nemes önfeláldozással küzdött ügyünk diadaláért.
Hadvezéri képességéről pedig Klapka, emlékirataiban igy emlékezik meg:
…„Már föllépésének első idejében láttuk, hogy Dembinszki alaptalan bizalmatlansággal volt eltelve a hadtest-parancsnokok iránt, tanácsaikat elutasítá, s csak legközelebbi környezetének a befolyása alatt állott. Ennek az lőn a következménye, hogy ép oly kevéssé ismervén az osztrák hadviselést, mint a mi csapataink szellemét, – a gyors és erőteljes működés babérhozó mezején a kedvező pillanatokat rendszerint messze terjedő tervek kidolgozásával és előkészítésével vesztegette el. Eközben az egészen közel fekvőt, amely után csak a kezét kellett volna kinyújtania, egészen szem elől téveszté, vagy pedig fonákul ragadta meg. E mellett a határozatlanság és habozás folytonos kisérői voltak intézkedéseinek”.…
Dembinszki, mint emlitettünk, mihelyest gr. Telekivel rendbejött, nyomban útnak indult. Kassa felől, az ellenséges táborokon keresztül, mint jámbor czukorkereskedő lopózott hazánkba. Január 19-én este már Debreczenben volt.
Későn érkezvén, csak másnap délelőtt jelentkezhetett Kossuthnál, aki természetesen kitüntető szivességgel fogadta. Sokáig maradtak együtt. Kossuth megismertette politikai viszonyainkkal, csapatjaink elhelyezésével. A beszélgetés folyamán, persze, szóba került Görgei is.
– Szégyenlem bevallani, – mondotta Kossuth az elkeseredés hangján, – hogy én, a magyar kormány elnöke, maig sem tudom: Görgei serege hol van. Pedig hány követet menesztettem utána, hogy érintkezésbe léphessenek vele. Mind hiába! Egy sort, egyetlen szót nem tudok tőle válaszul nyerni. Görgei, akit én alacsony rangból oly magasra emeltem, hálátlannak bizonyult a haza iránt, s hálátlannak irántam.
Ennek az elitélő nyilatkozatnak a kapcsán legott fölajánlotta Dembinszkinek a főparancsnoki állást.
A lengyel szabadsághős eleintén tudni sem akart a dologról.
– Kijelentettem már Teleki előtt is, – felelé, – hogy minden leszek, csak főparancsnok nem. Az önök küzdelme nemzeti háború; s az ország méltósága azt követeli, hogy magyar álljon a hadak élén.
– Igaz, ez volna a legjobb; – jegyezte meg Kossuth, – de ha nincs arravaló ember sorainkban. Aztán ön, tábornagy úr, nem is idegen; hisz lengyel, s igy testvérünk.
Dembinszkinek, aki hiu ember volt, úgy látszik, tetszett a bók. Már nem szabadkozott.
– Ám legyen; elfogadom, ha a szükség úgy parancsolná. Csak arra kérem, hogy várjunk még egy kis ideig. Előbb tájékozódni szeretnék.
Abban egyeztek meg, hogy Dembinszki, – altábornagyi rangjának a megtartásával, – egyelőre csak mint tanácsadó fog működni; még pedig a tiszai táborban: Perczel mellett. Vezéri kinevezése majd csak akkor hozatik nyilvánosságra, ha a négy hadtest, a melyből a fősereg alakitandó leszen, összpontosul. Ugyanekkor tétetik közzé csapatainknak hadtestekre való uj beosztása is.
A különböző hadiszervezkedés ezernyi-ezer szála mind Debreczenben futott össze. Debreczen volt a sziv, a mely életet öntött a magyarság zsibbadozó tagjaiba.
A peredi csata térképe.
(Vivatott: 1849. jul. 21.)
S ez a sziv, csaknem félévig: a nemzet szive, büszkén, vidáman dobogott. „Pest a legnagyobb városa Magyarországnak, de a hű Debreczen egész Magyarország kicsinyben,” – jegyzi meg találóan egy akkori lap. Ha valaki csupán a közhangulatból itél: alig hitte volna el, hogy a város egy rettentő háborunak a középpontja. Az utczákon élénk zaj, a nyüzsgő emberek arczán valami könnyelmü pajzánság. A „Bika,” a „Fehér ló,” úgyszintén a többi kisebb-nagyobb vendéglő s mulatóhely éjjel-nappal zsufolásig tömve. Innen is, onnan is kihangzott a csalogató czigánymuzsika, kisérve egy-egy dévaj kurjantással:
Ejhaj, ejhaj, igyunk rája;
Úgyis elnyel a sír szája!
Úgyis elnyel a sír szája!
Főkép tavasz felé, egyik népgyülés a másikat érte. Mennyi égdöngető beszéd hangzott el ilyenkor! De a közönségnek mégis csak Besze János orsz. képviselő volt a legkedvesebb szónoka. Tagadhatlan, hogy az egy Kossuthot kivéve, a ház tagjai közül senki sem tudott úgy a nép nyelvén, mint ő. Csakhogy Kossuth művész, Besze pedig naturalista. Jóizű humorával, bizarr eredetiségével lelket tudott verni még a haldoklóba is. Ahol ő megjelent: ott a bizalom verőfénye sugárzott szét. Egyszer az ágyunak, amitől a nemzetőr leginkább félt, ilyen magyarázatát adta:
– Csodálatos, – úgymond, – hogy vannak emberek, akik az ágyutól félnek. Nevetséges! Mi az ágyu? Az ágyu semmi egyéb, mint hosszabb és vastagabb csövü puska, amelyből nagy golyókat lőnek, de a miket vajmi könnyü elkerülni. Pedig, ugy-e senki sem fél közülünk a puskától?
– Nem bizony! – kiáltott közbe egy öreg czivis.
– No lám; hát hogyha a kis puskától nem félünk; – ugyan miként lehet félni attól a nagyobb ostromba puskától, amelylyel még jól czélozni sem lehet?
Persze, kaczagott mindenki; s az „otromba nagy puskától” nem félt többé a nemzetőr sem.
Gelich Richárd, aki mint Stein Miksa segédje ez időtájt szintén Debreczenben tartózkodott, igy emlékezik meg az itteni mozgalmas életről:
… Debreczen – írja Gelich, – melynek lakosai megkétszereződtek, egy nagy táborhoz hasonlított. Toborzási asztalok voltak a nyilvános helyeken felállítva, melyekhez százanként gyülekeztek az emberek, hogy az uj honvédzászlóaljakba sorakoztassák magukat, nagy ujonczszállítmányok mentek Debreczenen át gyűlhelyeikre; s ujonnan fölszerelt zászlóaljak, lovas századok és ágyu-ütegek vonultak keresztül a városon, hogy hadosztályaikhoz csatlakozzanak. Az utczákon mindennemü szekerek torlódtak, élelmiszereket és lőkészleteket szállítva. Számtalan ló, mely a huszárság és tüzérség számára volt rendelve, a távol tiszamelléki pusztákról hajtatott ide, s a nyilt tereken, a legázolt kertekben tereltetett össze. S igy ment az naponként.
És a háború és pusztítás közepette Debreczenben éjjel-nappal zajos élet uralkodott. A nyilt terek gyülések helyéül szolgáltak, a melyeken a nép emberei háborut és forradalmat hirdettek. A templomokban a papság komoly szavakat intézett a néphez, s makacs ellenállásra buzdított; a vendéglőben pedig a fiatalság szónokolt. Zeneszó hangzott mindenfelé éjjel-nappal, mintha Magyarország valamennyi czigánya Debreczenben adott volna egymásnak találkát. Még az a bizonyos hölgyvilág is, amelynek hajlama nagyon kozmopolita, még ez is nagy számban sereglett össze Debreczenben, hogy a jó hazafiakat kedvben tartsák. A kávéházak és vendéglők ezernyi-ezer ember gyülhelyéül szolgáltak, kik mindnyájan mulatoztak, mintha a szerencse napjaiban élnénk. A kártyázás szintén mindenütt nagyban folyt. Daczára azonban a roppant néptömegnek: bőségben volt mindenféle élelmiszer; de úgy ennek, mint minden egyéb áruczikknek, valamint a szállásoknak is az ára igen magasra szökött. Külön feljegyzésre méltó, hogy az egész idő alatt Debrerczenben példás rend uralkodott, s alig fordult elő kihágás. Úgy látszott, mintha a polgárság maga tüzte volna ki a rend fentartását föladatul. Pedig a katonai őrség, a csaknem százhatvanezer főre megszaporodott lakossághoz képest, alig volt említésreméltó számban; mindössze talán egy zászlóalj gyalog, s egy század lovas.…
Damjanich tábori sapkája.
(Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)
A szabadsajtó, kiszoríttatván a fővárosból, szintén Debreczenbe menekült. A „Közlöny”, a „Márczius Tizenötödike”, a „Charivari” uj erővel itt folytatá hazafias működését. Jókai Mór szerkesztésében márczius 9-én megindult a békepárt közlönye is: a hirhedett „Esti Lapok”. Ennek az ellensulyozásául Madarász József a radikális irányu „Debreczeni Lapok”-at alapította; a mely azonban igen rövid ideig élt. Volt ezekenkivül még egy fürge helyi ujság is: az „Alföldi Hirlap”; szerkesztője: Telegdi Lajos és Szanka József.
Az irodalomnak csaknem valamennyi jelese: Vörösmarty Mihály, báró Jósika Miklós, Pállfy Albert, Jókai Mór, Bulyovszky Gyula, Vachott Sándor, Kúthi Lajos, Lauka Gusztáv, Sárosy Gyula, Tóth Lőrincz, Vas Gereben (Radákovics), Bernáth Gáspár, Csernátony Lajos, Vajda János stb. – mind idesereglett. Koronként eljött Petőfi, sőt szalontai magányából: Arany János is.
S csakhamar üditő szellemi-élet pezsdült Debreczenben. Igaz, hogy ez a komor idő nem volt alkalmas mélyrehatóbb irodalmi tevékenységre; de egy-egy fölvillanyozó czikkel, vagy lángoló harczidallal majd mindegyikök hozzájárult a közlelkesedés fokozásához.
Ezekben a mozgalmas napokban került ki a sajtó alól: az „Arany Trombita” is, Sárosi Gyulának e nagyhirű versesmunkája. Az „Arany Trombita” eredetileg a ponyva részére készült, de úgy korfestő tartalmánál, mint művészi szerkezeténél fogvást magasan fölötte áll az eféle ponyva-termékeknek.
Sárosi tizenkét énekben, vagy a mint nevezi: „lehelet”-ben elmondja szabadságharczunknak egész keletkezését. Hangja népies; ámde, annyi metsző gúny, keresetlen humor, hazafias tűz váltakozik benne, hogy igaz gyönyörűséggel olvasta a művelt közönség is.
S az „Arany Trombita” csakhamar szokatlan népszerűségre tőn szert. Szavalták mindenfelé; sőt egyes részeit, így a többi közt „A huszár”-ról szóló nyolczadik fejezetet könyvnélkül tudta még a falusi gyerek is. Besze János, mikor kifogyott a beszéd anyagából, változatosság kedveért rendszerint az „Arany Trombita” egy-egy leheletét fujta el hallgatóinak. De elszavalta egyszer maga a költő is, még pedig a sebesült honvédek javára. A tréfás meghivó, amit a közönséghez intézett, így hangzik:
Az aradi vértanuszobor.
(Zala György szoborműve.)
Sárosi Gyula
folyó évi 1849 junius 1. napján, pénteken délutáni negyedfél órakor a kollégyiumban, a mint csak szusszal birja, a világ hallatára megfujja az
„Arany trombitát”,
melyet az örök igazság parancsolatjára a népnek mondva készitett.
Aki hallani akarja, tegyen le az ajtónál kicsinye-nagyja a megsebesült katonák számára jópénzben egy forintot; vagy előre váltson jegyet reggeli 9 órától 10-ig a kollégyiom kapujánál.
Az egésznek savát-borsát Szabó úr társaságának kántusa fogja megadni, mig a trombitás lehelletet vesz, gyöngyörüséges nótákat énekelvén.
A karzatokat csak fehér cselédek foglalhatják el.
Jertek el atyafi! jertek el egy szóra,
Kik hajlandók vagytok minden szépre, jóra.
Megfúvom harsogó Arany Trombitámat,
Ezt a nektek csinált uj verses munkámat.
Mit Besze Jánostól hallátok több versben,
Elfúvom én amugy nem pusztán, ha’ versben?
Elfúvok mindent a hitszegő császárról,
S eblábán nyargaló familiájáról;
Mik a mult márczius óta nálunk estek,
Mindent, no de mindent magyarán lefestek.
Egy jó forintotok ám hiszen megbánja:
De sérült huszártól eb az, a ki szánja.
Nem elég a huszárt vigasztalni szóval,
Ha vérzik a sebe, kössük be bankóval.
Ha jól esett itthon ülnünk a kuczkóban,
Mig a szegény huszár fülig járt a hóban,
Ugy, hogy némelyiknek elfagyott a lába:
Dukál, hogy egy bankót nyomjunk tarsolyába.
Jertek; aki ott lesz, isten is megáldja,
A trombitás pedig addig is kivánja:
Hogy oly kazal bankó hulljon égből rája,
Mint az öreg anyám tornyos nyoszolyája.
Kik hajlandók vagytok minden szépre, jóra.
Megfúvom harsogó Arany Trombitámat,
Ezt a nektek csinált uj verses munkámat.
Mit Besze Jánostól hallátok több versben,
Elfúvom én amugy nem pusztán, ha’ versben?
Elfúvok mindent a hitszegő császárról,
S eblábán nyargaló familiájáról;
Mik a mult márczius óta nálunk estek,
Mindent, no de mindent magyarán lefestek.
Egy jó forintotok ám hiszen megbánja:
De sérült huszártól eb az, a ki szánja.
Nem elég a huszárt vigasztalni szóval,
Ha vérzik a sebe, kössük be bankóval.
Ha jól esett itthon ülnünk a kuczkóban,
Mig a szegény huszár fülig járt a hóban,
Ugy, hogy némelyiknek elfagyott a lába:
Dukál, hogy egy bankót nyomjunk tarsolyába.
Jertek; aki ott lesz, isten is megáldja,
A trombitás pedig addig is kivánja:
Hogy oly kazal bankó hulljon égből rája,
Mint az öreg anyám tornyos nyoszolyája.
Lassankint, – igaz, hogy nagy ügygyel-bajjal, – kerékvágásba zökkent az országgyülés is.
A képviselőház január hó folyamán csak hat ülést tartott; februártól kezdve azonban csaknem minden harmadik-negyedik nap. Mihelyt túlestek az ujjáalakulás zsibbasztó nehézségein: nyomban az igazolásokra került a sor. Szükség volt erre is, mert vajmi sok ember hiányozott még. Irányi Dániel inditványának megfelelőleg kimondta tehát a Ház, hogy az a képviselő,
a) aki 1849. márczius 1-éig Debreczenben meg nem jelenik, s távolmaradása nem igazoltatott;
b) aki Debreczenből engedély nélkül megy el;
c) aki tovább marad, mint a mennyi időre szabadságideje szól, s elmaradását kellőképen nem igazolja;
a törvényhozótestület tagjainak sorából kitöröltetik, s kerülete uj képviselőválasztás megejtésére fog utasíttatni.
A szigoru intézkedés hasznosnak bizonyult. A Ház tömörebb és összetartóbb lett, a képviselők száma pedig tetemesen megszaporodott. Sőt, a midőn ügyünk jobbra fordult: olyanok is előkullogtak, akiknek heteken át még csak a hirét sem lehetett hallani. S az igazoló bizottság szépen visszafogadta őket. Kossuth egy alkalommal föl is szólalt e lagymatag eljárás ellen.
– A t. Ház – így nyilatkozott, – némelyek iránt tulságosan kedvezéssel jár el; s olyanokat is visszafogad kebelébe, akik a vész napjaiban félrevonultak. Kijelentem, hogy én mint a kormány vezetője csak olyan országgyülésnek akarok kifolyása lenni, amely a veszély idején együtt volt, s amelynek politikája előttem tudva van. Óhajtom, hogy a Ház ezen színt tisztán tartsa meg, az országgyülés maradjon, a mint van; ne pedig, hogy derülvén, más alakot öltsön magára azon emberek ideözönlésével, kik velünk nem osztoztak a veszélyben, következőleg eljátszották azt a jogot, hogy a nemzet sorsa felett intézkedhessenek.
Pedig ekkor még 107 képviselő hiányzott. De ezek már nem részesültek elnézésben. A Ház, az igazoló-bizottság jelentése alapján, csakhamar intézkedett, hogy kerületeikben irassék ki az uj választás. Erre azonban a legtöbbhelyt nem került a sor. A roppant zürzavarban nem jutott reá idő. A Debreczenben megjelent összes képviselők száma tehát körülbelől 290–300 lehetett. Az üléseket azonban, – minthogy sok volt köztük a kormánybiztos, – rendszerint 240–260 képviselő látogatta.
Sokkal nagyobb baj volt a felsőházzal. Ezt az ósdi és rozoga intézményt csaknem egészen rombadöntötte a tomboló vihar. Tagjai szétrebbentek, mint a verébcsapat, ha közeledik az ölyü. Báró Perényi Zsigmond, a felsőház hőslelkü elnöke úgyszólván az egyedüli, a kiben megvolt a bátorság, hogy a menekvő kormányt idáig kisérje.
Perényi lelkeshangu szózattal fordult társaihoz, s a szenvedő haza nevében kérve-kérte őket, hogy törvényhozói kötelmökhöz képest, siessenek Debreczenbe; még napidíjakat, sőt szálláspénzt is igért nekik. Mindhiába. Talán három-négy főispán jött el. Elmult január, elmult február: s a felsőházat még csak ülésre sem lehetett öszehivni. Pedig már az alkotmány formáinak a betartása okából is múlhatlan szükség volt erre.
Ismételt nógatásra végre mégis csak összeverődött néhány főrend. Ám, botránkoztatólag kevés. Az első ülésen, mely márczius 12-én tartatott meg, csak tizennyolczan jelentek meg.
Sztojka Imre báró, ez a kiváló főúr, a hívek leghívebbje, nem állhatta meg, hogy ki ne fakadjon e bűnös közöny miatt.
– Fájdalommal szemlélem, – úgymond, – hogy mindazok, akiknek kötelességük lett volna, mint Pesten, úgy itten is megjelenni, nincsenek itt. Mert a mint látjuk, a herczegek közül egy sem; a 24 püspök közül csak kettő, 60 főispán közül alig négy; s a számtalan gróf és báró közül alig néhányat van szerencsém itt tisztelhetni. Minthogy ez a körülmény igen aggasztó, a tisztelt elnök urat felkérendőnek vélném, hogy a ház tagjainak névsorát terjeszsze elő, melyből kitünnék, s láthatná az egész nemzet, kik a valóságos hazafiak. A rosz hazafiak közé számítom azokat, akik midőn Pestről elköltöztünk, itt meg nem jelentek. Pedig itt lehetnének, épp úgy, mint a képviselőház nem egy tagja, aki az ellenség által megszállott területről is eljött, otthagyva családját, vagyonát; s mégis eljött, hogy a haza megmentésében résztvegyen. Ha a képviselőház tagjai ezt megtehették, hasonlóképen cselekedhettek volna a felsőház tagjai is, de mert elmulasztották: méltán a rosz hazafiak közé sorozom őket. Ezek közé tartoznak továbbá azon hazaárulók, kik czimboraságban vannak az ellenséggel; továbbá azok, kik fegyverrel kezükben, sereget gyüjtenek az ország megtámadására, s gyilkoló kézzel döfik a tőrt tulajdon édes anyjuk szivébe, mely őket ápolá. Igaz, büntető hatósága nincs a Háznak, de szükséges, hogy az egésségeseket elválasszuk a rühesektől. Tudnunk kell tehát, kik a valóságos hazafiak; tudnunk kell, kik vannak itt és kik maradtak el? Szükséges ezt tudnunk azért is, hogy számolhassunk velök: ha az isten megáldja fegyvereinket. Ha pedig az isten, mindenhatóságánál fogva elhatározná hazánk enyészetét: akkor legalább tudja a nemzet, kik azok, kik által történt veszedelme, hogy az olyanokat az egész nemzet átka kisérje sírjokba, onnét a pokolba; s igy vegyék érdemlett jutalmukat!
Kitörő tetszés fogadta a honszeretetnek ezt a szivből fakadó igaz megnyilatkozását.
Kossuth nyilatkozata, midőn Guyon a komáromi várba indult.
(Ezt az iratot Guyon magával vitte.)
Majd Perényi, az elnök emel szót. Beszédje halk, nemes szép arczán ború. Szinte úgy tetszik, mintha őszülő fürtjei körül már ott ragyogna a vértanúság glóriája.
– Tegnap, – ígyen szólt – még azt gondoltam, hogy a mai ülésen mintegy huszonnégyen leszünk. S úgy látom, hogy mindössze csak tizennyolczan vagyunk; noha, amint azt még Pesten elhatároztuk, legalább húsz tag kivántatik arra, hogy határozat hozassék. De remélem, hogy ismételt sürgető felhivásom következtében néhány nap mulva elegendő számban tanácskozhatunk. S ez annyival kivánatosabb, mert ha valaha, úgy most szükséges, hogy tudja a nemzet, mikép a képviselőház nézetét a felsőház is osztja. Ámbár a mai ülésen a tagok megkivántató száma nincs meg, tekintettel a rendkivüli viszonyokra, mégis azt indítványoznám, hogy jelentse ki magát a tisztelt Ház határozatképesnek.
Ugyis történt. S a felsőház, mindjárt az első ülésen, vita nélkül hozzájárult a képviselőház minden eddigi javaslatához.
A főrendek száma később mégis valami negyvenre szaporodott. Ennél azonban soha sem voltak többen.
Az országgyülés menete kezdetben elég nyugodt folyásu volt. Napirendje leginkább a hadijelentések fölolvasásából állott. Élénkebb és hosszabb vita csupán a vésztörvénykezésről szóló törvényjavaslat körül fejlett ki.
E javaslat szerint a honvédelmi bizottmány az ország bármelyik pontján, ahol ennek szükségét látja: rögtönösen itélő biróságokat állíthat fel. A biróság öt tagu, s egyaránt itélkezhetik polgár és katona fölött. Itélete halálra szól, amely a fellebbvitel mellőzésével, három óra alatt végrehajtandó.
A törvényjavaslat értelmében, – a húsz éven alóliak, elmebetegek és várandós asszonyok kivételével, – állás- és rangkülönbség nélkül rögtönitélő biróság elé állitandó:
a) Ki a magyar haza, annak polgári alkotmánya, független önállása, s területi épsége ellen valósággal fegyvert fog, vagy másokat ily cselekvésre izgat.
b) Ki az ellenséggel czimborál, annak szabad akaratból, tettleges kényszerités nélkül, bármi szolgálatot tesz: kémül szolgál; eleséget, fegyvert, pénzt visz; zsoldosokat szerez, utat és ösvényt mutat, irott, avagy szóbeli utasitással segedelmére van.
c) Ki az ellenség rendeleteit, intézkedéseit s csábitó felhivásait ellenállhatlan kényszerités közbejötte nélkül foganatba veszi és terjesztgeti.
d) Ki Magyarország katonáját, s bármely más polgárát; ugyszintén bárminémü fegyvert, lőport, s egyéb hadiszereket az ellenség kezébe szolgálat.
e) Ki ellenállhatlan kényszerités közbenjötte nélkül az ellenségtől hivatalt, vagy bárminémű megbizást elfogad, s annak érdekében működik.
f) Ki az ország hadseregét vagy annak osztályát, vagy szolgálatban eljáró hivatalnokát, biztosát, futárát szándékosan tévutra vezeti.
g) Ki az ország seregének élelemmel, zsolddal, szállással való ellátását, vagy tovább szállitását tettlegesen és szándékosan akadályozza.
h) Ki reá bizonyitott ártanivaló rosz szándékkal, az ellenség hadseregének erejéről, számáról, irányáról s győzelmeiről nagyitva koholt álhirekkel a közönséget rettegésbe hozza, nyugtalanitja, lázitja.
i) Ki az országgyülés, annak határozatai, rendeletei és intézkedései ellen engedetlenségre izgat.
k) Ki magánál tudva ellenséges katonát, vagy kémet rejteget.
Rögtöni rajtakapás esetében az ily bünösök bárki által elfoghatók, s az illetékes polgári, vagy a legközelebbi katonai hatóságnak adandók át.
E vas szigoru, ámde szükséges javaslat febr. 9-én került a Házban tárgyalásra; s több napig tartó élénk eszmecsere után, némi csekély módositással, egész terjedelmében elfogadtatott.
S a vésztörvényszék (ez volt később a nevök) az ország veszélyeztetett pontjain csakhamar megalakultak. Tisztitó működésök jun. 20-án szünt meg. Ekkor a kormány egyedül a honárulási bűnperek vitelére Budapesten állitott fel egy külön vegyes biróságot.
Míg Kossuth teljes erejével a nemzet mielőbbi fölfegyverzésén munkált: azalatt a békepárt viszont arra törekedett, hogy lobogó harczikedvünk kioltassék.
Mi volt tulajdonképpen ez a békepárt? A képviselőház egy kisded csoportja, – alig husz-huszonöt ember, – a mely, félvén a következményektől, a nemzet és az uralkodóház közötti viszályt, ha áldozatokkal is, békességes úton szerette volna kiegyenlíteni. Vezére: eleintén Batthyány Lajos gróf, később Kazinczy Gábor, majd Nyári Pál.
Fornet Kornél, a III-ik honvéd utász-zászlóalj parancsnoka.
(A kolozsvári ereklye-múzeum arczképgyüjteményéből.)
S ameddig Battyhány állt az élén: működése ellen nem is lehetett kifogást emelni. Nyiltan és nemesen küzdött. Cselekedeteinél kizárólag a hazának java volt az irányadó.
Nem úgy Debreczenben. Itt már egészen letért a régebbi ösvényről. Nem a békének, de a zavaroknak lőn az előmozdítója. A sértett hiuság, a kielégítetlen dicsvágy, a titkos bosszu, a gyáva félelem mind a békepárt fehér lobogója körül csoportosult. Maga Nyári, ez a különben jó hazafi, sem vala ment e közös hibáktól. Támadásainál őt is vajmi sokszor elvakította az a mély ellenszenv, amelylyel Kossuth iránt viseltetett.
A békepárt immár annyira nem volt válogatós az eszközökben, hogy még a „Közlöny”-t is fölhasználta a saját zavaros czéljainak az elősegitésére.
A hivatalos lap február 9-diki számában Jókai Mór, a „Közlöny” egyik munkatársának a tollából hosszabb vezércikkely jelent meg, a mely az országgyülés határozatával egészen ellentétes nézeteknek ad csalogató hangot.
Még nem dőlt el a harczi koczka, – úgymond a czikk, – még nem jött el a minden napok vége, még van idő megállani. De a mi a harcz kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a harcz végén. Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk; de a király is mindent elveszthet, ha a sors számára vetett vakot. Neki a mi veszteségünkből semmi haszna, nekünk az övéből semmi. És a harcz kimenetele kétséges.
Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból fogadtuk el. Mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyest azok biztositva leendnek, megszününk áldozni a nemzet vérével. S legyen bárki, ki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogitani tudja: helyt adunk neki az ország kormányán…
Tehát le a fegyverrel! Adjuk át a kormányt Windischgrätznek, aki, mint szózataiban hirdeti, szintén országunk boldogitására törekszik.
Következő nap, február 10-én aztán jött a másik, még furcsább közlemény. Ez is a Jókai Mór tollából eredt.
… Mentől beljebb megyünk a harczi mozgalmakba, – igy ír a többi közt, – annál több adatunk van arról meggyőződni, hogy sem a császár, sem a praetendens, sem tán maga az egész császári család nem faktor a mostani eseményekben.
Hogy a császári család személyileg nem vesz részt nagyobbszerü politikai kombinácziókban: az régi dolog, és mindig úgy volt. Vagy kapacitás hiánya, vagy testi gyöngeség, vagy hajlamok gátolták őket ebben. Egyszóval ők mindig inkább magokat jó embereknek, mint eszes embereknek szokták nevezni. S ez dicséretökre válik.
Jelenleg is a császár Prágában, a praetendens és István herczeg Hradsinban, mind a hárman hihetőleg orvosi felügyelet alatt vannak. Zsófia herczegasszony ezalatt Münchenben, János herczeg pedig Frankfurtban mulat. Mindannyian távol vannak a mozgalmak szinhelyéről, meg tán hirétől is…
Belháboru nem ad sem dicsőséget, sem hasznot az uralkodónak, még teljes győzelem esetére sem. Az pedig: hogy valaki csupa vérengzési vágyból tulajdon haszna ellen tartományokat depopuláljon, ha emberi szenvedély volna is, de bizonyára nem a Habsburg-család szenvedélye. Itt egyesek érdekei dolgoznak. Főszerepet visznek a cseh arisztokraczia követelései…
A branyiszkói csata 1849. február 5.
(Egykoru vázlatok után.)
Bár úgy lett volna! De a szomoru valóság mást beszél. Sajnos, az uralkodócsaládnak nagyon is bő része vala a háború ilyetén alakulásában. Köztudomásu, históriai tény ez. Hiszen zsoldos csapatai közel egy esztendő óta viaskodtak immár ellenünk. És Jókai mégis azt irja, hogy erről a szörnyü nemzetirtásról úgy Ferencz Károly főherczeg, mint Zsófia főherczegasszony mitsem tud. Vajjon ki hiszi el?
Ez a hang nem a békevágyó hazafi, hanem az „Unbedingte Unterwerfung” embereinek a hangja volt.
A meghódolás politikájának ez a leplezetlen hirdetése óriási feltünést keltett. A megbotránkozás annál nagyobb volt, mert úgy látszott, mintha a két czikk tulajdonkép a kormány nézeteit tolmácsolná.
A képviselőház aznap éppen ülést tartott. Madarász József a napirend előtt szót kért:
– Interpelláczióm van. Kérdem, hogy a „Közlöny” február 9-diki és 10-diki számaiban Jókai Mór aláirásával megjelent czikkek szellemét magáévá teszi-e a honvédelmi bizottmány?
Kossuth nem volt jelen. A honvédelmi bizottmány nevében tehát Nyári felelt; s röviden kijelenté, hogy a két czikk bizonyára a kormány tudomásával jelent meg, mert hisz Jósika Miklós báró, megbizásukból, minden nap átnézi a hivatalos lap közleményeit.
Nagy zúgás támadt erre. A többség sehogy sem volt megelégedve a kitérő válaszszal. Harmadnap, február 12-én tehát ujra szőnyegre került a titokzatos ügy.
Most már Kossuth maga válaszol, még pedig egészen máskép, mint Nyári. Előadja, hogy a kormány megbizta ugyan Jósikát a „Közlöny” czikkeinek az előleges átnézésével; de ez sok bajjal járt. Jósika tehát úgy segitett magán, hogy a czenzurázás helyett a „Közlöny” munkatársainak az országgyülés és a kormány politikája szellemében néhány általános utasitást adott. A szóbanforgó czikkelyeket Jósika tehát nem látta, s igy azok a honvédelmi bizottmány tudta nélkül csempésztettek a „Közlöny”-be. Nagyon természetes, hogy a két czikkely irányzatát sem teheti magáévá a kormány.
– Különben, – igy végezte beszédjét, – aki a kormány politikáját tudni akarja: annak kijelentem, hogy nekünk, kik a haza védelmi terén állunk, csak kettő lehet feladatunk. Egyrészt óvakodni attól, hogy a jelen körülmények vontató kötelére vonjuk a jövőt, melyet nem ismerünk; másrészt védelmezni a házat akképen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlitésének semmiféle útja bevágva ne legyen, hogy a nemzet, bölcsessége és a körülmények szerint akként intézhesse dolgait, a mint a legjobb s legtanácsosabb. Ha tehát a Ház tőlem, Kossuth Lajostól azt kérdi: republikánus vagyok-e, vagy monarchista, erre nem felelek; hanem ha azt kérdi: mit akar a kormány és micsoda politikát követ? Azt mondom, követi azt a politikát, hogy védeni akarja a hazát igazságtalan megtámadás ellen, s e védelem közben semmi utat nem akar elzárni, hogy Magyarország ügyei, a nemzet jogai, becsülete és szabadsága alapján úgy egyenlittessenek ki, mint a körülmények szerint legtanácsosabb lehet.
A békepárt, a melynek sugalmazásából irta Jókai a két megtévesztő czikket, ilykép lelepleztetvén, a „Közlöny” hasábjain, persze nem fondorkodhatott többé. Uj szócsőről gondoskodott tehát, s csakhamar meginditá az „Esti Lapok”-at. Szerkesztője természetesen Jókai lett.
De az uj lap, ámbár ügyesen volt szerkesztve, labanczkodó iránya miatt sehogy sem tudta megnyerni a közönség tetszését. Változtatott tehát a harczi modorán, s a személyeskedések terére lépett. Madarász László, a rendőrügyek intézője volt támadásainak első czélpontja.
Madarász már állásának természeténél fogva sem lehetett népszerü. De a békepárt szemében volt egy másik nagy hibája is: rendkivül ragaszkodott Kossuth Lajoshoz. Heves, modortalan, gyanakvó; de rendületlenül hív a függetlenség eszméjéhez. A békepárt, hogy Kossuth állása gyöngittessék, először is tehát Madarász Lászlót, mint eszméinek egyik előharczosát akarta mellőle kibuktatni.
Éppen kapóra jött a Zichy-féle hagyatéki botrány.
A honáruló gróf Zichy Ödön után, akit tudvalevőleg Görgei akasztatott fel, nemcsak óriási fekvő vagyon, hanem tömérdek drágaság is maradt. Négy láda arany- és ezüst-ékszer, a legtöbb a régi ötvösművészet remeke; ezenfelül sok drágakő, közte tizenkilencz darab nagyértékü gyémántgomb. A magyar kormány, Zichy egyéb javaival egyetemben, ezeket a drágaságokat is lefoglalta.
A menekülés alkalmával a négy láda kincs szintén Debreczenbe került; s addig is, a mig nyilvánosan elárvereztetnék, a rendőrség felügyeletére bizatott. De itten, úgy látszik, nem vigyáztak reá eléggé. Hogyan történt, ki tette, – maig is titok; elég az hozzá, hogy valaki a ládákhoz férkőzött, s ez ékszereket hűtlenül megdézsmálta. Legalább erre vall, hogy mind a négy láda fel volt törve, a hivatalos leltár pedig eltünt.
A dologból csakhamar óriási botrány kerekedett. Sajtó és közönség napokon át csak erről beszélt. Mindenféle vádaskodó hirek keltek szárnyra.
Az „Esti Lapok” a káröröm mohóságával kapott a botrányon. Hisz ez fölséges tárgy, csak jól ki kell aknázni. És legott kiaknázta. Neki voltak a legszenzácziósabb tudósitásai. Leleplezéseit azonban olykép intézte, hogy a gyanú összes méregnyilai Madarász körül röpködjenek.
Most már csak az hiányzott, hogy az ügy a képviselőházban is szóbahozassék; ekkor aztán a skandalum csakugyan országos lesz. Ez is megtörtént. Kazinczy Gábor, a békepárt egyik vezérembere, mihelyt az anyag elég érett volt a közbotrányra, sietett az interpelláczió megtételével.
– Közbeszéd tárgya – úgymond – önök épp úgy tudják, mint én, hogy a Zichy Ödön ingóságairól szóló eredeti inventárium elveszett. Másodszor, hogy az ingóságokat magában foglaló szekrény nem azok által nyittatott fel, akik azt Pesten lepecsételték. És harmadszor, hogy ezen ingóságok egyrésze, a többi közt tizenkilencz darab gyémántgomb, elveszett. Kérdem a rendőrminiszter úrtól, mi igaz ebből?
Halk moraj zúgott végig a padsorokon. Minden tekintet Madarász felé irányult, aki azonnal felállott, hogy védekezzék a szörnyü gyanusitás ellen. Arcza sápadt volt, s szinte reszketett a belső fölindulástól. De türtőztette magát, látszólagos nyugalommal beszélt.
– A fölhozott vádak – igy szólt tompa hangon, – egytől-egyig alaptalanok. Az inventárium az országos levéltárban fekszik. A szekrényeket a pénzügyminiszterium két tanácsosának jelenlétében a rendőrség küldöttjei nyitották ki. Tehát szabálytalanság nem történt. Hogy az ingóságok megvannak-e, az majd kitünik a nyilvános árverés alkalmával; de hogy a szóbanforgó tizenkilencz darab gyémánt megvan: biztosan állithatom.
– Persze, hogy megvan valahol. Csak az a kérdés: hol? – süvitette balfelől egy gúnyos hang.
A felelet hézagos volt ugyan, de a többség, hogy a kínos ügy lekerüljön a napirendről, mégis tudomásul vette azt.
Nem úgy az „Esti Lapok.” Dehogy hagyott volna fel a botránycsinálással! Hiszen ebből élt. Napról-napra folyvást dühösebb támadásokat intézett Madarász ellen, s immár egész leplezetlenül „gyémánttolvaj”-nak nevezte.
A könyörtelen vad hajsza, mely csak ügyünknek ártott, odáig fajult, hogy maga Kossuth volt kénytelen közbelépni.
– Midőn utolszor volt szerencsém a Ház előtt szólani, – tört ki belőle a harag a márczius 25-iki ülésen, – több képviselő előhozta, hogy a sajtó, mint a közvéleménynek egyike eszköze ismerje el hivatását, hogy most nem a körül forog a dolog, hogy a hirlapok mentől több előfizetőt szerezzenek, hanem mindenek felett, hogy ne rontson legalább, ha nem használ; ne csináljon keserüséget, mikor egységre van szükség: akkor általános volt a felkiáltás, „helyes”. És méltóztassanak a sajtónak működésére, a legközelebbi napokban visszamenni! Borzasztó, irtózatos! Kinek kebelében ez a szó „haza” magasabb, mint a személyes elégtétel az önérzelmek iránt: annak el kell borzadni attól, a hogy a sajtó most működik. Uraim! Én erről szólani nem akarok; de annyit kötelességem kimondani: ezen ingerült sajtóvitatkozás egy férfiu körül is forgott, aki a kormánynak tagja és nyilvános vádak vettettek szemére, melyek ha igazak, ő nem lehet a kormányban: ha nem igazak, büntettetni kell a vádlónak. Kijelentem a képviselőháznak, hogy a kormány szükségesnek látta minden oklevélnek, amely ezen a sajtó által oly nagy ingerültséggel vitatott kérdésre vonatkozik, kinyomtatását elrendelni, s egyszersmind egy esküdtszék felállitása iránt intézkedni, a mely utalva leend eljárni a törvények értelmében.
Kossuth Lajos poharai.
(A Kreith-féle gyüjteményből.)
Kossuth még ennél is tovább menve, azt inditványozta, hogy a Zichy-féle drágaságok felülvizsgálására küldessék ki egy „számoltató bizottság.”
A bizottság, amelynek elnöke Kubinyi Ágoston volt, nagy lelkiösmeretességgel járt el kényes hivatásában. Eljárásának eredményéről ápril 6-án igy számolt be aztán a képviselőháznak:
… A Budapestről eljövetelkor, a vaspálya udvarnál tizenegy ládával, – melyek közt voltak a gr. Zichy Ödön-féle ingóságokkal megrakottak, – néhány rendőrhivatalnok várakozott. E rendőrtisztviselők megkeresték a szintén akkor induló álladalmi pénzügyi titkár Duschek Ferenczet, hogy ezen ládák a főpénztárral és pénzjegygyárral Szolnokra együtt szállittassanak. A mi meg is történt. De miután a szóban forgó ládák után senki sem tudakozódott, a fentebb nevezett titkár azokat Debreczenbe hozatta, és itt a rendőrségnek átadta.
A kezelésnél időközben elkövetett hibák kizárólag ezek:
1. Azon pontosság és gondoskodás, mely az álladalmi javakra mulhatatlanul igényeltetik, sem az átvételben, sem a Debreczenbe való szállitásnál meg nem tartatott. A holmik a rendőrségi szobába tétettek és ott hevertek.
2. A kezelési hűség sem a holmik eltartásában, sem a hivatalos pecsétek kellő megőrzésében meg nem tartatott. Beigazoltatott, hogy a ládák Debreczenben lezárva és az eredeti pecsétekkel ellátva szolgáltattak át a rendőrségnek. Mégis ezek ellenére, Fuchs Vilmos pénzügyi tanácsos nyilatkozata szerint, midőn a beolvasztandó tárgyak kiválasztása végett megjelent, egy vasasláda kulcscsal, két koffer pedig lakattal zárva találtatott, egy nagy láda födele csak néhány szöggel volt leszegezve, három skatulya és két fiókos szekrény pedig egészen nyitva és csak zsinórral bekötve valának. Lepecsételve nem volt egy sem, csak részint feltört, részint leszakasztott régibb pecséteket lehetett rajtok látni. A kinyitott ládában régi ezüst-edények, zsebórák, üveg-edények, kardok, tőrök, távcsövek, lószerszámok, szentségtartók stb. összevissza hányva pakolatlanul hevertek a legnagyobb rendetlenségben, részint összetörve és sérülten.
3. Hivatalos visszaélés volt az is, hogy a honvédelmi bizottmánynak a képviselőházat megnyugtató határozatán túl, hogy a hazai művészet s régiség-tudomány tetemes kárára, számos oly régiség, művészi drágaság kótyavetyéltetett el, a melyek a Múzeum részére Kubinyi Ágoston múzeumi igazgató által kiválasztattak.
4. Fuchs Vilmos pénzügyi tanácsos vallomása szerint a drágább ékszerek hüvelyeiben szembetünő hiányok tapasztaltattak; az éteszközök hüvelyeiben is több tárgy, különösen az egyikben valamennyi kávéskanál hiányzott, mint az üres helyekről látni lehetett. Mérey Mór tanácsos és Nyíri Jósa titkár, kik az egészre felügyelni látszottak, kijelentik, hogy mivel a pecsétek feltörve találtattak, a gyémánt gombokról nem tudnak semmit. Fekete László nyilatkozata szerint a futrálban levő gyürűknek mintegy fele hiányzott. Egy nagy bőrtokban két osztályban magyar ruhára való ékszer volt, igaz kövekkel és gyöngyökkel kirakva, ebből is több darab hiányzott, ugy hogy az összeiró küldöttség össze sem rakhatta. Egy chrysolitköves nyaklánczból egy broche hiányzik; egy másik kisebb nyaklánczból pedig négy tag.
Mindezek, ha nem bizonyitják is, de igen terhelőleg jelentik azon körülményt, miszerint a hanyagsági és visszaélési hibákhoz talán azon botrányos merénylet is járult, hogy a szóbanforgó ingóságok némelyei elsikkasztattak.
Miután Madarász László önmaga akként nyilatkozik, hogy a kérdéses ingóságok iránti intézkedésre a honvédelmi bizottmány által ő utasittatott, a pénzügyminiszteriumhoz pedig e végett ő általa Salamon Sándor küldetett; hogy a ládák a rendőrségi hivatal termében már Pesten megvoltak, s azoknak Debreczen felé szállitása iránt a rendőrséget ő utasitá; hogy a ládák Debreczenben, mint a rendőrség czíme alatt küldött holmik, ismég a rendőrségi szobába tétettek: látnivaló, hogy ha ezen ládákba volt ingóságok kezelésénél hibák és mulasztások történtek, s igy ezen hibákért és mulasztásokért a felelet és kárpótlás terhe a honvédelmi bizottmányi tag: Madarász Lászlóra mint a honvédelmi bizottmány által felhatalmazott intézkedőre, s illetőleg kiküldöttjeire háromlik.
A bizottság, amint látjuk, csakugyan törvénybe ütköző visszaéléseknek jött a nyomára. Beigazoltatott, még pedig hiteltérdemlőleg, hogy a ládákat tolvajkéz törte fel; beigazoltatott, hogy lopás történt. Igaz, hogy a tettes nem volt kipuhatolható; de a felelősség egész rettentő súlyával mégis Madarászra nehezedett.
Részlet a szegedi ütközetből.
S ez a szivós, vasidegzetü ember, mintha csak egy óriási szikladarab zuhant volna a fejére, e jelentés után egyszerre összeroskadt. Régi népszerűsége, nagy befolyása hirtelen semmivé lőn. Kossuth még tartotta egyideig, de ápril 14-ike után, az új kormány megalakulásakor csaknem egészen letünik az események színteréről. Itt bolyong az országban, igyekezik használni ügyünknek; ámde a gyanú, mint a fekete árnyék lépten-nyomon kiséri. S elkisérte még Amerikába is, ahová a világosi gyásznap után menekült.
A békepárt tehát mégis czélját érte. Sikerült megbuktatnia Madarászt. Hanem a Kossuth személyéhez, bár ellene is untalan áskálódott, nem volt képes férkőzni. Maga Görgei, midőn értésére jutott, hogy az „Esti Lapok” mennyire hizeleg neki, ekként ír Szemerének: „A szerencsétlen békepárt! Semmi béke, hanem guillotine, guillotine!”
Igy kezdte a viszály ujra bontogatni szárnyait fölöttünk. Pedig ha valamikor, most lett volna szükség az összetartásra. Hisz köröskörül egyre szilajabbul tombolt a harcz förgetege. Azt a kis szigetet kivéve, a hol meghuzódtunk, az egész ország rettentő csatatérhez hasonlított. Mindenfelé folyt a küzdelem, s folyt az embervér.
De még ez a kis sziget: debreczeni menedékhelyünk sem vala elég biztos. Két oldalról is fenyegette az előnyomuló ellenség. Kassa felől Schlick; Budapest felől pedig Ottinger, akit Windischgrätz mindjárt a főváros megszállása után Perczel üldözésére küldött.
Szerencse, hogy innen is, onnan is volt egy kis seregünk. Igaz, gyönge mindakettő, de jó vezetés mellett mégis elég arra, hogy a váratlan meglepetések ellen biztosítva legyünk.
Az éjszaki honvédsereg vezetését, mint tudjuk, a budaméri szerencsétlen ütközet után Pulszky Sándor ezredestől maga a hadügyminiszter: Mészáros Lázár vette át.
Mészárosnak deczember 28-án Szikszónál volt az első komolyabb mérközése Schlick tábornokkal. Ámde, úgy látszik, kölcsönösen tartottak egymástól, mert rövid összecsapás után, mindakettő sietve meghátrált. Mészáros a Sajó mögé vonult, Schlick pedig Gönczön át Kassára huzódott. A Schlick serege, mint Kocicska osztrák hadiró említi, a zord időjárás miatt úgy odavolt, hogy Mészáros, ha csak egy kis erélyességet fejt ki az üldözésben, végkép tönkretehette volna.
Mészáros csakhamar maga is észrevette, hogy bizonyos dőreség volt Schlick üldözésével fölhagyni. Január 2-án ujolag előnyomult tehát. Az volt a terve, hogy Schlick bomladozó seregét kiszorítja táborhelyéről, s aztán, ha lehetséges, egész Galicziáig üldözi.
Gyors menetekben vonult seregünk Kassa felé; január 4-én reggel már Bárczánál táborozott. Innen Kassa csak egy ugrás. A dombtetőkről immár látszanak a város körvonalai. Az ódon székesegyház, régi dicsőségünk tanuja, méltósággal emelkedik ki az apró épületek tömkelegéből. A város ébred. A kéményekből füst kóvályog a magasba.
Falragasz 1849-ből.
(Az eredetinek kicsinyitett mása.)
Pesthez közel
Hadseregünk győzelemről győze-
lemre siet. April 2-kától kezdve az
ellenséget folytonosan nyomja hátra,
és veri vitézül.
lemre siet. April 2-kától kezdve az
ellenséget folytonosan nyomja hátra,
és veri vitézül.
April 7-kén a főhadiszállás Gö-
döllőn van.
döllőn van.
A részleteket nem emlegetem, –
hadseregünk Pest előtt áll, ez a fő;
a két főváros és a nemzet szíve do-
bog a viszonlátás örömére.
hadseregünk Pest előtt áll, ez a fő;
a két főváros és a nemzet szíve do-
bog a viszonlátás örömére.
Él a haza!
Miskolcz, April 8. 1849.
Szemere Bertalan,
felsőmagyarországi t. h. országosbiztos
és az országos honvédelmi bizottmány tagja.
felsőmagyarországi t. h. országosbiztos
és az országos honvédelmi bizottmány tagja.
– Minő jó volna ott benn, a hű kassaiak barátságos tűzhelyénél megmelegedni! – sóhajt az előörs, lerázva magáról a hulló zúzmarát.
Csakhogy szuronyerdőn, a halál tornáczán keresztül vezet oda az út.
Schlick, ez a fortélyos és előrelátó vezér, amint meghallotta, hogy a magyar sereg Kassának tart: pihent csapatjaival azonnal Bárcza és a város között fekvő magaslatokon helyezkedett el.
Mészáros, akarva, nem akarva támadni kénytelen. S déltájt csakugyan megzendül a riadó. A balszárny, Perczel Miklós őrnagy vezetése alatt, lép először a tűzbe. Bárcza határában egy kis patak kanyarog, Kermes a neve. Ennek a pataknak a hidján keresztül visz az út Kassára. Mindenekelőtt ezt kell Perczelnek elfoglalnia. De alig dördülnek meg ágyui, a midőn a lesben álló Goblenz őrnagy három század gyalogossal váratlanul előtör, s elfoglalja az egész üteget. A honvéd-dandár, csupa ujoncz, erre úgy megijed, hogy nyomban visszafordul, s hanyatthomlok fut Enyiczke felé.
A rémület, néhány percz alatt, gyorsabban a futó tűznél, szétterjed egész táborunkban.
Csakhamar meginog a közép is, s nyomban utána: a balszárny. A hevesi lovas nemzetőrcsapat a legelső a szaladásban. Elég volt egy pár röppentyü, hogy az alföld vitéz daliáinak a sarkába szálljon a bátorság.
Erre aztán végleg fölbomlik minden rend. Honvéd, nemzetőr, népfelkelő kusza egyvelegben menekül tovább.
Mészáros maga vegyül közéjök, hogy föltartóztassa őket. Kér, fenyegetőzik, kardlapoz; mitsem használ. Mikor kifogy mindenből, leül az utszélre, oda, a hol a legsürűbb a golyózápor, s összetett kézzel, csaknem sirva könyörög nekik:
– Ne féljetek a kartácstól. Lám, én sem félek tőle. Hiszen nem talál az!
Hiábavaló beszéd. Mintha csak a rohanó vizáradatot akarná valaki kérő szóval föltartóztatni.
Ekkor aztán kitör belőle a méltatlankodás.
– Hát ilyen a honvéd, ilyen a magyar…? Piha! Vénasszonyok vagytok, hitványak vagytok! – kiáltotta lángoló haraggal, s megvetése jeléül köpött egyet.
Ezzel nyugtalankodó paripájára ült, s búsan vágtatott tovább.
Ha nincs a 26-ik honvédzászlóalj, a mely a lengyel legió bátor támogatásával, a miskolczi uton szembefordult az ellenségnek, bizony ott pusztul az egész hadosztály. De így is aránytalanul nagy volt a veszteségünk: 300 halott, 520 fogoly, 10 ágyu, s 1 zászló.
Az ijedelem még az ütközet után is oly általános vala, hogy sokan, igy a hevesi és a kunsági nemzetőrök egyenesen hazaszöktek.
Mészáros, úgyahogy összeszedte a szétzüllő csapatokat, s Tokajban, a hová a Tiszavonal födözése céljából sietett, január 12-én átadta azokat Klapka György ezredesnek; ő maga pedig Debreczenbe utazott, s megint átvette a hadügyminiszterium vezetését.
Schlick, daczára fényes diadalának, csaknem két hétig vesztegelt. Ugy volt mint a sebzett farkas, a mely örül, ha bántatlanul odujába húzódhatik. Eközben segély után nézett. Galicziából ujabb csapatokat vont magához; Windischgrätznek pedig sietve üzent, hogy küldjön azonnal erősitést, mert baj lesz.
S ez volt a szerencsénk; legalább mi is összegyüjthettük bomladozó erőinket. S Klapka, ez a tetterős fiatal vezér, nemes dicsvággyal fogott csapatainak a rendbeszedéséhez és a megszaporitásához. Január közepén már egy harczrakész, s hatalmas sereg állt a rendelkezésére: kilencz honvédzászlóalj, hét lovas-század, összesen mintegy tizezer ember, s ezen felül harmincz ágyú. Seregét, a mely Tokaj vidékén táborozott, – Báthori Schulcz Bódog, Dessewffy Arisztid, Bulharyn és Gedeon ezredesek vezetése alatt, – négy dandárra tagolta. Bulharyn dandárához tartozott a háromszáz főnyi lengyel legió is, a melynek a hős Thworzniczki volt a parancsnoka.
Schlick, kipihenvén fáradalmait, január 19-én két dandárral (6 gyalog zászlóalj, 5 lovas század, s 26 ágyu) ujolag kimozdult kassai táborhelyéről. Az volt szándoka, hogy keresztültör tiszai őrvonalunkon, s aztán Debreczen felé nyomul. Január 21-én hadaink közelébe férközött, s január 22-én reggel Sárospatak és Szántó felől immár megkezdte a támadást.
Seregünk elhelyezése a következő volt: A jobbszárnyon, Báthori Schulcz dandára Bodrog-Keresztúrt és Kisfaludot szállotta meg; a középhad Bulharyn vezetése alatt Tarczalon állt; a balszárny pedig, Gedeon és Dessewffy együttes dandáraiból alakulva, Tokajban helyezkedék el.
A csata Kisfaludnál kezdődött. Schultz eleintén inog; de csahamar nekihevül, s megtartja hadállását. Ezalatt maga Schlick, seregének a zömével, Tarczal ellen zúdul. De itt sincs szerencséje. A honvédcsapatokat mintha kicserélték volna: bátran, vitézül küzdenek. Kétszer ujul meg az ádáz roham, s az ellenséges hadoszlop mindakétszer hátrálni kénytelen. A 34-ik honvédzászlóalj, Zákó őrnagy vezetése alatt, itt lépett a dicsőség útjára.
Az ütközet sorsa mindazonáltal a jobbszárnyon dőlt el. Itteni dandárunk egyrésze, – a lengyel legió, a visszaterelt hevesi és abonyi nemzetőrség, – a tokaji hegy ormán rejtőzött el. Tokajt e nélkül lehetetlen bevenni. Akié a bortermő hires hegy: az a város ura. Schlick igen jól tudta ezt, s azért parancsot adott egyik legügyesebb tábornokának: Fiedler bárónak, hogy vegyen magához egy zászlóaljat, s okvetlen keritse hatalmába ezt a fontos őrállomást.
Fiedler el is indul; s a sűrű, vastag ködben a legcsekélyebb ellenállás nélkül jut a hegytetőre. Maga is csodálkozik sikerén. Mi ez? Csel? Hová tüntek a magyar csapatok? Alig látni két lépésnyire. Félénken, tapogatózva, mint a vak, nyomul tovább. Egyszerre csak meghökken. A lengyel légió parancsnoka: Thworzniczki, husz-huszonöt ember kiséretében, áll vele szemközt. De Thworzniczki megelepetése sem kisebb.
„… Ekkor Fiedler tábornok, – beszéli emlékirataiban Klapka, – Thworzniczkihoz megy, s a legkifogástalanabb udvariassággal bemutatja magát neki. Kezet szoritanak. Kevés vártatva azt mondja a tábornok, hogy a lengyel légióval galicziai zászlóalj áll szemközt, a mely honfitársai ellen nem örömest harczol. Ennek bizonyitásául „fegyvert lábhoz!” vezényel, s fölkéri Thworzniczkit, hogy cselekedjék hasonlóképpen. Igy mulik vagy tiz-tizenöt percz. Mindakét fél a legnagyobb zavarban van: egyik sem tudja, ki légyen a másik foglya. A bizar helyzetnek a hevesi önkénytes-csapat vet véget, a mely látván, hogy az ellenség mindsürűbben gyülekszik Thworzniczki köré, fegyveréhez nyúl és lőni kezd. A császáriak viszonozzák a tüzelést. Mindakét oldalról „árulást!” kiáltanak; csakhamar heves küzdelem támad, a mely azonban a császáriak visszaszorításával végződik…”
Másnap, január 23-án Bodrog-Keresztúrnál ismétlődik a küzdelem. Schlick, hogy kiköszörülje a tegnapi csorbát, újra támad. Ám sikertelenül most is; a rettenthetlen bátorságu Schultz Bódog nyolcz órai heves ágyuharcz után megfutamítja. Schlick Mádon, Tállyán keresztül Bodrog-Váralja felé hátrál, hogy itt, ha ugyan nem lesz késő, bevárja a Budapestről érkező segélyhadat, amely Schultzig tábornok vezetése alatt, immár Miskolcz környékén van.
Klapka csaknem biztosra veszi, hogy Schlick, mihelyt a segélyhad megérkezik: azonnal megint támadni fog. Egész táborával átkel tehát a Tiszán, hogy kizárólag a Tiszavonal védelmére szoritkozzék.
S a Klapka föltevése helyesnek bizonyult. Schlick megerősödvén a Schultzig-féle dandárral, január 31-én csakugyan ismét Tokaj előtt terem.
Kossuth botja és esernyője számkivetése idejéből.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
A honvédsereg zöme Tokajjal szemközt Rakamaznál volt fölállítva; a jobbszárny Balsáig, a balszárny pedig egész Nagyfaluig terjedt.
A Tiszát erős jégpánczél födte. A hid elromboltatván, csakis a folyón keresztül lehetett a túlpartra jutni. Hát hiszen könnyű lett volna ez, ha a partmentén nem áll a győzelemittas honvéd. Schlick azonban mégis megpróbálkozik véle, hanem ugyancsak pórul jár. Mindjárt az első roham után a 34-ik és 42-ik honvédzászlóalj egész Tokajig kergeti. Schlick fél még egyszer a jégre menni; ehelyett azonban ágyúkat és röppentyü-ütegeket állít a partra, s csapataink közzé lövet. A megfelelő válaszszal természetesen Klapka sem marad adós. Igy folyik a kölcsönös tüzelés öreg estéig; ekkor aztán Schlick fölszedi a sátorfáját, s szégyenkezve, mint a leforrázott eb, Tarczalon át Keresztúrra kullog.
Szemere, az öröm áradozó hangján dicsekszik el Kossuthnak sikereinkkel.
…„Ismét Miskolczról irhatok, – így örvend febr. 6-ikáról kelt levelében, – a hová a hadsereg ma délután vonult be a népnek örömkönnyei között. Mióta az ellenség förgetege átment életén, azóta még lángolóbb hazafisága. Egy huszár lovagolt mellettem. És azt is üdvözölték, éltették, csókolták még a köpenyegét is. A nép tömegekben indult előnkbe; üdvözítőnknek, megváltónknak nevezett; szóval, ez valami szívreható látvány volt. Nem láttam embert, ki ne sirt volna örömében. Megjegyzem, miképen csak akkor tudta meg a város jövetelünket, midőn az ongai parton feltünt a daliás sereg…”
Erről az oldalról tehát debreczeni menedékhelyünk egyideig biztosítva volt.
Hát a lenyügzött Budapest felől?…
Perczel, mint tudjuk, a moóri szerencsétlenség után, vert seregének a romjaival a fővároson át Szolnok felé húzódott. Itt átkelt a Tiszán, s hogy Debreczen lehetőleg födöztessék, Karczag és Tisza-Füred között foglalt állást.
Üldözésére 12 lovas századdal és 12 ágyúval Ottingert küldötte Windischgrätz. Ottinger azonban csak ötödnap: január 13-án ért Szolnokra. Megszállotta a várost, s nem mozdult tovább. Pedig ha vakmerőbb és fürgébb: bizony eljuthatott volna akár Debreczenig is. A töprengő osztrák taktika tehát a harcztérnek ezen a veszélyes pontján is akaratlanul a kezünkre dolgozott. Időt engedett, hogy ujolag fölfegyverkezhessünk.
Kossuth lázas tevékenységet fejtett ki, hogy a Perczel serege mielőbb és mentől jobban megerősíttessék. Mintha bűvös szavára csakugyan földből nőne a honvéd: egyik fölszerelt csapatot a másik után küldötte néki. Ezenkívül ágyúkról, lőszerről gondoskodott. Január derekán már itt is, mint ott fenn Tokajnál, tekintélyes haderő: 15,310 ember és 40 ágyú állott őrt a Tisza partjain.
„Most már aztán kedves Móriczom, előre!” – irta Kossuth január 20-án Perczelnek.
S Perczel, harczivágytól égve, másnap csakugyan előrenyomult. Az elérendő czél: Szolnok. Vissza akarta fizetni Ottingernek a moóri kölcsönt. És vissza is fizette kamatostul.
Seregét, – amely Répássy, Hertelendy és Kazinczy Lajos ezredesek vezetése alatt három dandárból állott, – ezúttal kétrészre osztotta.
A Kazinczy-dandár, amelynek az volt a föladata, hogy hátulról törjön Ottingerre, Tisza-Beő felé került; maga Perczel pedig a zömmel Török-Szent-Miklósnak tartott, hogy ugyanekkor szemben kezdje el a rohamot.
Ködös, csúnya idő volt; az utak a korai olvadás miatt csaknem járhatatlanok. Vitézeink csak nagy erőfeszitéssel haladhattak előre. Az ágyuk többhelyt egész a kerékagyig süppedtek a havas lucsokba. Épp e miatt a Kazinczy dandára meg is késett.
Ottinger, úgy látszik, nem hitte, hogy a magyar csapatok háborgatni merészeljék. Legalább erre mutat, hogy a midőn Perczel január 22-én délben Szolnok elé toppant; a tiszai hidfőt csupán egy század vasas-német őrizte. Képzelni lehet a szőke cseh fiúk meglepetését, amint a ködhomályból egy osztály marczona huszár bontakozik ki előttök. Ijedten, vad bődüléssel futottak a városba.
)
Ottinger, ki éppen ebédnél ül, azonnal riadót fuvat, s aztán sietve intézedik, hogy a hid eltorlaszoltassék. De késő. Perczel hada, legelől két század Würtemberg-huszár, immár Szolnok utczáin robog. Csakhamar véres lovasharcz fejlődik. A kardok csattogását ágyumoraj, a harczi-zenének ez a bömbölő basszusa kiséri. A nehéz vasas nem bir a könnyü és fürge huszárral. Hátrál, egyre hátrál.
Még javában folyik a harcz, midőn a város túloldalán „éljen a haza” kiáltással uj magyar csapatok törnek elő. Büszkén leng a Szűzmáriás zászló, nyomán szuronyszegezve a kipirult arczu honvéd. Megérkezett a Kazinczy-dandár.
Erre a szolnoki nép is lélekzethez jut. Előveszi a rejtekből fegyverét, kaszáját: s azután neki a rémült vasasoknak.
Ottinger, mint a hajtásba került vad, ide-oda forog. Nem tudja, mitévő legyen. Attól fél, hogy bekerítik és elfogják mindenestől. Gyorsan kihuzódik tehát a városból, s hadakozva Abony felé hátrál. A győztes magyar csapat, persze a nyomában. Január 25-én már Czegléd alatt áll, ahonnan rövid ágyúharcz után egész Irsáig űzi-kergeti.
Perczel, Szolnok visszavételéről a következő rövid hadijelentést küldötte a honvédelmi bizottmánynak:
Előhadam és oldalosított csapataim 22-én félkettőkor Szolnokot megközelitvén, azt a benlevő két lovas ezredből és 2 ütegből álló ellenség ellenállása daczára elfoglalták.
A Tiszán innen Szolnok előtt a vizsgálatra előküldött huszárcsapat az ellenség egy század lovasságával összeütközött, közüle többet levágott és elfogott; azt megszalasztván.
Az ellenség ezután rövid ideig tartó ágyuzással védé az előhadnak Tiszán való átkelését; de midőn észrevevé oldalosított csapataim közeledését, sietve kivonult Szolnokból és az Abony felé fekvő vidéken csatarendbe kiállva, fogadta a Szolnokban egyesült előhadam és oldalas csapataim lovasságának támadását. Több mint másfélórán át mindkét részről folytatott kemény tüzelés után a csatapiaczot elhagyni és visszavonulni kényszerült, számos halottat hagyva maga után.
A Württemberg-huszárok különösen kitüntették magukat; a nagy köd okozhatta veszélyektőli aggodalomnak tulajdonítható egyedül, hogy e győzedelmes nap nem adá kezünkbe az ellenség összes itteni erejét.
Előhaladásom diadalmas megkezdése és az ellenség 2000 főből álló lovasságának alig 1300 főnyi lovasságom általi megveretése reményt ad a megkezdett hadjárás szerencsés jövendőjére.
Ottinger futása roppant ijedelmet okozott Windischgrätz budapesti főhadiszállásán. Mindenfelé gyors futárok mentek szét csapatok után. A főváros egész helyőrsége pedig, két zászlóalj kivételével, Irsára küldetett, hogy addig is, mig a segélyhad megérkezik, lehetőleg föltartóztassa a diadalmas magyar sereg előnyomulását.
A főváros közönsége iránt, daczára a rémuralomnak, persze nincs bizalom. Gróf Wrbna kerületi parancsnok tehát, mielőtt a csapatok Budapestről kimozdultak volna, ezt a fenyegető hirdetést tették közzé:
Hirdetmény.
Miután a pártütők a törvényes kir. hatalom elleni ellenszegülést folytatva a Tiszáig előnyomuló cs. k. sereg ellen ujabban ismét támadásokat intéztek, s Pest felé készülnek nyomulni, a Budapesten szállásoló katonaság egyrésze az ellenség elé mozdíttatik.
Elvárom, hogy azalatt, a mig a sereg a békének és a törvényes állapotnak a helyreállításáért küzd, s Budapest őrsége egyideig kisebb leend, – a város lakossága teljes csöndben marad.
Ha mindazonáltal a pártütők melletti gonosz szándéku izgatásokra hallgatna, csoportosulna, vagy akár a császári sereg, akár a fenálló törvényes kormányhatóság irányában ellenséges indulatot nyilvánítana: az ilyes, vagy bárminémü kisérlet a város lövetését, s egyéb szigoru eszközök fölhasználását fogja vonni maga után; még pedig okvetlenül és azonnal.
Figyelmeztetnek ennélfogva a város összes lakosai, különösen pedig a hatóságok, háztulajdonosok, családapák, szóval mindazok, akik másokra némi befolyást gyakorolnak, hogy ezt a komoly intést, a maguk és a mások hasznára megsziveljék.
Budapesten, 1849 január 26-án.
Gróf Wrabna László,
altábornagy, s a 2-ik hadtest parancsnoka.
altábornagy, s a 2-ik hadtest parancsnoka.
Részlet a nagysallói ütközetből.
Maga a fenhéjázó fővezér: Windischgrätz is annyira megrémül, hogy a visszavonulásról kezd immár gondoskodni. A fővároson kívül, a régi sóházzal szemközt sietve áthidaltatja a Dunát, s minden intézkedést megtesz, hogy szükség esetén Bécs felé menekülhessen.
Ez azonban, legalább ezuttal nem következett be. Midőn Perczel látta, hogy Irsa vidékén egyre több és több ellenséges haderő gyülemlik, nehogy előnyös helyzetét koczkára tegye, január 27-én ismét a Tisza mögé vonul. Másnap a császári csapatok ujra megszállják Szolnokot.
A feldunai hadsereg ekkor már a bányavárosokban táborozott.
Görgei, mint tudjuk, január 6-án mozdult ki Váczról, hogy a közös haditerv szerint a Duna balpartján működjék, s ott mindaddig foglalkoztassa az ellenséget, amig haderőnk a Tiszánál ujjászerveztetik. Hadseregét, az elindulás alkalmával, következőképen osztotta be:
Jobbszárny. 3 gyalog zászlóalj, 4 század huszár, 16 ágyu. Dandárparancsnok: Aulich ezredes.
Közép-hadosztály: 3 honvédzászlóalj, 4 század lovas, 16 ágyu. Dandárparancsnok: Kmetty alezredes.
Balszárny: 3 zászlóalj gyalogság, 4 század huszár, 16 ágyu. Dandárparancsnok: Piller ezredes.
Tartalék-hadosztály: 4 zászlóalj gyalogos, 3 század huszár, 16 ágyu. Dandárparancsnok: Guyon Richárd ezredes.
Elkülönitett mozgó hadoszlop. 2 honvédzászlóalj, 1 század huszár, 8 ágyu. Parancsnok: Simonyi alezredes.
Görgei összes hadereje tehát, január elején, 15 honvédzászlóaljból, 23 huszárszázadból, vagyis 16.000 fegyveresből, s 72 ágyuból állott.
Ez a szép, s kitünően fegyelmezett sereg két irányban indult el a váczi táborhelyről. A balszárny a Duna mentén Szobb, innen pedig Nagy-Surány felé huzódott; miglen maga Görgei a többi dandárral Rétságon keresztül Ipolyságnak vette utját. A két seregnek Lipótvár közelében, a melyet Görgei föl akart szabaditani az ostromzár alól, kellett volna találkozni.
Negyednapra, január 10-én, a balszárny, (dandárparancsnok: Piller) már Nagy-Surányon volt. Csakhamar megjött a fősereg is. Görgei Léván ütötte fel hadiszállását; Aulich Verebélyesen, Guyon pedig Ipolysághon helyezkedett el. Ez volt csapatainknak az első pihenője, a melyet Görgei arra használt fel, hogy bátoritó szóval forduljon hozzájok. Rövid lelkes napiparancsa így hangzik:
Vitézek!
Végre tehát elérkezett a pillanat, hogy kedvünk szerint csatázhassunk, amit sokáig nem volt szabad tennünk.
Most nem politikai, nem magasabb parancs tart vissza a rég óhajtott, a döntő csatától.
Körül vagyunk véve ellenségeinktől!
Föl ellenök, élethalálharczra, minden nemzet öröklött jogáért: a szabadságért!
Győzni fogunk. S e győzelem kártalanít minden szenvedéstekért és fáradságtokért, mit oly állhatatosan állottatok ki.
A megszabadított nép áldása arra, ki győzve esik el; a haza átka: a gyávára.
Tisztek, előre!
Előre a háromszinü lobogóval; s ti vitézek, testvéreim, szuronyszegezve a háromszinü lobogó után!
Áldás! Dicsőség!
A lévai főhadiszálláson, 1849. jan. 10.
Görgei,
tábornok.
tábornok.
Jellemző, s érdekes nyilatkozata ez is Görgeinek. Soraiból szinte kitör az izzó harag, amelylyel Kossuth iránt viseltetik. Akárcsak azt mondaná: Nem feszélyez, nem parancsol többé Kossuth, most már a magam kezére fogok dolgozni.
S fájdalom, úgyis történt.
Windischgrätz, ki attól félt, hogy a feldunai magyar sereg Bécs ellen nyomul, széleskörü intézkedéseket tett, hogy Görgei megakadályoztassék vakmerő szándokában. Üldözésére Wrbna tábornokot küldte ki; Simunichnak pedig üzent, hogy egyidőre hagyjon fel Lipótvár ostromával, hanem ehelyett siessen azonnal a magyar csapatok elé, s támadja meg őket oldalról.
Ámde Wrbna, katonáinak a rosz fölszerelése miatt, (állítólag lyukas volt a bakkancsuk) Váczon rekedt. Erre Windischgrätz Csorich altábornagyot bizza meg a Görgei üldözésével.
Csorich, akinek hadteste – Wyss és Jablonszky tábornokok vezetése alatt, – 9 gyalogzászlóaljból, 8 lovas-századból és 46 ágyuból állott, – jan. 10-én indult el Váczról, még pedig Rétság felé.
Valamivel megkésett ugyan, de azért pihenő seregünk utóhadát Ipolyság környékén mégis utólérte. Verebélynél, Ipolysághon, Varsány mellett össze is ütköztek, de mindahárom helyütt Csorich vereségével végződött a küzdelem.
E csatározásokról a „Közlöny” tudósítója igy emlékezik meg:
Balassa-Gyarmat, jan. 14. 1849. Miután az ellenség seregeinket folyó hó 14-én Oroszi, Vadkert és Ipolyságh környékén utolérte volna, Görgei táborvezér ugyanezen nap utócsapatát, Guyon ezredes vezérlete alatt, az ipolysági szőlőkben és Tompa vidékén oly szerencsésen helyezé el, hogy az ellenség előnyomulván, mitsem tud elrejtett katonáinkról.
Tizenegy órakor minden gond nélkül be is vonult a nehéz lovasság Csórich tábornok, Noszticz és Wadlis parancsnokok vezérlete alatt a szőlőkertek mellett Ipolysághra, ahol erős ágyútűzzel fogadtatott a mi részünkről. Az ellenség rémületében annyira megzavarodott, hogy önvédelmére nem is gondolván, majdnem minden lövés nélkül megfutamodott és a csatatért számos holtakkal elborítva hagyta el.
Ugyancsak Guyon ezredes parancsnoksága alatt történt folyó hó 12-én, miután az ellenség Ipolyságh körül ismét összeszedte magát, egy másik, az előbbihez hasonló ütközet.
Folyó hó 13-án, miután Görgei táborvezér utócsapatát tetemesen megerősitette, Varsánynál állitotta föl csatarendbe, s hasonló szerencsével működött az ellenség vesztére. Ugyaneznap történt egy kisebbszerü előcsatározás Verebélynél, ahol meg Schwarzenberg előőrei voltak kénytelenek visszavonulni.
Seregeink igen lelkesültek, az ellenség emberei szembetűnőleg levertek, s a felvidék hegyvölgyei közt mintegy bizonyos legyőzetésüket sejtik.
Görgei helyzete, daczára apró sikereinek, mindinkább sulyosabb. Háta mögött Csorich áll, oldalról pedig Simunich fenyegeti. Lemond tehát Lipótvár fölszabaditásának a tervéről, s gyors elhatározással a bányavárosokba húzódik.
Január 14-én már Selmeczbányán táboroz. Másnap futár érkezik Debreczenből, s két fontos levelet hoz Görgeinek: az egyik Kossuthtól ered, a másikat Mészáros irja. Kossuth bár szemrehányólag, de kiméletes baráti hangon csupán arra az örvénylő szakadékra figyelmezteti, ahová pártos váczi nyilatkozataival tévedt; Mészáros már tovább megy, s rendeletileg odautasitja, hogy azonnal vonuljon Kassa felé, s igyekezzék Klapkával egyesülni.
Görgei azonban, aki alig egy hete azt mondá, hogy ezután csakis a hadügyminiszternek engedelmeskedik, megvetőleg löki félre mindakét levelet.
– Engedetlenségemből – szól daczosan, – sokkal kisebb kár háramlik a hazára, mintha seregemet az előrelátható pusztulásnak tenném ki.
S azonnal intézkedik, hogy az egész telet a bányavárosokban töltse. Még aznap elszállásolja csapatjait, még pedig a következőképen: Aulich Körmöczön helyezkedik el, Kmetty Beszterczebányán, Piller Zólyomban, Guyon pedig Selmeczbányán és Windschachton. A főhadiszállás Selmeczbányán leend.
S innentől kezdve a feldunai hadsereg és a kormány között csaknem tavaszig minden összeköttetés megszakad. Görgei úgy él, úgy cselekszik, mintha nem is tartoznék a küzdő, vérző magyar nemzet haderejéhez. Egy lázongó praetorianus, aki, ha érdeke parancsolja, kész bárkivel szembeszállni.
Ezen időbeli viselkedéséről érdekesen ír Szemere Bertalan „Jellemrajzok a magyar szabadságharczból” szóló művében.
… Görgei hadteste – úgymond Szemere, – azon időben egy elszigetelt, senkitől sem függő tábort képezett. Ő maga volt annak korlátlan, független ura. Zászlójára a király nevét tűzte ki, akinek épp oly kevéssé engedelmeskedett, mint a nemzeti kormánynak. E helyzet nagyon alkalmas volt az ő valódi jellemének a kifejtésére; ebben ő minden daczosságával és ellenmondásaival valóban egész különczségében és önkényében vala látható. Ő egy kis katonai kamarillát szervezett magának; tiszteket nevezett ki és bocsájtott el. Aki elébb nem volt osztrák tiszt: az nem tartozott barátjai közé. Ő, a katona, gyűlölte a polgárt és mindenkit, a ki nem nyelvére, avagy neveltetésére német. Hivatalos nyelvvé a németet tette, bár maga a sereg magyarokból állott. Az arisztokratákat maga köré vonta, a demokratákat üldözte. A hűtlen pénzkezelést példásan büntette, néha akasztófával is. Máskor pedig igy bölcselkedett tisztjei előtt: „Miért kimélni a pénzt? Ha vesztünk, nem költhetünk eleget, mert a fizetés Ausztria gondja lesz; ha pedig győzünk: akkor bármennyit elpazarolunk is, mindez csekélység ahhoz képest, amit nyertünk; tudniillik, egy szabad, független, adósság nélküli országot.” Aki játszott, azt elkergette, mert a kártyát kicsapongásnak tartotta; de a ki takarékoskodni akart: azt maga csábitotta a játékasztalhoz, mert, mint mondani szokta, a pénz összeférhetlen a katonai elszántsággal. A kormány eltörölte a testi fenyitéket; Görgei megint visszaállította, s a legműveltebb ifjakat, kik hazafiságból léptek a közkatonák sorába, puszta merő szeszélyből megbotoztatta. És midőn ezek egyike azt mondá, hogy inkább lőjjék agyon, mint verjék meg: a fiatalembert Görgei azonnal agyonlövette. Midőn Váczra huzódott, a katonabandákat szétkergette, de útközben megint gyűjtött muzsikusokat, s mindenütt, ahol csak huszonnégy óráig vesztegelt, tánczvigalmakat rendeztetett. S mindezt, ha kellett, ügyesen tudta indokolni. Ha azt kérdezték tőle, miért bánik oly brutálisan épp a műveltebb ifjakkal, igy felelt:
– Nekem nem elég a lelkesedés. Jó ez a csata hevében, de ezekben az urakban épp akkor hiányzik. A hadvezér különben is nem lelkesedés által, hanem fegyelemmel győz. Aki azt várja, hogy bepörlöm, mielőtt büntetném: az mehet útjára.
Kossuth Lajos czimres pohara.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
Ha pedig arról került szó, miért tette táborában annyira divatossá a kártyajátékot, rendszerint ez volt a válasza:
– A tisztnek ne legyen sok gondja, s ezért jó, ha pénzét eljátsza. Aki pénzgyűjtő: az a jövőre számit, s rosszul verekedik; akinek azonban erszénye üres: az a harczban nem gondol kincsére.
És ha azt kérdezték tőle, hogy nem tartja-e botrányosnak a vigadozást, éppen most, midőn az egész ország lángokban áll, ezeren és ezeren vérzenek; igy védekezett:
– Nem járunk búcsut, nem vagyunk halottkiséret. Aztán, minek a népet szomoru arczok által a háboru iszonyaira emlékeztetni? Hadd lássák, hogy vigak vagyunk, hogy nem tartjuk elveszettnek a hazát. Ily hangulatban aztán az ágyudörgés nem halálharang, hanem örömlövöldözés. A szabadságharcz lehet kegyetlen, véres, pusztitó; de szomorúnak nem szabad lennie.
Ily ügyesen tudta Görgei tetteit indokolni, s még sem lehetett szavainak hinni. Mert úgy környezetében, mint saját egész lényében túlnyomólag jelentkezett a gyülölet minden iránt, ami a kormányt és a nemzet függetlenségét képviselte. Tábora hasonló volt egy kis szigethez, ahol önkényének és a cinikus orgiák egy nemének engedte át magát. Azon országrész sorsa pedig, mely táborhelyéül nem szolgált, egyáltalán nem feküdt szivén. Midőn a bányavárosokból február 6-án Eperjesre érkezett, valószinüleg elcsodálkozott annak a hallatára, hogy a nemzeti kormány még létezik, s a haza még nincs leigázva…
Igy nyilatkozik Szemere Bertalan, a szabadságharcznak ez a nemes, komoly és szavahihető alakja Görgeiről. Talán itt-ott túloz, de tagadhatlanul sok igazat mond.
Ám, a gondtalan telelésből misem lett. Görgei önző számitásait keresztülhuzta a haragvó sors. Még jóformán ki sem pihente fáradalmait, máris mutatkozni kezdett az ellenség. Galicziából csak az imént tört be Götz tábornok egy uj császári sereg élén. Götz, félretolván utjából Beniczky mozgó csapatjait, egyenesen Privigyének tartott. Csorich immár Selmecz közelében volt; Simunich pedig, gyors menettel szintén a bányavárosok felé nyomult. Eszerint tehát Görgeit három oldalról is fenyegette az ellenség: éjszak felől Götz, nyugatról Simunich, délről pedig Csorich.
S csakhamar elkövetkezének a szorongattatás szörnyű napjai. A pihenésből harcz lett, a kevélységből megalázkodás.
A támadást Götz tábornok vezeti be: Mosócz felől Aulich ellen; aki azonban eléje siet, s január 15-én Turcsek-nél visszaszoritja. Másnap, január 16-án megujul a támadás, de véres, kemény harcz után Götz ismét hátrálni kénytelen. Veszteségünk a kétnapi csatározás alatt: 54 halott, s 60 sebesült. A császáriaké: 20 halott s 35 sebesült.
Kmetty ezredest ugyanekkor a Hurbán martalóczai zavarják, de ezekkel könnyen elbánt.
Kossuth magán pecsétnyomója.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
De legnagyobb veszélyben a Guyon dandára forgott, a mely, mint tudjuk, Windschachton és Selmeczbányán volt elszállásolva. Csorich és Simunich egyesült hadai törtek ellene. Az első mérkőzés január 19-én Windschach mellett volt, a mely Guyon győzelmével végződött ugyan, de a túlerő elől mégis Selmeczre kellett húzódnia.
Harmadnap, január 22-én már Selmecz előtt áll Csorich. S megkezdődik a rettentő viadal. Az ellenség két felől támad: Wyss tábornok szemben, Collery vadászezredes pedig oldalt, az úgynevezett Hámor felől. Guyon úgy harczol mint az oroszlán, de nem képes a három annyi ellenséggel megbirkózni. Két órai kétségbeesett védekezés után Bucsa, majd Zólyom felé hátrál. Ekkor érkezik a csatatérre Görgei, hogy alvezérének a segélyére legyen. De már késő minden. Meglepetését még növeli, hogy csapatja, amelyet magával hozott, a Collery vadászai elől az legelső puskalövésre gyáván megfutamlik. A tüzérség hasonlóképen tesz. Görgei csaknem egyedül marad néma ágyú-ütegénél. Ily lesujtó helyzetben, hacsak azt nem akarja, hogy elfogják, szintén menekülni kénytelen. De alig tesz egypár lépést, midőn fegyver durran, s egy ellenséges golyó a csákójába furódik. Görgei félrerántja horkoló lovát, s komoran fölsóhajt:
– Miért nem lejjebb egy hüvelykkel?
Volt is elég oka, hogy elkomorodjék. Hatvan halottunk, százhúsz sebesültünk maradt a csatatéren; ezenkivül ötszáz fogoly és tiz ágyú került az ellenség kezébe. A foglyok közt volt Pusztelnik alezredes is, ez a jeles katona, aki azonban kapott sebeiben csakhamar meghalt.
De mindezeknél sokkal kétségbeejtőbb volt, hogy az ellenség Selmecz megszállásával, immár egészen a bányavárosokba furakodott, s ezáltal a legnagyobb mértékben veszélyeztette a csapatainknak egyöntetű hadműködését.
A bajból, amely fenyegette, csakis úgy szabadulhatott, ha egész haderejét összevonja. A félreeső Beszterczebánya látszott erre a legalkalmasabb pontnak.
Guyon, Kmetty és Piller hadosztályai Zólyom felől, nagy küzdelemmel szerencsésen is el jutottak Beszterczére. Hanem az Aulich-dandár, amely, mint tudjuk, Körmöczbányán szállásolt, nem mozdulhatott. El volt vágva. Mögötte Götz és Jablonovszky egyesült hadai, oldalt pedig a Garam áradása.
Aulichnak csak egy menedéke volt. Az a háromezer lábnyi hegyóriás, amely Körmöczbánya és Besztercze közt terpeszkedik. És elhatározta, hogy megküzd a lehetetlennel, s erre vezeti keresztül dandárát.
A hegyen át, föl a magasba, s aztán le a széditő mélységbe, csaknem Beszterczéig rejtett gyalogösvény kanyarog. Aulich utászai kiszélesitették a szűkebb átjárókat; s január 23-án este, szép csöndben, óvatos loppal, hogy az ellenség észre ne vegye, a dandár nekivágott az úttalan útnak.
Az oromig roppant erőfeszitéssel csak följutottak valahogy. Itt azonban ujabb akadály tolult eléjök. A sziklatömegek között lehetetlen volt az ágyúkkal és a társzekerekkel keresztülhatolniok. De a lángoló hazaszeretet legyőzte ezt a nehézséget is. A gerinczen egy igen régi, körülbelül negyven öl hosszu alagút van, amely a hegy nyugoti oldaláról a keleti lejtőre vezet. Bányászok furták valamikor, talán még Lipót császár idejében. Azóta több helyütt beomlott; nem járt benne senki, legfeljebb a dúvad.
Gyorsan, sietve, ezer meg ezer kéz fogott a bányaüreg megtisztitásához. Az omladék eltávolittatott, a boltozat veszélyesebb helyeit pedig gerendákkal támasztották fel. Három órai lázas izgató munka után az alagút ismét járható volt, s baj nélkül átmehetett rajta az egész sereg. Mikor a sötét üregből az utolsó honvéd is kilépett: óriási dörrenés reszkedtette meg a zordon hegyvidéket. Az alagút összeomlott, Aulich parancsára tüzéreink robbantották föl.
Lefelé már sokkal könnyebb az út. De azért pirkadni kezd, mire a dandár halálig fáradtan Beszterczebányára érkezik.
Kossuth bevonulása Budapestre, 1849. jun. 5.
… Soha nem felejtem ezt az éjszakát; – beszéli egy Tóth nevezetű hadnagy, ki szintén résztvett az átkelésben, – még ma is szinte megborzong a hátam, ha visszagondolok azokra a mérhetlen veszélyekre, amiken keresztülmentünk. Körmöczbányán már jan. 22-én nem volt maradásunk. Az ellenség egész Szent-Keresztig nyomult. Götz seregével csak megbirkóztunk volna, de ide toppant a Jablonovszki dandára is; s a két császári tábornok most egyesült erővel tört ellenünk. Arról szó sem lehetett, hogy Szent-Kereszt és Zólyom felé keresztülvághassuk magunkat. Nagy baj volt az is, hogy az idő megenyhülvén, a Garam áradásai a Beszterczére vezető utakat több helyütt elöntötték és megrongálták. Nem maradt tehát egyéb választásunk, mint Körmöczről egyenesen Beszterczére törni. De ez csaknem kivihetetlen föladat volt. Az egyenes közlekedés a két város között ugyanis egy égbenyuló magas hegyen vezet keresztül. Igaz, ez a legrövidebb út, de a szűk ösvény oly járhatatlan, hogy a vidék parasztjai sem szeretnek erre közlekedni. S ha olykor mégis itt vágnak keresztül, néhány helyütt darabokra kell szedniök szét a szekeret, hogy tovább haladhassanak. Ezen az ösvényen kellett tehát dandárunknak átmenni, hogy a még nagyobb veszélyt elkerülhessük.
Mielőtt útra keltünk volna, vezérünk Aulich, Bayer tanácsára, árkászai által az ösvényt lehetőleg kiigazíttatta és kiszélesittette. Január 23-án este aztán elindultunk. Borzasztó fáradsággal értünk a tetőre. A gyalogság helyzete még könnyü volt. De a huszárok csak nagy ügygyel-bajjal kantárszáron vezethették nyugtalan, ficzánkodó lovaikat. Az ágyukat negyvenen-ötvenen toltuk. Három helytt szét kellett őket szedni, s vállon vinni a nehéz csövet, aztán külön a kerekeket, s külön a talyigát. Egy ágyunk lovastól együtt a mélybe zuhant.
De a legnagyobb veszedelem a tetőn várt. A roppant meredek és sikos hegyháton lehetetlen volt keresztülvonszolnunk ágyuinkat, társzekereinket; még darabonkint, szétszedve sem.
Tudtuk, hogy van itt egy régi, félig összeomlott bánya, amely a beszterczei hegyoldalra vezet. Azt mondják, hogy már Rákóczi is használta, erre vezetvén egyszer üldözött seregét. Hát mi is erre a bányaútra szorultunk. Aulich a beomlásokat kiásatta, a boltozatot pedig mintegy harmincz ölnyi hosszuságban, gerendázatokkal föltámasztatta. És szerencsésen átjutottunk rajta.
Lefelé már könnyebb vala az út; de azért szintén rettentően fáradságos. Most már nem tolnunk, hanem tartanunk kellett az ágyúkat és a kocsikat, hogy le ne guruljanak a mélybe. Az ösvényeket, nehogy az ellenségnek kedve kerekedjék utánunk jönni, eltorlaszoltuk, a bányautat pedig lőporral fölrobbantván, betemettük.
Csak másnap, január 24-én hajnalban érkeztünk Beszterczére. Képzelni lehet örömünket, amidőn ismét fedél alá juthattunk. Kmetty és Guyon dandára már ott volt; Piller később jött. S igy csakhamar ujra együtt volt egész hadtestünk. Sőt meg is szaporodánk, mert a Beniczky mozgócsapata és egy csomó ujoncz, körülbelől 4000 ember, szintén hozzánk csatlakozott.
Kipihentük fáradalmainkat, aztán mentünk ismét tovább; egy másik hegyen: a Stureczen át, mérhetlen küzdelemmel, dermesztő hidegben, roppant hóviharban, éhezve, fázva, – föl: a Szepességbe. Innen aztán a Tiszához; a dicsőség mezejére.
Bármit beszéljenek, de az el nem vitatható, hogy Görgei a téli hadjárat alatt vakmerő és ügyes mozdulataival fényes tanujelét adta hadvezéri tehetségének. Hogy kormányunk Debreczenben nem zavartatott, ebben bár talán akaratlanul, nagy érdeme van Görgeinek, a ki a bányavárosokba történt fölvonulásával megosztotta az ellenség erejét. S ez az oka, hogy mi alantasabb tisztek, ha nem is szerettük Görgeit, de bámultuk tehetségét, s e miatt aztán ragaszkodtunk is hozzá.
Ez a folytonos üldözés rendkivül nyomasztólag hatott vitézeink kedélyére. De maga Görgei is egyre komorabb lőn. Látszott rajta, hogy nehéz gondok viharzanak át tépelődő lelkén. Itt, ezen a kopár hegyvidéken, ahol immár magának a népnek sincs mit ennie, nem maradhat többé. Aztán köröskörül ellenség. Daliás hadserege, melyhez annyi reményt fűzött, szétzüllőben. Pedig, ha ez a sereg elkallódik: az ő pályafutásának is vége; s vége anélkül, hogy legalább egy szép győzelem emléke füződnék a nevéhez. De hát mitévő legyen? A Tisza mentéről fényes diadalok hire érkezik. Miért ne lehetne ő is ott, ahol a dicsőség terem? Miért ne osztozkodhatnék ő is a nemzet elismerő tapsaiban? S legott elhatározta, hogy közeledik Kossuth Lajoshoz, s meghajolván a hadügyminiszter parancsa előtt, egyesül Klapkával.
S kevés pihenő után, január 26-án csakugyan kimozdul Besztercze-Bányáról. Terve az, hogy a Szepességen át a Schlick háta mögé kerül, innen átcsap Sárosmegyébe, s aztán lehúzódik a Tiszához.
Hadtestét, az élelmezéssel járó nehézségek elkerülése okából kétfelé osztotta. Az egyik rész (Guyon és Piller dandára) a Garam felsővölgyén indult el; s az volt a föladata, hogy Pohorella, Vernárd, Straczina és Huta érintésével Iglóig hatoljon. Maga Görgei pedig, Kmetty és Aulich hadosztályaival, egyenes irányban a Vág völgyén akart a Szepességre jutni.
Mindakét útvonalon a társzekereknek hosszu sora kisérte csapatainkat; több mint ezer jármű, megrakodva mindenfélével. Valami húsz fuvaros-kocsi egy szétszedhető tábori fegyvergyár alkotórészeit czipelte, másik öt szekéren a bányavárosokból összeszedett arany- és ezüstércz volt elpogyászolva erős ládákban; aztán tovább: nagymennyiségü posztó, cserzett bőr, házivászon. S hogy a harapnivaló se hiányozzék: füstölt hús, kenyér, aztán czukor, kávé, thea, rum, palaczkos ó-bor. Egyszóval minden; sőt talán több is, amennyi egy hátráló sereg könnyü mozgásához kivántatnék.
A Guyon és Piller egyesült dandára, igaz, csak nagy kerülővel juthatott rendeltetési helyére; hanem útja aránylag mégis könnyebb volt. Lassan, de veszély nélkül haladhatott. Görgeinek azonban, a mesebeli óriások módjára a hegyeket kellett átlépnie, ha azt akarta, hogy a Szepességre juthasson.
A Garam és a Vág felsőfolyása között tudvalevőleg az Alacsony-Tátra egyik ága huzódik. Mérföldekre terjedő hegylánczolat ez, a lejtőkön fenyveserdővel, égbenyúló csúcsain örökös hóval. Az úgynevezett stureczi-hágó az egyetlen hely, ahol a vidék tótajku népe ösvény taposott. Ez is 3500 lábnyi magas. Zuhogó hegyipatakokon, széditő mélységek fölött, sziklaszorulatokban vezet ez a hegyi ösvény, kanyarogva, el-eltünve, mint a játszó gyík. Nyáron, aki jól ismeri a tájat, mégcsak keresztülvergődhetik rajta valamikép. De tél közepén, kivált ágyukkal, szekerekkel erre menni; valóságos istenkisértés. S Görgei, aki ezúttal maga vette át a sereg vezetését, szembeszállt a mérhetlen veszélylyel.
Este hét órakor fogtak az átkeléshez. Az idő hirtelen elborult. Havazni kezdett. Majd szörnyü hóvihar támadt. A förgeteg végignyargalt a hegyeken, s szilaj dühhel tépte-rázta a fák koronáit.
– Sorakozz! Előre! – hangzott a Sturecz lábánál a vezényszó.
S hármasával-négyesével megindult a sereg. Elől a műszakicsapat, hogy egyengesse az utat; aztán a huszárság, majd az ágyuk, közbe a gyalogság, végül a társzekerek. Leghátul ismét egy utász-csapat, hogy a sereg mögött eltorlaszolja az utakat, nehogy az ellenség utánok nyomulhasson.
A gyalogság még csak megbirkózott valahogy a nehézségekkel; de a huszároknak többször le kellett szállani a lóról, hogy a sikamlós ösvényen kantárszáron vezessék paripáikat. A tüzérség azonban csak óriási erőfeszítéssel haladhatott előre. A gyalogságból, fölváltva, egész zászlóaljakat kellett kirendelni, hogy az ágyukat és társzekereket a meredekebb helyeken előretolják. Néhol oly keskeny volt az út, olyan rozoga a híd, hogy a kocsikat csak szétszedve, darabonként lehetett rajta keresztülvinni.
Görgei lóháton ment, egyszerü huszárbekecs volt rajta. Arczát verte a hó, haját zilálta a szélvihar, – de nem törődött véle. Meg-megállt, s aggodalmas tekintettel nézett végig a kigyózó hosszu vonalon. Ahol akadály merült fel: nyomban ott termett, hogy intézkedjék, buzditson, lelkesitsen.
Hajnalfelé végre följutottak az oromra. A vihar elcsöndesedett, az égboltozat ismét felöltötte csillagos kék ruháját. Talán a kedvükért. Pedig még nem voltak túl a veszélyen. Most meg arra kellett ügyelniök, hogy a nehéz ágyuk, s a terhes szekerek a meredélyes lejtőn baj nélkül lejussanak. Szerencsésen sikerült ez is.
A Sturecz tövében, sürű erdő közzé bujva, mint a madárfészek, három testvérfalu rejtőzködik: Alsó-, Felső- és Közép-Revucza. Itt pihentek meg csapataink; örömmel, boldogan, áldva a Mindenhatót, hogy e szörnyü veszedelemből kisegité őket.
Másnap aztán felfrissülve, tovább ment a sereg. Január 28-án már Rózsahegyen volt a főhadiszállás. Itt egy kis meglepetés érte Görgeit. Egy osztrák tiszt jelentkezett nála: Windischgrätz herczeg titkos táborkövete.
A táborkövet, a formaszerü igazolás után, röviden előadta küldetésének a czélját. A béke olajágával jön hozzá, s Windischgrätz herczeg megbizásából fölszólítja, hogy tegye le seregével együtt a fegyvert. Ebben az esetben teljes bűnbocsánatra számithat; sőt ezenfelül még évjáradékot is kap, amelyből holtanapjáig bárhol gond nélkül megélhet.
A „Magyar Nemzeti Igazgatóság” pecsétnyomója.
(Használta Kossuth Lajos 1859-ben.)
„Erre én, – irja emlékirataiban Görgei, – az oldalszobából néhány tisztet szólitottam be, s a parlamentiernek váczi kiáltványaim egy-egy kőnyomatos példányát nyujtottam át, azzal a megbizással, hogy kézbesitse annak, aki őt ajánlatával hozzám küldte.”
A különös békeajánlat csakhamar köztudomásu lett. Windischgrätznek egy elfogott leveléből, mely Asbóth ezredes kezéhez jutott, került nyilvánosságra. Ebben a levelében Windischgrätz herczeg azt irja Jablonovszki tábornoknak, hogy igyekezzék Görgeivel érintkezésbe lépni, s vegye rá a meghódolásra. Annál könnyebben teheti ezt, mert hiszen „Görgei a honvédelmi bizottmánynyal amugy is meghasonlott, s ennélfogva csak megtévelyedettnek látszik.”
Tehát Görgei csak „megtévelyedett”, aki alkalomadtán kész az árulásra! Im, ezt olvasta ki váczi szózatából Windischgrätz. Pedig mégsem jól olvasott. Görgei nem volt megtévelyedett, több volt ennél. Görgei nagyon is öntudatosan és számitólag tört előre. Valószinű, hogy hizelgett neki a császári fővezér ilyetén közeledése, de nem elégithette ki a dicsvágyát. A közvetlen veszély elmult, a nemzet ügye ismét jóra kezd fordulni. Hiszen ha most meghódolna: alig különböznék Telekitől, vagy Blombergtől. Egyszerü szökevény lenne, semmi egyéb. Ő dicsőség, hatalom után vágyott. Túl akarta szárnyalni Kossuthot. Ezt pedig csak úgy tehette, ha megint a közelébe férközik. Sietett tehát a Tisza mellé. Február 5-én már mindanégy hadosztálya Lőcsén volt, a hol a tisztikar épp a születésnapján fényes tánczvigalmat rendezett a tiszteletére.
Görgei tehát, merész elhatározásával szerencsésen kisiklott üldözőinek a markából. S ezzel a bányavárosoknak is visszaadta a békét. Csorich, Windischgrätz rendeletéből Budapestre sietett, hogy Perczel fenyegető támadása ellen a fővárost védje, Simunich pedig visszatért előbb táborhelyére, s folytatta Lipótvár ostromát. Götz egész Beszterczéig húzódott ugyan, de nem mert tovább mozdulni. Magas volt neki a Sturecz. Egyedül Jablonovszki gondolt a Görgei üldözésére; de ez is inkább csak arra törekedett, hogy csapataink elé kerülve, mielőbb egyesülhessen Schlickkel.
Képzelni lehet a Schlick ijedelmét, amikor meghallotta, hogy Görgei a háta mögött táboroz. Hanyatthomlok rohant Kassára, hogy intézkedjék a védelemről. Mindenfelé erős kémszemléket rendezett; az Eperjesre vezető utat pedig Branyiszkónál elállotta.
Ezenközben bács-bánsági hadaink is útrakeltek, hogy a hadügyminiszterium parancsolatjához képest a Tiszához vonuljanak.
Délvidéki seregünk kétrészre volt osztva. Az egyik rész a Bánságban, a másik rész pedig Bácsmegye területén hadakozott.
A bánsági sereg, Nagy-Becskerek, Versecz és Fehértemplom központokkal, 13 gyalog zászlóaljból, 14 lovas századból, három-négyezer főnyi nemzetőrségből, s 64 ágyuból állott. A vezér: Kiss Ernő tábornok, rövid ideig mint helyettes: Vetter. Csapatparancsnokok: Damjanich, Asbóth, Nagy Sándor, Maderspach, Ascherman és Kiss Pál.
Ezzel szemben a felkelőknek négy jelentősebb táborhelye volt: Ördöghidja, Alibunár, Tomassovácz és Pancsova. Perlaszt már előbb bevette Kiss Ernő. Fegyvereseik száma tizennégyezerre rughatott; de hathatós támogatásban részesültek Rukovina, a temesvári parancsnok részéről is; ezenfelől a végvidéki rendes császári katonaság, – mintegy 4000 ember, – szintén a kezükre dolgozott.
A szerb háboru, a felkelő vezérekkel folytatott békealkudozás következtében, mint tudjuk, egyideig szünetelt. Ámde hiábavaló volt minden: a megvadult szerb népet nem lehetett böbbé a hűség útjára terelni. Az ellenségeskedés tehát november végén ujra kitört. De most már csapataink léptek fel támadólag.
Ördöghidja, az egyik félelmes táborhely csakhamar romokban hevert. Maderspach, Fehértemplom hős védője dúlta szét november 30-án.
Tomassovácz ellen, – a mely Becskerektől alig három mérföldnyire, a Temesfolyó balpartján fekszik, – előbb Vetter, majd Kiss Ernő vezetése alatt, két rohamot is intéztek csapataink. De az erős földvár daczolt minden támadással.
Kossuth Lajos szivartárczája és szivarszipkája.
(A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
Kiss Ernő, aki rövid szabadságolás után Vettertől ismét átvette a főparancsnokságot, mindenáron birtokába akart jutni ennek a veszedelmes rablótanyának. Damjanichcsal megegyezőleg uj haditervet készitett tehát. Abban történt a megállapodás, hogy két oldalról ütnek Tomassováczra. Damjanich induljon el Verseczről, előbb ostromolja meg Alibunárt, s aztán nyomuljon Tomassovácz felé. Ugyanakkor Kiss Ernő szintén kimozdul becskereki táborhelyéről, s úgy intézi a dolgot, hogy egyszerre érjenek Tomassovácz alá.
Damjanich, 2500 emberrel s 9 ágyuval deczember 12-én útra is kelt, hogy a megállapodás értelmében mindenekelőtt az alibunáriakkal végezzen. S végzett is. Hosszu, makacs küzdelem után teljesen szétverte őket. A szerb had, otthagyva mindenét, ijedten menekült Pancsovának. A legvéresebb ütközetek egyike volt ez. Több mint 500 felkelő holtteteme boritotta a csatateret. A mi veszteségünk: 15 halott s 50 sebesült. Itt esett el Skublics Rafael őrnagy, a bánsági honvédsereg egyik legderekabb törzstisztje.
Damjanich győzelmes csapataival még aznap Tomassovácz felé nyomult, s deczember 13-án már Jarkovácz alatt volt. De innen nem mozdulhatott tovább. Utját állta a zajló Temes. Neuzinánál kellett volna átkelnie, hogy a becskereki csapatokkal egyesülhessen, de a repülőhid, amelyen a Kiss Ernő utászai már erősen dolgoztak, még nem készült el.
– Nem baj, – szólt Damjanich az ő mély basszus hangján Kiss Pálhoz, a 9-ik zászlóalj vitéz őrnagyához, – a hid összetákolásáig legalább kipihenjük magunkat. Hiszen katonáink már napok óta nem voltak födél alatt. Itt van Jarkovácz, gyerünk oda.
Ugyis történt. A következő nap, deczember 14-én ozsonnatájt az egész dandár csakugyan Jarkováczra vonult. A lakosság meglepő előzékenységgel fogadta csapatainkat. Megtérése jeléül, Damjanich kezéhez még hűségesküt is tett.
És az a lebilincselő vendéglátás! Akárcsak a szüleiházhoz kerültek volna. Nyájas szó, pompás vacsora, meleg ágy várta őket.
Bizony rég volt ilyen nyugalmas estéje a szegény, fáradt honvédfiunak. Nem csoda, ha a kelletinél többet vett be a jóból, s csakhamar édes álomra szunnyadt. Pedig, ha vigyázóbb: láthatta volna, hogy a szerbek koronként összesúgnak, s arczukon kaján mosoly játszik.
Pokoli tervet kovácsoltak.
Jarkovácz Torontálmegyében a Berzava-csatorna mellett fekszik. Virágzó és gazdag szerb község; lakosainak száma már 1848-ban több volt kétezernél. A csatornán hid vezet keresztül, s erre viszen az út Neuzina felé, ahová Damjanich igyekezett.
Jarkováczczal csaknem szomszédos Tomassovácz. A táborban, történetünk idején Knižanin volt a parancsoló; hatezer marczona, elszánt fegyveres, s húsz ágyu állott a rendelkezésére.
Knižaninnak, aki igen fortélyos ember volt, valamikép értésére jutott a Kiss Ernő támadó szándéka. Megszeppent. Nagyon jól tudta, hogyha a két magyar sereg egyesülten üt reá: Tomassovácznak vége. Ezt megakadályozandó, cselhez folyamodott. Átüzent a jarkováczi szerbeknek, hogy csak fogadják szivesen Damjanichot; adjanak katonáinak enni-inni, s vendégszeretetükkel ringassák őket abba a csalóka hitbe, hogy nincs semmi baj. Ő ezalatt, deczember 14-én este seregével Jarkovácz alá lopózik, s kezet fogván, orvul rátörnek az alvó honvédekre.
Menekülés török földre Orsovánál 1849 őszén.
(Egykoru festmény. Eredetije az aradi ereklye-múzeumban.)
Ezért esküdött hűséget a jarkováczi álnok szerb Damjanichnak, ezért volt hát a pazar vendéglátás.
Az egész honvédsereg mély álomba volt merülve. Még az őrszem is elbóbiskolt vigyázóhelyén. Éjfélkor egyszerre csak ágyulövés dörgő moraja zúg végig a csöndes éjszakában. Ez volt a jel a támadásra. Megérkezett Knižanin.
A másik perczben már házról-házra, honvédtől-honvédhez szállt a rémhír:
– El vagyunk árulva! Itt az ellenség!
S a honvédek félálmosan, mámoros kábult fővel ugrálnak ki ágyaikból; s azon pőrén, egy ingben, olyik mezitláb, csak a fegyvert szorongatva, rohannak az utczára, ahol még szörnyűbb meglepetés vár reájok. Mindenfelé ellenség, körül vannak véve. Megrettenésüket csak növeli, hogy a falu népe is ellenök fordult, s padláslyukakból, fák tetejéről lövöldöz közzéjök.
Rettentő zürzavar támad. A ködös sötétben alig lehet megkülönböztetni a jóbarátot az ellenségtől. A küzdők orditása, a puskaropogás, a szivigható jajkiáltás, amely a haldoklók ajkáról rebben el; – mindez szörnyü hangegyveleggé olvad össze.
A 9-ik zászlóalj az első, amely összeszedi magát. Csakhamar csoportosul a Waza-zászlóalj is. S erre rémséges viadal kezdődik. A két zászlóalj, Kis Pál és Aschermann vezetése alatt, szuronyra kap, s úgy tör magának utat, folyton küzdve, harczolva, roppant erőfeszitéssel Dobricza felé.
A község északi részén pedig Damjanich küzd hasonló elszánással. Itt is a szurony segít; s csaknem egy óra hosszáig tartó kemény tusa után ő is szerencsésen keresztülvágja magát.
A Berzava-csatorna tulsó partján megállítja csapatát.
– Hol vannak az ágyuim? – dörgi haragtól égő arczczal, szikrázó szemekkel. – Elő az ágyukkal!
De bizony csak egy van. A többi nyolczat a megvadult lovak a csatornába forditották.
– Nosza rajta, ki kell azonnal húzni!
S óriási fáradsággal, az ellenség folytonos tüzelése közt, nagynehezen végre sikerült kivontatni őket.
Most már aztán Damjanich kerekedik felül. Olyan kartácstüzet zúdít a felkelőkre, hogy nem mernek feléje közeledni.
Eközben megvirrad. A lomha köd lassanként fölszáll. A látóhatár egyre derüsebb lesz.
Damjanich most elszakított két zászlóaljának a fölkeresésére indul. Seregével, mint a haragos förgeteg, beront a faluba, s utczáról-utczára küzdve, nyomúl Dobriczának, a hol csakugyan megtalálja szorongatott vitézeit.
– De, most már menjünk felöltözködni! – kiált egészen fölvidulva a hősök hőse.
S még egyszer rohamra vezényel, s szuronyos honvédjeivel még egyszer végigsöpör a községen; mire Knižanin úgy megréműl, hogy Tomassovácz föladásával, egyenesen Pancsovára fut.
Csak most, midőn már egészen világos van, tünik fel az éjjeli harcz iszonytató pusztítása. Szerte az utczákon több, mint ezer holttest hever, közte háromszáz honvéd.
S a mint csapataink meglátták ezeket a hideg holttesteket: pajtásaikat, akikkel még az este együtt ábrándoztak szebb és boldogabb jövőről, s a kik most gonosz árulás áldozatai gyanánt itt feküsznek szétroncsolva, véresen, meredő szemmel; – a mikor ezt látták, véghetlen düh és elkeseredés fogta el szíveiket. Lehetetlen volt őket visszatartani a gaz árulók megfenyítésétől. S bosszútól égve, üszköt dobtak házaikba, s fölkonczolták, a gyermekek kivételével, csaknem az egész lakosságot.
Kiss Ernő, a jarkováczi véres dráma éjjelén a tomassováczi földvár közelében, Botoson táborozott. Várt a késlekedő Damjanichra. Reggel hallott ugyan ágyúzást, de sejtelme sem volt a történtekről. Délfelé mégis kimozdúl Botosról, s körültekintő óvatossággal Tomassovácz alá húzódik. A táborhely azonban, meglepetésére, egészen üres. Most még nagyobb zavarba jön. Leromboltatja a sánczokat és siet Damjanich elé, a kivel Szárcsánál egyesűl, s a kitől aztán megtud mindent.
Kiss Ernő az itt folyó harczokról szárazon, s főkép önmagát dícsérve, a következő hadijelentést küldötte a honvédelmi bizottmánynak:
…„Miután Damjanich ezredes f. hó 12-én Karlsdorfot és Alibunárt bevette, elhatározta a tábornok (t. i. Kiss Ernő), hogy 14-én Damjanich segítségével, ki 13-án egész Jarkováczig nyomúl elő, Tomassováczot megtámadja.
Damjanich ezredes, ki a tábornoktól a Temes vize által volt elválasztva, az egyesülésre vonatkozó parancsot nem teljesíthette, még pedig azon okból, mert a neuzinai híd helyreállítása a kettőztetett megerőltetés daczára sem készült el a kellő időre.
Damjanich visszavonúlt Jarkováczra, s jelentés tett; erre a tábornok a megtámadást más napra határozá, s a seregeket éjjelre elszállásoltatta.
Decz. 15-én reggel félnégyre Jarkovácz felől erős ágyúzás hallatszott. A tábornok azt gondolá, hogy az ellenség megtámadta Damjanich ezredest, s rögtön minden sorait fegyverbe állíttatá, hogy a tomassováczi sánczokat bármily áron bevegye, s így aztán Damjanich ezredes segedelmére mehessen, s az ellenséget hátulról megtámadhassa. De az ellenséges sánczokhoz érve, azokat már üresen, s bennök csak egy ágyút, s a Temes folyó hídját részenként lerombolva találta.
Az első csatarendet tehát Tomassovácz előtt hagyá, hogy a sánczokat és a hídat egészen lerombolja, a tábornok pedig seregének zömével Neusina és Jarkovácz felé vonúlt, s ott találkozott Damjanich seregével, a mely az ellenséget, sokat levágván közűle, Dobroviczáig visszaverte.
Erre az elfáradt seregek nyugvásra indíttattak. A mi részünkről a veszteség az ellenséghez hasonlítva, igen csekély. A tomassováczi sánczoknak rohammal való bevétele minden esetre többe került volna.
E szerint tehát a ráczok tomassováczi, alibunári és ördöghidi sánczai vitéz seregeink által bevétetvén, a pártütők fészkei megszüntek lenni…
A három táborhely szétrombolása, úgyszintén a jarkováczi vereség óriási rémületet okozott a felkelők soraiban. De maga az udvar is megrettent. Hiszen, ha ez tovább is így megy, a magyarok csakhamar leverik a szerb lázadást, s ekkor aztán teljes erejökkel a császári had ellen fordúlnak. Ezt meg kell akadályozni. Itt az új császár: áraszsza kegyelmének melengető sugarait a hű szerb népre. Adjon nekik patriarchát és vajdát. Kezdettől fogva úgyis ezek után esengtek, persze abban a jámbor hitben, hogy ezzel különállásuk biztosíttatik. S úgyis történt. A két császári kézirat, a mely minden eshetőségre készen: immár decz. 15-ike óta a Stadion asztalfiókjában hevert, azonnal kézbesíttetett Rajasichnak. A kéziratok ígyen szólanak:
I.
Kedves Rajachich érsek!
Hogy Önnek, Házam s az egyetemes Monarchia iránti nagy érdemeit megjutalmazzam; hű és bátor szerb népemnek pedig különös császári kegyelmemet és gondoskodásom bizonyságát adhassam, – megújítom a patriarchatust, a mit az Ön elődei a karlóczai érsekségben viseltek; s felruházom Önt a patriarcha méltóságával és czímével.
Olmütz, 1848. évi deczember 15-én.
Ferencz József s. k.
Stadion s. k.
Stadion s. k.
II.
Kedves Rajachich érsek!
Suplikácz tábornokomnak a szerb nemzet vajdájává történt megválasztásához császári megerősítésemet azon szándékból adtam, hogy hű és bátor szerb népemnek, ezen méltóság visszaállításával kezességet nyújtsak egy nemzeti, a szerb nemzet szükségleteinek megfelelő belkormányzat iránt.
A béke helyreállítása után atyai szívem legelső gondjainak egyike lészen, egy ily nemzeti beligazgatást népeim egyenjoguságának alapján, életbeléptetni.
Olmütz, 1848. decz. 15.
Ferencz József s. k.
Stadion s. k.
Stadion s. k.
Aradi honvédfogoly készítménye.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)
A két császári kézirat, amely, mint látjuk, deczember 15-én kelt, csak deczember 27-én, tehát közvetlenül a felkelők hármas veresége után jutott Rajasich kezéhez. Nyilvánvaló, hogy ezzel csakis a szerbek lohadó harczikedvét akarták ujolag föléleszteni.
Rajasich, mondanunk sem kell, csak úgy ragyogott a boldogságtól. Suplikácz azonban már nem örülhetett megerősitésének. Épp a kézbesités napján halt meg. Szélütés érte. A vajdaság hatalmából és pompájából nem jutott neki immár egyéb, mint egy szép temetés, s egy márványtábláju sírüreg a krussedoli monostor kriptájában.
A császári kegy buzditó hatását egészen megzavarta ez a váratlanul jövő gyászeset. A fölkelés rendezői közt viszály tört ki. Azon kaptak össze: ki legyen a Suplikácz utódja, ki legyen a fővezér? A nép jelöltje: Sztratimirovics volt; mellette foglalt állást az obdor is. Rajasich azonban hallani sem akart „erről a hetyke és képzelődő ficsurról.” Bárki, csak a gyűlölt vetélytárs nem. S hogy az obdor törekvéseit meghiusitsa, sietve üzent Theodorovics tábornoknak, hogy jöjjön azonnal; úgy lehet, vajda lesz belőle. S Theodorovics, egy vén és hiu granicsár generális, felült a hitegetésnek; január 3-án Pancsován termett, s a Rajasich segélyével, magához ragadta a főparancsnokságot.
Ez a torzsalkodás, melynek híre csakhamar mindnfelé szétterjedt, az eddiginél is nagyobb fokig csigázta honvédjeink dicsőségszomját. Általános volt köztük az óhaj, hogy Pancsova, a szerb forradalmi bizottság székhelye, szintén mielőbb megvétessék. Annál kivánatosabb ez, mert mindaddig szó sem lehet a Bánságban a nyugalom helyreállitásáról, amig ez a zendülő város a Rajasichék kezében van.
Kiss Ernő eleget akart tenni ennek az óhajtásnak, de nem tudta, miként fogjon a dolog keresztülviteléhez. Napokon át habozott; ujabb meg ujabb haditerveket kovácsolva. Egy izben már Csákováig nyomult, de a temesvári várőrség egyik portyázó csapatjától megrettenvén, nagy sietéssel ujolag Becskerekre tért.
Deczember 28-án megint útrakelt, hanem most már azzal a komoly elhatározással, hogy okvetlen megkisérli Pancsova ostromát. Csak egy dolog aggasztotta: Damjanich, aki oly lelkesitőleg tudott hatni a csapatokra, nem jöhetett vele. Meghült, s Verseczen az ágyat kellett őriznie.
De azért, 4600 emberrel, s 8 ágyuval, mégis elindult. Az ujesztendőt Petrovoszellón töltötte, s innen másnap egyenesen Pancsova felé nyomult, ahová január 3-án érkezett. Azonnal támadáshoz fogott. Egymásután három rohamot intéztek csapataink a földsánczokkal körülövezett város ellen; ámde siker nélkül. Knižanin, ki Jarkováczról idemenekült, 7200 fegyverese élén, a kétségbeesés szilaj dühével védte ezt az utolsó menedékhelyét. Ötvenkilencz halottunk, s negyvenhárom sebesültünk feküdt immár tehetetlenül, vérbefagyva a földsánczok alján, és semmi biztató remény. Kiss Ernő meghökkent. Azt hitte, hogy ezúttal, legalább itt, nem terem számára babér. S alkonyatkor, mint aki jól végezte dolgát, csöndesen elhuzódott Pancsova alól.
Knižanin nem merte üldözni csapatainkat, de annál kegyetlenebbül üldözte: a dermesztő téli hideg. Valami negyven ember fagyott meg útközben, száznál többen pedig kórházba kerültek. Maderspach szintén ennek a kalandos útnak lőn az áldozatja. A zord idő, a sanyargás ágyba döntötte, s nem is kelt föl többé. Rövid szenvedés után örökre megvált elszomorodott bajtársaitól.
A csapatok, komoran, elborult kedélylyel tértek vissza táborhelyeikre.
– Ne lett volna csak beteg Damjanich, majd győztünk volna! – mondogatták mélyen elkeseredve egymásnak a honvédek.
S a vágy, hogy Damjanich legyen a vezérök, mind általánosabb lett. Eleinte csak a legénység beszélt róla, később a tisztikar is.
Fakoszorú. – Készítették az aradi várfoglyok a 13 vértanu kivégzése fölött érzett gyászuk jeléül.
(Az aradi ereklye-múzeumból.)
Alig értek Becskerekre, amidőn január 5-én egy tisztiküldöttség jelent meg Vukovics kormánybiztosnál, s a sereg nevében fölkérte, hogy gondoskodjék más parancsnokról. Ők nagyrabecsülik Kiss Ernőt, igaz tisztelettel hajolnak meg önzetlen hazafisága előtt; de a seregnek, ha győzni akar, erélyesebb, vállalkozóbb és körültekintőbb vezérre van szüksége.
Vukovics maga is átlátta a sereg elégületlenségének jogosultságát; legott beszélt Kiss Ernővel, aki, s ez dicséretére legyen mondva, a legkisebb neheztelés nélkül vált meg állásától.
– Ha a csapatok úgy kivánják, – szólt nemes önmegadással, ám legyen. Próbálkozzék meg más, hátha szerencsésebb lesz. Az én személyem mellékes, az a fő, hogy győzzünk.
S mindjárt a következő napon Debreczenbe utazott. A hovédelmi bizottmány, mintegy kárpótlásul, altábornagyi ranggal díszité föl, egyúttal pedig országos főhadparancsnokká nevezte ki.
A honvédcsapatok édes vágya betölt: Damjanich, a rettenthetlen hős állott az élökre. Most már nem zsörtölődtek, most már megbirkóztak volna akár az egész szerb vojvodinával. Csakhogy erre nem nyílt immár alkalom. Megjött a parancsolat, hogy vonuljanak a Tiszához, ahol ezúttal nagyobb szükség van segitő karjaikra.
S néhány napig tartó pihenés után január 16-án Damjanich vezetése alatt, akit ez alkalomból tábornokká léptettek elő, vidáman, jókedvvel megindult a sereg Arad felé.
Ekkor bocsájtotta ki Damjanich szerb véreihez azt a híres bucsuszózatát, amelyről az előző kötetben már megemlékeztünk. A szózat, Damjanich haragos lelkének a villámlása, igy hangzik:
Ti kutyák!
Én most elmegyek, de azt mondom nektek, csöndesen maradjatok, mert különben ismét visszatérek, s mindnyájatokat kiirtalak a föld szinéről. S hogy egyetlen egy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rácz sirján én is golyót röpitek agyamba.
Versecz, január 16. 1849.
Damjanich.
Ugyanezen időben bácskai seregünk is megkapta a rendeletet, hogy vonuljon a Felső-Tiszához.
A Bácskában, Becse, Verbász, Ó- és Kis-Kér állomáshelyekkel, 14 gyalogzászlóaljunk és 18 huszárszázadunk táborozott. Ágyujok: 40. A vezér, mint tudjuk, egyideig maga Mészáros hadügyminiszter volt, aki azonban a szent-tamási szerencsétlen ostrom után visszavonult. Helyét Éder foglalta el, de ez is rövid ideig maradt; aztán Bakonyi jött, majd deczember közepétől: gróf Eszterházy Sándor tábornok.
Viszont a szerbek, szent-tamási, földvári, turiai, a római-sáncz és titeli táboraikban húzódtak meg. Harczosaik száma körülbelül tizenkétezer; de ezenfelől Kameniczon és Zimonyban is volt hat-nyolcezer tartalékjuk.
A Bácskában az ősztől kezdve majdnem egészen szünetelt a harcz. Csapataink alig mozdultak ki táborhelyeikről. Két gyönge kisérlet, egyszer Földvár, majd Szent-Tamás ellen; – ennyiből állott egész hadműködésök.
A hős szerzetes.
(Egykoru festmény. A gr. Kreith-féle gyüjteményből.)
A tétlenség oka csakhamar kiderült. Rosz, megbizhatlan kezekbe jutott seregünk. Eszterházy, akiről pedig azt hitték, hogy jó hazafi, a legnagyobb mértékben visszaélt a beléje helyezett bizalommal. Windischgrätz betörése óta izgatni kezdett a nemzet igazságos ügye ellen; eleintén csak úgy kéz alatt, később már egész nyiltsággal.
– A helyzet, – igy szólt egy izben tisztjeihez, – lényegesen megváltozott. Most már az uralkodóházzal kerültünk szembe. Már pedig mi, ha eskünkhöz és zászlónkhoz hívek akarunk maradni, törvényes uralkodónk csapatai ellen nem harczolhatunk.
Ily beszédek hallatára, persze, a pártütés mindig jobban terjedt.
A honvédelmi bizottmány, amelynek tudomására jutott a dolog, a hadügyminiszterium egyik osztályfőnökét, Nádossy ezredest küldte a táborba. Egyúttal pedig, hogy a gyanus elemektől megtisztíttassék a sereg, rendeletet bocsájtott ki, hogy mindazok a tisztek, kik a magyar kormány politikai irányával elégedetlenek, fel is út, le is út: távozhatnak. Ennek a fölhivásnak azonban súlyos következménye lőn. Több, mint százötven tiszt adta be a lemondását; természetesen csaknem valamennyi az Eszterházy biztatására. A 3-ik huszárezred tisztikarának a harmadrésze lépett ki; hasonlókép cselekedett a táborkar, amelynek még az irodája is feloszlott. A tüzérség zöme pedig kijelenté, hogy ezentúl sem az osztrák, sem a szerb csapatokra nem fog lőni többé.
A fölbomlás ily szomoru tünetei közt találta a sereget a parancs, hogy vonuljon a Felső-Tiszához. Eszterházy volt azonban az első, aki ellenszegült.
– Én, – úgymond, – mindig kész voltam a hazát a szerb felkelők ellen védelmezni, amire úgy engem, mint a sereget a király parancsa hivott fel. Mindaddig, amig ezen a téren állok, Windischgrätz nem tekinthet ellenségének. De a hűtlenség bűnébe esném, mihelyt kivonulok a Bácskából, s csapataimat a császári sereg ellen vezetném. Nem, ezt nem fogom tenni.
S Nádossy, ahelyett hogy hatalmának és tekintélyének a sulyával közbelépett volna, ehelyett még ő is Eszterházyhoz szegődött. S most már együttesen fondorkodtak, hogy a sereg tagadja meg az engedelmességet.
Már-már úgy volt, hogy az egész hadosztály Windischgrätzhez pártol, amidőn egész váratlanul gróf Vécsey Károly tábornok lépett közbe, és Lenkey ezredes, Baudisz József százados, s még néhány bátor tiszt támogatásával, sikerült megakadályozni a gonosz árulást. Eszterházy és Nádossy még azon este eltüntek a táborból.
Most már tisztább volt a levegő. Vécsey, aki ilykép a sereg vezére lőn, nagy erélylyel fogott a csapatok ingó hűségének a megszilárditásához. A gyanus tiszteket mind elbocsájtotta, s nyomban intézkedett, hogy helyük szilárd és megbizható férfiakkal töltessék be. Január 18-án aztán ő is útrakelt, hogy a kormány parancsolatjához képest, a Felső-Tiszához vonuljon. Szegedről, ahol első pihenője volt, hosszabb szózatot intézett az Alvidék lakóihoz.
Az 1848-iki vivmányok eredménye.
(Egykoru gúnykép.)
Nép: Irgalom! Kenyeret! Éhesek vagyunk!
Reakció: Nincs irgalom! Menj dolgozni rabszolga nép!
…„Halljátok ti jóérzésüek! – így szól a többi közt. – Ne gondoljátok azt, hogy magatokra hagylak. Elrendeltem, hogy egy erős mozgó hadsereg, 18 ágyuval itt maradjon. Ez a mozgó sereg nyolcz-tizezer fegyveres nép által fog támogattatni, s így bizonyára képes leend, hogy minden támadás ellen megvédelmezzen titeket. De hogy ez elérhető legyen: elrendelem, hogy minden városban társaitok legjobbjai közül „védelmi bizottmányt” alakítsatok, amely főkép az árulók ellen járjon el a legnagyobb szigorral. Ti pedig, – földiek és idegenek, – kik szolgai gondolkozástokban óhajtva várjátok azt a perczet, amelyben a magyar népet elárulhatjátok, és ti vakbuzgó illyrek s ráczok, kiknek tán kedvetek telnék a rablócsordákat utánozni, gondoljatok a kérlelhetlen leszámolás órájára, amely, ha Isten van, számotokra bizonyosan elkövetkezik.”…
Vécsey tábornoknak ez a nagyerélyü föllépése oly jó hatással volt mindenfelé, hogy a honvédelmi bizottmány nyilvános köszönetet mondott neki. A köszönőirat igy hangzik:
Az ország kormánya botránykozással tapasztalta a volt tábornok és seregvezér gróf Eszterházy Sándor részéről, miként a parancsnoksága alatti bácsi hadseregnél, midőn az hazánk szabadságának védelmére, a hadügyminiszterium által eddigi működési helyéről máshová disponáltatnék, a derék, hű és vitéz hadsereg fölbomlására vezethető lépések jöttek közbe; s annak következtében, úgy a volt tábornok gróf Eszterházy Sándor, mint több térben és ellenségben válogatni akaró törzs- és főtisztek részéről lemondások jöttek közbe.
Azonban gróf Vécsey tábornok a bácsi hadsereg parancsnokságát átalvevén, ezen veszélyes áskálódásoknak határozott hazafiui erélylyel vetett véget; s átalában a parancsnoksága alá bizott vitéz hadsereget oly meleg hazaszeretettől lelkesitett vezéri tapintattal vezényli, hogy az ország kormánya el nem mulaszthatná, gróf Vécsey tábornok urnak nehéz perczekben kitüntetett hazafiui erélyeért a nemzet hálájára méltó elismerését s köszönetét nyilvánitani.
Valamint elismerést és köszönetet nyilvánit a Vécsey tábornok úr parancsnoksága alatti sereg mindazon derék tisztjeinek, s közöttük különösen Lenkey ezredesnek, kik őt e fontos eljárásban szilárd hazafiui jellemök kitüntetésével erélyesen gyámolitották; valamint méltányló elismerést nyilvánit a nemzet a szent ügyéhez szilárd hűséggel ragaszkodó vitéz legénységnek, amely a miként eddigi táborozásaiban magát dicsőséggel halmozá, úgy a magyar nemzet törvényes szabadságának diadalmas megőrzésében tevékeny részvétre hivatva, példás fegyelemmel és példás lelkesedéssel halad előre azon az ösvényen, amelyet uj meg uj győzelmi babéroknak a kivívására, a nemzet hálájának kiérdemlésére az ország kormánya elébe szabott.
Kelt Debreczenben, január 27. 1849.
A honvédelmi bizottmány.
Hadaink kivonulásával megint összecsaptak a vész eltemető hullámai az Alvidék fölött. A Bánság és a Bácska magyarajku népe nem hitt sem a Vécsey bátoritó intelmében, sem Damjanich fenyegetésének a hatásában. Nagyon jól tudta, hogy a megvadult rácz mitsem ad a szóra, reá csak a nyers erő hat. S amint kimozdultak csapataink: nyomon követte őket a megriadt nép, ki kocsin, ki gyalog, sürű tömegekben, mintha végkép ki akarna vándorolni ősi lakóhelyéről.
…„Szívszaggató látvány volt, – úgymond egy szemtanu, – látni a menekülő magyarok hosszu vonalait. A meddig a láthatár terjed, az utakon szekér szekeret ért. Torda, Magyar-Cserna, Szent-Mihály, Udvarnok, Tót-Aradácz, Török-Becse, Török-Kanizsa, Csóka, s magyar népe mind kivándorlott; hatvanezer ember lett földönfutóvá. Sokan el sem érték a Maros vagy Tisza partját, hanem a fáradságtól elnyomatva dőltek ki az útfélen. Mindnyájan gyalogoltak, mert annyit raktak szekereikre, amennyit csak marhájok elbirt. Kun László ideje látszék megujulni; emberek tolták a taligát, hogy a nagy sárban kiállott vonómarhának segitsenek. Kinek szekere nem volt: prédául hagyta vagyonát. Hosszasan szidták a ráczokat és az urakat, kik a háborút kezdették. „Azért küzdöttünk, – így jajveszékelének, – azért áldoztunk hét hónapig, hogy végre így dobjanak martalékul a ráczoknak.”…
A nép többnyire Makónak és Földeáknak vonult. De Szegednek is bőven kijutott a menekülőkből. A hadválasztmány a kormányhoz intézett jelentésében megdöbbentő képét festi a siralmas helyzetnek.
…„Az alvidéki táborok feljebb mozditásával, – igy szól a jelentés, – sejtelmeink borzasztó valóságban teljesültek. Bács és Torontál évszázados telepitvényei enyészetre jutottak. Vidékünk a leggyászasabb népvándorlás szinhelyévé lőn. Ezen iszonyatos állapot bekövetkezésére a népet senki sem figyelmezteté, hogy pár nappal előbb legalább élelmiszereit eltakarithatta volna. Szabadka és a tiszai kerület néhány közelebb helysége Szeged segélyével talán még föntartandja magát; de Torontál megyének siralmas állapota leirhatlan. Nagy-Becskerekről a megyei főtisztek eltávoztak; a községekben található gabona eltakaritásáról vagy megsemmisitéséről nem történt intézkedés. És most a nép országutat, mezőt, pusztát végtelen tömegben elboritva, mindenének odahagyásával fut, menekül, hogy legalább életét és családját megmenthesse a rabló ráczok öldökléseitől. Bizonytalan jövővel szemben borzasztó éhhalál veszélyétől retteg. A menekülő magyar népség elhagyatva vezetőitől Szeged felé nyomul. Az itteni nép szivesen megosztja rokonaival kenyerét; de a menekülők serege napról-napra szaporodik, a gabna-szállitó vidék az ellenség kezébe került.”…
A menekülők sejtelme csakhamar beteljesedett, még pedig rettentő módon. Az egész Bánság, az egész Bácska ismét lángba, vérbe borult. Az a kicsiny honvéd-dandár, amely gróf Hadik Gusztáv ezredes vezetése alatt Szegeden állomásozott, vajmi gyönge volt arra, hogy a felkelők roppant tömegével megbirkózzék. A Marosig csaknem minden város, minden község a hatalmukba került. És raboltak és kegyetlenkedtek olyan vadállatias dühvel, mintha csak megakarták volna mutatni, hogy túltesznek erdélyrészi oláh bűntársaikon.
A dühöngés 1849. február 1-én Zentán érte el tetőpontját.
)
Zentán, amely Bács-Bodrogmegye egyik népes és jómódú városa, a szabadságharcz idején a magyarok és szerbek feles számmal laktak. Már január első napjaiban – irja az odavaló Magyar Gyula, – észre lehetett venni a szerbek titkos gyülekezéseiből, kihivó magukviseletéből, hogy nagy dologra készülnek. Vezérök Baderlica Ászó zentai nagybirtokos volt, ki állandó összeköttetésben állott az akkor még a Tisza balpartján táborozó szerviánokkal. Titkon élelmiszerekkel látta el őket s utasitást küldött részükre, hogy a körülsánczolt Zenta városát melyik oldalon támadják meg. Ez az árulás azonban köztudomásra jutott, a hazafias városi tanács Baderlica Ászót elfogatta, Verbászra küldette, hol a rögtönitélő biróság hazaárulásért kötél általi halálra itélte és kivégeztette.
Ez az itélet olaj volt a tüzre. A ráczok kivégzett vezérük akasztófájára esküdtek meg, hogy rémes bosszút állnak a magyarokon. Nehány nap mulva azután Ó-Becse, Moholy és Ada községek házai lángban álltak. Az égő tanyákról életveszély közt menekült a lakosság a körülsánczolt városba. Majoros István, a nemrég elhunyt országos képviselő volt Zentán a magyar kormány megbizottja. Ő és a városi tanács – a fenyegető veszélylyel szemben elhatározta, hogy a várost sánczokkal még jobban megerősitik s megvédelmezni fogják életre-halálra. És kikből állott a védelem? Mindössze a csendbiztos 12 fegyvereséből, a kapákkal és kaszákkal fölfegyverkezett földmives népből, kétségbeesett asszonyokból és siró gyermekekből. A város rácz lakossága elzárkózva várta a dolog fejlődését.
Február első napján, metsző hidegben érkezett meg a több ezer főnyi fegyveres rácz katonaság hármas küldöttsége, s gúnyosan felszólitotta a tanácsot, adja föl a várost kegyelemre.
Erre a sértő felhivásra a felzúdult városi magyar lakosság a három követet a városház előtt agyonlövette. A város népe ösztönszerüleg gondolt a menekülésre. A mint a ráczok 20.000 főnyi hada a város alá ért: Majorost kérték, hogy engedje meg az asszonyok és gyermekek menekülését. De ő hajthatatlan maradt, egy válasza volt csak: Vagy megvédelmezzük a várost, vagy itt halunk meg mindannyian!
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a harangok immár hivták a hivőket. Az istentisztelet alatt hirtelen megdördültek az ágyuk s megkezdődött a véres tusa a sánczokon. A küzdelem nem tarthatott sokáig. A fegyvertelen maroknyi magyarság gyönge volt a ráczokkal szemben; egymásután hulltak el ők, azok, akik megesküdtek, hogy meghalnak, de a várost föl nem adják.
Tizenegy óra volt délelőtt, midőn a félrevert harangok rémes kongása közt az egész városon végigzúgott a vészkiáltás: „Meneküljünk, a ráczok elfoglalták a sánczot!” És megkezdődött a rémült nép menekülése. Ki kocsin, ki gyalog, ki lóháton Szabadka felé tartott. S mire eljött az alkotnyat, a szürke égboltozatot ismét biborpirosra festék a felcsapkodó lángok tűznyelvei: – Zentát felgyujtották az ujjongó ráczok.
Akik a városból menekülni nem tudtak, a Tisza nádasaiban és a házak padlásain huzták meg magukat. De akit megtalált a fanatizált, felbőszitett tömeg: iszonyu, rettenetes halál várt reá.
A vérszomjas ráczok Brenovácski Jevó és Virincsik János vezetése mellett az elrejtőzött védtelen magyar népet a piaczra űzték, s ott vagy négyszáz embert lefejeztek, s aztán az emberfejekből az öt öl magas Szentháromság-szobor köré piramist emeltek. A templomot kirabolták és megszentségtelenitették. A templom előtti haranglábra, s az ugyanott levő eperfa ágaira fejjel lefelé csüngve akasztották fel áldozataikat, s nádkéveket gyujtottak alájuk. A fiut rákényszeritették, hogy az apja koponyáját hasitsa ketté, a testvért, hogy édes testvérét gyilkolja le. Nem volt irgalom, nem volt kegyelem senkinek. A 103 éves Bieliczky István nagybirtokost Klára nevü szép hajadon lányával együtt hurczolták a kínpadra.
Három napig tartott a rablás, gyilkolás, a szűzek megbecstelenitése. És harmadnap multán, – azokon kivül, akiket Vuics Szávó ügyvéd, s Nikolics Sándor görög keleti lelkész irgalomban elrejtettek, – nem volt élő magyar Zenta városában!…
Szegfü György, 1848–49-iki honvédfőhadnagy s Zenta város nyugalmazott főjegyzője, mint szemtanu igy beszéli el az iszonytató vérengzést:
… A magyar csapatok kivonulása után Ó-Becséről, Petrovoszellóról, Moholyról, Adáról, családjával s elczipelhető vagyonával tömegesen tódult a nép Zentára, ahol Demcsa János őrnagy parancsnoksága alatt, egy kalocsavidéki nemzetőr-zászlóalj szállásolt.
Ámde Demcsa – aki görög-egyesült vallásu volt, – részint mert a Zenta alatt táborozó rácz-szervián tábor követeinek bántalmazása miatt rosszalását fejezte ki, majd pedig mivel a közeledő veszedelem elől haza kivánkozó „sárközi zászlóalj” ellen erélyesen föllépett, végül egyéb gyanu és fondorkodás következtében 1849. január utolja felé az ellene felbujtogatott nép által fölkerestetett, a piaczra kihurczoltatván és a szó szoros értelmében kaszákkal agyon kaszaboltatott. Erre aztán a sárköziek Zentát otthagyták és haza futamodtak.
Endreffy, aradi honvédfogoly rabruhában.
(Eredetije az aradi 1848–49-iki ereklyemúzeumban.)
Ezen kárhoztatandó eset után Majoros István nemzetőri kapitány vette át a parancsnokságot. Benne a lakosság mint Zenta város szülöttében megbizván, akként cselekedett, a miként ő intézkedett, t. i. a várost körülkeritő és csak 5 kijárattal biró sánczokhoz előörsöket állitott ki, ezen sánczokon kivül lovas, belül gyalogos őrjáratokkal őrködtetett, az utczák végein is őröket állittatott ki a végből, hogy a városból senki ne távozhassék, sem pedig élelmi czikkek ki ne vitessenek, azt czélozván, hogy ez által a lakosok szorosan a városhoz kötve maradnak és vész esetén az ellenséggel szembeszállani kényszeritve lesznek. Kéretett Szegedről rendes katonaság és egy pár ágyu is, de nem küldtek.
Eközben elérkezett február 1-je: a veszedelem napja. Már kora reggel az a rémhir szárnyalt, hogy „jönnek a ráczok.” Nem sokára meg is kondult a hónapok óta elnémitott s csak a vészjelzésre fentartott nagyharang a végből, hogy minden harczképes férfi Ada felé siessen, fegyveresen ki a sánczokhoz az ellenség visszaszoritása végett. Ki is vonult a nép legnagyobbrésze fegyverrel, kiszögezett kaszával, dzsidával és vasvillával a sánczokhoz. Ámde, tapasztalat és bátor vezér, katonaság és ágyu hiányában, az ezekkel rendelkező ellenséggel szemben – mire sem mehetvén, csakhamar megfutott. Erre az ellenség röppentyűkkel a város szélén levő szőlős kertek épületeit felgyujtotta, majd a nép közé ágyuztatott, s aztán vad szerezsánjaival és lovasaival a várost a másik oldalról bekeritette.
Ekképen a nép rémülve futott vissza a városba családját s övéit megmentendő, de mikorra a város másik felénél a mezőre kijutott, ezt tömérdek kocsitól ellepve és az ellenség lovasai által bekeritve találta.
És elkezdődött az iszonyu kegyetlenség, a vérontás, gyilkolás. Az ellenség a menekülőket a városba visszaterelte, mivel azonban ez az össze-vissza torlódás és fejevesztettség miatt nem ment eléggé gyorsan: szúrta, vágta, lőtte a népet, a nőket, gyermekeket sem kimélve. Majd a városba visszaszoritott és tüzhelyeihez visszamenekült lakosokat otthon felkeresvén, nagyobb részben lelövette, vagy agyonverette. Az elbujt s másnap vagy harmadnap felkutatható lakosok közül is csak kevesen menekültek meg a haláltól, mert Trifkovits Mihály szerb vezér 48 órai szabad öldöklést engedélyezvén, egyes ráczok is egy vagy két szervián kisérete mellett házról-házra jártak, pénzt követeltek, ruhát és egyéb értékes tárgyakat raboltak s a kire csak legkisebb ráfogást tehettek: azt a magyart vagy legyilkolták, vagy a városházhoz bekisérvén, ott felettük a rangosabb szerbek itélkeztek, mely rendesen agyonlövetéssel végződött. Többeket a templom melletti nagyharang lábaira, vagy a plébánia előtti nagy élőfák ágaira akasztottak s alájuk tüzet rakva, máglyahalállal végezték ki; vagy másokat a szerb iskola előtt sorba térdeltettek és czélba lövöldözvén beléjök, igy pusztították el.
Az ekkép kivégzett magyarok fejeit azután ugyancsak odarendelt magyarok által törzseikről levágatván, azokkal a főtéren lévő Szt.-Háromság szobrának párkányzatait körülrakatták, s a midőn már szerte heverő törzseikkel bűzhödésnek indultak, ugyancsak kirendelt magyarok által kihordatták azokat a városon kivüli sánczgödrökbe és ott elföldelték…
Ilyen rettenetes mészárlások szinhelye lőn az Alvidék. Mintha ezer meg ezer hiéna-csordát bocsájtottak volna szét.
A magyarság természetesen tőle telhetőleg védekezik. Mozgó csapatokká tömörül; s mi tagadás, bizony ő sincs kimélettel a gyilkosok iránt.
Több nagyközség, főleg a hol a német elem a tulnyomó, csakhogy szabaduljon a felkelő bandák dúlásaitól, inkább önként meghódol a császári sereg előtt. Igy tesz Fehértemplom is, ez a derék városka, amely Maderspach vezetése alatt oly hősileg állt ellen a szerb had megujuló támadásainak.
Rajasich, a lázadó főpap, csak most van elemében. Karlóczáról Becskerekre teszi át a székhelyét, s nagyhangu szózattal fordul hitsorsosaihoz. „Régi vágyunk – igy dicsekszik, – beteljesedett: a vajdaság létesült. Bács-Bánság rónáin ezentúl a szerb az úr.”
S henczegő szavainak az igazolásául nyomban valami kormányzó tanács-félét szervez, amelynek természetesen ő maga az elnöke; tagjai pedig: Rudich József volt bácsi főispán, Mihajlovics Félix, a zágrábi püspök jószágigazgatója, s Fogarassy, Krassómegyének egyik kiérdemesült táblabirája. Rudich a kath. szerbeket, Mihajlovics a görög nem egyesült szerbeket, Fogarassy pedig a délvidék románjait képviseli ebben a legfőbb tanácsban.
Az ekkép összeállított kormányzótanács azonban csak takaróul szolgál Rajasich nagyralátó törekvéseinek. Ő maga minden. Ugy él, mint egy koronázatlan király. S jellemző, hogy bitor hatalmának az erejét legelső sorban épp a saját véreivel érezteti. Rendeletet bocsájt ki, hogy a legkisebb sérelem, amely az ő személye ellen irányul: olybá vétetik, mint a honárulás, s bitó leszen a büntetése. Karlócza, a patriarchátus ősi fészke, csupán azért, mert elégedetlen a Rajasich önző működésével, ostromállapotba helyeztetik. Stratimirovics ellen, irigy féltékenységből, elfogatási parancsot ád ki. Szabadon irni, szabadon gondolkozni tilos. Egyszóval, zsarnokoskodik, mint a legközönségesebb szerencselovag, ha véletlenül hatalomhoz jut.
Ámde, csakhamar vége szakad pünkösdi királyságának. A saját hívei zúdulnak fel. Sztratimirovics már haddal készül ellene, a midőn közbelép Windischgrätz, s ráteszi kezét Bács-Bánságra. S ezzel aztán itt is megkezdődik az atyáskodó osztrák uralom. A felkelő csapatok élére császári tisztek állíttatnak, a szerb nemzeti szin sárgafeketével cseréltetik fel, s mindenfelé haditörvény lép életbe, éppen úgy, mint a megszállott magyar vidékeken.
A szerb vajdaságból persze semmi sem lesz; eltünik, mint egy mámoros álomkép. A rövid farsang után jön a hosszu böjt, a reménykedésre a keserü csalódás.
„Mi küzdünk ugyan Ausztriáért, – igy jajdul fel febr. 19-iki számában a „Napredak” czimü szerb lap, – de rendszere nekünk sem kell. Igy bánnak velünk már most is, midőn fiaink még fegyverben állnak; igy, midőn a vitéz Knižanin hős atyánkfiaival még köztünk van. Mi vár reánk, ha majd ezt a támaszt is elvesztettük, ami, mint hirlik, felsőbb parancsra rövid időn be fog következni?”
S be is következett. Knižanin, a bécsi kormány intézkedésére, febr. 28-án martalóczaival együtt csakugyan hazament.
„Oda van az arany idő, – kereseg ujól a „Napredak”, – amidőn jól megfontolhattuk volna, miért és kiért ontsuk a vérünket. Óh mi könnyenhivők, óh mi balgák! Ausztriához csatlakozánk a nélkül, hogy biztosítottuk volna nemzeti jogainkat. Tudtuk-e már akkor, s csak nem akartuk tudni; vagy nem tudtuk még, hogy Ausztria és a szabadság egymással ellentétes fogalmak? Most már látjuk, most már tudhatjuk, hogy Ausztriában soha sem volt s soha sem lesz szabadság.”
Hát bizony igaz. Csakhogy előbb kellett volna mindezt meggondolni.
Rajasich, ez a dicsvágyó ember kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Mayerhoffer tábornok, az uj hadkormányzó fönhatósága alatt mint egyszerü császári biztos működhessék. Egy ideig még szerepel, de csakhamar végképen letünik az események szinteréről.
De az alvidéki háboru a szerb nemzeti törekvések ilyetén eltiprásával korántsem ért véget. A küzdelem folyt tovább, csak a jellege változott meg. A felkelő csapatok az osztrák hadműködés keretébe illesztetvén, a császári fővezér parancsolatja szerint voltak kénytelenek mozogni és csatázni. Ágyutöltelék lett belőlök.
A komáromi csata 1849. jul. 2-án.
(Egykoru rajz.)
Theodorovics tábornok, az ujjászervezett osztrák-szerb sereg vezére immár a Windischgrätz haditerveinek megfelelőleg nyomult Szeged alá, hogy átkelvén a Tiszán, Nagyvárad és Debreczen ellen működjék. Háromezerötszáz fegyveressel és huszonnégy ágyuval érkezett Uj-Szegedre, s innen lövette a várost.
Szegeden, Hadik ezredes parancsnoksága alatt, jelentékeny haderő, – körülbelül 3000 ember – szállásolt. Theodorovics nyilván úgy okoskodott, hogy előbb reájok ijeszt, s csak azután támad. Csakhogy épp az ellenkező történt. Hadik lépett fel támadólag. Csapatjaink, mihelyt az első ágyulövés eldördült, fölkerekedtek, s átrohanva a Tiszán, Szőregig nyomták az ellenséget.
Theodorovics Szőreg körül ijedt sietéssel földsánczokat hányatott, s ezek rejtekében lapult meg. De itt sem volt maradása. Harmadnap, febr. 13-án a honvédsereg ismét átkel a Tiszán, s most még nagyobb harczikedvvel tör az ellenségre; makacs küzdelem után kiszoritja a faluból, s egész Deszkig űzi.
Hadik a szép győzelemről a következő jelentés küldötte Kossuthnak:
A szegedi tábor, febr. 13. 1849.
Van szerencsém a t. Elnök urat egy győzelemről tudósitani, melyet ma a ráczok és szerbek ellen kivívtunk.
Tegnapelőtt megtámadásuk és visszaveretésök után a rabló ellenség magát Szőregen fészkelte be, s a helységet több erős sánczokkal látta el.
Hogy ezen Szegedre nézve igen veszedelmes állásból kikergethessem: a Tiszán hidat verettem, amely tegnap készült el, s a megtámadást ma reggelre kellett halasztanom. Intézkedéseimet minden hátulról, vagy oldalról való támadás ellen megtevén, a hidon átkeltünk, s Igmándy őrnagy és dandárparancsnok vezénylete alatt Szőreget megtámadtuk és sánczaival együtt bevettük. A szétvert ellenség 8 ágyuja közül egy 6 fontos, több társzekér és zászló esett kezeink közzé. Az ellenséges halottak száma több százra megy. De mi is fájlaljuk nehány derék vitézeinket. Halottaink és sebesültjeink száma: hatvan. Különösen kitüntette magát a Wáza-zászlóalj. Szőreg porrá égett.
Hadik ezredes, hogy Szeged a hasonló megtámadások ellen lehetőleg biztosittassék, a Tisza balpartján, Uj-Szeged háta mögött, a Marostól csaknem a Boszorkányszigetig bástyaszerü földsánczot készittetett. S Szegedet, legalább erről az oldalról, nem is háborgatta az ellenség.
A váraknál szintén megindult a küzdelem. Ostromlók és ostromlottak a zord időjárás daczára gyakran összemérték fegyvereiket. Két erődünk: Lipótvár és Eszék, sajnos, még a tél folyamán az ellenség kezére jutott.
Lipótvár ormán, mint tudjuk, októbertől kezdve magyar zászló lengett. Parancsnoka: Ordódy Pál ezredes, aki dandárával a nádasi csatavesztés után idehuzódott. Simunich tábornok azonban utána nyomult, s deczember 29-én körülzárolta a várat. Kevés megszakitással egész januárban folyt az ostrom.
Igaz, Lipótvár a gyöngébb szerkezetü erődök közé tartozott, mindazonáltal kitartó és ügyes parancsnok vezetése alatt néhány hónapig bizvást ellenállhatott volna az ostromló sereg támadásainak. Ámde Ordódy bátortalan ember volt. A mint Simunich visszatért a bányavárosokból, s kissé erélyesebben fogott az erőd vivásához: Ordódy, szemtanuk állitása szerint, úgy megijedt, hogy alig lehetett véle komolyan beszélni.
– Végünk! Nincs egyéb hátra, mint kapitulálni, különben itt pusztulunk mindnyájan! – sopánkodott kétségbeesve.
– Dehogy pusztulunk, dehogy! – bátoritotta Mednyánszky László őrnagy és alparancsnok. Van eleségünk, van lőszerünk, csapataink harczképesek. Mi kell még? Legalább egynegyed évig daczolhatunk az ellenséggel, csak kitartás!
Részlet az aradi vár ostromából.
(Egykoru kép.)
Hasonló véleményben volt Gruber Fülöp tüzérszázados is.
Mind nem használ. Ordódy január végén oly csüggedt, hogy alkudozásba ereszkedik Simunicz tábornokkal.
Ekkor báró Mednyánszky és Gruber „ a nemzet becsülete nevében, amelynek mind halálig hű védői”, óvást emelnek a vár föladása ellen. Késő, a hitvány alku megtörtént. Február 2-án délelőtt csörömpölve hull le a fölvonóhid és Simunich, csapatai élén, harsogó zeneszóval a várba vonul.
Az átadás föltétlen. „Lipótvár erőd meghódol, s Ő felsége kegyelmébe ajánlja magát”, – ennyi az egész. Az őrség, – 1310 ember – föleskettetvén a császár iránti hűségre, Ausztriába küldetik; Ordódy, Mednyánszky és Gruber pedig haditörvényszék elé jutnak. Ordódy három évi börtönt kap, hanem Mednyánszky és Gruber itélete, az óvár miatt, halálra szól. A halálos itéletet azonban sem Windischgrätz, sem Welden nem foganatositá. S ha a sorsharag ide nem löki Haynau táborszernagyot, valószinüleg meg is szabadulnak a hóhérkötéltől. De a „bresciai hiéna” kapvakapott a prédán; s junius 2-án éjjel két órakor Pozsonyban ugy Mednyánszkyt, mint Grubert fölakasztatta. Ez volt Haynau első hóhérmunkája.
Eszék sorsa sem különb. A vár szintén gyönge fölszerelésü, de ódon bástyái között, Éder parancsnoksága alatt, tekintélyes haderő – 4500 ember, 52 ágyu, – őrködik. Az ostromsereg azonban sokkal erősebb: 40 ágyuval, 8000 határőr. Vezetőjük: Trebersburg császári tábornok.
Éder egy ideig csak tartja magát. De amint a vár külső része az ellenség birtokába jut: egyszerre megcsappan a bátorsága. Ijedelmét még növeli, hogy gr. Batthyány Kázmér kormánybiztos febr. 4-én csaknem szökve menekül a várból. Ekkor a honvédelmi bizottmány, amelynek tudomására jut a dolog, „az őrség hangulatának az emelése végett” Nemegyei önkéntes csapatját küldi Eszék alá. Nemegyei el is indul; de mint rendesen, ha csatáról van szó, másfelé kanyarodik.
Az őrség, midőn látja, hogy egészen magára van hagyatva, végkép elcsügged. S február 14-én, azzal a kötelezettséggel, hogy négy hónapig nem harczol a császáriak ellen, meghódol Trebersburg előtt.
Pétervárad, a rácz zendülés legerősebb forgatagában, még mindig szilárdul áll. Parancsnoka: a vitéz Csuha Antal ezredes, aki nemcsak arra ügyel, hogy a vár védhető legyen, hanem mint a bérczi sas, le-lecsap a vidéken portyázó felkelő bandákra, s szétveri azokat; igy tesz febr. 2-án Kutzuránál, s igy végez febr. 19-én a palánkai szerb táborral. A vár egyébként szabad volt, ostromához csak később fogott Neustädter.
Komárom, amely később oly döntő mérkőzéseknek lőn a góczpontja, szintúgy illetetlenül állott.
A vár parancsnoka, mint tudjuk, báró Majthényi István volt. Az őrség, deczember derekán körülbelül tizezernyi; legnagyobbrészt honvéd ujoncz, a szomszédos megyékből összetoborozva. A csapatok vezetői: Kosztolányi Mór, gr. Eszterházy Pál, Janik János, Querlonde Ferdinánd ezredesek; tovább gr. Zichy Ottó, Kún Géza, Majthényi Kálmán, Rutkay István, Szász János, Graskovics Sándor, Thaly Zsigmond stb. őrnagyok. A kormánybiztos: Puky Miklós, a térparancsnok pedig: Meszlényi Jen ezredes, a Kossuth sógora. Az erőditési munkálatokat Török Ignácz ezredes, a későbbi tábornok vezette. A tüzérség élén May János vezérkari ezredes, Krivácsy József és Mack József őrnagyok állottak. Lőszer és élelem bőségesen volt.
Nagy-Enyed pusztulása 1849. jan. 8.
(Egykoru rajz után.)
A komáromi vár nemcsak kedvező elhelyezésénél fogvást, hanem nagyszabásu fölszerelése miatt is a leghatalmasabb erősségünk. Uralkodik a Duna fölött; s akár támadás, akár védelem esetén megbecsülhetlen.
Windischgrätz többször tett kisérletet, hogy könnyü szerrel, véráldozat nélkül, a félelmes erőd birtokába jusson. Midőn seregével Budapest felé nyomul: Wrbna tábornoknak, a 2-ik hadtest parancsnokának meghagyja, hogy állapodjék meg Komáromnál, s szólitsa fel az őrséget a megadásra. Wrbna úgy cselekszik. Ámde Majthényi, bár eleinte tétováz, elutasitó választ ad.
– Én a várat, – úgymond, – V. Ferdinánd, a mi törvényes királyunk számára védelmezem.
Erre Wrbna intézkedik, hogy a szőnyi hidfő elzárassék, ő maga pedig haderejének a zömével tovább megy. Az elzárolás, Ramberg tábornok vezetése alatt, még decz. 30-án megtörténik, de ez a várnak, miután összeköttetése másfelé úgyis szabad, mitsem árt.
Majthényi önérzetes magatartását az őrség a legnagyobb elismeréssel fogadja. Csak hogy korai a taps. A parancsnok hősi önfeláldozása, mihelyt hire jön, hogy a kormány a fővárosból elmenekült, egyszerre gyáva kishitüséggé sülyed. Ugyanez a férfiu, aki egypár nap előtt még oly fennen beszélt, immár nem bízik sem az őrség erejében, sem önmagában. Igazán csodálatos!
Január 6-án haditanácsot hiv össze, s ez alkalommal nemcsak a parancsnokságról köszön le, hanem még tábornoki rangjáról is. Hiába próbálják lebeszélni: nem használ.
– Sajnálom, – felelé, – de megmaradok elhatározásom mellett. Hiszen ki vagyunk szolgáltatva az ellenségnek. Kormány nincs, országgyűlés nincs. Ki tudja merre járnak? Megvallom, hogy ily viszonyok közt a várat nyolcz napnál tovább nem tudnám megvédeni. Azért jobb, ha félreállok.
A haditanács tagjai összenéztek. A sanda gyanu lopózik sziveikbe.
Mack József, ez a vitéz, de nagyszájú és hóbortos ember fölugrik, s torkaszakadtából ordítja:
– Úgy?! Akkor mindenekelőtt ide a lőporraktár kulcsaival! Egyúttal figyelmeztetem, hogyha az ellenség ezen az éjszakán megtámad bennünket: úgy a halál fia ön.
Majthényi, aki jó hazafi, csak félénk és habozó, elhalványul.
– Visszautasítok minden gyanusítást, – szól csaknem akadozva, – én eféle hazaárulásra képtelen vagyok. Egyébként, itt nyilvánosan, a haditanács előtt becsületemre fogadom, hogy az osztrákokkal semmiféle összeköttetésben nem állok.
Ezzel eltávozik, s a kínos jelenet, szerencsére, minden nagyobb botrány nélkül véget ér. A várparancsnoki állást, a haditanács kérelmére, addig is, mig a kormány intézkedik, Török Ignácz, mint rangban a legidősebb törzstiszt foglalja el.
Majthényi, a történtek daczára, tovább is Komáromban maradt, sőt midőn ügyünk jobbra fordult, ujolag tábornoki egyenruhában kezdett fényelegni; pedig ehhez, lemondván a tisztirangjáról is, semmi joga sem volt. A haditanács megintette, de nem használt; egy zászlószentelési ünnepségen ismét csak tábornoki díszben jelent meg. „Ekkor Török – írja naplójegyzeteiben Szinnyei József, – a vele volt törzstisztekkel együtt kérdőre vonta őt. Majthényi azzal állt elő, hogy most is tábornok, s kinevezési okmánya érvényben van. Majd Mack ellen fordult és sértegetni kezdte. Mack hozzáugrott, s csákóját leütvén, lábbal tiporta, a többiek pedig kardjától fosztották meg, aztán őrökkel fogházba kisértették.”
Másnap, február 26-án Majthényi csakugyan kiutasíttatott a várból. Távozásával visszatér ismét a szívekbe az önbizalom, s a hadcsapatok közé a rend. Az őrség, – miután a vár rendszeres ostroma csak márczius 19-én kezdődik, – az ellenség nyugtalanítása czéljából több apró kirohanást tesz, hol Gúta, hol Érsekujvár felé, s legtöbbnyire sikerrel.
Az aradi vár körül egyre szilajabbul tombolt a harcz förgetege.
Máriássy János, az ostromló sereg parancsnoka végre komolyan fog a munkához. Uj-Arad és a vár közt sánczot ásat, s ezzel az erőd némikép elszigeteltetik. Gyakori portyázásaival a környéket is megtisztítja. Eközben a várból egy Don-Miguel baka szökik meg, s ugyancsak furcsa híreket mond az őrség szomoru állapotáról. Az egész várban nincs egy falat kenyér, napok óta immár lóhuson tengődnek. A csüggedés perczről-perczre nagyobb. A Don-Miguel-ezred csak kedvező alkalomra les, hogy a magyarokhoz csatlakozzék. Egy ügyes roham: s a vár az ostromlóké.
A szökevény maga is olyan nyomoruságos állapotban volt, hogy hitelt lehetett adni szavainak.
Máriássy legott elhatározta, hogy próbát teszen, hátha sikerül a megvétel.
S decz. 3-án éjfélkor csaknem az egész ostromsereg – 8500 ember – az erőd alá lopózik.
Koromsötét van, havaseső szitál. A vár csöndes, gyanútlanul alszik minden.
Az ostromsereg csakhamar elfoglalja az elősánczokat; s aztán nesztelenül, mint a prédaleső macska, huzódik tovább. Hanem a harmadik sáncznál váratlan akadály merül fel. A hid, amely pedig a Máriássy térképen meg van jelölve, nincs sehol. Ugy látszik, időközben fölszedték.
Erre nagy zavar támad.
– Nem baj! Előre! Éljen a magyar! – kiáltja egy békési nemzetőr.
S az egész csapat, harczivágytól égve, utána dörgi:
– Előre! Éljen a magyar!
No, csak ez kellett. Az őrség fölriadt, a bástyákhoz rohan, s gyilkos puskatűzzel fogadja az ostromlókat.
A merész terv, néhány ember vigyázatlansága következtében, dugába dől. Az ostromsereg véres fővel, röstelkedve tér vissza sánczai közzé.
Fényes Elek, aki maga is résztvett az ostromban, így emlékezik meg az éjjeli kalandról:
… Deczember 3-án megérkezett a lengyel csapat: 400 ember, 100 tüzérrel és 11 ágyúval. Megérkezésük alkalmával havaseső esett; s ők meg sem szárithatták átázott ruháikat, midőn a székelyekkel, a debreczeniekkel és a békési önténtesekkel ostromra indultak. Hajnali három óra tájban, hidakkal és lépcsőkkel ellátva csendesen bevonultak a vár elősánczába. Midőn a székely csapat már a második bástyán állt, s a más oldalon támadóknak jel adatott a megrohanásra: a békésieknek „éljen a magyar!” kiáltása fölébreszté a várbelieket. Riadó veretett, a harangok zúgni kezdtek, s irtózatos golyózápor fogadta a merész, de vigyázatlan ostromlókat. A lajtorják rövidek voltak s a felmászás lehetetlenné vált; s a mi a legfőbb: a harmadik sánczban a várabrosz szerint létezőnek följegyzett híd hiányzott. Végre Máriássy, a bátor, de nem igen tudós katona, látván a lehetetlenséget, visszavonulást parancsolt. És így hiába áldoztatott fel több hősi élet, mert 2 lengyel s 1 debreczeni önkéntes, több székely és néhány honvéd elesett. A sebesültek közt volt Czikó őrnagy is. A strategikus számítás hiánya, amely a vállalatot bélyegzé, mindenkit bosszantott. Mindenki érzé, hogy a helyzetnek tökéletes ismerete nélkül egy erős vár ostromához fogni, már csak a rosz erkölcsi hatás tekintetéből is: bűn. Járult azonban a dologhoz szerencsétlenség is. A vezényszót ugyanis, mely hátrálást parancsolt, némely csapatok rosszul értvén, inkább előre nyomultak; különösen a lengyelek. Ezt a többiek hirtelen észrevevén, nem akartak hátramaradni, s az elsőséget a lengyel atyafiaknak engedni; emiatt aztán a debreczeniek, székelyek és honvédek közt véres verekedés támadt…
A szégyenteljes kudarcz miatt az elégedetlenség moraja zúgott végig a tábortüzeknél. Mindenfelé csak a botor parancsnokról folyik a szóbeszéd, aki kellő tájékozódás nélkül vitte őket ily nagy veszedelemnek.
Vizakna látképe.
Ehhez aztán még egy másik csapás is járul. A temesvári őrség fölszabadító serege decz. 14-én Uj-Arad előtt, a szent-miklósi sánczoknál óvatlan csapatainkra tör, s rövid, alig fél óráig tartó harcz után csaknem egészen szétveri azokat. Veszteségünk sulyos: 40 halott, 64 sebesült, 150 fogoly, s 3 ágyú. Az ostromműveket szétrombolja az ellenség, az aradi várőrség pedig nagymennyiségű élelmiszerhez jut ismét.
Máriássy elveszti azt a kis tekintélyét is, amivel még birt. Most már általános az óhaj úgy a seregnél, mint a polgárság körében, hogy az ostrom vezetése tanultabb és körültekintőbb parancsnokra bízassék. Ily értelemben panaszos felterjesztés is megy a honvédelmi bizottmányhoz, amely Vettert küldi le a baj okainak a kipuhatolására. Vetter csakhamar maga is meggyőződik, hogy Máriássy képtelen az állás betöltésére; ehhez képest tesz jelentést, s csakhamar Gyulai Gál Miklós mérnökkari ezredes, a későbbi tábornok neveztetik ki az ostromsereg parancsnokául. Máriássyt, aki máskülönben vitéz katona, a sereghez helyezi át a kormány.
Az uj parancsnok decz. 25-én lép az ostromsereg élére, s egyik legelső teendője, hogy ismét megszállja Uj-Aradot, ami sikerül is néki. Erre aztán hozzáfog a vár rendszeresebb ostromához. Január 10-ikétől egészen jan. 24-ikéig csaknem naponként megujul az ágyúharcz. Ekkor azonban fölhagy a lövetéssel; s csupán arra vigyáz, hogy az erőd minden közlekedéstől elzárassék.
Ámde, rosz az őrködés. Február 8-án virradatkor a temesvári őrség egy hatalmas dandára, – 3000 rendes katona és 4000 szerb felkelő, – Gläser altábornagy vezetése alatt, egyszerre csak a Marosnál toppan. Reggel hét órakor megkezdődik a támadás. Gál Miklós egy ideig valahogy csak tartja magát, de csapatai a túlnyomó erő elől déltájt megfutnak. Ekkor a szerb felkelőhad keresztül tör a Maros jegén, több helyütt fölgyujtja a várost és gyilkolva-pusztitva rabolni kezd.
A város fölött már ott lebeg fekete szárnyaival a gyászos enyészet, a midőn Asztalos Sándor százados, parancs nélkül, csupán a maga nemes elhatározásából a 27-ik zászlóalj és menekvő polgárság élén az égő városba rohan és hősies önfeláldozással a rablóhad ellen fordul. Irtóztató küzdelem támad. Ember-ember ellen harczol; utczáról-utczára folyik a szörnyű viadal. Tizszer annyi az ellenség, de Asztalos nem tágít; s roppant erőfeszítéssel estefelé mégis sikerül kiszorítani a városból a martalóczokat.
Margitay Gábor mérnökkari őrnagy, mint szemtanu, emlékirataiban így beszéli el a rettentő utczai harcz lefolyását:
… Az ellenségnek a túlparton, a csálai erdőből Glogováczig csaknem két mérföldnyi hosszú csatárláncza, úgy éjjel, mint febr. 8-ika reggelén ágyútüzelés és kölcsönös puskaropogás között többször és több helyen tett kisérletet a beállott Maros jegén áttörni, de mindig és mindenütt hatalmas ellenzésre talált.
Az áttörés azonban a várból kapott csapat-erősítés folytán végre mégis sikerült a váron túli részen, lent a csálai erdőnél, hol a befagyott Maros jegén átrohanva, daczára ott elhelyezett véderőnknek, Ó-Arad városát iszonyú erővel megtámadták. Ekkor kereszttűzbe vett s ágyútűz és granátszórás által kegyetlenül megviselt halász-utczai telepünk és tüzéreink tehetetlenné tétettek, – s az itt áttóduló császáriak és a Joannovics rácz felkelő-őrnagy által vezetett csorda a városba törtek. A roppant hírre sietve mentem honvéd legényeimmel, – egy glogováczi sváb forsponton be a városba, hogy a további teendők iránt utasítást kérjek a parancsnokságtól. A várost azonban a legborzasztóbb rendetlenségben, zűrzavarban s nyakrafőre futásban találtam. A főutczán haladva fölfelé, szemközt csak jajveszékelve rohant menekülőkkel találkoztam, kik kérdéseimre nem is hederítve, podgyászostól, családostól, eszeveszetten nyargaltak, gyalog és össze-vissza pakolt szekereken kifelé. A főutczát átrekesztő sáncolatokon áthaladva, melyet még novemberben én készíttettem, azt már üresen találtam; az ágyúk nem voltak ott. Az Úri-utczába érve, mely egészen néma és kihalt volt, a Bánhidy-háznál szállásolt parancsnokságnak csak hült helyét találtam. Néhány az udvaron össze-vissza futkosó, rémült pakolótól hallám, hogy az egész sereg, vezérestől, tisztestől és mindenestől együtt kivonult a battonyai-útra.
A visszatérő honvéd.
(A vizaknai sóbányában 1893-ban talált honvéd holtteste.)
E roppant zűrzavarban féltem: mi lesz homijaimból a szállásomon? Szállásom a Maros felőli részen, az izraelita templommal szomszéd Rácz-utczai kétemeletes Tököly-házban volt; tehát a Halász-utczán felvonuló ellenségnek éppen a torkában. De nekem, hogy lakásomat az esetleges kirablástól megmentsem, minden áron a Tököly-házhoz kellett hatolnom. Az ellenség egyes előcsapatai már a főbb utczákon száguldoztak s én a melléksikátorokat választám. Nagy bajjal végre elértem lakásomat, épp akkor, midőn cselédeim podgyászommal, melyet szekérre raktak, már menekültek Battonya felé. Én is velük mentem.
Ámde az itt eső utczákon is már behatolt az ellenség, s a piacznak tartva tódult fel. S alig fordultunk a legközelebbi mellék-utczába, már egy csomó rablóra bukkantunk, s az egyik szervián el is állta utunkat; de két elszánt honvédlegényem és én magam kardom kettétöréséig küzdve, hevenyében elbántunk velök, s átvágva a zajló tömegen, az utánunk tett sikertelen lövésektől kisérve a sikátorok tekervényein rohantunk tova, oly gyorsan, a mint csak lehetett. Itt-ott még elmaradott, rendetlenül és gyorsan hátráló honvédekre és csapatokra is bukkantunk, kik marosparti állomásaiktól az áttörő ellenség által nyomatva, a város túloldala felé törekedtek s kérdéseinkre csak annyit felelének, hogy az összes sereg a városon kívüli térre van rendelve. De mi rendetlen hátrálást láttunk mindenütt. Az utczák üresen és némán álltak, lakosaik szétfutottak már, csak a felnyomuló csorda bősz rivalgásai és lövöldözései egyfelől, s „hurráh” kiáltozás a piacz táján másfelől tölték meg a léget, mialatt csakhamar kiértünk az ellen által elborított városból.
Itt a városon kívüli téren, a Battonya felé vezető úton találtam a városból kivonult sereg nagy részét, az összes tisztikart, ott a telepek fedezetét, az utczai sánczok és redoutok könnyű sikágyúival; az ostromlövegek helyükön hagyatván. És magam is odacsatlakoztam és tanuja valék azon ezer felé széthúzó tanakodásoknak és habozásoknak a teendők felett, a melyek a mindenkinél okosabbnak lenni akaró, azonban a hadi operácziókhoz és tervekhez alig valamit is értő, de a hazafiság hevétől lelkesült egyének által idéztettek elő.
A nagy országúton: a simándi és glogováczi úton állást foglaló Asztalos Sándor és Schatzberg századosokban a nyakrafőre futó menekültek kiáltásaira balsejtelem támadt; s e jelekből az ügy veszélyes fordulatát látva, nem késtek tovább, hanem a hátráló csapatok nagyrészét is csatlakozásra birván, föláldozó hősiességgel indultak a városba, s csakhamar egyesülve, föllelkesített seregüket a tizszerte nagyobbszámú ellenségre vezették.
Mig Asztalos Sándor Schatzberggel a főúton és a téren vágta rakásra a meglepetésében elrémült ellenséget: addig másfelől az erdőből önként szintén Aradra induló honvédcsapat a már rablásban tobzódó ellen által ellepett Úri-utczát és a melléksikátorokat elzárta. Az így beszorult rácz és oláh csőcselék oly irtózatos öldöklésre ébredett, hogy rémületükben még a házkéményekbe is bujtak, de ott is kifürkésztetvén, irgalmatlanul leöldöstettek. A Tököly-kertre nyiló kereszt-utczától, fel egész a piaczig levő nagy épületek falai, a „Fehér-kereszt” ez utczába nyíló nagy szárnyával együtt, a sűrű puskalövés által valóságos rostává lövöldöztettek össze. Azonban ez a három oldalról támadó magyar sereg nem maradt egészen magára. A szétzüllött zöm meghátrált honvédjei is megtértek a csata zajára, s a minden oldalról űzőbe vett ellenség, ott hagyván Arad piaczán és utczáin 500–600 holtat, átveretett a Maroson, ki Aradból, sőt Új-Aradról is.
Részlet Nagy-Szeben ostromából.
Rettenetes látvány volt az, midőn a vérfürdőből menekülő ellenségnek a rendes sorkatonasággal vegyes tömege a Marosra szolgáló legközelebbi Halász-utczának rohanva keresett szabadulást; s az olvadozó jégtől zajló Marostól visszariadva, ott tiporta agyon egymást egész utczát átrekesztő kazalba; s ott konczoltatott össze, vagy a Marosba veszett a legnagyobb része.
De a betörők is nagy dúlást tettek. A Tököly-házban, Rosenberg Károly zsidó hitközségi jegyzőt, egy tudományosan művelt derék tanárt nejével és szép mennyasszony leányával együtt kegyetlenül kivégeztek. Miután minden rabolhatót összeszedtek, a bútorokat összetörték: hozzáfogtak a kegyetlen mészárláshoz. A leány szemeláttára apját, anyját s egy visító leánytestvérét agyonverték; s aztán őt is összekötözve, megkínozva, apja holttestére térdepeltetve, megimádkoztatva, kegyetlenül meggyilkolták, s aztán megmeztelenített testét a hullák fölébe dobták. Egy gazdag magyar nemzetiségű molnár szintén egész családostól a rabló csapat áldozatául esett. Az emeletről valamennyiöket az udvar kövezetére dobták, a hol szörnyet haltak; lakását aztán kirabolták.
Nem maradt azonban büntetlen e vandalismus. Az utolsó harmincz-negyven főből álló csordanép egy kissé tovább késett a nagy tömkeleg épületben. Honvédjeink értesülve a történtekről, siettek az elkövetett kegyetlenségeket megboszulni. A terjedelmes házat körülvették, hogy senki se menekülhessen belőle. Egyik másik csapat beszorította a rablókat, benn aztán megkezdődött a gyilkos vérengzés, s rejtekhelyeikből is elővonszoltatván, rakásra öldöstettek. Ez alkalommal egy sajnálatos baleset is történt. A tett után a honvédek közül néhány hátramaradt, kikutatni a roppant épület zugait: nem lappang-e még valaki elbujva a rablócsapatból. És föltevésökben nem is csalatkoznának. Egy félreeső fatartó pinczében mintegy kilenczet találtak, akiket ott irgalmatlanul leszuronyoztak. Eközben azonben bejött az udvarra egy másik honvédcsapat is ugyanilyen czélból. Egyenesen a pinczének tart: beront, s mielőtt a helyzetet fölismerte volna, az éppen már kijönni szándékozó honvédekből egy pár lelövetik.
Az Arad falai közül oly hősiességgel kivert ellenségnek a takarodását nyomban a vár ütegeinek a városra és seregeinkre egész erővel irányzott ágyúzása követé. Délután négy órától kezdve egész éjen át és a következő napokon át szakadatlanul tartott a lövöldözés, amelyet azonban mi erélyesen viszonoztunk…
Gläser tábornok vert hadának a roncsaival másnap Temesvárra menekült; de febr. 13-án ismét Aradnál termett, s a koplaló várőrséget ujolag ellátta élelmiszerrel.
Gál helyére, aki szintén nehézkes ember volt, febr. 26-án Kiss Pál alezredes lépett; april 7-én pedig gr. Vécsey Károly tábornok vette át az ostromsereg parancsnokságát. Azonban Vécsey sem támadott, hanem ki akarta éheztetni Bergert; ami később, junius 3-án valahára sikerült is.
Temesvár, mint tudjuk ellenséges kézben volt. A parancsnok: Rukowina tábornok, az őrség: nagy, a fölszerelés: kitünő. Hogy az aradi vár oly sokáig tartotta magát: az főkép Rukowinának köszönhető, a ki mindig talált módot reá, hogy a szorongatott Berger élelemmel elláttassék. A hatalmas erőd ostromához csak május elején fogtak csapatjaink.
A munkácsi vár, félreesvén a harcztértől, a tél folyamán nem igen zavartatott. Parancsnoka: Mezőssy Pál őrnagy volt; a ki azonban, kivált tavasz felé, midőn Galicziából ujabb osztrák csapatok özönlöttek hazánkba, gyakori kitöréseivel és fürge mozdulataival sok bajt okozott az ellenségnek.
A budai vár ekkor még nem szerepelt; ámbátor Windischgrätz már hozzáfogott a megerősitéséhez.
De nemcsak a váraknál, nemcsak a Tisza körül, hanem az egész országban mindenfelé folyt a véres küzdelem. A Bakony rejtekeiben Mednyánszky Sándor, Szabadka mellett Gál László, Pétervárad vidékén Bezerédi Miklós csatáztak kisebb-nagyobb szerencsével. Ezenfelül itt is, amott is, egy-egy guerilla-csapat bukkant fel, s szúrta-ölte az ellenséget mint a megbolygatott darázsraj.
Az erdélyi csatapiaczról az utóbbi időben alig jött értesítés az anyaországba. Csak olykor egy-egy röpke hir, Bem diadalainak a híre; ez is csak futólag, ellobbanó fénynyel, mint zivataros éjszakában a villám. Pedig ott is folyt az élet-halálharcz, talán még rettentőbb elszánással, mint ideát nálunk.
Bem tüneményszerű föllépése egészen kihozta sodrából Puchnert. Még a tihuczaihoz hasonló néhány kudarcz: s Erdély visszahódíthatlanul a magyarok birtokába kerül. Hogy ez meg ne történjék: uj segítő eszközökről kellett gondoskodni.
Az oláh fanatizmus zsarátnokát piszkálta fel mindenekelőtt. És csakhamar megint föllobogott a vad gyűlölködés lángja. Mert úgy volt az, hogy Puchner nyilvánosan pálczát tört az oláh vérengzések fölött, de titokban egykézre dolgozott a banditákkal.
Ugy történt most is. Ugyszólván a császári sereg szemeláttára egy szép, virágzó magyar város: Nagy-Enyed esett martalékául az oláhság fékvesztett dühöngésének.
Nagy-Enyed Alsó-Fehérmegyében, a havasok alján fekvő régi szabadalmazott város. Lakosainak száma a szabadságharcz idején mintegy ötezer; mind jó magyar és hithű református. Ref. főiskolája hires volt messzi vidéken.
Axentenek, úgy látszik, régen fájt a foga Enyedre; nemcsak azért, mivel magyar, hanem vagyonossága miatt is. Csak kedvező alkalomra várt, hogy rátörjön a martalóczaival. És az alkalom bekövetkezett.
Bem nagyszabású hadiműködésének Enyedre nézve az a hatása volt, hogy a városban tanyázó császári katonaság ujévkor Gyulafehérvár felé húzódott. Enyed tehát katonaság nélkül maradt.
Ezt a helyzetet – írja báró Kemény Gábor „Nagy-Enyed és vidékének veszedelme” czímű történeti vázlatában, – az enyediek annyi pusztitás közvetlen szomszédságában, oláhságtól környezve, a havasok tövében, fegyvereiktől megfosztva, feloszlatott nemzetőrséggel, erélyes vezetők hiányában nagyon veszedelmesnek tartották. Az előljáróság tehát ifj. Kemény István, Alsó-Fehérmegye főispánjához katonai oltalomért folyamodott. De a segély csak nem jött.
Az enyedieket perczről-perczre nagyobb félelem szállotta meg. Mintha sejtették volna a szörnyű jövendőt. Sokan Tordára menekültek. Az otthon maradottak napokon át nem mertek levetkőzni. Január 6-án két oláh tábor húzódott a város alá. Az egyik Prodanu bandája volt, a másik az Axente Severé. A Prodanu serege Fel-Enyeden táborozott: a két Enyed közt elszórtan fekvő házakban; Axente pedig Csombordon ütött martalóczaival tanyát. Csombord alig fekszik Enyedtől egynegyed órányira. Január 8-án alkonyatkor két oláh tribun jött a városba, s az előljáróságnál hatezer ember számára szállást rendelt. Képzelni lehet az előljáróság rémületét. Azonnal küldöttség ment Prodanuhoz, aki akkor épp Enyeden volt, s kérve-kérte, hogy ne hozzák a felkelőket a városba, mert ennek baj lesz a vége.
– Ne féljenek, – biztatta őket Prodanu, – Nagy-Enyed az én igazgatásom alá tartozik. Ide semmiféle felkelőcsapat nem jön. Hiszen a vidék román ajku népének érdekében fekszik Enyed jóléte és fölvirágzása. Itt adjuk el termesztményeinket, itt látjuk el mindennel-mindennel, a mire csak szükségünk van. Legyenek hát nyugodtak; én Enyedre úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére.
Kevés vártatva Axentetől is biztató levél érkezett, még pedig az előljáróság czímére. A levél, magyar fordításban így hangzik:
Uram!
Az a hatezer ember, a kinek Nagy-Enyedre kellett volna érkezni, egyelőre a szomszédos községekben marad. Nagy-enyedi testvéreink tehát ne várják őket.
Kelt Csombord, 1849. jan. 8.
Axentye Szeverus,
prefekt.
prefekt.
A veszedelem, úgy hitték, pillanatnyilag elmult. A lakosság zöme nyugodtan hajtotta le gondterhes fejét üditő álomra. A város előkelőbbjei közül pedig néhány Prodanuval együtt vacsorázott, akinek, mint buzinai papnak sok ismerőse volt Enyeden.
Eközben az Axente tábora megmozdul, s özönlik Enyednek. De a város szélén akadályra bukkan; ott a Prodanu czirkáló őrsége, amely visszakergeti.
Axente, a mint értésére jut a dolog, bősz haragra lobban. A Maros jegére gyüjti egész hadát, s megesketi, hogy bármi történjék, csak azért is bemennek Enyedre. És az öt-hatezernyi oláh felkelő, mint az áradat, csakhamar a városba zúdul.
A zaj, a vész híre legelőször a minoriták zárdájába érkezik. A köztiszteletben álló házfőnök: Viskolczy Henrik nyomban elindul, hogy fölkeresse Prodanut. Megis találta; hangos jókedvében épp vacsoránál ült. Röviden elmondja neki a történteket, s aztán fölkéri, hogy lépjen fel erélyesen, s mentse meg a várost a veszedelemtől. Prodanu kardot köt, s haragosan eltávozik.
A gvardián is kisiet; de alig lép az utczára: megrohanják és leütik. Paptársai aggódni kezdenek a szeretett főnök hosszas elmaradása miatt és keresésére indulnak. Meg is találják: vérbefagyva. Felemelték és hazaszállították. A gondos ápolás, szerencsére, visszaadta az életnek.
Mikor Prodanu emberei látják a dulást, a prédaszomjtól megkapatva, ők is Axentye bandájához csatlakoznak. Igy együttesen lehettek: nyolcz-tizezren.
A polgárság némely része, álmából felriadva, félig öltözetlenül a róm. kath. templomba s a minoriták zárdájába menekül. Azt hitték, hogy a hely szentsége megvédi őket. A papság mindent megtett, a mit csak tehetett. Ornatusban, feszülettel kezében állt az ajtóba, s a vallás szent nevében szólítá fel a dühöngőket, hogy ne fertőztessék meg rablással és gyilkossággal az Isten hajlokát. Egy-két csapat tovább vonult; de jött helyette más, amely részeg, kábult fővel, a rablás vágyától mámorosan, nem hallgatott sem Istenre, sem emberre. Vérváltságul pénzt követelt. A szorongatott közönség adott, a míg volt. De később ez sem használ. Elkezdődik a mészárlás.
A piskii diadal 1848. február 9.
(Egykoru vázlatok után.)
Egy Szinte nevezetű szabómesternek ott a zárda udvarán tőkére helyezve fejszével vágják el a fejét. Lengyel István előkelő enyedi fiatal ember menyasszonyával együtt gyilkoltatik meg.
Lakott Enyeden egy nyugalmazott császári kir. százados; Horváth volt a neve. Az öreg kapitány azt hitte, hogy állásánál fogvást nem lesz bántódása. Teljes katonai díszbe öltözik tehát, felrakja mellére összes érdemjeleit; s így megy az utczára. Hiába minden: könyörtelenül lemészárolják.
A gyujtogatás, mivel vastag hó borította a tetőket, már nehezebben ment. Akként segítettek magukon a bestiák, hogy belülről perzselték fel az épületeket. A ref. főiskola uj épületében minden szobában külön össze gyüjtötték az ott található holmit, s a szoba közepére hányva, úgy gyujtották fel. Ebben az épületben volt a hires könyvtár és a természetrajzi muzeum. A könyvekkel nem igen tudtak boldogulni; úgy látszik, az ódon pergament nem akart égni; a becses könyvek és okiratok legnagyobb részét tehát összevágva, szétszaggatva az ablakon hányták ki.
A dulás közben mindenütt fölverték a pinczéket, s az eredmény persze az, hogy rövid időn a többség oktalan állathoz hasonló állapotba jutott: holtrészeg lett. De azért a rablás egész éjszaka folyik tovább.
Maga Axente Csombordon maradt. Kiment a Marospartra, s egy sövénykerítéshez dőlve hosszasan kéjelgett a pusztulásban.
– Véz, zoá luj Kossuth! (Nézd a Kossuth nevenapját!) – szólt egyik társához az égő Enyedre mutatva.
Hová tünt Prodanu, – ma is rejtély. Valószínű, hogy ő is, mint Axente, valami biztos helyről a rettenetes dulásban gyönyörködött. Annyi bizonyos, hogy jan. 10-én, midőn Losenau császári ezredes Bocsárdról Enyedre jött: Prodanu még mindig a városban lebzselt. Ez alkalommal közte és Losenau közt érdekes dolog történt. Losenau egy segédtiszt és egy ordináncz kiséretében a Magyar-utcza felé ment, midőn Prodanu jön vele szemben. A martalóczvezér egyenesen Losenau ezredesnek tart, kezet nyujt neki és igy köszön:
– Jó reggelt, bajtárs!
Losenau hátrakapja kezét, s a legnagyobb megvetéssel fordul el tőle. Majd odaszól a legényének:
– Üsd pofon ezt a haramiát. Nem érdemli meg, hogy én piszkoljam be vele a kezemet.
Az ordináncz Prodanuhoz lép, s a parancshoz képest úgy nyakon teremti, hogy a felkelővezér szintén megszédül.
Losenau erre kivesz egy forintost, odaadja a legénynek, s szó nélkül halad tovább.
De mi történt a lakossággal? Azok, kik keresztülélték az iszonytató éjszakát, a közeli erdőkbe menekültek, a hol csaknem mezitláb, meleg ruha nélkül huszonkét foknyi hidegben napokon át fakéreggel és viz helyett hóval tengették nyomorult életöket. Túlboldog volt, aki egy maréknyi kukoriczalisztet keríthetett, s amúgy nyersen megehette, mivel az ólálkodó móczok miatt tüzet nem lehetett rakni.
E szörnyüségek hírére, január 11-én – beszéli a „Fekete könyv”-ben ifj. báró Kemény István, Alsó-Fehérmegye akkori derék főispánja, – Tordáról az én vezetésem alatt negyven lovas, két honvédszázad és néhány aranyosszéki nemzetőrből álló csapat ment Enyedre. Báró Paget János, Wesselényi Ferencz, Szilvássy Miklós és gróf Tholdy Lajos szintén hozzám csatlakoztak.
Ez a kis csapat emberies szándék érzetével indult utnak. Felvincztől Enyed felé lépten-nyomon enyedi menekülteket és az uton megfagyottakat találtunk, kiknek hulláit a kutyák és varjuk nagyrészt már elpusztították. Tiz lovas és husz honvédből álló előőrsünk Enyeden hirtelen egy jól felfegyverzett oláh rablóbandára bukkant, mely Toroczkó elpusztítását tervezte. De a rettenthetetlen és körültekintő Pereczy kapitány bátran megtámadja őket Szilvássyval és a tiz lovassal előre vágtatva; s mielőtt a husz honvéd megérkezett volna, egyik vitéz őrmesterünk elvesztésével, szétszórja őket. Miután mi a kaszárnyába szállásoltuk magunkat, én embereket küldtem ki az erdőbe, honnan a magyarok vérző lábakkal jöttek be és ily módon ezen az éjszakán mintegy hétszáz embert mentettünk meg.
Leirhatatlanul megrázó jelenetek játszódtak le szemeink előtt. Az egyik elveszettnek hitt atyját ölelte keblére, a másik egyetlen gyermekét veszi át egy emberbarát kezéből; egy megszomorodott anya aggodalmas szivvel vizsgálja a megmentetteket, de nincs bátorsága fia után tudakozódni. E közben szivszaggató kiáltásai hallatszanak azoknak, kik szeretteik meggyilkolásának hirét veszik, vagy azt hallják, hogy megfagyva feküsznek az erdőben…
Axente czélját érte: Nagy-Enyed romhalmazzá lőn. Az egész város, néhány épület kivételével, elpusztult. Ami értékes: elrabolva; füstölgő üszkök mindenfelé. Az utczákon temetői csend. „És ha, – jegyzi fel egy szemtanu, – az éhség által kényszerítve egy-egy menekülő a városba megy, az embercsontokon marakodó ebek csaholásánál alig hall egyebet.”
Több, mint ezerkétszáz ember lett földönfutóvá. A szerencsétlenek Tordán és Kolozsvárott találtak menedéket, s országos gyüjtés rendeztetett a számukra.
Nagy-Enyed megrenditő sorsát a képviselőház január 26-iki ülésén Szász Károly erdélyi képviselő hozta elő, a többi közt a következőket mondván:
… Azon vérfagyasztó tettekhez, melyeket a vad oláh nép már elkövetett, méltóztassanak a január 8-iki nap történeteiből némelyeket meghallani. Értem a nagy-enyedi esetet. Január 8-án az oláh tábor beüzen Nagy-Enyedre, azon városba, mely egész Erdélyországban a legnemzetiesebb, legmagyarabb szellemü s mely ha meg nem akadályoztatott volna felsőbb rendeletek által, máskép tüntette volna ki magát; ezen Nagy-Enyedre beüzen egy kilencz ezerből álló oláh csorda. Nagy rettegés volt mindenütt a városban; este felé uj követek érkeznek, hogy 8-án nem fognak az oláhok beérkezni. A lakosok lefeküsznek, és 11 órakor felkeltik a puskalövések; kiszaladnak és a város legnagyobb utczája lángban van; és a gyilkolás elkezdődött; leölettek irgalom nélkül; – öregek, ifjak, asszonyok és csecsemők; egy Török Dániel nevü ügyvéd elevenen megsüttetett; egy 80 éves öreg az utczákon végig hurczoltatott s azután megöletett; ez történt egy öreg asszonynyal és sok mással. A lakosok akkor voltak kénytelenek künn menedékért futkosni, midőn 15 fokon állott a hideg, midőn az apró gyermekek megfagytak, az öregebbeknek kezei s lábai fagytak el. A szülők gyermekeiket, ezek szülőiket nem találták; közönséges és általános volt az összezavarodás. Akik a városban maradtak, rabságra hurczoltattak. Ily szomoru állapotban vannak tehát azon derék szellemü város lakosai.
Tisztelt képviselőház! Erdély különös tekintetet érdemelt mindig; s most is érdemel; legutolsó küzdelmeinknek is Erdély a támaszpontja. Kérdem, ha Erdélyben oly szerencsésen nem működhetnénk, mint működik jelenleg Bem, ha az annyit gyalázott erdélyiek segitségével nem működhetnénk, valjon hol volnánk most? Erdélyben a magyar szabadságért kinzott, még életben levő nyomorultaknak, hogy biztos menedékük legyen, arra tekintettel kell lennünk. S e tekintetben Nagy-Enyed város lakosait különösen a ház figyelmébe ajánlván, azt inditványozom, hogy az ily utolsó inségre jutott, elszéledt és magukat bajjal összeszedett, a kolozsvári iskolai épületben letelepedett nyomorultaknak egy bizonyos mérsékelt összegü pénzt határozni méltóztassanak.
A nemzetgyülés 100.000 forintot szavazott a szerencsétlenek fölsegélyezésére, s az összeg kiosztásával Fosztó Károlyt bizta meg.
A seb, amit Axente az enyedieken ejtett, oly rettentő, hogy még évek után is sajog. Midőn az ifju császár 1852-ben Erdélyben körutat tesz, a szerencsétlenek közül többen kérvénynyel járulnak szine elé, s keseregve panaszolják el hozzátartozóiknak a legyilkolását.
Török Amália, akinek atyja és két testvére esett a rettentő mészárlás áldozatául, felségfolyamodásában igy mondja el a támadás történetét:
Mikor boldogult atyám, a szerencsétlen felenyedi református lelkész látta, hogy az oláhok éjjel gyűlést tartanak, lándzsákat kovácsolnak stb. 1848. évi szeptember végén Nagy-Enyedre költözött, de Nagy-Enyedet is csakhamar körülfogták az oláh hordák és mi csak a császári és magyar csapatoknak köszönhetjük, hogy a szerencsétlen várost már nem akkor pusztitotta és rabolta ki az oláh nép. A császári csapatok Gyulafehérvárra vonultak, pár nap mulva a magyarok Tordára mentek vissza és velök mindenki, a kinek csak módjában állott. Ezekkel mi is. De a mint alkalom kinálkozott, ismét visszatértünk Enyedre. Urbán tábornok adott katonai fedezetet; Enyedre uj hivatalnokokat helyeztek; a polgárok hűségi esküt tettek; fegyvereiket kiszolgáltatták s remélték, hogy békében élhetnek. Azonban 1849. jan. elején a császári csapatok elhagyták Nagyenyedet és ugyane hó 8-án hallottuk, hogy Axentye 6000 oláh számára rendelt szállást.
Képzelheti Felséged a mi félelmünket: kezdtük értékesebb tárgyainkat elásni. De Axentye megnyugtatta a várost, irásban igérve, hogy egyetlenegy oláhot sem bocsát be. Azonban alig szunnyadtunk el, mikor éjfélre a barbár horda a várost megrohanta, minden sarkát felgyujtotta s borzasztó mészárlásba kezdett. Mi majdnem ruhátlanul, a hogy az ágyból kiugráltunk, futottunk az udvarra, hogy elrejtőzzünk. Virradatkor kénytelenek voltunk menhelyet keresni: elmentünk hát a minoriták rendházába. Azonban semmit sem kimélt az ellenség: a templomot feltörték, a papiruhákat és szentedényeket elrabolták, azután ostromolni kezdték a szobát, a hova mi menekültünk. A nagy erős felgyógyi oláh pópa volt a vezetőjük, szegény atyámon sulyos sebeket ejtett; puskatussal verte a fejét, pedig mi térden állva kértük, védelmezne meg bennünket. Ő látszólag nevetve ütött a korbácsával emberei közé, közben szemeivel intett nekik és egy nagy fürészt hozatott a mi kinzásunkra. Nekem sikerült elosonni, én a sövények és égő istállók közé rejtőztem, de hamar felfedeztek és halállal fenyegettek. De Szőlőssy nevü timár felesége egy pengő forintért megváltotta az életemet attól az oláhtól, a ki fenyegetett. Azután oláh parasztruhába öltöztem és szüleim felkeresésére indultam. De óh borzalom, nagybátyám udvarán édes atyámnak kutyák által szétroncsolt tetemeit találtam.
Azután a székházba futottam, szegény anyám ezalatt két gyermekének az oltár mögött vetett ágyat és elment ennivalót keresni számukra. Azonban sem ő, sem nagyanyám nem jöhettek többé vissza, mert mindig tovább és tovább üzve a legnagyobb nyomoruság és szorongatások között majdnem elviselhetetlen fáradsággal Tordára értek. Két testvéremet megfagyva, éhenhalva találtam. Még pár napot töltöttem paraszt ruhába öltözve a szerencsétlen városban, a hol szüntelenül folyt a gyujtogatás és gyilkolás. Lépten-nyomon eltorzitott, kutyák által széttépett holttestekre találtam, és szemtanuja voltam a gyujtogatásoknak, gyilkolásoknak, rablásnak. Végre egy portyázó csapat védelme alatt Tordára menekültem.
Térdenállva esedezem én, kinek atyját és két testvérét az oláhok ok nélkül meggyilkolták és kinek anyja az oláhok durva bántalmazása folytán halt meg, kegyeskedjék felséged a tényállás megvizsgálása után hozzám-tartozóim gyilkosait megbüntetni, s nekem szegény kifosztottnak kegyes kárpótlást engedélyezni.
Török Dániel özvegye, kérvényében igy beszéli el a szörnyü mészárlást:
A nagy-enyedi szomoru események, melyek annyi békés polgárt tettek özvegygyé, árvává és gyermektelenné, engemet is megfosztottak támaszomtól, férjemtől, három kiskoru gyermekem atyjától. Wardener tábornok szegény szétfutott enyedieknek katonai fedezet alatt való visszatérést tanácsolt. És mivel a város hűségi esküt tett, fegyvereit kiszolgáltatta, semmi erőszakos cselekedetben részes nem volt, mi azt hittük, a császári csapatok elvonulása után is biztonságban leszünk: miután azok husz tekintélyes polgárt túszul vittek el magukkal. De csalatkoztunk! A hirhedt Axentye irásbeli igérete daczára 1849. január 8-án éjjel Nagy-Enyedre vezette népét, mely felgyujtotta a várost és hangos kiáltás közt, hogy mindez parancsra történik, rabolni, gyilkolni kezdett.
Tény, hogy Axentye Csombord mellett egy halomról nézte Nagy-Enyed égését. Házunk kapuját fejszecsapásokkal törték be, nekem gyertyát adtak kezembe és halálos fenyegetések között követelték pénzemet. Én azután három kis gyermekemmel egy pinczébe menekültem, hol már sokan el voltak rejtőzve, de menedékhelyünket csakhamar felfedezték, kiüztek bennünket, a férfiakat pedig lemészárolták. Utánam is lövöldöztek, de a golyó nem talált. Én sok veszedelem között Gyulafehérvárra jutottam, de férjem, Török Dániel ügyvéd, a gyilkosok kezébe került és egy Albu nevü enyedi oláh agyonütötte.
Nem vagyok képes a borzalmakat felsorolni, melyeknek szemtanuja voltam. Enyed, a szép, virágzó város rommá lett, polgárai legyilkoltattak, vagy fedél nélkül bujdokoltak szigoru téli hidegben az erdőkön, éhhalálnak és megfagyásnak kitéve. Csak egy meszesgödörben négyszáz áldozat van eltemetve. Barmaimat egy musinai paraszt hajtotta el, a kit gyakran látok most is ablakom előtt elhaladni és a rablásban egy gógy-csercseli lelkész is részes volt, kit több helyen láttam garázdálkodni. Én boldogult férjemnek meggyilkolása által támasz nélkül maradtam. Képtelen vagyok kiskoru gyermekeimet fentartani, azért fordulok a minden árvák atyjához, kinek legnagyobb öröme, hogyha az özvegyek és árvák könnyeit letörülheti.
Térden állva esedezem felséged előtt, méltóztassék legkegyelmesebben az ügyet megvizsgáltatni; a musinai paraszt által elrablott barmokért engem kárpótoltatni és nekem elszegényedett szerencsétlen özvegynek segélyt engedélyezni, hogy módomban legyen szegény gyermekeimet fentartani és nevelni.
László Karolina, a meggyilkolt László István kamarai ügyész leánya pedig, ekként panaszol:
Én vagyok László István kamarai ügyész szerencsétlen leánya; Nagy-Enyeden laktam öreg szüleimmel s három ifjabb testvéremmel. A kis-enyedi borzasztó kegyetlenségek oly megrázólag hatottak kedélyünkre, hogy a távolabb eső Tordára menekültünk; azonban Lozenau ezredes tanácsára, kit szerencsénk volt ismerni, csakhamar visszatértünk. És miután ő a császári hadakkal Enyedet elhagyta, szavai által megnyugtatva, tovább is ott maradtunk. A nemeslelkű megboldogult nem sejtette, milyen végzetes lesz reánk nézve az ő tanácsa. Bizalmunkat az még jobban megerősítette, hogy a város ő felségének hűségi esküt téve, a császári lobogót kitűzte és a fegyvereket kiszolgáltatta.
Annál leverőbb volt ránk nézve, mikor 1849. január 8-án hallottuk, hogy Axentye, kinek nevét a szerencsétlen nagyenyediek örökké borzalommal ejtik ki, 6000 oláhval készül a városba. De az aggódókat csakhamar megnyugtatta amaz irásbeli igéretével, hogy népét nem vezeti a városba és Prodán, a másik vezető, megölelte a város nevében neki köszönetet mondó minorita elnököt, igérve, hogy Nagy-Enyedre úgy fog vigyázni, mint a szeme világára. És irtózat! Mig ez Nagy-Enyeden történt, Axentye Csombordon, mely csak félórányira fekszik Enyedtől, egy halomról nyugodtan nézte a város égését és a lakosok legyilkolását.
Mi valamivel később feküdtünk le, mivel Axentye, boldogult atyámnak a szörnyeteg tetteiről nagyon jól ismert forrói lakos, Kautyia által üzentette, hogy hozzánk fog jönni, várjuk vacsorára. Mikor már aludtunk, akkor gyujtották fel a várost és kezdődött a gyilkolás, kiugrottunk az ágyból, boldogult anyámmal mi négy testvérek majdnem ruhátlanul futottunk a szabadba. Az volt a szándékunk, hogy az erdőségen és kerülő utakon át Tordára meneküljünk. Fehér öltözetünk nem ütött el a földet takaró hótól, igy hát sokáig nem fedeztek fel bennünket, azonban Alvincz és Torda között az országutra jutottunk, a hol megláttak. Ekkor a hidegtől, fáradságtól és félelemtől kimerült édes anyám így kiáltott fel: „Nincs menekvés” és holtan rogyott össze. – Két kisebb nővéremet két kémszemlén járó huszár vitte magával Toldra. Hidegtől dermedt Anna nővérem a haláltól csodálatosan menekült Bajcsy Pállal távozott. Én azonban nem akartam édes anyám holttestét elhagyni. Másnap jöttek dombrói emberek, megkönyörültek rajtam és majdnem erőszakkal vonszoltak el a drága halottól, kire még szemem láttára rárohantak a kutyák és hollók.
Ezalatt Enyeden agg atyám egy kerti házba menekült, de a nagy-enyedi Istratye csakhamar felfedezte; a bundája ujjába bevarrt aranyat elrabolta tőle, azután irgalmatlanul legyilkolta. Ez az Istratye még most is nyugodtan él Nagy-Enyeden.
Felséges uram! Ez az én végtelen szenvedéseimnek rövid története, melyre csak felségednek irgalma és kegyelme önthet enyhitő olajat. Kegyeskedjék a tényállásról tudomást szerezni, és békeszerető atyámnak, ki mindig hű szolgája volt a felséges császári háznak, – gyilkosát, Istratyét, felelősségre vonni; az elrablott vagyont általa visszaszolgáltatni.
Kossuth atyjának siremléke.
Miután atyám hosszú évek során át kamarai ügyész volt, és a magas kincstárt mindig híven szolgálta, mi ennek daczára a fennt említett szerencsétlenség által oly szomorú sorsa jutottunk, hogy még mindennapi kenyerünk is hiányzik, tédenállva esedezem felséged előtt, kegyeskedjék nekem és három hajadon testvéremnek kegydijat engedélyezni.
De a szívtépő esdeklés viszhangtalan maradt. A gyászbaborult özvegyek és a szegény árvák nyomorogtak tovább, a véreskezü Axente pedig kitüntetésben részesült.
Néhány napra az enyedi vérfürdő után – január 14-én – egy másik virágzó magyar község: a tordamegyei Jára esik az oláh kannibalizmus martalékául. „Az unitáriusok templomának romjai előtt, – beszéli egy szemtanu, – az unitárius pap feküdt, szemei kiégetve, kezén-lábán megnyúzva. Mellette a fia, aztán a református pap, s még számos legyilkolt magyar. A véres holttesteken kutyák és disznók lakmároznak.” A szerencsétlen áldozatok csonka tetemeit január 20-án Szentpáli őrnagy szedte össze s helyezte örök nyugovóra.
S még füstölög a rombadöntött Nagy-Enyed és Jára, a gyilkosok keze még véres: s már is sietnek a jutalomért Olmütz városába, az ifju császár elé. A küldöttség élén Saguna András püspök áll.
A kért jutalomdij, pontokba összegezve, ím ez:
1. Az osztrák birodalom összes románjai egyetlen önálló nemzetté tömörittessenek.
2. Ugy politikai, mint egyházi ügyeikben önálló külön kormányuk legyen.
3. A szervezkedés czéljából mielőbb egy nagy kongresszus hivandó össze.
4. A románokat érdeklő ügyekben, úgy lent, mint fent a nemzeti nyelv használtassék.
5. Évenként külön román nemzetgyülés tartassék.
6. Az osztrák birodalmi gyülésen a népesség számarányához képest a románok is képviselve legyenek.
7. Az osztrák kormány kebelében külön román miniszterium alakittassék.
8. Ő felsége a császár vegye fel a „Románok nagyherczege” czimet.
„A negyedfél milliónyi nagy román nemzet, – így szól a többi közt emlékiratuk, – tettekkel mutatta meg, hogy hű az uralkodóházhoz és az osztrák birodalomhoz. Elszakadt a pártütő magyaroktól és fegyvert fogott a trón védelmére. S rendületlen hűségét azzal fizette meg, hogy a magyarok által több száz faluja gyujtatott föl, s testvérei közül több mint tizezer ember mészároltatott le. Ismerve Őfelségének az igazságszeretetét, bizva-bizunk, hogy a fenti nyolcz pontban foglalt kérelmünk teljesittetni fog.”
Ferencz József császár február 25-én fogadta a küldöttséget, leereszkedőleg és kegyesen.
– Örömmel fogadom – így hangzott felelete, – a románok hűségének biztositását egy olyan férfiu ajkairól, mint püspökük, aki a jó ügyért a románok élére állott. Biztositom, hogy a románok ugyanazon nemzetiségi jogokban fognak részesülni, mint a birodalom többi népei.
A császár válasza, mint látjuk, diplomacziai ügyességgel siklik át a kérelem fölött. Nincs benne igéret, de nem is elutasitó. Tessék belőle a legjobbat kimagyarázni.
Hja, még ekkor szükség volt az oláhok lándzsáira.
Eközben a dóni kozák már czihelődött, hogy száraz, csontos lovát megitassa a Tisza édes vizében.
A mult esztendő tavaszán, midőn Európaszerte fölzúgott a szabadságdal: Moldva-Oláhország népe szintén mozgolódni kezdett. I. Miklós, a minden oroszok czárja, ekkor, hogy a láng valamikép át ne csapjon roppant birodalmának a határain, Lüders tábornagy vezetése alatt egy figyelő hadtestet küldött ide. S ez a hadtest azóta folyvást Bukarest vidékén táborozott.
Valószinü, hogy a bécsi és pétervári udvarok között már ekkor szóbakerült az intervenczió kérdése. Azt mondják, hogy maga I. Miklós czár lépett fel kezdeményezőleg. De a bécsi udvar még habozott. Azt hitte, hogy egyedül is megbirkózhatik velünk; aztán félt, hogy gyöngeségének ilyetén elárulásával meginog a nagyhatalmi állása. Hanem a magyar nemzettel mégsem lehetett olyan könnyen elbánni, mint a Burgban gondolták. Erőnk a veszélylyel együtt nőtt. Már-már felül kerekedtünk. A kamarilla hivei megijedtek. Talán mégis jó lesz az orosz segitség, mert ki tudja, mi lesz.
Ferencz Károly főherczeg tehát deczember közepén, egész váratlanul Szent-Pétervárra utazott. Az ürügy az volt, hogy a trónváltozást viszi hirül, tulajdonképen pedig azért ment, hogy a czárral értekezzék az intervenczió ügyében, s megmondja neki, hogy a bécsi udvar kész elfogadni nagylelkü ajánlatát. S úgy látszik, hogy néminemü megállapodásra is jutottak. Legalább erre vall, hogy mihelyt a főherczeg visszatért Szent-Pétervárról: az orosz segedelem kérdése azonnal előtérbe lépett.
Csak a segély igénybevételének a módjával nem voltak még tisztában. Az uralkodóházat, legalább egyelőre, ki akarták hagyni a dologból. Hiszen ez nyilt elismerése volna annak, hogy nem bir a kicsiny magyar nemzettel. Hanem hivja be a szorongatott oláh és szász nép az oroszokat. Magyarországon ugyis polgárháború dúl, megtörténhetik minden; ők szemet hunynak.
S megkezdődött az álczás játék. Puchner a szász és román kolomposokat tanácskozásra hivta össze. A gyülés deczember 31-én Nagy-Szebenben tartatott meg.
– Sajnálatos veszteségeink után, – körülbelül így szólt, – nem hiszem, hogy Bem vakmerő támadásai ellen képes legyek önöket megvédelmezni. Épp azért azt a baráti tanácsot adom, forduljanak az Oláhországban figyelő orosz hadtest főparancsnokához: Lüders tábornagyhoz, s kérjék fel, hogy seregéből küldjön néhány ezer fegyverest a védelmükre.
A gyülés további lefolyásáról a „Honvéd” aztán ekként ir:
„… Az orosz behivása egyedül a szász atyafiak mesterkedése. Vegyes gyülést tartatván, az oláhok, – Saguna András püspököt és Orgidán Rudolf brassói kereskedőt kivéve, – mindnyájan a muszka behivás ellen voltak; de a szászok mindnyájan a behivás mellett szavaztak. A többség győzött. S minthogy ezen intervenczió kérdése a bécsi és a petersburgi udvarok közt már előre el volt igazitva, csak a macska lábára volt szükség, amellyel a sült gesztenyét a parázsból ki lehessen kaparni; s ily macskalábnak a szász atyafiak önként ajánlkoztak. Saguna András és Müller Gottfried, mint küldöttek másnap a muszkához utaztak…”
Lüders, január 2-án Bukarestben találkozott a szebeni gyülés küldöttjeivel. Válasza barátságos volt, de kitérő. Szivesen megsegitené őket, ugymond, de kötvék a kezei; előbb utasitást kell kérnie a czártól.
S még aznap gyorsfutárt menesztett Szent-Pétervárra.
Puchner szintén jelentést tett kormányának. Csakhamar megjött a felelet. Schwartzenberg miniszterelnök ir neki, ravaszul és körmönfontan. A segélykérés, – így szól, – nem helyeselhető, Stadion külügyminiszter is ellene van. De ha Lüders már bevonult: úgy csak fogadja el a támogatását. Hanem jelentse ki előtte, hogy „a kormány mitsem tud a dologról, a felelősség kizárólag önre (t. i. Puchnerre) hárul.” A többit aztán majd eligazitják az orosz udvarnál.
Más szóval: csak haladj az eddigi tekervényes, de czélhoz vezető úton: a nehézségeket majd elháritjuk.
S az öreg Puchner, ámbátor nem volt diplomata, csakhamar tisztába jött a levél valódi értelmével. Nyomban ir a bukaresti osztrák ügyvivőnek: Timoninak, s fölkéri, hogy járjon közbe ő is Lüdersnél. Az ügyvivő közben is jár; de Lüders kijelenti, hogy a czár utasitó parancsáig, bármennyire szeretné is, nem mozdulhat. Végre megjön a futár. Timoninak első dolga, hogy Puchnert értesitse az eredményről. Levele igy szól:
Nagyméltoságu báró úr!
Lüders tábornok Kotzebue által szóval megüzente nekem, hogy tegnap Szent-Pétervárról futár jött, aki a brassói és szebeni polgárságnak a beavatkozás tárgyában tett kérelmére vonatkozólag a következő utasitást hozta neki.
Lüders tábornok tagadó válaszát helyeselték, de ha maga az erdélyi cs. kir. kormányhatalom kérne orosz katonai segélyt Brassó és Szeben megmentésére, a tábornok fölhatalmaztatik, hogy azt megadja, de azonnal vonuljon ismét vissza Oláhországba, mihelyt nem lesz reá többé szükség.
Kotzebue azt is emlité, hogy Lüders tábornok éppen egy mozgó hadtestet akart a határszéleken összevonatni, hogy a segélykérés készen találja, mert hirét vette, hogy a magyarok betörtek Erdélybe és egészen Szebenig nyomultak elő.
Kötelességemnek tartom Nagyméltóságodat erről Lüders tábornok kivánságához képest értesiteni; s a fontos és kényes kérdést bölcs belátására bizni. Megjegyzem még, hogy Faud Effendi török biztos a magas porta beleegyezése nélkül Szent-Pétervárról adott meghatalmazáson nagyon csodálkozott, mert az orosz hadak ezen beavatkozása török tartományból történik s ez sérti a porta által kimondott semlegesség elvét.
Fogadja Kegyelmességed igaz tiszteletemet, melylyel maradok
Bukarestben, 1849. január 22.
Timoni.
De Puchner, főkép Schwarzenberg biztató levele után, vajmi keveset törődik immár Faud Effendi érzékenységével. Majd elhallgattatja a zsörtölődő muzulmant Stadion. Hisz azért külügyminiszter.
Fogja magát, s most már személyesen ir Lüders tábornagynak. Hanem egy kis ravaszsággal él. Ugy tesz, mintha voltakép nem is neki kellene a segély, de a szászoknak, akiknek csupa merő jószivüségből, im, a kérelmét támogatja.
Lüders jan. 27-én hosszabb levélben válaszolt Puchnernek.
„… Tudatom, – igy ír a többi közt, – hogy kezeimhez jutott segélykérő levele. Készséggel adtam volna segélyt Brassó és Szeben kérésére is; de a politikai viszonyok nem engedik. Ezek figyelembe vételével felséges uramtól: a czártól az a parancs érkezett, hogy csak a legnyomasztóbb szükségben, s csakis az erdélyi osztrák főhadparancsnok formaszerü kérésére mozduljak. Ugy látom, hogy a kényszerítő szükség beállott; ámde, hogy bemehessek: világos fölhivását várom. Igaz ugyan, hogy Európa közbelépésemet nem nézheti annak, mintha egy független állam ügyeibe akarnának avatkozni, mert hiszen ez csak egy szorongatott nép pártfogása lenne egy banditasereg kegyetlenkedései ellen; de, ismétlem, világos fölszólítást várok, mert a rendelet, amit Pétervárról kaptam, igen határozott. Mindazonáltal serényen készülődöm, hogy a kellő segítséggel tüstént benteremhessek. E czélból három hadosztályt alakítok. Az egyik, amely 4 gyalog zászlóaljból, 3 század kozákból és 8 ágyuból fog állani, az Olt partján Szebenbe megy; a másik hadtest – 3 gyalogzászlóalj, 4 század lovas, 3 század kozák és 8 ágyu, – Kimpolung és Pitest felől Brassónak nyomul; a harmadik ugyanilyen hadtest Plojest felől tör Erdélybe. Én készen vagyok, csak fölkérését várom…”
Ugyanekkor egy másik levelet is kap Puchner Reinhegertől, aki Timoninál még nyomatékosabban figyelmezteti, hogy gondolja meg jól, mit cselekszik, mert a beavatkozás aligha marad következmények nélkül. A nagyhatalmasságok összes követei – főkép az angol és franczia, – tiltakoznak ellene, a török kormányzó pedig máris fenyegetőzni kezd.
Puchner azonban ügyet sem vet a figyelmeztető szóra, olyan biztos, hogy eljárása az udvar helyeslésével találkozik.
Ujolag ir Lüdersnek, hogy csak jöjjön, de mentől nagyobb sereggel. Lüders megbizásából január 28-án Skariatin tábornok válaszol neki. Sajnálja – ugymond, – de több segélyt, mint a mennyi Lüders levelében emlittetik, nem küldhetnek. S ha csakugyan nagyobb támogatásra van szüksége: úgy jobb lesz, ha függőben marad a dolog, mert nem akarják, hogy az orosz fegyver becsülete egy ilyen bizonytalan kimenetelü vállalkozással koczkáztassék.
S a kérdés, Puchner elszólása miatt, csakugyan függőben marad.
De a sült gesztenye a parázs szélén volt. Annak a bizonyos macskalábnak immár csak egyet kellett rándítania, hogy egészen kikapartassék a tűzből.
S csakhamar megtörtént ez is.
