III. A trónfosztás - Első rész. | 1848/49-es szabadságharc története

III. A trónfosztás - Első rész.

A márczius 15-ikének első megünneplése. – A harczikedv ujabb felpezsdülése. – A felső-magyarországi védsereg. – Görgei előnyomulása. – A hatvani ütközet. – A tápió-bicskei győzelem. Sebő és Riedesel bajnokviadala. – Az isaszeghi döntő győzelem. – Kossuth gödöllői szózata. – A váczi győzelem. – A magyar sereg nyomulása Komárom felé. – Windischgrätz felmentetvén állásától, utódja Welden lesz. – Perczel délvidéki sikerei. Szent-Tamás, a Római sánczok bevétele. – Győzelem mindenfelé. – A trónfosztás terve. – Az ápril 14-iki nemzetgyülés a debreczeni nagytemplomban. – Kossuth Magyarország kormányzójául választatik. – A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata. – A hatás az országban. – A Szemere-miniszterium. – Görgei hadügyminisztersége. – A nagy-sallói győzelem. – Komárom felszabadítása az ostromzár alól. – A komáromi viszályok. Mack. – Guyon mint komáromi várparancsnok. – A főváros fölszabadulása. – A szőnyi csata. – Damjanich lábtörése. – Budavár ostroma és bevétele. – Görgei és a békepárt. – Kisérletek az ápril 14-ikének a megbuktatására. – A nemzetgyülés utolsó ülése Debreczenben. – A kormány visszatér a fővárosba. – Perczel alvidéki hadjárata. – Bem a Bánságban. – Egyezkedés az erdélyrészi oláh felkelőkkel. Drágoss. Hatvani. – Az abrudbányai vérengzés. – Vasvári Pál eleste. – Haditerv az osztrákok és oroszok betörése ellen. – Kossuth és Görgei közt megint elhidegülés. – Klapka komáromi várparancsnokká neveztetik ki. – Haynau…

A „Rákóczy”, ez a százados harang, a debreczeni református nagytemplom büszkesége, már virradatkor megszólal. Búgó érczes hangja, mint valami égiszózat, szétárad az egész városban, beszürődik a lakásokba, s fölrázza szendergésükből az embereket. „Ébredjetek, hisz ünnepünk van; nagy, fönséges ünnep, első évfordulója az őrökemlékezetü márczius 15-ikének!”

A piacztér csakhamar megelevenedik. Legelőször a helyőrség vonul ki: egy svadron Bocskay-huszár, egy század honvéd, egy osztály vadász, s a debreczeni nemzetőrség gyalog- és lovas-zászlóalja. Valamennyi diszben.

A dandár, a szokásos jelentések után, rajokra oszlik, s a városházától egész a szent-Anna-utczai róm. kath. templomig kettős sorfalat húz.

Kevés vártatva gyülekezni kezd a polgárság is. A város minden részéből egyre többen jönnek. Reggel nyolczkor a tágas piacztéren már alig lehet mozdulni.

A tömeg közt fürge ujságárusító fiuk surrannak végig. Jön az egyik, s a következő tartalmu papirlapot osztogatja szét:

A győzelmi hír riadó örömet okoz mindenfelé, s nagyban hozzájárul az ünnepies hangulat emeléséhez.

De csakhamar jön egy másik kihordófiu. Karján ennek is egy csomó nyomtatvány.

– A Kossuth márczius 15-iki imája! – kiált torkaszakadtából.

Csakugyan az: a Kossuth imája; levonat, kiszakított rész a „Közlöny” vezérczikkéből.

Egy öreg szabómester körül, aki ügyes kézzel elkapott a nyomtatványból egy repülő példányt, csakhamar egész gyürű alakul.

– Ejnye, de szeretnénk hallani! Olvassa fel! Hadd halljuk! türelmetlenkedik a kiváncsi sokaság.

A szabómester nem hagyja magát sokáig kéretni. Föligazítja okuláréját, s reszketeg, de ezért erős hangon olvasni kezd:

Részlet a debreczeni csatából.
(Egykoru vázlat után.)

Isten segits! Isten könyörülj!

Te ültetéd el egy napon a szabadság fáját, s ápolád a sötét századokon át és védelmezéd vihar és rosz szellem ellen.

Mikor az ember lelki sötétségben vadállatként pusztítá embertársát uj tanok miatt; mikor a kereszteshadak rohanó árként sodorták Kelet felé Európa népeit; mikor a középkor romlottságából emelkedett fellegek harmincz hosszú éven át hullaták a vakbuzgóság véres esőit: akkor szent lelked e végtelen világ pusztáin egy zöld liget teremtésével foglalkozott, hol az emésztő harczokban megtisztult emberi vágyak megpihenjenek.

Egy világot borit már a fa lombjaival; tavaszod kinyitá a századokon át fogamzott bimbókat.

Tartsd meg Uram! e szabadságnak fáját, s engedd, hogy a kiomlott ártatlan vérért a szenvedő népeknek dúsan teremje meg gyümölcseit.

Isten segits! Isten könyörülj!

A nép könybelábadó szemmel hallgatja a gyönyörű fohászt, s a mint az öreg szabómester a végéhez ér, vele együtt nem egy ajk mormogja:

– Isten segits! Isten könyörülj!

Az áhitatos csöndet „éljen”-rivalgás töri meg. A városház felől nyitott hintóban Kossuth közeleg. Jobbján felesége ül, szemben két barnafürtű gyermek: a fiai. Kossuthnak szól az üdvözlés, a mely végigkíséri egész a plébánia-templomig.

A szép, magas boltívű templom szorongásig teli van. Elől a különféle méltóságok: a honvédelmi bizottmány, a nemzetgyűlés, a hadsereg, a várostanács stb. tagjai; aztán a tisztviselő-kar, hátul a közönség. Az érkező Kossuth-család a legelső padsorban foglal helyet.

Pont kilencz órakor elkezdődik a „Te Deum”: az ünnepi szent mise. A szívemelő egyházi szertartást, fényes segédlettel, Bémer László nagyváradi püspök végzi.

Az orgona zengő hangjai ájtatosságba ringatják az egész gyülekezetet. Maga Kossuth is gondolataiba mélyed. Fejét kezére hajtja, s szomoru merengéssel tekint maga elé. Vajjon merre járnak gondolatai? Bizonyára a közelmult eseményein. Minő rettenetes egy esztendő is ez! Minő út az első márczius 15-kétől a második márczius 15-kéig! Azt reméltük, hogy az ujjászületés rózsalugasai közt fogunk haladni, – s im, hová jutottunk? … Az első fordulónál eltünt a virányos mező és a hitszegés, az ármány gátló sziklabérczei tolultak elénk; aztán jött a vértenger, a pusztulás. S jobbról, balról, ezer meg ezer frissen ásott sírhalom. S ki tudja, hová vezet ez az út? Talán mégis a szabadság igéretföldjére. Adná a Mindenható! Vagy tán a vérpadra, a száműzetésbe. Ez sem lehetetlen. Isten segíts! Isten könyörülj! …

A „Te Deum” végeztével az egész közönség, maga a nagyváradi püspök is, a ref. nagytemplomba vonul. Itt Könyves Tóth Mihály, ez az aranyszájú hitszónok tart ragyogó beszédet.

– Judát, – igy szólt a többi közt, – megtámadta a persa vandalismus, Istenének a megtagadására, szokásainak az elhagyására szorítván azt. Juda egyetértett, felkelt, s mint zugó förgeteg seperte el országának szent földéről a barbár bitorlót. Az osztrák zsarnokság megtámadta magyar hazánk ezredéves létét. De Magyarország, mint kőszírt a tengeren, rendületlenül áll; s az első kísérletnél, hogy kiraboltassék, összezúzta a kalózhajót. Mi az igazság terén állunk. Mi egyetértünk és egyet akarunk: mi mindnyájan a hazát akarjuk megmenteni. S így velünk az Isten. És ha Isten velünk, ki ellenünk?!

„Minden tekintet, – jegyzi fel egy szemtanu, – a lelkes szónokon függött, s szinte magába szívta fenkölt kijelentéseinek igazságát. S ha a nagy tömegből lett volna valaki, kit ügyünk szentsége annak védelmére, s az osztrák vérhad letiprására ezelőtt nem serkentett, e beszéd hallatára bizonyosan mint töredelmes bűnbánó tér magához, s fölaczélozza akaratát szembeszállni bárkivel, aki mint ellenség közelit felénk.”

A hálaadó istentisztelet után disz-szemle volt. Ágyudörgés közt, lelkesítő zene hangjainál Mészáros hadügyminiszter előtt elléptetett az egész dandár.

Délután pedig népünnep a városerdőben.

… Mindjárt ebéd után, beszéli egy helyitudósító, megkezdődik a népvándorlás a város ligetébe. A kormány, a polgárság, a tisztikar, kocsikon, lovon, gyalog sietett ki. A fürdőház előtt művészi könnyűséggel a Zinani-zenekar játszott. A zenekar körül hölgyeinknek és ifjainknak szellemes csoportozata.

Túl az árkon egy halom tetőjén osztogatták korsók és kulacsokban az ingyen jó bort. Tömött embererdő fonta körül a hordót, mindenki inni akarván egészségére márczius 15-kének.

A halom oldalán csinos fanyárson forgatva sütötték az alföldi kövér ökröt egész nagyságában, mit a bámészkodók és a melegedők csoportja állt körül, mondván elmés észrevételeket, mikép ez is egyike azon édes kövér falatoknak, melyekért az éhes kamarilla oly véres erőszakoskodással szeretne Debreczenben látogatást tenni. Balról ezen ökörsütő helyről, faállványról szónokolt több népszónok, festve jelen politikai helyzetünket, nemzeti harczunkat, a kamarilla irtózatos bűneit, miket hallva a jó keresztény és becsületes ember, akaratlanul felkiáltott: „Uram Jézus ments meg a gonosztól!” …

Esti nyolczig folyt ez a vidám hejehuja; ekkor visszasietett mindenki, hogy a kivilágításban gyönyörködjék. S egy-két perczczel nyolcz után ragyogó fényárban úszott az egész város. Még a legszegényebb ember ablakában is kigyúlt a mécs.

Igy ünnepelte meg Debreczen városa márczius 15-kének első évfordulóját.

De megünnepelték azt országszerte, mindenütt, ahol csak lehetett. Még a táborokban is. A katonaság, őrmestertől lefelé, a hadügyminiszter rendeletére „alkotmányos szabadságunk nagy ünnepe emlékeül, illetőleg díszítéseül” márczius 15-én kettős zsoldot kapott.

Csak az ország szíve: Budapest volt hallgatag és szomorú. Nem csoda, hiszen még mindig a rémuralom vasvesszeje alatt senyvedt. S ez a vasvessző most még talán súlyosabb volt, mint az első napokban. Windischgrätz a csatatéren szenvedett kudarczait a főváros lakóin bosszulta meg.

„Egy pesti magyar ember” márczius 14-iki kelettel igy panaszkodik a „Közlöny”-nek:

„Szinházunk üres minden este; éttermeink, kávéházaink látogatatlanok; az utczák csöndesek, a templomokban csak fohászkodnak, mert mióta a magyar isten imádása betiltatott, a németek istene sehogysem bír népszerűségre vergődni. A családok magukbavonultak és titkolódzók, nyilt kebel sehol és senki iránt nincs. Kinek jó kedve van, elfogatik, kinek rossz kedve van, bezáratik; az első: mert a magyarok diadalát reméli, a másik: mert veszteségöket kesergi. Van-e halál ennél keserűbb, van-e gyilkosság ennél feketébb? Mikor dördül már az első magyar ágyú városunk házai ellen, hogy ezeren siessünk a csókolására?” …

Igen, a budapesti szorongatott magyarság, mint látjuk, szinte epekedett az első ágyulövés után. Sokan azt hitték, hogy az az epedve várt pillanat márczius 15-én, a nagy nap évfordulóján okvetetlenül bekövetkezik. Legalább erre mutat a „Figyelmező”-nek, ennek a hitvány lapnak a következő árulkodó közleménye:

A pesti rebellis dámák roppant készületeket tesznek márcz. 15-kére, mikor az ő reményök szerint – a mi eszöknek nem igen válik dicséretére, – Kossuth Pesten fog diadalmenetet tartani. Koszorúk, kokárdák, szallagok és zászlók némely főfő uriháznál kosárszámra készülnek; s némely főhivatalt, vagy méltóságot viselő urak nejei és kisasszonyai a legfelsőbb enthusiazmusba és magasztalásba törnek ki eddig félreismert Messiásuk iránt, ellenben a legocsmányabb piszkolódásba fiatal fejedelmünk és teljhatalmu képviselője ellen. Valóban kivánatos volna ezen nagy nevet, vagy hivatalt viselő magyar előkelőket valami uton-módon örökre a Kossuth-Madarász-Táncsics diktatura alá adni. Addig is pedig ügyelni reájok és meggátolni, hogy az anarchia dögleletes szellemét elég keményen nem sujtható bűnös példájok által ne táplálják.”

Kossuth, persze, nem jöhetett. A főváros magyar hölgyeinek epedő vágya, hogy márczius 15-ikén Budapest falai közt üdvözölhessék csapatainkat, teljesületlen maradt. A nemzetiszín kokárdákat el kellett rejteni jobb időkre.

„De ezért – írja egy pesti öreg polgár – mégis megünnepeltük márczius 15-ikét. Igaz, csak titokban. Egymásra néztünk, összekoczintottuk borospoharainkat, s mindegyikünk tudta, kire iszik. Ajkunk néma volt, de a szivünk megtelt hazafiui érzeményekkel. S e hallgatag ünneplés közepette eltünt keblünkből a csüggedés. Ujra bizunk és remélünk.”

A budai honvédsirok.

Tény, hogy a márczius 15-iki ünnepségeknek valami csodálatos hatása volt. Az édes emlékek árjában szinte felfrissült a küzdő nemzet.

– Hiszen, ha az a néhány márcziusi ifju egy kis akaraterővel oly szép eredményeket tudott kivívni, – hogyne jutna czéljához az egész nagy nemzet. De bizony győzni fogunk, csak kitartás!

Ilyen megjegyzéseket lehetett hallani mindenfelé.

S a kikelet virágaival a szivekben is uj remény sarjadzik. A csüggedő ismét bizni kezd, s a bizalom nyomán megint felpezsdül a régi harczikedv, a hő szabadságvágy és a pazar áldozatkészség. A hivatalos lap alig képes beszámolni a tömérdek ujabb adományról. A nők garmadaszámra hordják össze a fehérneműt, a lágy sebkötőket, a gyógyító tépést. S ha van még valahol templomharang, csakhamar ez is az ágyuöntő műhelybe kerül. Megtörténik, hogy egy nyolczvanhét éves aggastyán jelentkezik az ujonczozó bizottság előtt; megtörténik, hogy egy apa kilencz éves fiát viszi magával a harczmezőre: „Ha egyéb hasznát nem vehetjük, ugymond, – legalább a töltést fogja hordozni utánunk.” Megtörténik, hogy egy tizenhat éves árva leány tizezer forintnyi összes örökségét a hon oltárára teszi, maga pedig beáll egyszerű ápolónőnek.

A márczius 15-iki ünnepélyek lelkesítő hatása oly széleskörű, hogy még a hadszervezés is ujabb erős lendületet veszen. A honvédzászlóaljak, huszárezredek, önkéntes csapatok, ágyu-ütegek eddigi száma rövid időn ismét megszaporodik. Gróf Batthiány Kázmér „vezér-főispán és teljhatalmu országos biztos” a Közép-Tisza mentén egészen ujjászervezi a népfölkelést. Ugyanigy cselekszik a lángbuzgalmu Csányi László, ki Beöthy helyére lépett, Erdélyben. Szemere Bertalan pedig, egy egészen uj fegyvernem, a felső-magyarországi védsereg eszméjét veti fel. Fölhivása, melyet e tárgyban kibocsájtott, igyen szól:

Felhivás
a felső-magyarországi védseregre nézvést.

Ügyünk igazságának szentsége és a hű kitartás elvégre is megszerzik nekünk a fényes diadalt. Eljött a tavasz, a szabadságnak és életnek korszaka.

A kápolnai kétnapi ütközet nagyszerű volt, bár nem nyertük meg, de nem igen nyerte meg az ellen sem. Maga elismeri pesti hirdetményeiben, hogy erősbek valánk. Ha tizezer emberünk a csatatérre jókorább érkezik, azóta Pesten volnánk.

Szihalomnál 4 lovas-ágyuját vettük el az ellenségnek, Szolnoknál 11 ágyuját, 17 lőszeres kocsiját 100 lóval, több mint 400 emberét fogtuk el, halottainak száma tömérdek.

Fegyvertárunk e hetekben 1500 ellenséges puskával szaporodott, s a foglyok száma több kétezernél.

Erdélyben Bem győzelemről győzelemre megy. A hegyek fái Erdélyben azért zöldelnek majd, hogy neki koszorút teremjenek.

Isten, a Mindenható engedi ugyan szenvedni az igazakat is, de eltiporni nem engedi soha. Kivezetett minket Ázsiából e hazába, egy ezer éven át itt fenntartott, s ugyanő megengedi, hogy a magyar nemzet e földön a szabadság fényében fel is virágozzék.

De a nép, a nép bús gerjedezéssel keljen fel. Keljen fel, s rövidítse meg szenvedéseit. Ne tűrje, hogy házait felgyujtsák, élelmiszereit elrabolják, hogy elhajtsák és leöljék barmait, hogy őt magát rablánczra fűzzék. Hisz mint egy gyötrő álom, ugy tűnik el az ellenség, ha a nép tömegestől fölkél.

Czecz János tábornok, mint amerikai polgár.
(A tábornoknak 1890-iki arczképe.)

A népnek, hogy felkeljen, némi katonai támaszra van szüksége. A hadsereget azonban eldarabolni nem lehet. Tehát Felső-Magyarország biztosítására egy védsereget (guerilla-csapatokat) kivánok fölállítani, mely szám szerint 4000-ig szaporíttathatik, a szabolcsi száguldó lovas-csapattal együtt.

Czélja: akkor is biztosítani Felső-Magyarországot, különösen pedig Gyöngyöstől kezdve Egeren, Putnokon, Rozsnyón keresztül Lőcséig, s innen kezdve Eperjesen, Homonnán, Ungváron, Nyiregyházán, a Hegyalján keresztül Miskolczig terjedő országrészt, midőn hadseregünk nincs jelen.

Czélja: hogy a néppel egyesülve, apróbb ellenséges táboroknak ellenállhasson, s hogy ezáltal biztosítsa a polgári törvényes hatóság intézkedéseit.

Ekképen nékünk Felső-Magyarország bátorságos hely leend, de félelmes az ellenségnek. Egy bátor, ügyes, vállalkozó védsereg, a néppel szövetkezve, képes megvédeni életünket, vagyonunkat, családunkat nagyobb osztrák haderő ellen is. Ennélfogva ünnepiesen felhivok mindenkit, hogy e védseregbe, mely Felső-Magyarországnak védpaizsa leszen, soroztassa be magát.

A szabályok főbb pontjai ezek:

1. Minden ötszáz ember egy osztályt képez. Minden osztályban leend 1 vezérkapitány, 1 kapitány, 5 fő- és 5 alhadnagy; ezenfelül a megfelelő számu őrmester és tizedes.

2. Minden tiszt kineveztetése napjától kezdve hadseregbeli fizetést kap.

3. Minden érdem, s vitézi tett úgy tekintetik és jutalmaztatik, mint a hadseregnél.

4. A védseregbeli közvitéz napidijja: 12 kr. pp. Az ellenségtől elvett zsákmány a védsereg tulajdona, ha százezerekre megy is.

5. Minden ember a belépés alkalmával kap egy szűrfélét, csizmát és fegyvert. Egyenruha czélszerűtlen volna, kap ezenkivül minden évre 5 frtot apróbb szükségletei bevásárlására.

6. A szolgálati idő: a legrövidebb egy év, a leghosszabb négy év. Vadászok, s hegyvidéki emberek minél nagyobb számban kivántatnak.

7. A védsereg katonai fegyelem és törvény alatt áll.

8. A vezérkapitány a községi előljárókra nézve különös fölhatalmazással láttatik el, mi a védsereg hadviselését biztosítandja. Midőn nincs alkalom a harczra: népgyülések fognak tartatni.

9. A ki elesik: annak családjára, – aki munkaképtelenné válik: annak személyére nézve biztosításképen kimondatik a kormány nevében, hogy vagy viselt rangjához mérten holtig becsületesen elláttatik, vagy tiz hold földbirtokot kap, vagy 1000 frtot; megjegyezvén, hogy rendkivüli szolgálatok és vitézségek rendkivüli jutalmazásokkal viszonoztatnak. Édes hazánk elég gazdag kincsekkel halmozni el azt, ki megmentése körül sikeresen fáradozik.

Ezek a főbb szabályok. Részletesebb utasításokat a vezérkapitányok fognak kapni.

A sorozással és toborzással a megyék szerint (beleértetvén az illető kir. városok is) megbizatnak: Ungban Horváth G. első alispán, Zemplénben Boronkay kormánybiztos, Abaujban és Sárosban Komáromy I. első alispán, Szepesben és a 16 szepesi város kerületében gr. Csáky László főispán, Gömörben Szentmiklóssy Antal első alispán, Tornában Ragályi K. másodalispán, Hevesben Repeczky F. kormánybiztos, Szabolcsban Bónis Samu kormánybiztos, – kik velem az alakitásra nézve folytonos összeköttetésben leendenek.

Miskolcz, márczius 17. 1849.

Szemere Bertalan,
Felső-magyarországi teljhatalmu orsz. biztos, s az orsz. honv. bizottmány tagja.

Mészáros, a védseregnek mintegy támogatásául, egy uj hadosztályt szervez Felső-Magyarországon. A nyolczezer főnyi hadosztály két dandárból áll; az első dandárnak Zurich Ferencz őrnagy, a másodiknak pedig Lázár Vilmos ezredes a parancsnoka.

A munkácsi vár.

Egyszóval, ismét lelkes hangulat uralkodik mindenfelé. S az olmützi kényszer-alkotmány, melyet Windischgrätz nagy garral márczius 20-án hirdet ki, nemhogy ijesztőleg hatna, sőt még növeli az ellentállás ingerét.

A viszály lassanként elsimul, s az összetartás áldó szelleme árad szét: nemzetgyűlésen, táborainkban, mindenütt ahol csak magyar lakik. Maga Görgei sem tud szabadulni a hatás alól. Ahogy dicsvágya betölt, mintha kicserélték volna. Fölhagy a pártoskodással, s minden erejét megfeszíti, hogy a tehetségéhez fűzött reményeknek megfeleljen.

Tény, el kell ismernünk, hogy az eddigi kapkodásnak, mihelyt Görgei lesz a fővezér, egyszerre végeszakad. Bátor öntudat, szilárd egység, tőrhetlen akaraterő érvényesül a sereg vezetésében.

Görgei egy pillanatig sem tétováz, hanem összes csapatainak a fölhasználásával gyorsan nyomul előre.

A haditerv alapeszméje a régi. Görgei óhajához képest csupán az a változtatás történik rajta, hogy támadásunk végczélja ne a főváros legyen, melyet kár volna a harcz esetlegének kitenni, hanem Komárom. Hiszen ha Komárom fölmentetik az ostromzár alól: az ellenség úgyis kénytelen lesz a fővárost elhagyni. De elfogadtatott Klapkának abbéli inditványa is, hogy a pesti nagy országuton, miután a mocsaras Galgavidék nagyobb hadműködésre nem alkalmas, csupán a VII-ik hadtest törjön előre. Az I-ső, II-ik és a III-ik hadtest ezalatt Jászberény és Nagy-Káta felé kerülve, oldalról próbáljon támadást intézni az Isaszeg vidékén gyülemlő császáriak ellen.

Márczius hó végén, tehát a támadó hadjárat megkezdése előtt, a magyar főhadsereg beosztása és harczirendje a következő volt:

I-ső hadtest.

Parancsnok: Klapka György tábornok. Táborkari főnök: Antos százados, tüzérparancsnok: Karabelli őrnagy.

1-ső dandár: vezetője Schulz ezredes, a későbbi tábornok; 2-ik dandár: Dipold alezredes; 3-ik lovas dandár: Mesterházy ezredes parancsnoksága alatt.

II-ik hadtest.

Parancsnok: Aulich tábornok.

Táborkari főnök: báró Meszéna alezredes, tüzérparancsnok: Jónák százados.

1-ső dandár: Szekulics alezredes, 2-ik dandár: Mihályi őrnagy; 3-ik, vagyis lovas-dandár: Nászdy ezredes.

III-ik hadtest.

Parancsnok: Damjanich tábornok.

Táborkari főnök: Csermelyi ezredes, tüzérparancsnok: Wanner őrnagy.

I-ső hadosztály. Hadosztály-parancsnok: Wisóczki ezredes, később tábornok.

1-ső elővéd-dandár: Knezich ezredes, 2-ik dandár: Czillich őrnagy, utóbb gróf Leiningen-Westeburg Károly; 3-ik dandár: Kiss Pál alezredes.

II-ik hadosztály. 1-ső dandár: Dessewffy ezredes, 2-ik dandár: Pikéthy ezredes, 3-ik dandár: Kászonyi ezredes.

III-ik tartalék-hadosztály. Hadosztály-parancsnok: Máriássy ezredes.

1-ső dandár: Zákó őrnagy, 2-ik dandár: gr. Buttler őrnagy, 3-ik lovas-dandár: Nagy Sándor ezredes.

VII-ik hadtest.

Parancsnok: Görgei tábornok, ápril 1-től kezdve: Gáspár András huszárezredes, később tábornok.

Táborkari-főnök: Bayer ezredes.

I-ső hadosztály. 1-ső dandár: Horváth alezredes, 2-ik dandár: Waldberg őrnagy, 3-ik dandár: Petheő őrnagy, 4-ik dandár: Ujváry őrnagy, 5-ik dandár: báró Üchtritz őrnagy.

II-ik hadosztály. Hadosztály-parancsnok: Pöltenberg Ernő ezredes. 1-ső dandár: Kossuth őrnagy, 2-ik dandár: Zámbély alezredes.

III-ik hadosztály. Hadosztály-parancsnok: Simon alezredes. 1-ső dandár: Weissel alezredes, 2-ik dandár: báró Lipthay őrnagy.

Portyázó csapat. Parancsnoka: Beniczky Lajos őrnagy.

Tartalék-sereg.

Parancsnoka: Asbóth Lajos ezredes.

Ez a sereg, mint önálló csapatosztály, a hadügyminiszterium rendelkezése alatt volt, s a tiszai átjárók őrizetével bizatott meg. Márczius vége felé azonban a fősereghez csatlakozva, szintén tevékeny résztvesz a támadó hadjáratban.

Az egész haderő 45 gyalogzászlóaljból és 63 huszárszázadból állott, s számbeli beosztása a következő volt:

I-ső hadtest

11.600 ember, 40 ágyú.

II-ik hadtest

9800 ember, 36 ágyú.

III-ik hadtest

12.000 ember, 40 ágyú.

VII-ik hadtest

15.500 ember, 50 ágyú.

Tartaléksereg

3600 ember, 18 ágyú.

Összesen:

52.510 ember, 184 ágyú.

Ilyen erejű vala a mi főseregünk.

Ezzel szemben Windischgrätz 47 gyalogzászlóalj és 58 lovas-század, vagyis 53.000 harczos fölött rendelkezett. Ágyúinak száma: 222. A beosztás pedig ilyetén volt:

I-ső hadtest. Főparancsnok: Jellasich altábornagy.

Hadosztály parancsnokok: Hartlieb, Schultzig, Ottinger. Dandárvezérek: Grammont, Rastich, Kleinberger, Deitrich, Sedelmayer és Sternberg.

Létszám: 15.000 ember.

II-ik hadtest Főparancsnok: Wrbna altábornagy.

Hadosztály-parancsnokok: Csorich és Schwartzenberg Edmund herczeg. Dandárvezérek: Wyss, Collorado, Schütte, Leibler és Bellegarde.

Létszám: 18.000 ember.

III-ik hadtest: Főparancsnok: Schlick altábornagy.

Hadosztály-parancsnokok: Lobkovitz és Lichtenstein Ferencz herczeg. Dandárvezérek: Parrot, Fiedler, Montenuovo és Kunigl.

Létszám: 20.000 ember.

A két szembenálló sereg csaknem hasonerejü. Ámde, az osztrák sokkal fegyelmezettebb, mint a miénk; aztán fölszerelése is jobb.

De viszont a mi csapataink itthon küzdének, támogatva a lelkes magyar nép gyámolító kezétől.

Volt azonban még egy másik előnyünk is: az osztrák hadvezérlet bárgyusága. A dölyfös Windischgrätz, aki oly nagy művész vala a proklamácziók gyártásában, csak akkor értesült csapataink ujabb előnyomulásáról, a midőn azok már átkeltek a Tiszán. Persze, azonnal intézkedik, hogy szerte működő hadait magához: Gödöllő vidékére vonja. Csakhogy nehezen megy a dolog. Az elbizakodott Jellasich csak márcz. 28-án mozdul ki Kőrösről, s Nagy-Káta felé huzódik; Schlick tábornok pedig, ki Eger vidékén táborozott, csak márcz. 29-én siet a Galga-völgy zsombékjai közé.

A magyar tábor vezére: Görgei, e hadmozdulatok ellensúlyozásáúl, márcz. 31-én, tehát rögtönösen a főparancsnokság átvételekor, a következőkép állítja fel seregét:

A VII-ik hadtest Hatvannal szemközt a gyöngyösi úton egész Hortig terjeszkedik; az I-ső hadtest Jellasich föltartóztatására Nagy-Káta felé nyomul, a III-ik hadtest Árokszállás és Jászberény közt megyen előre. A II-ik hadtest födözet gyanánt a harczvonal mögött halad, s az előhadak változásai szerént intézi mozdulatait. Asbóth pedig a tartaléksereggel a vasutvonal mentén Jellasichot fogja követni, s azon lesz, hogy hátulról nyugtalanítsa.

Másnap, ápril 1-én, összes hadaink már működésben voltak. Gáspár András, a VII-ik hadtest vezére, hogy tájékozhassa magát, Hatvan és Aszód felé kémszemlét intéz. Portyázó csapata azonban Hatvan mögött összetalálkozik a Schlick előhadával, amely szintén kémszemlére indult. Természetesen összecsapásra kerül a dolog. A magyar csapat jól viaskodik, de a túlerő elől mégis visszahuzódni kénytelen.

Schlick még aznap este bevonul Hatvanba, s a prépostnál nagy vacsorát rendez. A lakomára több polgárember is hivatalos. Hadd lássák, mily jókedvű s önerejében bízó a császári hadvezér. A lakoma végefelé, poharazás közt, Schlick egyszerre csak vendégeihez fordul, s gúnyosan dicsekvőleg így szól hozzájuk:

Funtinel, Vasvári Pál nyugvóhelye.

– Holnap egy kis nyúlvadászatot tartok a magyar táborban. Kérem, legyen szerencsém, nézzék meg.

S a következő nap, ápril 2-án, kora hajnalban haderejének a zömével csakugyan elindul a „nyúlvadászat”-ra. Hanem a kaland ezúttal vajmi rosszúl sikerült. A vadász futott meg a „nyúl” elől. Gáspár András előbb Horthnál, majd Hatvan előtt, aztán harmadszor bent a városban úgy elveri, hogy a csúfolódó generális hanyathomlok menekül Aszódon át Gödöllőre. Kétszázkilenczven osztrák katona esett ennek a híres nyúlvadászatnak az áldozatáúl. Azt mondják, hogy Schlick, aki egyébként igen eszes és vitéz férfiu volt, soha sem élczelődött többé a honvédek felett, sőt ellenkezőleg még élte alkonyán is a legnagyobb elismeréssel beszélt róluk.

A hadijelentés az ütközet lefolyásáról ez:

Ápril 1-én az ellenség erőltetett kémletet kisérlett meg Hatvanból Hort felé.

A Hatvanban levő két század huszár Hort alá kényszerült hátravonulni; ott azonban Pöltenberg egyesült hadosztálya megállította az ellenséget, amely esteledetkor megint Hatvan felé visszavonult.

Az első ágyúszóra Görgei tábornok Gáspár ezredes hadosztályát rendelé ki a Pöltenberg-féle hadosztálynak segitségül Hort alá, hol ápril 1-2 közötti éjjel mindakét hadosztály táborozott. Veszteségünk aznap 2 huszár volt, kiknek azonban lovaik épen maradtak.

Ápril 2-án az ellenség tetemes erővel nyomult ki Hatvanból, Gáspár és Pöltenberg hadosztályait megtámadandó.

Gáspár volt a vezér, s ő nemcsak hogy Görgei tábornok parancsait pontosan teljesíté, de még Hatvanon is túl üzte az ellenséget. Hatvan városa rohammal vétetett be, s az ellenséges vadászok igen kevés kitartással védelmezték a várost. Gáspár a Zagyva-hidját szinte rohammal vette be. Az ellenség Bagh felé huzódott vissza. Az előőrsök Hatvanba szállásolák be magukat, s a két hadosztály nagyobb része azon éjjel Hort és Hatvan közt táborozott.

Gáspár ezredes ügyes vezénylete dönté el a nap sorsát. Kiss Ernő altábornagy úr személyes tanuja volt a szép napnak. Czillich, Damjanich tábornok seregebeli őrnagynak, – az által, hogy Csányon állomásozván, kellő időben jelent meg a csatatéren, – nagyrésze van a nap sikerében.

Zambélly, a 4-ik sz. huszárezred alezredese hasonlag jelesen tünteté ki magát.

Nevezetesnek mondható e csata azért, mert az ellenség csupán tüzérsége erejére támaszkodván, sem lovassági, sem gyalogsági rohamainkat nem merte elfogadni.

Az ellenség részéről Schlick volt a fővezér, Lichtenstein és Barrot tábornokok kiséretében.

Veszteségünk, a mennyire eddigelé kitudható volt, 20 emberből áll, holtakat és sebesülteket összeszámítva. Az ellenség vesztesége meg nem tudható azért, mert még halottait is elviszi magával. De az ellenség vesztett lovairól itélve, az ő vesztesége a miénket tetemesen meghaladja.

Fősikere ezen csatának az, hogy az ellenség erősen eltökélve levén bennünket megverni, általunk veretett meg.

A diadalmi hír, ez az aranyszárnyú madár, tábortól táborig száll, s riadó lelkesedés fogadja mindenütt. A czivódás, mint egy rossz álom végleg elmosódik, s a haza szent szerelme ujólag tömör egésszé olvasztja össze csapatainkat. Sohasem lobogott olyan büszkén, annyi dicsőséggel a magyar trikólor, mint ezekben a harczos napokban.

A főhadiszállás még aznap – ápril 2-án, – Egerből Gyöngyösre helyeztetik át. Idejön Kossuth is, aki nem törődvén a tábori élet fáradalmaival, lépésről lépésre kíséri küzdő csapatainkat.

– Csak ezen az úton előre, – szólt bátorítólag a haditanács alkalmával, – s néhány nap mulva Bécs alatt leszünk!

S a sereg, mint az áradat, föltartózhatlanúl hömpölygött tovább.

Görgei most Jellasich báróval, ezzel a piperkőcz kegyenczczel, aki Nagy-Kátán, Tápió-Bicskén, Sülyön keresztűl szintén Gödöllőre igyekezett, akart érdeme szerint végezni. Klapka, mint tudjuk, már előzőleg a Jellasich seregének a szétszórásával bizatott meg. De a körültekintő Görgei, hogy a siker annál biztosabb legyen, a Damjanich hadtestét is

Jellasich elé: Nagy-Kátának irányította. Klapka tábornok ápril 4-én reggel kilencz óratájt érkezik Kátára. Hanem Jellasich fürgébb. Elosont. Az éjjel a szomszédos Tápió-Bicskén hált, de virradatkor Kókán át Gödöllő felé tovább húzódott; csupán a podgyásza, – egy kis gyönge födözettel valami negyven társzekér, – maradt még a faluban, de ez is útra készűl. Legalább így beszélték.

Az aradi honvédfoglyok eledele.
(Az aradi ereklye-múzeum gyüjteményéből.)

Káta Bicskétől körülbelül egy mérföld. A két népes magyar falu között folyik a Tápió-vize, egy kisebb folyócska, amely, kivált így tavaszkor, mocsaras kiöntésű. A híd, mely Bicskét Kátával összeköti, az úgynevezett Feketeerdőnél van, s mindakét lejárója, a süppedő talaj miatt, hosszú töltésen kapcsolódik össze az országúttal. Maga Bicske a Tápió-völgy szélén dombon fekszik, körülötte cserjés homokmező.

Klapka természetesen tüstént intézkedik, hogy a podgyász kézrekeríttessék. Dipold és Bóbics dandárait küldi Tápió-Bicskére, őmaga pedig seregének zömével a kókai parton a hidnál marad.

Dipold megy legelől. A 6-ik, 26-ik és az 52-ik zászlóalj képezi dandárát. A honvédfiuk barnapiros arczáról a jókedv sugároz. Hisz a győzelem könnyü és biztos.

A támadó csapat a legkisebb akadály nélkül ér a faluhoz. Ekkor azonban, mint a megbolygatott darázsfészek, fölriad az egész császári tábor. Podgyászkocsi azonban alig látható, hanem e helyett gyalogság, lovasság sűrű tömege rajzik mindenfelé. Itt egy osztály dzsidás vágtat elő, amott kéthárom gyalogezred sorakozik, a dombtetőre pedig ágyukat vontatnak fel.

Dipold csak most veszi észre, hogy csapdába jutott. Klapka felült a hírhozóknak. Tápió-Bicskén nem a szekerész-osztály, de Jellacsich seregének az utóhada: két erős dandár táboroz; Sternberg vezérőrnagy alatt tizennégy század lovas, Rasztich tábornok vezetése alatt pedig hat zászlóalj gyalog, összesen mintegy nyolczezer ember, tizennégy ágyúval.

Visszatérésről immár szó sem lehet. Dipold tehát, kelletlenül bár, támadáshoz fog. Szuronyrohammal tör, még pedig három oldalról, a faluba. Ámde, előnyomuló csapatjait mindenfelől gyilkos puskatüz fogadja. Lehetetlenség tovább mennie. Kénytelen meghátrálni. Hasonlóképen jár a támogatására siető Bóbics-dandár is. Klapka, értesülvén a veszedelemről, két-három svadron huszárt küld a segélyükre. Mind hasztalan. A két dandár ijedten menekül Káta felé. A Tápióig még csak elég jól megy a dolog, de a hidra vezető töltésen végleg fölbomlik a rend. Öszszetolul minden: ágyú, lovas, gyalog. A zürzavar, s ennek kapcsán a rémület perczről-perczre nő. Sokan a Tápió habjai közzé vetik magukat, s úgy igyekeznek átuszni a túlsópartra. Nagyobb baj az, hogy a roppant torlódás miatt az ágyúkkal sem lehet a hidhoz férközni. Hét darabot a vizen próbálnak keresztülszállítani. De a két első a mocsárba reked, a többi ötöt pedig az ellenség zsákmányául a parton hagyja a menekülő tüzérség. Erre az ellenség áttolul a hidon, s a szilaj kedvteléssel tovább üldözi menekvő csapatainkat.

A futó sereg már csaknem Kátánál van, midőn a falu szélső házai közül kibontakozik a Damjanich vitéz hadteste. Épp most érkezett.

– Mi történik itt? Vissza! Nem szabad hátrálni! – zúg fel, mint a mennydörgés a Damjanich vastag, bömbölő hangja.

Szeme villámokat szór, olajbarna arczán a harag lángol. Egy czingár honvédgyerek közvetlenül mellette szalad el. Damjanich végigsuhint rajta a lovagostorával.

– Gyáva ficzkó! Hát te is magyar vagy?!

Aztán sietve rendelkezik, hogy a két legjobb dandára előrenyomúljon. A jelző-kürt felsikong, s a két dandár – az egyiknek Leiningen, a másiknak Kiss Pál a vezetője, – mint az érczfal, az üldözők és üldözöttek közé áll.

E pillanatban jön meg Görgei. Sastekintetével körülnéz a csatamezőn, megcsendül parancsszava, s a harcz még kedvezőbb fordulatot vesz. A Leiningen-dandár kimozdul állásából, s szuronyszegezve tör az üldözők ellen. A szerepek fölcserélődnek. Most már a győző ellenség kezd gyorsan visszahuzódni. A híd elé fut, s a töltésen helyezkedik védőállásba. De itt sem maradhat sokáig. Görgei a hídtól balra egy üteget állít fel, s az osztrákok legsürűbb tömege közé kartácsoltat.

Biró Sándor, a „Hadi Lapok” szerkesztője.
(A kolozsvári 48–49-iki ereklye-múzeum arczképgyűjteményéből.)

S míg az egész vonalon ujólag elkezdődik a harcz, s az ágyúk dörgésétől reszket a lőporfüstös levegő: azalatt ütegünk szomszédságában, egy, a maga nemében páratlanúl álló viadal zajlik le.

Görgei, ágyúink födözéseül, Sebő alezredes parancsnoksága alatt, két század császár-huszárt rendel ki. A huszárcsapat egy nyirfaerdőcske szélén helyezkedik el, s csatakészen áll a védelemre. Legelől maga Sebő, egy 30–32 éves nyulánk barna férfi. Csákója féloldalt szemére van húzva, s nyugodt egykedvüséggel szemléli a förgeteg tombolását.

Ágyúink, mint rendesen, most is pompásan dolgoznak. Csaknem minden lövésük talál. Rastich, az ellenséges tábor vezére, legott parancsot ad báró Riedesel lovas-őrnagynak, hogy két század báni-huszárral üssön ágyúinkra, s ha lehet, foglalja el azokat.

Riedesel, egy herkulesi termetü, tagbaszakadt erős alak, csapatja élén bátor elszánással robog elő. Nagy, nehéz lovának a vágtatása alatt szinte dübörög a föld.

A mi huszárjaink kissé lejebb huzódnak, hogy illő módon fogadhassák az érkező vendégeket.

A két lovascsapat immár alig van harmincz-negyven lépésnyire egymástól, amidőn Riedesel hirtelen megáll, s kardjával hivogatólag int Sebőnek, mintha mondaná: „Jőjj, ki velem egy szál kardra, ha van bátorságod.”

Sebő pillanatig haboz. Jól ismeri ő Riedesel bárót még a régibb időkből; azt is nagyon jól tudja, hogy ez az óriáserejű őrnagy a császári hadsereg leghiresebb kardforgatója; rettegett párbajhős, aki néhány esztendő előtt egy angol vivómestert halálig sebesített.

De habozását legyőzi magyar büszkesége. Nem akar huszárjai előtt gyávának feltünni. Visszaint tehát a kardjával, hogy „igen”, elfogadja a kihivást. S elszántan a harczsor elé ugrat.

Riedesel már várja: kevélyen, hideg kegyetlenséggel, jobbjában nagy széles kardja, akár egy pallos.

Még egy percz és összecsapnak. Karjának teljes erejével, szivének egész haragjával vág mindakettő. De egyik is, másik sértetlen marad.

Sebő azonban észreveszi, hogy az ő lova fürgébb és erősebb, mint a Riedeselé. A ló erejében bizva, most tehát előlről támad. A két nemes állat fölágaskodik s kitáguló orrlyukakkal, mintha ők is ellenségek volnának, tör egymásra. E pillanatban ismét összecsendül a két kard. Mintha két villám találkoznék: szikrát vet az összeérő aczél. Igy tart a rettentő küzdelem négy-öt perczig. Sebő karja már zsibbadozni kezd, de im, segélyére siet hű paripája. Olyat harap a cseh ló nyakán, hogy az fájdalmas nyerités közt visszahőköl.

A két bajnok harmadszor is összecsap, most még nagyobb dühhel, lankadó erejüknek a végső megfesztésével. Tudja, érzi úgy Sebő, mint Riedesel, hogy egyiküknek a küzdőtéren kell maradni. A kengyelben fölemelkedve egyszerre csap le mindakettő. S ezúttal mindakét ütés talált. Sebő jobbkarjából kibugygyan a piros vér, Riedesel pedig holtan fordul ki a nyeregből. Szörnyü volt a vágás, amit Sebő kapott, de még szörnyűbb az, amit ő ellenfelének a fejére mért. Olyan volt az mint a menykő. Keresztülvágta a csákót, s belehatolt a koponyába egész a halantékig.

A magyar huszárok ajkáról felzúg az „éljen,” az ellenséges csapat pedig sarkantyúba kapja lovát, s ijedten elvágtat.

Ezzel megfordul a koczka. A hadiszerencse, ez az ingatag, szeszélyes istenasszony, ismét hozzánk szegődik.

Rasztich tábornok eközben a hídra szorúl, s most ezt igyekszik megvédelmezni. Ámde előlép a 3-ik és a 9-ik honvédzászlóalj, s szuronyszegezve tör a híd makacs oltalmazóira. A két hős zászlóalj között azonban megint bajnoki vetélkedés támad. Egyik is, másik is első akar lenni. Ekkor Földváry Károly, a 3-ik zászlóalj parancsnoka kezébe ragadja a 9-ik zászlóalj lobogóját, s ezekkel a szavakkal: „Nos hát egyesülten előre!” a híd följárójára ugrik. A két zászlóalj, megbékülve utána nyomul, s a legirtóztatóbb golyózápor között áttör a hídon.

Az előnyomulókat csakhamar követi többi csapatunk is. Klapka tábornok szétzilált serege is összeszedelőzködik, s szintén a harczsorba áll.

Most már a Tápió túlpartján foly a harcz. Rasztich minden lehetőt elkövet, hogy ki ne szoríttassék Bicskéről. A községbe huzódik, s innen a magas dombtetőről ágyúival kezd dolgozni ellenünk. De itt sincs maradása: hátrálni kénytelen. Ekkor fölgyújtja a falut, s a nyugatfelé elnyúló magaslatokra vonul. Csapataink azonban ide is utána nyomulnak. De immár nincs annyi mersze, hogy bevárja őket; sietve fölkerekedik, s Tápió-Ságon, Szecsőn át menekül tovább: a Jellasich hadteste után.

A csata, mely oly rosszul indult, tehát mégis a mi diadalunkkal végződék. Igaz, nagy, szörnyü nagy árat kellett fizetnünk érte: csaknem nyolczszáz halottunk és sebesültünk feküdt a Tápió-völgyében. De az ellenség is sokáig megemlegette Tápió-Bicskét. Hatszáz embere maradt a csatamezőn: halott, sebesült és fogoly. Bizony, bizony, az a sivó homok ottan Bicske körül, talán sohsem ivott annyi vért.

Görgei, a véres ütközet lefolyásáról még aznap este a következő jelentést küldte a honvédelmi bizottmánynak:

Tápió-Bicske, ápril 4. 1849. estve 9 órakor.

Damjanich, Klapka tábornokok és Hertelendi ezredes egyesült hadserege, haditerv következtében ma Jászberényből Bicske felé, – hol 18.000 ember, 40 ágyú és számos röppentyű, Jellasich vezérlete alatt állottak, – támadólag működött.

Klapka tábornok serege 10 óra tájban ért Bicske elé, s három oldalról rohammal nyomult a helységbe; de az ellenség kemény ágyútüzelése, melyet közelsége miatt kiállani nem lehetett, a gyalogságot Nagy-Káta felé visszavonulni kényszeríté. Itt aztán egyesült a Damjanich seregével, mely rendeletemre megtámadá az előrenyomuló ellenséget.

Páratlan hősies elszántsággal rohanták meg lövegeinkkel a vitéz zászlóaljak a nagy-tápiói nehéz átjárást s hasonló vitézséggel az ellenség kedvező löveg hadállását, s így nyomultam keresztül a gyalog csatázásra ezen kedvező nagy-kátai és bicskei térségen.

Az ellenség e helységen túl az uralgó magaslatokon hadállást vőn, felgyujtá részben Bicskét, melynél fogva kényszerülve voltam a helységet elkerülni, s miután a Kis-Tápión átkeltem, támadást intéztem az ellenség jobbszárnyára. Alig látta azonban mozdulatomat, a csatázást el nem fogadva Tápió-Ságig visszavonult.

A csata estve 6 órakor végződött, benne Damjanich minden gyalogságának és tüzéreinek magukat kitüntetni alkalmuk volt; példátlan vitézül küzdöttek a 3-ik és 9-ik honvédzászlóalj, a 19-ik ezred 3-ik zászlóalja és a lengyel legió.

Görgei, tábornok.

A jelentésben, mint látjuk, szó sincs Sebő alezredes vitézi tettéről. Pedig való tény, hogy ez az istenitéletszerü bajvívás nagyban hozzájárult a lelkesedés fokozásához, s ezáltal a győzelem kivívásához.

Maga Sebő, Szemere Miklósnak, az édes szavu költőnek lasztóczi magányában egy alkalommal így beszélte el a párbaj lefolyását:

– Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriás erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Megvoltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mindaketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több perczig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mindaketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam, – ezzel feltűrte jobbkezén kabátja ujját s a csukló alatti forradásra mutatott, ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sujtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le a nyeregből.

A tápió-bicskei ütközet, izgató fordulataival, csak bevezetője a döntő mérkőzésnek. Olyan, mint a távoli égzengés, mely a förgetegeket szokta megelőzni. Már itt-ott czikkázik a villám, a szél végigsüvit erdőn-mezőn, megrázogatva a fák lombüstökét, de maga az orkán, mint egy óriási saskeselyű még a gomolygó sötét felhők közt ül. Csak a szárnyait bontogatja.

Igy volt a két szembenálló hadsereg is. Össze-összecsap, de mindez csak a bevezetés. Aféle erőpróba. Az élethalálharcz még csak ezután fog következni.

A két sereg, anélkül hogy összes eddigi vivmányait ne koczkáztassa, nem hátrálhatott meg többé egymás elől. Az a titokzatos erő, mely a végzet kohójából sugárzik szét, ellenállhatlanul egymásfelé taszította őket, mint ahogy két zivataros felhőt összekerget a légkör forrongása.

Görgei bízott csapatainak növekedő lelkesedésében, Windischgrätz pedig kitünő hadállásában. S ez is, amaz is nagy erélylyel készült a döntő mérkőzésre.

Az isaszegi csata térképe.
(Rüstow munkájából.)

Ha az ember Hatvan felől jön Budapestre: Kőbányáig csaknem mindenütt szelid halmok között robog el vonatunk. Itt-ott egy-egy kis ákácz-, vagy tölgyerdő; aztán megint szabad tér. A völgy ölén fehér, jó karban tartott országutak. Közbe, mint egy ezüstpikkelyes kigyó a Rákos, ez a történeti nevezeteségü patak, amelynek kristályvizében már honszerző eleink is megitatták lovaikat.

A költői szépségü regényes tájék bármelyik része pompás védőhely. Mintha a jó Isten is csatamezőnek teremtette volna. De a legjobb mégis a Gödöllő és az Isaszeg közt elterülő rész. Nemcsak a legjobb, hanem fontos is. Azt lehet mondani, hogy itt van a főváros egyik kapuja.

Maga Isaszeg, kétezer lakossal biró magyar község, Gödöllő szomszédságában, a Rákos-patak mellett fekszik. A patak balpartján egy szép erdő terül el. Kiterjedése csaknem egy mérföld. Közepe sűrű, lombos; széleit azonban már akkor is meggyéríté az irtó fejsze. Ez a Királyerdő, temetője sok derék vitéznek, hirdetője magyar dicsőségnek. Az erdőn három országút visz keresztül, s mindahárom Isaszegen találkozik, s ott egy országúttá egyesülve, Czinkotán át Budapestre vezet. Körül domblánczolat, amelynek egyik ága kisebbedő lejttel Süly, Kóka, Zsámbok, Tura felé huzódik. Itt, ezen a hegyvölgyes tájon vetette meg lábát Windischgrätz; ide sietett vert hadával két alvezére: Schlick és Jellasich. Mindakettő ápril 6-án délelőtt jött meg. Jellasich Isaszegnél a nagytarcsai magaslatokon foglalt állást, Schlick pedig Bag és Besnyő vidékén.

Csapataink, rövid pihenő után, ápril 6-án – nagypéntek volt, – pitymalatkor szép csöndesen tovább indultak. Utasításuk a következő volt: Damjanich Szent-Királyon, Klapka pedig Tápió-Sápon keresztül Isaszeg felé nyomul; Aulich Dányra megy, s összeköttetésbe lép a Gáspár hadosztályával, amely Bagot és Besnyőt fogja megtámadni.

Az ellenséggel – déli félegykor, – legelőször Gáspár találkozik. Előcsapatai Bag mögött a Schlick utóhadára botlanak. Gáspár lovastámadást intéz a meglepett császáriak ellen, aztán ágyuztatni kezd reájok. Az ellenséges dandár sietve Besnyő felé huzódik, Gáspár pedig, mint aki jól végezte dolgát, Bagon a legnagyobb nyugalommal pihenőre tér.

Eközben Klapka tábornok éber óvatossággal a Királyerdőn át Isaszeg felé lopózik. Már csaknem a falu közelébe ér, midőn a Zákó-dandár, mely előhadát képezte, az erdőszélen két zászlóalj határőrvidéki katonára bukkan. A két zászlóalj, mely önfeledt gondtalansággal épp az ebédjét főzte, mint a madár-sereg fölriad, s csekély ellenállás után Isaszegre menekül. Zákó, persze utánuk. De csakhamar előtör Jellasich két pihent dandára, s visszaveri Zákót, sőt meg is futamitja. A baj nem jár egyedül. A hátráló sereg magával ragadja a második harczsorban álló Bóbics-dandárt, s most ez is, anélkül hogy tűzben lett volna, szintén menekülni kezd.

Klapka, épp úgy mint Bicske mellett, itt is annyira megijed, hogy hátrálót fuvat, s föl akar hagyni a további küzdelemmel. Szerencsére megérkezik Damjanich, aki látván Klapka zavarát, azonnal a segélyére siet. S ujólag megindul a harcz. Csatazajtól hangos a Királyerdő. Az ellenség már-már hátrálni kezd, amidőn Gödöllő felől, élénk dobpergés között, ujabb osztrák sereg bontakozik ki. A Schlick hadteste, amelyet Windischgrätz, minthogy Gáspár Bagról nem mozdult, Isaszeg felé Jellasich támogatására indított.

Klapka megmenekedik üldözőitől, hanem e helyett Damjanich kerül két tűz közé. Jobbról Schlick, balról pedig Jellasich szorongatja. Damjanich ily kényszerítő viszonyok közt kénytelen fölhagyni a támadással, s a Rákos túlsó partjára, egy erdős dombhátra huzódik. Itt azonban, mintha földbe gyökereztek volna a lábai, szilárdan megáll s bámulatos kitartással veri vissza az ellenség megujuló támadásait.

Igy tombol a harcz förgetege, ezen az egy ponton, délután négy óráig. Már-már attól lehet tartani, hogy a véggyőzelem, bármily hősileg küzd is Damjanich, az osztrákoké leszen.

Görgei, a kókai temető-dombon, amely a csatatértől mintegy másfél mérföldnyire fekszik, időzött. Ott volt Kossuth is. Beszélgetve várták az ütközet kifejlését. Ámde, a szél ellenkező irányban fujt, s így az ágyúdörgés nem volt hallható. Csak a felszálló füstoszlopokból lehetett gyanítani, hogy a csata immár megkezdődött. Görgein nyugtalanság veszen erőt, aggódni kezd. Három óratájt már nincs maradása. Lóra pattan, s a Királyerdő felé száguld.

Az erdő szélén értesül, hogy Aulich, akihez épp futárt akar meneszteni, már utban van, s gyors léptekkel közeledik.

Görgei, mielőtt tovább menne, pillanatra megáll és hallgatózik. Tájékozódni akar. A jobbszárnyon oly rettentő az ágyúzás, hogy szinte reng az erdő. Ott tehát még javában folyik a harcz. Hanem, a balszárnyon egyre kisebb a csatazaj. Mi ez? Vajjon mi történhetett Klapkával?

Megsarkantyúzza lovát, s mint a szélvihar arrafelé nyargal. Itt aztán még nagyobb meglepetés éri: az I-ső hadtest összes zászlóaljai a Klapka parancsából rendszeresen visszavonulnak.

Görgeit elönti a harag. Egyenesen Klapkához vágtat.

– Hát te miért hátrálsz? – kiált reá már messziről, fenyegető sötét arczczal.

Klapka mentegetőzni kezd.

– A hadtestem fáradt, a töltényem is fogytán. Legjobb lesz, ha Damjanich is fölhagy a meddő küzdelemmel. A győzelem ma lehetetlen. Görgeit ez a lagymatag mentegetőzés még jobban kihozza a sodrából.

– Ugy látszik, hogy a te csapataid csak az előnyomuláskor fáradtak, mikor pedig hátrálni, vagy futni kell: semmi bajuk. Ha nincs töltényük, hát rohanjanak előre szuronynyal. Ehhez nem kell töltény. Ma győznünk kell, vagy visszavonulhatunk ismét a Tisza mögé. Csak a kettő között van a választás. Damjanich erősen tartja magát, Aulich is mindjárt itt lesz. Győznünk kell tehát. Előre!

Klapka nem mer ellenszegülni. Tüstént megállítja hátráló csapatjait és visszafordul.

Görgei most az erdőn keresztül a jobbszárnyra siet. Damjanich, mint a sziklabércz, még mindig megtöretlenül áll. Öt zászlóaljjal küzd Schlick és Jellasich egyesült hadai ellen. Rendkivül dühös. Klapkát szidja.

– Ne bántsd, Klapka megint előnyomul. Nem hallod, már dörögnek az ágyui? – csillapítja a vezér.

– Mit ér nekem ilyen előnyomulás? – zsörtölődik a vén oroszlán. – Hiszen, ha egy részeg honvéd betegségről panaszkodik, vagy egy másiknak kiürül a lőszertáskája: Klapka tüstént jajgatni kezd, hogy zászlóaljai a rogyásig fáradtak, hogy nincs töltényök. Aztán megfordul, s engem ujolag cserbenhagy.

– De hiszen Aulich is közeledik; egy félóra mulva bizonyosan itt lesz.

– Az már egészen más, – vidul fel Damjanich. – Igy talán mégis visszaszoríthatjuk a németet.

S megujuló harczikedvvel ismét az ellenségre veti magát. Támadása oly erős, hogy Jellasich serege meginog és bomladozni kezd. Ekkor Windischgrätz, nehogy kiszoríttassék az állásából, Ottinger lovas-hadosztályát küldi a segélyére.

Ottinger először Isaszegen akar keresztül nyomulni. Ez a legrövidebb út. De a falu már ekkor lángban állott. Feljebb kerül tehát, ahol nagy bajjal átvergődik az áradó Rákoson, s aztán siet tovább.

De a Királyerdőnél a középen már ott várja Nagy Sándor dandára: háromezer huszár. S itt is, túlnan is megszólal a trombita. Támadást jelez. S a másik pillanatban fölhangzik a csataordítás, dübörög a föld a vágtató ezredek rohamától, s a harczizaj közzé csakhamar a kardok pengése vegyül.

Lovasharcz az iszaszegi ütközetben.
(Egykoru vázlat után.)

Hat-hétezer lovas kavarog a csatasikon, eleinte tömör hadoszlopok szerint, csakhamar összegomolyodva. Irtózatos viadal kezdődik. Ember-ember ellen küzd. S valamennyi úgy harczol, mintha egyedül tőle függne az ütközet sorsa.

A nap leszállóban. Alkonyodni kezd. A csatatér fölé egyre nagyobb homály borul. Nem törődnek véle. Fölismeri, meglátja mindegyik a maga ellenfelét. De még sem! Hat óra tájban az erdőség nyugati magaslatairól egyszerre csak ágyú dördül el. A golyó recsegve tör át a fák sudarai közt, s huszárjaink közzé csap. Kevés vártatva jön aztán a második, harmadik, tizedik löveg. Az ágyúzás mind sürűbb. Az Aulich tüzérsége, mely épp most érkezett, a mester: az esthomályban ellenségnek nézi a bajtársakat. Hasonlókép jár Damjanich is, az ő csapatait szinte megtizedeli a figyelmetlenség.

De csakhamar kiderül a rettentő tévedés. Ágyúcsöveink új irányt vesznek, s most már jobb helyre: az ellenség közzé kezdik szórni a gyilkos tüzet.

Most aztán Aulich összes csapataival szintén beáll a harczsorba, s a csata kedvező fordulatot vesz. Jellasich minden erőlködése, hogy állásából ki ne üzessék, meghiusul. Ottinger megtizedelt lovasaival visszavonulni kénytelen, s rövid időn követi a gyalogság is.

Ámde a falut is bírni kell annak, aki azt akarja mondani, hogy győzött. S tikkadt csapataink uj rohamra kelnek. Az Aulich-hadosztálya belegázol a tűz közepébe. S lángban álló utczákon, az égő házak rémes világánál megújul a küzdelem. De az ellenség úgy ki van merülve, hogy immár képtelen a hatékonyabb ellenállásra. Az Isaszeg mögötti dombokra huzódik. Győztes csapataink azonban, most már csapongó jókedvvel, mintha játszanának, innen is elkergetik.

De a Királyerdő éjszaki részén még egyre foly az ádáz tusa. Damjanich és Schlick, ez a két rettenthetlen vitéz katona, áll egymással szemközt. Egyikük sem akar tágítani. A délután folyamán hatszor csaptak össze, s még mindig ujra kezdik. Tizenegyre jár az idő, mikor az ellenség ágyúi lassanként elnémulnák. Schlick tábornok szintén fölhagy a küzdelemmel; s fáradtan, összetörve, mint a sebzett farkas, Gödöllő felé kullog.

A hold, az éj királynője kitekint a felhők megül, s az elhullott kétezer vitézre ráborítja ezüstös szemfedőjét.

Klapka György, a nagyszabásu ütközet egyik vezére és intézője igyen beszéli el a harcz lefolyását:

Az 1-ső és a 3-dik hadtest – ugymond Klapka – április 5-én Sülyre és Szecsőre, a 2-ik Tótalmásra vonult. Innen állították helyre az összeköttetést Fényszarun át a 7-ik hadtesttel, mely a Zagyvánál állott. Az osztrák főhadsereg Windischgrätz herczeg személyes vezénylete alatt a 2. 3. és a tartalék-hadtesttel Gödöllő vidékén összpontosult és szemmeltartotta a Hatvanba vivő országútat; a bán hadteste sietve Isaszegh felé mozgott. Az osztrákok hadereje, a Váczon álló hadosztályt mint rendelkezés alatt álló tartalékot is beszámítva, 50.000 főre ment 8000 lóval és 240 ágyúval.

Ápril 6-án napfelkeltekor az 1-ső magyar hadtest Sápon keresztül, a 3-ik pedig Kókán és Dányon át Isaszeg felé indult. Dipold dandára az 1-ső hadtesttől a balszárnyra Péczelre küldetett. A 2-ik hadtest Aulich alatt, mint tartalék követte, s útja Dány felé irányult. – A 7-ik hadtest Gáspár alatt Hatvanból Aszód és Bag felé nyomult elő. Ezt a napot tűztük ki, az ellenség főseregének az együttes megtámadására. Minthogy a négy hadtest irányvonalai Isaszeg és Gödöllő közt estek össze, az ellenség kénytelen volt a csatát itt elfogadni, vagy az elől kitérve egészen Pestre visszahuzódni.

A vidék Gödöllő és Isaszeg körül a Cserhát hegység déli nyulványa által képezett halmos terület, különböző kiágazásokkal. Két egyenközüen futó, részben erdős domblánczolat húzódik észak-nyugotról délkelet felé, s elég széles völgyet alkot, melynek kezdeténél Gödöllő és a délkeleti kijárásánál Isaszeg fekszik. Az utóbbi község hat közlekedési út csomópontja, melyek innen Gödöllőre, Hatvanba, Kókára, Sáp, Péczel és Czinkotára visznek. A völgyet a Rákos nevű helylyel-közzel mocsáros patak futja végig, melyen Isaszegnél egy fahid visz át. A falu maga a nyugoti hát tövében fekszik, mely itt kiszögellést képez, és nemcsak a község és a völgy, hanem a keleti magaslat egy része fölött is uralkodik. Ez utóbbin keresztül, mely hatalmas fákkal van borítva, visz a sápi és a dányi út, melyen az 1. és 3. hadtest előnyomult. A terep az egész vidéken nagyon szaggatott és csak a völgy mélyén járható mind a három fegyvernemre nézve.

Jellasich öt dandárból álló hadtestével reggel Isaszegre érkezett, s két dandárral az erdős magaslatokon a község előtt, a zömmel pedig a terrászalaku kiszögelésen Isaszeg mögött foglalt erős állást.

Az 1-ső magyar hadtest déltájban bontakozott ki a Sáp melletti szorosokból és csatarendbe fejlődött, hogy a 3-ik hadtest megérkezését bevárja. Mert az előre küldött járőrség már jelenté, hogy az ellenség erősen megszállva tartja az erdőt Isaszeg előtt. Nem sokára megjelentek Damjanich hadoszlopai is, mire támadáshoz fogtunk.

A 19-ik és 34-ik zászlóaljak erős csatárvonallal az országúton nyomultak elő; Schultz a 17-ik és 3-ik Don Miguel zászlóaljakkal a baloldalunkon fekvő erdős hegyhát felé ment, honnan uralkodni lehetett az országút fölött, amelyen előnyomúltunk. A Bóbics-dandár jött utána az ágyúkkal és négy lovas-századdal tartalék gyanánt. Dipold azt a parancsot kapta, hogy támadásunkat Péczel felől az ellenség baloldala ellenében támogassa. Déli egy volt, mikor legelső csapataim az erdőben horvátok és vadászokra bukkantak, kiket egy bátor rohammal onnan elűztek és a faluba vetettek. Ez által, csaknem szemben az ellenség főhadiszállásával, az erdő szélének és kijáratainak a birtokába jutottam, és két előretolt ütegből megkezdtem ellene a tüzelést. Az ellenség állása a magaslaton Isaszeg mögött kitünő vala és a baloldalunkon emelkedő hegyhát által, melyet egy erős dandár tartott megszállva, egészen védve volt. Az én ütegeimet golyókkal és gránátokkal árasztották el s valószinüleg el is hallgattatták volna, ha a 3-ik hadtest a tőlem jobbra eső magaslatokon időközben a harczvonalba nem nyomul. Damjanich hamar belátta az erők egyenlőtlenségét és haladéktalanul a Kiss Pál dandárt küldötte megerősítésemre; míg ő maga egy másik dandárral a völgybe, a falu elleni ostromra nyomult, s az ellenséges tüzelés viszonzásául négy üteget Isaszegtől jobbra egy kopár, elég magas homokdombon helyezett el. Én egyidejüleg homlokban támadtam meg a falut s a támadást az országúton levő ütegeim által támogattam. Az ellenség felismerte szándékunkat, gyalogságának legnagyobb részét a faluba vezette és hátát a mi baloldalunkon ujabb csapatokkal és röppentyű-lövegekkel erősítette meg, melyek aztán a mi állásunkon egész hosszában végigsöpörtek. E pontra nagy figyelmet kellett fordítanom, minthogy annak bírásától nemcsak balszárnyunk biztosítása, hanem az Isaszeg mögötti ellenséges állás uralma is függött. Ez okból Schultz támogatására, ki eddig nagyon lassan haladt előre, uj hadoszlopokat indítottam. A harcz egész hévvel folyt. – 120 ágyú reszkettette meg a földet s dörgésük völgyeken, szakadékokon át egész fővárosunk közeléig visszhangzott.

A homokdombon a 3-ik hadtest derék ütegei rendületlenül helyt álltak az ellenség gyilkos tüzelésével szemben, s oly hatással dolgoztak, hogy több ellenséges lőszerkocsi a levegőbe röpült és ágyúit, egyiket a másik után, leszerelve kellett a tűzből kivonszolni. A Németh-féle üteg kartácsokkal söpört egy jobbra fekvő erdős halmot és elűzte onnan az ellenséges röppentyű-ütegeket; míg az 1-ső hadtest ütegei az isaszegi utak betorkolásait lőtték és sokkal túlnyomóbb számu ágyúk ellen harczoltak. A legszélső balszárnyon szakadatlanul a leghevesebb csatárharcz folyt, véres szurony-rohamokkal váltakozva. Az ellenség kétségbeesett védekezése daczára a honvédek itt lépésről-lépésre előnyomultak s végre meghágták az erdős gerinczet. Csak Isaszegben állottak az osztrákok mozdulatlanul és pásztázó tüzelésük segítségével a hátmögötti magaslatokról minden támadásunkat meghiusították. Damjanich e miatt türelmetlenkedve elhatározta, hogy hadtestének többi részével lenyomul a völgyfenékbe, hogy a mocsáros patakon áthatolván a túloldali magaslatokat kierőszakolja és ez által a falu elfoglalását lehetővé tegye. Ez elhatározásra ama feltevés mellett jutott, hogy az ellenség többi erőit a 7-ik hadtest Gödöllő előtt lekötve tartja, elmulasztotta tehát a Gödöllő felé jobbra fekvő szőlők megszállását s feltartóztatás nélkül nyomult két harczvonalban, lovassággal mindkét szárnyán a völgybe. Az ellenség heves tűzzel fogadta Damjanichot, de csak kevés kárt okozott neki, mert jobbára nagyon magasan lőtt. Három óra után járt az idő, a magyarok minden ponton előnyomulóban, midőn Gödöllő felől erős hadoszlopok közeledését vettük észre. Pár pillanatig a 7-ik hadtestnek tartottuk Gáspár alatt, de csakhamar az ellenség gyors előnyomulásának hirével tértek vissza a járőrök. Az ellenség már meg is szállotta a szőlőket, s két üteggel dühösen kezdte lövetni onnan a mi födetlenül hagyott jobboldalunkat. Az osztrákok főereje, mely eddig a besnyői kastélynál figyelő állást foglalt Gáspárral szemben, most valóban egész erővel nyomult Windischgrätz herczeg személyes vezénylete alatt, egy hadosztályt Gödöllő előtt hátra hagyva, a csatatérre, a bán támogatásául. – A Schlick hadteste a szőlők és az erdős magaslatok irányában jobb oldalunkra irányíttatott, erős ellenséges lovas-csapatok nyomultak a patak mentében a völgyben elő, összeköttetésűl szolgálván a két szárny között.

Damjanich, ki összes ütegeivel Isaszeg ellen dolgozott, nem birta elég gyorsan e váratlan oldaltámadás ellenében a szükséges ágyúkat felállítani. Kénytelen volt tehát az erdős magaslatok felé visszahuzódni, s ottan aztán állást foglalt. Ez a mozdulat, az ellenség pusztító kereszttüze daczára, ritka nyugodtsággal és renddel ment végbe. A magaslatra jutva, Damjanich Visoczki ezredest hadosztályának három zászlóaljával a jobbra eső erdő megszállására rendelte, honnan leginkább lehetett megkerüléstől tartani, meghagyván neki, hogy ott minden áron tartsa magát. A völgy-fenékben előnyomuló lovasság ellen pedig a 2-ik huszárezred nyolcz százada küldetett ki Pikéty ezredes alatt. Erre folyvást harczolva a 3-ik hadtest is a völgyből a hátmögötti magaslatokra huzódott, úgy, hogy a balszárnyat még csak a Kiss-dandár támogatta.

Midőn Schlick megjelent, a mi 3-ik hadtestünk pedig visszahuzódni kényszerült: Jellasich támadásba csapott át. Lovassága leszállott a völgybe s Isaszegen fölül átkelni igyekezett a patakon egy keskeny hídon, hogy a Montenuovó-féle ellenséges lovasosztálylyal, mely Gödöllőről nyomult elő, összeköttetésbe lépjen. E mellett erős gyalogsági tömegek vetették magukat legszélső balszárnyunkra, más csapatok Isaszeget szállották meg, s a már behatolt honvédcsapatokat a magaslatok felé űzték vissza. A csata erre az egész vonalon kifejlődött. Több mint 30.000 osztrák állott erős állásban, kétszerte több ágyúval 14.000 magyarral szemben; mert Aulich még Dánynál volt és Gáspár tétlenül maradt Gödöllőnél.

Az ellenség ilyen túlereje mellett a harcznak részünkre szükségképen védelmi jelleget kellett ölteni. A balszárnyon én a magaslatok védelmére szorítkoztam, honnan a helység kijáratait uralni és az ellenségnek a kibontakozást lehetetlenné tenni lehetett.

A jobbszárnyon Schlicknek az erdő ellen tett minden rohama meghiusult a 3-ik hadtest hősiségén. – Négy óra után, midőn épen nehány zászlóalj sorakoztatásával voltam elfoglalva, melyek visszahuzódni kezdtek a hegygerinczről, jött meg Görgei a csatatérre. „Ma okvetlenül győznünk kell, mert ez a nap döntö,” kiáltotta oda nekem; és azután közölte velem, hogy a 2-ik hadtest már előnyomul és rövid idő alatt megjön. Erre a jobbszárnyra lovagolt, hogy ott az ütközet vezetését átvegye. A győzelem valóban Aulich kellő időben való megérkezésétől függött; mert a csatatér megtartása hosszabb ideig csapataink minden vitézsége mellett is kétes lett volna.

A bán lovassága eközben hasztalan iparkodott összeköttetését a többi lovassággal a patakon át eszközölni; huszárjaink és egy előretolt magyar üteg gyilkos tüze a központban oly sikerrel tudta ebben meggátolni, hogy kénytelen volt hátrálni. Az ellenséges balszárny előnyomulása mellett azonban még egyszer előnyomult a lovasság és pedig most a faluban, hogy onnan kibontakozva gyönge középállásunkat megtámadja. E pillanatban közeledett a Freudenreich-üteg, mely az 1-ső hadtest két ütegével az Isaszeg előtt jobbra emelkedő homokdombon a bán összes tüzérségének támadását eddig páratlan kitartással és vitézséggel kiállotta. Vágtatva jött; a községtől, mintegy négyszáz lépésnyire megállt, a kartácstüzzel árasztotta el az ellenséges lovasságot. Eközben a falu kigyúlt, s a lovasság kénytelen volt gyorsan kivonulni. Erre én gyorsan előre küldtem két zászlóaljat, amely a falu kijáratainál erős állást foglalt s heves utczai harcz közepette a patakig nyomult elő.

A bán a meghiusult lovassági támadás után egész erőfeszítését a tőlünk balra levő erdős hegyhát ellen fordította, melynek fontosságát a csata eldöntésére az ellenségnek mindinkább be kellett látnia. Schultz a legdühösebb küldelmek közt szilárdul megvetette ottan a lábát és eddig minden támadást vitézül visszavert; végre azonban lankadni kezdett. Alig vette ezt észre a 9-zászlóalj, midőn Kiss Pál, a vitéz parancsnok vezetése alatt szuronyszegezve rontott az előnyomuló osztrákok oldalának és Schultzczal egyesülve ismét a völgybe szorította őket.

Nem kevésbé erős harcz fejlődött ki e közben jobbszárnyunkon. Visoczki a kiterjedt erdőszélt sürű csatárvonallal védte, melybe lassankint mind a három zászlóalja feloldódott. Schlick itt minden áron elő akart nyomulni s ismételve szuronyszegezve tört elő, de mindannyiszor jelentékeny veszteséggel visszavettetett. Igy több órán át megtartottuk az erdőszélt, bár az ellenség folyvást új csapatokat vitt ütközetbe. Mivel azonban ez annyira fontos pont tartós védelme támogatás nélkül nem igen volt lehetséges; Damjanich parancsot adott a Leiningen dandárnak, mely a közép állásban az ellenség előnyomulását a mocsáros pataknál folyvást sikerrel feltartóztatta és így az ellenséges két főcsapat összeköttetését a völgyben meggátolta, hogy a jobbszárny megerősítésére az erdőbe nyomuljon, hol Visoczkit egyre keményebben szorították. A közép biztosítására tizennégy század rendeltetett a 2-ik és 3-ik huszár ezredből a homokdombra, ahonnan a lövegeink szakadatlanul a legélénkebb tüzelést folytatták. Már esti 5 óra volt.

E döntő pillanatban jelent meg a 2-ik hadtest a magaslatokon hadállásunk mögött. Aulich reggel Tótalmásról Dányig nyomult, ahonnan amint az ágyúdörgés egyre erősebb lett, miután egy zászlóaljból, 1 lovasszázadból és 3 lövegből álló dandárt Kókára küldött, Isaszeg felé indult.

Most lassankint kibontakozott az erdőből és az 1-ső és 3-ik hadtest közt csatarendben fejlődött ki. Örömrivalgás üdvözölte az érkezőket az egész vonalon, s uj erő járta át a honvédek sorait; felismerték, hogy még csak egy utolsó erőfeszítésre van szükség a győzelem kivívására. Pár pillanat alatt megerősítették a vonalat a jelentékenyebb pontokon. A jobbszárny támogatására, hol legnagyobb volt a szükség, Aulich tábornok, Mihályi őrnagy vezetése alatt négy zászlóaljat küldött, mely épen a kellő pillanatban érkezett, hogy az ingadozó harcznak az erdőben kedvező fordulatot adjon. A 25., 48., 54. és 56. zászlóalj a 3-ik hadtest hős zászlóaljaival egyesülten oly erővel tört a benyomuló ellenségre, hogy az gyorsan megállásra s a következő pillanatban hátrálásra kényszerült. Az osztrákok erre mind több sereget vesztettek, míg ellenállásuk a beállott éjszakával végképen megszünt; s megkezdték a visszavonulást Gödöllőre.

Még fényesebb volt fegyvereink sikere a balszárnyon. Mikor Aulich a csatatérre ért, az 1-ső hadtest már támadásba ment át. Megjelenése csak még jobban feltüzelte a csapatokat. A Bóbics-dandár a 46., 47. és 18. zászlóaljakkal az országuton és Schultz a 9., 17. és 3. Don-Miguel zászlóaljakkal balra a holtakkal borított erdőháton nyomult elő. A leáldozó nap bevilágitotta a magyarok sorait, amint minden oldalról győzelemittasan az erdőből előtörtek s az égő Isaszeg felé rohantak. Véres utczai harcz után, derék ütegeink által támogatva, bevettük a falut. A győzelem ára azonban, ha azt akartuk, hogy teljes legyen, a falu mögötti uralkodó magaslat volt, mely az ellenségnek eddig oly kedvező és biztos állást nyujtott. Ezt a pontot jelöltem meg az alparancsnokoknak éjjeli táborul. Megértettek. És a következő pillanatban zászlóaljaim az égő falu rémes világánál, az ellenséget maguk előtt üzve, rohantak fel a meredek lejtőkön. A túlnyomó erejű császári sereg szétrebbent a lelkesült vitézeink bátorsága előtt. Rendetlenül futottak Gödöllő felé, s átengedték nekünk a csatatért. Esti 8 órakor az 1-ső hadtest befejezte napi munkáját és a kivivott állásában holtak és sebesültek közt táborba szállt. Egyes lovas csapatok a 2. hadtesttől, élükön a vakmerő Jelich Würtemberg-huszár-századossal még egy darabig üldözték az ellenséget és sok foglyot hoztak magukkal.

A jobbszárnyon egész 11 óráig tartott a csatározás.

A nap, nyolcz órai nehéz küzdelem után a magyar fegyverekre nézve fényesen dőlt el; a győzelem azonban még sokkal nagyobb sikerrel járt volna, ha Gáspár, ahelyett hogy tétlenül vesztegel, 16.000 emberével hátban támadta volna az osztrákokat. Az ő közreműködése mellett teljes vereséget szenvedett volna; mert a nagyosztrák hadseregből alig menekülhettek volna egyes töredékek Pestre. Gáspár kellő intézkedések hiányával igyekezett kimaradását mentegetni.

Az ellenség teljesen elveszté a támadás szabadságát, mostantól kezdve a mi főseregünk hatalmában volt.

Az összes vezérek és összes csapataink halhatatlan nevet szereztek e napon maguknak. Mindenik zászlóalj, lovas-század, mindenik üteg dicsekedhetett, hogy teljesen betöltötte kötelességét a haza iránt. A csatatéren több mint ezer osztrák maradt; még nagyobb volt veszteségünk sebesültekben és foglyokban. A mi veszteségünk 8–900 főre ment …

Zámbory Emil, aki mint őrnagy a 3-ik (Ferdinánd) huszár-ezrednél szolgált, emlékjegyzeteiben így mondja el a közép és a jobbszárny hősies küzdelmét:

Ezredünk, a Hannover-huszárezreddel Kászonyi és Pikéty vezérlete alatt, a Gödöllőről előnyomuló ellenséges lovas-dandárt megrohanván, mindkét részről dühösen folyt az összeütközés, melynek csakis a tüzérség vetett véget, miután egyik fél sem tekinté azt, hogy tulajdon lovas osztályait is ugyanazon módon pusztítja lövéseivel. Ez alkalommal mindkét rész a negyedóráig tartott vérengzés és nagy veszteség után előbbi állását visszafoglalta.

Damjanich tábornok parancsára ezredünk két százada ágyufödözetre rendeltetvén, az egyik század Horváth Ferenez kapitány, a másik az én (t. i. Zámbory) vezérletem alatt a jobbszárnyon működő Vonner tüzérparancsnoknak az erdő melletti magaslatokra tolt ágyu-ütegeihez rögtön el is vágtatott.

Egész napon át folytonosan tartott a kölcsönös tüzelés. Tüzéreink és honvédeink az erdőbe helyezett császáriak gyalogsága ellen dolgoztak. Egymást érte a sok fegyverropogás és szuronytámadás.

Alkonyat felé gyöngébben válaszoltak tüzéreink, mert a folytonos tüzelés miatt kifogytak lőszereikből, mit észrevevén az ellen, lovas-osztályokat küldött előre oly szándékkal, hogy ágyuütegeinket elfoglalja. Hogy czélt érhessen, mindennemü tűzszerét fölhasználta. Ennek daczára azon pillanatban, midőn az ellen lovassága megrohanni akarta ágyuinkat: én századommal az ágyuk elébe vágtattam. Látták ezt Protó Atilla és Horváth Ferencz huszárkapitányok, segélyünkre siettek századaikkal, s az ellenség támadása meghiusult, sőt visszavonulásra kényszeritettük őket.

Épp akkor érkezett meg Aulichnak nagy lelkesedéssel fogadott dandárja. Rögtön intézkedés történt tüzér-szereink hiányának pótlására. Most már a mieink ismét erélyesen folytatták az ágyutüzelést, minek csupán az est homálya vetett véget.

Egy másik honvédtiszt, Baltazár Lajos, így emlékezik meg a dicsőséges ütközet lefolyásáról:

Nem volt a szegény honvédeknek sem éjjele, sem nappala, sem ünnepe, sem hétköznapja. Egyaránt harczolt ő a csaták zajában, küzdött az elemekkel, s gyakran még a táplálékot is nélkülöznie kellett. Alig fejezte be egyik csatáját, már a másik kezdődött. Ez az eset állott be ez időtájban is. Ápril 6-án, éppen nagypénteken, Urunk halála napján az isaszegi harcztéren száznál több ágyú dörgése hirdeté, hogy két hatalmas ellenség néz farkas-szemet egymással. Nem vesztegelt itt senki, el volt foglalva az egész hadsereg. Egymást követé az iszonyatos ágyúzás, röppentyűzés, fegyverropogás és szuronytámadás.

A harcz változó szerencsével folyt. Éppen midőn az ellen jobbszárnyán lévő lovas-dandárt a Hannover-huszárezred megrohanta, lehető sietséggel vágtatott Damjanich a 3-ik zászlóaljhoz, s azt az erdőbe, az ütközet balszárnya felé Klapka hadtestének segítségére sietteté, s azonnal gyors léptekkel haladt is az erdő felé; de haladását némileg hátráltatá az ellen röppentyűinek zápora.

A koczka az ellenfélnek látszék kedvezni, s a győzelem már-már az osztrák hadsereg kezében vala, mert a balszárny Klapka vezénylete alatt már futásnak eredt. Ekkor érkezett meg a 3-ik zászlóalj, s megjelenése egészen uj fordulatot adott az ütközetnek.

Az erdőbe érkezvén, az volt az első teendője, hogy a gránátosok által bekerített Klapka-féle honvéd-csapatokat megmentse. Ennek elérése czéljából Földváry Károly, a 3-ik zászlóalj parancsnoka szurony-támadást vezényelt a gránátosok ellen, kik midőn észrevették a 3-ik zászlóalj erélyes rohamát, rögtön fölhagytak a bekerített honvédcsapattal való tusájokkal, s magukat tömegbe vonván össze, iszonyatosan kezdtek tüzelni a 3-ik zászlóaljra.

Midőn még Gödöllő felől több zászlóalj jövén segítségükre, kétesnek látszék a magyarok győzelme, de mégis Hadúr nekünk itélte a diadalt, mert éppen a válságos perczekben, a magyarok e kétes helyzetében megérkezett Aulich hadtestének egy része, amelynek hallatára a 3-ik zászlóalj szuronyt szegezve, megujuló erővel, elszántan rohant az ellenség túlnyomó ereje ellen, s az osztrák teljesen megveretett, s leirhatlan rendetlenséggel futamlott meg.

Gonosz egy csata volt ez, melyet még rémületesebbé tett a golyók zápora, a röppentyűk folytonos hullása, az erdő égése, füst, felleg, nagy zaj, az elesettek halálhörgése és végvonaglása.

A megfutamlott ellenfél üldözésének csak a nap nyugta vetett véget. Nagy volt a veszteség mindkét részről, de sokkal nagyobb volt az ellenségé. Sok jó magyar bajnok feküdt a harcztéren hős halált halva …

Kossuth boldog. Szive megtelik bocsánattal, szeretettel. Feledi a váczi pártos kiáltványt, a tiszafüredi zendülést, az ellene szőtt ármányokat; feled mindent, s debreczeni barátjainak az elragadtatás hangján ir a Görgei működéséről:

„… A folytonos harcz és események rohama – ugymond ápril 7-iki levelében, – nem enged a vezéreknek időt az ütközet egyes részleteit egybefoglalva felmutathatni a nemzetnek, majd leszen erre is idő. Most csak annyit irok, hogy győztünk, határozottan, tökéletesen, s hogy Görgei fővezér előtt tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak, mert nem hiszem, hogy a história példát mutathasson fel, miként egy fővezér, a vezérnek nagy kötelességeit s minden veszélyes pontoni jelenlétét a rettenthetlen közkatona kötelességével nagyobb mértékben teljesíthette volna, mint Görgei a tegnapi napon. És tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak a többi vezérek, s meg kell hajolni az egész lelkesült hadsereg előtt, melyről a szó teljes értelmében elmondhatom, hogy a mire Nelson hajdan buzdította hadseregét, azt a mieink végrehajtották: Minden ember teljesíté kötelességét!” …

Csaknem ezer harczosunk vére fösté pirosra az isaszeghi mezőket. De a tengernyi vér nem omlott hiába: a függetlenség fája nőtt belőle:

Lehet, sőt valószínű, hogy az osztrák sereg, ha Gáspár András kellő időben szintúgy a csatasorba lép, egészen megsemmisül. Lehet. De a győzelem igy is döntő vala. A fönhéjázó Windischgrätz leszoríttatott a támadás teréről. Most már csak a védekezésre gondol, s még azon éjjel a főváros közelébe: a Rákospatak mögé huzódik. Gödöllő tehát, ápril 7-én Nagyszombaton, kardcsapás nélkül birtokunkba jut.

„Alig képzelheti, aki nem látta, – beszéli egy szemtanu, minő képet mutatott husvét előszombatján ez a kies hely. Egész a palota küszöbéig terjedtek az elvonult osztrákok tábortüzei: a pusztulás ezerféle nyoma. A kialvó tűzhelyeken: bográcsban sűlt az őz- és szarvaspecsenye. A park és a vadaskert erős tölgyfakerítése mind fel volt tüzelve. A Mária-Terézia óta hires vadaskertnek gonddal tenyésztett vadállománya – ami osztrák bakanyársra, vagy bográcsba nem került, szabaddá és vándorrá lett a huszadik határig, benépesíteni a Mátra rengetegeit. Nekünk egy sem maradt. Az erdő oly közel volt, de azért a parkban és a kastély közelében a letördelt százados díszfák csonkjai meredeztek; a kastély környékének levegője pedig távol körben szinte nehéz volt valami sajátságos, soha nem tapasztalt, de kellemes illattól: a feltüzelt vén narancsfák illatától.” …

A pusztítás ilyen nyomait hagyta maga után a hátráló császári sereg. De azért mégis mi voltunk a „rablócsordák!”

Még jó, hogy a kastélytetőt föl nem tüzelte a vitéz had. Legalább volt Kossuthnak hová megszállani. S innen, ebből az ódon épületből, ahol most a királyi-család szokott nyaralni, az édes öröm szívdobbantó kiáltása hangzott szét az egész országban. Kossuth azon hevenyében, a fényes diadal mámorító hatása alatt, a következő tudósítást küldötte a honvédelmi bizottmánynak:

A gödöllői főhadiszállás
ápril 7. 1849.

A dicsőség napjait éljük, melyeknek nemes hazafi vérrel vásárolt babérjaiból e nemzet szabadsága fog felvirágzani.

A nemzet hajoljon meg a határtalan hála áldásával hadvezéreink és hadseregünk előtt.

A ki ismeri a vidéket, a ki látja a borzasztó erősségeket, miket e tájon a természet megszaggatott szoros völgyekből, hegyekből és erdőkből alkotott, s mellé képzeli az osztrák zsarnokságnak a kevély Windischgrätz vezérlete alatt egyesült egész erejét és meggondolja, hogy ily vidéken, s ennyi ellenség ellenében harmadnap alatt Jászberénytől folytonosan csatázva idáig jutánk győzedelmesen, s dicsőséges seregeink szárnyai Jászberényből harmadnap alatt a Dunáig kergették az elbizakodott ellenséget, s czirkáló huszárjaink most is a Duna körül járnak: annak, ha magyar, büszkén kell felemelni fejét, mert megélte e szolgasággal fenyegetett nemzet dicsőségének legszebb napjait. De vezéreink, s e vitéz hadsereg nem ismernek fáradtságot, nem kivánnak pihenést, míg hazánk szent földén egy ellenség van, holnapra is azon jelszavuk van, amely tegnap volt, s e szó: „előre!”

Ez azon hallelujah, melylyel az emberiség megváltójának feltámadási napját a szabadság Istenének szent oltára előtt megünnepeljük.

Ennyit időleges örvendetes jelentésül. Késő éjjel van, s én fáradtan, de nyugodt kebellel azon nyoszolyában hajtom álomra fejemet, melyből ma reggel riadva szökött ki Windischgrätz, futásban keresve menedéket, az igazságos istennek hadseregünk vitézségében nyilatkozó boszuja elől.

A honv. bizottmány elnöke:

Kossuth Lajos.

Másnap, ápril 8-án pedig „Krisztus föltámadásának ünnepén” a nemzethez intézett egy lángszavu szózatot.

Magyarok! Az Árpádok ezredéves szent földének ős szabad lakói, üdvöz legyetek! – így kezdi kiáltványát.

A népszabadság istene, – folytatja aztán tovább, – ki az igaz ügyet soha el nem hagyja, és seregünk hősies vitézsége meghagyták sok szenvedés után érnünk a napot, hogy űzzük határainkról az ellenséget. Azon ellenséget, ki a barátság és a béke szavaival ajkán élesre fent fegyverrel lépte át hazánk határát, hogy raboljon, gyilkoljon, pusztítson s magyar nemzetünket az élők sorából kitörülje. Azon ellenséget, kinek fejedelme megszegve a nemzetnek adott szent esküjét, miszerint szabadságunkat, ősi alkotmányunkat megőrzendi, szentségtelen bűnös esküt mondott, hogy kiirtja a magyart földéről, melyen szabad nemzet volt egy ezredéven át. S ki, hogy e káromlást valóvá tehesse, elkövetett mindent, mi istentelenség, felhasznált minden eszközt a legborzasztóbbtól a legaljasabbig …

Megjövendöltem nektek hónapok előtt, – így folytatja tovább, – hogy az ausztriai császár zsarnokságából Magyarország szabadsága, önállása, s függetlensége fog felvirágozni. És Istennek hála, úgy vagyon. Legyen érte áldott az Urnak szent neve!

De legyen áldott, a nemzetnek örökös hálájával áldott a vitéz magyar hadsereg, mely életét, vérét a hazáért örömmel áldozva, rettenthetlen vitézséggel veré az ellenség összes erejét, s folytonos győzelemmel haladva a dicsőségnek ösvényén, téged, óh magyar nép, boldoggá és szabaddá teszen.

Az ellenség hazug győzelmekkel kérkedett, hogy a magyar népet elámítsa, kétségbeejtse. Ez bélyegző gyávaság. Mert hazudni csak gyáva képes.

E kérkedésekre adom nektek megnyugtató válaszul, Véreim, Atyámfiai! hogy én, s a nemzet bajnokainak derék vezérei győzelmes hadseregünkkel Gödöllőn vagyunk, hová szuronynyal törtek utat rettenthetlen honvédeink; Gödöllőn, melynek partjairól ellövöldözték türkőzve küzdő tüzéreink a kérkedő ellenséget; Gödöllőn, melynek partjairól a pesti Dunáig üzték huszáraink a futamlókat …

Még néhány nap, s Magyarhon szabad leszen és hazánk szent földjét nem taposandja bitor ellenség.

Ezt adom nektek örvendetes tudomásul, hazámfiai …

De amit vitéz hadseregünk szerez, azt a nemzetnek meg is kell tartani. A megtartás munkája könnyebb, mint a megszerzés. A megtartás munkája csak azt kivánja, hogy minden erőt kifejtve, tekintélyes állásunkkal oszlassuk el az uj támadás lehetőségét.

Ezért intézem e szózatot hozzátok, hazámfiai.

A trónfosztás után kibocsájtott Kossuth-bankó.

Az ellenség vezére megfogyva és megtörve erejében, melyet szentségtelen czél felé vezérel, azt meré parancsolni a népnek, hogy adjatok gyilkos és rabló seregeinek pótlására neki ujonczokat, minden 300 lakos után egyet. Azt parancsolja, hogy adjátok oda fiaitokat, testvéreiteket legyilkolni a magyar hazát, legyilkolni a nemzet szabadságát, legyilkolni saját véreiteket, fiaitokat, kik érettetek, a hazáért és mindnyájunk szabadságáért véröket ontják …

Magyarország minden népeinek a vallás, az erkölcs, a törvény és a haza iránti szeretet nevében rendelem és parancsolom, hogy hazánk ellenségeinek ne csak katonát ne adjon, de aki neki azt parancsolni vagy arra kényszeríteni akarná: azt honárulónak, s anya- és testvérgyilkossági orgazdának tekintse.

Ellenben felhivom a népet Isten és a nemzet nevében, segítse a hazát védeni. Felhivom a vagyonosabb, birtokosabb polgárokat, fogadjanak tehetségeik szerint egy, vagy több katona ujonczot a hazának. Van az országban százezer olyan ember, ki meg sem érzi egy-egy ujoncz fogadásának költségeit. Van több ezer olyan, ki tizet-huszat állithat.

Legyetek hazafiak! Ha azok lesztek: tizennégy nap alatt a magyar hadsereg 100,000 fővel megszaporodik. És a magyar nemzet győzhetetlen lesz.

A néptől pedig mindenesetre megvárom a nemzet nevében, hogy hazánk és nemzetünk megvédésére legalább annyi ujonczot állit, mennyinek állitására őt az ellenség honáruló czinkosai kényszeriteni akarják …

E lelkesítő szavak után a törvényhatóságokhoz fordul, hogy az országgyűlés által megszavazott kétszázezer ujonczból a hátralékot (körülbelöl ötvenezer embert) sietősen állítsák ki. Ezenfelől újólag megindítandó a toborzás is. A belépéskor, mely négy évre kötelező, minden önkéntes 20 pfrt. foglalópénzt kap.

A szózat, mint az ünnepi harangszó, végigbúg az egész országban, s mindenütt, ahol magyar lakik, édes öröm okozója.

– Tehát mégsem ölhették meg a nemzetet. Él, mozog és kitör koporsójából. S mindez a feltámadás ünnepén. Minő csodás intelem. Óh, hála légyen neked, könyörülő Istenünk!

Igy fohászkodék a husvéti nagymise alkalmából tartott prédikácziójában Horváth Mihály püspök.

A husvétünnep elmult. Vitéz csapataink hadakozó kedvvel indultak tovább: fris csatára, újabb küzdelemre.

Windischgrätz, mint tudjuk, az isaszeghi vereség után a Rákospatak mögé huzódott. „A tábornagy úr, – így szól az osztrák vezérkar ápril 9-iki hadijelentése, – el van tökélve, hogy itt, ebben az állásában bevárja azokat a csapaterősítéseket, a melyek minden oldalról Magyarország felé közelednek. S miután serege összpontosíttatott, ez a körülmény erőt ad néki, hogy addig is, bármelyik irányban nyomatékosan munkálkodjék. ”

A császári fővezér tényleg azt hitte, hogy a segélyhad megérkezéseig, amely Wolgemuth tábornok vezetése alatt csakugyan útban volt már, képes leend megakadályozni minden törekvésünket, a mely a főváros visszafoglalására irányul. Hiszen szenvedett nagy veszteségei daczára, még mindig tetemes erő felett rendelkezik; aztán hátsó támadástól sincs mit tartania. Ott van Ramberg tábornok, a ki több mint nyolczezer fegyveressel Váczott táboroz. S ez a nyolczezerfőnyi hadosztály – amely Götz és Jablonovszki dandáraiból alakult, – a téli hadjárat alatt, a bányavárosokban, Görgeivel csatázva, nem egy jelét adta edzettségének. Csak az a kérdés: melyik oldalról fog támadni a magyar sereg?

Hát bizony ez nagyfontosságu kérdés, amely fölött mindjárt a megérkezés alkalmával igen élénk vita indult meg a gödöllői főhadiszálláson. Csaknem általános volt az óhaj, főkép a polgári-elem közt, hogy menjünk neki Windischgrätznek, s szabadítsuk fel Budapestet az ellenséges járom alól. Maga Kossuth is ezen a nézeten volt. Ámde, Görgei sehogy sem akart eltérni megállapított haditervének az irányától.

– Maradjunk csak – ugymond – az eredeti tervnél. Ez is czélhoz fog vezetni, anélkül hogy fővárosunkat egy esetleges ütközet pusztításainak tennők ki. Windischgrätz, mihelyt sikerül Komáromot az ostromzár alól felmenteni, nem maradhat többé Pesten. Távoznia kell, mert összekötő útja lesz veszélyeztetve.

A Rákóczy-kard.

Nagy-Szeben bevétele után az erdélyi magyar hölgyek Bemnek ajándékozták. A segesvári csatavesztés után azonban orosz zsákmányul esett; de 1896-ban II. Miklós czár visszaajándékozta a magyar nemzeti múzeumnak.

S a Görgei megfontolt érvelése győzött.

Igen ám, de Komáromhoz, legalább ez időszerint, csak kerülővel: Váczon, Ipolysághon, Léván át lehet férkőzni. Váczott azonban tudvalevőleg a Ramberg-hadosztály tanyázik. Mindenekelőtt tehát ezzel a hadosztálylyal kell végezni; végezni akként, hogy Windischgrätz segélyére ne siethessen. Ez pedig csak úgy vihető keresztül, ha a császári fővezér továbbra is a Rákoshoz köttetik.

Vezéreink tehát, beható eszmecsere után, a következő cseles haditervben állapodtak meg:

A II-ik hadtest, amelyhez az Asbóth-féle tartaléksereg is csatoltatik, a főváros előtt marad, s támadó mozdulataival abban a hiedelemben igyekszik ringatni Windischgrätz herczeget, mintha Budapest felé akarnánk nyomulni. A vezér: Aulich leend.

– Értem, – mondotta Aulich, midőn a tervet közölték vele. Jó. Azon leszek, hogy a csalódás mentül teljesebb legyen. S nem fognak engem sem megenni, sem elkergetni innen.

A VII-ik hadtest (parancsnoka: Gáspár András) Fóthon, Mogyoródon és Dunakeszin száll ideiglenes táborba, hogy Aulichnak baj esetén segítsen.

Az I-ső hadtest (Klapka) és a III-ik hadtest (Damjanich) pedig Vácz felé nyomul, s egyesült erővel megtámadja és szétveri a Ramberg hadosztályát. S husvét másodnapján legott elkezdődött az idegfeszítő harczjáték.

Aulich Dunakeszitől egész Soroksárig félkörben állítja fel seregét, s ugy tesz, mintha támadáshoz készülne. Czirkáló csapatjai az osztrák tábor közelében majd itt, majd amott bukkannak fel. S ez az ingerkedő játék oly ügyes, hogy Windischgrätz minden figyelme seregünk mozdulataira irányul.

Az I-ső és a III-ik hadtest pedig ezalatt, rendeltetéséhez képest, sietve nyomul Vácz felé. A megállapodás az, hogy Damjanich homlokban támad, mig Klapka, Verőczének kerülvén, hátulról. Damjanich, Veresegyházáról kiindulva, Sződön keresztül törtetett előre. Ápril 10-én reggel kilencz órakor már Sződ megett van. Itt aztán kellő óvatossággal csatarendbe hezd bontakozni.

Sürü köd borult a hegyvölgyes vidékre. De a fölszálló ködpárából csakhamar hatalmas eső kerekedik, amely bőrig áztatja csapatjainkat. Damjanich nagy csontos lován a 3-ik zászlóalj elé ugrat, s bizalmaskodva leszól a fiukhoz:

– Gyerekek! Hát bemenjünk Váczra?

– Be bizony, mert itt kün nagyon esik, – válaszolja az egyik fiatal hadnagy.

– Igen, de német van Váczon. Hát kiverjük a nímetet?

– Kiverjük! – zúgta most már lángragyuló arczczal az egész zászlóalj.

– Jól van, hát kiverjük. Befütyülünk néki! – veti oda pittyedt ajkával, hidegen Damjanich.

Aztán nyargal tovább. Hosszú koromfekete szakála, mint egy gyászlobogó, úgy leng előtte. De alig halad néhány száz lépést, jön az egyik czirkáló huszárcsapat és jelenti, hogy Vácz alsó végén a Hétkápolnánál nagy mozgás észlelhető. Az ellenség, úgy látszik, szintén ütközetre készül.

– Annál jobb, legalább hamarabb végezünk! – felelé a vezér és sietett intézkedni.

A hír igaz volt. Az ellenséges hadosztály, értesülvén csapataink szándokáról, csakugyan védelemre készült. Az egész sereg a Gombás-patak mögé helyezkedett el. A patakon, mely a Dunába torkollik, egy erős kőhíd vezet keresztűl. Itt lehet átjutni Váczra. A patakon túl van a Héthalom, mely szakadozott dombjaival, fás temetőkertjével rendkívüi alkalmatos hely úgy a tűzérségi, mint a gyalogsági védelemre. Ramberg helyett, aki beteg, Götz tábornok veszi át a parancsnokságot.

A debreczeni városháza.
(Kossuth szállása 1849-ben.)

Damjanich abban a reményben, hogy Klapka már helyén van, s az első ágyuszóra előtör rejtekéből: úgy tíz óra tájban jelt ad a támadás megkezdésére: Ütegei a vasuti töltés mellett elhuzódó dombokon helyezkednek el, s gyors ágyuzással köszöntik az ellenséget. A megfelelő válasz, persze, nem marad el; s az egész vonalon csakhamar megkezdődik az ütközet.

Eközben csapataink, nem törődve az ellenség kartács-záporával, mind közelebb nyomulnak a Gombás-patakhoz. A kőhíd a czélpont; ha ezen keresztültörhetnek: övék a győzelem. De vajjon keresztültörhetnek-e?

S a dobok harsány pergése közt csakhamar fölhangzik az ismeretes vezényszó:

– Szuronyt szegezz! Előre!

A lengyel legió kezdi meg a rohamot, de a szörnyü golyózápor elől hátrálni kénytelen. Ugyanigy jár a Wáza-féle zászlóalj is.

Ekkor előlép a 3-ik zászlóalj, ez a dicső bajnokcsapat, kevély büszkesége Damjanichnak, s halálmegvető elszánással tör a hídra. Parancsnokuk: Földváry megy elől; kezében a Szűzmáriás lobogó. Már a híd feljárójánál van, midőn egy ágyugolyó kisöpri alóla a lovat. Földvárynak azonban semmi baja. Bámulatos fürgeséggel, mint a párducz, talpra ugrik, új lóra pattan, aztán megy ismét előre. Néhány percz mulva a nemzetiszin zászló ismét lehanyatlik. Földváry alól kidől a második paripa is. Ezt is golyó teríti le. Hanem a vitéz parancsnok, igazán csoda, megint csak sértetlen marad. Pillanatnyi zavarodás áll be; de csak pillanatnyi. A másik perczben már újra fönlobog a zászló: büszkén, diadalmasan, s messzi cseng a Földváry hívó kiáltása:

– Fiuk, utánam!

S hős zászlóaljának az élén, most már gyalog, oly rettentő erővel tör át a hídon, hogy az ellenség védővonala, mint a kettészakitott láncz, derékban törik és rést nyit a többi előnyomuló csapatainknak is.

Götz előbb a vasúti töltésen, majd közvetlenül a város előtt próbál védekezni: makacsul, dicsérendő kitartással. Ámde, hasztalan. Ekkor behúzódik a városba, s utczai harczban tesz még egy utolsó kisérletet zászlóaljaink visszaszorítására. Ez sem sikerül. A honvédsereg utána nyomul, s utczáról-utczára űzi-nyomja kifelé. Sebesültek és halottak hosszu sora jelzi a viadal útját. A makacs küzdelem hevében maga Götz tábornok is megsebesül: egy gránátszilánk fejtetőn éri, s fogságunkba esik.

Csak most villannak meg a Klapka seregének fegyverei a szőllőhegyeken. De már késő. A harcz koczkája eldőlt. Jablonovszky, aki a vert császári sereg élére áll, rövid ellenállás után Verőcze, majd tovább Szalka felé hátrál.

Délután négy órakor Damjanich már a püspöki-palotában fogadja Vácz ujjongó népének szerencsekivánatait ehhez az ujabb fényes diadalához.

Az ütközet lefolyásáról a hivatalos jelentés így szól:

Damjanich tábornok hadteste Veresegyházáról Sződön keresztül indult előre, utána Klapka tábornok hadteste jött Csornád felől. Amaz Sződ előtt terjeszkedett ki és Visóczky diviziójával a Duna balpartján, Knézics diviziójával a vasutvonal mellett érintkezve a város ellen indult. Emez pedig jobbra vonult és a vasutvonaltól jobbra eső s szőlővel beültetett hegyeken terjeszkedett ki.

Az ellen, – 2 brigada, 30 ágyu és 1 rakéta üteggel, – a város előtti sok előnynyel biró pozicziókat foglalá el, s teljesen felkészülve fogadta a megtámadást. De ágyuink és rohamszakaszaink megfeszített elővonulása által csakhamar minden poziczióiból kiüzetett, s nem használt nékie rakétatüze sem, melyet támadó csapatainkra szórt. Rohamszakaszaink mindig előbbre nyomultak, s az ellen a heves harcz után a főutczán futva hagyá el a várost; a legszélső balszárnyat a vasutvonalnál Klapka tábornok bekeritéssel fenyegeté, mi miatt szaladását kettőztette. A váczi hegyekre felvont ágyuinak oltalma alatt a Duna-parton ugyan ujra összeszedé magát, s bár a tér, melyen seregeinknek elő kellett haladni, reánk nézve nem volt kedvező, mert az ellent pozicziójából egy oldalmenettel a partokra, a vasutvonaltól jobbra lehetett csak kiűzni; az arczmenet itten csaknem lehetetlen lévén, mégis 3 ágyupoziczióból innen is elveretett s Verőczére kellett hátrálnia. A bekövetkezett rossz idő és seregeink fáradtsága okozá, hogy a futamlót csak gyengén üldözék seregeink. E csatábani veszteségünk csekély, – annál nagyobb az ellené, köztük egyik tábornoka, Götz, halálosan sebesülve foglyunk, – számosan lettek foglyaink, nehány tiszttel egyetemben. Három ágyu, egy tökéletes hadiszertár (Brücken-Equipage) és több ezer mérő gabonával megterhelt hajók jutottak birtokunkba.

Igen kitüntették magukat Nagy Sándor tábornok, Visoczky, Knezics, Kiss, Leiningen ezredesek, Czillich és Kökényessi alezredesek, seregeiknek mély belátással párosult vezetése által.

De mindezek felett tünteté ki magát Földváry Károly alezredes, a 3-ik honvédzászlóalj parancsnoka, ki e nap hőse vala. Előbb a lengyel légió zászlójával, később saját zászlóalja zászlajával kezében, rohant ő, megvetve a záporként hulló golyókat és rakétatüzet, roham-csapatainak élén előre, s ezzel elhatározá az ütközetet. A derék alezredest a tisztikar a legvitézebb magyar harczfinak czímezi. A tábornok őt a másodrendü érdemjellel feldiszittetni kéri.

A 3-ik honvédzászlóalj egyik tisztje a Vachott-féle „Történelmi adattár”-ban így beszéli el a diadalmas ütközet lefolyását:

… „Az isaszeghi csata után ápril 8-án az egész magyar hadsereg Kossuth előtt léptetett el, s ápril 10-én lucskos időben az ellenség által megszállott Vácz városát vette ostrom alá. Néhány órai ágyu-durrogatás és előőrsi csatározás után a 3-ik hadtest, melynek élén Damjanich állott, meghátráltatta az ellent és a Kápolna-halomig nyomta. Itt csakhamar véres harcz fejlődött ki, mert az osztrák had, Götz tábornok vezénylete alatt a Kápolna-halomhoz közel eső híd mögött erős állást foglalt, s jó ideig makacsul védelmezte magát. Erre a rendíthetlen bátorságu hős: Földváry Károly alezredes, a 3-ik zászlóalj parancsnoka rohamot vezényelt a híd mögötti tömegre; felfogá a lengyel legió zászlóját: s Előre, utánam fiuk! szavak dörgésével rohant zászlóaljával a hídnak, de az ellenség sortüzeléssel kilövé Földváry alól kedves lovát. Ezen eset után csak annyi időre vonult vissza, míg másik lovára ülhetett, s újból rohant. De kidőlt a másik lova is.

Eme forró és küzdelmes idő után végre a saját 3-ik zászlóalja lobogóját megragadva, a legnagyobb elszántsággal rohant elől a 3-ik utána a 9-ik zászlóalj és a lengyel legió. Puskagolyó és röppentyű tűzzáporában borzasztó öldöklések közepett diadalmasan hatalmába keríté a hídat, s az előtóduló ellenséggel szembeszállott, amely azonban ki nem állhatván vitéz zászlóaljaink szuronytámadását, csakhamar futásnak eredt és rövid idő alatt Vácz ostrommal bevétetett.

Az utczai harczban rémítő mészárlást vitt véghez a honvédsereg. Götz tábornok talán még akkor is reménykedett, mert teli torokkal kiáltozá: Vorwärts, nicht retiriren! De bíz ők megretiráltak, s maga Götz tábornok is egy gránátszilánk által fejtetőn találva, lebukott a lóról, s nehány órai szenvedés után kiadtá a lelkét. Az osztrák sereg vesztesége nagy volt. Több mint 200 halottjuk és sebesültjök maradt a csatatéren. Ezenfelől mintegy 300 embert fogságba ejtettünk.

A derék váczi polgárság örömrivalgások és éljenzésekkel üdvözlé honvédtestvéreit; fazekakban, dézsákban hordta eléjök az utczára a sok jó bort. A váczi szépek pedig virágkoszorúkat dobálának útjokba és csókjaikkal enyhítették a győzelemben eltikkadt hősöket …”

A nap szerepvivője tehát, mint e jelentésekből is látjuk, újolag Földváry Károly; ez az ifjú hős, aki egy egész vértengeren: negyvenhárom csata förgetegén vezette keresztül dicső bajnoktársait: a 3-ik honvédzászlóaljat. Midőn ügyünk csillaga lehanyatlott: az 1200 főnyi zászlóaljból csak 193 ember maradt életben. Köztük Földváry is. Őt a golyó, mintha teste az Ilias hőseinek büvös írjával lett volna bekenve, nem fogta.

Földváry már ekkor alezredes volt. A tápió-bicskei ütközet után kapta, a harmadosztályú érdemrenddel együtt. Most pedig, a Görgei ajánlatára, a másodosztályu érdemrenddel díszítették fel. Az erről szóló érdekes okirat, mely közvetlenül a függetlenségi nyilatkozat után adatott ki, ilyeténkép hangzik:

Földváry Kávoly alezredes úrnak!

Alezredes úr függetlenségi harczunk nehéz ideje alatt vivott majd minden csatában nemcsak részt vett, hanem azokban magát erélyes hadiműködései, rettenthetlen, mondhatni oroszláni hősies bátorsága és vitézsége által mindenütt, de különösen a folyó évi ápril 10-én történt váczi csata alkalmával, – mikép is, mint a derék 3-ik zászlóalj parancsnoka előbb a lengyel legió, későbben saját zászlóalja lobogóját megragadva, bámulatos hidegvérüséggel a legsűrübb fegyver- és röppentyütűz között elébe rohant a Duna partján ostromló csapatoknak, s ez által az ütközet eldöntője és a véres nap hőse lőn, sőt bajtársaitól általánosan a legvitézebb harczfiul ismertetett el, – oly annyira kitüntette magát, miszerint jeléül hadi érdemei elismerésének, a magyar katonai vitézség rendje második osztályával földíszitem, Önnek ezen ünnepélyes oklevelet kiadván.

Debreczen, május hó 17-én 1849.

A hadügyminiszter távollétében:

Gr. Batthyány Kázmér, külügyminiszter.

Az ország kormányzó elnöke: Kossuth.

Magyar czimer a trónfosztás után.

Ezenfelül Kossuth még azt is elrendelte, hogy a váczi csatában szenvedett veszteségének a kárpótlásául nemesfaju telivér lovat vegyenek a számára, még pedig az állam költségén.

Mikor Görgei tudtul adja ezt Földvárynak, Damjanich, ki szintén jelenvolt, elkezd kaczagni:

– Furvézerlovat néki. Hisz a legelső alkalommal megint csak kilövik alóla.

– Nem bánom én, – válaszolja Földváry – jó nekem a furvézerló is, csak közelébb vigyen az ellenséghez.

Damjanich elkomolyodva reánéz. Aztán hozzálép, magához öleli, s végigczirógatja sötétbarna arczát.

– Óh, te kicsiny czigányom! … Nem bánom én, ha száz telivérlovat lőnek is ki alólad, csak te mar adj meg nékem.

Megható az a ragaszkodás, amelylyel Földváry zászlóalja iránt viseltetett. Nincs az a kincs, amiért elhagyta volna. Midőn egy ízben dandárparancsnoksággal kínálták meg, csaknem könyörögve így válaszolt:

– Nem vagyok én dandárparancsnoknak való. Hagyjanak engem az én kedves 3-ik zászlóaljamnál.

És maradt.

A váczi diadal napján Görgei tábornok Gödöllőn időzött. Ozsonatájt itt érte az örömhír. Azonnal lóraült és sietett hős csapatjai után. Még aznap éjjel, a fényes győzelem felemelő hatása alatt, a következő szózatot intézte a sereghez:

A főparancsnok a vitéz magyar sereghez.

Vitézek!

Győzelemről győzelemre hordjátok zászlóitokat. Dicső tettek hirdetik vitézségteket, bátorságtokat.

Mint hősök kezdettétek meg a haza megszabadításának szent művét, mint hősök be fogjátok szerencsésen végezni.

Nagy dolgok történtek már, még nagyobbaknak kell történniök, hogy szép hazánk igazán szabad és szerencsés legyen.

Örömmel, büszkeséggel nézek bátor szemetekbe, csodálattal szemléltem kitürésteket a háboru nehézségeiben, s ki nem mondható dicsérettel hajlok meg vitézségtek előtt, mely nagy őseitekre méltó tettekkel a magyar nevet örök időkre felmagasztalandja és titeket a világ legbátrabb seregei közt első sorba teend.

Vezéretek a szeretett haza nevében mond köszönetet néktek feláldozó vitézségtek és hűségtekért.

Előre a győzelemre!

Főhadiszállás, Váczon 10. 1849.

Görgei, tábornok.

Másnap, – ápril 11-én, – Götz tábornokot, aki a leggondosabb ápolás daczára nehéz fejsebében belehalt, temetteté el; mégpedig teljes katonai gyászpompával. Honvédek álltak díszőrséget a vitéz ellenfél koporsójánál, honvédágyuk dörögtek sírhantja fölött.

Aztán az egész sereg, – az Aulich-féle hadtest kivételével nyomult tovább: Rétságon, Ipolysághon, Léván át Komárom felé.

Windischgrätz herczegnek ez az újabb meg újabb kudarcza óriási riadalmat okozott Bécs úgynevezett „jóérzelmü” köreiben. Azt hitték, hogy a diadalmas magyar sereg, boszútól lihegve, egyenesen a császárvárosnak tart. Az ijedelem oly fokra hágott, hogy a kamarilla valamennyi híve elmenekült Bécsből.

De még nagyobb volt a rémület az olmützi udvarnál. A kamarilla csaknem tehetetlenül állott az események e meglepő fordulatával szemben. Zsófia főherczegasszony – mint egy udvariember följegyezte, legbelsőbb termeibe zárkozott, s napokon át sírt.

Az ódon várkastély egészen fölzavartatott csöndes nyugalmából. Egyik tanácskozás a másikat érte; habzó lovon komorarczu futárok jöttek-mentek.

Falragasz 1849-ből.

Az izgalmas tanácskozásoknak az lőn a legelső következménye, hogy Windischgrätz herczeg ápril 11-én fölmentetett állásától; az udvarhoz hívták, „hogy a Felség – mint a fölmentő leirat szól, – sokoldalu tapasztalatának az igen fontos ügyek feletti tanácskozásoknál hasznát vegye.”

Helyébe báró Welden Lajos (1782., † 1853. ) táborszernagy, Bécs hadikormányzója neveztetett ki fővezérnek, egyuttal pedig „a magyar koronatartomány teljes hatalmu császári biztosául.”

Windischgrätz, összezsugorodva mint a leforrázott eb, ápril 14-én éjjel csaknem szökve osont el Budáról; Welden pedig tüntető kardcsörtetéssel ápril 16-án foglalta el állását. Az új fővezér lelkületére élénk világot vet az a hányaveti napiparancs, amit ezen alkalomból katonáihoz intézett:

„Vegyétek szemügyre, – így szól a többi közt, – kikkel van dolgunk. Elvetemedett gonosztevők azok, minden nép söpredéke, kik egy egész nemzetet megcsalnak, s önző terveiknek feláldoznak; akik egy áldott tartományt, a különben nemes Magyarországot, most gyáva lengyelek játékszerét, egy századra pusztasággá változtatták. Ez a banditasereg a leggyalázatosabb eszközök válogatása fölött soha egy pillanatig sem haboz, csak rabol és gyilkol.”

Ilyen ripők hangon beszél Welden táborszernagy, – Szolnok, Isaszegh, Tápió-Bicske, Vácz hőseiről!

De még ennél is tovább ment a remegő udvar: átrostálta az egész tábornoki-kart. Gróf Nobili, a Windischgrätz táborkari főnöke, gr. Wrbna altábornagy, Rousseau tábornok stb., amint az már az osztrák hadseregnél szokás, rövid uton nyugdijaztatott. Az ekként támadt hézagot friss erőkkel: Wohlgemuth, Susan, Vogel, gr. Hoyos stb. tábornokokkal igyekeztek pótolni.

Az olaszországi hadjáratnak a márcz. 23-án lezajlott custozzai döntő ütközettel egy időre végeszakadt ugyan, de a forrongás az egész Olaszországban oly erős volt, hogy a megszálló csapatokat, az elért vivmányok koczkáztatása nélkül, nem lehetett onnan elvonni. Talán egykét könnyü lovasezredet helyeztek át, a zöm, Radeczky parancsnoksága alatt, továbbra is ott maradt.

Ehelyett itthon néztek ujabb segélycsapatok után. S ami csak nélkülözhető katonája volt az örökös tartományoknak: az mind Magyarország felé indittatott. Galicziában Vogel tábornok szedett össze egy uj hadtestet, Morvaország felől Wohlgemuth altábornagy tört be tiz-tizenkétezer főnyi sereggel.

Az olmützi tanácskozásoknak azonban még egy másik messziható következménye is lőn. Elhatároztatott az orosz támogatás kikönyörgése. S a pétervári udvarral legott ujra megindultak a bizalmas jellegü tárgyalások.

– Csak mielőbb, csak sietve! – mondotta állitólag Zsófia főherczegasszony, aki nyilván attól félt, hogy az áldozatok véréből az egész birodalomban ujólag föléled a forradalmi szellem, s elsöpri az amúgy is inogó trónust.

Ilyen fogvaczogtató ijedelem zavarta fel az olmützi vár titokzatos csöndjét.

Annál nagyobb volt az öröm nálunk. A szabadság nagy Istene, annyi szörnyü megpróbáltatás után, im, végre felénk nyujtotta segitő kezét. Zászlóink a Kárpátoktól az Aldunáig, a Királyhágó bérczeitől a tömösi szorosig mindenütt diadalmasan nyomultak előre.

Perczel Mór, aki, mint tudjuk, márczius 15-én vette át gr. Hadik Gusztávtól a bánsági hadtest vezetését, szintén diadalról-diadalra hág.

A debreczeni ref. főiskola 1848–49-ben.
(Itt ülésezett 1849-ben a magyar országgyülés.)

Mindjárt a legelső lépése győzelem. Theodorovics tábornokot, a reménybeli szerb vajdát, márczius 22-én Szőregnél úgy elveri, hogy az hanyatthomlok menekül Török-Kanizsa felé. Aztán útnak indul, s néhány nap alatt mint a tisztitó zivatar végigsöpör az egész Alvidéken.

Márczius 27-én már Pétervárad falai között van. Itt rendet csinál, az idegenajku gyanus tisztektől megtisztitja a várat, s aztán nyomul tovább: Szent-Tamás felé.

A hatalmas tábor földsánczai mögött ez időszerint, Bosznits vezetése alatt, mintegy ötezer határőr tanyázott.

Perczel ápril 3-án virradatkor érkezik Szent-Tamás alá, s nyomban hozzáfog a támadáshoz. A felkelőhad, támogatva a város lakosságától, roppant makacsul védekezik. Gál László ezredes talán négyszer vagy ötször teszen kisérletet, hogy a sánczokba hatoljon, de sikertelenül. Ekkor Földváry Sándor őrnagy, a hős Földváry Károlynak méltó testvérbátyja, a szegedi önkéntesekkel szuronyszegezve keresztül tör a csatorna hidján, s az ellenség háta mögé kerül. Ezzel az ostrom sorsa el van döntve. Az egész magyar sereg mint az áradat a városba zudul, s rémes utczai harczban, irtóztató öldöklés közepett, egészen kiüzi a bűntanya rejtekéből az ellenséget.

„Borzasztó egy harcz volt ez, – irja egy szemtanu. – Honvédjeink ügy küzdöttek, mint az oroszlánok. A harag, az elkeseredés ült kipirult orczáikon. Nem volt kegyelem, nem volt irgalom. Még a várost is felgyujtották, hogy nyoma se maradjon ennek az átkozott fészeknek, amelynek ostromainál annyi magyar vérzett el. Az egész Szent-Tamás teli volt holttesttel; több mint kétezer rácz feküdt vérbefagyva szanaszét. S csodálatos, hogy ennek ellenében a mi veszteségünk alig rugott kétszázra.”

A hivatalos jelentés, amelyet a „Közlöny” feltünő betükkel a lap élén hozott, imigyen szól:

Szent-Tamás bevéve!

Perczel tábornokunk ápril 3-ikáról a következő jelentést küldte:

Reggel hét órától féltizenegyig tartott erős ágyuzás után Szent-Tamás rohammal vitéz seregem által elfoglaltatott. Négy lobogó, hat ágyu, tömérdek vagyon, fegyver és lőszer jutott birtokunkba. – A támadás és rohanás Kis-Kér és a Verbász felőli sánczokba egyszerre történt. Az ellenség, mely elszánt vitézséggel sok ezernyi mennyiségben utolsó perczig tartá magát, megszámlálhatatlan mennyiségüt veszitett: négy-ötezeren tul lehet az elesettek, vízbefultak vagy halottak száma. Mi is több tisztet és vitézt vesziténk, kik dicsően hulltak el e dicsőséges és eredménydús ostromban.

Isten segítségével már Bács ismét a miénk, s a haza szabadítására a lázadás első fészkének elfoglalása és elrombolása által nevezetes lépés történt.

Földvári, a szegedi szabad csapat őrnagyja és csapatja voltak az elsők, kik a hidfő-sánczot bevették: Ő a csatapiaczon általam a kis érdemjelre érdemesitteték.

Gál ezredes vezeté a verbászi sánczok elleni támadást, hol a 8-ik és 30-ik honvédzászlóalj és a Vasa-gyalogság tüntette ki magát.

Perczel Miklós alezredes vezénylé a hidfősáncz megtámadását, melynek bevétele dönté el Szent-Tamás sorsát. E sáncz bevételénél az oldalas rohamot vezető Bach kapitány vitézségének elvitázhatlan tanuságát adá.

A tüzérség becsületesen megfelelt hivatásának; általában az egész sereg: lovasság, gyalogság egyaránt megtevé kötelességét. Ők tökélétes harczfiak.

Gróf Batthyány Kázmér, a jeles és bátor hazafi megosztá velem e nagy nap fáradalmait és veszélyeit.

Szent-Tamás ápril 3.

Perczel, tábornok.

Leirhatatlan a győzelem hatása. Csapongó jókedvtől visszhangzik az egész tábor. „A lelkesült honvédek, – jegyzi fel egy krónikás, paripástól együtt emelték Perczelt a levegőbe. Nem csoda, hisz ez volt immár a negyedik ostrom Szent-Tamás ellen: Kis-Kér táján az előző rohamoknál elesett magyar vitézek holttesteiből immár egész temető alakult.

Perczel, hogy a dicsőséges nap megörökíttessék, a szent-tamási harangokból emlékérmeket csináltatott.

Negyednap, ápril 7-én már a római sánczok közelében táboroz a diadalmas magyar sereg. Perczel déli 12 órakor Goszpodincze felől ágyutűzzel fog a hatalmas táborhely ostromához. Csaknem négy óra hosszáig tart az ágyuharcz, ekkor aztán minden oldalról elkezdődik az ostrom. Csapataink, honvédszokás szerint, itten is szuronyszegezve nyomulnak előre, s szilaj támadásuk oly erős, hogy a felkelőhad, megtizedelve, hátrálni kénytelen. Mire a lemenő nap búcsúcsókját hinti szét: a római sánczok vérázott ormain is a magyar zászló lobog.

A honvédelmi bizottmány ezt az újabb szép győzedelmet a következő jelentésben adta közhírül:

Perczel

tábornokunk betört a római sánczokon.

Folyó hó 7-én Goszpodinczénél az ellenség több erős redutokkal bővitett római sánczoknál, mintegy 12 ágyuval, s több ezer részint szervián, részint határőrbeli, részint Szent-Tamásról és Turiáról odamenekült rácz fegyveresekkel gátolá seregünk előhaladását, – mindamellett déli 12 órától 4-ig tartott kemény tüzelés után végre rohammal sikerült a sánczokon áttörni, mire az ellenség hanyatthomlok megfutamlott. És igy a hires római sánczok is elfoglaltatván, egyuttal 8 ágyu (ezek közt egyik 18 fontos) birtokunkba jutván, a fanatizált csajkároknak meghóditása is pár nap alatt remélhető.

Ez alkalommal különösen a szegedi hős zászlóalj, a derék Földvári őrnagy vezérlete alatt, tüntette ki magát; dicsérettel emlittetik a 3-ik számu huszárezredbeliek egyik csapata is.

Veszteségünk 4 halott s mintegy 10 sebesült; az ellenség részéről néhány százan estek el, s egy császári tiszt fogolylyá tétetett.

Kelt Debreczenben, ápril 10. 1849.

A honvédelmi bizottmány.

Tehát végre annyi küzdelem után ez a fenyegető táborhely: is szétszóratott.

Rajasich érsek rémülete oly nagy, hogy Knižaninhoz fordul újabb segedelemért; sőt kibékül gyülölt vetélytársával: Sztratimirovicscsal is.

Sztratimirovics összeszedi a szertebolyongó felkelőket, s Titel sánczai közé huzódik. Perczel néhány napig pihen, s aztán utána siet. Ápril 12-én a szomszédos Kova-Szent-Iván mellett száll táborba. Terve az, hogy másnap, ha csak lehetséges, a lázadókat ez utolsó buvóhelyükből kipörköli.

Hanem Sztratimirovics fürgébb. A zivataros éj leple alatt nyolczezer főnyi hadával Szent-Iván alá lopózik, s gyanútlan táborunkra tör. A fölriadó magyar sereg kemény harcz után visszaveri ugyan a felkelőket, de tervezett támadásunk ezúttal elmarad. Seregünk fáradt volt és gyönge. Perczel tehát, csapatainak a megerősitése czéljából, ápril 14-én Ujvidékre vonul.

Eközben, mintha ragyogó tűznapokat bocsájtanának fel, a Királyhágón tulról is egyik diadalmi hír a másikat éri. Márczius 11-én Bem Nagy-Szeben birtokába jut, márczius 19-én Brassó hódol meg előtte, márcz. 27-én az orosz segélyhadakat űzi ki a vadregényes országrész területéről.

Aztán itt is, amott is a sok apróbb győzelem. Csutak Kálmán zarándi hadparancsnok maroknyi csapatjával ápril 2-án Lunkoj mellett, másnap ápril 3-án pedig Mihályfalva vidékén szórja szét az oláh felkelők nyolcz-tizezernyi hadát. A felvidéki védsereg pedig, Egressy Gábor és Beniczky Lajos vezetése alatt, ápril 8-án Eperjest tisztítja a Hurbanista-bandáktól.

A körülzárolt aradi várban Berger helyzete egyre kétségbeejtőbb, Temesvár ostromára pedig immár útban van Bem tábornok.

Egyszóval, mindenütt dicsőség jár csapataink nyomán, s a harczoló nemzet mind közelebb van ahhoz az óhajtva várt időponthoz, amikor hősies kitartásának jól megérdemlett jutalmát élvezheti.

A kápráztató siker mámorossá teszi a nemzetet. Azt hivé, itt a szerencsés időpont, amikor végrevalahára leszámolhat, még pediglen érdeme szerint, az udvari önkénynyel, amely három század óta, hol kéz alatt, hol nyiltan annyiszor tört szabadságunk ellen. Kossuth honszerető lelkében merész terv fogamzik meg: a Habsburg-Lotharingeni ház trónfosztása.

E nagyfontosságu tárgyban már előzőleg, ápril 7-én a gödöllői főhadiszálláson volt egy bizalmas jellegü értekezlet, amelyen a tábornokok közül: Görgei, Damjanich, Klapka, Aulich és Gáspár András vett részt. S Görgei kivételével, aki Klapka szerint, hallgatva félreállt, valamennyien helyeselték a Kossuth tervét. Az értekezlet előtt Kossuth még külön is beszélt Görgeivel. A beszélgetés négyszemközt folyt le, s ha Görgeinek hihetünk, a következő módon:

Magyar czimer a trónfosztás után.

– Itt az ideje, – mondta Kossuth, – hogy a márcz. 4-iki octroyált alkotmányiratra válaszoljunk. A nemzet türelme ki van merülve; s a nemzetnek, ha egyébiránt a szabadságra magát méltónak akarja mutatni, nemcsak tűrnie nem szabad azon iratban róla kimondott feltevést, hanem visszatorlással is kell élnie. Európa népei a magyar nemzet értékét azon válasz szerint fogják megítélni, melyet azon alkotmányiratra adand. A rokonszenvek ezen itélettől fognak függni. Angol-, Franczia-, Olasz-, Törökország, sőt maga Németország, s Ausztriának saját örökös tartományai is csak arra várnak, hogy Magyarország magát független államnak nyilatkoztassa, hogy neki tényleg annál bőségesebb segélyt nyujtsanak, mennél fukarabbak voltak vele eddigelé. A leigázott lengyel testvérnemzet azonnal követni fogja a magyarok példáját, s ezekkel egyesülve, az osztráktól s orosztól oly mélyen sértett törökben egy hatalmas daczszövetségest találand. Magyarország szabadságával bukik meg Európa szabadsága; Magyarország győzedelmét épen annyi győzedelmes felkelések követendik a gyűlölt kényuralom ellen, mint a mennyi megigázott népe van Európának. Győzedelmünk bizonyos, de mi sokkal többet tehetünk, mint csupán magunkért; nekünk mindazok szabadságáért kell harczolnunk és győznünk, kik nekünk a győzedelmet kivánják. De szükség, hogy szavunk a cselekvést, győzelmi kiáltásunk a bizonyos győzedelmet megelőzze, s ennek közelségét minden legigázott népeknek hirdesse, hogy ezek ébren és készen legyenek, hogy a szabadító pillanatot elfásulva ne aludják el, s közös ellenségeinknek ne engedjenek ismét időt magokat összeszedniök és egyesülniök. Hallgatnunk nem szabad, miután amaz alkotmányirat lételünket is tagadja. Hallgatásunk fél elismerése lenne azon iratnak, s gyümölcseitől minden győzedelmeinket megfosztaná. Nyilatkoznunk kell tehát! Egy nyilatkozat, a minőt én kivánok, emelné a nemzet önérzetét; azon még mindig határozatlanul ingadozó pártok mögött az országgyűlésen s azonkívül egyszer re elrontaná a hidat; a pártérdekeket a legfontosabb közczél előtt háttérbe szorítaná, s igy gyorsítaná és megkönnyítené a bizonyos győzedelmet.

Kossuth az ország kormányzójául választatik 1849. ápril 14-én.
(Egykoru vázlat után.)

– Ezt én nem tudom felfogni; – válaszolta állítólag Görgei, nem a szó fogja megmenteni Magyarországot: azt egyedül a tett teheti. És e tett végrehajtására Magyarországon kivül egy kar sem fog emelkedni; de emelkedni fognak hadseregek annak meggátlására. És tegyük, hogy Magyarország elég erős volna egyedül is pillanatnyilag elszakadni Ausztriától: nem lesz-e mégis gyönge magát független államként fentartani oly szomszédságban, melyben már hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzeténél fogva a Porta létele is puszta kegyelemmé sülyedt? Most ismételve megvertük az ellenséget, az igaz; de azt csak a legvégső erőfeszítéssel tehettük. Azon öntudat tett erre bennünket képesekké, hogy igaz ügyért küzdünk. Az Ausztriától való elszakadás nem lenne többé igaz ügy; a harcz ezért nem lenne többé törvényes; ez nem önvédelem, hanem megtámadása lenne az egész osztrák monarchia fennállásának. S míg ezáltal az ősrégi érdekek és rokonszenvek milliárdjait halálosan megsértenők; míg ezáltal hazánkon kivül egy, semmi körülmények által nem követelt államfelforgatás boldogtalan következményeit felidéznők; míg ezáltal régi katonáinkat, haderőnk magvát hitszegővé tennők, erkölcsileg megrendítenők: minden jövő nap gyengébbeknek találna bennünket, mialatt ellenségünk minden szomszéd államban természetes szövetségest nyerne ellenünk, az európai egyensúly háborgatói ellen. Nekünk nem szabad, – ugy mondják, – az oktroyált államiratot hallgatással mellőznünk. Megengedem! De hallgatással mellőztük-e azt, föltéve, mit eddig tettünk? Adhatnánk-e arra helyesebb választ, mint eddig tettük? Én azt nem tudom, mit használhat Európa népeinek; de az világos előttem, hogy Magyarország népeinek a legkisebb győzedelem a harcztéren több hasznot s becsületet ad, mint a legelbizakodottabb nyilatkozat. És ismétlem az V. Ferdinánd törvényes királyért s az általa szentesített alkotmányért nyert csaták legjobb válaszai Magyarországnak a bécsi miniszterek ábrándjaira …

– Kossuth arczán, ismét csak Görgei szerint, kétkedő mosoly röppent át.

– Hiszi-e, hogy régi katonáink gondoltak valaha komolyan V-ik Ferdinándra és az 1848-iki alkotmányra?

– Hát mire gondolhattak volna? – felelte Görgei. – Midőn a főváros elhagyása után az én váczi nyilatkozatom volt az egyetlen eszköz, hogy őket, kik el valának tökélve önként átmenni az ellenség táborába, megtartsam Magyarországnak, mely eddigi előnyeit leginkább nekik köszönheti. És mi volt tulajdonképi értelme azon tüntetésnek, melyet hadtestem Dembinszky ellen az én hozzájárulásom nélkül csinált, mint azon aggodalom kifejezése, hogy bennem oly parancsnokot vesztenek el, ki tiszteletben tartja az ő esküjöket zászlóikhoz? Én e hadakkal minden bajt és örömet megosztottam. És ismerem érzelmeiket: Én, ha V. Ferdinánd király most ellőttünk állna: én őt minden tétova nélkül meghivnám, kövessen engem védetlenül a táborba, hogy annak hódolatát fogadja, mert meg vagyok győződve, senki sincs ott, ki azt tőle megtagadná.

„Erre, – ugymond Görgei, – megszakadt beszélgetésünk, s Kossuth többé egyetlen szóval sem emlité előttem a függetlenségi nyilatkozatot.”

Ezzel szemben Kossuth „Irataim az emigráczióból” czimű munkájában igy nyilatkozik:

„… 1849 márcziusban a török-szent-miklósi főhadiszálláson történt, hogy Ferencz József császár 4-iki manifesztuma, mely által Magyarország állami létét eltörültnek nyilatkoztatta, a sereghez megérkezett. Vetter fővezér, Damjanich és Klapka hadtestvezérek voltak az elsők, kik a manifesztummal kezökben Kossuthhoz azon nyilatkozattal léptek be, hogy ezen merénylet után a Habsburg-házzal alkudni gyalázat volna, s most már többé a harcz positiv végczélja iránti nyilatkozatot a nemzetnek halasztania nem szabad. Néhány nappal később a hadsereg Tisza-Füredre menvén, Kossuth a hadmunkálatok irányának megállapitása előtt Klapka jelenlétében Görgeit egyenesen fölszólitotta, hogy egyetért-e a többi vezérek emlitett nyilatkozatával? … Mire Görgei egyetértését tartózkodás nélkül kijelentette azon hozzátétellel, hogy az alkut Ferencz Józseffel ő is lehetetlenségnek nyilatkoztatja, de a resignáltatott V. Ferdinándot az 1848-iki törvények alapján királynak elfogadni nem ellenezné. Gödöllőn történt, hogy Kossuth Görgeit kapaczitálván arról, miként a leléptetett V. Ferdinánd visszaállitására bárminemü kisérlet … immár teljesen lehetetlenné vált: Kossuth Görgeinek világos megegyezésével tért vissza a végett Debreczenbe, hogy a füredi megállapodáshoz képest a függetlenségi nyilatkozatot inditványozza.”

Klapka György pedig, aki a gödöllői értekezletnek szintén hatékony részese volt, egy felmerült vita alkalmából 1881-ben a „Pester Correspondenz” útján ezeket mondja:

Magyar czimer a trónfosztás után.

… „Czibakházán értesitett bennünket Kossuth a márczius 4-iki octroyált alkotmányról, mely a magyar közjog és a magyar alkotmány megsemmisitésével az összmonarchiában életbe volt léptetendő. Kossuth ez alkalommal megérintette azon kérdést is, vajjon nem volna-e helyén, ezen, Magyarország megsemmisitését proklamáló manifesztum ellen a magyar országgyűlés részéről megfelelő ellennyilatkozattal fellépni. Magától értetődik, hogy ama hangulatnál fogva, melyet bennünk a bécsi márcziusi törvények keltettek, mi mindnyájan az ellennyilatkozat kibocsájtása mellett voltunk, keveset törődve annak módozataival. Az ápril 6-ika után való napon Kossuth is beállitott Görgeinek gödöllői főhadiszállására. Kossuth reggel érkezett Gödöllőre, a mikor én hadtestemmel még Isaszeghről Kerepes felé nyomultam. Kossuthnak tehát még az én megérkezésem előtt volt egy találkozása Görgeivel, amelynek eredményéről azonban sem az egyik, sem a másik nem értesitett. Néhány óra mulva a hadtestparancsnokok valamennyien összegyültünk a kastélynak egyik termében, hogy Kossuthtal és Görgeivel a további műveletek tervét megbeszéljük. Ezen értekezlet után Kossuth előttünk ugyanoly értelemben nyilatkozott, mint Czibakházán. Görgei hallgatva félreállott, mi többiek nem elleneztük Kossuth nézetét, mert én magam részéről legalább egy függetlenségi nyilatkozat kibocsájtásában semmi olyas veszélyt az országra nem láttam, amely bennünket amugy is ne fenyegetett volna. És ha Görgei emlékirataiban azt állitja, hogy Kossuthnak ezen nézetei ellen határozottan óvást emelt: úgy ez csak azon első beszélgetésük alkalmával történhetett, amelynél rajtok kivül más nem volt. Csakhogy akkor nem értem, miért nem nyilatkozott Görgei ugyanily nyiltsággal és határozottsággal a mi jelenlétünkben is Kossuthnak a szándéka ellen”…

Kossuth, amint az e három nyilatkozat összevetéséből látszik, nyilván azzal a tudattal távozott el a gödöllői főhadiszállásról, hogy a tábornoki karnak nincs komoly kifogása a merész terv ellen. Ápril 12-én már Debreczenben volt, s még aznap a képviselőház vezető embereivel beszélte meg a dolgot. A következő napon – ápril 13-án, – pedig, hogy az inditvány egyhangu elfogadása biztosittassék, a törvényhozó testület tagjait hivta össze zárt ülésre.

Az inditvány érdembeli része közhelyesléssel találkozott, csak az időszerűség fölött indult élénkebb vita. A békepárt a halasztás mellett kardoskodék. Azt mondta, hogy ügyünk még nem áll elég biztos alapon, kár volna a mentő-hidat fölégetni. Várjunk tehát még; várjunk legalább addig, mig a főváros ismét birtokunkba kerül, s az országgyűlés visszatérhet székhelyére. Itt aztán szavunk annál nyomatékosabb leend.

Az aggodalmaskodó békepártiaknak Kossuth válaszolt, mérsékelten, tárgyilagossággal.

– Ellenkezőleg, – ugymond, – én épp most látom e fontos lépésre a legalkalmasabbnak az időt, midőn a határozat egyedül a nemzettől függ. Jöhet idő, mikor majd az uralkodók, vagy a népek Európa státusainak sorsa felett határozni összeülvén, hazánkról, ha azt még nem találják független állapotban, nem a mi érdekeink és óhajtásunk szerint határozhatnak. Holott a függetlenség kimondatván és Isten segedelmével ki is vivatván, azt a diplomáczia, mely minden befejezett tény iránt tartózkodással szokott viseltetni, másithatlan dolognak fogja tekinteni. De mint független nemzet Anglia és Francziaország rokonszenvére is inkább számithatunk. Mert, hogy a külföld irányunkban eddig is oly közönyös volt: főoka abban rejlik, mivel bennünket eddigelé csak osztrák alattvalóknak tekintettek.

Kossuth érvelése hatott. Az értekezlet kimondá, hogy Magyarország függetlensége, s ezzel kapcsolatosan a trónfosztás a következő nap nyilvános ülésen is proklamáltassék.

A zártülés lefolyásának eredménye villámgyorsan röppent szét a nagy alföldi városban s mindenfelé lázas, mohó érdeklődéssel fogadtatott.

Másnap, ápril 14-én, – szombat volt, – már jókor reggel óriási tömeg gyülemlik össze a ref. főiskola előtt, ahol a képviselőház üléseit szokta tartani.

Mindenki szemtanuja akar lenni a nagyfontosságu eseménynek. De az ülésterem kicsiny, a karzatokra kevés ember fér el. A tolongó nép nyugtalankodni kezd.

– Ez nem járja! Bocsássanak be mindenkit! – kiáltják innen is, onnan is.

– De ha nincs hely! – szól közbe valaki.

– Akkor tartsák meg a gyülést a piaczon! – vág vissza egy másik.

– Nem ott, de a nagytemplomban! – menydörgi vastag, erős hangján egy őszbecsavarodó polgárember.

A gondolat tetszetős.

– Igen, igen, a nagytemplomban! – zúgja most már az egész tömeg.

A növekvő zajra Besze kiséretében kijön Drágoss János belényesi képviselő, s csillapitani igyekszik a forrongó sokaságot.

– Legyenek nyugodtan barátaim, – majd azon leszünk, hogy az ülés, óhajtásukhoz képest, a nagytemplomban tartassék meg.

A zaj elcsitul, s a közönség legnagyobb része, hogy helyet biztositson magának, a templom felé siet.

Mire a két képviselő visszatér, a tanácskozás már megkezdődött. Almássy Pál ül az elnöki emelvényen, mellette jobbról-balról a két jegyző: Irányi Dániel és Szacsvay Imre foglal helyet.

A mult ülés jegyzőkönyvének hitelesitése után fölemelkedik Drágoss János s igy szól:

– Képviselők! A mai nap sokkal fontosabb, hogysem annak jelentőségét kiemelni szükséges lenne. S épp ezért a mai ünnepélyes, nagyszerü ülést, ilyen kiskörben, a hol csak kevesen férnek el, nem tarthatjuk meg. A dolog jelentősége tehát azt követeli, hogy a képviselőház a tárgyhoz méltó komolysággal intézkedjék, hogy az ülés, a teremnek szűk volta miatt, ne itt legyen. S miután a nép nagyrésze a ref. templomba ment, kivánom határozatilag kimondatni, hogy a mai ülés ott tartassék meg.

– Ha a képviselőház kivánja, átmehetünk, – válaszol az elnök.

– Maradjunk! – kiáltja a békepárt padjairól egy-két hang.

– Menjünk át! Menjünk át! – követeli a többség.

Az elnök csönget, s aztán csillapitólag közbevág:

– A mai ülés tárgyát ugyis a kormányelnök fogja előadni; a mint látom, még nincs itt, tehát várjuk be.

E közben belép Kossuth. Fekete diszruha simul termetéhez, oldalán aczélkard. Perczekig tartó harsány éljenzés fogadja.

Az éljenzaj lecsillapodásával Besze János, Esztergomváros képviselője kér szót.

– Képviselők! A ref. nagytemplomban több ezer ember van. A mit a mai ülésen mondani fogunk, ájtatos érzelemmel sóvárogja hallani a nép, amelynek képviselői vagyunk. Ami ma itt történik: kivánatos, hogy szájról-szájra hangozzék az országban; itt alig vagyunk egypár százan, odaát pedig a nagytemplomban sok ezeren várakoznak. Drágoss képviselőtársam indítványához csatlakozva, fölszólítom tehát a Házat, menjünk át és hirdessük a valót ezerek és ezerek előtt.

– Helyes! Menjünk át! – hangzik most már minden oldalról.

Maga Kossuth is helyeslőleg bólint fejével.

Ehhez képest az elnök kimondja a határozatot.

– A Ház kivánsága következtében, – ugymond, – a mai ülést a református nagytemplomba teszem át.

Erre fölkerekedik az egész Ház, s komor ünnepélyességgel a piacztéren levő ref. nagytemplomba vonul. Legelől megyen az elnök; utána Kossuth a honvédelmi bizottmánynyal, aztán a képviselők csoportja.

A tágas templom minden zuga már ekkor zsufolásig tömve volt. A képviselőház tagjai csak nagy nehezen tudnak beférkőzni, alig jut egy-kettőnek ülőhely.

Az elnök az Ur asztalánál helyezkedik el. Leteszi irománytáskáját, aztán int a terembiztosoknak:

– A Ház tisztviselőit fölszólítom, hogy az első padokat ürítsék ki a képviselő urak számára. Míg ez meg nem történik, az ülést nem fogom megtartani.

A közönség az első fölszólításra engedelmeskedik, s szép csöndesen hátrább vonul. Körülbelül egy félóráig tart a rendezkedés. Mikor minden képviselő helyhez jut, megszólal az elnök:

– És most az ülést megnyitván, felszólítom a hallgatóságot, hogy a tárgy komolyságához képest, mely a kormányzó elnök úr által indítványoztatni fog, illő és kellő csendben lenni sziveskedjék, aminek megtartására, mint kellend, bizonyosan intézkedni fogok.

Ezután pillanatnyi szünet után Kossuth felé fordul:

– Most kérem a kormányelnök urat, méltóztassék előadni indítványát.

Kossuth föláll. A templomban halk mozgás támad. Minden tekintet feléje irányul.

Kossuth maga is elfogultnak látszik. Eleintén gyönge, fátyolozott hangon beszél, azt mondja, a melle fáj. Elsorolja a legujabb hadieseményeket, fényes diadalainkat.

A Bethlen-kard.
(Viselte Kossuth 1849-ben a kormányzói-eskü letételénél.)

A szónoklat hevében hangja azonban mindinkább emelkedik. Halovány arczára kiül a pir, szemeiben láng gyúl ki. És érczes hangjának csengésével, szemeinek delejes tekintetével, mintha megvarázsolná az egész gyülekezetet. Éberen, lelkesedve figyelnek a korszakalkotó beszédre; mely történetünknek egyik legnevezetesebb eseményét van hivatva előkésziteni.

… És én nemcsak a hitnek szent hitével, – igy szólt aztán – hanem az észnek meggyőződésével mondom: elérkezett a percz, midőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie; elérkezett a percz, midőn Magyarországnak, s különösen a nemzet képviselőinek kötelessége isten, a világ, Európa és a nép előtt kimondani, hogy szabadok, függetlenek akarunk lenni.

Itt tör ki az első vihar: a lelkesedés vihara.

– Függetlenek akarunk lenni! – zugják minden oldalról; előbb a képviselők, majd a közönség.

És megindult a taps, az éljenzés, mely tovább tartott egynegyed óránál.

Uraim! Ha visszaemlékezem azokra, – folytatá Kossuth a csönd helyreálltával, – a mik éppen most egy esztendeje történtek és a mik közt az isteni gondviselésnek kiszámíthatlan rendelete szerint én magam is az események által a szerénység porából, melyet örömest vallottam magaménak, kiemelve némi tevékeny részt vevék; ha visszaemlékezem azon hűségre, melylyel az idők viszontagságai alatt iparkodtam az ausztriai háznak trónusát megtartani segíteni; s ha végig tekintem az árulást, a hitszegést; ha végig nézem azon hálátlanságot, melylyel ezen indulat, mely indulata keblemnek közös volt a nemzet összességével, az ausztriai ház által viszonoztatott: talán mentve volnék isten és emberek előtt, ha személyes bosszuval s a szenvedélyek némileg felingerült hangjával mondanám azt, hogy velem rendelkezhetik isten akármiként az életben, bocsáthat reám szenvedést, bocsáthatja reám a vérpadot, bocsáthatja reám a bürök-poharat, vagy a számüzetést, de egyet nem bocsáthat reám soha, – azt: hogy én valaha az ausztriai háznak alattvalója legyek …

Ezután az udvari reakczió cselszövényeire térvén át, igy folytatja:

Hanem uraim! Én mint egyike a nemzet azon képviselőinek, kiket a nép bizalma e nehéz időkben meghivott arra, hogy Magyarországot először megmentsék, azután ujra teremtsék, s tegyék jövendőjét szabaddá, nagygyá, dicsővé, – én, mint a nemzet képviselője, a személyes ingerültség, a személyes indulat és szenvedély minden nagy kérdéseinek megitélésénél számüzni kötelesnek vallom magamat; azért mindezt mellőzve, higgadtan, szárazon, nem akarva szólni az indulatokhoz, veszem fel röviden az eseményeket, mint előttünk állanak.

Az 1848-iki törvények, erős meggyőződésem szerint Magyarországon nem revolutió szüleménye. Az 1848-iki törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolutiót; nem voltak azok semmi egyéb, mint biztositása azon jogoknak, melyek papiroson, s ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volna, a királyok esküjében és a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk valának isten és a világ előtt.

Törvényeinkben ki volt mondva, hogy Magyarország szabad s független és semmi más nemzetnek alávetve nincs. Még az is, hogy a király távollétében a királyi hatalom nagy részének gyakorlata a nádorra, mint helytartóra bizatott az uj törvények által, még ez sem uj, s nem ismeretlen szerzemény történetünkben; mert a nádor ezer év óta mindig a királyok helytartója volt. S más változás nem történt a dologban, mint csupán az, hogy a mely szabadságot, függetlenséget és önállást ennek előtte a kormányszékek, s különösen a magyar királyi úgynevezett helytartótanács törvény szerint fentartani köteles lett volna, ezen törvényeknek fenntartása és biztositása miniszterekre, nem pedig egy collegialis tanácsra bizatott. Ez volt az egész változás, aminő változásokat azok, kik a magyar historiát ismerik, többeket fognak föltalálni, mert hiszen maga a helytartótanács is nem oly régi institucio, a mult században hozatott be csak. Hanem azon magában csekély változás, hogy az igazgatóságok helyett igazgatók, s a tanácsnokok gyülése helyett miniszterek állittattak, az országra nézve mégis egy nagy szerzemény volt; az a szerzemény tudniillik, mely által egyes emberek felelőssége alá vannak helyezve a törvények és a nemzetnek azon jogai, melyeket a collegiumok, a collegialis administratiok nem őriztek meg; mert testület magában véve személyes felelősséggel a gyakorlatban nem bir. Hanem épen az, hogy a miniszteriális kormányzat által a nemzet jogai, – melyekhez tartozott, hogy a népnek pénzével és vérével az ausztriai ház s bécsi tanácsnokai kényök-kedvökre ne rendelkezhessenek – mondom, éppen ezen miniszteri felelősség, mely azon jogokat biztositandó vala, azt ragadta ki az ausztriai hatalom kezéből, mit mindeneknél nagyobbra becsült, tudniillik: az önkényes uralkodás lehetőségét az országon, s a hatalmat, hogy a magyar nép vérével és pénzével nem saját hazánk javára és megmentésére, hanem a maga czéljaira kényekedve szerint rendelkezhessék. S e szándékát valósitotta is háromszáz éven át. Mert ha látjuk, hogy az isten a jóllétnek, a boldogságnak minő elemeit adta e földnek; ha látjuk, mennyi erő, egészséges, ifju erő van e népben s végignézünk az országon: keserves fájdalommal kell elmerülni az embereknek a mult előtt, mily borzasztó végzet volt az, hogy a boldogság annyi elemeivel e jobb sorsra érdemes népnek oly szegénynek, oly nyomorultnak kellett lennie, mert vérének az önkény támogatására, idegen nemzetek rabigába füzése végett kellett omlania, s keserves, véres verejtékének az ausztriai udvar végtelen, s a népek szabadságával ellenkező szükségeinek fedezésére kellett fordittatnia. Azt pedig nem lehetett megengedni, hogy kifejlődjék nálunk az erő és a vagyonosság, mert féltek, hogy ha majd vagyonosabbak leszünk, nem fogunk akarni szolgák lenni.

Ez az 1848-iki törvényeknek nem mondom históriája, hanem a belső lényege. Ezen törvényekre esküdött meg a király: V. Ferdinánd. De alig mondotta ki azt, hogy „megtartom és mások által megtartatom”: már kinevezett Horvátországba egy bánt, a még akkor egészen meg sem alakitott miniszterium befolyása nélkül, azon megbizással: kezdjen Horvátországban lázadást, pártütést a magyar nemzet ellen.

S csakhamar elkövetkezett a ráczok fellázadása, amely annyi borzasztóságokkal volt összekötve, minőket alig ismer az ujabb korban a história. S a király, s az ő házának tagjai, az egyik nyilatkozványt a másik után küldötték, hogy ekként és akként rosszalják a pártütést, hogy parancsolják: térjenek vissza a törvény és a magyar miniszterium iránt engedelmességre. És mig nekünk, jó bolondoknak, kik a miniszteriumban valánk akkoron, e port szemünkbe szórták, mig mi lehetetlennek hittük az árulás azon nemét, hogy midőn egy király s annak családja kárhoztat valamit és bűnnek mond, azt a bűnt tettekben minden hatalmával gyámolitsa: addig azon pártütőknek küldöttek fegyvert, biztatták csókokkal, küldöttek pénzt, küldöttek ausztriai tiszteket, szóval mindent a magyar nemzet elleni háborúnak folytatására, miszerint a nemzet ereje önmaga keblében szerteszaggatva leendvén, ő aztán a maga császári seregével, mint a gyönge bárányra lecsapó sas, egyszerre semmivé tehesse a nemzetet!

És e képmutatás annyira ment, hogy önöket magokat, uraim, tisztelt képviselők, a király a végett hivta össze, hogy teremtsenek katonai erőt s pénzerőt a kormánynak a végett, hogy azon lázadást és pártütést, melyet ő s királyi családja a leghatározottabban kárhoztatott, minél előbb legyőzzék, s Magyarországban a békét és a királyi esküvel szentesitett törvények tekintélyét helyreállitsák. De mig minket együvé összehivtak, csak azt lesték, hogy érkezzék meg az idő, midőn Jellasich biztosan betörhet az országba; s nyomban a császári oltalom nyilt paizsa alá vette őt az ausztriai ház. A pártütő kedves emberré vált, sőt annak, kit honárulónak bélyegzett egynéhány nappal előbb, kezébe akarta letenni a Magyarország feletti hatalmat, s a magyar polgárok élete és vagyona feletti önkényes zsarnokoskodhatást. Mert azt gondolá, hogy ha mi a ráczokkal nem tudunk elkészülni Szent-Tamásnál, az ott fenforgott árulások miatt: a betört Jellasichcsal annál kevésbé fogunk megmérközhetni. Mert nekünk minden kisérteteken keresztül kellett mennünk, s igy keresztül mentünk saját hazánkfiai árulásának kisértésein is; s maga azon vezér, kit a Drávához küldénk, hogy őrizze a magyar határt, már akkor czimborált az ellenséggel, valamint most nyiltan küzd ellenünk, ha ugyan valahol meg nem lövetett.

Bizott tehát az ausztriai hitszegés abban, hogy a magyar seregek romjai, melyek az országban imitt-amott tengődtek volt, az ármádiaegységének eszméjét magasabbra becsülendik, mint a hazaszeretetet, s nem fognak a sárga-fekete zászló ellen küzdeni, mely alatt küzdöttek sokáig; s ha személyes bátorság és vitézség a dicső tettek sorába tartoznak, küzdöttek dicsőségesen; de, fájdalom, küzdöttek gyakran a szabadság ellen!

Azonban e számitásban megcsalatkozott az ausztriai ház. A készületlen nép tömegestől állott fel, s 10–12 ezerével fogta el a fegyveres ellenséget; s mig Jellasich csaknem Buda alá vonult, már a sukorói partokon annyi ereje volt a magyarnak, hogy ezen erő által az ellenség megveretve, fegyverszünetet volt kénytelen koldulni, amit nagylelküen megadánk neki, s amit ő hitszegően megtört, s minden fegyverszünetnek azon feltétele ellenére, miszerint mind a két sereg előbbi positiójában szokott maradni, ugynevezett Flankenbewegung-gal kiszökött Bécs felé. Seregeink utána mentek. S bár sebesebben nyomultak volna utána! Ausztriában nem csak le nem fegyvereztetett Jellasich, sőt inkább seregei Bécs szabadságának leigázására felhasználtatván, levetették nyiltan az álarczot, s maga a császári fővezér császári seregekkel jött Magyarországba, azon pártütést nem csak védeni és oltalmazni, melyet maga a császári ház szítogatott, hanem Magyarország leigázását be is végezni.

S megindította seregeit minden szomszéd ausztriai tartományokból, s fellázasztott minden szenvedélyt, szabadságot, embertelenséget, mi csak az országban föltalálható vala. S miután annyi erő ellenében, akkor még készületlenek levén, a fővárost megtartani nem tudtuk: hatalmában elbizakodván végre annyira ment, hogy Magyarország nemzeti lételét eltörültnek, s a magyar nemzetet a nemzetek sorából kitörültnek nyilatkoztatta ki márczius 6-ki manifestumában.

De mielőtt ezt tette volna, egy oly bűnt is követett el, minél nagyobbat sehol a népek nem ismernek, azt tudniillik, hogy saját ügye mellett, saját alattvalói ellen, egy idegen hatalomnak: az orosznak fegyveres segítségét használta fel a nép legyilkolására. S midőn a magyar nemzetnek státuséletét eltörültnek mondotta ki, egyszersmind hazánk területi épségét is eldarabolta, Erdélyt, mely tőlünk sokáig elszakadva volt, de végre istennek hála, a két nemzet közös egyetértésével és a királynak hozzájárulásával visszacsatoltatott, a magyarnak keblétől elszakította; sőt Erdélyben is a szász földet közvetlen az ausztriai birodalomnak kiegészítő részévé nyilatkoztatta. A magyar koronától Horvátországot és Szlavóniát elszakította; s Magyarországban rácz vajdaságot alakítván, Magyarországtól külön testté változtatta.

Ezek szárazon a tények s merényletek, melyek ellenünk elkövettettek. Már most kérdem én, lehető-e az, hogy valaha legkisebb pietással viseltessék a nép egy olyan uralkodóház iránt, mely a multaknak sok bűnei után legközelebb ellenünk mindezeket elkövette? … Én azt lehetetlennek tartom …

S azon véleményben vagyok, hogy ha valaha ezen Ház Magyarország fölött uralkodnék: nem találkozhatnék biró az országban, ki a gyilkost, a rablót, a tolvajt, a gyujtogatót büntetni merje, midőn a trónuson ül a rabló, gyujtogató, gyilkos és a tolvaj …

– Igaz! Ugy van! – tör ki az elkeseredés nem egy szivből.

A kápolnai honvédemlék.

Az ausztriai háznak Magyarország trónusán ülése nemcsak a jobb érzésnek, de az erkölcsiségnek széttiprása volna az ember kebelében. S szét kellene bomlani a morál minden kötelékének, mely a státusban az országot összetartja, s Magyarországnak rablók és hazaárulók országává kellene változni.

Ennek kitenni egy országot nem szabad, ennek kitenni a nemzetet a legnagyobb bűn volna, mely nemcsak határos az öngyilkolással, hanem mondhatni: öngyilkolás! És kérdem én, ha oly méltányosak és mérsékeltek valánk, hogy nem léptünk ki a forradalmi térre, hanem védelmeztük magunkat az igazságtalan megtámadás ellen, s védelmünknél közbejön minden a mi egy nemzet ellen bűn lehet, magának a nemzetnek az élők sorábóli kitörlés merénylete is; – kérdem én, ha ezeknek ellenében a nép erejének érzetére felébredett: nem tartozunk-e mi a magyar szabadságharczban elhunyt testvéreink szent emléke iránt azon tartozással, hogy a miért ők elvérzettek: annak jutalmát vegyük el a nemzet számára?! … – Kérdem én, nem tartozunk-e mi nemzeti képviselők a nép iránt azon kötelességgel, hogy a nép, mely a kormány s az országgyülés parancsára nemcsak örömest adja fiait a szabadságban elvérzeni, nemcsak örömest viseli a hadjáratnak minden terheit, hanem egyszersmind készséggel és örömmel teszi ezt; – nem kötelességünk-e nekünk megtenni azon lépéseket, melyek magukban foglalják a biztosítást, hogy valamint az érettünk vérző vitéz hadsereg, ugy az annyi áldozatokat hozott nép el fogja venni méltó gyümölcsét áldozatainak, s hogy a harcznak vége nem alku leszen egyesek javának vagy dicsvágyának számára, hanem győzelem, a szabadság győzelme a nép és nemzet számára?! …

Uraim! A magyar nemzetet a mérsékelt és óvatos nemzetek sorába fogja iktatni e napokra nézve a história; mert mi mindekkoráig nem mondottuk ki a szót, mely szónak kimondásával más nemzetek szabadságharczaikat kezdették s akaratukat nyilvánitották, hogy többé rabszolgák lenni nem akarnak.

De én azt gondolom, hogy ennek ideje már elérkezett. A népnek határozottsága, seregeink győzelme és előhaladása és a hazafiui s becsületbeli kötelességnek érzete azt sugaltatja velem, hogy itt van az idő, midőn ki kell mondanunk, hogy az ausztriai ház által köztünk és közötte fenállott kapocsnak elszakitását a nemzet a maga népfenségi akaratával szentesiti. S hogy a magyar nemzet föllép az európai státuscsaládok sorába, mint önálló, független hatalom, mely meg tudta magát tartani a legnagyobb vészek közt, s elég erőt tudott kifejteni, hogy előtte fussanak az annyira elhiresztelt császári seregek, s megmutatta, hogy a szabadságra méltó, a szabadságra elég erős.

Most Magyarországnak ki kell mondani, hogy akarata is van ezen erejét utolsó csöpp vérig a szabadságra, melyre méltó, felhasználni. Egyszersmind uraim, ki kell ezt mondanunk azért is, hogy az európai státus-család, melytől magunkat elszakitottnak semmi esetben sem tekinthetjük, tudja meg: hányadán érez, mikép gondolkozik és mit akar a magyar.

Azért ki kell mondani, hogy az ausztriai ház árulása, hitszegése s a magyar nemzet elleni fegyverfogása által elszakitván a közte és köztünk fennálló kapcsolatot, – Magyarország uralkodására méltatlannak nyilvánittatik s örökre számkivettetik; úgy másrészt meg kell mondani Európa népeinek, hogy Európa népei irányában békét és barátságot óhajtunk s tisztelni fogjuk minden nemzetnek jogait, de megkivánjuk, hogy a miénket is tiszteljék. Nekünk uraim, el kell foglalnunk Európában azon állást, hogy rólunk, nélkülünk senki se rendelkezzék …

És én mindezen indokoknál fogva, itt az isten templomában felhivom önöket uraim, nemzeti képviselők, – hogy számot vetve isten, lelkiismeretük s a haza iránti kötelességükkel, – vegyék tanácskozás és elhatározás alá inditványomat, melyet a következőkben van szerencsém előterjeszteni:

Mondassék ki a nemzet nevében határozatilag:

1-ször: Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdélylyel és a hozzátartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai statusnak nyilvánittatik; és ezen egész status területi egysége fölosztathatlannak, s épsége sérthetetlennek kijelentetik.

2-szor: A habsburg-lotharingiai ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtóli elszakítását, s az ország önálló státuséletének eltörlését fegyvere erőszakkal megkisérteni, s e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét ugy a pragmatica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, mely kétoldalu kötések alapján közötte s Magyarország és tartományai között fennállott. Ezen hitszegő habsburg-lotharingiai ház Magyarország, a vele egyesült Erdély és a hozzá tartozó minden országok, részek és tartományok feletti uralkodásától ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik és az ország területéről, s minden polgári jogok élvezetétől számkivetettik. A minthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és szémüzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik.

Kossuth trónfosztó indítványának rendkivüli a hatása. Akárcsak halálos itéletet olvasnának fel. A padsorok közt végigsurran a komor aggódás hátborzongató szele: „Mi lesz most?” De azért a legtöbb arczon, csaknem megkövesedve az egyévi szenvedés alatt, ott ül a hajthatatlan dacz: „Nem tágitunk, leszámolunk, bármi történjék is.”

Kossuth maga is érzi indítványának merészségét, fontosságát. Egy perczre megáll, kezeit összekulcsoltan égfelé emeli, s szivéből akaratlanul kitör a fohász:

– Ugy legyen! Amen!

S az egész gyülekezet mint egy ember, áhitatos szivvel, de mély elhatározással utána hangoztatja:

– Ugy legyen! Amen! Amen!

A legtöbb ember szemében könny csillan meg; Kossuth alig képes folytatni:

3-szor: Midőn a magyar nemzet elidegeníthetetlen természetes jogánál fogva az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép: egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy minden más státusok irányában, ha saját jogai nem sértetnek, békét és barátságot tartani, s különösen azon népekkel, melyek ezelőtt velünk egy fejedelem alatt állottak, valamint a szomszéd török birodalmi és olasz tartományokkal jó szomszédságot alapítani és folytatni, s a kölcsönös érdekek alapján barátságos kötésekkel szövetkezni, – elhatározott akarata.

Mielőtt a még hátralevő indítványt megtenném, méltóztassanak megengedni, hogy az itt felolvasott indítványok nyomán a teendőknek némi indokolására egy pár szót mondjak.

Ha ezen indítványokat a nemzet képviselői elfogadandják, s amit óhajtok, a kezökbe tett nemzeti hatalommal szentesitendik: úgy az új kormányrendszer kérdése az, ami ezután következik.

Kormányrendszereket kidolgozni minden részleteiben nem egy percznek, nem egy napnak a feladata; s a nemzetnek kötelessége, midőn jövendő kormányzata formái fölött határoz, magát kellőleg tájékozni nemcsak benn, hanem tájékozni egyszersmind az európai nemzetek és conjuncturák irányában, miszerint mindenekfölött olyat tegyen, ami szabadságát, függetlenségét az országnak megóvja és biztosítsa; s egyszersmind ezzel kapcsolatban tegyen olyat, tegyen annyi jót, amennyi jót csak tenni a körülmények gondos megfontolása enged.

Én a mondó vagyok, hogy e nemzetnek jövendő kormányformáit is senki más, mint csak a nemzet képviselői határozhatják meg. A mely perczben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lenni e nemzetnek, aki bármi hatalmat mástól, mint a nemzet képviselői testületének kezéből akarna venni; azon emberre, uraim, vigyázzanak Önök, s az egész nép. És soha, semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy a nemzet felett más határozhasson, mint e nemzet maga. Hanem addig, mig a nemzet képviselői a körülmények megfontolásával a jövendő kormányzati rendszert minden részleteiben kidolgozandják, az országban kormánynak lenni kell. S minél nagyobbak és nehezebbek a körülmények: annál inkább szükséges, hogy ezen kormány tagjai személyes felelősség mellett sáfárkodjanak a nemzetnek reájok bizandó ügyével.

Eddig a körülmények azt hozták magokkal, hogy a honvédelmi bizottmány, melynek én is, az önök parancsából, tagja és elnöke vagyok, testületileg kormányozza az országot. Hogy miként teljesítettük kötelességünket, itélend felettünk a história, valamint itélni önöknek joguk van, uraim. Hanem mi, a nemzet által alakítandó, s a személyes felelősség básisára alapítandó uj kormány tagjainak kezébe azon tiszta meggyőződéssel teendjük le azon sáfárkodást, mely eddig reánk bízva volt, miszerint a nehéz körülmények között tettünk legalább annyit, hogy a nemzet nemcsak nem veszett el, hanem hogy joggal, óvatossággal, méltányossággal elérhettük azon napot, melyre nekem, nem mint kormánytagnak, vagy mint elnöknek, hanem mint a nemzet egyik szolgájának és képviselőnek, lelkiösmeretemmel számot vetve kimondanom lehet, hogy én elérkezettnek látom az időt arra, hogy önöket felhívjam: kimondani Magyarország státuséletének önállóságát, függetlenségét és az ausztriai háznak elkergetését.

S hogy a körülményeket ennyire legalább vezetni tudta a honvédelmi bizottmány: ez, én nekem is, valamint tiszttársaimnak, ha majd, amit isten adjon reám nézve mihamarabb, visszatérendek a szerény és szegény magánélet csöndébe, hogy érezzem, mint egyszerü polgár a törvény oltalmát és azon szabadság jótékonyságát, amelynek megótalmazásában magam is egy csekély eszköz voltam a nemzet kezében, – azon meggyőződést nyujtja nyugalmunk párnájául, hogy nem rontottuk el a nemzet ügyét, hanem segitettünk azon annyit, erejét nevelni, mennyire tehetségünk és a körülmények engedtek.

Hanem itt az idő, midőn a collegialis kormányzati-rendszer többé a jelenkor nagyszerü igényeinek meg nem felelhet, itt az idő, amidőn nem oly kormány kell, amely csak a Háznak választmánya, hanem oly, amely egy kormány minden kellékeivel fel levén ruházva, nagyobb körben, nagyobb hatalommal intézhesse a nemzet kormányzati ügyeit; de egyszersmind személyes felelőséggel is álljon az országgyülés és ez által a nemzet irányában, s ne fedezhesse magát azon palásttal, hogy ő egy választmány.

Hogyha másként tetszik az országgyülésnek: másként határozhat, s azt mondhatja, hogy a collegialis kormányzatot akarja. Én nem! Midőn a nép viseli a terhet, vérzik ott, ahol kell; s midőn a nép adja az áldozatokat: akkor kell, hogy a kormány férfiai is fejeikkel játszanak, ha megtudnak feledkezni azon kötelességről, mely az ő hű kezökre bizatik. S azért, mert ily felelősségre szükség van: azt inditványozom, uraim, hogy addig is, mig a nemzet a fentebbi inditványok alapján, az ország kormányzati rendszerének minden részleteit megállapitaná, – méltoztassanak ideiglenesen egy, a személyes felelőségre fektetett kormányról gondoskodni akként, hogy annak tagjai birjanak a kellő hatósággal és hatalommal a nemzet javát eszközölni; de egyszersmind legyenek felelősek fejökkel minden cselekvéseikért a nemzetnek; de a mely kormány ne legyen úgy alakitva, hogy akár folió, akár duodecz-kiadásban valamely sinecurista legyen közötte, hanem cselekedjék saját felelőssége mellett az elsőtől az utolsóig. És azért inditványom következő:

Nagy Sándor-halma.
(Tájrészlet a debreczeni csatatérről.)

4-szer: Az ország jövendő kormányzati rendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani; addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egyetemes kiterjedésében egy kormányzó elnök fogja a maga mellé veendő miniszterekkel ugy saját magának, mint az általa kinevezendő minisztereknek személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett kormányozni.

Méltóztassanak ezen inditványokat akként venni, hogy én itt elveket akartam csak kimondani, nem pedig az egész nyilatkozványt, a melyet a netán ma hozandó határozatuk nyomán kell formulázni, s ezért még szükségesnek látnám, hogy

5-ször: Ezen határozatokban foglalt elveknek nyilatkozványba foglalása és fogalmazása három tagbóli bizottmányra bizassék.

Tisztelt képviselők! Előterjesztettem indítványaimat. E nap Magyarország történetében talán mind ekkoráig élt napok között a legnevezetesebb leend, hogy ha én nem hibáztam felfogásában a körülményeknek, és ha nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akként éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem. Én nem ajánlom önök pártfogásába uraim ezen indítványokat, sőt arra szólítom fel önöket, hogy félretevén minden tekintetet a világon, pusztán Isten és önlelkiismeretöktől és a haza iránti kötelességtől kérve számot, vegyék birálat és itélet alá ezen indítványokat, s ha ugy látandják, hogy ezen indítványok jók: tegyék le önök uraim Magyarország jövendő szabadságának, jólétének, boldogságának alapját!

Éljen-riadal, taps-orkán zúgott fel, amint Kossuth nagyhatásu szónoklatát bevégezte. Az elnök kénytelen volt a csengetyűhöz nyúlni.

– Kiván-e valaki az előterjesztett indítványokhoz hozzászólni?

– Elfogadjuk egészen! – zúgták minden oldalról.

– Hát pontonként kívánják-e felvétetni? – kérdezte tovább az elnök.

– Igen! – kiáltotta több képviselő a békepártról.

– Meglesz. Irányi jegyző úr fogja az indítványt fölolvasni. A képviselő urakat kérem, hogy az egyes pontokra megegyezésüket felállással méltóztassanak kijelenteni.

Irányi Dániel jegyző legott felolvassa az indítvány 1-ső pontját.

A nemzetgyűlés tagjai ünnepies komolysággal fölállanak, az elnök pedig kimondja a határozatot:

– E szerint a Ház elfogadja az 1-ső indítványt. A nemzet nevében ezennel kimondom tehát, hogy Magyarország a hozzá tartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak kinyilatkoztatik; s területi egysége feloszthatlannak, épsége sérthetetlennek kijelentetik.

A határozat kimondásakor ujólag kitör, most még talán nagyobb erővel, a lelkes öröm szívdobbantó vihara.

Olvastatik az indítvány 2-ik pontja, a mely, mint a hivatalos tudósítás mondja: „hasonló lelkesedéssel és hazafiúi erélyes elszántsággal fogadtatott el.”

– A nemzetgyűlés tehát, – szól Almássy emeltebb hangon, közös akarattal elfogadta azt, hogy a Habsburg-Lotharingiai ház trónvesztettnek tekintessék és örökre a nemzet nevében számüzessék.

– Ugyvan! Ugyvan! Örökre számüzessék! – dörgi az egybegyűlt sokaság.

De a helyeslő kiáltás nem marad a templomban, kitör boltívei alól s utczáról-utczára, szájról-szájra száll:

– Örökre számüzessék!

Olvastatik a 3-ik pont, amelyet szintén általános helyeslés kisér.

A 4-ik pontnál azonban egy kis vita támad. Szász Károly azt kivánja, hogy az országgyülés föloszlatásának a jogával az uj kormány ne birjon; ez a jog kizárólag magának a törvényhozó testületnek tartassék fenn. De az indítvány, mint időelőtti, Bernáth, Madarász L., Szúnyogh Rudolf hozzászólása után mellőztetvén, a 4-ik pont is a Kossuth összeállításában fogadtatott el.

Végül felolvasásra kerül az 5-ik pont, a mely mint tudjuk, szövegező bizottság kiküldésére vonatkozik.

– Minthogy itt, – jegyzi meg az elnök, – elvek vannak megállapítva, azokat formulázni kell. Ennek a megtételére ajánlom Kossuth Lajos, Szacsvai Imre és Gorove István urakat.

Alig mondta ki az elnök az utolsó határozatot, midőn feláll Madarász László, – a „gyémánt-miniszter”, amint a Zichy-féle drágaságok eltünése óta csufolták, – s beszélni kezd:

– A kormány eddigi elnökének – ugymond, – Kossuth Lajosnak a nyilatkozata szerint szükséges, hogy a hazában egy erős kormány legyen. Önök elfogadták azt, hogy a kormányzati forma Magyarországon megváltozzék. De azon perczben, melyben ez kimondatik: a honvédelmi bizottmány, mely eddig vezette a dolgokat, megszünt. Szükséges tehát arról gondoskodni, hogy egy más kormányzás állíttassék fel, Magyarország ügyeinek a vitelére. Én tehát megteszem ekképen formulázva indítványomat …

– Nem szükséges! Éljen Kossuth Lajos kormányzóelnök! kiált közbe Bezerédy, kit rendkívül bántott, hogy az elnökválasztás fontos ügyében épp a gyanus és népszerűtlen Madarász László szólal fel.

Csak a jelt kellett megadni. S az egész templomi gyülekezet: képviselő, hallgatóság, lent a padsorokban, fent a karzaton egy szívvel, egy lélekkel Bezerédy után zúgta:

– Éljen Kossuth Lajos kormányzó! Éljen! Éljen!

Madarász zavarodva áll helyén. Nem tud szóhoz jutni; pedig az elnök is a segítségére siet.

– Egy kis csöndet, uraim! Hallgassuk ki előbb a szónokokat.

– Csak pár szavam van még, – könyörög Madarász László. Indítványomat akarom előterjeszteni, amely a következő: Addig is, míg a nemzetgyülés a kormányzati forma felett intézkednék, Kossuth Lajos képviselő, a nemzet képviselőinek összes akaratával a magyar álladalom kormányzó elnökévé választatik, s a kormány alakítására utasíttatik.

Az indítvány jó, szükséges, alkalomszerü. De mivel Madarász lépett vele elő, nem hallgatta senki. A zaj csak akkor csillapult le, midőn az elnök emelte föl szavát:

– A t. Ház eszerint elfogadta az inditványt, hogy Kossuth Lajos kormányzó-elnöke leend az álladalomnak.

Az elnök e kijelentésére ujra felzug az „éljen.” Számosan Kossuth Lajoshoz sietnek, s kézszoritással üdvözlik.

Kossuth szive mélyeig van meghatva. Midőn feláll, hogy a bizalomért néhány rövid szóval köszönetet mondjon, szemei könyben úsznak:

A váczi honvédemlék.

– Azt gondolom, – kezdé a megilletődés hangján – oly időket élünk, midőn valamint a túlbizakodásnak, úgy a szerénységnek sem lehet helye; hanem minden embernek kötelessége mindaddig, mig a veszély tart és a nemzet tökéletesen megmentve nincs: megállni férfiasan, becsületesen azon a helyen, hová őt a nemzet akaratja állítja, nem válogatni a térben, nem válogatni a munkában, hanem egyedül követni hazafiui kötelessége és a nemzet iránti engedelmesség ösztönét. Én uraim, leéltem életemnek javát, s ha visszatekintek az életre, hosszu éveken keresztül nem volt egy napom, melyben azt mondhatni: nyugodt valék. Nekem csak akaratom nagy, tehetségeim csekélyek, s ha valamit életemben eszközöltem, vegyék azt, kik utánam következnek például arra, hogy az erős akarat még a gyönge tehetséget hasznossá teheti a nemzetnek! Hanem megvallom – és legyenek följegyezve e szavak az isten itélő könyvének lapján, – hogy én hazám boldogságának meleg óhajtásán kivül semmi más vágyat nem ismerek, mint azt, hogy legyen szabad nekem nyugodnom; hanem addig, mig a veszély tart: akárhova fog velem parancsolni a nemzet és a veszélynek akármely állását bizandja reám, én engedelmesen fogom elfogadni s tenni fogok mit lehet. De előre kikötöm azon feltételt, amint a veszély percze elmulik: legyen szabad nekem egy jutalmat kérnem, mely jutalom az, hogy engem bocsásson haza a nemzet, bocsásson vissza pihenni a magános polgárok körébe, élvezni hátralevő napjaimban azon szabadságot, melyet mindnyájunk közös kincse gyanánt kivivni, mint mindnyájan feladásúnknak, úgy én az önök bizalmánál fogva legszentebb kötelességemnek ismerem. És azért uraim, addig, mig önök vagy mást választanak, mit bármikor tenni méltóztassanak, amikor csekély személyemet vagy feleslegesnek, vagy pedig a körülmények kivánatához nem eléggé tehetségesnek és erősnek látandják; addig, mig elérkezik az idő, hogy a 3-ik, vagy 4-ik pontbeli határozat értelmében a kormányrendszert állandóan minden részleteiben megállapitandják; vagy végre addig, mig ezen megállapodás mellett is nyilt homlokkal nem mondhatom el azt, hogy a nemzet már tökéletesen biztositva van: addig én, uraim, ha önök úgy parancsolják, leszek kormányzóelnök. De az örökké való Istenre, önbecsületemre esküszöm, hogy azon perczen túl egy pillanatig sem; nem semmi egyéb, mint szerény és szegény polgár!

Délután két óra volt, midőn a történelmi nevezetességű ülés befejeződött. Valami sajátos jókedv, a megelégedésnek egy különös neme sugárzott a szerte oszló közönség arczáról. „Ugy éreztük magunkat, – irja e nagy idők egyik krónikása, – mintha egyszerre nehéz béklyok hullottak volna le kezeinkről-lábainkról.”

A felsőház, báró Perényi Zsigmond elnöklete alatt, még aznap szintén ülést tartott, s egyhangulag hozzájárult a képviselőház összes határozataihoz.

Az ülés, a hivatalos följegyzések szerint, így folyt le:

Báró Perényi Zsigmond, elnök: A minapi ülés jegyzőkönyve fog mindenekelőtt felolvastatni.

Majthényi jegyző felolvassa a jegyzőkönyvet, a mely észrevétel nélkül hitelesíttetik.

Elnök: Tisztelt felsőház! Jelen voltak a tisztelt háznak érdemes tagjai, minthogy meghivattak reá, a képviselőháznak tanácskozmányában, ugy szinte a mai ülésen is jelen levén, tanui voltak azon eseménynek, amely tegnap vitatás alá vétetvén, a képviselőháznak mai ülésében határozattá emeltetett. Részemről mellőzhetlen kötelességemnek tartottam azon iparkodni, hogy a képviselőházban mai nap előfordult tárgyalás minél előbb tudomására jusson a t. felsőháznak; s minthogy e felsőház még jelenleg törvényeink szerint constituált része az országgyülésnek, a fölött minél előbb tanácskozhassék. Ugyanazért a képviselőház elnökével értekezvén, ámbár a mai határozat még hitelesítve nem volt, – de, a mint tanui voltunk, Kossuth Lajos indítványa egyhangulag és nagy lelkesedéssel fogadtatott el, – az rövid uton általam a t. felsőházhoz áttétetett. Van szerencsém tehát a képviselőházban mai napon felolvasott indítványt bemutatni. Előre kell bocsájtanom, minthogy az inditvány csak az eszméket foglalja magában, meg kell emlékeznünk azon eseményekről, melyek ezen határozatnak előzményei voltak, s a melyek szükségképen a képviselőháznak egyhangulag s egy szívvel tett nyilatkozatát magok után vonták. Röviden említem meg hazánk eseményeit. Mielőtt oly zavaros körülményekbe hozattunk, hogy a nemzet a maga védelmére fegyvert fogni kényszeríttetett, miszerint nemzeti életét védje; azon tettek által, a melyek mindnyájunk tudomása szerint, hazánkban előfordultak, s a melyek hazánknak a romlására épp a dinasztia részéről követtettek el, párosulva különböző eseményekkel kellett szükségképen a legutóbbi nagyszerü eseményeknek is kifejlődni. Ezt csak röviden említettem meg, mert az események mindnyájunknak tudomására vannak. Méltóztassék jegyző ur az indítványokat felolvasni.

Majthényi jegyző: Felolvassa Kossuth Lajosnak a képviselőház mai ülésében tett, s egyhangulag elfogadott indítványait az ország függetlenségének kimondása, a Habsburg-Lotharingiai háznak tróntóli megfosztása és az ország kormányának ujbóli alakíttatása iránt:

Elnök: Méltóztassanak hozzászólni.

Ujházy, sárosi főispán: Tisztelt felsőház! Bátor vagyok felszólítani a t. házat, kövessük mi is a nemzetgyülés képviselőinek hazafiúi példáját, s fogadjuk el az indítványokat addig is, míg ezen nagyszerű határozat formuláztatnék, minden további vonatkozás nélkül felkiáltás által, s mutassuk meg így a nemzet előtt az egyetértésnek és elszántságnak igaz példáját. (Fölállás és felkiáltás által elfogadtatik, Éljenzés és tapsolás.)

Hunkár főispán: Egy szivvel, egy lélekkel! Nem merek többet hozzá szólani. (Éljenzés.)

Elnök: Sokszor volt szerencsém részesülni az országgyülési tanácskozásokban, de ennél fontosabb tárgy még soha elő nem fordult; s nagyobb örömemre nem szolgált semmi, midőn a hazai ügyekben résztvettem; mint ezen egyhangu nyilatkozata a felsőháznak, midőn a képviselőháznak határozatát teljes hazafiui érzettel egyhangulag elfogadta. Egy van még, amit ennek folytán megemliteni kivánok, azt t. i., hogy a képviselőház részéről a választmány, mely Kossuth, Szacsvai és Gorove tagokból áll, még ma össze fog ülni; ha tehát méltoztatnak jóváhagyni, a t. felsőház részéről két tagot lehetne kiküldeni, s én Horváth Mihály püspök és Hunkár István főispán urakat ajánlanám. (Helyes!) Arra kérem a t. urakat, méltóztassanak Kossuth Lajos úrhoz elmenni, kinél a választmány tüstént megkezdi munkálkodását.

Ujházy: Méltóztassanak megbocsájtani, hogy visszatérek a küldöttség tárgyára. Igen érdemes két tagot méltóztattak odarendelni, de én még bátor lennék ajánlani, hogy t. elnökünk is legyen szives a választmányban résztvenni.

Elnök: Köszönettel fogadom a szives megemlékezést, hanem azt gondolom, hogy ha a képviselőház csak három tagot küldött ki, tőlünk elég lesz kettő (Helyeslés.) Egyébiránt a képviselőház elnökével értekezvén, tudtomra adá, hogy a mint elkészül a formulázott inditvány, először tanácskozmányt fog tartani; és pedig ha vegyes tanácskozmány leend: azt tudtomra adandja. Van még egy, ami hivatalosan ugyan nem közöltetett velem, de hitelesen jelenthetem, hogy mikor a képviselőházban a határozat meghozatott: ugyanekkor kormányzóelnökül egyhangulag Kossuth Lajos kiáltatott ki. Méltóztatik a felsőtábla is hozzájárulni? (Felkiáltás és éljenzés által a felsőház megegyezését nyilvánitja.)

Ezzel az ülés véget ért.

A kiküldött bizottság három napig dolgozott az államokmány megszerkesztésén. Csak ápril 18-án készült el vele. Ekkor aztán ujabb rostán ment keresztül: először a képviselőház, majd a felsőház, – persze, zártülésen, – vette szigoru birálat alá. Másnap, 19-én vegyes ülés volt, amely alkalommal még egyszer fölolvastatott az egész szöveg. Most már tetszett. A nemzetgyülés tagjai elhatározták, hogy a nyilatkozat hitelesittessék, s aztán bocsájtassék a nyilvánosságra; hadd legyen mindenfelé hirdetője a magyar nemzet igazának. Ugy történt.

A nagyfontosságu történeti okirat teljes szövegében a következőkép hangzik:

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata.

Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve, minden hozzátartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló, független európai státusok sorába igtatjuk, s a Habsburg-Lothringen házat isten és világ előtt trónvesztettnek nyilvánitjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük, ezen elhatározásunk indokait nyilvánitani, miszerint tudva legyen az egész mivelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem tulzott elbizakodás, s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége és az önfentartás kénytelensége vezeté.

Háromszáz esztendeje múlt, hogy a magyar nemzet szabad választás által az osztrák házat kétoldalú kötések alapján a királyi székbe emelte.

És e három század nem egyéb, mint a folytonos szenvedések három százada.

Isten ez országot a jólét és boldogság minden elemeivel megáldotta. Közel 6000 négyszögmértföldnyi területe sokszerü bőségben van elárasztva a fölvirágzás forrásaival; 15 milliónyi népe keblében hordja az ifju erőt és fogékonyságot, hogy Európa keletén a népszabadságnak és civilisatiónak hatalmas tényezője s Európa békéjének, mint hajdan őre volt, ugy jövőben biztosítója legyen.

Soha egy dynasztiának hálásabb feladat nem jutott az isteni gondviseléstől, mint jutott a Habsburg-Lotheringeni háznak Magyarországon.

Elég volt volna nem akadályoznia természetes kifejlődését: s most Magyarország a legvirágzóbb országok közt állana.

Elég volt volna nem irigyelnie a mérsékelt alkotmányos szabadságot, melyet a nemzet egy ezredév viszontagságai között féltékenyen megőrizgetett, s királyai iránt a példátlan hűség kegyeletével azonosított: s a Habsburg-Lotlaringeni ház a magyar nemzetben trónusának rendíthetlen támaszát még sok ideig feltalálhatá.

De ezen dynasztia, mely egy uralkodót sem mutathat fel, ki népei szabadságában kereste volna erejét és dicsőségét, a magyar nemzet irányában firól fira a hitszegés politikáját követé; s vagy nyílt erőszakkal azon dolgozott, hogy ez országot, törvényes önállásától s alkotmányos szabadságától megfosztva, a már elébb minden szabadságukból kivetkőztetett császári tartományaival egy közös szolgaságba összeolvaszsza; vagy ha e részben magát a nemzet megtörhetlen vigyázata által gátolva érezte: minden igyekezetét odaforditá, hogy Magyarország, erejében elzsibbasztva, kifejlődésében feltartóztatva, a császári tartományoknak gyarmatúl szolgáljon, miszerint azok Magyarországból s annak rovására minél több hasznot huzhassanak, s e haszon által képessé tétessenek azon terhek elviselésére, melyekkel rájuk, az alkotmányaiktól megfosztottakra, a pazar gazdálkodású császári uralkodás akadály nélkül nehezedett; s nehezedett nem alattvalói érdekében, hanem a korlátlan uralkodás európaszerte terjesztésének s a népek szabadsága elnyomásának érdekében.

Több ízben történt, hogy e zsarnokrendszer ellenében, melynek minden lépését vagy nyílt erőszak, vagy bünös ármány és cselszövény bélyegzé, a magyar nemzet önfentartása végett, fegyveres védelemhez volt nyúlni kénytelen.

És bár diadalmasan harczolta az igazságos védelem harczait, erejének használatában mindig oly mérséklett, s a királyi szó iránti hitben mindig oly bizakodó volt, hogy győzelmes fegyverét letette, mihelyt királyai a nemzet jogait és szabadságait egy újabb alkukötéssel, egy ujabb esküvel biztosították.

De hiában volt minden ujabb kötés; minden ujabb királyi eskü az uralkodóház ajkairól, egy ujabb hitszegés kezdete volt, s a magyar nemzet országos életének megsemmisítésére intézett politikája soha sem változott háromszáz éven át.

Hiában ontá vérét nemzetünk ezen házért, valahányszor az veszélyben forgott; hiában áldozott e dynasztiának családi érdekeiért annyit, melynél többet nemzet nem áldozhat királyaiért; hiában felejté tulzott nagylelküséggel minden ujabb igéretnél a múltak sebeit; hiában ápolt kebelében oly törhetlen hűséget királyai iránt, mely még a szenvedések között is a vallásosságig emelkedett: a Habsburgi; s utóbb Habsburg-Lothringeni ház uralkodása Magyarországon utódról utódra a folytonos hitszegés históriája maradt.

És a magyar nemzet mind e mellett tiszteletben tartá a kapcsolatot, mely őt kétoldalú kötésekkel ezen dynasztiához kötötte; s ha most az önfentartás természeti kötelességénél fogva e hitszegő háznak trónvesztését és száműzetését elhatározza: ezen igazságos itéletre csak azon tapasztalás által volt inditható, hogy a Habsburg-Lothringeni ház kérlelhetetlenül összeesküdött Magyarország státuséletének kiirtására és önmaga tépte szét azon kötelékeket, melyek őt a magyar nemzethez csatolták, mit Európa előtt nyilt kérkedéssel be is vallott.

Több ok van, mely Isten és világ előtt minden nemzetet feljogosít, hogy a felette uralkodott dynasztiát trónjáról számüzze. Ilyenek:

ha az ország ellenségeivel, rablókkal, pártütőkkel a nemzet elnyomására törekszik;

ha az esküvel szentesitett alkotmány, s országos státusélet eltörlésére fegyveres erőszakkal támadja meg alattvalóit, kik ellene fel nem lázadtanak;

ha erőszakkal feldarabolandja s megcsonkitja az ország területi épségét, melyet fentartani megesküdött;

ha idegen fegyveres erőt használ saját alattvalóinak legyilkolására és törvényes szabadságuk elnyomására.

Minden egyes ok elég bűn arra, hogy a dynasztia a trónt elveszítse.

A Habsburg-Lothringeni ház példátlan hitszegéssel mindezen bűnt együtt és egyszerre követte el; s elkövette a magyar nemzet státusélete eltörlésének határozott szándokából; elkövette annyi árulás, annyi rablás, gyujtogatás, öldöklés, kegyetlenség, a népjognak oly lábbal tapodása kiséretében, hogy e bűneinek históriája felett elborzad az emberiség.

Alkalmul ezen hitszegésre az osztrák háznak azon törvények szolgáltak, melyek az ország alkotmányának biztosítására a múlt 1848-iki tavaszszal hozattak.

Ezen törvények pedig a honpolgárok belső viszonyaira vonatkozó gyökeres reformokkal ujjáteremték ugyan az országot, – mert eltörülték a hűbéri adózásokat és papi tizedet; a népnek nyelvre és vallásra való tekintet nélkül képviseleti jogot adtak az előbb arisztokratiai szerkezetü országgyülésen; letették alapját a jogegyenlőségnek s eltörülték az adómentességek privilégiumát; visszaállították az erőszakkal elnyomott sajtószabadságot, s visszaéléseinek fékezésére esküdtszéki institucziót alakítottak; – de bár a februári franczia forradalom által előidézett szellemi rázkódtatás következtében az ausztriai birodalomnak csaknem minden tartománya forradalomban s a dynasztia egészen gyámolatlan volt, a hű magyar nemzet nem igyekezett ezen körülményt arra felhasználni, hogy a király ellenében uj meg uj jogokat szerezzen magának, hanem megelégedett azzal, hogy nemzeti szabadságát, önállását és függetlenségét a miniszteri felelősségre alapított közigazgatási rendszer által ujabb meg ujabb királyi hitszegés ellen biztosította.

De azon önállás és függetlenség, melyet ez által biztosított, nem volt uj szerzemény, hanem régi, törvény s királyi eskük által folytonosan fentartott jog, mely még azon jogszerü viszonyon sem változtatott legkevesebbet is, melyben Magyarország az osztrák császári birodalom irányában állott.

A főváros a budai várostroma idején, 1849. máj. 4–21.

Magyarország ugyanis Erdélylyel, s minden hozzátartozó részekkel és tartományokkal az osztrák császári birodalomba soha bele nem olvadt; hanem mindig önálló, független, szabad ország volt, még azután is, hogy a pragmatica sanctió elfogadásával a magyar királyságra nézve szintazon örökösödési rendet állapította meg, mely az uralkodó háznak egyéb országaira és tartományaira nézve meg volt állapitva.

Erre világos bizonyság magának a pragmatica sanctiónak azon törvénybe iktatása, mely által a magyar koronához tartozó országok területi épsége, s az ország önállása, függetlensége, alkotmánya és szabadsága határozottan fentartattak.

Világos bizonysága ennek az, hogy a trónörökösök a pragmatica sanctió után is csak akkor lettek Magyarország törvényes királyai, ha a nemzettel koronázási alkukötésre léptek, s annak és az ország alkotmányának és törvényeinek megtartására megesküvén, Szt. István koronájával megkoronáztattak.

A koronázási alkukötésekben pedig mindig benfoglaltatik, hogy a trónörökösödési rend mellett is Magyarországnak minden jogai, szabadságai, törvényei és egész alkotmánya sérthetlenül fentartandók.

Egyetlen egy volt a pragmatica sanctió óta a Habsburg-Lothringeni házból eredett trónörökösök között, II. József, ki ezen alkukötést alá nem írta, az alkotmányra meg nem esküdött s koronázatlanul halt meg. De épen azért a magyar királyok sorában meg sem jelenik, s minden tettei és rendeletei érvénytelenek.

Utóda, II. Leopold csak ily koronázási alkukötés, eskü és koronázás mellett ülhetett a magyar királyi székbe; mely alkalommal a királyi esküvel szentesitett 1790-iki 10-ik törvényben ujolag világosan kijelentetett, hogy Magyarország szabad ország, egész kormányformájára nézve független és semmi más országnak, vagy népnek alá nem rendelt, hanem saját önállással és alkotmánynyal biró és ennélfogva saját törvényei és szokásai szerint kormányzandó.

Igy esküdött meg és lett királylyá 1790. után I. Ferencz is, ki midőn a római császárság megszüntével az osztrák császári czímet fölvette, tömérdek törvényszegései között annyi tartózkodással mégis birt, hogy nyiltan elismeré, miként Magyarország a hozzátartozó részekkel és tartományokkal, az osztrák császárság részei közé nem tartozik; a minthogy amattól mindig külön vámvonal által el is volt és el van különitve.

Igy esküdött és lett királylyá végre V. Ferdinánd is, ki a mult évi törvényeket a pozsonyi országgyülésen szabad akaratból szentesitette; de esküjét mihamar megszegvén, a magyar nemzetnek az önálló nemzetek sorából kitörlésére családja többi tagjaival összeesküdött.

Pedig a magyar nemzet a hűségnek pietásával ragaszkodott e hitszegőhöz. A mult évi márcziusi napokban is, midőn császári birodalma felbomlásnak indult, midőn Olaszhonban fegyvereit egymást követő veszteség érte, midőn császári lakában minden perczben az elüzetéstől remegett: – a magyar nemzet e körülmények kedvezései között sem kivánt egyebet, minthogy biztosíttassék az alkotmány és biztosittassanak azon ősi jogok, melyekre az osztrák házból tizenegy király és ő maga is megesküdött, de mindannyian hitöket szegték.

És midőn e régi jogok új biztosítékául a miniszteri felelősség törvényét szentesitette és a magyar minisztereket kinevezte: a magyar nemzet lelkesedéssel karolta körül ingadozó trónusát.

E vésznapokban is, mint több izben, az osztrák házat a magyar hűség mentette meg.

De még le sem röppent az eskü ajkairól, már összeesküdött családjával, s öröklött absolutismusi vágyai bűntársaival a magyar nemzetet semmivé tenni. Összeesküdött főleg pedig azért, mert ministeri felelősség institutiója mellett Magyarország önálló alkotmányos kormányzatát a bécsi kabinetnek megsemmisítenie többé nem lehetett.

Magyarországot előbb egy Budán székelő kormányszék igazgatta, magyar királyi Helytartótanács név alatt, melynek elnöke a Nádor vala; ennek is világos törvényekkel meghagyott kötelessége volt, a magyar alkotmányt, önállást és törvények szentségét megőriznie; de mivel a kollegiális forma mellett a személyes felelősség semmivé leszen, ezen kormányszék kezéből a bécsi kabinet lassanként minden hatalmat kivőn, s azt igazgató kormányszéki állásából a király nevével takaródzó önkény postájává sülyesztette.

Igy történt aztán, hogy bár Magyarország törvény szerint önálló kormányzattal bírt, mégis az ország pénzével és a nép vérével idegen czélokra az absolutisticus bécsi kabinet rendelkezgetett; kereskedelmi érdekeinket a népet kizsákmányoló császár érdekeinek alárendelte, elzárt a világforgalom érintkezéseitől, s hazánkat gyarmati helyzetbe sülyesztette.

Ez az, mit a ministeriális kormányformának behozatala jövendőre meggátlandó, s a papiroson hervadó országos jogokat és a királyi esküt valósággá érlelendő vala.

Ez és különösen az ország pénzével s a nép vérével való önkényes rendelkezhetés lehetetlenitése volt az ok, miért hogy az uralkodóház hitszegően elhatározá, hogy istentelen bujtogatásokkal Magyarországot vérbe, lángba boritsa. S midőn a belső erő minden kötelékeit e szerint megszakgatnia sikerülend, a belháboruban vérző országot fegyveres erőszakkal eldarabolja, a magyar nemzetet az élő nemzetek sorából kitörüli, s az eldarabolt országot önállásától megfosztva, a birodalom státushalmazába beolvaszsza.

E czéljainak kivitelét azzal kezdette meg, hogy a ministerium alakitása közben egy osztrák tábornokot, a törvény elleni pártütés zászlójának a magyar koronához tartozó Horvátországban feltűzése végett, azon ország bánjává nevezett.

És pedig azért szemelte ki a pártütés kezdetéül Horvátországot és Szlavóniát, mert az odatartozó határőrvidéki részek katonai szerkezeténél fogva ott legtöbb kész fegyveres erőt vélt találhatni; s azon vidékek lakosai hosszu idő óta minden polgári jogokból az alkotmány ellenére kizárva lévén, katonai szolgaságuk megszokása által a császár nevével legkönnyebben valának felbujtogathatók.

És kiszemelte a pártütés kezdetéül Horvátországot és Szlavóniát azért is, mert az erőoszlatás szándokából ott a magyar nemzet elleni gyülölséget embertelen politikája már évek óta bujtogatá, s azt, a nemzetiségi szenvedelmek felizgatásával, s gyalázatos eszközökkeli támogatásával egy pártnál a dühösségig ingerelnie sikerült, mindamellett, hogy a magyar nemzet a horvát és szlavon nemzetiséget nemcsak elnyomni soha sem akarta, sőt annak belkormányzatukban is szabad fejlődést engedett, polgári jogokban pedig horvát s szlavon testvéreivel nemcsak testvériesen megosztozott, hanem nekik, még saját jogainak megcsonkitásával, különös kiváltságokat és szabadalmakat engedett.

A bán tehát a császár nevében pártot ütött s nyilt lázadást kezdett a magyar király ellen, ki ama császárral azon egy személy vala; s a lázadást annyira vitte, hogy Horvátországnak és Szlavóniának nyolcz százados kapocs után Magyarországtól elszakasztását és az osztrák birodalomhoz való csatolását decretáltatá.

Nemcsak a közvélemény, hanem kétségtelen adatok e pártütés meginditásáról a király nagybátyját, Lajos főherczeget, Ferencz Károly főherczeget, a király öcscsét s különösen nejét, Zsófia herczegnőt vádolák; s mert a bán pártütésében egyenesen a császár iránti hűség leplét használta: a magyar ministerium megkérte az uralkodót, hogy nevének ezen szentségtelenitését s a családjára vetett homályt égy ünnepélyes nyilatkozattal háritsa el.

Akkor még az uralkodóház ügyei Olaszhonban rosszul állottak, s azért az álarczot nyiltan levetni nem merte. Annálfogva a bánt és párthiveit pártütőknek, felségsértőknek és lázadóknak nyilvánitotta az 1848. junius 10-iki rendeletében. De mig ezt nyiltan kijelentette: a pártütőt és czinkostársait császári udvaránál kegyelmekkel halmozá, s pénzzel, ágyukkal, fegyverrel, lőszerekkel segitteté.

A magyar nemzet, bízván a királyi nyilatkozatban, nem sietett a pártütőt saját fészkében megtámadni, hanem a polgárvérontást, hacsak lehet, elmellőzendő, a pártütés tovább terjedésének gátlására szoritkozott.

Csakhamar, hasonló módon felizgatva, Magyarország délkeleti részein a szerb ajku lakosok lázadtak fel.

A király ezt is lázadásnak nyilatkoztatá; de szintugy, mint amazokat, pénzzel, fegyverrel, ágyuval, lőszerrel segitette. Saját császári tisztjei, s tisztviselői gyüjtöttek be a szomszéd Szerbiából rablócsoportokat a rácz pártütők segitségére és a békés magyar és német lakosok legyilkolására vezérlették. És az egész kombinált horvát-rácz lázadás intézése a pártütő horvát vezér kezeibe tétetett.

Következnek a rácz lázadásban elkövetett iszonyatosságok, melyeknek hallatára is elborzad az emberi szív. A békés lakosok legyilkoltattak a kinzásoknak legirtózatosabb nemeivel; egész virágzó városok s falvak elpusztíttattak; a gyilkosoktól menekült magyar saját hazájában földönfutó koldus lőn, s az országnak legvirágzóbb vidéke siralom völgyévé tétetett.

A magyar nemzet védelmezni vala kénytelen magát; de nemzeti seregeink nagyrészét az osztrák kabinet már előbb Olaszhonba küldé a lombard-velenczeiek legyőzésére; s bár saját hazánk ezernyi sebektől vérzett, annak oltalmára haza nem eresztette.

A többi magyar seregek legnagyobb része az osztrák tartományokban volt a törvény ellenére elhelyezve; nálunk pedig az országban többnyire osztrák seregek tanyáztak, melyeknek legnagyobb része inkább a pártütésnek támasza, mint a törvény s belbéke oltalmazója vala.

Sürgettük ezen idegen katonaságnak az örökös tartományokban tanyázó magyar ezredekkel felcserélését. Részint megtagadtatott, részint minden uton késleltetett. S ha vitézeink, a haza veszélyének hirére, életveszélylyel csapatonként haza indultak, üldözőbe vették, s ha itt-ott a túlnyomó erőnek engedni valának kénytelenek, nemcsak lefegyvereztettek, de halállal is büntettettek, mert hazájokat akarták a rablók és pártütők ellen védeni.

A magyar ministerium sürgette a királyt, utasitaná a törvény nevében az országban létező minden hadsereg- és várparancsnokságokat, hogy az alkotmány iránt hűséggel s a magyar ministeriumnak engedelmességgel tartoznak. A parancs köröztetés végett István főherczeg nádor s királyi helytartóhoz Budára leküldetett, a levelek megírattak s postára tétettek; de a király öcscse, a nádor királyi helytartó, annyira vetemedett, hogy a ministerelnök által ellenjegyzett rendeleteket a postákról visszacsempészé, a mint azok később, midőn ő az országból hűtlenül eltávozott, hátrahagyott irományai között feltaláltattak.

A pártütő bán megtámadással fenyegette a magyar tengerpartot; az ország kormánya fegyveres erőt küldött a király megegyezésével Stiria felé, Fiume megmentésére; és a fegyveres erő utközből Olaszországba menni kényszeríttetett. Fiumét a pártütők erőszakkal elfoglalták, s a magyar koronától elszakitották.

És ezen gyalázatos ármányt a bécsi kabinet tévedésnek nyilatkoztatá, mint tévedésnek mondá azt is, hogy a horvát pártütőknek fegyvert, pénzt, ágyukat és lőszert küldött.

Általában titkosan utasítva lettek úgy a pártütők, mint a katonai és várparancsnokok, hogy ha jön is rosszaló, vagy a magyar ministerium iránt engedelmességet rendelő királyi parancs, annak ne engedelmeskedjenek, hanem az osztrák ministerium utasitásait kövessék.

Soha gyalázatosabb játék nemzettel nem üzetett.

A magyar nemzet e szerint pénz, fegyver, hadsereg nélkül, az ellentállásra készületlenül, rendszeres ármánynyal és árulással körülhálózva, – önkénytesekkel, nemzetőrökkel, s gyakorlatlan és fegyvertelen népfelkeléssel volt magát a kiirtás ellen kénytelen védelmezni. S a magyar hadseregnek az országban maradt részeitől segíttetve, nyilt csatákban mégis győzött mindenütt; de több absolut szellemü tisztek, vezéreknek ármánykodásai s árulásai miatt a sánczerősségekbe vonult rácz-, szerb- és határőrlázadást hirtelen le nem győzheté.

Uj erő teremtéséről kellett gondoskodni.

A király színleg még mindig engedve az elutasíthatatlanul törvényes kivánságoknak, 1848-iki julius 2-ára országgyűlést hirdetett, s a nemzet képviselőit felszólitotta, hogy a horvát és rácz lázadásnak legyőzésére, az ország békéjének helyreállitására fegyveres erőről s pénzforrásokról gondoskodjanak, egyszersmind maga és egész királyi családja nevében kinyilatkoztatá, hogy a horvát pártütést s a rácz lázadást a legünnepélyesebben kárhoztatja.

Az országgyűlés gondoskodott. 200,000 emberben s 42.000,000 forintban a szükséges erőt megszavazta, s törvényjavaslatait királyi szentesités végett felterjesztette; egyszersmind példátlan hűséggel a királyt, ki akkoron Bécsből Innsbruckból szökött, felszólitotta, jőjjön Budára, segitsen jelenlétével a pártütés lecsillapitásában, s támaszkodjék a magyarok hűségére, mely őt s trónusát meg fogja óvni minden veszélytől.

De ezen kérés hasztalan volt. Sőt időközben Radeczky győzvén Olaszországban, a Habsburg-Lothringeni ház e győzelemben elbizakodva, elérkezettnek vélte az időt, hogy az álarczot levesse, s nyilt erőszakkal lépjen fel a belháboruban vérző Magyarország elnyomására.

A horvát bánt, a pártütőt, s maga a király által is pártütőnek nevezettet most már „kedves” hivének nyilatkoztatta; pártütéseért megdícsérte, s kezdett ősvényének folytatására hívta fel.

Hasonlót nyilatkoztatott a vérben fürdő rácz lázadók iránt.

Ez volt a jelszó; melyre a pártütő horvát bán időközben királyi pártfogás alatt gyűjtött seregeivel pusztitva, rabolva, a Dráván áttört; mire az országban volt osztrák seregek nagy része hozzápártolt; az eszéki, aradi, temesvári, gyulafehérvári várparancsnokságok, a bánsági és erdélyi hadparancsnokságok hűtlenül elárulták az országot. Felső-Magyarországba egy, a király által osztrák ezredessé emelt tót pap a király szemei előtt Bécsben toborzott cseh rablókkal beütött; s a pártütő horvát vezér azon elbizakodással haladt előre a védetlen országban a főváros felé, hogy ellene magyar hadsereg nem fog küzdeni.

Az országgyűlés még most is bízott a királyi esküben, s a király felszólittatott, hogy a pártütést szüntesse meg; de válaszul az osztrák miniszterium egy nyilatkozványára hivatkozást nyert, melyben az jelentetik ki, hogy a magyar nemzet önálló kormányától a magyar pénz-, had- és kereskedelmi ügyek kormányzatát elvonni, elhatározott akarata; egyszersmind a király a fegyveres erő és hadiköltség iránt saját felhívására alkotott törvényektől a szentesítést megtagadta.

Erre a magyar miniszterium leköszönt; de az uj miniszterium alkotására felszólitott miniszterelnök által előterjesztett miniszterjelöltek meg nem erősíttettek.

Az országgyűlés a nemzet megmentésének kötelességétől ösztönöztetve, a pénzforrásokat határozatilag elrendelé s katonaállítást parancsolt.

A nemzet teljes készséggel engedelmeskedett.

A nemzet képviselői egyszersmind felhivták a király öcscsét, István főherczeg nádor, királyi helytartót, szálljon eskü szerinti kötelezettségénél fogva táborba a pártütők ellen. Elment nagy szavakban fogadott fényes igéretekkel; de miután a pártütő horvát bánnal küldöttei által üzeneteket váltott és már-már ütközetre kerülne a dolog, a tábort titkon elhagyá, sőt az országból is hűtlenűl eltávozott.

Irományai között pedig feltaláltatott az előre kikoholt terv, miként fog Magyarország Styriából, Ausztriából, Morvából, Sziléziából, Galicziából és Erdély felől, egyszerre 9 oldalról megtámadtatni.

És az osztrák hadügyminiszter felfogott levelezéseiből kisült, miként utasíttattak a Magyarországot környező tartományok hadiparancsnokai Magyarországba beütni s combinált hadi munkálatokkal a pártütőket gyámolitani.

A pápai honvédemlék domborműve.
(Ifj. Vastagh Györgytől).

És megtörtént a beütés kilencz oldalról, míg benn a hazában felizgatott népségek polgárháborúja dühöngött. Mindnyája között legkeservesebb az Erdélybeni támadás, mert ezáltal Erdélynek Magyarországgali tökéletes egyesülése, – mely 1791. óta sürgetett közóhajtás volt, és a mely a mult évben előbb a magyar s csakhamar az erdélyi országgyűléseken hozott és az uralkodó által szentesített törvényeknél fogva ugy lőn valósággá, hogy az 1848-iki julius 2-án megnyilt magyar nemzeti gyűlésen Erdély összes képviselői, s köztük a szászok is megjelentek, – erőszakosan felbontani megkisértetett. Sőt Erdélyben a hitszegő osztrák vezérek nem elégelték a rendes sereggeli hadviselést, hanem a pártütő szászok által gyámolittatva, fellázították az oláh népességet, mely a törvény által neki ajándékozott szabadság ellen fellázadva, barbár vandalizmussal gyilkolta, kinozta a védetlen magyar lakosokat; nem kimélt sem nőt, sem gyermeket, sem gyámoltalan öreget; s rommá égették és felprédálták a legvirágzóbb városokat és falvakat, s köztük N.-Enyedet, Erdélyben a tudományok egyik székhelyét.

De a magyar nemzet annyi árulástól, erőszaktól s veszélytől környezve, bár fegyvertelenül, készületlenül, kétségbe nem esett jövendője felett.

Önkénytesekkel s népfelkeléssel szaporitá csekély rendezett erejét; s az igazság érzetéből merített hazafiui lelkesedéssel pótolván a gyakorlat hiányát, a pártütő horvát tábort megverte, s miután vezérök az ütközet után nyert fegyverszünetet arra használta fel, hogy becsületszavát szegve, vert seregével az éj sötétjében megszökött, az országból kikergette. Egy másik, több mint tízezernyi serege pedig körülkerítve vezérestől együtt utolsó emberig elfogatott.

A vert sereg Bécs felé futamodott, s V. Ferdinánd király annyira vetemedett az erkölcstelenségben, hogy annak vezérét, a megvert, megfutamlott pártütőt Magyarországon a királyi hatalom teljhatalmu képviselőjévé nevezné, s magát a lázadás lecsillapítása végett egybehítt országgyűlést, melyet a törvény csak ministeri ellenjegyzés mellett, s így is a következő évi költségvetés megállapitása után enged feloszlattatni, jogtalanul eloszlatottnak nyilvánitván, alkotmányt, s minden alkotmányos institutiókat, hatóságokat, törvényszékeket felfüggesztve, az egész országot haditörvényszék alá, s a polgárok életét, vagyonát, becsületét azon pártütő zsarnok kényének és korlátlan hatalmának alája veté, ki, mint a haza ellensége, fegyveres kézzel támadta meg az országot, a törvényt és alkotmányt.

Sőt a hitszegő osztrák ház még e borzasztó cselekedetnél sem állapodott meg.

A pártütő bánt a Bécset ostromló seregeknek oltalma alá fogadta, s miután Bécset egyesített erejök által ostrommal bevették s meghódították, az egész egyesült sereget Magyarország meghóditására vezették.

A még mindig hű magyar nemzet parlamentairt küldött az ellenséghez. Parlamentairje elfogatott, börtönre vettetett, s a magyar nemzet igazságos felkiáltása feleletre sem méltattatott; hanem mindenki, ki ártatlan hazáját védeni merné, akasztófával fenyegettetett.

Mielőtt azonban a zsarnok dynastia főserege Magyarországba beütne, az olmützi palotában családi revolutió eszközöltetett. V. Ferdinánd lemondott a trónusról, melyet annyi hitszegéssel megfertőztetett; a király testvéröcscsének, az örökösödési jogról szinte lemondott Ferencz Károlynak fia: az ifju Ferencz József főherczeg kiáltotta ki magát osztrák császárnak s magyar királynak.

De a magyar nemzet alkotmányos trónjáról, a nemzet nélkül, családi kötések által senki sem rendelkezhetik.

És mégis, a magyar nemzet annyira nem óhajtott egyebet, mint törvényeinek fentartását s azoknak oltalma alatt a becsületes békét, hogy ha ezen trónváltozásra a magyar nemzet megegyezése törvényes uton felkéretik, s az ifju herczeg a magyar alkotmány fentartására esküt tenni ajánlkozik: a magyar nemzet semmit sem késett volna, őt, mielőtt kezét polgárvérbe mártotta, diplomatikai kötések alapján királynak fogadni és Szt. István koronájával megkoronázni.

De ő megtagadva mindent, mi isten és ember előtt szent, nemcsak erre nem ajánlkozott, sőt inkább kivetkőzve az ifju kebel romlatlanságából, első szavával kikiáltotta, hogy Magyarországot, melyet ő, a lázadó, lázadónak mert bélyegezni, fegyverrel hóditandja meg, s hogy élte feladatának ismeri, azt, ezredév óta fentartott önállásából kivetkőztetve, az osztrák birodalomba beolvasztani.

És szavát, a mennyire tehette, igyekezett is rettenetesen beváltani. Reáküldötte Magyarországra Windischgrätz teljhatalmu helyettesének vezérlete alatt álló seregét; s egyuttal Galiczia és Styria felől az országot külön seregekkel megtámadtatá.

A magyar nemzet védelmezé magát a reá mért halál ellen. De mert ennyi ellenség ellenében, s benn az országban vandal lázadóktól zaklatva, míg egész védelmi erejét ki nem fejtheté, eleinte hátrálni vala kénytelen; s hogy a fővárost a prágai s bécsihez hasonló szerencsétlenségtől megmentse, s e jobbra érdemes nemzet sorsát készületlenül egy ütközet koczkájára ne tegye, elhagyta magát a fővárost is, s az országgyűlés és nemzeti kormány mult január elején Debreczenbe tétetett át, az igazságos Isten segedelmébe s a nemzet erejébe vetett azon biztos reménynyel, hogy a főváros elhagyásával a nemzet nem fog elveszni.

És hála Istennek! Nem veszett el!

Azonban még ekkor is megkisérté a békés kiegyenlítést; követeket küldött a hitszegő dynasztia fővezéréhez; de ő kevély elbizakodással az alkudozást elutasítá, a magyar nemzettől feltétlen megadást mert követelni, az ország békeköveteit az Olmützbe menetelben meggátolva, letartóztatta; sőt azok egyikét, a volt miniszterelnököt fogságra vetette; s megszállván az elhagyott fővárost, ott a hóhér bárdjával zsarnokoskodott; hadi foglyaink egyrészét legyilkoltatta; más részét sulyos börtönre vetteté, s a többieket embertelen éhségre kárhoztatja, vagy az olaszországi seregekbeni szolgálatra kényszerítette.

S hogy semmi se hiányozzék az ausztriai ház bűneinek mértékéből, Erdélyben, a vitéz magyar hadsereg által megveretve, az orosz czár segitségéhez folyamodott, s a szomszéd Oláhországból ugy a magas porta tiltakozása, mint az európai hatalmak bukaresti konsulainak ellenzése daczára, a népjog megsértésével, orosz seregeket hozott be Erdélybe, a magyar nemzet legyilkolására.

És végre, hogy ennyi bűneinek gyümölcsét biztositsa, Ferencz József, ki magát magyar királynak meri nevezni, f. évi márcz. 4-ikei s 6-ikai manifestumaiban nyiltan kimondja, hogy a magyar nemzetet kitörli az élő nemzetek sorából; az ország területét 5 részre feldarabolja, Erdélyt, Horvátországot, Szlavóniát, Fiumét s a magyar tengerpartot Magyarországtól elválasztja; Magyarország belső területéből a ráczok számára külön vajdaságot kiszakit; s általában az egész országot önállásától, törvényes függetlenségétől, s országos lételétől megfosztva, az osztrák birodalomba beolvasztja.

Ime, elszámláltuk egyszerü históriai igazsággal a Habsburg-Lothringeni ház bűneinek hosszu sorát, s az örökké való Isten itéletére s a világ közvéleményére hivatkozva mondjuk ki, hogy e hitszegő házzal a kibékülés megszünt, s tartozunk isten törvényének, tartozunk hazánknak, tartozunk a jognak, tartozunk a morálnak, becsületnek, Európának s a civilisátió érdekeinek, hogy e hitszegő dynasztiát a magyar királyok trónjáról száműzve, adjuk át Isten itéletének, s a közvélemény, morál és becsület utálatának.

Teszszük pedig ezt halálra üldözött nemzetünk törhetlen ereje érzetében.

Ime, három hónap óta szállotta meg hazánk fővárosát a hitszegő ellenség és nemzetünket készületlenül lepte meg. De a magyar nép az élet-halál harcznak közepette nőtt erejében, s diadalmas harczok közt szerezte magának a meggyőződést, hogy hazáját meg fogja menteni.

Három hónap óta a zsarnok ellenség minden erejével egy talpalatnyi földet sem nyert; sőt vesztett tért tér után, ütközetet ütközet után.

Három hónap előtt a Tiszáig valánk visszaszorítva, s most már igazságos fegyvereink egész Erdélyt visszaszerezték; Kolozsvárt, Nagyszebent, Brassót visszafoglalták, s az osztrák ház seregeit egyrészt Bukovinába űzték, másrészt ugy őket, mint a segítségökre jött orosz seregeket tökéletesen megverve, Erdélyből utolsó emberig kiűzve, Oláhországba menekülni kényszerítették.

Felső-Magyarország nagy részben meg van az ellenségtől tisztítva.

A rácz lázadás megtörve; erősségeik: Szent-Tamás és a római sánczok ostrommal bevéve, s a Tisza és Duna közti vidék egész Bácsvármegyével, le egészen Titelig a nemzetnek visszaszerezve.

Maga a hitszegő osztrák ház fővezére pedig minden egyesült erejével több egymásutáni ütközetben megverve, a Dunáig s részint Dunántulra visszakergetve.

És azért mindezek alapján, az örökkévaló Isten igazságára s a művelt világ itéletére hivatkozva és nemzetünk természetes jogaira ugy, valamint nehéz szenvedések alatt tettleg bebizonyított erejére támaszkodva, azon kötelességnél fogva, mely minden nemzetet önfentartásra ösztönöz, ezennel az általunk törvényesen képviselt nemzet nevében kijelentjük és határozzuk, a mint következik:

1-ször. Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdélylyel és hozzátartozó minden részekkel s tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak nyilvánittatik, s ezen egész státus területi egysége feloszthatlannak, épsége sérthetetlennek kijelentetik.

2-szor. A Habsburg-Lothringeni ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének feldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Szlavóniának, Fiuménak és kerületének Magyarországtóli elszakitását, s az ország státuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkisérteni, e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott; saját kezeivel szakgatván szét úgy a pragmatica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, mely kétoldalú kötések alapján közötte és Magyarország között fennállott, – ezen hitszegő Habsburgi, s utóbb Habsburg-Lothringeni ház, Magyarország s a vele egyesült Erdély, és hozzátartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, a magyar koronához tartozó minden czímek használatától megfosztatik, s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.

A minthogy ezennel trónvesztettnek és számüzöttnek a nemzet nevében nyilvánittatik.

3-szor. Midőn a magyar nemzet elidegenithetlen természeti jogainál fogva az európai státus családba önálló és független szabad statusként belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy azon népekkel, melyek vele ezelőtt egy fejedelem alatt állottak, békét s jó szomszédságot alapítani s folytatni, és minden más nemzetekkel barátságos kötések által szövetkezni elhatározott akarata.

4-szer. Az ország jövendő kormányrendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani, addig pedig, míg ez a fennebbi elvek nyomán megállapittatnék, az országot egyetemes kiterjedésében, a nemzeti gyűlés minden tagjainak egyajku felkiáltásával és megegyezésével kinevezett kormányzó elnök: Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő ministerekkel, ugy saját magának, mint az általa nevezendő ministereknek személyes felelősségük és számadási kötelezettségük mellett, kormányozni.

Sebő huszárezredes nyerge.
(Kreith Béla gróf gyüjteményéből.)

És e határozatainkat adjuk tudtára a mivelt világ minden népeinek azon erős meggyőződéssel, hogy a magyar nemzetet, mint a független, önálló nemzetek sorában egyik testvéröket, azon barátsággal és elismeréssel fogadandják, mely barátságot és elismerést a magyar nemzet nekik ezennel általunk felajánl.

És adjuk tudtára Magyarország és a vele egyesült Erdély és a hozzátartozó minden részek és tartományok lakosainak azon kijelentéssel, hogy az említett egy és oszthatatlan magyar álladalom minden hatóságai, városai, községei, kerületei, megyéi és polgárai, szóval minden egyesek és testületek a trónvesztett Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház iránti hűség és engedelmesség kötelességei alól teljesen és tökéletesen feloldva vannak, sőt attól a nemzet nevében eltiltatnak; s mindaz, ki a nevezett házból netalán a királyi hatalom bitorlójául fellépni merészkedő egyént tanácscsal, szóval vagy tettel gyámolítaná, honárulási bűnt követ el.

Mely határozatunknak életbe léptetését és közhirré tételét a magyar álladalom kormányának meghagyván, azt minden e végre szükséges hatósággal ezennel tudatjuk, s a rendeletei és intézkedései iránti törvényes engedelmességre a nemzet nevében minden honpolgárt kötelezünk.

Kelt Debreczenben, 1849. ápril 19-ik napján tartott nemzeti gyűlésünkből.

A magyar nemzet törvényesen egybegyült főrendei és képviselői.

B. Perényi Zsigmond, a felsőház másodelnöke.

Almássy Pál, a képviselőház alelnöke,

Szacsvay Imre, jegyző.

A magyar nemzet jogszerü függetlenségének ezt az irásos kinyilatkoztatását Kossuth még aznap megküldé az összes kormánybiztosoknak.

… „Utasítom önt – igy szól köriratában, – hogy a nemzeti gyülés eme határozatát a törvényhatóságok főhelyén, ezenkivül pedig minden községben a legrövidebb idő alatt, a lehető legnyilvánosb és ünnepélyesb módon kihirdesse, kikiáltassa és teljes kötelező erővel életbeléptesse; – minek ünnepélyeségét ön minden módon, személyes jelenlétével is emelni fogja: Egyszersmind minden czímeket, felirásokat, jeleket és bármi egyebet, ami a számüzött dinasztiával összeköttetésben van, minden közhivatalos és nyilvános helyeken eltörlend és távolitand, hogy a nép külsőkép is mindenben lássa, miként zsarnokaitól és véres jármától megszabadult” …

A kormánybiztosok természetesen az utasításhoz képest jártak el, s csakhamar a független szabad Magyarország éltetésétől viszhangzott a Tisza, Duna köze. A nemzeti czimerről letünt a korona, s helyét koszorúba helyezett kard foglalta el.

Im, ekként lőn a dinasztikus és királyaihoz az önfeláldozásig hű Magyarországból szabad állam, az egyszerü zemplénmegyei prókátorból pedig annak kormányzó-elnöke.

A oknyomozó történelem lesz majdan hivatva elbirálni e sorsdöntő határozatnak a helyességét vagy helytelenségét, de annyi bizonyos, hogy az uralkodóház a kényszer-alkotmány tervével ugyszólván rákényszeríté a magyar nemzetet erre a végzelmes lépésre. Az ápril 14-ike csak felelet volt a márczius 6-ikára. S hogy ennek az önérzetes válasznak maga a nép is örült: legjobban igazolja az a sok fényes ünnepség, amely a függetlenségi nyilatkozat kimondása alkalmából országszerte rendeztetett. A debreczeni polgárság fáklyás-zenével hódolt Kossuthnak. Az ötvenezernyi ujjongó sokaság hő érzelmeit Könyves Tóth Mihály, ez az aranyszáju református pap tolmácsolta.

– Tied az érdem, – ugymond, – hogy háromszáz évi szenvedés után a magyar nemzet kezeiről lehullott a szolgaság súlyos bilincse. Amit a nagy Rákóczi, a mi idegenben nyugovó dicső fejedelmünk az ónodi országgyülésen megkezdett: te azt, im, befejezted. Hála és dicsőség neked! …

Kossuth a városháza erkélyes ablakából felelt a magasztaló üdvözletre. Alakját megvilágította a lobogó fáklyafény, szava messze csengett, mint az estéli harangszó.

– Ne ruházza a nép – igy szólott, – senkire a világon azon érdemet, mely egyedül a nép érdeme. Én megragadtam gyönge karjaimmal a fáklyát, hogy világosságot terjesszek a szolgaság sötét éjjelében. Én csak a fáklyatartó voltam, de nem maga a világosság. Valamint a madár, mely a felkapott szemet elejti a sivatag pusztaságban, nem tulajdoníthatja magának az érdemet, ha az elejtett magból viruló mezőség lesz, mert az nem a madár érdeme, hanem a földé, mely a magot megteremtette: ugy én sem rovom fel érdemül magamnak, ha a mag, melyet mint vándor madár a pusztában elejték, a ti kebletekben fogékony földre talált.

Aztán gyujtó szóval további kitartásra serkenté a népet.

Másnap hálaadó istentisztelet és népünnep volt.

Debreczen példáját csakhamar követte: Nagyvárad, Kecskemét, Békés, Kőrös, Czegléd, Szolnok, Kolozsvár, Csikszereda, Marosvásárhely stb. Egyszóval ünnepelt csaknem minden magyar város, amely az ellenség szuronyaitól mentes vala.

A lelkes közhangulat emeléséhez kétségtelenül nagyban hozzájárult a sajtó is. Valamennyi ujság – az egyetlen „Esti Lapok” kivételével, – dicsőítő czikkekben ünneplé a független Magyarországot.

Maga a hivatalos lap: a „Közlöny” jár legelől, a többi közt a következőket irván:

„… Istennek hála! a Habsburgok megszüntek népünk koronás zsarnokai lenni. A császári ház, mely három századon át csak bűneivel tevé magát e hazában emlékezetessé, e napon széles Magyarországból, annak kapcsolt országai, tartományai és részeiből egyszer mindenkorra örökre számüzetett.

Számüzetett a koronás fő minden férfi és női tagjaival, ivadékával. Megszünt e hazában polgári joga. Kikergetették mindenestől.

A trón üres. A haza királytalan. A nemzet független, szabad, önálló, mely önmagát maga által kormányozza szent törvényei által.

E nagyszerü faktum, melynek hasonlóját ezer éves nemzeti életünk nem mutatja, ápril 14-én szentesíttetett a nép képviselői által.

Márczius 15-ike kikiáltá a szabadság, egyenlőség és testvériséget; ápril 14-ike a földi boldogság e szent háromságát megszentesítette. Üdvözlégy ápril 14-ike, alapja izmosulandó nemzeti nagyságunknak. A történet a messzi jövőben megállapodik emlékednél, s a polgároknak, kik határozott elvü s akaratu megteremtőid voltak, mausoleumot alkotand, mely daczolni fog az idő viszontagságaival!! …”

Hasonlóképen nyilatkozik a többi lap is. A szabad Magyarország megszilárditásáért buzog nem csak a kard, de az irótoll is. S ez a törekvés, nem csoda, bizony sokszor átcsap a furcsaság terére is. Táncsics Mihály például a „Munkások Ujsága” czimű lapjában a következő bizarr átkot közli:

Változtasd Uram azon hazánkfiát, ki tán tanácsolni fogná, hogy a Habsburgok még egyszer Magyarország fejedelmei legyenek, változtasd őt, kérünk, olyanféle barommá, mely az ökröt és a szamarat együtt ábrázolja; szarvai és fülei közt homlokán legyenek e szavak: „Ez az, ki fejedelmet óhajt.”

És e barmot alakítsd olyformán, hogy hátán legyen egy Habsburg-ivadék kezében korbácscsal, s a kettős ábrázatu barmot szünet nélkül korbácsolja. És ne engedd a barmot legalább ezer esztendeig megdögleni, hanem tedd kötelességévé, hogy egyik országból a másikba tévelyegjen. Midőn körmöczi aranyat lát, görcsök rántsák össze minden tagját.

Midőn magyar huszárt és honvédet lát, gutaütés kerülgesse őt, de azért meg ne üsse. Még akkor is görcsök kínozzák, midőn magyarországi szénát lát; és neki esve a szénának egye azt, mint hajdan Nabukodonozor.

Petőfi lantján is megzendül az ének, s a honvéd-költő büszke dicsekvéssel danolja:

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
– Mi tagadás benne? –
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Szökken a szemembe.
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Győző seregébül,
Én is segítettem koronát leütni
A király fejérül!

A leendő államrendszer tekintetében a függetlenség kimondásakor, mint láttuk, Kossuth maga sem határozott.

Szolnoki honvédemlék.

Több mint valószinü, hogy a nemzet, ha ellenein, amint bizton remélte, végleges diadalt arat, megtartotta volna tovább is a monarchikus államformát.

Tagadhatlanul volt az országban köztársasági-párt is. A polgárállam eszméje nemcsak az országgyülés tagjai közt talált buzgó istápolókra, de a nép körében is tért kezdett hódítani. Hajdu-Böszörmény, ez a törzsökös magyar város, Sillye Gábor orsz. képviselő indítványára már ápril 11-én kikiáltotta a köztársaságot; a függetlenségi nyilatkozat közrebocsájtása után pedig ilyetén felirattal fordult a nemzetgyüléshez:

Tisztelt képviselőház!

Miután Magyarország a királysági igazgatásforma alatt különösen az osztrák házból a magyar trónon ült hitszegő királyok 300 éves kínos korszakában annyit szenvedett, hogy lehetetlen meg nem győződnie, miszerint az ország csak akkor lehet nyugodt és boldog, ha az igazgatási forma a népfölségen lesz alapítva; s miután pedig ez csak a királyságnak köztársasággá leendő átváltoztatása által lehetne elérhető, – mi alólirottak kinyilatkoztatjuk, miszerint jövőre nézve Magyarországnak köztársasággá leendő átváltoztatását óhajtjuk, s ezen óhajtásunkat azon ünnepélyes nyilatkozattal kivánjuk a t. képviselőháznak tudtára adni, hogy ezen elvnek, s kijelentett óhajtásunknak mielébbi életbe léptethetéseért a nemzetgyülés és a kormány felhivására életünkkel és vagyonunkkal is áldozni készek vagyunk.

Kelt H.-Böszörmény városában 1849. évi ápril hónap 29-ik napján.

Hajdu-Böszörmény város közönsége és összes népe.

(P. H.)

Ugyanilyen tartalmu kérvényt intézett az országgyüléshez, a többi közt, Fejérmegye törvényhatósága is.

A közönség tehát, mint látjuk, nem idegenkedett a köztársasági államformától sem. De azért mégis legtetszetősebb volt az egyesült magyar-lengyel királyság eszméje. Akadtak olyanok is, akik a herczeg Coburg-Koháry nemzetség valamelyik tagját szerették volna a megüresedett magyar trónusra ültetni. De a harczizaj éppenséggel nem volt alkalmas e tervek bármelyikének is a megvalósítására. Maradt tehát minden ideiglenes állapotban.

Ámde mégis gondoskodni kellett, hogy az ország az uj államforma meghatározásáig is alkotmányosan kormányoztassék. A Batthyány-miniszterium bukása óta tudvalevőleg a honvédelmi bizottmány intézte az ország ügyeit, – lángbuzgalommal, de hézagosan. Hisz már küldetésénél fogva is inkább csak a véderő fejlesztése körül buzgólkodott. Egyszerü bizottság volt, körvonalozott hatáskör és minden fizetés nélkül.

Már pedig ha valamikor, ugy most, a midőn a nemzet válútra jutott, csakugyan szükség volt, hogy az állam ügyeinek az intézése egy alkotmányosan felelős kormány kezébe helyeztessék.

Ilyen értelemben határozott az országgyülés is. Kossuth, Szemere Bertalant, a népszabadságnak ezt az ékesszavu és tűzlelkü harczosát bízta meg a kormányalakítással. De lassan ment a dolog, sok nehézséggel kellett megküzdeniök. Csaknem két hét mult el, amig megalakulhatott az uj miniszterium, amelyet, persze, már Kossuth mint az ország kormányzója nevezett ki.

A kinevezést, s ennek kapcsán a miniszterium és kormányzó hatáskörének szabályozását a következő üzenetben tudatta Kossuth a nemzetgyüléssel:

Gömöry Frigyes honvédszázados.
(Egykoru arczkép.)

A nemzetgyülésnek.

Kötelességemnek tartom jelenteni, miként a nemzetgyülés által reám ruházott hatóságnál fogva miniszterekül a következőket neveztem ki:

Belügyminiszterré, egyszersmind a miniszteri tanács elnökévé: Szemere Bertalan képviselőt.

Külügyminiszterré: gróf Batthyány Kázmér baranyai főispánt.

Pénzügyminiszterré: Duschek Ferencz pénzügyminiszteri státustitkárt.

Közlekedési miniszterré: Csányi Lászlót.

Vallás- és közoktatásügyi miniszterré: Horváth Mihály vál. csanádi püspököt.

Igazságügyi miniszterré: Vukovics Sebő képviselőt.

A hadügyminiszter iránt jelentésemet legközelebb teendem meg.

A kereskedelmi minisztérium vezetését, az illető miniszter kineveztetéséig, ideiglenesen gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter viendi.

A mi már a kormányzatnak organismusát illeti, ennek a kijelölt miniszterium már ittlevő tagjai közegyetértésével történt megállapitásánál két alapelv tartatott szem előtt:

Egyik az, hogy midőn a nemzetgyülés ápril 19-én hozott függetlenségi határozatában az ország jövendő kormányrendszerének minden részleteiben a nemzetgyülés által történendő megalapitásáig, azt rendelé: hogy az országot egész egyetemes kiterjedésében, a magam mellé veendő miniszterekkel, úgy saját magamnak, mint az általam nevezendő minisztereknek személyes felelősségünk és számadási kötelezettségünk mellett kormányozzam, esak ideiglenes kormányt alapitott; az alkotmányozás hatalmát pedig, mint a függetlenségi nyilatkozat által a nemzetgyülésre visszaszállott népfelség természetes corollariumát, egyszersmind a kormányzat egész működése felett a felelősségre és számadásra vonás folytonos gyakorlásának is magának tartotta fenn. A miből természetesen következik, hogy a nemzetgyülés hatóságára, működésére és működési körére, idejére s formáira nézve bármit is határozni; szóval, a nemzetgyülés iránt és felett rendelkezni az ideiglenes kormányzati organisatió köréhez nem tartozik, hanem mindez a dolog természeténél fogva magának a nemzetgyülésnek van fentartva.

Következőleg az álladalom ideiglenes kormányának a nemzetgyülés irányábani viszonya a folytonos felelősségben, számadási kötelezettségben, törvényei és határozatai iránti engedelmességben határozódván: csak arra van szükség, hogy a kormányzó s miniszterek közti viszony, a szükséges egység és öszhangzás végett fővonásaiban kijelöltessék. S erre nézve alapul, második vezérelv gyanánt az vétetett fel, hogy ezen viszonynak akként kell meghatároztatni, miszerint a nemzetgyülés folytonos őrködésén kivül a nemzet a maga szabadságának és függetlenségének biztosítékát ebben is feltalálja.

Ezen elvből indulva, az alkotmányos élet kelléke szerint, a miniszterekkel abban állapodtam meg:

Honvédfogoly bilincse.

1-ször. Hogy a kormányzó bármely rendeletei, parancsai, határozatai, kinevezései csak úgy érvényesek, ha a miniszterek egyike által is aláiratnak, következőleg

2-szor. Hogy a kormányzó csak a miniszterek által kormányozhat.

3-szor. Hogy a kormányzónak valamint felelőssége, úgy hatósága is, a magasabb úgy egyházi, mint világi és katonai hivatalok kinevezésén kivül, különösebben az álladalom kormányzati politikájának meghatározására, s a rendezést és szabályzást meghatározó elveknek megállapítására szorítkozik.

Mikre nézve tehát a miniszterek sem összesen, sem egyenként, a kormányzó megegyezése nélkül nem határozhatnak. Mig ellenben

4-szer. Az egyetértőleg megállapított kormányzati politika, s rendező és szabályozó rendeletek végrehajtása körében, a közigazgatás minden ágaira nézve, a miniszterek saját hatóságukkal és saját felelősségük mellett intézkednek. A miniszterek választása, következőleg, ha felelőssége érzetében azt elkerülhetlennek látná, részben vagy egészben változtatása is, ezen ideiglenes kormány egész ideje alatt, a nemzetgyülés határozata értelmében, természetesen a kormányzó hatóságához tartozván.

5-ször. Oly rendelkezések, melyek az álladalom sorsának s jövendőjének alakulására lényeges befolyással lehetnek, mint például: hadüzenet, béke és szövetségkötés, teljes érvényességet csak a nemzetgyülés helybenhagyásával nyerhetnek.

Ezek azon megállapodások, melyeket a nemzetgyülés helybenhagyása alá terjeszteni, valamint kötelességemnek, ugy elegendőnek is tartottam; minden egyebek az alkalmazási részletekhez, s az eljárás formáihoz lévén számíthatók. Annyit mindazáltal megemlíteni nem tartok feleslegesnek, hogy a megkegyelmezési jognak gyakorlatára nézve czélszerünek látszik, egy kegyelmi széknek felállítása, mely 4 tagból álland, kiket a kormányzó nevez ki. Ezen kegyelmi szék fogván az igazságügyminiszter elnöksége alatt minden megkegyelmezési ügyekben, de csak birói itélet után, határozni. A megkegyelmezési oklevél pedig az igazságügyminiszter ellenjegyzése mellett a kormányzó által a nemzet nevében fog aláiratni és kiadatni.

Ezen elvek alapján vélném ugy a kormányzó által a nemzetgyülés előtt, mint a miniszterek által a kormányzó előtt leteendő esküformát megállapítandónak, mely a jelen körülmények szerint alig volna többre terjeszthető, mint a nemzet függetlenségi nyilatkozatának minden következményeiben fentartására és a nemzetgyülés törvényei, s határozatai iránti engedelmességre.

Kelt Debreczenben május 1. 1849.

Az ország kormányzó-elnöke: Kossuth Lajos.

A terjedelmes üzenet, miként olvashatjuk, a kormányzó és a miniszterium közötti viszonyt is szabályozza. Ezek szerint Kossuth csak a miniszterium által kormányozhat, minden egyes rendelete tehát csak ugy érvényes, ha a megfelelő szakminiszter által ellenjegyeztetik. A kormányzó hatásköre kiterjed a miniszterium kinevezésére, a polgári, katonai és egyházi főhivatalok betöltésére, a kormány politikájának az irányítására. A miniszterek a saját hatáskörükben szabad és önálló rendelkezési joggal birnak. Az ugynevezett felségjogok közül: a hadüzenet, békekötés, szövetségkötés kizárólag az országgyüléshez tartozik. A legfőbb kegyelmijog gyakorlására egy külön tanács fog szereztetni.

„A hadügyminiszter iránt jelentésemet legközelebb megteendem,” – mondja Kossuth üzenetében.

Melléklet: Gracza György „Az 1848–49-iki Magyar Szabaaságharcz Története” czimű munkájához.

Ennek egy kis előzménye van. Mészáros Lázár, az eddigi hadügyminiszter ugyanis a képviselőháznak még ápril 15-iki ülésén lemondott állásáról. Leköszönésének oka azonban korántsem a függetlenségi nyilatkozat, hanem az elkedvetlenedés. Megunta az örökös ujjhuzást a kötekedő tábornokokkal, főkép Görgeivel.

– Huffeland, a nagyhirü orvos, – igy szólt az ő humoros modorában, – azt mondá: a ki harminczadik évében nem ismerte fel, mi a hasznos, mi a káros organismusának: az nem érdemli meg az egészséget. Én meg azt mondom: ki ősz szakállal valamely ügynek élén áll és nem számíthatja ki azt, hogy mikor folyt le az ő ideje, az sok lehet, de aligha jó hazafi. És mivel én érzem, s hű szolgája akarok maradni a hazának, már jóval ezelőtt, ujabban a hires kassai csata után, de legfőkébb most elérkezettnek látom az időt, a midőn virágokkal hintett hivatalomat ügyesebb kezekbe általadjam, még pedig áldásommal … A hadügy élére olyan alakot szeretnék állítani, a ki maga is a fiatalabbakkal egy délczeg paripán némelykor némely ablak előtt egyet szöktet, s a magyar kellékek szerint, a hol kell, vágtat is, a ki feltétlen engedelmességet bir magának kivivni, – ha tud; a feltétlen engedelmességet feljebb is adni, – ha bir; a ki nemcsak törvényeket tud szabni és kiadni, hanem azokat mások által is megtartatni birja; röviden: a ki a mostani rendet, takarékosságot, hasznosságot, csínt kissé tágitani és ezeket a vezéreszmével egyhangulatba hozni tudja. Ezek után nincs más kérésem a t. Házhoz – igy végezte beszédét, – mint az, hogy legyenek szivesek engem mint egyszerü polgárt és bajai követet körükben elfogadni. Meghalt Mészáros az az első. Tünődtem, hogy talán parentátorom sem lesz, de reménylem, hogy egy veres sipkás a parentácziót meg fogja érni; s jobban megéri, mint egykor Mészáros, ki Egerben meghalt, s azt mondták reá: „Meghalt a Mészáros, hús nélkül hagyta a várost.” És mivel ez ugy lőn, s reménylem, hogy nem fogok „békében nyugodni” – tehát éljen a jövendő hadügyminiszter!

A képviselőház tagjai csöndben, némán, az elszomorodás látható jelével fogadták a Mészáros leköszönését. „Ime, – gondolta nem egy magában, – megint egy erős oszlopunk dölt ki.” Azonban csakhamar felzúgott az éljenzés, nem bucsuzóul, de a hála és a szeretet nyilvánulásaként. Próbálták lebeszélni. Nem sikerült.

– No jól van, az uj hadügyminiszter kinevezéseig, persze csak ideiglenesen, czipelni fogom még a terhet, de tovább semmi esetre sem. Hadd czivakodjék más a vitéz generális urakkal – mondotta félig tréfásan.

Ekkor a nemzetgyülés, az ősz Palóczy László inditványára, elismerésül eddigi működéseért az altábornagyi ranggal diszíté fel, nagy érdemeit pedig jegyzőkönyvbe iktatta.

A hadügyminiszteri állás tehát megüresedett. Kossuth Görgeit kinálta meg vele. A tárgyalás folyamatban volt.

De hát ez nem volt akadály, hogy a miniszterium hozzá ne fogjon súlyos kötelmeinek a teljesítéséhez. Szemere Bertalan Kossuth üzenetének a felolvasása után, – máj. 2-án, – mindjárt elő is terjeszté az uj kormány programmját. Köztársasági szellemü beszédje igyen hangzik:

Uraim, – igy kezdé, – a miniszterium semmi hosszú szóbeli programmal nem lép fel. Nem lép fel pedig részint azért, mert a miniszterek mindnyájan jelen nincsenek; nem, másodszor azért, mert nem akar mondani sem sokat, sem keveset.

Programmul szolgáljon az, – folytatta aztán tovább, – hogy a miniszteriumot a kormányzó-elnök alakította, ki birja a nemzet, birja a ház, s birja a hadsereg bizalmát. Programmul szolgáljon az, hogy a miniszteriumba csaknem mindnyájan az élet és cselekvés teréről léptünk be, hol alkalmunk volt elveinket nemcsak bevallani, hanem kérlelhetlen szigorral gyakorolni is, nem a körülmények gyáva mérlegezése, hanem a haza megmentésének szüksége szerint. Programmul szolgáljon végre az elveket illetőleg multunk a jövőre nézve.

Mi nem igénylünk magunknak oly erőt, hogy az országos chaosból, melybe a háború sodort, egy rendezett világot teremtsünk. Mi nem hiszszük; hogy ennek ideje megérkezett; mi csak azt hiszszük, hogy nincs a haza megmentésének műve bevégezve; és ha a haza szent területének földéről az utolsó ellenség is ki lenne irtva, hátra volna még megállapítani Európához való viszonyunkat, miután az ápril 14-iki határozat a dinasztia és az ország közti kérdést európai kérdéssé tette. Ellenben igyekezetünk van, s elhatározott akaratunk van a hazát megmenteni. A munka eredményének biztosítékát önök támogatásában szemléljük.

Hármat azonban szükségesnek látunk nyilvánítani.

Először: a miniszterium magát forradalmi kormánynak vallja be. Éppen azért nem irtózik semmi eszköztől, mi a haza megmentésére megkivántatik, semmitől saját felelőssége alatt. A mint a béke helyreáll: megszünik forradalmi kormány lenni, mert rendkívüli szabályokhoz végszükség nélkül nyúlni, polgári bűn volna.

Másodszor: a miniszterium magát respublikai irányúnak vallja. Minden törekvésnek ellene lesz, mi a monarchiára visszavezethetne; de ellene lesz minden oly respublikának is, mely a községi rendszer, családi élet, a munkabiztosságon túl, a tulajdonjogon és ennek rovására alkottatnék. Oly respublikát akar, – ha isten megsegít, – mely inkább boldogítson, mint fényeljék.

Harmadszor: a miniszterium magát demokratiai irányúnak vallja. Demokratiai értelemben kiván és fog minden törvényeket formuláztatni. A népfelségnek elvét minden, de minden következményeiben elfogadja. A népszabadság rovására, mely minden hatalomnak örök kútfeje, senkinek sem ad kezébe túlhatalmat, a mennyiben azt meggátolhatja. És ha a kormányzó és országgyülés közti helyzetből ilyesmit venne észre: el fogja hagyni helyét; s ha szükség, az országgyülést, ha szükség, a kormányzót és ha szükség, a nemzetet fogja felébreszteni.

Ezen alapelvek nyomán indulva, nem kérünk bizalmat, mert a bizalomnak önként kell származnia; de ha a Ház bennünket bizalmával megajándékoz: tisztelettel elfogadjuk, kijelentvén, hogy mi csak a nemzet, a Ház akaratja szerint tudunk és remélünk kormányozhatni; de kijelentvén azt is, hogy csak oly Háznak kivánunk végrehajtó hatalma lenni, mely Ház a demokraczia tiszta alapjára rakja le a határozatait.

A komáromi vár ostroma.
(Egykoru vázlat után.)

Kossuth, s az uj miniszterium tagjai május 14-én délelőtt tették le a hivatalos esküt.

Magasztos, lélekemelő jelenet vala ez is.

Az eskütétel az országgyülés mindakét házának közös ülésén a debreczeni református nagytemplomban folyt le, ugyanazon a megszentelt helyen, ahol a függetlenségi nyilatkozat mondatott ki.

A templom most is zsufolásig van közönséggel. Az első padsorokban az országgyülés tagjai ülnek, hátuk megett pedig sűrű tömegben a debreczeni hű nép szorong.

Az ülésen, amelynek az eskü az egyetlen tárgya, Almássy Pál elnököl.

Egyszerre csak halk mozgás támad. Kossuth jött meg a miniszterekkel. A kormányzó formás termetére honvédatilla simul, oldalán a drágaköves Bethlen-kard lóg: Bethlen Gábornak, Erdély nagynevü fejedelmének szabadságvédő kardja. Kitüntető ajándék, az erdélyrészi magyaroktól. Szemere Bertalan, Vukovics Sebő, Duschek Ferencz és Csányi László fekete díszmagyarba öltözvék; Batthyány Kázmér pedig nemzetőri őrnagyi ruhát visel. Az érdekes képet még szinesebbé teszi Horváth Mihály ibolyaszín püspöki-talárja.

Az ország függetlenségének bizományosai az első padsor előtt, szemben az elnökkel, külön székeken foglalnak helyet.

Almássy csönget, s aztán a következő szép beszéddel nyitja meg az ülést:

– Tisztelt nemzeti gyülés! Azon csapások alatt, mikkel szegény hazánkat a hitszegő árulás sujtotta, egy volt a mi maradt megtörhetlenül, sőt uj életre virradt: a nemzet szabadságérzete, s a nemzet akarata. S akarata testté lőn azon hős hadseregben, melynek zászlói a diadal, szabadság s a magyar név dicsőségeért küzdöttenek. A nemzet akarata, hogy idegen érdekek bitorlása helyett önmaga legyen a mindenhatóság, mely előtt meghajoljon minden e hazában, hogy a népfelség szent uralma legyen azon egyház, melynek ívei alatt honoljon a szabadság. S ez az akarata is testté lőn azon nyilatkozatban, mely ápril 14-én uj korszakot nyitott független hazánk európai életének. A nemzetgyülés átvette a nemzettől a reáruházott felségjogokat, s Magyarhon ügyeinek az élére kormányzó-elnökül azon férfiút állítá, kinek neve egybeforrt szabadság-harczunk szent érzetével: Kossuth Lajost. És ő a nemzetgyülés akaratából ma teendi le, mint Magyarhon hivatalnoka a nemzet kezeibe a hűség esküjét a szabadság, nemzetiség és törvény iránt. Nekem, a souverén nemzetgyülés egyik elnökének jutott a szerencse, hogy Kossuth Lajos kormányzó urat ez ünnepélyes tettre felszólítsam.

Kossuth fölemelkedik, balkezét szivére szorítja, jobbját esküre emeli, s Almássy után, emelt hangon, de az áhítat megilletődésével mondja:

Én Kossuth Lajos, a nemzetgyülés által választott kormányzó-elnök, esküszöm: a nemzet függetlenségi nyilatkozatának minden következményeiben fentartására és engedelmességre a nemzetgyülés törvényei és határozatai iránt. Isten engem ugy segéljen!

A közönség nem tudja tovább visszafojtani örömét. S hirtelen, váratlanul, mint nyári förgeteg, kitört a lelkesedés, s ezer ajk mennydörgé:

– Éljen Kossuth! Éljen a kormányzó! Éljen a szabad Magyarország!

Perczekig tart a lelkes öröm e kitörése. Az ódon templom, istennek e csöndes hajléka sokszorosan viszhangozza azt.

Kossuth elérzékenyülten tekint szét, de csakhamar erőt véve magán, igy szól:

Uraim! Önök az esküvel, melyet előmbe szabtanak, istent hívták fel bizonyságul, hogy hazánkban minden hatalom csak a nemzettől eredhet; s hogy nincs és nem is lehet hatalom, mely a nemzetnek felelősséggel nem tartoznék. Legyünk örökké egygyek és egyetértők ezen elvnek a fentartásában. Legyen távol örökké e nemzettől a szerencsétlenség, hogy akár megrettenésből, akár szeretetből vagy ragaszkodásból ezen elvet legkisebb részben is feláldozná.

Egy nemzetnek nem halandó ember, de maga a mindenható Isten sem adhat oly jótéteményt, mely megérdemelné, hogy érte árul szabadságát adja. A népfelség alapján kivül pedig nincsen szabadság.

Én önöknek uraim, engedelmességet esküvém a törvények és határozatok iránt, miket a nemzettől vett hatatmaknál fogva alkotandanak. De ezen engedelmességet isten szine előtt letett esküm első pontja szerint maguk részéről is azon kötelességhez kötötték, hogy alkotandó törvényeik és határozataik csak a nemzet függetlenségének és szabadságának biztosítására leendenek irányozva.

Önök hazafisága zálogul szolgál, hogy esküm két szakasza egymással ütközésbe soha sem jövend, a vésznek és kisértésnek bármely napjait is bocsássa reánk a gondviselés.

Önök hazafisága zálogul szolgál, hogy törvényeinknek engedelmeskedve, a nemzet függetlenségét tartandom fenn és valósítandom.

Ha valaha e kettős kötelességem ellentétbe jöhetne, fogadást teszek önöknek, uraim, hogy önként teszem le kezeikbe a hatalmat, melyet reám ruháztak, miszerint magánpolgár gyanánt közmunkásává szegődjem a nemzet függetlenségi épületének.

Önök rettenthetlen hazafiuságára támaszkodva fogadom, hogy ha majd, vagy mert a haza megmentésének munkája be lesz fejezve, vagy mert önök hamarább is ugy parancsolandják, – visszatérendek a magán polgáriélet egyszerüségébe, melyre hő áhítattal vágyódom: a visszaélés vagy hatalomvágy szennye nélkül adandom vissza kezeikbe a hatóságot, melynek felelősségét gyenge, de hű vállaimra fektették.

Miniszter urak! A nemzet parancsából fogva tegyék le kezeimbe az esküt, a melyet a nemzetgyülés jegyzője elejökbe mondand.

Most előlép a hat miniszter, s Gorove István jegyző előolvasása után együttesen ilyenkép teszik le az esküt:

Én (mindegyik miniszter a saját nevét és hivatalának czimét mondja) esküszöm: a nemzet függetlenségi nyilatkozatának minden következményeiben fentartására és engedelmességre a nemzetgyülés törvényei és határozatai iránt, s hogy azoknak foganatot szerzendek. Isten engem ugy segéljen.

– Éljen a haza! – kiált most Kossuth, fehértollas kalpagját magasra emelve.

– Éljen! Éljen! – zugja példaadó nyomán az egész gyülekezet. Eközben megkondul a Rákóczi-harang, s búgó érczhangja száll messzi, messzi, fel a csillagos egekig, hogy letegye a független Magyarország első tisztviselőinek hűségesküjét őrködő Istenünk trónusa elé.

A közönség felmagasztosult hangulatban oszlott el.

Nagyon természetes, hogy most már Kossuth illendő dijazásáról is kellett gondoskodni. S a nemzetgyülés gondoskodott is: kétszázezer ezüst forintban állapitván meg évi fizetését; egyúttal pedig meghagyta a miniszteriumnak, gondoskodjék, hogy kormányzó „a nemzet méltóságához képest” lakhasson.

A hűségeskü, a mit a kormányzó és a miniszterium tett, mintegy megpecsételője volt a függetlenségi nyilatkozatnak. Hisz arra esküvének, hogy a függetlenségi nyilatkozatot minden következményeiben fen fogják tartani.

A királytalan ország ilyetén berendezkedése tehát mindenfelé megnyugvással fogadtatott. Még a békepárt is – körülbelől harmincz-negyven ember, – elhallgatott; várta: mi lesz? Csak Görgei szisszent fel.

Görgei, mióta czélját érte, tüntető előzékenységgel viselteték Kossuth iránt. De csak szemben, a háta mögött gúnyolta.

A tiszafüredi viszály után, mint tudjuk, Kossuth egy ideig a seregnél tartózkodott. Görgeinek ez sehogy sem tetszett; s minden kínálkozó alkalmat fölhasznált, hogy Kossuth népszerüsége csorbíttassék.

Kossuth egyizben, midőn még zavaros volt a hadak útja, ezzel az aggódó kérdéssel fordult Görgeihez:

– Nem forgok én itt veszélyben?

– Dehogy! – felelé mosolyogva Görgei.

– Mégis arra kérem a tábornok urat, legyen szives intézkedni, nehogy valami baj érjen. Nem szeretnék a császáriak kezébe jutni.

– Legyen nyugodt, – válaszolta Görgei rejtett gúnynyal, majd magam fogok őrködni biztonsága fölött.

S a legközelebbi estén Görgei a Kossuth szállásának az ajtaja elé feküdt, s ott virrasztotta át az éjszakát.

Damjanich tábora.
(Egykoru festmény, gr. Kreith Béla 1548–49-iki ereklye-gyüjteményéből.)

Másnap reggel csakhamar hire futott a dolognak, s lett nevetés a törzstisztek között.

A tápió-bicskei ütközet után, – beszéli Szemere, – Görgei egy temetőben tartózkodott. Egyszerre csak hallja, hogy Kossuth érkezik. Hirtelen leveti magát egy sírdombra, s úgy tesz, mintha aludnék, csákója alól azonban Kossuth felé pislogat. Kossuth megáll „a véres csata után nyugodtan alvó nagy férfiú előtt, s ajkán a bámulat kiáltása tör ki.”

Természetes, hogy Görgeinek az eféle szinpadi jelenetekkel könnyen sikerült Kossuthot a tisztikar előtt lekisebbíteni. Ám, azért vigyázott, hogy Kossuth ne vegyen észre e hátmögötti komédiából semmit. A legnagyobb tisztelettel közeledett feléje, kikérte és meghallgatta tanácsait.

Az álczás játék, amit mostan folytatott, alig egyéb, mint gunyolódó természetének a sziporkázása. Hisz semmi oka sem volt a féltékenykedésre. Dicsvágya betölt. Ott állt megint a vitéz honvédsereg élén. Babérokon járt, dicsőségben fürdött. Mi kell több egy jó katonának? … Nem is béketelenkedett ez időtájban.

De amint meghallja, hogy Kossuth az ország kormányzójául választatott: dicsvágyó lelkében azonnal föltámad az irigykedés.

Görgei, ápril 17-én Léván értesült a függetlenségi nyilatkozatról. Ludvig János kormánybiztos, aki Vukovicsot jött fölváltani, hozta meg először a hírt. Ugyanaznap egy külön futár is érkezett Görgeihez Debreczenből a Kossuth levelével.

– A fővezér – beszéli Szemere emlékirataiban, -- az első pillanatban rendkívül haragos lett, s Ludvighoz fordulva, háborgó lelkének egész szenvedélyességével fakadt ki:

– Ti hát, – támadt reá, – egyátaljában el akarjátok veszteni a hazát? Azt hiszitek talán, hogy ama függetlenségi nyilatkozat komédiájával Debreczenben megveritek az ellenséget? Bizonyára megérdemelnétek, hogy benneteket egy pár zászlóaljjal szétkergesselek, mire egyébiránt egy zászlóalj is elég lenne. Miután a veszélyből kibújtatok, most már annyira felfujjátok magatokat, hogy bőrötökbe sem fértek. Teremtsetek inkább fegyvert s ujonczot. Nem eléglitek még az osztrákot, a ráczot, az oláht, az erdélyi szászt, a horvátot? Még az oroszt is nyakunkra akarjátok hozni, s ha evvel megmérkőztünk, aztán a poroszt is? Csoda, hogy mindjárt egész Európának nem üzentetek háborút. A kinek a vére fölötte heves, jőjjön az ide a harcztűzbe; de a szószékről persze könnyebb viselni a háborút. Azt mi jól tudjuk, tudja az utolsó honvéd is, hogy nem azért verjük az osztrákot, mivel őt szeretjük; de az ellenséget soha sem szabad megvetni, még kevésbé ingerelni. Mire való a monarchia és respublika közti kérdést erőszakkal a szőnyegre hozni? Mire való az ellenségnek uj erőt, uj ürügyet adni, őt a kétségbeesés harczára hívni fel? S a ti trónfosztó kijelentéstök még a merész tett érdemével sem bir. Miért nem mondtátok azt ki az elmult deczemberben vagy januárban? Akkor legalább azt mondhatta volna a világ: ezek bátor, elhatározott férfiak! De most, mig én az ellenséget üzöm s nem engedek neki időt Debreczen ellen fordulni, ti a háttérben lármáztok! Égre, földre kértem Kossuthot, ne legyen elbizakodó, elhamarkodó; ő megigérte, s ime, így tartja meg szavát. Vagy nyerünk-e evvel csak egy fegyvert is? Ha Amerika tán elismeri is függetlenségünket, el fogja-e az ijeszteni az oroszt? Vagy Anglia fogja tán meggátolni Ausztria és Oroszország szövetkezését? Mi csak önmagunkban találhatunk támaszt. Nekem csak fegyver kell; ez előttem többet ér, mint Európa minden véleménye. De éppen azért ne ingereljünk mindenkit magunk ellen. Holnap valószinüleg ismét csatánk lesz (a nagy-sallói); s ha az osztrákokat megint szétverjük, félek, hogy Kossuth még a chinai császárnak is háborút üzen. És nem önmagam hirdettem-e a sereg előtt, hogy mi alkotmányunkért harczolunk, hogy mi a törvényesség terén akarunk maradni; s ha most engem a tisztikar kérdőre von: mit feleljek neki? Megelégszenek-e, ha azt mondom, hogy Debreczenből másként parancsolták?

Igy háborgott Szemere Bertalan szerint Görgei. Csakhogy Szemere nem közvetlen tanú, s emlékjegyzeteinek ezt a részét csak hallomás után irta.

Ezzel szemben Vukovics Sebő, aki akkoron mint kormánybiztos Léván tartózkodott, ekként nyilatkozik a függetlenségi nyilatkozat hatásáról:

Léván, Fekete László, Kossuth titkára meghozta nekünk az ápril 14-iki függetlenségi nyilatkozat hirét, s azt, hogy rövid napok alatt a miniszterium ki fog neveztetni. Az esemény a táborban nagyobb meglepetést nem idézett elő. Görgei hallgatag volt, néhányan közvetlen környezetéből ostromlák a dolog czélszerüségét.

Én Görgeivel a függetlenségi nyilatkozatról beszélvén, nála semmi ellenszenvet ez ügyre nézve nem találtam. Csupán azon oldalról tőn észrevételeket, hogy hát mi lesz akkor, ha bennünket időközben a németek megvernek, s hogy ennélfogva meg kellett volna várni egy döntő csatábani győzelmet. Politikus okokat nem hozott fel a határozat ellen. Akkor még a muszka sereg beavatkozását a táborban senki sem hitte …

Léváról este többen Damjanicshoz mentek vacsorára, Görgei is. És Nagy Sándor is ott volt. Damjanich hadiszállása egy közeli faluban vala. Én az esős idő miatt nem mentem, bár Damjanich többször hivott.

Másnap Nagy Sándor és Bogdanovics Vilibáld, aki mint nyargoncz a Damjanich táborában tartózkodott, beszélték el nekem, mily heves vitatkozások támadtak köztük a vacsoránál az ápril 14-iki határozat miatt. Magát a határozatot lényegében nem ostromolta az ellenfél, – melyhez Görgei, Leiningen, gr. Eszterházy, gr. Bethlen József, Damaszkin István, s néhány ifju nyargoncz tartozott, csupán a már Görgei részéről emlitett időszerütlenséget hozván fel, – hanem a képviselőház, vagyis a táblabírák ellen fordítá támadásait, a katonai diktatura szükségét vitatta, s Görgeit önjelenlétében, minden tiltakozás nélkül, mint arra hivatottat nevezé. Nagy Sándor és Bogdanovics védelmezék a polgári elemet, s küzdének a katonai diktatorság eszméje ellen. Ezen alkalommal mondta Nagy Sándor, hogy ha valaki katonai diktatorságra vetemednék, lesznek a magyar seregben elegen, kik pisztolyt szegeznek mellének, s ha más nem találkozik, ő lesz az első, aki azt megteszi. Görgei nem látszott e kijelentést rossz néven fogadni, de azon estétől Nagy Sándor minden alkalommal érezé Görgei általi mellőztetését.

Damjanich, ki a pártok állását Debreczenben nem ismerte, s csupán Kossuthot tartá ragaszkodása tárgyául, ezen vitában a képviselőház ócsárlásában szintén részt vett, de a katonai diktaturába bele nem szólott. S másnap igen haragudott Bogdanovicsra, hogy ingerült vitatkozásaival a beszédet oly fokig tüzelte fel …

A két elbeszélés közt, mint láthatjuk, feltünő az ellentét. Mást mond Szemere, s egészen más a Vukovics benyomása.

Ámde, talán összes szabadságharczi emlékirataink között a Vukovicsé a legtárgyilagosabb. A kiváló hazafi inkább csak egyszerü krónikása az eseményeknek. Nem okoskodik, nem bírál, de megkapó közvetlenséggel irja le észleleteit. Inkább hihetünk tehát néki, mint az indulatos és haragtartó Szemerének.

De a következmények is Vukovics mellett tanuskodnak.

Igaz, a hadsereg előtt félénk óvatosságból nem publikálták a függetlenségi nyilatkozatot, de annak híre eljutott a legszélső tábortűzig. S az igénytelen honvédfiú, akinek szíve teli volt lángoló hazaszeretettel, nagyon is természetesnek találta a trónfosztást. Hisz a császár nevében, a császár lobogói alatt folyt az irtóháború testvérei, rokonai ellen. A legtöbb katonánk önként, minden parancs nélkül mihamar letépte csákójának rézverétü czímeréről a koronát:

Az egész honvédseregben csupán a Miklós-huszárezred tisztjei közt; idegen bujtogatásra, volt némi forrongás, de ez is a legelső összejövetelkor lecsillapult.

A tábornokok sorából az egyetlen Gáspár András vonult félre; ez is csak jóval később: a nagy-sallói csata után.

Táborozó osztrákok.
(Egykoru festmény után. Gróf Kreith gyüjteményéből.)

Bem fegyelmezett seregéből ki volt zárva a politizálás. Itt a vezér nézete döntött. A nagy szabadsághős pedig gyűlölte az egyeduralmat. A nemzetgyülés Szeben bevételekor, tudvalevőleg az elsőrendü érdemrendet és altábornagyi rangot adományozta Bemnek. A küldöttség előtt, amely az elismerő okmánynyal Szász-Sebesen fölkeresé, a többi közt igy nyilatkozott az ősz bajnok: „A képviselőháznak azt üzenem, hogy tegyen bármit, csak a Habsburg-házzal ne béküljön.”

Bátran állíthatjuk tehát, hogy az egész magyar sereg helyeselte a trónfosztó függetlenségi nyilatkozatot. Csak Görgei komorodik el. Bántja az irigy féltékenység, hogy im Kossuth, mint kormányzó egyszerre föléje kerekedett. De az ő arcza is kiderül, mihelyt megkinálják a hadügyminiszteri tárczával. Azt mondja ugyan Vukovicsnak, hogy várni kellett volna még egy döntő ütközetig, de azért látszólag meghajol a bevégzett tények előtt.

Vajjon miért kinálta meg Kossuth éppen Görgeit a hadügyminiszteri állással? S miért fogadta azt el Görgei? – kérdések, ami körül sok vita folyt már.

Kossuth viselkedése, mint tapasztalhattuk, a tiszafüredi nevezetes haditanács óta egész megváltozott Görgei irányában. Segit néki mindenütt, a dicséretek özönével halmozza el. Csak a lángeszü vezért látja benne, ki a haza fölszabadításán munkál. De azért, mint valami kisértet, fel-feltünik lelki szemei előtt a jövő gyászos képe. „Mióta ezen férfiu (t. i. Görgei) viszi a fővezérséget, aggodalom szorongatja lelkemet,” – irja ápril elején Perczelnek.

S ez a lidércznyomás mind gyakoribb, egyre nagyobb a függetlenségi nyilatkozat kibocsájtása után. Attól tart, hogy Görgei sértett hiuságában ellene fordul, s a milyen boszuálló, még a katonai zendülés szervezésétől sem riad vissza. Ekkor pedig csakugyan rombadől hazánk.

Szorongattatásában megkinálja tehát a hadügyminiszteri állással. Vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja: ez által ő is a függetlenségi nyilatkozat alapjára helyezkedik; s akkor jól van minden. Ha nem fogadja el: nyilvánvaló, hogy gonosz terveket forral elméjében.

Aztán ez az egyetlen mód, hogy Görgei a hadsereg éléről szép szerivel leszorittassék. A hadügyminiszteri állás egész embert kiván, a hadszervező nem lehet egyuttal vezér is. De óvatosan cselekszik; azt irja Görgeinek, hogy egyelőre maradjon csak a táborban, a hadügyminiszteriumot pedig, igazgassa megfelelő helyettes által. A két fontos állás szétválasztása majd csak később történik meg.

És Görgei elfogadja az ajánlatot. Elfogadja azon okból, mert, mint testvéröcscse: Görgei István „1848 és 49-ből” czimű munkájában irja – „saját szeméivel bele akart látni az ápril 14-iki rejtélybe, Kossuth Lajos politikájába.”

Elfogadta, mert abban a reményben ringatózott, – beszéli e vallomásnak mintegy kiegészítéseül Horváth Mihály – hogy ezzel tetemesen megnövekszik a hatalma. Egyrészről döntő befolyást nyer a hadviselés menetére s az összes csapatokra, még azokra is, amelyek eddigelé tőle függetlenül működtek; másrészről alkalma lesz az országgyülésen magának befolyást szereznie, s a békepárttal szorosabb összeköttetésbe lépni. „Mitsem gondol tehát – teszi hozzá a volt közoktatásügyi miniszter, – az esküvel, melyet a tárcza átvételekor a függetlenségi nyilatkozat föntartására mondani kell, elfogadja a hadügyminiszterséget, de azzal a hátsó gondolattal, hogy emellett a fővezérséget is mindvégig megtartja.”

S úgyis történt. Egy ideig Klapka helyettesíti, aztán a népszerü Damjanichot veszi reá a helyettesítés elfogadására. 5 csak midőn Damjanich lábtörése miatt nem mozdulhat, tartózkodik egypár napig a hadügyminiszteriumban. Ámde a vezéri kardot, bármennyire szeretné is Kossuth, nem adja ki többé a kezéből. Csak Világosnál – Rüdigerorosz tábornoknak.

De a trónfosztás nyomán keletkező zajt csakhamar elnyomja az ágyúdörej. Ápril 19-én, tehát ötödnapra a függetlenségi nyilatkozat után, Nagy-Sallónál a Garam-part már vértől piroslik.

A diadalmas honvédsereg, az Aulich-féle hadtest kivételével, az isaszeghi, illetőleg a váczi csata után, mint tudjuk, Komárom fölszabaditására indult. Ápril 16-án már Léva körül táboroztak vitéz hadaink. Az volt a Görgei terve, hogy itt átkel a Garamon, aztán visszafordul, s gyors menettel Komárom alá huzódik.

Csakhogy az ellenség is résen állott, s a Garam folyó túlpartjáról aggódó figyelemmel kisérte csapataink előnyomulását.

Lévától délre, a Garam tulsó partján fekszik Nagy-Salló, barsmegyei kicsiny város, mintegy kétezer lakossal. Sallót félkörben, mint a diadém, virányos dombsor övezi. A dombsor padnalán a borág zöldelt, fön egy-egy kis erdőség, váltakozva buzatermő mezővel. Túl a halmokon ismét erdő. A félkörből legszabadabb a kilátás Hölvény felé, amely a komáromi országutnak egyik megálló helye.

Itt, ezen a buvóhelyen, az országut mentén állt lesbe Wohlgemuth osztrák tábornok huszonnégyezernyi hadával. Föladatául az tűzetett ki, hogy csapatainkat, miután Komárom felé erre kell vonulniok, tartóztassa fel és szórja szét.

Görgeinek tudomása volt a túlparti csapatmozgalmakról, de nem hátrálhatott meg többé, hacsak koczkára nem akarta tenni hirnevét.

Két hidat veretett tehát a Garamon: az egyiket Kis-Kálna mellett, a másikat lejebb, Zsemlérnél. A kálnai hid ápril 18-án virradatkor lett készen, s még aznap át is kelt rajta az I-ső és a III-ik hadtest. A VII-ik hadtestnek a zsemléri hidon kellett átnyomulni; de itt szerfölött lassan folyt a munka, s a hiddal csak másnap készülhettek el.

S igy ápril 18-án csak két hadtestünk jutott át a Garamon.

Csapataink vigyázva, óvatosan húzódtak lefelé: elől Klapka az I-ső hadtesttel, utána pedig, kissé oldalvást a viharedzett III-ik hadtest élén Damjanich. Aznap semmi akadályra sem bukkantak. Pélen és Endrődön pihenő volt, s a következő nap, – ápril 19-én – már hajnalban nyomult a sereg ismét tovább.

Körülbelől nyolcz óra volt, midőn Klapka Hölvénybe érkezett. Itt azonban meg kellett állapodnia. Szemben vele óriási ellenséges tábor. Fent a nagy-sallói dombokon ágyú mellett ágyú, lent a völgyben ezernyi ezer katona.

Ámde Klapka nem ijed meg. Értesíti Damjanichot a veszélyről, átüzen Zsemlérre Gáspár Andrásnak, s aztán szívós erélylyel hozzáfog a támadáshoz. Kilencz órakor a nagy-sallói völgy már ágyúk menydörgésétől viszhangzik. Féltízkor pedig két dandárunk, Dipold és Dessewffy vezetése alatt, szuronynyal tör az ellenségre. Tiz óratájt megérkezik Damjanich; s erre az egész vonalon kezdetét veszi az öldöklő harcz.

A nagyszabásu csata további folyását Klapka György, a leghitelesebb tanu, a dicsőséges küzdelem egyik intézője, igy beszéli el:

… „Az 1848–49-iki hadjáratban, – ugymond Klapka, – a magyaroknak nem volt szokásuk az időt hosszu lövöldözéssel elvesztegetni; a támadás mindig gyorsan rohamra ment át, s a szurony dönté el a győzelmet. Igy történt Nagy-Sarlónál is. Néhány ellenséges ágyú, melyek a város szélén volt elhelyezve, hamar elnémíttatott. És alig hogy azok visszavonultak: a 17-dik, 19-dik és a Don Miguel zászlóalj, ütegeink fedezése alatt, melyek a helységtől jobbra igen élénken tüzeltek az ellenségre, szakadatlan „éljen” kiáltások közt rontott a város széléré. E közben Damjanich is támadást intéz a balszárnyon Wysoczki és Kazinczy osztályával.

Az osztrák sereg üldözése a nagy-sallói ütközetben.
(Egykoru vázlat után.)

Leiningen és Kiss Pál dandárai hasonlókép roham-oszlopokba sorakozva, támogatják Kazinczyt, s rövid ellentállás után a város belsejébe nyomják vissza az ellenséget. Itt azonban rettentő utczai harcz fejlődék ki. Minden házat, minden udvart, minden sövényt ostrommal kellett megvenni, mig az osztrákok a közel fekvő magaslatokról, s a városnak többi, még birtokukban levő részeiből a magyarok által elfoglalt utczákat granátokkal és röppentyűkkel borították el. De a vitéz honvédek, még vitézebb parancsnokaiktól vezényelve, rendíthetlenek, lépésről-lépésre nyomulnak előre a gyilkos tűzben. Egy óra mulva Nagy-Salló már a miénk. Wysoczky és Kazinczy osztályai birtokában vannak a lángoktól, holtaktól és sebesültektől borított városnak. Ennek a véres utczai harcznak a hősei: a 17-ik és 19-ik, a 3-ik és 9-ik honvédzászlóalj és a lengyel legió. De a Waza, Schwartzenberg és Don Miguel zászlóaljaink is vitézül harczolának.

Több sikertelen kisérlet után a helység visszavételére, Wohlgemuth Nagy-Sarlóval szemben a magaslatokon elnyúló hátsó állomására huzódott, s középhadának egész erejét jobb szárnyunk ellen tolta előre, hogy azt egy Fajkürtről magához vont pihenő dandár segélyével megtörje. Dipold dandára ott már elébb harczban állt a sarlói erdőből kitört ellenséges csapatokkal, s most a császáriak ujabb előnyomulása következtében kénytelen volt a hölvényi erdő felé az ott tartalékul felállított Bobics dandárának védelme alá hátrálni. Itt azonban Guyon, aki ezúttal mint önkénytes vett részt az ütközetben, a két dandár élére állván, azokkal megint előnyomult s az ellenséget a sarlói erdőbe visszanyomta. Ezalatt Damjanich rendbehozta az utczai harczban összekeveredett zászlóaljait, s a magaslatokra az ellenség után nyomult. Ugyanezen időben pedig Klapka a nagy-sallói erdőt támadta meg hadtestével. A roham mindakét helyütt sikerült.

Épp midőn Damjanich a magaslatok felé indulóban vala, jelent meg balszárnyán Pöltenberg, aki a 7-ik hadtest lovasságával végre-valahára a zsemléri hidon szintén átkelt a Garamon. Ennek látására ujabb lelkesedés szállja meg csapatainkat és sem fáradság, sem az ellenség kartácstüze nem képes őket többé feltartóztatni a magaslatok megostromlásában. Az ellenség be sem várta roham-oszlopainkat, hanem sietve Málas és Cseke felé hátrált. Szerencséjök volt a császáriaknak, hogy Nagy Sándor, aki jobbszárnyuk megkerülésére küldetett, a hepehupás és nedves talaj következtében csak akkor közelítheté meg őket, midőn már hátrálni kezdtek. Nyomban üldözésükhöz fogott, s Pöltenberg által támogatva, egész estig kergette a futamlókat. Málasnál a vasasok meg akarták állítani üldöző huszárjainkat. Ámde hasztalanul. Ők voltak kénytelenek megfutni. Derék vitézeink ezenfelül még az erre menekülő gyalogsággal is megküzdöttek. Rövid harcz után teljesen szétverték azt, s számos foglyot ejtve, diadalmasan tértek vissza.

Öt óra felé teljesen meg volt nyerve az ütközet. Az ellenség már hátrálni kezdett, midőn jobbszárnyunk oldalában és háta megett egész váratlanul heves ágyútüz dördül meg a hölvényi erdőből. Wohlgemuth balszárnyának, a mely Bese táján volt elhelyezve, egyik hátramaradó osztályától eredt a támadás. Guyon, a ki, mint emlitém, jobbszárnyunk vezérletét vette át, miután az ellenséget a Dipold- és Bobics-dandárokkal a nagy-sarlói erdőből kiüzte, hevétől elragadtatva, összes erejével Fajkürt felé a menekülő császáriak után iramodott, s csak a 28-ik honvédzászlóaljnak egy részét hagyta vissza, hogy Bese tájékát őrszemmel tartsák. Honvédjeink azután, örömükben, hogy fut az ellenség, elhanyagolják az őrködést, s ígyen meglepetve visszavonulni kénytelenek az ellenség váratlan támadása elől. Parancsoltuk azonnal Bobics ezredesnek, hogy küldjön segélyt, mert baj van.

A legválságosabb perczben előlép Voigt tüzérfőhadnagy, s fölszólítja a honvédeket, hogy támogassák, s ő ebben az esetben, a segély megjöttéig is, ütegével támadást intéz a császáriak ellen. Honvédjeink ajánlkoznak, s Voigt, daczára az erős puskatüznek, mely több tüzért elejt, ütegével mintegy kétszáz lépésnyire az ellenség elé vágtat és kartácsolni kezdi azt. Majd a honvédek is szuronynyal rohannak előre, s az ellenséget megint kiűzik az erdőből. Az ellenségnek egypár jól fekvő ágyúja azonban még folyvást élénken tüzel a mieinkre. Voigt tehát, nehogy a szerencse ismét megforduljon, bár tölténye már elfogyott, anélkül, hogy egyet is tüzelne, az ellenség ágyúi elé vágtat, s itt egy kartácsüdvözléssel oly zavarba hozza az osztrák tüzérséget, hogy az rémülten menekül tovább. Még hét lőszerkocsiját is a csatatéren hagyja. Voigt aztán a saját ottfelejtett töltényeikkel űzi őket tovább. Kevés vártatva megérkezett Bobics segélyhada, a mely egész Vezekényig üldözte a császáriakat, s egyrészük fogságunkba is esett.

Az ellenség, a melynek egyik része Érsekujvárnak, másrésze Párkány felé futott, csak másnap volt képes ugy a hogy összeszedni szétszórt zászlóaljait. A Párkány felé menekülők átkelve a Dunán, a hidat maguk után fölégették. Véresebb ütközete nem volt még eddig seregünknek. Az ellenség holtakban és sebesültekben saját vallomása szerint kilenczszázat, a mi vezéreink állítása szerint pedig kétezeret, foglyokban pedig kétezernél többet, s ezeken felül négy ágyut, két lőszerkocsit, hat társzekeret, számos lovat és fegyvert vesztett” …

Ekként beszéli el Klapka a nagyszabásu csata lefolyását.

A hivatalos jelentés pedig, a melyet Bayer ezredes, a táborkar főnöke küldött a kormánynak, igyen szól:

A nagy-endrődi főhadiszállás 1849. ápril 20. déli 12 órakor.

A tegnapi nap fegyvereinkre nézve dicső nap vala. Az ellenséges hadsereg Wohlgemuth tábornok alatt, – 22,000 főből álló hat dandár, – Esztergomból fölfelé indula, hihetőleg azért, hogy a Garam folyón átkelésünket meggátolja.

Az ellenség ápril 18-ának estéjén Nagy-Sallóig ért, Fajkürtig kiterjeszkedett. Tegnap korán reggel haladék nélkül megtörtént az általános támadás, melyre következett a véres csata, mely reggeli tizedfél órától esti hat óráig tartott.

Veszteségünket pontosan nem tudhatom, de több tisztjeinkkel együtt 300 emberre tehetem azt.

Az ellenség közül futása közben igen nagy szám vagdaltatott le, különösen az Olmüczből épp akkor érkezett granátosok tömegesen estek el, akiknek holttesteikkel telve a harczmező.

Az ellenséges hadsereg két dandárt kapott Bécsen át megerősitésül, s ezt Esztergomban levő erejével vezette az ütközetre. Az említett fővezéren kivül jelen voltak: Bamberg, Jablonovszky, Teissing, s néhány más tábornok.

Ezen fényes győzelmünkről részleteket még nem adhatok, mert az ütközet késő estig tartott; a hadtestek nagy kiterjedésben táboroztak, s most is épen előhaladnak.

Az ütközet Damjanich hadtestének gyalogsága által Nagy-Sallóra irányzott erős és háromszor ismételve megujitott szuronytámadással, melyet a számszerint nagyobb és kedvezőbb helyzetben volt ellenség ki nem állott, s ezzel a helység elhagyására erőszakoltatott.

Az ellenség minden ponton megveretett, hadsorai szétvágattak és ő vad futásban Esztergom és Komárom felé kergetteték.

Mind a három hadtestünk vetekedett egymással bátorságban, hősiességben és a maguk kitüntetésében; s ily módon azon legfényesebb sikert vivták ki, hogy hadi győzelmi jelül, amint eddig tudtunkra esett, ezeren felül lettek foglyainkká, köztük számos tiszt. Elfoglaltunk továbbá egy ágyút, igen sok fegyvert, két lőszerkocsit, húsz társzekeret és 130 lovat, s üzzük az ellenséget.

Minden kitüntetések között Klapka hadtestének 17-ik honvédzászlóalját említem, mely ritka hősiességgel vivott; valamint az összes tüzérség is megérdemli a dicséretet.

Bayer, ezredes.

Közvetlenül a sallói csata előtt Wohlgemuth igy szólt táborkarához:

– Uraim! Holnaptól fogva nincs többé visszavonulás.

S erre a bizakodó kijelentésre volt is néminemü jogosultsága. Hisz nagy és friss haderő állott a rendelkezésére. Először is az a tartalék-hadtest, amelyet az isaszeghi vereség riasztó hatása alatt az örökös tartományokban szedett össze az udvar. Ehhez járult aztán a Jablonovszky, Csorich és Bamberg három viharedzett dandára. Összesen tehát mintegy 25000 fegyveres, 69 darab ágyúval.

Részlet a nagy-sallói ütközetből.
(Bécsben készült egykoru kép.)

S a rettenhetlen magyar vitézség összezúzta ezt a kevély sereget is. Nem maradt belőle csak rom.

Igaz, rettentő volt ez a küzdelem. Valóságos istenitélet. A halál két kézre fogta irtó kaszáját, s úgy vágott a sűrű embersorok közt. A csatatér teli volt a szörnyű birok idegrázó nyomaival. Több, mint 1400 halottra és sebesültre terité szürke fátyolát a beköszöntő alkony.

Halommal feküdtek a holtak és a haldoklók, a merre csak a szem látott, mindenfelé, – beszéli Szalkay György őrnagy. – Itt egy kéz, ott egy ember lábak nélkül, amott két-három gránátos hever egymáson; egyik halva már, a másik félkönyökén kérve a megváltó halált. Itt egy paripa lovas nélkül, amott egy másik lovasával együtt hevernek egymáson, félig élve, félig meghalva. Itt egy ágyú, amott egy lőszerkocsi tört kerekekkel, vagy ellőtt és levágott lovakkal. S a hová csak néz az ember, mindenütt vér, mindenütt halál …

Az egész osztrák haderő szétrebbent, mint a nyáj, ha farkas üt közéje. Egyrész Verebély irányában futott, a zöm Surány és Érsekujvár felé hátrált, egy harmadik csapat Komáromnak vette utjat, hogy az ostromsereggel egyesüljön; a negyedik része pedig Esztergom felé menekült. S maga a hivalkodó Wohlgemuth, aki csak az imént oly fenhéjázóan jelentette ki, hogy „nincs többé visszavonulás,” nyargalt legelől.

S e riadt menekülés közben 1200 emberük esett fogságba. A száguldó huszár, a gyorslábú honvéd rakásszámra fegyverzé le őket.

… Mindenfelé – irja egy másik szemtanu: Görgei István, csapatszámra találtunk lefegyverzett osztrák katonákat, nagyrészt öles granátosokat, szánandó alakokat, fegyver közt kisérve egy pár kurta honvéd által; vagy út szélén heverve, mint szigoru tél idején egy-egy megszelidült csapat fogoly-madár kiéhezve és szárnyaszegetten. Különös benyomást tettek reánk a másfél lábnyi magas medvebőr-csákók (miczik) alól azok a levert apathikus arczok, vagy megriadt szempillantások. Az útba eső helységekben egyre ismétlődött az a furcsa jelenet, hogy egyetlen tagbaszakadt, elnyütt honvédbaka, a saját fejébe csapott granátos-csákóval meggyarapodottan, a magáén kívül még 2-3 szuronyos puskával a vállán, úgy hajtott maga előtt ugyanannyi lefegyverzett hórihorgas legényt, mint télen ólmos eső idején a parasztgyerek egy falka túzokot hajt be a mezőről a falun végig …

Görgei Arthúr nem vett részt az ütközetben. A lévai várdüledék mohos ormáról nézte végig a nagyszerű párbaj lefolyását. S csak későn este, midőn biztos volt győzelmünkről, sietett a diadalmas sereg után, amelyet másnap, ápril 20-án Csekén ért utól.

Az út nyitva állott tehát Komárom felé. S harczos csapataink vidám kedvvel, gyors menetben nyomultak előre. Görgei akként intézkedett, hogy a VII-ik hadtest a meglepetések elhárítása czéljából, állja el a pest-esztergom-nánai országútat, ezalatt pedig az I-ső és a III-ik hadtest igyekezzék Komáromhoz férkőzni.

S ez az óvóintézkedés nagyon is helyénvalónak bizonyult. Gáspár, űzve-hajszolva a futamló császáriakat, egész Kéméndig jutott. Épp tovább akar indulni, midőn jelentik, hogy Kőhid-Gyarmat felől ellenség közeleg. Csakugyan az volt: Wyss tábornok vezetése alatt egy erős dandár, amely Esztergomból a Wohlgemuth támogatására sietett. Természetesen összeütközésre került a dolog, s rövid ellenállás után Wyss tábornok is szaporította a menekülő osztrákok számát.

S ez volt Gáspár András, a vitéz huszártábornok utolsó diadalmas fegyverténye. Átadta a VII-ik hadtest vezetését Pöltenbergnek, s szó nélkül hazament. Miért távozott el épp dicsősége delelőjén? – ma sem tudható biztosan. Azt mondják, megrettent a trónfosztás következményeitől.

A kéméndi csata 1849. ápril 20-án.
(Bécsben készült egykoru kép.)

Pöltenberg egész Párkány-Nánáig nyomult, itt bevárta a Váczról érkező Kmetty hadtestét, s aztán ő is Komárom felé igyekezett. Ápril 24-én már Perbetén volt, ahol, ujabb intézkedésig, táborba szállott.

Görgei azonban már előbb munkához látott. Ápril 21-én éjféltájt érkezett Komárom alá, s másnap, ápril 22-én pittymallatkor egy vakmerő rohamtámadással keresztültörte az ostromlánczot. Guyon Richárd, aki mint önkéntes vett részt az ütközetben, volt az első, aki két század huszár élén behatolt a várba.

Ugyanaznap az őrség is kirohant a várból, s a Csallóköz felől táborozó ostromsereget heves küzdelem után átverte a Duna jobbpartjára.

A jelentés a vár fölszabaditásáról ilyeténképen hangzik:

Az I. és III. hadtest (Klapka és Damjanich) ma Komáromig előnyomultak. Előnyomulásunk által e nagyfontosságu vár a bal-Duna és Vágpart oldalróli megszállás alól felszabadíttatott, azonban a Dunán túl húzott parallelákbóli lövődözés folyvást tart, ámbár az ellenség ostromlövegeinek száma, különösen a taraczkoké nagyon csökkentnek látszik.

A vár eddigi ostromoltatása által keveset szenvedett.

Lenkey tábornok ma négy zászlóalj gyalogság, egy osztály huszár és egy üteggel a várost Csallóköz felől megszállt ellenséges hadsereg ellen tesz egy kirohanást, mire az ellenség állomásait odahagyva, három gőzhajón a szigetről a Duna jobbpartján átkelt, de a mieink által üzőbe vétetvén, ismét több embert vesztett, kik kezeink közt foglyokul estek.

A mi veszteségünk csekély volt.

A Csallóköz ezzel szinte megtisztult az ellenségtől.

Minden tudósításokból és saját tapasztalatom után azt következtetem, hogy ellenséges sereg Komárom megszállását nem igen fogja sok ideig folytatni.

Kedves kötelességemnek nézem még azt is megemlíteni, hogy a haza iránti jó szellem, mely a komáromiakat lelkesíté, a szenvedett sok veszteség és veszedelmek daczára is épen nem csökkent, s minden dicséretet érdemel. Az utóbbi hídrakásnál (a Dunán keresztül) a polgárok a legnagyobb ellenséges tűz közepett munkás részt vettek, valamint most is, midőn seregünk a várhoz közeledék, a lakosság a Zsitván és a vidéknek megáradott árkain átvivő hidak helyreállításához szükséges épületfát a legnagyobb készséggel és gyorsasággal állította ki.

Épen most érkezett tudósítás szerint Görgei Ármin őrnagy és mozgó-csapatparancsnok Körmöczbányára bevonult, minek következtében az ellenség Turóczig visszavonulván, a mieink a bányavárosokat ismét elfoglalták.

Görgei.

Leirhatlan az öröm, amelylyel a szorongatott őrség csapatainkat fogadta. A „Komáromi Értesitő” Rózsafi Mátyás, a szerkesztő tollából ünnepies czikkelyt hozott, Zalár József fiatal poéta pedig, ki a mentő sereggel jött, lantot ragadva, igyen énekelt:

Itt vagyunk hát. Üdvöz légy te szűz vár!
Légy üdvöz te bajnok hű csapat!
Üdvözölve legyetek mindnyájan,
Híven érző jó hazafiak!

Itt vagyunk már. Küzdve, győzve jöttünk.
Hallottátok harczaink zaját?
Vártatok már, ugy-e vártatok ránk?
Jó barátra vár a jó barát.

A komáromi vár ostroma 1849. márczius 31-én.
(Egykoru festmény. – Gróf Kreith Béla gyüjteményéből.)

A dal igénytelen, ám hű visszhangja a komáromi nép repeső örömének. Hiszen mint a bilincses rab, immár hetek óta el volt zárva a külvilágtól.

A komáromi vár, mint tudjuk, a Csallóközben fekszik, még pedig a sziget csúcsán: az Öreg-Duna és a Vág-Duna összefolyásánál. Előtte, mint a játszó gyermek az anya lábainál, a város terül el.

Mindkettőt félkörben a Duna övezi. A nagy folyó széles medrében lassu méltósággal hömpölyög el a vár alatt, aztán Szőnyöt érintve Esztergomnak fordul.

A várhoz tehát szárazon egyedül a Csallóköz felől lehet férkőzni; ámde itt is roppant erős védmű, az úgynevezett Nádorvonal állja útját az ostromlóknak. De útját állja mindenfelé ezer más akadály is. Mert a mit a hadtudomány a várvédelem terén csak felmutatni képes, az mind megtalálható itt. Körsánczoknak, mellvédeknek, futóárkoknak valóságos útvesztője ez a hely. De még a tulsópart is teli van csodás védművekkel. Szőny közelében az ugynevezett Csillagsáncz: czikkczakkos erősség, körülvéve apró redoutokkal; feljebb pedig a Hadisziget, szintén roppantul megerősítve. Mintha csak a természet és az emberi lángész összefogott volna, hogy egy megközelíthetlen erősséget alkosson. Való igaz, hogy az ellenség soha sem tudta megostromolni, pedig a vár a XIII-ik századtól áll fenn. Egyik régi bástyafalán ma is ott a kőszobor, amely ingerkedőn fügét mutat az ellenségnek.

Az osztrák vezérkar természetesen minden lehetőt elkövetett, hogy a hatalmas erősség birtokába jusson. Eleintén, mint tudjuk, ármánynyal akarta tőrbe ejteni a vár kicsiny őrségét. Mikor ez nem sikerült: fegyverhez nyult, s elállotta a szőnyi hidfőt. De ez csak olyan volt, mintha valaki egy épületben, melynek több kijárása van, elreteszel egy ajtót. A várőrségnek szabad útja volt nemcsak a Csallóköz felé, de a Vág-Dunán keresztül is. S élt is ezzel a szabadságával: több sikeres kirohanást intézett az Érsekujvár körül portyázó Neustädter ellen.

Az ostromsereg azonban csakhamar megszaporodik. Márczius elején már körülbelül 14.000 ember; 42 ágyúval tanyáz Komárom alatt. Parancsnokuk: Simunich, aki azon van, hogy a vár lehetőleg minden oldalról körülzároltassék. S ez részben sikerül is néki. A Duna balpartján, a Nádorvonal mögött, a Csallóköz felől Sossay vezérőrnagy dandára helyezkedik el; a Vág-Duna mentén a Veigl-hadosztály foglal állást; mig a Duna jobbpartján: Szőny körül Lederer tábornok áll őrt. A főhadiszállás: Ács, a megette elterülő erdőség pedig: a tüzértelep és a golyóraktár. A csallóközi és a jobbparti ostromsereg a Puszta-Lovadnál vert hajóhidon közlekedik egymással.

Simunich annak rendje és módja szerint először nekikészül: vísánczokat hányat, mellvédőket épít, s csak aztán fog a vár lövetéséhez. Az őrség természetesen nem marad adós a felelettel, s az ágyúharcz napról-napra hevesebb. Márczius 19-ikétől kezdődőleg egész 26-ig csaknem szakadatlanul mennydörögnek az ágyúk.

De a vár rendületlen. A fügét mutató kőszűz ajkán mintha gúnyos mosoly játszadoznék: „Ide ugyan be nem jösz, német.”

Bécsben azt hiszik, hogy az őrség csakis azért tartja magát, mert Simunich nem elég erélyes. Welden táborszernagy, a császárváros főhadikormányzója márczius 29-én személyesen jön le tehát, s ő maga áll az ostromló sereg élére. Ugyanekkor faltörő ágyúkkal, gyujtó bombákkal egész hajórakomány érkezik Pozsonyból Komárom alá.

Welden régi czopfos osztrák katona, kevés haditudománynyal, de annál több önhittséggel. Most is azt gondolja, hogy csak zörgetnie kell, s a várkapu rögtön megnyilik a császári lobogó előtt. Mindjárt megérkezése után tehát egy ujszőnyi lakos, Marczik Samu által a következő fölszólitást küldte az őrségnek:

Ő császári kir. Felsége Ferencz József a fejedelmi ház elfoglalása alkalmával Magyarországnak a többi cs. tartományokkal egyenlő jogot, előhaladást, a bűnbánóknak pedig kegyelmet biztosított.

Ezt az elvet követte a fővezér: Windischgrätz herczeg is, midőn győzelmes hadseregével a Tiszáig nyomult, s Kassa és Tokaj elfoglalása alkalmával senkit sem vont felelősségre, aki magát a törvényeknek alávetette.

Csak az árulókra, kik nyomorult nagyravágyásukban szép hazájukat most is dúlják, csak ezekre van a halál és a bűntetés kimondva.

Ennélfogva tizenkét órai határidőt tűzök azzal a czéllal, hogy mindenkinek ideje legyen a cs. k. zászlóhoz visszatérni. De ezen idő elteltével Komárom elpusztítását folytatom mindaddig, mig csak egy derék katonám marad és ágyúimnak lőszere leend.

Isten engem ugy segéljen!

Komárom előtt, 1849. márcz. 30.

Welden,
főhadparancsnok és táborszernagy.

A várparancsnok talán hajlandó lett volna az egyezkedésre, de az őrség törhetlen maradt.

– A császárod sem tartja meg esküjét, te sem vagy különb, jegyezte meg visszautasító daczczal a honvéd.

S a csalogató fölszólításra még csak válasz se ment.

Ekkor Welden mindjárt a következő nap, márcz. 31-én három oldalról ádáz rohamot intéz a vár ellen. Azonban sikertelenül, csapatjai véres fővel menekültek sánczaik mögé.

S ez csak a beköszöntő. Még aznap éjjel megkezdődik a vár rendszeres lövetése. Negyven ágyú s húsz bombavető mozsár szórja a gyilkos tüzet. S ez a rettentő ágyúzás ápril 20-ikáig naponként megujul. Csak ápril 10-ikéig – jegyezte fel Szinnyei József, – több mint tizezer golyó röpíttetett Komáromba.

Az ostrom közben főkép a város szenvedett rendkivül sokat. Számos magánház, a legtöbb középület a tűz martaléka lőn. A lakosság heteken át a szabad ég alatt volt kénytelen tanyázni.

Mindezeknél azonban sokkal többet ártott Komáromnak a benső viszály. Az árulás szörnyű gyanuja, mint az éhes fenevad, folyvást ott leselkedett a bástyáknál, a haditanács termében, a polgárság között.

A vár első parancsnoka, mint tudjuk, Mertz Frigyes altábornagy volt. A szabadságharcz ott érte a várban. Mertz százféle ármány fölhasználásával mindenkép a császáriak kezére akarta átjátszani az őrséget. A magyar kormány erélyes közbenlépésére vala szükség, hogy eltávolíttassék Komáromból. Utódjául báró Majthényi István neveztetett ki. Megbizhatóbb, de csüggeteg jellemű ember. Windischgrätz betörésekor anynyira elveszté önbizalmát, hogy már a kapituláczió eszméjével kezdett foglalkozni. Még idejekorán megbuktatták. Majthényi bukása után Török Ignácz erőditési parancsnok, mint rangban a legidősebb törzstiszt, állott az őrség élére. Török jó hazafi volt, de gyöngekezü ember. Nem tudott fegyelmet tartani. S csakhamar a gyűlölködés, a harag, a kölcsönös gyanu mérges dudvái vertek gyökeret a komáromi őrség szivében. Főkép a tisztek közt napirenden volt a czivakodás.

Persze, itt is belejátszott a fehér asszonykéz. A legtöbb magasabbrangú tiszt ugyanis családját is magával hozta. Több mint négyszáz nő volt az erősségben. Ahol pedig ennyi szemrevaló szép asszony lakik együtt: ott kikerülhetlen a versengés. Ez történt itt is. S a versengésből csakhamar irigykedés lett, az irigykedésből harag, a haragból emberszóló pletyka, amibe aztán a férjek is nyakig süppedének. „Benn a várban, – panaszkodik Jókai Károly a „Pesti Hirlap” egy akkori számában, – a nők adják a tónust, akik elvonván a közügy melletti szolgálattételtől az illetők figyelmét, személyes gyűlölködés, egymás elleni irigykedés eszközeivé alacsonyították le a hon védelmére drágán felfegyverzett férfiakat”.

Már-már attól lehetett félni, hogy tettlegességig fajul a viszály, midőn szerencsére megjött Puky Miklós, a kormány teljeshatalmu biztosa. Puky, – egy rendkívül szívós és vasmarku ember, azelőtt hevesmegyei alispán, majd orsz. képviselő, – nagy erélylyel fogott a meglazult fegyelem helyreállításához. Kíméletlenül ütött szét a czivakodók közt.

A komáromi vár haditérképe 1849-ben.
(Thaly Zsigmond felvétele).

De csakhamar ujabb botrányon hizott a pletyka. E botrány központja ezúttal Mack József volt, a tüzérség főparancsnoka; ugyanaz a hevesvérű Mack, akivel Majthényi megbuktatásakor az előző kötetben már találkoztunk. S jellemző, hogy annak a botránynak a háta mögött is asszony állott.

Mack eleintén roppant buzgó volt. A „Komáromi Értesítő”-nek csaknem minden száma lelkesítő, bátorító czikkelyeket hozott tőle. Ő kezdte meg az Atilla-huszárok toborzását, az ő érdeme a vívóiskola, neki köszönhető, hogy a komáromi 14-16 éves fiukból olyan kitünő pattantyúsok nevelődtek. „Gyönyörűség volt nézni ezeket az apró fiukat, – beszéli egy szemtanú, – amint Mack József ezredes és May János őrnagy kommandójára a 32 fontosokat sütögették.”

Márczius elején egy titokzatos hölgy vetődött Komáromba. Nevét, származását homály födte. Egyik azt mondta, hogy Bécsből került ide, mások, hogy pesti nő. Arcza szép, öltözködése divatszerű, de megjelenésében volt valami kihívó, ugy annyira, hogy csakhamar a kéteserkölcsü nők közé sorolták.

Mack, aki szeretett a riszáló szoknyák után futkozni, csakhamar megismerkedett a titokzatos nővel, s viszonyt kötött vele.

Innentől kezdve egészen megváltozik a buzgó tüzérezredes. Dorbézolni kezd, s mindinkább előtérbe lép lobbanékony és kötekedő természete. Összevész mindenkivel, s botrányra botrányt halmoz. Sőt parancsnoki kötelmeivel sem törődik immár. S e kötelességmulasztás nyomán mihamar föltámad a gyanú, hogy Mack áruláson töri a fejét. Figyelni kezdték, s a gyanu mind jobban erősödött. Nem egyszer a legféltettebb pontokat hagyta kellő védelem nélkül. Igy például megtörtént, hogy oly időben, midőn az osztrákok rohamra készültek, az egyik kapuerőd négy ágyújához csak hét golyót adott. Puky, ki arra járt, természetesen rögtön kérdőre vonta az üteg-parancsnokot.

– Négy izben küldtem már Mack ezredes úrhoz töltényekért, – mentegetőzik a tiszt, – de nem akar adni.

– Majd küldök hát én, – jegyezte meg bosszúsan Puky.

De bizony a kormánybiztos embere is czéltalanul járt. Mack nem is hallgatott reá.

Ekkor Puky irásos rendeletet intéz hozzá és rideg hangon kijelenti, hogy ha azonnal itt nem lesz a megfelelő számú ágyúlöveg, haditörvényszék elé állíttatja.

A fenyegetés használt. Egy félóra multán már az erődnél volt a lőszeres kocsi.

Petőfi-emléklap.

… „E töltényhiány, – beszéli Puky közlése alapján Horváth Mihály, – oly gyanúval terhelé Mack tüzérparancsnokot, hogy annak súlya alatt egyáltalán nem volt volna elfogatása indokolatlan. Puky azonban még szaporodni engedé a rovást. S ez nemsokára teljesen meg is telt. Ápril első napjaiban a császáriak látván, hogy sem az árulásra, sem Welden felhivásának sikerére nem igen számolhatnak, elhatározák a várhoz közelebb mozdítani ütegeiket. E közben Thaly Zsigmond erőditési őrnagy és Krivácsy tüzérszázados a kormánybiztost azon veszélyre figyelmeztették, mely az Uj-Szőny irányában fekvő és majdnem minden védelem nélkül hagyott szigetről érhetné a várost és ennek következtében a várat, ha az ellenség azt éjjel megrohanná és elfoglalná. A kormánybiztos teljesen méltánylá e figyelmeztetést, s hogy a hiány kellőkép pótoltassék, azonnal haditanács tartatott. A határozat foganatosításával Mack tüzérparancsnok lőn megbizva, ki azonfelől, hogy azt – a tanácsban jelen levén, – személyesen hallotta, még irott rendeletben is megkapta a várparancsnoktól. A sziget fölfegyverzésére azonban, bár azt a császáriak ujabb ostromkészületei sürgetőssé tették, még harmadnapra sem történt semmi. Mack egy ujabb haditanácsban komolyan kérdőre vonatott. Itt végre kétségbevonhatlanul kisült árulási szándoka, miért is őt a haditanács további intézkedésig egyértelemmel fogságba vetette…”

Ez ápril 3-án történt. S Mack ezredes, akinek az 1848–49-iki magyar tüzérség szervezése körül oly elévülhetlen érdemei vannak, árulóként csakugyan a börtönbe jutott. Ott is maradt egész a fegyverletételig. De hát csakugyan áruló volt-e? A vizsgálatból nem tünt ki. Sokkal valószinűbb, s ez volt a legtöbb ember nézete, hogy a szeretkezés és az ital meghibbantotta elméjét. Erre vall a Kossuth levele is, amelyet Pukyhoz intézett. „Eljutott hozzám is a vélemény, – irja egyebek közt az országkormányzó, – hogy Mack lelkileg megzavarodott. Ha ez igy van: úgy akarom, hogy vele mint olyan beteggel bánjanak, kinek álmai fölött a haza hálája őrködik.”

De sajnos, a szerencsétlen ember borongó álmai fölött tovább is csak a porkoláb őrködött.

A vár ilyetén zürzavaros helyzete rendkivül nyugtalanítá Kossuthot. Azon fáradozott tehát, hogy a lagymatag Török mielőbb egy másik, erélyesebb parancsnokkal helyettesíttessék. Klapka lett volna a legalkalmasabb, de az ifjú vezér, legalább még ebben az időtájban, nem akart megválni a seregtől.

Erre a hős Guyon Richárd neveztetik ki Komárom uj parancsnokául. Ugyanekkor azonban Lenkey János is hasonló megbizást kap. A két rettenthetlen vitéz utasítása egyenlő. Igyekezzék mindakettő a várba férkőzni, s a kinek ez hamarább sikerül: az legyen a parancsnok.

A szerencsésebb, mind tudjuk, Lenkey volt, aki ápril 10-én nagy ügyességgel keresztül csúszott az ostromvonalon.

Guyonnak nem sikerült a vállalkozás. Pedig lengyel zsidónak öltözve, lilaszinű kaftánban, tincses hajjal, csaknem tíz napig folyvást ott őgyelgett a vár körül. Látván, hogy nem megy a dolog, visszavonult. De mikor diadalmas csapataink átkelnek a Garamon, ismét fölébred harczias vágya, csatlakozik Görgeihez, tevékeny résztvesz a nagy-sallói ütközetben s a legelső, ki a felszabadítás örömhirét megviszi a komáromiaknak.

Guyon kinevezési okmánya, úgy látszik, későbbi keletü volt, mert megérkezvén, azonnal átvette Lenkeytől a vár kulcsait. S ennek a derék hazafinak egyetlen zokszava sincs, a legnagyobb tisztelettel hajlik meg az uj parancsnok előtt.

Ápril 22-én, táborkara élén bevonul Görgei is, aki aztán Puky támogatásával csakhamar helyreállítja a rendet. A pletyka elnémul, a torzsalkodásnak végeszakad, s Szűz-Komárom bástyafokáról megint vidáman néz le az őrtálló magyar tüzér.

Fegyvereink ujabb, meg ujabb sikere óriási zavart, roppant ijedelmet okozott az ellenséges táborban.

Guyon Richard tábornok mint lengyel zsidó, midőn a komáromi vár ostromvonalán akar keresztülcsúszni.

Welden, az uj császári fővezér, mint szemtanuk állítják, beteg lett az izgalomtól. Pedig hát még igen tekintélyes haderő állott rendelkezésére: Szőny körül a Simunich-féle ostromsereg, a Rákoson Jellasich hadteste, a fővárosban Csorich, Esztergom vidékén Schlick. Körülbelül hatvanezer ember. Csakhogy ez nem volt többé a régi büszke császári sereg, hanem agyoncsigázott riadt embereknek zagyva tömege, a legkisebb harczikedv, minden akaraterő nélkül. Ezeket nem lehetett immár diadalmas harczokra vezetni. Aztán a tömérdek beteg: csaknem tizezer nyomorult teremtés, mindmegannyi akadálya a hadviselés szabad mozgásának.

S a magyar sereg innen is, onnan is egyre közelebb nyomul Budapesthez. A Rákos felől Aulich szorongatja, Komárom mellett Görgei áll. Elől, hátul, mindenütt a győző honvéd. Welden lábai alól kisiklott a hadműködési alap. Tőrbe került, mint a vigyázatlan róka. Ha nem siet, még az összeköttetési vonalait is elmetszik. Ekkor aztán vége, könnyen úgy jár mint Phillipovics. Belátta, hogy a fővárosban nem maradhat többé; távoznia kell innen, még pedig mielőbb. Terve a következő volt:

Jellasich huzódjék az alvidékre, s a szerb felkelők támogatásával fogjon egy uj támadó hadjárathoz. A fősereg többi része pedig az osztrák határszélre vonul, ott bevárja a segélyhadakat s ujjonan szervezkedik. De hogy ezalatt Budapest is fékentartassék: a budai várat megrakja őrséggel. A vár parancsnoka Hentzi tábornok leend.

S legott szétment a parancs a visszavonulásra. Már ápril 21-én nagy sürgés-forgás vala észlelhető a fővárosban. A rákosi táborhelyről bejött az egész katonaság. Nehéz társzekerek dübörgésétől visszhangzott a kövezet. A közlegény podgyászolni kezdett, a tisztúr pedig, aki néhány nap előtt még oly hetykén csörgette a kardját, összehuzódva sietett végig az utczán. Látszott, hogy valamelyes rendkívüli dolog készül.

Ápril 22-én végre köztudomásu lett a nagy titok. Megjelent a fölvilágosító hirdetmény, amelylyel Welden táborszernagy hirül adja, hogy távozik Budapestről. De fenyegetően hozzáteszi, hogy az esetben ha elvonulásuk bármi módon zavartatnék: halomra löveti a fővárost.

Másnap, ápril 23-án reggel ismét egy ujabb falragasz jelenik meg az utcza-szögleteken. Itt már Hentzi szól Budavár lakóihoz, fölhíván őket, hogy mielőbb lássák el magokat kéthavi élelmiszerrel.

Még aznap este dobszó, trombitahang nélkül megkezdődött a vert sereg vonulása. A rengeteg sok podgyászkocsi, ágyú a lánczhídon ment át; a gyalogság, lovasság pedig a hajóhídon. Egész virradatig tartott ez a szomorú költözködés. A mint az utolsó csapat is átkelt a hajóhídon, egyszerre kigyuladt annak a budai parthoz erősített része. A híd kátrányos szalmával volt meghintve, s néhány percz alatt lángbaborult az egész.

Mire beköszöntött a derüsarczu hajnal: a hajóhídnak már nyoma sem volt. De eltünt vele a megszálló sereg is.

Rég volt a magyar fővárosnak olyan boldog, olyan vidám napja, mint ez.

Az utczákat, köztereket csakhamar ellepi az ujjongó sokaság. Az egész Budapest, mint valami bűbájos varázslatra, néhány percz alatt, lobogódiszbe öltözik. Reggel nyolczkor már mindenfelé ezernyi-ezer nemzetiszin zászlót lenget a tavaszi fuvalom.

Ugy kilencz óratájt a kerepesi-úton egyszere csak élénk nyüzsgés támad. Majd felzúg, mint a mennydörgés, az „éljen”. Mindenki arrafelé siet.

Gyönyörü látvány. A rivalgó tömeg között egy szakasz Würtemberg-huszár lépked, – boldogan, mosolyogva, szives köszönéssel. Az első magyar huszárok a szabaddá lett fővárosban.

Utjok valóságos diadalmenet. Megkoszoruzzák őket, virágokat szórnak eléjök. Az ölelgetésnek, a beczézgetésnek se hossza, se vége. Egy magasrangú hölgy, úgy mondják gróf Károlyi Istvánné, elragadtatásában az egyik közhuszárnak megcsókolja barnult kezét.

S a lelkesedés láza, mint a villanyáram, szétterjed az egész városban. Mindenki az utczára siet: gyermek, agg, nő, férfi; s csordultig telt szivvel, kaczagó ajkkal ott tolong, ott éljenez, ott örül késő éjszakáig.

Oh rózsás tündérálom, beh hamar elüzőtt a fekete gyász! …

Jászay Pál, a kiváló tudós, gr. Batthyány Lajos miniszterelnök volt titkára, hátrahagyott naplójegyzeteiben igy emlékszik meg a fölszabadulás ez örömnapjairól:

21. Szombat. A rákosi táborból a csapatok és podgyászok egész éjjel vonultak befelé; délután egy óra tájban a budai oldalról a gőzhajók mind lerendeltettek a hajóhidon alól a pesti oldalra. Ezenkivül Budáról ágyúkat, röppentyü-ütegeket, fegyvereket, társzekereket stb. hordtak a lánczhidon keresztül. Minden bérkocsi-ló, sőt a magánosok lovai is requiráltattak. A kaszárnyák minden butorait, még a kályhákban levő vasrácsokat is elkótyavetyélték. Minden oda mutat, hogy a császáriak sietve elakarnak vonulni. Estefelé a horvát határőr-zászlóaljak jöttek be, s a gőzhajókhoz a Dunapartra mentek. Sok család elmenekült, azok t. i., kik a császáriakkal tartottak; névszerint Marichné, a Szögyéni László napa, Curtiné leányaival együtt stb. Budáról: Szerencsy, Torkos, Stettner, Bene és az egész főhadiszállás, még reggel bepakkolt és nagyrészt elszaladt.

22. Vasárnap. Reggel a császáriak betegeiket vitték át Budára. Borzasztó volt látni a majd két óráig tartó nyomorult vonalt. Némelyek fél kézzel, mások fél lábbal, mások ismét kettő által karon vezetve, a harmadik által hátulról tolatva, árnyakként gyalogoltak a hideg esőben. – Elutazott Szögyéni, gr. Almássy Móritz a kamarával, s a kir. ügyigazgató: Eötvös is, a kir. ügyészek nagyobb részével. Kossalko, a vegyes hadi-politikai központi vizsgáló-bizottság legtüzetesebb és a magyar pártnak legdühösebb ellensége még itt ebédelt. Felhangon elbucsúztunk tőle a kaszinóban, – s keresztet hánytunk utána.

23. Hétfő. A császáriak a polgári foglyokkal Sopron felé indultak a fehérvári úton. Batthyányt és Károlyi Istvánt annyira még csak megtisztelték, hogy becsületes kocsikban vitték, de a többit, igy Szilágyit, ökrös szekéren. A szekerek mellett hat-hat gyalog és két lovas katona ment. Közszánakozás és részvét kisérte a szegény foglyokat. Déltájban a gőzhajókat lerendelték a hajóhid alá, s megrakodva indultak lefelé a Dunán. E hajók egyikén vitték a katonai foglyokat az eszéki várba. Jellasich ujabb terve Eszék felé vonulni, ott a szerbekkel egyesülni, s Magyarországot ujabb erővel megtámadni. Veres köpenyeges szerezsánjai, báni huszárjai, s holmija délután 4 óra tájban a lakosság nagy örömére szintén elindultak a fentebb mondott úton.

24. Kedd. A császári seregek éjféltől reggeli 4 óráig vonultak a Rákosról Budára. És hogy emléküket átkozottá tegyék, átvonulásuk pillanatában a hajóhidat előbb égő anyaggal behintve meggyujtották, s lángbaborították. Mondják, hogy Jellasich és Hentzi már tegnap nézegették a hidat és forralták e tervet.

A mint megvirradt, s a lakosság e gyalázatos tettet, mellette azonban a császári sereg elvonulását látta, leirhatlan bosszuságban, egyszersmind örömben tört ki. Mindenütt „Éljen a magyar!” s „Vesszenek a németek!” hangzott; utczaszerte nemzeti lobogók és szalagok tüzettek ki. Az utczák egy nemzetiszín tengernek látszottak. Majd néhány huszár jelent meg (Würtembergek). Ezeket felbokrétázták, koszorúzták, kalácscsal etették, itatták, csókolták, nemzeti zászlókkal bocsájtották vissza.

A nép özönlött ki Czinkotára a magyar táborba. A kimenők kocsiján szintén nemzeti zászlók lobogtak.

Tiz óra tájban jött Aulich tábornok, Szekulics és Patay ezredesekkel, Szabó Imre és más tisztek s mintegy 20 huszár kiséretében, de csak mintegy negyedórányira Pesthez, onnan visszatért.

Délben a város gyülést tartott. A volt tisztikar leköszönt, s a régibb, a törvényes hivatalába ismét visszatétettek. Rottenbiller polgármester küldetett ki többekkel Czinkotára Aulich tábornokhoz, meghívni Pestre a magyar sereget. A tábor a czinkotai gyönyörű kilátásu dombon, s távolabb Csömör felé feküdt. A sereg vigadott, borozott czigányzene mellett; ősi szokás szerint járta a toborzót. De az őrszemek s az előőrsök gondosan ki voltak állítva. A tisztek előadása szerint e sereg mintegy 12.000 emberből állott.

Este a nemzeti szinházban lelkesitő nemzeti dalok, szavalatok és tánczok adattak, falrengető taps és éljenzések között. Kossuthnak Gödöllőn ápril 7-én kelt proklamáczióját árulták. A „Márczius 15-ike” is megjelent, de nem az igazi. Szinház után a magyar sereg egyrésze Czinkotáról bevonult. Növelte az ünnepélyt s lelkesedést az, hogy gyönyörű meleg, tavaszi nap volt.

Részlet az 1849. ápril 26-kán vivott szőnyi csatából.
(Bécsben készült egykoru festmény.)

Egy másik szemtanu pedig ekként ir:

… Ápril 23-án a császári tábor csakugyan kivonulván Pestről, másnap 24-én, Aulich hadtestének táborából, mely csakhamar a főváros közelében: a Rákos-tért foglalá el, néhány huszár vágtatott be a fővárosba. Később a városi hatóság Rottenbiller polgármester vezetése alatt, ünnepélyes küldöttséggel üdvözlé az agg tábornokot és seregét. S már ápril 25-én Aulich tábornoknak a következő fölhivása volt olvasható minden utcza-szögleten:

Polgárok!

Győzelmesen közelg a magyar hadsereg a nemsokára egészen fölszabadulandó Magyarország fővárosához.

Mi nektek szabadságot, függetlenséget és békét hozunk!

Mi elhozzuk nektek ezen legdrágább kincseket, hogy azokat jövendőben élvezhessétek.

Mi tehát felszólítunk benneteket, napi foglalkozástokat elővenni, hogy a fővárosban a béke és a csend semmi által meg ne zavartassék.

Mi testvérileg üdvözlünk benneteket, s lelkesülve felkiáltunk: Éljen a haza!

Éljen a szabadság!

Éljen a mi kormányelnökünk, súlyosan veszélyeztetett hazánk megszabadítója: Kossuth Lajos!

Pest melletti tábor, ápril 25-én, 1849.

Aulich, tábornok, s a II-ik hadtest parancsnoka.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem