III. A trónfosztás - Második rész.
III. A trónfosztás - Második rész.
A főváros közelében nem táborozván ekkor más hadtest, mint csupán az Auliché: a pesti lakosság előtt ő volt a legünnepeltebb hős és mindent elkövettek az ő személye és hadserege tiszteletteljes kitüntetésére. Az utczákon egész erdeje hullámzott a háromszinü zászlóknak, a fővárosi nép nagyrésze folyvást a rákosi táborban mulatozott, a kocsik egész serege vonult ki naponként, mig viszont a koszorúkkal és szalagokkal felcziczomázott honvédek csoportosan jártak fel s alá a főváros utczáin, s különféle ajándékokkal halmoztattak el. A tábornok egy ízben a nemzeti szinházat is meglátogatta, a hol a közönség által rendkívül lelkesedéssel fogadtatott.
A Rákoson nagyszerü tábori-mise is volt, mely alkalommal a Don-Miguelek egyik zászlóaljának harczilobogóját érdemjellel díszíté fel a tábornok.
Örömünket még növelte a hír, amely Komárom felmentéséről jött.
Ápril 24-én tehát az egész osztrák fősereg immár úton volt. Jellasich a megállapodás szerint Eszéknek tartott, Welden pedig, Esztergom, Tata, Szőny érintésével, – Pozsony felé.
Ki hitte volna még csak ujévkor is, hogy a nagy és félelmetes császári hadsereg, igy összetörve lesz kénytelen elhuzódni az országból? Pedig minő kevélyen jött, mennyi önérzettel, mily fenyegetőleg! Azt gondoltuk, hogy csakhamar béklyóba ver bennünket, s lám, a kicsúfolt, lenézett honvéd törte meg őt.
Vajjon ki hitte volna? …
Simunich, aki, mint tudjuk, ostromhadával Szőny körül táborozott, hasonlókép útrakészült. A nehéz faltörő ágyúkat kezdte immár kiszedegetni a sánczokból. Minden jel azt mutatta, hogy föl akar hagyni Komárom vívásával, s Weldenhez csatlakozván, szintén Pozsony felé húzódik.
Budapest kiürítésének hire villám-szárnyakon repült szét az országban. Április 24-én este már a komáromi várőrség is tudott róla. De a vigyázó Görgei észrevette a Simunich készülődését is. Nem akarta ép bőrrel elereszteni. Aztán ott volt a tömérdek ostromszer, hátha lehetne azokból valamit zsákmányolni. Azonban sietni kellett, hogy a támadás, még Welden csapatainak a megérkezése előtt, intéztessék.
Vetter Antal honvédtábornok.
(Egykoru arczkép.)
Csakhogy a sikerrel kecsegtető vállalkozás elé nagy akadály gördült. Nem volt híd a Dunán, a melyen csapataink átkelhetnének. Puky kormánybiztos, mikor híre jött, hogy a felmentő sereg közeledik, a város és a Csillagerőd közt építtetett ugyan egy erős hajóhídat, de azt Simunich tűzérei elsülyesztették.
Görgei tehát, ha tervét keresztül akarja vinni, kénytelen átkelőhelyről gondoskodni. És gondoskodik. A komáromi ügyes hajóácsok segélyével, ugynevezett talphídat állít össze. Az ellenség folytonos ágyútüze közt nehezen folyik ugyan a munka, hanem azért ápril 25-én alkonyatkor mégis készen áll a híd.
Most következik aztán a vakmerő hadművelet nehezebb része: észrevétlenül átkelni a hidon. S ez is szerencsésen sikerül. De siker koronázza támadásunkat is. Éjfél tájban húzódnak át csapataink a tulsópartra, s napkeltekor a meglepett ellenség már csaknem összes ostromsánczaiból ki van űzve.
De ez még csak a kezdet. Az ostromvonalon túl: Ács, Harkály, Mócsa körül ujolag kitör a harcz. Simunich kétségbeesetten védekezik s roppant erőfeszitést tesz, hogy támadó csapatainkat visszaszoritsa. Nem sikerül néki.
Leghevesebb a küzdelem az ácsi erdőnél, amelyet két ellenséges dandár tart megszállva. Zászlóaljaink valami négyszer hatolnak az erdőség sürűjébe, hanem a gyilkos puskatűz elől mindannyiszor meghátrálni kénytelenek. Ekkor Görgei maga áll a visszavonuló csapatok élére, s oly irtózatos rohamot intéz a császáriak ellen, hogy azok rémült ijedéssel menekülnek tova.
A harcz hevében, körülbelől délelőtt tíz órakor, érkezik meg Tata felől Schlick tábornok több mint tizenhatezer fegyveressel. De immár ő sem képes a csatának kedvezőbb fordulatot adni.
Görgei attól tartva, hogy Welden is megjön, s ekkor túlszárnyaltatik: délután két óratájban abbanhagyta a támadást. Megelégedett az élért fényes sikerrel, aztán csapatjai is rendkivül fáradtak voltak, s tölténye is fogytán.
Simunich pedig örült, hogy nem bántják. Kifujta magát, megpihent, s estenden egész ostromhadával Győr felé huzódott. Vele ment Schlick is.
Görgei erről az ujabb szép győzelemről azon hevenyében külön futár által a következő értesítést küldötte a kormánynak:
Főhadiszállás Komárom, ápril 26-án 1849.
Damjanich és Klapka hadtestei a megszállva tartott Komárom felszabadítását ma végkép befejezték. A Duna jobbpartján levő ütegeket rohammal bevették, s ez alkalommal hat 24 fontos ágyút és két taraczkot elfogtak; továbbá 600 fogolyt tettek, köztük a Deutschmeister gyalogságának egész gránátos osztálya tiszteikkel együtt. Halottjaink és sebesültjeink száma: 600; az ellenségé 1000-nél is több. A fősereg a Duna jobbpartján áll, az osztrák sereg visszavonult, a mennyire kivehető, Győr felé.
Görgei.
Másnap aztán részletesebben is beszámol:
Komáromi főhadiszállás ápril 27-én 1849.
Előleges jelentésemet a tegnapi győzelmes csatáról a következő, eddig tudomásomra jutott részletekkel toldhatom meg:
Az ellenség Komárom, de különösen az ismét tökéletesen helyreállított Dunahíd elleni lövöldözéseit f. hó 25-iki éjféltájig folytatván, akkor előbb Knézics osztálya, s utána félórai közökben Klapka és Damjanich hadtestei a Dunán átkelvén, még azon éjjel az ellenséges sánczok megrohanására rendbe alakultak.
Részlet a szőnyi csatából.
(Gróf Kreith Béla gyüjteményéből.)
Éjfélután 2 órakor a megrohanás Knezics osztálya és Dipold alezredes dandára által oly vitézséggel és erélylyel történt meg, melyhez hasonlót a hadviselés története ritkán mutat. A sánczok első rohamra bevétettek, daczára az élénk ágyútűznek és az erős gyalog őrseregnek, kiket a rohanók szuronyszegezve részint leszúrtak, részint foglyokká tettek.
Napvirradtával Ó-Szőny is az I-ső hadtest (Klapka) seregei által szuronynyal elfoglaltatván, az ellenség megkergettetett. Reggeli 8 órakor minden sánczok kezeinkben voltak.
Ezután az osztrák ostromló sereg az Ács felőli úton fölállott, s miután az ellenség főereje Tata felől a csatamezőre érkezett, ami csak akkor kifejlődő osztályaink ellen öszpontos támadást készült tenni. Ekkor a mi két átkelt hadtestünk, valamint a komáromi őrségnek egyrésze, – 4 zászlóalj Guyon tábornok vezérlete alatt – előre menvén, tüzes viadal támadt, mely délutáni 2 óráig a csatasíkon folytattatott és seregeinknek minden pontokoni győzelmével végződött. Az ellenség végkép visszavonult, s minthogy aznap tovább előnyomulni szándékunkban nem volt, csak kisebb lovascsapatokat küldtem utánok.
Knezics ezredes vitéz seregeit személyes kitünő bátorsággal vitte rohanásra; osztálya pedig aznap csodákat tett és a legkitünőbb vitézséggel vívott.
Átalában a tegnapi csata sok vitézeknek adott maguk kitüntetésére alkalmat. Igy például a 26-ik zászlóalj, melyet sokkal nagyobb lovasosztály körülfogott, magát derekasan addig tartotta fen tömegben állva, mig a 47-ik zászlóalj felszabadítására sietvén, a lovasságot visszavonulásra kényszerítette. Ezenkivül Németh tüzérfőhadnagynak derék viselete minden dicséretre méltó, valamint a Zerdahelyi-féle üteg egy irányzójának önmegtagadása különösen kiemelendő, kinek egy rakéta orrát elszaggatta és egész arczát tetemesen megsebesítette, de ki szörnyű sérülése daczára ágyúját addig oda nem hagyta, mig az üteg a tűzből ki nem takarodott, s csak azután ment a kötöző helyre az orvos segítségét igénybe veendő. Ily tett dicsérő szóra nem szorult.
A rohanás és a csata eredményei, mikhez a sánczokban talált tömérdek mennyiségü lőszerkészlet is járul, – legszólóbb tanuságai derék vitézeink minden dicséretet túlhaladó hajthatatlan bátorsága és szilárd elszántságának.
Ma kis mozgó csapatot indítottam el Ács felé, mely alkalommal az erdőben nagy mennyiségü bombákat, több hordó lőport, számtalan sánczszekereket és Ács helységében 24 nagy fuvarszekeret találtunk és azokat birtokunkba ejtettük. Ma mindenfelől hozattak be foglyok. Ács pedig seregünk által megszállatott.
Görgei, tábornok.
A csapatokhoz pedig ezt a lendületes és fölvillanyozó szózatot intézte:
Komárom, ápril. 29. 1849.
Bajtársaim!
Még alig egy hónap előtt a Tisza megett állottunk, – kétes pillanatokat vetve még kétesb jövőnkre.
Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap mulva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk nagyobbrésze fölmentve egy esküszegő rút dynasztiának rabigája alól. Legbátrabbjaink sem mertek volna annyit bizton remélleni. De a haza
szeretet szent ihlete áthatott benneteket, s az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat.
Ti győztetek, – győztetek hétszer egymásután; és győznetek kell ezentúl is.
Emlékezzetek róla, ha uj csatára keltek!
Eldöntő volt minden csata, melyet eddig vivtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl vívandunk.
Emlékezzetek róla, ha uj csatára keltek!
Tinéktek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.
Emlékezzetek róla, ha uj csatára keltek!
Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét. De ne ámítsátok magatokat, mert ezen harcz nem Magyarország és Ausztria közti harcz egyedül, – ez európai harcz leend: a természet adta legszebb népjog harcza a bitor zsarnokság ellen. S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt.
De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok. És bajnokai csak akkor lehettek, ha martyrjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.
Emlékezzetek róla, ha ujra csatára keltek!
S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán nem érezné, hogy oly nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszeghi, váczi, nagysallói és komáromi hősökhez, rabbá tenni többé nem lehet, még a legborzasztóbb ágyútüzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:
Előre bajtársaim! mindig előre!
Emlékezzetek róla, ha uj csatára keltek!
Görgei Arthúr.
A szőnyi csata, ámbátor kisebb arányu volt, mégis döntő súlylyal nehezedett a hadviselés mérlegébe. Komárom teljesen fölszabadult az ostromzár alól. De megtisztult az ország is. A határszegély kivételével alig volt immár számottevő ellenség a haza vérázott földjén.
„A komáromi vár teljes fölmentésével, – mondja Görgei emlékirataiban, – gödöllői haditervünk keresztülvitele kielégítő sikerrel befejezteték. Köszönhettük pedig ezt főkép Damjanich rendíthetlen szilárdságának a nagy-sallói ütközet alatt, valamint Aulich tábornok bámulatos kitartásának és művészetének, amelylyel a Pest felől összevont osztrák fősereget annyi időig lekötni és hadászati szándékaink iránt tévedésbe ejteni tudta.”
A kápráztató siker fölött, mondanunk sem kell, nagy vala az öröm országszerte. De nagy volt főleg Komáromban, amely annyi szorongatás után, végre ismét érintkezhetett a külső világgal. Ezt a szívderítő örömet azonban egész váratlanul egy végzetes baleset zavarta meg.
Görgei, mint tudjuk, – „hogy beláthasson az ápril 14-ikének a rejtélyébe,” – a Szemere-miniszterium kebelében elfogadta a hadügyitárczát. Elfogadta olyaténképen, hogy „egyelőre” a seregnél marad, s a miniszteri teendőket valamelyik megbizottja által fogja végeztetni. A dolog sürgetőssé vált, alkalmatos helyettesről kellett gondoskodni. Választása: Damjanich tábornokra esett. Sokan azt mondják, hogy igy akarta félretolni az útból népszerű vezértársát, akire ujabb meg ujabb fényes sikerei következtében irigykedni kezdett. Annyi bizonyos, hogy Damjanichnak egy csöpp kedve sem volt könnyű harczikardját a nehézkes irótollal fölcserélni. De a mézesajkú Görgei addig beszélt néki, mig végre is megadta magát.
– Üsse kő, hát elmegyek, – válaszolta kedvetlenül, – de visszajövök, mihelyt csak lehet. A tábor az én otthonom, nem a beamterszoba.
És nyomban készülődéshez fogott, hogy mielőbb utazhassék, ha már csakugyan távoznia kell. Vastengelyű erős kocsit szerzett, egypár szép fiatal lovat vásárolt. Mert abban az időben gőzös helyett még az ilyetén „more patrio” alkalmatosság járta.
Ápril 27-én búcsúebédet adott tábornok-társainak. A lakoma végén a híres 3-ik zászlóalj háromtagú tiszti-küldöttsége, – Földváry Károly, Gorove Antal és Elekes István, – jelentkezett Damjanichnál, hogy még egyszer elbúcsúzzék tőle. A szónok Elekes volt.
Damjanich még az asztalnál ült: egyedül, merengve. Előtte félig ürített pohár, nemes arczán a ború felhője. Az elfogódás látható jelével fogadta legkedvesebb zászlóaljának búcsú-üdvözletét. Aztán fölemelkedett s fejét mellére eresztve, lassan, mintha nehezére esnék a szó, igyen válaszolt:
– Köszönöm fiaim! Mind szép amit mondtál; de ha tisztába jövünk a némettel, akkor ne keress engem a seregnél, hanem gyere el Magyarátra, s ha ott meglátsz egy vén ráczot, aki kapálja a szőlő tövét és iszsza a tavalyi levét, – az én leszek. Ha pedig nem jövünk tisztába a némettel: akkor se keressetek engem a seregnél, mert én ugyan koronás fő alatt soha sem szolgálok. Most pedig, mint tudjátok, egészen itt is hagylak benneteket. Megmondta nekem Görgei, hogy bakát csak én tudok organizálni. Mikor ő meglátta az én hadtestemet, levette a kalapját előtte, s megkért, hogy menjek el helyette Debreczenbe, bakákat teremteni a zaklatott, szegény hazának. S én el is megyek.
Ezzel fölemelve poharát, a küldöttség tagjaihoz fordult:
– No, koczintsatok velem utóljára. Isten éltessen benneteket. Remélem, nem hoztok szégyent a nevemre.
És összecsendült a négy pohár, de olyan szomorúan, mint a lélekharang.
A következő nap reggelén, – ápril 28-án, – mielőtt útrakelt volna, új lovait akarta kipróbálni. Sétakocsizást tett. A két tűzvérű csikó azonban valamitől megbokrosodott s szilaj vágtatással repült az utczán. Damjanich kiugrott a kocsiból, ámde oly szerencsétlenűl, hogy jobb lába a bokán felül eltört. A hatalmas embert úgy kellett táboriágyon hazaszállítani.
A baleset híre csakhamar szétterjedt az egész várban, s mindenütt könyfakasztó szomorúsággal fogadták.
– Nagyobb szerencsétlenség ez, mintha egy döntő csatát vesztettünk volna, – jegyezte meg búsan Földváry.
A szerencsétlenségről Kossuthot ápril 29-iki pótló hadijelentésében maga Görgei értesítette:
Végezetül, – ugymond, – kell kormányzóelnök urat egy, egész hazánkat sujtott balesetről értesitenem. Damjanich tábornok úr tegnap kocsijával felborult és lábszárát éppen a bokánál eltörte. E baleset által azon derék hazafi sok ideig mindennemü hivatalra, de hadi-szolgálatra talán örökre alkalmatlanná tétetett. A hadseregnek minden egyes embere fájdalmasan érzi e nagy veszteséget s ugy hiszem, azt honunk minden hű fia hasonlóan érzendi, mert pótolhatlan …
Schweidl József honvédtábornok.
(A vértanu 1848-iki arczképe.)
Debreczenben talán még nagyobb volt a megdöbbenés. Kossuth, a Görgei tudósításához, mely a hivatalos lapban azonnal közöltetett, a következő megjegyzést fűzte:
…„Igenis: Damjanich tábornok úrnak balesetét a hazának minden hű fia velem együtt a legmélyebb bánattal fájlalja, s osztozik azon keserves meggyőződésemben, hogy ez a baleset országos csapás. A vallás szolgái kötelességüknek tartandják a népek Istenéhez, a szabadság mindenható védőjéhez nyilvános imákkal járulni, – melyekben minden magyar szíve mélyéből osztozik, – hogy adja vissza Damjanichot, szabadságunk dicső bajnokát minél előbb helyreállított erővel hazánknak. Az orvosi tudomány ne ismerjen szentebb és magasztosabb feladatot, mint őt ép egészségben minél hamarább és biztosabban visszaállítani; vitéz hadserege pedig, azon hadsereg, mely az ő vezérlete alatt a „semper victrix” (mindig győző) nevet kiérdemelte, ismerje dicsősége kellékeinek folytonos győzelem által vitéz vezéreinek szivét megvigasztalni …”
„Ez a baleset országos csapás,” – irja Kossuth; s a mint a következmények igazolták, csakugyan az volt.
Damjanich egy ideig Komáromban feküdt, később aztán, mikor egy kis erőhöz jutott, Budapestre hozták, majd Aradra ment, a hol junius elején az elfoglalt vár parancsnokául neveztetett ki. S a várból nem is jött ki többé, csak – a bitófához.
Sajátságos, hogy a beteg nagy ember előre érezte bús sorsát. Május 15-én, mikor a távozó Puky búcsúzni volt nála, egyszer csak megszólal Damjanich:
– Meglátja kedves barátom, hogy küzdelmünknek szomorú, vége leszen. Görgei katasztrófa elé viszi a nemzetet. Érzem, tudom. Meglátja, meglátja …
Aztán bepólyázott lábára mutatott.
– Hejh, csak ez a láb ne tört volna el, – sóhajtotta könybefuló hangon.
Igen, igen, csak az a láb, mely győzelemről győzelemre hágott, csak ez a láb ne tört volna el, talán sok minden máskép történik.
Damjanich balesete természetesen több fontos személycserét vont maga után.
A helyettes hadügyminiszter Klapka lett, aki rövid időn már úgyis pótolta egyszer Görgeit. Klapka május 4-én utazott Debreczenbe s május 28-ikáig, vagyis komáromi parancsnokká történt kinevezéseig maradt ott.
Az elárvult Damjanich-féle III-ik hadtestnek a parancsnokságát Knezics ezredes kapta, az I-ső (Klapka) hadtest élére pedig Nagy Sándor állott. Knezics, ebből az alkalomból szintén tábornok lett.
Részlet Komárom első körülzárolásából.
(Egykoru kép. Gróf Kreith gyüjteményéből.)
Egyáltalán ebben az időben, a diadalmas harczok közepette, megint sok előléptetés volt. Bem József és Mészáros Lázár az altábornagyi rangot nyerték; Guyon, Lenkey János, Czecz János, Nagy Sándor, Knezics, Visoczky tábornokokká neveztettek ki; Assermann, Kazinczy Lajos, gr. Eszterházy Pál, Psotta, Kemény Farkas, báró Bánffy János, Kiss Sándor, Bethlen Gergely, Inczédi Samu stb. ezredesekké léptek elő.
Még nagyobb arányú az előléptetés az alsó rangfokozatban. Háborúban, főleg forradalmi seregeknél, vajmi keveset nyom a szolgálati idő. Itt a személyes bátorság a döntő. Ekképen történt nálunk is. Elegendő vala egy-egy feltünőbb vitézi cselekedet, hogy valaki őrmesterből hadnagy, hadnagyból százados legyen.
De szükség is volt tisztekre. Hisz seregünk, daczára a rettentő harczoknak, napról-napra gyarapodott. Kossuth az ő csodálatos leleményességével, mint valami bűvész, folyton ujabb meg ujabb csapatokat varázsolt elé. Az ember azt hitte volna, hogy immár lehetetlen több fegyverest összeszednünk. Kossuth megmutatta, hogy igenis lehet. April 23-án a képviselőházhoz beterjeszt egy törvényjavaslatot, amelyben a honvédseregnek ötvenezer fővel való szaporítását kéri, – s május elején, tehát alig két hét mulva már ismét nyolcz uj zászlóalj áll csatakészen. S így ment folyton csaknem a szabadságharcz végeig.
Az ország Pozsonytól Szegedíg, Tokajtól le egész Kanizsáig, igaz, fölszabadult az ellenség vasjárma alól, de volt egy hely, épp hazánk kellős közepén, ahol még mindig kevélyen pompázott a sárga-fekete zászló. Ez a hely: Budavára.
A magyar ember arczát elfutotta a szégyenpir, ha arra gondolt, hogy Mátyás király dicső lakóhelyén a német tanyáz. Hisz Budavár nélkül a főváros csak félig szabad; olyan, mint a rab, akinek csak az egyik kezéről veszik le a béklyót. Kossuth már ápril 15-én figyelmezteti Görgeit, hogy ne feledkezzék meg Budavár visszaszerzéséről.
Az volt most már a kérdés: a futó ellenség után menjünk-e, vagy Budavár alá?
A hadtudomány azt tanácsolta, hogy egy pillanatig se késsünk, hanem a legnagyobb erélylyel üldözzük tovább az ellenséget, s meg se álljunk Bécsig. Welden maga is az üldözéstől tartott. Erre mutat, hogy előbb Pozsony körül, majd Schwechat vidékén földsánczokat hányatott, s lázas sietéssel készült Bécs védelmére.
„A szőnyi győzelem, – irja Kossuth viddini szózatában, – második merangói csata lehetett volna, ha Görgei kellő nyomatékkal üldözi az ellenséget. Bécs akkor érett gyümölcs gyanánt kardcsapás nélkül hullott volna a kezébe s Olmützből az uralkodóháznak távozni kellett volna.”
Hollán Ernő honvédezredes.
Igy lett volna-e? – nem tudható. Valószinü, hogy: igen. Mindazonáltal Görgei arra tökélte el magát, hogy Buda felé vonul.
Vajjon miért? Homályban maradt kérdés, amely körül még ma is, egy félszázad multán, könyvekben, társalgás közt gyakorta élénk eszmecsere folyik.
Maga Görgei emlékirataiban, a többek közt, igy válaszol erre a kérdésre:
… „Az okok, – ugymond, – melyek engem leginkább arra indítottak, hogy az ellenség főserege ellen való támadó-munkálataink szakadatlan folytatásának eszméjéről lemondjak, túlnyomólag politikai természetüek voltak. Ezen okok, im a következők: Először, mivel meggyőződtem, hogy a függetlenségi határozat, – bár az ifjú seregnél nagy meglepetésemre ezerhangú helyeslésre talált, – a hadseregnek azt a régibb részét, mely egykor a császári zászlók alatt szolgált, oly elégületlenné tette, hogy az a hadjáratnak folytatására osztrák területen, alig lett volna rábirható. Másodszor, mivel ez a tapasztalás arra az eszmére vezetett, hogy Buda megvétele után a határszélig teendő előnyomulásunk, s az ellenségnek a Lajthán túl való űzése, a hadjáratot politikailag bezárja. A győzedelmes sereg nevében fölhívtam volna ugy az osztrák kormányt, mint a magyar országgyűlést, hogy az 1848-iki alkotmány alapján békésen egyezkedjenek s vessenek véget a polgárháborúnak. Hisz ugy az olmützi kényszer alkotmány-irat, mint a debreczeni ápril 14-iki határozat a kivihetetlenségnek egyforma szinvonalán állott. Emez Magyarországnak, az pedig az Osztrák császárságnak fenmaradását tette lehetetlenné. Mind Olmützben, mind Debreczenben nagy szót mondtak ki annak előleges érett megfontolása nélkül: vajjon elégséges-e saját erejük, a szót tettekkel igazolni. S mivel az osztrák foglyok utján arról értesültem, hogy az orosz beavatkozás immár elhatározott dolog; azt hittem, hogy az osztrák kormány hajlandóbb lesz az olmützi alkotmányiratról lemondani, hogysem az orosz segély behivásával elárulja saját gyöngeségét … ”
A „Frankfurter Zeitung” levelezője előtt pedig 1896 őszén igy nyilatkozott:
– Mikor én csapataimmal nagy kerülő uton a végső menedékbe: Komárom fölszabadítására indultam, Kossuthot sürgősen figyelmeztettem, hogy lőszereket küldjön utánam. A sok teendő közt azonban Kossuth a lőszerekről egészen megfeledkezett. Midőn Komárom előtt támadásra készültünk, már csak egy hadtest számára volt töltényünk s ez is csak egy napra. Igy tehát az osztrákok üldözésére nem is gondolhattunk, Budára kellett mennünk.
Mig tehát emlékirataiban politikai okokat hoz elő, itt a lőszerhiánynyal mentegetőzik. A két állítás közül melyik hát az igaz? Mindakettő? Vagy egyik sem?
Görgei elhatározásának, a fölhozottakon kívül, mindenesetre volt egy sajátos egyéni oka is, amelyről természetesen hallgat. Ez az ok, Klapka szerint: a hiúság.
… „Komárom fölmentése után, – beszéli Klapka, – Magyarország sorsa Görgei kezében volt. Két út vezetett a rejtelmes jövendőbe. Egyik a végelhatározáshoz: az ódon császárvárosba, a másik a mulasztások és zavarok tömkelegébe: Budához. Görgei az utóbbi utat választotta s ezzel megtörtént az első lépés a bukásra. Alapoka hadjáratunk ez irányváltoztatásának a hiuságban keresendő. Görgei, mint hadügyminiszter, nem akart előbb megválni a hadseregtől, a mig Budavár megvétele által eddig szerzett érdemeire föl nem teszi a koronát, jól tudván, hogy ez a nagyszerű és hősies haditény a hagyományaihoz ragaszkodó, vitéz magyar nép szemében csattanósabb leend minden másnál; s nemcsak népszerüségét fogja növelni, hanem talán már ekkor elhatározott tervéhez: a diktátorsághoz is közelebb viszi” …
De mindez, vád és védelem, a szabadságharcz lezajlása után iratott. A száraz tény az, hogy Budavár mielőbbi bevételét óhajtotta Kossuth is, Görgei is, Klapka is; hőn óhajtotta az egész magyar nemzet.
Óhajtotta pedig főkép azon okból, mert általános volt a nézet, hogy a budai vár tarthatatlan: egy kicsiny, nyomorúságos fészek, amely nem képes magát védeni, s a mely a legelső megrohanásra ölünkbe hull. Egypár rövid nap s vége az egész dolognak, ekkor aztán megujuló harczikedvvel indulhatunk ismét az ellenség után.
Igyen gondolkozott Görgei is. S ebből magyarázható, hogy még csak ostromágyúkat sem vitt magával.
De nyilván ilyen fölfogásból indult ki Kossuth is, amikor azt irta Görgeinek, hogy elég lesz Budának nyolcz-tizezer ember, a sereg többi részével pedig üldözze csak tovább az osztrákokat.
Klapkának, mihelyt a hadügyminiszterium vezetését átvette, egyik legelső teendője volt, hogy körülnézzen a fővárosban. S csak ekkor látja, még pedig a legnagyobb meglepetéssel, hogy a budai vár ugyancsak megerősbült. Azonnal ir Görgeinek, hogy baj van, s legjobb lesz, ha csak körülzároltatja a várat, ő maga pedig Bécs felé indul. Ámde Görgei, ki a levelet útközben kapta, már nem akart elállani föltett szándokától.
A dolog, persze, Kossuthnak is csakhamar a tudomására jut, aki tüstént tollat ragad, s hosszabb levelet intéz Görgeihez. Szemére lobbantja, hogy ujolag letért az engedelmesség útjáról; a helyett, hogy a seregzöm, amint azt meghagyta neki, a futamló ellenséget üldözné, csak tizezer embert küldött Welden után, mig ő maga „harminczezer fegyveressel s közte hétezer huszárral” a budai vár ostromára indul. „Attól félek, – ugymond, – hogy Buda a mi Mantuánk lesz.”
Görgei már Budán volt, amikor Kossuthnak ez a második figyelmeztető levele a kezéhez jutott.
– Azért hoztam annyi sereget, – fordult mentegetőzve Ludwigh kormánybiztoshoz, – mert egy csapással két legyet akartam ütni. Elfogni Jellasichot és bevenni Budavárát. Jellasich, igaz, elillant; de ha már itt vagyok, csak nem térhetek vissza a vár bevétele előtt.
Görgei, az I-ső és a III-ik hadtesttel ápril 29-én indult el Komáromból, s lassú menetben május 4-én virradatkor érkezett Budára. A Kmetty-hadosztály, mely Esztergomban táborozott, már ekkor ott volt. Aulich, a pesti oldalról a II-ik hadtesttel csak délfelé jött át, még pedig egy rögtönös hajóhídon, amelyet a Gellérthegy mögött veretett.
Az ekként összevont ostromsereg beosztása a következő volt:
Fővezér: Görgei Artúr tábornok, vezérkari főnök: Bayer ezredes, tüzérségi főnök: Pszotta ezredes. Az utászcsapat főnöke: Szodtfried ezredes.
I-ső hadtest Hadtestparancsnok: Nagy Sándor József tábornok. Vezérkari főnök: Kleinheinz őrnagy. Tüzérségi főnök: Carabelli őrnagy.
Gyalogság: A 6, 17, 19, 26, 28, 34, 43, 44, 47, 52 és a 116-ik honvédzászlóalj, továbbá 2 század utász.
Lovasság: 8 század császár-huszár s 4 század Coburg-huszár.
Tüzérség: Egy 6 fontos gyalogos-üteg, 2 lovas-üteg, egy 12 fontos telep-üteg, 1/2 rakéta-üteg.
II-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Aulich tábornok, vezérkari főnök: Messzéna őrnagy, tüzérségi főnök: Jószák őrnagy.
Gyalogság: A 25, 48, 49, 54, 56, 60, 61, 63 és a 114-ik honvédzászlóalj, 2 század bécsi légió, 1 vadász-század, 3 utász-század.
Lovasság: 6 század Würtenberg-huszár, 4 század Bocskay-huszár.
Tüzérség: Két 3 fontos üteg, három 6 fontos tábori üteg, egy lovas-üteg, egy 12 fontos telep-üteg.
III-ik hadtest. Hadtestparancsnok: Knézich tábornok. Vezérkari főnök: Albrecht őrnagy. Tüzérségi főnök: Wanner őrnagy.
Gyalogság: A 3, 9, 42, 65, 109, 112, 113, 118 és a 121-ik honvédzászlóalj, továbbá 2 század vadász.
Lovasság: 8 század Hannover-huszár, 6 század Ferdinánd-huszár.
Budavár ostroma 1849-ben.
(Pettenkofen festménye.)
Tüzérség: Egy 6 fontos gyalogos üteg, két lovas-üteg, két 7 fontos taraczk-üteg, 1/2 rakétás-üteg.
A XV-ik (Kmetty-féle) hadosztáty: Parancsnok: Kmetty ezredes. Vezérkari főnök: Albert százados. Tüzérparancsnok: König százados.
Gyalogság: A 10, 23, 33, 45 és a 120-ik honvédzászlóalj.
Lovasság: 4 század Vilmos-huszár, 2 század nádor-huszár.
Tüzérség: Egy 6 fontos gyalogos-üteg, egy lovasüteg, 1/2 rakétás-üteg.
A létszám:
| I-ső hadtest: | 8199 gyalogos, | 1322 huszár, | 35 ágyú. |
| II-ik hadtest: | 7510 gyalogos, | 1600 huszár | 48 ágyú. |
| III-ik hadtest: | 6700 gyalogos | 1500 huszár | 43 ágyú. |
| A XV-ik hadosztály: | 3350 gyalogos | 700 huszár | 16 ágyú. |
| Összesen: | 25,789 gyalogos, | 5122 huszár és | 142 ágyú. |
Az egész ostromló sereg tehát, 142 ágyúval, 30.911 főböl állott. Ezzel a hatalmas erővel szemben
a várőrség
3500 emberből állott, – és pedig:
A vezetőség. Várparancsnok: Hentzi tábornok, dandáros: Alnoch ezredes, tüzérparancsnok: Cherpon őrnagy, mérnökkari főnök: Polini őrnagy.
Gyalogság: A 12-ik számu Vilmos-ezred 3-ik zászlóalja 1000 emberrel, a 23-ik Ceccopieri-ezred I-ső zászlóalja 700 emberrel, a varasd-kőrösi határőrvidéki gyalogezred III-ik zászlóalja 900 emberrel, a bánsági 1. számú határőrezred I-ső zászlóalja 600 emberrel, a 17-ik számú Hohenlohe-ezredből 100 ember.
Lovasság: Egy század János-vértes.
Tűzérség: Az 5-ik tüzérezred 1-ső százada, a bombás-hadtest 1 osztálya, a vártüzérség 1 osztálya.
Műszaki csapatok: Félszázad árkász és egy félszázad utász.
Összesen: 3500 ember; ágyú: 198.
Az őrség maroknyi, de a vár korántsem oly gyönge, amint azt eleintén hittük. Nem ingó kártyaház többé, hanem jelentékeny erősség.
Az osztrák mérnök-kar a tél folyamán csaknem egészen kitatarozta. Több helyütt uj bástyafal épült, a gyöngébb részeket ezenfelül ugynevezett paliszádsor: hegyes czölöpökből vert kettős palánk védte. A vizvezeték, amelynek gyüjtő-medenczéje lent: a Vizivárosban volt, szintén a várhoz kapcsoltatott. A bástyafalakon köröskörül számos ágyútelep, a vár alatt pedig, ott, ahol most az alagút nyilik, a lánczhíd egész széltében tíz gátlöveg, amelylyel végig lehet söpörni a hídon.
Az ilyképen fölszerelt várnak a parancsnoka, mint tudjuk, Hentzi volt.
Arthurmi Hentzi Henrik, svájczi család ivadéka, 1785 október 26-án Debreczenben született, ahol atyja helyőrségi-tiszt volt. Hentzi szintén a katonai pályára lépett, s mint tehetséges ember, gyorsan haladt előre.
A szabadságharcz Brassóban érte, s ekkor már ezredes volt. Itt tette le a hivatalos esküt a magyar alkotmányra, s innen neveztetett ki Pétervárad parancsnokául. De bizalmunkkal csakhamar visszaélt: fondorkodni kezdett, s Péterváradot mindenáron a császáriak kezére akarta átjátszani. Emiatt aztán haditörvényszék elé került. Bűnpöre még folyamatban volt, a midőn kormányunknak Windischgrätz betörésekor menekülni kellett a fővárosból. A roppant zürzavar közepette azonban Hentzit Pesten felejtették. A fogoly ezredes tehát ilykép megint szabad lőn. Még aznap szolgálattételre jelentkezett Windischgrätznél, aki a hitszegés jutalmául a tábornoki-rangot eszközölte ki a számára.
Részlet Budavár ostromából.
(Egykoru rajz.)
S nyilván ennek az árulásának köszönheté a budai várparancsnokságot is. Hiszen a távozó császári fővezér keresve sem találhatott volna erre a nehéz állásra alkalmatosabb embert Hentzinél. Kétségtelennek látszott, hogy az esküszegő tábornok, akire nálunk csak büntetés várt, körömszakadtáig fog védekezni.
A vár tehát, mint láttuk, nem kicsiny fészek többé, de számottevő erőd; parancsnoka a végsőig elszánt, lőszere bőséggel, élelem több hónapra való. De mindezeken felül volt Budavárának egy büvős talizmánja is. Az, hogy Pest a lábainál terül el. Ugy kellett a támadást intézni, hogy Pest, ez a szép főváros, ami büszkeségünk, lehetőleg kiméltessék. Emiatt aztán az ostromsereg nem férkőzhetett minden oldalról a bástyákhoz, s ereje megbénult.
Görgei, mihelyt megjött, még pihenőt sem engedve csapatainak, azonnal hozzáfogott Buda vivásához.
A nagyérdekü ostrom, amelynek minden mozzanatát lázas érdeklődéssel kisérte az egész ország, az egykoru följegyzések szerint, így zajlott le:
Május 4-én.
Csapataink minden irányból, vidám harczikedvvel Buda felé özönlenek. Az ostrom megkezdődik. A mozgalmas nap képét legjobban tükrözteti az „Opposition” czimű pesti német ujságnak ez a leirása:
Pest, május 4. 11 órakor. A Dunaparton tengernyi sokaságu nép hullámzik. Eljött az óra, mikor az átkos Habsburgok zsoldosai örökre ki fognak űzetni Budapest falai közül, s elárult hazánk e nyomorult seregektől végkép megszabadul.
Győzelmes hadaink immár közelegnek Mátyás magas vára felé.
Zsámbék felől hallatszik az ágyú dörgése a János-hegyről háromszinű zászlóink lobognak, kisértetve ezer meg ezer vitéztől az agg Buda felé. Csapataink egy része Ó-Budát és a Vizivárost már megszállotta, a Bomba-téren lobogóink vannak kitűzve, s a Dunapart hosszában huszárok állanak.
12 és fél óra. Kemény ágyúdörgés riaszt fel bennünket az asztal mellől. Vagy nem riaszt, hiszen ez ismert, e kedves hangok nem rémítnek minket, hiszen e hangok a magyar szabadság dörgő beszéde.
A főroham Ó-Budáról történik a bécsi-kapu ellen …
1 órakor. A Dunaparton leirhatatlan örömrivalgás hangzik, a nép tömegesen tódul oda: a Gellérthegyen mintegy 20 huszár jelent meg; egyenesen a csillagvizsgáló-torony felé lovagolnak, s kitűzik diadalmas zászlójukat.
Eddig az egykoru lap.
Seregünk még a délelőtt folyamán hozzálát a vár teljes körülzárásához. Az I-ső hadtest a Sashegy tövénél száll táborba, a II-ik hadtest, jobbszárnyával a Dunáig terjeszkedvén, a Gellérthegy mögött foglal állást; a III-ik hadtest a Krisztinaváros, a Kmetty-hadosztály pedig Ó-Buda felől zárja el a várat. A Szekulics-dandár Pesten maradt.
A tüzérség mozgása lassúbb. Egyelőre a Gellérthegy ormán és a Kis-Svábhegy oltalmazó szőlőtelepei közt állít fel egy-egy tizenkétfontos tábori-üteget.
A főhadiszállás a Krisztinavárosban volt, később azonban a Svábhegyre tétetett át.
Görgei déltájban, mikor a várból csapatára lőni kezdtek, megindította a tüzelést. Ágyúdörgéstől visszhangzott a főváros. Ez volt a bemutatkozás. Kevés vártatva egy Stefan nevezetü fogoly vértestiszt által a következő fölszólítást küldötte Hentzi tábornoknak:
Budavár bevétele 1849. május 21-én.
(A bécsi cs. udv. levéltárból.)
Tábornok!
Buda a magyar seregek által el van zárva s ezek csak parancsra várnak, hogy a várat avval az erélylyel támadják meg, melyet csak a nemzetnek kényszerített élet-halálharcza képes minden egyes katonába önteni.
Önnek feladata: Budát hosszabb ideig védeni, vesztve van.
Fogadja el az ajánlatokat, miket emberségből teszek önnek.
Adja meg magát.
A feltételek a következők:
Becsületes hadifogság, a tiszteké fegyverrel, a legénységé fegyver nélkül.
A tekintély, melyet a magyar seregnél élvezek; a szubordináció, melyet vaskezekkel tartok fön; és saját személyes becsületem, melyet eddig senki, még az osztrákok sem illethettek bűntetlenül (mint ezt önnek a „lázadó csordák” eddigi sikerei bizonyítják), kezeskednek önnek az ajánlott feltételek pontos megtartásáról, melyről önt szavammal biztosítom.
Győr, Székesfejérvár, Komárom, Nyitra, Hamsabég, a Bányavárosok, sőt az egész Vágvonal birtokunkban van; Buda a legszorosabban körülzárva. Az ugynevezett budai vár nem is erősség s Ön tábornok, megfoghatlan módon az osztrákoktól arra kiszemelve, hogy egy Don-Quixotte-szerü feladatot oldjon meg, amelynek a legtragikusabb kimenetele is aligha fogja Önt a köznevetségtől megóvni. És ha mindez nem rendíti meg Önt: akkor rendítse meg a gondolat, hogy Ön magyar ember, hogy Önnek nagy tartozást kell hazája iránt lerónia s hogy ehhez, ime, én alkalmat szolgáltatok Önnek.
Ha Ön érett, férfias meggondolás után is megmarad azon elhatározása mellett, hogy az ugynevezett budai erősséget a legmakacsabb módon védi: akkor én Önt – egy támadó föllelkesült sereg szenvedélyeinek egyes kitörései ellen föltétlenül többé nem biztosíthatom ugyan: de az ejtett foglyok még ekkor sem fognak részünkről kegyetlen bánásban részesülni, mivel ez ellenkezik lovagias hadviselési szokásunkkal és emberi érzésünkkel; – de ha ön a budai ugynevezett erősségnek végletekig menő védelmezésével még a lánczhídnak, e gyönyörű mesterműnek lerombolását és Pestnek – ahonnan Ön megállapodás szerint épen semmi támadást nem várhat, – bombázását kötné össze, a mely cselekedet egyenesen alávaló nevet érdemelne: akkor becsületszavamat adom, hogy Budának bevétele után az összes várőrség kardra fog hányatni! s én még az ön családja jövőjéről sem fognék jót állhatni.
Ön Buda ugynevezett erődjének parancsnoka; de Ön egyszersmind atya és született magyar; gondolja meg mit tesz! Én a haza nevében, az emberiség nevében szólítom fel és feleletét legkésőbb ma 3 óráig bevárom.
Óvatossá téve azon minden becsületről megfeledkezett alávaló rendszer által, mely szerint az osztrákok még hadi követeinket is fogságba ejtik és velök ugy bánnak, mint gonosztevőkkel, – egy hadifogoly osztrák tisztet alkalmazok jelen levelem kézhez adására.
Főhadiszállás Budán, május 4-én 1849.
Görgei Arthur, tábornok.
A táborkövet csakhamar visszajön Hentzi üzenetével, mely rideg és elutasító. Igy hangzik:
Tábornok!
Tetszett Önnek engem mint „az ugynevezett budai erősség” parancsnokát rövidesen fölhivni, hogy három óra alatt kapituláljak; adjam fel a várat és magamat a vitéz várőrséggel együtt kegyelmesen kisértessem el a hadi-fogságba, Erre én azt felelem, hogy Budavára az Ön gyors elvonulása idején: folyó évi január 3, 4. és 5-én nem volt ugyan erősség, mit a magyar hadseregnek gyors futása eléggé bizonyított. De azóta Buda egy valóban tartható erőddé lőn átalakítva, melynek lesz szerencséje, Önnek a leghatározottabb módon ellentállani. Ezért felszólítom Önt tábornok ur, hagyjon fel tüstént, teljesen hiábavaló tüzelésével Buda várfalai ellen; mert máskép kénytelen leszek néhány nap mulva Pestet szintén ágyútűzzel megtámadni, a mihez oly hatalmas eszközeim vannak, hogy Pest romlása elkerülhetetlenné válik. S erre a támadásra már most is kényszeríttetem, miután Pest felől ágyúkkal támadtak meg.
Egyébiránt ki kell jelentenem Önnek, hogy nem vagyok magyar, hanem svájczi származásu és honosított osztrák; hogy Magyarország irányában semminemű kötelezettségeim nincsenek; hogy családom nincs az Ön hatalmában; és még ha igy lenne is, ez mit sem nyomna a latban. Ezért utolsó szavam:
Én ezt a helyet, kötelesség és becsület szerint az utolsó emberig védelmezni fogom. Feleljen Ön róla, hogy eközben a szép testvérváros áldozatul esik.
Budán, május 4-én 1849.
Hentzi, tábornok és várparancsnok.
Az ilyetén daczos levélre csak fegyverrel lehet válaszolni. Görgei is úgy tesz. Azonnal üzen Kmettynek, hogy fuvassa meg a riadót. Az elérendő czél: a vizvezeték. Ha sikerül ennek a lerombolása: az őrség nem maradhat a várban. Kiűzi a szomj.
A 10-ik honvédzászlóalj kezdi meg a harczot, a 33-ik zászlóalj pedig tartaléknak marad. A vitéz 10-ik zászlóalj a legnagyobb golyózápor között nyomul előre, mind előbbre. Mikor a vízmű közvetlen közelébe ér: a torlasz kapuja hirtelen kinyilik, s irtóztató kartácstűz zúdúl közéjök. Hetven ifjú honvéd kiomló vére fösti pirosra a szürke gránitkövezetet:
Pillanatnyi zavar támad, a rohamoszlop fölbomlik. De csakhamar helyreáll a rend, s a zászlóalj szuronyszegezve ismét csak előtör. Hasztalan. A vár bástyáiról, a torlasz megül még irtózatosabb ágyútűz fogadja. Ujolag száz honvéd dől ki a sorból. Ekkor a 33-ik zászlóalj próbál szerencsét, de ennek a rohama sem sikerül. Kmetty végre is kénytelen fölhagyni a meddő támadással. Az ostromcsapat bosszúsan, kedvtelenül Ó-Buda felé húzódik.
Ütegeink ezalatt szintén jól dolgoztak, azonban itt sem mutatkozott kecsegtető siker. Hiába, tábori ágyúkkal nem lehet várat ostromolni.
Mikor Görgei látta, hogy az első rohamunk nem sikerült, nagy zavarba jött. Mi tévő legyen? Összeült Bayer ezredessel, a táborkar főnökével s hosszasan tanácskozott vele. Megállapodásuk az volt, hogy mindenekelőtt rést törnek a bástyákon, s csak ezután, ha ez sikerül, intéznek ujabb rohamot a vár ellen.
Görgeinek a haditörténelemből eszébe jutott egy kisebb spanyol vár: Bajadoz esete, amelynek bástyáit az 1808-iki napóleoni háború idején a francziák alig néhány lépésnyi távolságról lőtték rommá. Budán ilyen réstörő helyéül kinálva-kinálkozott a Nyárshegy, (máskép: Naphegy, vagy Karóhegy) az a dombhát, amely a Krisztinaváros délkeleti szélső házsora mögött, a templomtól a Gellérthegy felé húzódik. S legott elhatározták, hogy a Nyárshegyen mindenekelőtt egy „leszerelő ágyútelep” készíttessék, ennek a védelme alatt aztán megépitik a „réstörő-telep”-et. A két tűztelep építésének a vezetésével: Kleinheinz őrnagy, az I-ső hadtest vezérkari főnöke s Psotta ezredes, a fősereg tüzérségi parancsnoka bizatott meg.
Bayer, ez intézkedések okáról, úgyszintén a teendőkről így emlékezik meg:
A budai vár, ugy magas fekvésénél fogvást, mint Hentzi tábornok védintézkedései következtében valódi erősség-számba volt veendő. Ezért a támadás, ha még oly jól intéztetik is, egyelőre csak a vízmű erődítvényére s az alsó várkertre terjedhet, mert a magasra rakott várfalaknak egyszerű lábtók utján való megmászása a legvitézebbül támadó csapat részéről is előreláthatólag eredménytelen fogna maradni. De minthogy a vízmű elhódítása által sem lenne egyéb nyerve annál, hogy azután az itten győztes honvédek a Duna felől is a várfalak tövéig eljuthatván, azokat csak itt is meg kell mászniok; továbbá, hogy a várőrség a szükséges víz ujbóli megszerzése végett folytonos kirohanásra lenne kényszerítve, de ez ellen alig lenne módunk a kellő védőhelyekre szert tenni honvédeink számára: azért a jelen pillanatban a komoly támadás valóban csakis mészárszékre-hajtás lenne.
Meg kell tehát próbálni, hogy kényszerhatás által oldassék meg a föladat: bevenni Budát a lehető leghamarabb, de a lehető legkevesebb emberáldozattal.
Hentzi tábornoknak Jellasicshoz intézett és általunk elfogott leveléből látni, hogy Hentzit föllebbvalói a gyors fölmentés igéretével bíztatták. Föl kell tenni, hogy ez a remény tartja a lelket az őrségben. Ha már most az igért határidő letelik a fölmentés teljesülése nélkül; ha az őrség folytonos (szinlelt) támadásaink által a kidülésig fárasztatik s a várban maradt polgárok házaikban szakadatlanul rémíttetnek: akkor remélhető, hogy egyszer egy ilyen szinleges támadásból minden nagyobb nehézség nélkül át lehet menni az igazi rohamra. Hogy a hatást fokozzuk s a komoly támadásra való átmenetelt előkészítsük: a Karóhegyen, mely legközelebb eső ellenmagaslata a délnyugoti várfalnak, rögtön hozzá kell fogni egy tűztelep (gátony) meg építéséhez, mely leszerelő ágyú-telep gyanánt szolgáljon s a melynek védő-működése alatt később ugyanitt a réstörő ágyútelep fog épülni.
Ezenkívül a Kálváriahegyen, a Kis-Svábhegyen, a Nagy-Svábhegy lejtőjének a szőlőiben és a Gellérthegyen elhelyezendő ágyú-ütegeinkből szakadatlanúl lődözni kell a várat s több helyütt felgyújtani; emellett mindenik hadtestünkből minden éjjel négy század, a Kmetty-hadosztályból pedig kettő estétől reggelig riadásban és viadalban tartsa az őrséget …
Ez volt tehát a haditerv, amelynek a keresztülviteléhez azonnal hozzá is láttak.
Hentzi tábornok a pesti Dunaparton tolongó nép közzé lövet. Mikor ez szétriad, a házakat bombáztatja. Már ezen az első napon 316 ágyulövés intéztetik a várból Pestre. E hitvány boszu miatt óriási az elkeseredés. Hiszen Görgei, épp a fővárós kimélése okából, még a legegyszerűbb haditüntetést is eltiltotta a pesti oldalon.
Budavár ostromához: A május 21-iki roham.
(Eredetije a bécsi cs. udvari levéltárban.)
A „Opposition” ezekről az órákról a következőket jegyezte fel:
Délután 3 órakor: Hentzi, a budai vár kétségbeesett parancsnoka, belátva, hogy nincs többé menekvés, ágyuztatni kezdte Pestet, honnan ő meg nem támadtatott; löveti bombával, kartácscsal, tűzes röppentyűvel; s lövetett a Dunaparton sereglő néptömegre, 24 fontosokkal és granátokkal.
4 órakor: Több épület meg van már rongálva a bombázástól. Azonban a vérszopó még nem érte el főczélját: városunkra szórt tüzes röppentyűi még eddig nem gyujtottak. Polgártársaink közül már többen részint megsebesültek, részint lelövettek. Városunk nagy veszedelme daczára is élénk, vidor. Az utczákon fel- s alá sétálnak; az ablakokból szép nők néznek ki, csupán a Dunapartra tilos a menetel, ott őrök állanak.”
Az ágyúharcz csaknem éjfélig tart.
Görgei külön megbizott utján nehéz ostromágyukat kér Guyon tábornok, komáromi várparancsnoktól.
Május 5-én.
A Nyárshegyen Kleinheinz őrnagy immár hozzáfogott az egyik tűztelep építéséhez. S különös, hogy az őrség tudomást sem vesz a szemei előtt folyó munkáról.
Hentzi a tegnap történt lövetés tárgyában ezzel a hazug kiáltványnyal fordul Pest lakosaihoz:
Pest lakosai!
A budai várnak tegnapi megtámadtatása alkalmával, a vízivárosból intézett ostromnak istápolásául, Pestről ágyulövések történtek a lánczhid ellen, melyek közül mindjárt az első golyók a parti oszlopra estek; s ha ezek a lövések csak húsz lépéssel rövidebbek, föltétlenül meggyujtották volna a négy akna-kemenczét, s a lánczhid, ez a nyolczadik világcsoda, ma már nem volna többé. Én eddig csak kényszerítve és kimélettel feleltem ágyúimmal. De ha a budai polgárházak czéltalan lerombolására intézett támadás abban nem hagyatik: úgy minden kíméletnek vége lesz s a vandalizmusért feleljenek azok, kik egy idegen fondorlatnak ördögi dühével saját belsejökben dúlnak. S bizonyára nem is fogják elkerülni az utókor átkát.
Budán, május 5-én 1849.
Hentzi.
Irányi Dániel budapesti teljhatalmú kormánybiztos, Patay István hadi főparancsnok és Ságody Sándor Pestváros alpolgármestere a budaiakhoz intézett szózatukban Hentzi állitásait rágalomnak nyilvánítják és kijelentik, hogy Pestről Budára egyetlen egy ágyúlövés sem történt.
… Teljességgel nem egyezik meg a valósággal – így szólnak a többi közt – Hentzi tábornok azon állítása, mintha a pesti partról a hídra ágyúlövések történtek volna. Innen egyetlen egy ágyúlövés sem történt.
És valóban nemtelen, sőt vakmerő dolog az ellenségtől reánk, illetőleg a pesti hadparancsnokságra oly tetteket ráfogni, melyek nem történtek meg; ráfogni csupán azért, hogy Magyarország virágzó fővárosának czéltalan és istentelen lövöldözését valamelyes ürügygyel palástolja.
És nemtelen, sőt vakmerő azon állítása, mintha eddig kiméletesen bánt volna a fővárossal, mert azt tegnap és ma, de főleg a mult éjjel történt borzasztó ágyúzás, az emberekben és az épületekben tett tetemes kár égbekiáltólag megczáfolja.
Igenis, az egész művelt világ, a jelen, úgy mint az utókor itélni fog ezen példátlan cselekvés fölött, melyet egy a Dunántúl folytatott ostromban semmi legkisebb tettleges részt nem vevő csöndes város ellen, az ország fővárosa ellen minden ok és czél nélkül követni az ellenség tábornoka nem iszonyodik …
Hentzi megsebesülése 1849. május 21-én.
(A bécsi cs. udvari levéltár gyüjteményéből.)
A „Közlöny” e proklamácziók kapcsán érdekes dolgokat mond el Hentzi tábornok viselt dolgairól. Leleplezi egészen.
A hivatalos jellegü közlemény, amelyhez az adatokat valószinűleg Kossuth szolgáltatta, így szól:
… Hentzi mint magyar születésü polgár hivatott be külföldről a magyar kormány által szabad alkotmányunk védelmére; felhivatott azon bizalommal, melyet minden becsületes honpolgár vele született jognál fogva követelhet s mely bizalom minden erőltetéstől sokkal távolabb volt, hogysem akárki is más meggyőződésre kényszeríttessék, mint a mire saját keblének istene vezérli, mely elvet a magyar kormány minden lépésnél annyira tiszteletben tartott, hogy azt soha senki irányában nem sértette meg.
És midőn Hentzi a nemzet kormányának felhivására megjelent s a péterváradi várparancsnokságot elvállalta, az akkori pénzügyminiszternek, mostani kormányzónak kezeibe tette le becsületszavának szentségére fogadását, hogy az őt bizalommal megtisztelő magyar nemzetnek törhetlen, hűségü szolgája leend, annyival inkább, minthogy őt is nem csak több magyar családokkali közel kapcsolata, hanem születése is Magyarországhoz köti, eget, földet igért s élet-halálra ajánlá szolgálati hűségét.
Igy lőn ő péterváradi várparancsnok, ki esküvel erösitett igéretének megszegésével vádoltatott s a kormány által Budapestre idéztetett, a péterváradi parancsnokságbóli felfüggesztésének ideje alatt, akár mely szolgálatra, különösen Szeged megerősítésének vezérletére ajánlkozván.
Hentzi, midőn hűtlenségét a honvédelmi bizottmány elnöke szemére veté s adott becsületszavára emlékezteté, az ellene felhozott vádak elhárítására azt hozta fel, miként azok azon intriguák alaptalan következménye, melyek Blagejovics és Zahn altábornagyoknak ő irányában táplált irigykedéséből származnak s nem egyebek koholt rágalomnál. S hogy ajánlott hűségének némely nyomatékot adjon s a felhozott vádakat szívrehatólag meghiusitsa, siránkozva hivatkozott családjára és gyermekeire, kik magokban véve elég kezességet nyujtának arra, hogy becsületessége s hűsége iránt kétség ne legyen.
Részrehajlatlan vizsgálatot sürgetett s erre és szoros pártatlan igazságszolgáltatásra igéretet vőn. Igy jött is vizsgálat alá s ennek befejeztéig becsületszóra, Budán szabadon lakni, könnyű policziális felügyelet mellett engedtetett.
A kormányzó-elnök kezei közt vannak alkalmazási folyamodásai, ott van Budáról családjához intézett eredeti levele, melylyel dicsekedve teszen említést azon humánus bánásmódról, melylyel a mostani kormányzónál találkozott.
És most ugyanazon Hentzi, ki magyar kenyeret evett, magyar szolgálatban volt, magyarnak hűséget fogadott, köszönet s hála érzetében Pest bombárdiroztatásával viszonozza az általa önkényt magasztalt humanitást, s eléggé szemtelen, becsületére hivatkozva motiválni e két ikerváros bombáztatását s megtagadni, hogy magyar, mit előbb bevallani dicsőségének hazudott.
Az a tüzértiszt, akit Görgei Komáromba küldött, üres kézzel tért vissza. Guyon tábornok nem akar ostromágyukat adni.
– Magamnak is kevés az ágyum s nem tudom, kiállhatnék-e egy második ostromzárat, – felelte elutasitólag.
Sőt tovább menve, Kossuthnak is irt, hogy Görgei meg akarja őt fosztani ostromszereitől.
Guyon rideg eljárása miatt nagy a fölháborodás a budai honvédtáborban.
S ez a fölháboradás, úgy hiszik, annál jogosultabb, mert a kért ostromágyúk között öt darab a Kmetty zsákmánya. Ő vette el a szőnyi csatában Simunichtől.
Május 6-án:
Guyon épp az ellenkező hatást érte el panaszával. Kossuth haragra gyullad, s visszair neki, hogy haladéktalanul intézkedjék a szükséges ostromágyúk kiadatása iránt. „Az efféle kötekedő huzavona ugymond, – csak ügyünknek árt.”
Görgei most már nemcsak ágyukat- követel Guyontól, hanem ostromszert is.
Hentzi halála. (Egykoru kép.)
Eredetije a bécsi udvari levéltárban.
Az ágyúharcz lanyhább. A város élénk, az utcza mozgalmas; főkép a Dunaparton ezer meg ezer ember nyüzsög. Számos család, félve az ujabb bombázástól, a vidékre költözik.
A „Közlöny” pesti levelezője erről a napról ezeket irja:
Pestből egymásután költöznek ki a félénkebb lakosok, csoportonként mennek szállást keresni a városligetbe és Pest környékére, hova el nem érhetnek Hentzi bombái.
Megemlítendő, miként a mindenkor egyiránt szemtelen Hentzi, május 5-én felszólítást bocsátott ki a lakosokhoz, melyben azt hazudja, hogy a váróst azért lődözteti, mert a pesti oldalról szinte ágyúlövések történtek a budaira! s ha – ugymond – a budai polgárlakosokra intézett czéltalan rohammal föl nem hagynak, ő is félre teszi (!) azon kiméletet, melylyel eddig a város iránt viseltetett.
Az ember ezeknél a császári vérszopóknál minden pillanatban azt gondolja, hogy a zsarnoki vandalizmust és szemtelen hazudozást magasabb fokra vinni már nem is lehet, – s minden pillanatban csalatkozik.
Pest város egy egészen felszerelt zászlóalj kiállítását határozá. A toborzás Láng Ignácz városkapitány és Ledniczky polgárokra bizatott.
A délután s alkonyat valamivel unalmasabb volt, az ágyúk sokszor órahosszat hallgattak.
Május 7-kén.
Klapka tábornok, ideiglenes hadügyminiszter, mint tudjuk, azt a tanácsot adta Görgeinek, hogy ne vesződjék Budavár ostromával; zárja körül, amihez elég néhány ezer ember, a hadsereg zöme pedig törjön Bécs felé.
Görgei erre a figyelmeztető levélre, melyet útközben kapott meg, csak most válaszol, még pedig igy:
Buda alatti tábor, május 7. 1849.
Édes Klapka!
Azon nézeteddel, hogy Buda ostromával fel kell hagyni, ez egyszer nem érthetek egyet, még pedig azon okból, mert előre látható, hogy az ilyen lépést az egész világ olybá tekintené, mint gyöngeségünk kétségtelen önbeismerését; s mert akkor az ellenség még mindig úgyszólván, féllábbal az ország szivében állna, ami bennünket mindenesetre későbbi hadműveleteinkben ki nem számítható módon akadályozni fogna.
Ezért el vagyok határozva minden kigondolható erélylyel hozzálátni az ostrommunkálatokhoz.
Görgei Arthúr.
A nyárshegyi tűztelep még nem kész, de serényen dolgoznak rajta.
A hadtestparancsnokokhoz a főhadiszállásról két utasítás ment:
Az egyik, hogy ütegeikkel szakadatlanul lövessék a várat, s ha csak lehetséges: gyújtsák fel minél több helyütt.
A másik, hogy minden éjszaka szinleges roham intéztessék a vár ellen; azon kell lenni, hogy az őrségnek egyetlen éjjele se legyen nyugodt. A tüntető támadásokban fölváltva mindig 14-14 század veszen részt.
Hentzi este 6 órakor kemény tüzelést indított Nagy Sándor hadtestére. Csapataink a Gellérthegy nyugoti lejtője mögé húzódtak.
A „Közlöny” erről a napról így emlékezik meg:
Reggel öt órakor. Az éjen át az ágyúzás több izben félbeszakadt. Délelőtt csak egyes lövések voltak hallhatók. Pestre egy sem irányoztatott, különösen a Gellért lövetett.
Éji 11 órakor. A csendesebb nap után sürű ágyúzás következett esti 6 óra felé, mely azonban későbben egészen elhallgatott.
A főhadiszállás a Krisztinavárosból a Svábhegyre tétetett át. Görgei a Heidereich-féle villában lakik.
Május 8-ikán.
Az idő derűs, szép; a nap nyugodtan folyt le. A Pesten megjelenő „Márczius Tizenötödike” ezeket irja:
Az éj és eddig a mai nap ugyszólván nyugalomban folyt el. A vár ágyúi csak néha durrantak s akkor is nem Pest felé. Részünkről alig felelnek. Gyanítható, hogy e látszó nyugalom, előkészület sikeresebb támadásra.
Pesten a város biztosítására minden lehetséges elkövettetik.
Irányi Dániel kormánybiztos bátorító szózatot intéz a főváros népéhez. Egy másik kiáltványában pedig a tisztviselői-kart és a nemzetőrséget figyelmezteti, hogy bármi történjék is, rendületlenül maradjon őrhelyén.
Május 9-ikén.
Hentzi pitymallatkor ujolag rettentő golyózáport zúdított a védtelen Pestre. Az emberek riadtan ugráltak ki ágyaikból s a városliget felé menekültek..
A „Márczius Tizenötödike” ezt irja:
Iszonyú hajnalra ébredtünk.
Mieink már éjjel kezdték a hegyekről lőni a budai várat s csakhamar tetemes tűz támadt benne. A gyáva Hentzi boszúból Pestet kezdé lövetni s reggeli 4 órától 6 óra utánig repült golyó, bomba, gránát, shrapnel és röppentyű városunk felett.
A pusztítás nagyobb a minapinál, de hála Istenünknek, nem olyan irtózatos, mint a földetrázó dörgés után következtetnünk lehete.
A Trattner-Károlyi ház lángba borult, s nagy része már a tűz martaléka lőn, s még folyvást ég.
A redoute homlokzata, s így hihetőleg a nemzetgyülési terem, s a fehérhajó egy része, a Brunszvik- s Boskovitz-házak s még néhány feldunasori épület kisebb-nagyobb mértékben romboltatott.
Ismét néhány emberélet vesztét kell gyászolnunk.
Isten örök átka érje e pusztítás szerzőit!
Fogyatékán a lőszer, – ez a panasz hangzik ütegeinknél.
A komáromi várból öt darab faltörő érkezett, de nincs hozzá löveg. Erről, ugy látszik, megfeledkezett Guyon.
Szerencsére, Hentzi nem igen háborgatja tűztelepünk építését. A fehérvári rondellára elhelyezett ugyan egy üteget, kissé följebb pedig négy darab nehéz ágyút vonatott, – de minden fedezet nélkül.
Hentzinek összes gondoskodása a vízvezetékre irányul. Azt hiszi, telepünk építése csak fogás, hogy figyelme eltereltessék a vízmű ellen intézendő támadástól.
Május 10-ikén.
Megint egy csöndesebb nap. A harczos felek pihenőt tartanak. Csak hébekorba szólal meg egy-egy ágyú; búgó dörgése végighömpölyög hegyen-völgyön át, utczák, házak tömkelegén keresztül. De a közönség úgy megszokta már, hogy alig törődik vele.
A városligetbe siet mindenki. Ez a táborhely. Itt, a zöldelő fák árnyában, a madárdalos bokrok tövén lakik most Budapest. Mindenfelé ezer meg ezer ember tolong; játszó gyermekek vidám kaczajától hangos a rét.
Érdekes képet föst a „Pester Zeitung” május 10-iki száma a városligeti zajos életről:
A mi gyöngéd nembeli lakosságunk igen jól érzi magát a zöldben és megbékült már a Moszjő Hentzi által ráparancsolt „Falura kell menni” vígjátékkal.
A dandyk naponta kivándorolnak a ligetbe, nem a májusi lombok és gyep, hanem bájos vendégeik csodálására.
De a fesztelenül heverésző karcsú alakok s a zöldből kikukkanó viruló arczocskák pompás látványt nyujtanak ám!
És a tömérdek sátor, az eleven, szabad élet! … A gyermekek zaja és ugrándozása, a kik ennek a szokatlan életnek nagyon örülnek. Itt nincs házmester, a ki csöndet parancsol, nincs óra, mely az időt mutatja, mikor iskolába kell menni …
A kisasszonyok együtt táboroznak, dicsőitik Kossuthot és bámulják a természetet; hallgatják a madarak énekét, melyek most kedvesebben zengenek és e közben elmondják Görgei döntő csatáit; csolnakáznak a tavon és Bem humoros hadi jelentéseiről csevegnek; panaszkodnak az élelmiszer drágasága miatt és Hentzit nevetségesnek találják, mert Zrinyit akarja parodizálni; gulyást és európai politikát főznek; tépést készítenek hőseink számára, s azt gondolják, hogy az ördög törődjék a házakkal!
Kérdezgetik, hogy megérkezett-e már Komáromból a nehéz üteg, s a redouttermekben lehet-e jövő farsangra tánczolni? …
A fiatal emberek s a nép alsóbb osztályai oly jól érzik magukat, hogy Wagner ur rendőrbiztos kénytelen volt rendeletet kiadni, melyben esti 10 óra után a lármát és éneklést eltiltja.
… Nos, kedves Hentzi, hogy tetszik önnek a város szomorusága?
Budavár ostrománál elfoglalt osztrák hadilobogók.
(Az eredeti gr. Kreith Béla gyüjteményében.)
A vésztörvényszék itélete alapján ma két ember agyonlövetett. Az egyik Miskey volt főszolgabíró, a másik Offner nevezetü budai polgár. Bűnük: a hazaárulás.
Május 11-ikén.
Az őrség egyrésze hajnali szürkületkor kirohanást tett a Viziváros felé; egész a katonai kórházig hatolt, s 400 sebesült bajtársát a várba szállította.
A „Márczius Tizenötödike” a következőket jegyezte föl erről a napról:
Tegnap óta Pest ismét nyugodt. Ma hajnal előtt óta ugyan meglehetősen lőnek a várból is, de nem Pest felé.
A városból menekültek száma roppant lévén, sokan nem jutának fedél alá. Ezek egy részének a számára a vasuti igazgatóság nélkülözhető kocsijait rendelé szállásul. Ily körülményekben az is örülhet, ki csak ily hajlékhoz is jut.
Irányi Dániel intézkedett, hogy mentől több vásáros-bódé szállíttassék a városligetbe.
Május 12-ikén.
Reggel hét órakor 300 gyalogos és 40 lovaskatona lopózott ki a várból, hogy a kereszt-utczában őrködő honvédjeinket elfogja.
Ámde, póruljártak. A honvédcsapat még idejekorán észrevette a kelepczét, gyorsan a hátuk mögé került, s rövid harcz után 80 embert elfogott közülök. A viadal közben 2 osztrák elesett, 1 honvéd pedig megsebesült.
Szolnokról hatalmas lőpor-szállítmány érkezett. Táborunkban általános az öröm. Most már nagyobb erélylyel lehet folytatni az ostromot.
Május 13-ikán.
A május 13-iki éjszaka sokáig emlékezetében marad a főváros közönségének. A megpróbáltatások szörnyü éjjele volt ez.
Hentzi, minden igaz ok nélkül, sátáni kedvtelésből csupán, este hét órakor ujolag lövetni kezdte a várost; s gonosz munkája csaknem hajnalig tartott.
Az ifjú szép főváros belső része romokban hever. Gyász és siralom mindenfelé.
A „Pester Zeitung” igy emlékezik meg erről a borzalmas éjszakáról:
Este 7 órakor a szörnyeteg ismét pusztítani kezdte tüzokádóival városunkat.
A rombolás irtóztató.
A Lipóttemplomból csak a falak merednek az égnek; órája a végzetek óráját mutatja.
A szép, új Vásártér teljesen romban hever. A legszebb házak, így az Ürményi-ház a lángok martalékai. A közeli házak szintén rútul meg vannak zuzva.
És most, mikor e sorokat irjuk, sötét füstfelhők gomolyognak városunk felett és viszik a magasba a nép átkát.
Leégtek a nevezetesebb épületek közül: az Angol királyné, Emerling fogadója, az Ürményi, Derra, Rosenfeld házak az új piaczon, az ideiglenes német szinház, a redout, a Lipóttemplom, a nemzeti kaszinó épületének Duna felőli oldalán 67 lövés volt.
A lövés iránya a Sebestyén-tértől az Ujépületig, hosszában pedig a Teréztemplomig volt. A mi városrész ebben az irányban fekszik: abban alig maradt épület megkimélve.
A gaztett oly irtózatos; hogy még a hideg természetü Görgei tábornok vére is fölforr. Azonnal ir a kormánynak, még pedig a legnagyobb méltatlankodás hangján. Jelentése, amelyből visszatorló bosszú kiált, igyen hangzik:
Hentzi, budai várparancsnok, fenyegetését tegnap este borzasztón teljesítette. Jól czélzott számos lövések által sikerült neki a pompás Duna-sort több helyeken egyszerre meggyújtani. A tűz, nagy szél által élesztve, csakhamar elterjedt és Pestnek legszebb részét hamuvá tette. Borzasztó látvány volt! Az egész várost lángtenger borította és a füstgomolyok közepette az égő gránátok csillag-záporként iszonyatos dörgéssel zuhantak a szerencsétlen városra. Nincs toll, mely e látványt egész valóságában leirhatná; – de részemről az egész tüneményben az ausztriai dynastya halál-pompájára gyújtott fáklyáknak lobogását láttam, mert akiben e hazában még egy szikrája volt a kegyeletnek a hitszegett dynastia iránt: azt a tegnapi tett örökre kiirtotta. S ezért bár szívből fájlalom a főváros pusztulását; s az ellenségnek ezen gyalázatos tettét, melyet akadályozni hatalmamban nem állott, de melyre részemről semmi ok nem szolgáltatott, csak a vár annál erélyesebb ostroma által megtorlani törekedendem és annál szentebb kötelességemnek ismerem, a fővárost minél hamarább ily minden emberségből kivetkőzött ellenségtől felszabadítani.
A „Közlöny” a lap élén adja ezt a jelentést, s a következő átokszerű megjegyzéssel kiséri:
… „Átok, százszoros átok a zsarnokra és a zsarnoknak ördögi eszközeire!
Miként ők nem ismernek irgalmat semmi iránt, a mi isten előtt kedves, ember előtt szent, a miként ők nem borzadnak halomra dönteni a békés szorgalom század éves munkáját, miként ők kivetkeztek az emberiség minden indulatából és barbár vérebekké változtak: úgy haljon ki kebelünkből az irgalomnak minden érzete irántuk, foglaljon helyet szivünkben az igazságos boszu érzete! Ez átok legyen imádságává minden magyarnak; s távol legyen, távol szivünktől az örömnek minden dobbanása, mig irtózatos boszut nem állunk a zsarnokon, hogy még emlékezete is átkozott legyen az emberek között ezredéveken át, hogy borzadva forduljon el tőle minden élő lény, mint elfordul a bélpoklostól s érezze meg e földön az örök kárhozatnak kínjait, mik az igazságos birótól a túlvilágon reá várnak.
Fel, fel magyar nép! érezd hivatásod, miszerint nem csak az izmos férfiú, de még a szelíd nő és gyönge gyermek is arra van rendelve, hogy a bosszú angyala gyanánt tegyen véres számadást az eltiport, kigúnyolt emberiségért a zsarnokon s a zsarnok vérebein. Hadd legyen beirva a történetek évkönyveiben, miként bünteti a magyar az emberiség eltipróit.
Prága! Bécs! Milano! vigasztalódj. Pest lángjai halál-fáklyái lesznek hóhéraidnak; ugy legyen, Isten velünk, a mint bosszút állunk érettetek is! ugy legyen, Isten velünk, a mint e fogadást beváltandjuk! …”
Igy háborog a „Közlöny”, nyilván a Kossuth ajkával.
A mig Hentzi Pest rombolásán szórakozék: azalatt a Nyárshegyen elkészült a leszerelő telep, s csaknem kész a réstörő is.
Budapest főhadparancsnokául Schzveidel József tábornok neveztetett ki.
Az oltás körül nagy tevékenységet fejt ki a városi hatóság, élén Irányi kormánybiztossal.
Május 14-ikén.
A tűz még most sincs teljesen elfojtva. Füstölgő gerendák mindenütt. A Dunapart, düledező kormos házaival: szivfacsaró látvány.
A „Közlöny” 14-ikéről ezt irja:
Pest fölött, most reggeli 5 és fél órakor egy nagy vörhenyes füstfelleg ált, melynek farka messzire lefelé húzódik s a mely a kerepesi-úttól véve a budai várat egészen elfödi.
Az ostromsereg álrohamot intézett a vár ellen, kitanulandó: hol alacsonyabb a bástyafal?
Elhatározó komoly rohamra készülnek.
Május 15-ikén.
Ma végre a réstörő-telep is elkészült. Az általános ágyúharcz (bombardement) megkezdése holnap reggeli hat órára tűzetett ki.
Gróf Vay László honvédőrnagy.
Hentzi égő hajókat bocsájt le a Dunán. Czélja az, hogy a Csepelnél vert hajóhídunk fölgyújtassék. Rochlitz főhadnagy azonban ügyes kézzel elfogdossa ezeket az égő bárkákat.
Görgeinek erre vonatkozó rövid hadijelentése igy szól:
Ma reggeli 3 órakor Csepelszigetnél vetett hajóhídunk elrombolására az ellenség a budai lánczhíd-oszloptól 3 gyujtó és 4 kővel rakott rontó-hajót bocsájtott le a Dunán; de felállított őrségünk az ellenség szándokát megsejtvén, oly erélyesen járt el hivatásában, hogy a hajókat elfoglalva, elsülyeszté.
Rochlitz főhadnagy, mint akinek rettenthetlensége, ügyessége és erélyességének egyedül köszönhető, hogy az ellenség káros törekvése meghiusult, századosul lőn előléptetve.
Hajnal felé ismét cseltámadás volt. Egyáltalán seregünk, kivált éjjelenként, folyton nyugtalanítja az őrséget.
Május 16-ikán.
A komoly támadás első napja.
Bayer ezredes, Némedy álnév alatt közzétett naplójegyzeteiben igy emlékezik meg erről a reggelről:
A nap beköszöntött. Hangtalan csönd uralkodék a táborban. Minden katona szeme a várra volt irányozva.
Ekkor 6 órakor a Kis-Svábhegyről egy jelzőlövés dördült el, – és a másik perczben 49 ágyúnak a tüze eredt meg az éjszaki és a keleti homlokzat ellen.
Az őrség, persze, nem akar adós maradni a válaszszal, s csakhamar kemény ágyúharcz fejlődik. Igy tart ez reggel kilencz óráig. Ámde, kilencz után egyszerre csönd lesz a várban. Az őrség ágyúi lassanként elhallgatnak.
Oka az, hogy Hentzi ütegeinek nagyon szegényes a födözete, emiatt aztán csaknem összes ágyúival a bástyafalról a szomszédos utczákba kénytelen húzódni.
Réstörő ütegünk most még nagyobb hévvel dolgozik, s szakadatlanul tovább lövi a várat.
Este hatkor a krisztinavárosi bástyafal több helyütt már át van törve. Itt is, amott is rés tátong. Az eredmény oly kecsegtető, hogy Görgei éjjeli 12 órára elrendelte az általános rohamot.
A rendelkezés ez: Az I-ső és a II-ik hadtest kiválasztott zászlóaljai éjfélkor a vár ellen nyomulnak. A résen az I-ső hadtest próbál behatolni. A III-ik hadtest 3-ik és 9-ik zászlóalja pedig lajtorjákkal kisérli meg a támadást, még pedig az erősségnek a Városmajorfelé eső részén.
Félhétkor a királyi várpalota egyszere csak tüzet fog. Egy szétpattanó bombától gyulladt ki. A tüz gyorsan harapózik, s a lángözön csakhamar óriási kévékben csap föl az égnek.
Az őrség, létrákkal, fecskendővel menteni siet, de az I-ső hadtest tüzérsége olyan sürű golyózáport zúdít feléjök, hogy az oltás lehetetlen. A „Közlöny” a palota égéséről szóló tudósítását igy vezeti be:
A budai várpalota ég! Hangos éljenek üdvözlik a pesti Dunaparton tömegben álló nép részéről a magasló lángokat …
A tűz bevilágít a sötét éjszakába, s csapataink ennek a fényénél készülődnek a támadáshoz.
Május 17-ikén.
A tervezett roham megtörtént, de sajnos, eredmény nélkül. A bástyaréshez, amely szűk és magas fekvésü, még nem lehetett férkőzni, aztán, ami a vezérlet hibája: egyetlen csapatunknak sem volt megfelelő ostromszere.
Az I-ső hadtest rohamoszlopa mindenekelőtt a lajtorjákkal próbálkozik meg, de a legtöbb létra rövid, a bástyafalnak a derekáig sem ér. Ekkor csaknem valamennyi zászlóalj a rés felé tolul, ám ez is hiábavaló kisérlet. A réshez vezető domboldal oly meredek, hogy lehetetlen rajta fölkapaszkodni.
Máriássy János ezredes, naplójegyzeteiben igy emlékezik meg a meddő roham lefolyásáról:
… „Éjféltájban kezdtük a létrákat – ugymond Máriássy, – a vár falához hurczolni és feltámogatni, ami a sötétségben nagyon lassan haladt ugyan, de végre mégis sikerült. Csak később vettük észre, hogy a létrák a roppant magas fal párkányáig föl nem érnek s ezért hasznavehetetlenek. Ezt látva, egész hadosztályommal a résre kellett magamat vetnem, ugyanigy tett a másik hadosztály is; s daczára, hogy nagy tömegben verődtünk össze s az ellenség erősen tüzelt, az ostromlók bátran vonultak a résre.
Nem sokára egy másik uj akadályra bukkantunk. A rés oly meredek volt, hogy nem lehetett rajta felmászni. Mikor ezt jelentették nekem, odasiettem a réshez s buzdítottam embereinket. Mentek is szegények bátran, s megpróbáltak minden lehetőt, de teljes képtelenség volt a falra felhágni.
Nagy Sándor értesülvén a meddő küzdelemről, vezérkari főnökét: Kleinheinz őrnagyot küldte hozzánk, azzal a megbizással; hogy ha az ostrom csakugyan nem folytatható, intézkedjék a visszavonulás iránt.
És ez csakhamar meg is történt. De a hiányosan előkészített és könnyelműen elrendelt támadás roppant nagy veszteséggel járt. Csak az én hadosztályomból több tiszt, s legalább száz ember veszett el. A derék, művelt és lelkes Kleinheinz őrnagy, több golyótól találva, szintén itt sebesült meg, s még aznap meg is halt” …
A II-ik hadtest egyik csapata az éj sötétjében elkerült a réstől s mire visszavergődött, már hajnalodni kezdett.
A III-ik hadtest két vitéz zászlóalja: a 3-ik és a 9-ik szinte oly rövid lajtorjákkal küldetett az éjszaki bástyákhoz, hogy előrelátható vala a kudarcz.
A két hős zászlóalj a legnagyobb golyózápor közepette mégis falhoz támasztotta létráit s néhány piros sipkás fölhatolt egész a párkányig, de az őrcsapat szuronynyal, a tüzérség pedig vasdorongjaival letaszigálta őket. A vakmerő kaland 53 vörös sipkás életébe került.
Veszteségünk csaknem 200 ember. Az elesettek közt volt Kleinheinz őrnagy is, az I-ső hadtest lángeszű vezérkari főnöke.
Görgei a roham sikertelenségének az okai gyanánt ezeket hozza fel:
Az I-ső hadtest roham-oszlopai a még szét nem rombolt falon, a rés legfelső szélein lajtorják nélkül áthághatlan akadályra találtak. Tisztán csak a szemnézésre szorítkozó megfigyeléseink közben a résnek ez a tökéletlensége a mi figyelmünket kikerülte.
A III-ik hadtest mászórohama a kéznél levő lajtorják rövidsége miatt kivihetetlen volt.
A II-ik hadtest támadása, melynek eszközeinél ez a körülmény nem forgott fönn, megtört az őrség azon részének vitézségén, mely a várkerteket és a körfalát védelmezte.
Végül a Kmetty-hadosztály támadása azon a lehetetlenségen szenvedett hajótörést, hogy a pesti homlokzat bástyáiról inditott ágyútüzben, mely a vizművek táját mindenféle lövegekkel elárasztotta, nem férhetett a vizmű bejáratához.
Ezúttal nem vádol senkit, hanem őszintén kimondja, hogy bizony ő maga volt a hibás.
„Azt a meggondolatlanságot, – úgymond, – hogy az általános rohamot már május 17-ikére tüztem ki, anélkül, hogy alaposan meggyőződtem volna a rés járhatóságáról, első sorban az a nagyon is érthető fölháborodás okozta, melyet Pestnek semmiféle szempontból nem igazolható bombáztatása keltett bennem.”
A roham után Hentzi tábornok, hogy réstörő-telepünk működése lehetőleg béníttassék, a fehérvári-kapunál, a Teleki-palota mögött egy leszerelő-üteget hevenyész. Az üteg a bástyákra vont négy darab 24 fontos ágyúból áll, s homokzsákokkal magas torlasz által födetik.
De késő. A Nyárshegy gerinczén besülyesztett ütegünknek nem képes immár ártani. Ma is tizenöt órán keresztül szakadatlanul lőtték tüzéreink a bástyarést, még pedig nagy sikerrel. A vár mozsár-ütegünk bombáitól több helyen ismét kigyulladt. Elégett a fegyvertár, az uj kaszárnya és a városi szinház, amelyben az őrség szénakészlete volt.
A „Közlöny” egyik haditudósítója erről a napról igyen ir:
Petőfi halála.
(Lotz K. festménye után.)
Pest, május 17. reggeli 4 és 1/2 órakor, a sóház melletti állomásról:
A várpalota lángjai véglobogásuk felé közelednek. A várlak egy részén kivül a várszinház eszközei, s festményeinek raktára szinte leégett.
Május 12. reggeli 9 órakor. Az ostrom egészen más fordulatot vett. Eddig a mieink többnyire csak passziv viselték magukat, most már támadólag működnek.
Irtóztató az egymásutáni ágyuzás ropogása, mely egész idáig, a város legszélső pontjáig, légrázkódtatólag hat, s egyszersmind igen biztos reményt nyujt arra, hogy a vár rövid idő alatt a mienk. Nehezen irok, mert a szüntelen dörgés folytonos ingerültségben tartja idegzetemet.
A „Pester Zeitung” csodálkozik, hogy Hentzi immár két napja nem löveti Pestet. „Mi lehet ennek az oka? Erejének elégtelensége, avagy ujabb pokoli előkészület?” – kérdi aggodalmasan a derék német lap.
Egyik sem. Hentzi érzi, hogy közel a végleszámolás.
Bayer, egy várbeli osztrák tiszt naplója nyomán érdekes dolgokat mond erre vonatkozólag.
Hentzi, – ugymond, – azért bombáztatta Pestet, mert azt hitte, hogy Jellasich valahol, a közelben tanyáz, s a felmentő császári hadsereg, egy-két nap mulva, legföljebb május 15-ikéig okvetlenül megérkezik.
Ez az oka, hogy ostrom-telepeink építésével is alig törődött.
– Csak hadd építsék, úgy sem lőhetnek belőle, – fordult egyik szemléje alkalmával tisztjeihez.
De elmulik május 15-ike, – és sehol semmi. A merre széttekint, köröskörül mindenütt magyar csapatok táboroznak. Majd jön a 17-iki roham, előképe a fenyegető veszélynek. A remény eltünik, s megérinti kezét a csontarczu halál.
Hentzi egyszerre komor, hallgatag lesz, fölhagy Pest bombáztatásával, s csupán a védelemre szorítkozik.
Május 18-ikán.
Az éjjel ismét szinleges roham volt. Egy félszázad honvéd egész a résig lopozótt, amely azonban még most sem járható.
Virradatkor tehát újolag megindult az ágyúzás. A nyárshegyi üteg esti hét óráig 760 löveget röpített a résnek, s a körönd felsőrészét is szétrombolta.
Hentzi réstörő-telepünknek a jobboldali, kevésbé védett oldalát szeretné megtámadni. Legott parancsot ad, hogy a palotaőrség szállóhelye és a főherczegi raktár között tüstént helyeztessék el egy 18 fontos üteg. Ámde a bástyafal ehelyütt csaknem öt lábnyi vastag, s a lövőrés bevágása lassan halad.
A vár polgár-lakói közül sikerült néhánynak kimenekülni. Ezek beszélik, hogy az őrség napról-napra lehangoltabb. Sok a beteg köztük. Pedig egy-egy legény naponként két-három itcze bort is kap. E miatt aztán az őrség többnyire pityókos.
A mieink akna készítéséhez fogtak. Az akna a Lógody-utcza egyik házából indul ki s a rés felé húzódik. A munkálatok vezetésével egy németországi utász főhadnagy, Uzener, bizatott meg.
Május 19-ikén.
Reggel ujolag a magyar tábor vidám ágyúdörgése köszönté Hentzi tábornokot. Ezen a napon a réstörő 803 golyóbist vetett a bástyafalnak. A rés immár megközelíthető.
Az éj folyamán az I-ső hadtest a Gellért felől, a III-ik hadtest pedig a Svábhegy irányától egyengeté az utat az ujabb rohamhoz. A II-ik hadtest utász-csapata pedig egy honvédzászlóaljjal betört a várkertbe, s ott egészen befészkelé magát. Kmetty, a Viziváros felől szintén több figyelemreméltó pont birtokába jutott.
De Hentzi sem maradt tétlen. Csaknem összes ütegeivel réstörőtelepünk ellen fordult, s két ágyúnkat meg is rongálta. Öröme azonban vajmi rövid ideig tartott. Az I-ső hadtest tüzérei a Gellértről olyan gránát- és bombazáport zúdítottak reá, hogy déltájt kénytelen volt ágyúival a Dísztérre menekülni.
Hentzi látván, hogy ágyúink hatalmával nem bir, az utolsó védőeszközökhez folyamodik. Rendeletet ad Pollini őrnagynak, hogy gondoskodjék a rés betöméséről: az éj folyamán torlaszolja el puskaporos hordókkal. Pollini, 50 sorkatona és 50 árkász kiséretében, alkonyatkor csakugyan lemegy a réshez, s lázas sietéssel fog a nehéz munkához.
A „Márczius Tizenötödike” máj. 19-ikéről ezt irja:
Buda ágyúztatását seregünk erélyesen folytatja. Mult éjjel már a tabáni Dunapartról is lövették a karózatot s röppentyük nagy számmal dolgoztak.
A vizivárosban két felől volt tűz s a délnyugoti bástyákban roppant rés van lőve.
Ez éjjel éjszak felől, mint halljuk, roham is volt, mely azonban még nem sikerült.
A „Pester Zeitung” pedig, gyönyörködve az ágyúk bömbölő zenéjében, igy szól:
A mi közönségünket illeti, az vidám, kéjjel hallgatja az ágyuk dörgését és azt a reményt táplálja, hogy tüzérségünk e hatalmas operácziói folytán a házi tűzhely kényelmeihez nemsokára ismét visszatérhet.
Tóth Gáspár szabómester 80 darab aranyat gyüjtött össze, jutalmúl annak a vitéz honvédnek, aki a döntő megrohanáskor az első leend a bástyafokon. Rónay Jáczintot kérték fel, hogy ezt a hazafias, szép ajándékot juttassa a főhadvezér kezéhez.
Este 10 órakor nagy felhőszakadás volt. Mennydörgött, villámlott csaknem egész éjjel. Mintha a haragos ég is versenyre akart volna kelni ágyúink bömbölésével.
Május 20-ikán.
Pollini hajnalig zavartalanul dolgozott a rés elsánczolásán. Virradatkor azonban a mieink észrevették, s oly heves ágyútüzet indítottak ellene, hogy kénytelen volt fölhagyni a munkával.
– Lehetetlen tovább dolgoznunk az irtózatos golyózápor közt, – jelenté Hentzinek.
– Pedig a rést még ma okvetlen el kell zárnunk, – válaszolt komoran a várparancsnok, – mert attól félek, hogy holnap már késő lesz. Siessen vissza, s a munkát, bármi történjék is, nem szabad félbeszakítani.
Pollini tehát nyolcz órakor ismét hozzálát a torlaszépítéshez, – s az első áldozat éppen ő. Egy huszonnégyfontos ágyúgolyó darabokra tépte.
Ágyúink ma is egész nap dolgoztak, még pedig ismét kitünő eredménynyel.
Számos jel azt mutatja, hogy az őrség egy ujabb komoly és egyöntetű támadásunknak nem lesz képes immár ellentállni.
Görgei tehát, aki a nagy időveszteség miatt amúgy is tűkön áll, elrendeli a második általános rohamot. A harczrend ez:
Az általános rohamhoz való előnyomulás május 21-ikén félhárom órakor kezdődik.
A magyar réstörő-üteg által három órakor adandó jellövésre:
Az I-ső hadtest két zászlóaljjal a terraszok ellen nyomul; a többi zászlóalj a főuton tartalékban marad s a körülményekhez képest használtatik fel.
A II-ik hadtest három zászlóaljjal a palota-kertek, másik két zászlóaljjal pedig az alsó vízmű ellen nyomul. Tartalékát a hídfürdő mellett helyezi el.
A III-ik hadtest öt zászlóalja az északi rondella mindkét oldalán lajtorjákon igyekszik a várba jutni. A hadtesttartaléka a főuton, a téglaégető és a Városmajor közelében helyezkedik el.
A Kmetty-hadosztály végül három zászlóaljjal és egy század vadászszal a palliszádok bevételét kisérli meg. Tartaléka a Bombatéren marad.
Résztvesz az első rohamban: 19 honvédzászlóalj, 4 század vadász s a megfelelő árkász-csapatok.
)
Végül fölszólítás intéztetett a csapatokhoz, hogy az, aki a rohamoszlopok élén akar haladni, jelentkezzék.
Minő kitüntetés! Elsőnek lenni a rohanók sorában, a várfokon, s – a halottak közt. Valamennyi csapatnemből száz meg száz önkénytes jelentkezett.
Rónay Jáczint megbizatásához képest estefelé svábhegyi szállásán fölkereste Görgeit.
– Azt hiszi főtisztelendőséged, – kérdezte Görgei gúnyos mosolylyal, – hogy lesz még szüksége 80 aranyra az első honvédnek, aki Buda falát megmászsza?
Eközben iróasztalára dobta az adományt, s félvállról odaszólt segédtisztjének:
– Adjon Rónay úrnak nyugtát.
… Küldetésemet teljesítve, – irja naplójában Rónáy, – távozni akartam, mikor Görgei hozzám fordulva megszólalt, hogy ily későn úgy sem térhetnék vissza, maradjak ott vacsorán, éjjeli szállásról majd gondoskodni fog.
Esteli nyolcz órakor mintegy tizenöten ültek az asztalhoz. Honvédtisztek, köztük szép magyar nevek, de magyar szót azért nem hallottam, a társalgás kizárólag németül folyt.
Az estebéd közben levele érkezett Görgeinek Szemerétől. A vezér Lenkeyhez fordult, s Szemere nevének csufondáros elferdítésével, tréfásan jegyezte meg: „Meszere hí Debreczenbe.”
S ezzel megindult a magyar kormány gúnyos, csipkedő birálata. „Mintha a brumaire 18-ika embereinek kardcsörtetésében – jegyzi meg Rónay – egy elkapatott soldateszka gőgje emelkedett volna fenyegetően a közszabadság ellen.”.
Lassanként komolyabb tárgyakra tért át az eszmecsere. A jövő esélyeiről kezdtek beszélgetni.
– Ha kivívjuk a szabadságot, – mondotta a többek közt Görgei, – akkor csak hadd élvezze azt az első nemzedék. A második generáczió már nem érdemes a szabadságra, a harmadiktól pedig el kell venni.
„E czinizmusra, – mondja Rónay – idejénlevőnek láttam jó éjszakát kivánni; s az éjet Mednyánszky Czézár tábori főpap szállásán töltve, másnap hajnalban indultam vissza Pestre.” …
A „Pester Zeitung” erről a napról így ir:
Vasárnap levén, a közönség siet ki a zöldbe. Az ágyúzással immár keveset törődik. Megszokta, mint a verkli-muzsikát.
Az a hír, hogy Hentzi ma délután puskaporos hordókat helyezett el a lánczhid budai oszlopánál. Valószinüleg a hid fölrobbantására készül.
Ebből is látszik, hogy Hentzi fél, s egy-két nap mulva a vár ormán feltünik a trikólor.
A hír igaz; Hentzi csakugyan a lánczhíd fölrobbantásának az eszméjével foglalkozik. Már tegnap elküldött a remekmű építőjéhez: Clark Ádám főmérnökhöz, hogy a híd lánczkamaráit, miket a víz öntött el, száríttassa ki. A főmérnök azonban azt üzente vissza, hogy ágyban fekvő beteg, moczczanni sem bir. Ez azonban csak fogás volt tőle.
Clark ugyanis, mihelyt a híd felrobbantásának első hire felmerült, azonnal munkához látott. Minden áron meg akarta védeni remekművét a pusztulástól. A tudomány eszközéhez nyúlt: megnyitotta a zsilipeket, melyek a híd lánczkamaráit a Dunával összekötik. Clark igen jól tudta, hogy a híd legsebezhetőbb része az a két üreg, ahol a lánczok végződnek, s a honnan légberöpíthető az egész híd. Megtöltvén vízzel a kamarákat, biztos volt, hogy ott többé semmiféle pokolgép el nem helyezhető. De, hogy az osztrákok ki ne szivattyúzhassák a kamarából a vizet: összetörte a szivattyú gőzgépének a hengerét. Ezzel hazasietett, ágyba feküdt s betegnek tetette magát.
Kétszer is küldtek érte, ám hiába. Ekkor Hentzi elhatározta, hogy ha máskép nem megy, kivülről kisérli meg a robbantást. Intézkedésére a budai oldalon, a hídfőbe lefutó jobboldali láncz alá 10-12 középnagyságú puskaporos hordót helyeztek el. A hordók tetejébe pedig gerendákat és nehéz köveket raktak, abból a czélból, hogy az ellennyomás fokoztassék. Mikor ez megvolt, deszkából összerótt csatornát készítettek, s azt a vámszedő-házikótól a hordókig vezették. Ez a csatorna aztán végighintetett puskaporral. Az volt a szándék, hogy a csatorna végibe tüzet dobnak, mire a láng befut a hordókba, s megtörténik a robbanás.
A puskaporos hordók elhelyezésére Alnoch Alajos ezredes ügyelt fel. Estefelé aztán Hentzi is lejött a várból, s megnézte a munkát.
De mindez nem akadályozza harczvágyó vezéreinket az ostrom előkészítésében. Görgei utolsó parancsszava: „Nincs kegyelem! Leszúrandó mindenki!”
Május 21-ikén.
Hétfő; gyönyörű májusi reggel. Mosolygó égboltozat, virágos föld. A harmatos rózsabokor kaczéran bólint első látogatója: a pillangó felé, a pacsirta vidám dallal köszönti a felkelő napot. Mindenütt öröm, csak az emberek szíve fölött rebben át az aggódás egy-egy felhője. Vajjon mi lesz? …
A magyar tábortüzeknél már az este szokatlan nyüzsgés volt észlelhető. Nem feküdt le senki. Csöndben; gondos elővigyázattal készülődtek az eldöntő nagy rohamhoz.
Tizenegy óra tájt tüntető zajjal néhány honvédszázad tör a vár ellen. A roham csak szinleges, hogy az őrség figyelme eltereltessék a főtámadástól.
Eközben felkészül az egész tábor. Éjfélkor már csatakészen áll a honvédsereg. A Gellért-rakodótól, keresztül a Mészáros-utczán, Vérmezőn, az ujlaki Országúton, egész a Bombatérig egy óriási félkör képződik a vár körül.
Lábhoz tett fegyverrel hallgatag állnak a csapatok. Soraikból, mint a kísértet, itt is, amott is egy-egy lábtó emelkedik.
Pont három órakor a svábhegyi főhadiszállásról, tűzkigyókat rajzolva, egy röppentyű száll fel. Ez a jeladás. A másik pillanatban a körülfekvő magaslatokról kétszáz ágyútorok felel vissza: „Készen vagyunk!” S ennek a földingató dörgésnek mintegy folytatásaként ezer, meg ezer ajkról zúg a kiáltás:
– Éljen a magyar! Éljen a haza!
S ezzel minden ponton kezdődik az előnyomulás. Kétszázhusz trombita sikong, négyszáz dob veri a riadót: Előre! Előre!
Az őrség fölriad s mint az odujába szorított farkas, kétségbeesetten, végső elszánással kezd védekezni. Hentzi a legféltettebb pontra: a vízmű torlaszaihoz siet.
Még sötét van, de a puskák, ágyúk szakadatlan villanásától egész fényöv támad a vár körül. Messziről lehet látni, hogy csapataink, lajtorjáikat czipelve, miként hömpölyögnek az ódon bástyák felé.
Máriássy János honvédezredes.
(Egykoru arczkép után.)
S a puskaropogás közé mihamar a küzdők csataordítása vegyül. A küzdenem pillanatról pillanatra hevesebb. Itt egy ágyúgolyó szakít ketté egy létrát, amott egy-egy holttest zuhan a mélybe, távolabb a bástyafokon indul meg a rettentő szuronyharcz. A csapatvezérek: Nagy Sándor, Kmetty, Leiningen, Máriássy János, Driquet Péter, Asbóth, Czillich, Inkey Kázmér, Burdina őrnagy, Ghyczy százados stb. mindenütt legelől.
Legkeményebb a harcz a fehérvári kapu táján: a résnél. Az I-ső hadtest küzd itt. A rohamot az előirás szerint a 17-ik és a 28-ik zászlóalj nyitja meg, de csakhamar viadalba sodródik a tartalék is.
Máriássy János ezredes s hadosztály-parancsnok, aki a legelsők között hatolt a várba, emlékjegyzeteiben így beszéli el az izgalmas roham lefolyását:
… Az én hadosztályom, – úgymond Máriássy, – mely két dandárból állott, képezte a jobbszárnyat. Driquet alezredesnek a 44. és 47-ik zászlóaljjal és a Don-Miguel-féle gyalogosokkal a résen kellett előnyomulni, Nyeregjártó őrnagynak pedig a 34-ik és a 17-ik zászlóaljjal a rondellától keletre eső részen kellett a várfalat létrákon megmászni. E dandárhoz tartozó 19-ik zászlóaljnak négy századát a hegy tövében csatárlánczba osztottuk fel, hogy folytonos tüzeléssel a vár falain álló ellenséget lőhessék, s így az előnyomulás sikerét biztosítsák.
A létrák fölállítására a várfalnak az udvari istállók alatti részét jelöltem meg. Ez a kiszögellés egy kertnek a falát képezte, s legalább két öllel alacsonyabb volt, a körönd többi részénél. A kertben egy laposfedelű épület állott s az épület fölött volt a tulajdonképeni várfal. A tervem az volt, fölmászni először erre a laposfedelü épületre, ide fölhúzni rövidebb létráink közül néhányat, s aztán innen behatolni a várba.
A terv keresztülvitelére hadosztályom összes zászlóaljaiból egy önkéntes századot alakítottam s a vezetést egy fiatal és derék századosra, Ghyczyre biztam. Ez az önkéntes csapat képezte az élét a Nyeregjártó dandárának; utána jött a 47-ik zászlóalj. A 34-ik zászlóaljat pedig a rondella tövéhez küldtük, hogy a körülményekhez képest vagy a 47-ik zászlóalj után mászszék fel a létrákon, vagy a Driquit dandárával hatoljon be a résen.
A röppentyü jel megadásakor még tökéletes sötét volt. Az említett kiszögelésre tizenkét létrát állítottunk s ezzel hozzáfogtunk nagy és veszélyes föladatunk megoldásához.
Én egy darabig a csatárlánczba felállított négy század vonalában tartózkodtam, szemközt a rondellával, a honnan a támadást mindkét oldalról láthattam. A rést tartván biztosabb és fontosabb támadási pontnak, eleintén főleg ide fordítottam figyelmemet s örömmel láttam, hogy embereink bátran nyomulnak előre.
Ez az örömöm azonban nemsokára aggodalommá változott, mert embereink csak négykézláb mászhattak a résen, s itt szemben iszonyú tüzeléssel fogadták őket, a mely azonban nagy kárt nem tehetett bennök, mert a résen úgyszólván feküdtek s az ellenség alig láthatta őket.
E pillanatban úgy tetszett, mintha embereink megálltak volna. Már oda akartam indulni, mikor jobbra tekintve megpillantottam a létrákon felmászó embereimet, akik már a laposfedelű épületen álltak, pár létrát már fel is húztak s azokat a vár falához kezdték támasztani.
Beláttam, hogy minő szolgálatot tehetne az ostromnak, ha itt csakugyan felmászhatna egy csapat. Azért ide siettem, buzdítandó embereimet. A hév engem is elragadott. Ösztönszerüleg léptem az egyik létrafokra, lekiáltottam: „Utánam fiuk!” És mentem fölfelé.
Az emberek jöttek utánam s az egymás mellett lévő létrákon másztunk a bástyaorom felé. Vagy harmadfél ölnyi magasságban lehettem, midőn egy ágyúgolyó a rondellából oly közel ment el fejem mellett, hogy eszméletemet vesztve a létráról leestem. De rövid idő mulva magamhoz jöttem. Talpra állva, ösztönszerüleg nyultam balarczomhoz, ahol égetést éreztem. Valami nedves, puha dolgot mázoltam el: a mellettem felmászó honvédnek agyvelejét, mely szétzuzott koponyájából fecscsent az arczomra.
Látván, hogy semmi bajom, csak a balarczom bőre égett meg egy kissé: visszasiettem a létrához s gyorsan felmásztam az épület lapos tetejére. Itt már vagy huszan lehettek együtt s három létra volt a falhoz támasztva. De többen halva feküdtek már a ház fedelén s ezek között Ghyczy százados is. A szegény fiuk, minthogy vezetőjük elesett, nem mertek tovább mozdulni. Ezt látva, magam álltam az élökre: Fel fiuk! Utánam!
Megkezdtük az utolsó végzetes mászást. Alig mentem egypár létrafokot, a párhuzamos baloldali létrán mászó honvéd szepesi német kiejtéssel e szavakat mondja: „Si hon sich schon ergeben; die weisse Fahne ist schon uf!” Oda tekintettem s csakugyan láttam, hogy a rondellán már kitűzték a fehér zászlót. Mikor a várfal tetejére értem, vagy harmincz emberre bukkantunk, akik a fal mellett guggolva, fegyver nélkül vártak reánk. Előlépett közülök egy, s igy szólt:
– Siamo italiani, tutti boni patrioti. – Kegyelmet kért.
Bár akkor még csak nagyon keveset tudtam olaszul, de a fegyvereket egy rakáson látva, mindent megértettem s a várfalról igy feleltem neki:
– Bene, bene, pardono a tutti, ma andante subito abasso!
Az ügyes olaszok, – Ceccopieri-ezredbeliek, – megértették válaszomat s azonnal a falra ugrálva, kezdtek lemászni a létrán, a mit én óvatosságból szükségesnek találtam elrendelni.
Egy ideig innen nézegettem a sajátságos jelenetet s mikor láttam, hogy a dolog jól megyen, lekiáltottam embereimhez:
– Ne bántsátok ezeket, mert megadták magukat!
Eközben vagy harminczan gyűltünk össze. Én kis csapatomnak az élére állottam s szuronyszegezve megindultunk balra: a Lovarda-utcza felé, hogy a Szent-György-térre jussunk.
A Lovarda-utczához érve, nagy meglepetésemre megpillantottam Driquet alezredest, ki a réstől jött s örömittasan futott elém:
– Én is itt vagyok ám! – kiáltotta, s ezzel a nyakamba borult. De munkánk még nem volt befejezve. Kibontakoztam tehát ölelő karjaiból.
– Nagyon szép, hogy te is itt vagy. De siess vissza dandárodhoz, vezesd a Harang-utczának, én ezalatt a Szent-György-térre megyek, ahol aztán találkozunk.
Driquet azonnal megfordult és futott vissza embereihez, én pedig kis csapatommal megindultam a Lovarda-utczába, hol nemsokára egy halva feküdt honvédre bukkantunk, akiben én Burdina őrnagyot, a Don-Miguel-zászlóalj hős parancsnokát ismertem fel. Miután akkor még kivülem és Driquet alezredesen kivül a törzstiszteken közül a várba senki nem jutott, határozottan állíthatom, hogy Burdina őrnagyot illeti a fődicsőség, mert minden kétség nélkül ő volt a törzstisztek közül az, a ki zászlóaljával elsőnek hatolt be a résen, s ő volt az egyetlen törzstiszt, aki bent a várban, harcz közepette esett el. Soká nem foglalkozhattam a halottal, azért csapatommal a Szent-György-tér felé mentem, a hol már több honvédet láttam. A téren erős sortüzzel fogadtak, mely jobbról, a királyi lak tájékáról jött s egy pár honvédet talált is. Futó lépésben siettünk a gróf Sándor-palota és fegyvertár közötti téren álló honvédekhez, akiket egy lengyel származású honvédtiszt, Scsepánszky vezetett. Vagy hatvanan lehettünk immár együtt, közte néhány dobos is. Hangos dobszóval indultunk tehát a királyi lak felé. Alig mentünk azonban egypár lépést, közénk tüzeltek. Több emberünk elesett, Scsepánszkynak egy golyó karját zúzta össze, én pedig, szerencsére csak könnyedén, a lábikrámon sebesültem meg. Kénytelenek voltunk visszavonulni a fedett térre. Itt a dobosokkal gyülekezőt verettem s nem sokára vagy kétszáz ember futott össze minden oldalról. Magamhoz véve a dobosokat, riadót verettem, s futó lépésben rohantunk a királyi lak felé …
Most már aztán szabad az út, s egyre több és több emberünk nyomul a várba.
Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok.
(A vértanu 1849-iki arczképe.)
Eközben kivilágosodott. A felkelő nap immár bontogatni kezdte arany fátyolát. S a hajnal bíbor fényében, kipirult arczú lelkes honvédjeitől kísérve, megjelent a roskadozó bástyafokon Nagy Sándor tábornok. Innen küldte a jelentést Görgeinek:
Reggel 5 órakor, május 21-én, 1849.
Ha Isten is ugy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, amelynek egy részét az ólak tájékán, kilencz zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja. Honvédieim ugy küzdenek, mint az oroszlánok.
Nagy Sándor.
Kívül: Tizenegy zászlóalj van a várban!
Hasonló fényes eredménynyel viaskodnak többi csapataink is.
A II-ik hadtest a várkert felől támad. Itt a 49-ik és a 61-ik zászlóalj megyen elől. A honvédfiúk a Grósz-féle ház falát, mely a várkert bástyájához támaszkodik, törték keresztül s ezen a résen hatoltak a kertbe. A királyi várkert keleti meredélyén tudvalevőleg három terrasz emelkedik egymás felé. A terraszokat vastag oldalfal övezi. Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel az első terraszra, s aztán szuronyszegezve, a lesekedő halál ezernyi akadályán keresztül, roppant erőfeszítéssel törtek feljebb és feljebb.
A III-ik hadtest nem kisebb hősiességgel a bécsikapu köröndjeit ostromolja. A 3-ik zászlóalj egy pelyhes állú, fiatal hadnagya, Tóth Gábor, az egyik vezető. Jobbjában nemzetiszin zászló. A körönd rovátkás párkányáig jut immár, midőn egy golyó lesodorja a falról. A vitéz hadnagy lehanyatlik, de a zászlót fölkapja egy utána törekvő veres sipkás. Ez is úgy jár. A zászló harmadik kézbe kerül. De ez a honvéd sem juthat czélhoz: egy szétpattanó gránát szilánkja öli meg.
– Feltűzzük a zászlót, ha mind itt pusztulunk is! – kiáltják égő arczczal, fogcsikorgatva odalenn a fiuk.
És feltüzték. Igaz, harmincz ember életébe került ez a nagy dicsőség, de hajnali pirkadáskor mégis csak a várkapu tetején lengett a magyar zászló.
A Kmetty-hadosztály föladata sem könnyű. Immár két szilaj támadást intézett a vizmű torlaszai ellen, s eredménytelenül. Végre azonban, úgy öt óra tájban, egy ujabb irtóztató szuronyrohamával, mégis keresztültör a palliszádokon. De most benn indul meg a szörnyü tusa. Az őrség makacs, nem tágít; s mikor hátrálni kénytelen, meg-megáll, s folyvást küzdve csak lassan huzódik a belső vár felé.
De csakhamar minden oldalról a várba özönlenek diadalittas honvédeink. Véres utczai harcz fejlődik s az őrség, számban és erőben fogyatkozva, mind szűkebb térre szorul. Egy csapat a királyi palotába fészkeli be magát s a kastély ablakaiból tüzel – Máriássy előnyomuló csapatjára.
Hentzi, mint tudjuk, az ostrom kezdetén a vízműveknél volt, de csak rövid ideig. Átadta a vezetést Alnoch ezredesnek, ő maga pedig a hidfő sánczaihoz ment. Itt érte a lesujtó hír, hogy a fehérvári kapu felől behatolt az ostromlósereg. Gyorsan összeszed a 12-ik gyalogezredből egy pár száz embert; felfut a várba s a Dísztéren halálmegvető elszánással vad rohamot intéz betóduló csapataink ellen. A harcz kemény, utolsó lobbanása a makacs védelemnek. Több tiszt, – köztük Gorini százados, – Hentzi oldalánál vérzik el. Mindhiába. Az áruló nem képes immár fegyvereinken diadalmaskodni. De nem tágít. Még egy végső kisérletet tesz. Egy század varasdi határőr élére áll, s tüzet vezényel.
E pillanatban egy puskagolyó, – állítólag a 47-ik honvédzászlóalj egyik altisztjének a fegyveréből, – a Hentzi oldalába furódik. A parancsnok jobbjából kihull a kard, melléhez kap s hörgő jajkiáltással a földre zuhan.
A csapás végzetszerü. Az őrség ijedten szétriad, a tisztikar pedig a kegyesrend közel fekvő zárdájába menekül Hentzivel. De a sebesült nem marad itt. Rónay János honvédfőhadnagy csakhamar intézkedik, hogy a főhadparancsnokság épületébe szállíttassék.
Maga a főhadnagy igy beszéli el az átszállítást:
… Midőn a 28-ik honvédzászlóalj, – ugymond Rónay, – benyomult a résen s a vár belseje felé tartott, a legközelebbi ház bejárata előtt három osztrák tisztet pillantottam meg. Ezektől tudtam meg, hogy Hentzi megsebesült, s a kegyesrendiek zárdájában fekszik. Az egyik tiszt: Rosenbaum őrnagy kalauzolása mellett, egy tizedes és tizenöt közhonvéd kiséretében odasiettem tehát. A bécsi kapu felől még ekkor erős puskaropogás hallatszott.
Csakhamar oda értünk. A zárda udvara és folyosója teli volt horvát katonákkal, s csüggedt tisztekkel. Hentzi egy első emeleti szobában, több tiszttől és három orvostól környezve, az ágy szélén ült. Csak néhány perczczel előbb szállíthatták ide, mert éppen akkor huzták le róla a szürke tábornoki kabátot.
Én a főorvos biztatására, hogy Hentzi veszély nélkül elszállítható, hordágyra fektettem a sebesült tábornokot, s nyolcz horvát katona által elvitettem a zárdából. A mint a Dísz-térre értünk, a honvédcsapatok már minden oldalról zeneszóval közeledtek. Midőn híre ment, hogy Hentzi fekszik a nyugágyon, annyira körülfogtak, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudtunk a sűrű tömegen keresztülhatolni.
Csaknem félóráig tartott, mig eljuthattunk a főparancsnoksági épülethez. A sebesültet az első emeleten egy Pestre néző szobába helyeztük el. Itt aztán az orvosok még egyszer tüzetesen megvizsgálták. A seb halálos volt. A golyó hátul a baloldali 10-ik borda alatt hatolt be, s elől rézsut a 11-ik bordánál jött ki. Intézkedtem, hogy őrség legyen a kapu előtt, s aztán jelentést tettem Nagy Sándor tábornoknak …
E jelentés vétele után irta Nagy Sándor Görgeinek:
„A vár az őrséggel együtt, – Hentzi tábornok halálosan megsebesülve, – teljesen hatalmunkban van.”
A honvédsereg eközben elözönli a vár minden részét, s a Pest felé néző bástyán megjelenik a nemzetiszin zászló.
A pesti Dunapartot már éjfélkor sűrü tömegekben szállta meg a közönség, s visszafojtott lélegzettel, a legnagyobb izgalom közt itt várt az eredményre hajnalig.
S im, hosszú kínos várakozás után végre feltünik az első magyar lobogó.
– Győztünk! Győztünk! A vár be van véve! Éljen Görgei! Éljen a honvéd! – ujjong a sokaság.
S olyan éljenzésben tör ki, a minőt még nem hallott a főváros. S ez az éljenriadal, elismerő üdvözlet a vitéz honvédeknek, végigzúg az egész Dunapart hosszában: a Margitszigettől Csepelig.
Az édes örömnek ezt a kitörését azonban egész váratlanul irtóztató dördülés szakítja meg. A lánczhid budai része, s a vár füstfelhőbe borul. Az emberek arczáról egyszerre eltünik az öröm.
– Mi történt? Talán csak nem a lánczhidat robbantották fel? száll ajkról ajkra az aggodó kérdés.
Hát bizony kevés híja.
Hentzi az ostrom folyamán többször kijelenté, hogy azon esetre, ha a vár bevétetik, sajátkezüleg fogja légberöpíteni a lánczhidat. S meg is tette mint tudjuk, a robbantáshoz való előkészületeket.
Ám az a puskagolyó, mely leteríté, meggátolta a bűnös terv kivitelében. De maradt sötét boszujának végrehajtója: Alnoch Alajos ezredes, születésére állítólag szintén magyar.
Alnoch épp a vizmű torlaszainál küzdött, mikor futó menekvők hirül vitték neki, hogy Hentzi elesett. Azonnal fölrohan a várba, s parancsot ad egy tüzérkatonának, hogy siessen a lánczhidhoz, s gyujtsa meg a puskaporos csatornát. Ő maga pedig, – beszéli hiteles szemtanuk nyomán Tóth Béla, – a lánczhiddal szemben körülbelül ott, ahol most a sikló várbeli állomása van, megáll, s várja, hogy fog a levegőbe repülni a hid. A tüzér lesiet, de az ezredes hiába várakozott. Az idő múlik s csapataink minden irányból a várba nyomulnak. Ekkor Alnoch maga rohan a hídhoz. A tűzér még ott volt, de kanócz nélkül; nyilván a Dunába dobta. Látván, hogy Alnoch közeleg, menekülni akar. De az ezredes pisztolyt ragad s agyonlövi. Aztán maga lát a romboló munkához. A vámszedő-házikónál észreveszi, hogy a csatorna megrongálódott. Beszalad hát a hídra, keresve, hol szakadt meg a tűzvonal. Ez a pont a lőporos-hordók közelében volt. Alnoch egy pillanatig haboz s aztán szörnyű elhatározással kiveszi szájából az égő szivart, s beléveti a deszkahosszuságú csatornába. A lőpor irtóztató robajjal durran fel. Füstfelhőbe borul az egész környék. A légnyomás oly nagy, hogy a tulsóoldalon egy kőfaragó szörnyethal. De maga a merénylő is elpusztult: fölismerhetlenné égett. A balkezén kivül nem maradt belőle semmi ép. A hídnak, szerencsére, baja nem történt, csak a keresztgerendák közül szakadt le vagy tiz darab.
Épp a robbanás pillanatában lépett a pesti oldalról a hídra a Szekulics-dandár. Ha a robbantás sikerül: több mint valószinü, hogy ottvész mind a kétezer emberünk.
S honvédjeink még e gaztett után sem nyúltak a visszatorlás fegyveréhez. Pedig megvolt nékik parancsolva, hogy az őrség irgalom nélkül lekaszabolandó. De hát a magyar honvéd soha sem emelte kezét védtelenre. Aki megadta magát: elnéző kegyelmében részesült. Igy történt mostan is. Az olasz katonákkal, akik legelőször hódoltak meg, a siker örömére délután már együtt borozott a honvéd.
De mégis előfordult egy sajnos tévedés. Említettük, hogy az őrség egyrésze, körülbelől ezer ember, az ostrom végefelé a királyi várlakba huzódott. Egy darabig ugy ahogy védekeztek, de a kastély ablakaiból csakhamar feltünt megadásuk jele: a fehérkendő. A pardon megadatott s az őrség fegyver nélkül, lassanként kezdett kivonulni. Már vagy háromszázan lehettek az udvaron, midőn a bécsi-kapu felől az Aulich-féle hadtestnek egy zászlóalja közeledett. Az előnyomuló honvédcsapat, abban a hitben, hogy fegyveres ellenséggel áll szemközt, sietve szuronyt szegez és a gyülekező császári katonákra tör.
– Megállj! – kiáltotta figyelmeztetőleg Máriássy ezredes. Hisz ezek kapituláltak!
De már késő volt. A foglyokból vagy húsz a meggondolatlan támadás áldozatául esett.
A honvédzászlóalj szörnyen röstelte a dolgot. Egy fiatal tizedese lehajolt az egyik sebesült horvát katonához.
– Pajtás, bocsáss meg. Nem tudtam, hogy fegyver nélkül vagy! – szólt csaknem könnyezve, s aztán megcsókolta a haldokló beesett halvány, arczát.
Görgei a svábhegyi Heiderich-féle villában tartózkodott az ostrom alatt. Éjfélkor kiment a tornáczra, s hajadonfő ott járkált egész hajnalig. Reggel felé Ludvigh János kormánybiztos is kijött, de Görgei olyan rosszkedvü volt, hogy alig váltott vele szót.
Pirkadni kezdett. A nyárilak magas tornáczáról, amely a várral csaknem szemben feküdt, most már kivehető volt egész tisztán az ostrom folyása.
Mikor feltünt a Ceccopieri-ezred első fehér zászlója, Ludvigh örvendezve fordult Görgeihez.
– Ugy látszik, kapitulálnak. Fehér zászló leng a bástyán.
Görgei tábori-látcsövével odatekint.
– Igaz, fehér zászló, – bólint fejével anélkül, hogy az örömnek csak egy szikrája derítené fel sápadt arczát.
– Megirhatom Debreczenbe, hogy a vár bevétetett? – kérdezte Ludvigh.
– Emlékszik ön Melasra Marengónál? Ön megteheti, én még nem.
Öt óra lehetett. A felkelő nap első sugarai áradtak szét erdőn, mezőn.
– Ott, ott! – mond Görgei pillanatra kigyúlt arczczal, – ott lobog a nemzeti trikolor. Éljen a honvéd!
Aztán megint csak elkomorodott.
Kevés vártatva a Rákóczy-indulónak elmosodó halk ütemeit hozta a szellő. Majd úgy tetszett, mint éljeneznének.
– Éljenekkel még nem vettek be várat, – jegyezte meg a vezér boszusan.
Csakhamar lóra ül, s tisztjei kiséretében fölsiet a várba. Itt Máriássy fogadja, s rövid jelentést tesz néki a történtekről.
– Ah, mi hasznunk az egészből? – szól elutasitólag.
S borus arczczal, közönyösen tovább halad, mintha nem érdekelné az egész dolog.
De amint meglátja az ujjongó honvédeket, amint fölzúg körülötte az üdvözlő „éljen”: lassanként eltünik arczáról a komorság.
A budavári honvédszobor.
(Zala György műve.)
– Fiaim! – fordul egyszerre hozzájok. – Minden jónak gyorsan és egyszerűen kell történni. Én tegnap azt mondtam nektek: Ezt a várat ostromolni fogjuk! És ti nemcsak ostromoltátok, hanem be is vettétek. Becsületes, szép, dicső munka volt. S most már az én kötelességem, hogy megjutalmazzalak titeket.
S ezzel int a segédtisztjének, aki egy marék harmadosztályu érdemrendet ad át neki.
Legelőször is egy barnaarczu, czingár közhonvédhez lép.
– Miféle lyuk az a köpönyegeden?
– Golyó furta keresztül.
– Jól van. Ez az érdemjel majd csak eltakarja, – s eközben feltüzi mellére az ezüstkoszorút. De ügyelj köpönyegedre, – folytatja tovább, – mert ha minden lyukra érdemjelet tüzök, furcsán fogsz kinézni.
Aztán egy másik honvédhez fordul. A fiú karja fel van kötve.
– Hol kaptad e sebet?
– A fehérvári rondellánál.
– Ez legyen sebedre a gyógyitó ír, – s szintén érdemjelet tűz a mellére.
S ez igy megyen sorba. Mindenkihez van elismerő, buzdító szava. Ime, ezért ragaszkodtak Görgeihez annyira katonái.
Csak mikor az érdemjel-kiosztással készen volt, hallgatta meg a parancsnokainak kimerítőbb jelentését. Bizony sok drága honfivérbe került ez a dicsőség. Elesett 17 tiszt s 351 közember; 29 tiszt és 661 közlegény pedig megsebesült. Halottjaink és sebesültjeink összes száma tehát: 1022.
De az örség vesztesége aránylag még nagyobb.
A halottak és sebesültek száma: 1125, ebből 25 tiszt. Fogságunkba került: 84 tiszt (3 őrnagy, 16 százados, 3 lovaskapitány, 16 főhadnagy, s 46 hadnagy), továbbá 2200 közlegény.
A hadizsákmány: 198 ágyú, 5000 lőfegyver, 1400 mázsa lőpor, 2000 mázsa salétrom, 150 ló, 32 ökör, 40 hordó bor, aztán különféle ostromszer.
Görgei estefelé Hentzit látogatta meg. A fogoly várparancsnok ekkor még öntudatánál volt.
– Kiván-e a tábornok úr családjára vonatkozólag intézkedni? – kérdezte tőle szánó részvéttel.
– Mikor a várba zárkóztam, minden dolgomat elvégeztem, válaszolt elutasítólag Hentzi.
Ezek valának utolsó szavai. Csakhamar elvesztette eszméletét. S éjfél után egy órakor nagy kínok közt meghalt. Illő temetéséről Görgei gondoskodott.
A közönség öröme leirhatatlan. Késő éjszakáig ezer, meg ezer ember tolong a várban, nézve az ostrom pusztításait.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gyorslábú paripákon külön futárok vitték a diadal hirét Debreczenbe.
A legelső jelentés az Irányi Dánielé volt, amely igy hangzik:
Az ország kormányzójának.
Pesten, május 21-ikén, reggel 6 órakor, 1849.
Tegnap, éjfél előtti 11 órától kezdve mostanáig, folyvást tart az ostromlás; ágyú kevés, de annál sűrűbben, sőt ugyszólván szakadatlanul puskaropogások hallatszanak.
Ép e pillanatban hallom, hogy a nemzeti zászló látszik a Sándorházon. Isten segíts!
7 órakor. A Dunapartról jövök Hajnik Pál barátommal. A fegyvertár és a Sándor-ház között a háromszinű zászlót lobogtatják honvédeink. Az ágyúk már nem szólanak, csak a puska ropog. Fenn a várban makacs utczaharcz foly. Csak a nádorkertben láttunk még két fehérszíjast, a többi a várfokról már elpusztult. Len a palliszádok s a hidfő is kezünkben. Nem sokára, ugy hisszük, urai leszünk a várnak.
Reggeli 11 órakor. Budavára a miénk! Hét és fél órakor teljes diadalt vívott ki a magyar. Átmentünk a várba, nem tudván, hogy állanak ott a dolgok, mert örökös puskalövések hallatszottak még, s ime örömlövődözés volt.
Hentzi sebesülten fekszik, az orvos 24 órai életet igért neki.
A hidat fel akarták vettetni, bizonyos Auer ezredesé a herostratosi dicsőség, de csak kevéssé rongálta meg, s hamar helyre fog igazíttatni. Most is át lehet járni.
Tömérdek halottat láttunk az ellenségtől, a többi fogoly. Az ágyúk, municzió, mind épen találtattak. A honvédek tombolnak örömükben. Czuczorhoz bementünk s áthíttuk Pestre.
Csak most tudjuk még, mily feladat volt a várat ostrommal bevenni. Igen jól volt megerősítve. Budavárnak bevétele egyike a legdicsőbb haditettnek. Éljen Görgei! Éljenek a honvédek!
Délután többet, most sietünk futárt indítani. E tudósítást Hajnikkal együtt irjuk alá, mert együtt akarunk hírvivői lenni Buda bevételének.
Irányi Dániel, t. h. kormánybiztos.
Hajnik Pál, rendosztályfőnök.
A Görgei rövid hadijelentése pedig, melyet Kmetty ezredes személyesen adott át Kossuthnak, igyen szól:
Budavár főhadiszállás, máj. 21. 1849.
Budavár három és fél órai ostrom után seregeink által bevétetett ma: 1849. május 21-én, 7 órakor reggel. Az egész várőrség fogva van, tisztjeivel együtt. Hentzi tábornok halálos sebet kapott és haldoklik.
Az ellenség a győzedelmes ostromlás végperczeiben még az utolsó czudarságot is elkövette s a lánczhídon alkalmazott aknákat (Mienen) elsüttette. De minthogy a magyar nemeslelküségét még bosszújában sem tagadhatja el, a fegyvertelen várőrség többé nem bántatott.
Minden országos, főleg pedig a hadviselésre szükséges javakat, azonnal rendesen összeiratok s biztos tisztek felvigyázata alá helyezek.
Ezen rövid jelentésnek átvivője Kmetty ezredes, aki ma is, mint mindig kitünőleg viselte magát, épp ugy, mint Leiningen, Máriássy, Friquet, Asbóth, Cillich stb. s a legkétesebb körülmények között, személyesen vezették embereinket a győzelemre.
Görgei Arthúr tábornok.
De mint több magánlevél is. Ezek közül kettő Szemere belügyminiszterhez intéztetett. Az első tartalma ez:
Május 21. 1849.
Reggel 5. órakor. Három zászlónk a várpalota uj épülete mellett lobog. A lajtorjákon honvédeink, mint zergék szökdösnek a várba. A tört résen vitéz honvédeink nem állhatták ki az erős tüzelést s visszahuzódtak, hogy lajtorjákon menjenek fel. Az ellenség 24 fontosai felett, egy hosszú póznán fehér lobogóval hajlongtak.
A Svábhegy felé levő bástyákról az ellenség fut, csak balra a fehérvári-kaputól áll néhány közember, honvédeink a tört falrésen csoportosan a várba felkapaszkodnak. Ezen az oldalon mind az ágyú, mind a puskalövés egészen megszünt, csak a Pest felé levő oldalon foly erősen az apró fegyvertüzelés.
Fél 7 órakor. Most egy puskapor-raktár röppent légbe. A várban ben: az utczán a harcz foly. A megtámadás éjjel 12 órakor, tehát az osztrák uralkodás kezdete napján kezdődött.
7 órakor. A tüzelés megszünt. A vár be van véve.
A másik levél pedig, amely óráról-órára kiséri az ostrom folyását, ekképen hangzik:
Pest, máj. 21. déli 12 órakor.
Nagy örömet irok, kezem reszket! Budavár a miénk! S a testvérfőváros teljesen tiszta az osztrák császári gaztól!
Leirom röviden az ostrom menetét.
Folyó hó 20-án esti 10 órakor megkezdték a mieink a Gellértről lövéseiket; részint granát, részint 6 fontos ágyúkkal leginkább a palliszádok ellen.
A várbeliek sürűn viszonozták. Hogy világot csináljanak maguknak, egy utczát a bécsi kapunál fölgyujtottak, s az egész utcza borzasztó tűzlángban állott. A mieink felségesen lőttek a Gellértről, az inneni Dunapartra hallatszott a palliszádok recsegése, s láttuk a legénység zavarodását. A Gellért vidékét a várbeliek minden igyekezetök mellett sem tudták meggyujtani.
12 órakor egyes lövések hallatszottak, legnagyobb volt a nádorkert oldalán, csekélyebb a bécsi kapunál.
Május 21-ikén, éjfél után 2 órakor mindenütt sürűbb volt a puskaropogás, néha ágyúszó kiséretében egészen körüljárta a várat.
3 órakor általános lett az ostrom, s iszonyu bataillon-tűz kezdődött. Ekkor már a bécsi kapunál volt a legdühösebb tűz, s a várbeliek borzasztó tüzelést vittek végbe granáttal és bombával a vár alsó környékére, a hová a mieink előnyomultak.
3/4 4-re szünni kezdett a mieink puskázása, s minket, a dunaparti szemlélőket félelem fogott el, hogy a mieink visszavonulni kénytettek. De ekkor ismét a fehérvári kapu oldalán kezdetett meg az iszonyu tüzelés, mindkét oldalról. S a viadal vége az lett, hogy rettenthetlen honvédeink részint a résen, részint létrákon megmászták a sánczokat, s már 5 órakor kitüzték a nemzeti zászlót. Innen, hir szerint a Don Miguelek, a Sándorházig előnyomulván, a bástya alatt egyik nyárilakba menekült horvátokra tüzelének, s köztük iszonyu pusztítást tettek.
5 órakor a mieink a nyugoti oldalon levő palliszádig előnyomulva, s a résen részint átkelve, részint áttüzelve, az itteni legénység, – alkalmasint olaszok, – már fegyverét letette, fehér zászlót lobogtatott és pardont kért, ami a nagyobb résznek meg is adatott. Ekkor a mieink – a lánczhid alatti gőzhajóra is kitüzetvén a nemzeti zászló; – innen fölfelé nyomultak a várba.
Szekulics ezredes seregével szintén átkelt a pesti oldalról. És mikor a lánczhid közepén volt, lobbant fel a túlparton aláásott puskapor. De ezer szerencsére, némelyek szerint mert nem volt leszorítva, mások szerint mert Clarck vizet eresztett reá, semmi bajt nem okozott, s az explosio csak nagy füstöt csinált.
6 és 7 óra között a puskalövések mindinkább a felső várban hallatszottak, s a mieink minden oldalról elfoglalták a várat, nemzeti lobogók tüzettek ki a bástyafalra és vitéz honvédeink „éljen a magyar!” kiáltásokkal köszönték a Dunapartra ezrek számában kiállott népet. S ez őket riadva könnyes szemekkel üdvözlé, mint hazánk legdicsőbb fiait.
Egész 11 óráig tartott a harcz egyes puskalövésekkel. Most már csend van, csak néha süti ki ujjongatva fegyverét örömjelül a honvéd.
Apróbb részletességet még nem lehet irni. Halottaink s halottaik számát még nem lehet tudni. Hentzi sebesülten fekszik a General-Commando épületében, sőt némelyek szerint haditörvényszék elé állíttatva agyon is lövetett. Összevagdaltnak mondják Schutte tábornokot; s elesettnek az olaszok őrnagyját, nagyobb tiszt részünkről még nem hallatszik, hogy elesett volna. Görgei maga a várban van.
A pesti nép igen meg van lepetve az esemény által. Legfölebb 5–10 nap mulva hitte a ma történteket. Öröme határtalan.
Az elzárt boltok nagyobb része már felnyittatott. A nép visszaköltözése megkezdetett. És Pest, mely a napokban oly puszta és életunt öregnek mutatkozott, ma, mint pajzán leányzó örül és nem ismer határt kedvnyilvánitásaiban.
Adja Isten, hogy mielőbb elmondhassuk: „Valamint Budavára, úgy egész hazánk ki van söpörve az osztrák császári gaztól.”
A „Közlöny” harcztéri tudósítója pedig a következőképen ir:
Fehérhegy, (Weissberg) május 21-ikén reggeli 4 óra után.
Ismét irónnal jegyzek. A puskaropogás, mely ezelőtt vagy óranegyeddel gyérebb lőn, ismét minden oldalról hevesebben kezd kifejlődni.
Ujult erővel s lelkesüléssel, melyet a léghasitó éljenek hangosan hirdetnek, kezdik a várfalakon gyilkosan ólálkodó vérebek ellen a tüzelést. Néhány percz, s ime gyors evetként hihetetlen gyorsasággal másznak a bástyarés omladékain fel; daczára a sűrű ágyú- és puskatűznek, mely őket több részről fogadja, sebesen rohannak csapatonként a rés nyilásán, lőnek mindenfelé s előhaladnak. Más csapatok a bécsi kapun innen, mások ismét a nádori kert mellett ostromolnak.
Kétnegyed ötre, s a várfalon a rés mellett az első nemzetiszin zászló lobog. „Éljen a magyar!” szüntelen hangzik minden oldalról. A körbástyákon az ellenség ágyúit a mieink elfoglalják, a tüzéreket leölik.
Az első körbástyán már három nemzeti zászló leng, s egy nagy fehér, melyet az ellenség viaskodása végperczeiben kitüzött.
Háromnegyed ötre. Az ellenség utolsó ágyúdörgése reszketteti meg a léget, véghörgése ez a haldokló dynastiának, mely bennünket ezen önvédelmi harczra, s önmagának a megdöntésére kényszerített. Kél a nap a láthatáron, reszketeg sugarai diadalmasan törik át a reá nehezedő föllegek rétegzeteit. Ugy győzedelmeskedjék a népfelség napja is minden ármányon, mit az önérdek, a gonoszlelküség alávalólag ellene gördit. És a dynastia napja örökre leáldozzék; ezen egyes lövések, mik a várfalakon hallatszanak, gúnyhahota és kaczaj legyenek az osztrákház enyészetére.
Hat óra. A várban mindig erősebb kiáltások „éljen a magyar!”
A vár, hála égnek, a miénk; meg van mutatva, hogy nemcsak sikon tud győzni a magyar, hanem várostromhoz is ért a magyar.
Csak puskaropogás hallik és éljenkiáltás.
Hah! Mi az? A tulsó oldalról mintegy a lánczhidfő körül irtóztató füstfelleg emelkedik, s rémséges robbanat hallatszik. Egek! tán az emberiség, a tudomány és technika remekművét: a lánczhidat merészlé rombolással illetni?! Kitelik tőlük, hisz vannak köztük herostratesi dicsőségre vágyó emberek.
Hetedfél óra. A várban erős a puskatüzelés, a résen át mindinkább több honvéd tör be; a nádor-kertből, hová gellérthegyi telepünk erősen dolgozott, az ellenség vissza van szorítva. Egy honvédtiszt érkezik azon hirrel, hogy a lánczhidat légbe akarták röpíteni, de nem sikerült. A palliszádok közt is magyarok vannak. Egy ellenséges tiszt, ki a lánczhidat felvettetni akarta, fekszik ott vérében irtózatosan elcsufitva.
A Sándor-palota előtti várfokon is nemzeti zászló lobog …
Hét óra. Dessewffy Arisztid tábornok jő, beszéli, mily nagy volt a tűz és veszedelem, mily nagy, s bámulandó ostromló csapataink vitézsége és bátorsága. „Térdre kell – ugymond, – omolni e nép előtt.”
Mögöttünk erős kordon van húzva; be igen, de ki senkinek sem szabad menni, hogy az ellenség közül valaki el ne szökhessék.
Egy nagy csapat honvédet hoznak honvédeink.
… Egy-két szót még a fő tábori szállásokról és a vezérekről.
Aulich szállása a nádorkert egyik lakában van a Gellérthegy mögött. Nagy Sándoré a Majerfi-féle majorban, Görgeié a Nagy-Svábhegyen Houtrich csokoládégyárnok hajlokában. Mindenik illető táborkarával van ott elszállásolva. Szép őket látni, midőn ezek kiséretében belovagolják a vídéket.
Auilich magas, erős testalkatu, szőke férfiu, mintegy 52 éves; arczkifejezése valódi katonás. Szelid, nyájas, kevés, de határozott beszédü, mint észrevettem, sokat és mélyen gondolkozó.
Nagy Sándor alacsony, zömök, erős vállu és karu barna férfiu, Tuhutum-féle arczkifejezéssel, valóságos született huszár. Tisztei szinte nagyon dicsérik, s bátorságát és vitézségét felülmulhatatlannak mondják.
Olmützi börtönszoba.
Mit mondjunk ezek után a fővezérről?
Görgei Arthur tábornokról, ezen megtestesült szeretet, jóság, barátság és nyájasságról? Sugár deli termete, arcza szőkesége, szabad, nyilt vonásai elárulják benne a hegyek szülöttét. Harminczkét éves életkora nem gyaníttatja azon világ- és életismeretet, azon megedződés- és tapasztalatdússágot, melynek annyi tanujelét adta már …
Igen érdekes, s egészen új részleteket mond el a „Közlöny” egy másik tudósítója: Ábrányi Emil.
… Azt híszem, – ugymond Ábrányi, – hogy Budavár visszavétele a várostromok példányai között a legnevezetesebbek közé fog tartozni.
Az egész vár alulról a kapuk sarkáig két, három rétben pallisádokkal volt elkerítve. A pallisádok mögött sáncz, melynek belső szinéből félig fedve lőttek elleneink. A pallisádok emberrel tömve, s középen, vagy felűl ágyúkkal ellátva. A várkapuk teljes magasságuk szerint kővel és fövényzsákokkal annyira berakva, hogy napok telnek el kitisztittatásukig. Fölül a bástyák nem csak uj rétegekkel fölemeltetve, hol a lőlyukak voltak, hanem az egész várkör félölnyi laufgrabennel van megerősítve. Minden szögleten, vagy fokon ágyúk és bombák egész telepekben kiegészíttetve. És ezen várat három órai ostrom alatt bevették vitéz honvédeink. A létrák még mindenütt falhoz támasztva voltak s a roham oly sebesen történt, hogy az ellenségnek nem volt ideje az ágyúk beszegezésére, sőt némelyiknek az elsütésére. Több ágyú töltve jutott kezeinkbe.
A halottak eltakarítása egész nap folyt, még délután is sok dicsőn kimult honvédet szedtek föl a bástyák alól, a horvátok pedig sok helyt az utczán hevertek. A halottakon azon különöst vettem észre, hogy elhunyt honvédeinken alig látszott sebhely, legtöbben golyó által multak ki. De az ellenségnek képe, feje és teste annyira szétzúzva, hogy borzasztó volt csak egyet is látni. Innen is gyanítható, micsoda bosszúdühvel vívtak a mieink! A tüzérek közül nehezen menekült csak egy is. A horvátok közül iszonyú sok eleshetett, mert szekérderékre lehetne szedni a vár utczáin porbataposott végőrvidéki csákókat.
A vár maga tragi-comicus alakzatot mutat. A volt császári királyi lak még tegnap erős lánggal égett s már az első emelete roskadozott. A tüz oly makacsul emészti butorait, mintha megesküdött volna, hogy utolsó ízig elrontja az áruló dinasztia emlékezeteit. Tovább egy horvát fekszik halva sápadtan, mintha a magyartóli félelem sújtotta volna földre. Nem messze tőle egy szurtos honvéd ül a nádori palotából kidobott aranyozott s biborszinű vánkosu széken. Amott egy huszár sétál, lenézve a világot Buda ormairól, míg mellette egy összedüledezett háznak ágyú által improvizált ajtaján egy kis tüzér buvik elő, hozva magával czukrot, egy vasalót, asszonyi kalapot stb.
Hajnik Pál rendőrfőnök szólott Hentzivel is. Igen meghatottnak és töredelmesnek látszik. Panaszkodott, hogy őt Ausztria megcsalta, mert mielőbbi fölmentést igért az ostrom alól. Legfőbb óhajtása: meghalni, s legborzasztóbb gondolata: ha fölakasztatnék. Sebe az oldalcsontok kettejét zúzta össze, s nem lenne életveszélyes fiatalnál, de nála valószinüleg az lesz.
Pest most kezdi élni tavaszát, minden arcz mosolyog s dicséri a magyar hadsereg vitézségét.
Május 21-ikén délben indult el az első külön futár Budapestről, s másnap, máj. 22-ikén délelőtt tíz órakor már Debreczenben volt. Pedig ez az út, sártengeren, homokbuczkán keresztűl, több mint harmincz mérföld.
Amint a küldöncz, egy Bocskay-huszár, tajtékzó paripáján bevágtat Debreczenbe, már a város szélső házainál elkiáltja magát:
– Emberek, jó hírt hozok! Budavár a miénk!
S száguld tovább: egyenesen a városházához, ahol tudvalevőleg az országkormányzó lakik.
A hír villámszárnyakon terjed szét, s mindenütt a legédesebb öröm fakasztója.
Maga Kossuth is egészen felvidul. Sápatag arczáról pillanatra eltünik a nehéz gond.
– Hála az égnek, csakhogy végre sikerült! – sóhajt megkönnyebbülten.
De hadd tudja mindenki, hogy Budavár ormán ismét a háromszinű magyar zászló lobog. S az első megbizható hír vétele után ezzel a szózattal fordul az ország népéhez:
Budavár a miénk!
Legyen áldott a szabadság Istenének szent neve! És legyenek áldottak a nemzet hadseregének rettenthetlen hősei, kik éltöket adják váltságul hazánk szabadságáért!
Budavár a miénk!
Lelkesüljön föl a nemzet minden erőfeszitésre, hogy a harcz, mely még hátra van, rövid és a haza megmentésének műve bevégezve legyen.
Konduljanak meg a harangok országszerte, hirdessék a magyar szabadság fegyvereinek győzelmét országszerte!
Adassék hála Istennek és dicsőség a magyar hadseregnek, melyet hős tettei a világ legrettenthetlenebb seregévé avattak fel;
Kelt Debreczenben, május 22-ikén 1849.
Kossuth Lajos,
kormányzó.
kormányzó.
A szózat rögtön sajtó alá kerül, s ezer meg ezer példányban röpíttetik szét.
Ezalatt pedig Almássy intézkedik, hogy a nemzetgyűlés tagjai összehivassanak.
Délután négy órakor már együtt van a Ház. Az ülésnek egyetlen tárgya: a budavári örömhir. Mindjárt az ülés kezdetén föláll Szemere Bertalan miniszterelnök, s a legnagyobb érdeklődés közepette így kezdi:
– Uraim! Az isteni gondviselés ujabb és ujabb áldásokkal kiséri fegyvereink szerencséjét. Budavár be van véve, Budavár a nemzeté ujolag. Az ágyúk még szólottak, midőn e tudósítás irva volt; kötelességének ismerté a kormány, azt ugy, amint kapta, fölolvasni …
– Halljuk! Halljuk! – kiáltják többen.
Legelőször Görgei hadijelentése olvastatik fel, aztán az Irányi-féle tudósítás, végül a magánlevelek. Közben többször felzúg a lelkesült éljenzés.
– E szerint, mint az egyik tudósító megjegyezte, éppen május 21-ikén omlott össze a Habsburgok trónja Magyarországon végképen, amely napon háromszáz esztendővel azt megszállotta …
– Hála Istennek, csakhogy összeomlott! – tört ki az ősz Palóczy kebléből a fohász.
– Ezeknek folytán, – ugymond Szemere, – a kormány szükségesnek vélte a következő határozatokat:
Először: Hogy vitéz hadseregünknek, mely a szabadságnak erős oszlopa, mely nem ismer sem veszélyt, sem áldozatnagyságot, hanem Leonidásként teljesíti kötelességét: a nemzet nevében a legmelegebb, legőszintébb hála és köszönet szavaztassék.
Másodszor: Hogy Görgei tábornok s fővezérnek, ki Hatvantól fogva diadalról-diadalra sietett, s első hadjáratát azzal végezte, hogy a hazának fővárosát, a nemzetgyülésnek és a kormánynak székhelyét adta vissza, hogy tehát Görgeinek az altábornagyi rangon kivül, a katonai első érdemjel csillaga megadassék.
– S hogy ez a tett, – folytatja a kormányelnök, – minél ünnepélyesebb legyen: a kormány fölkéri a képviselőházat, hogy megegyezésével épp a tettnek ünnepélyesítése végett hozzájárulni méltóztassék, s kéri egyszersmind, hogy a kormány és a nemzetgyűlés ezen határozatai a hadseregnek és a koszorúzott fővezérnek a nemzet kebeléből választandó küldöttség által vitessenek meg…
– Helyes! Helyes! Beleegyezünk! – hangzik minden oldalról.
– Mi pedig, – végzi emelkedettebb hangon Szemere, – adjunk hálát Istennek, ki nem hagyja el azon fegyvereket, melyek a szabadságért és igazságért küzdöttek. Most már Budának büszke ormaira felléphetünk, mert „él magyar, áll Buda még.” S onnan körültekintve, ha látjuk, hogy egyrészről Bem vitéz hadserege Orsován van s Puchner gyalázatos hadseregét másodszor is kiűzte az országból; s másrészről látjuk, hogy egész Erdélyben nincs ellenség, s a Brassó körüli szorosokat vitéz seregeink tartják birtokukban; ha látjuk továbbá azt, hogy az élő hegyekből formált falon belől, mely Erdélytől Árváig nyulik, ellenség nincs; s látjuk, hogy hadseregünknek alig van már teendője, mint azon vonalt, mely Pozsonytól Eszékig nyulik, a gyalázatos Jellasich s az ausztriai hadseregtől megtisztítni: eljött az idő, midőn kimondhatjuk, hogy Magyarország szabad. És pedig szabad úgy, hogy midőn saját erejével szabadságát kivívta, elég erővel és hatalommal bir közremunkálni, hogy azt Európa többi népeinek is biztosítsa.
I. Ferencz József a győri ütközetben, 1849. jun. 28-ikán.
(Egykoru kép.)
Perczekig tartó éljenzéssel válaszolt a törvényhozó-testület a miniszterelnök jelentésére: Tetszett az önérzetes beszéd, de még jobban a kitüntető indítvány. Elfogadták. A főrendiház tagjai szintúgy. Nyomban megválasztatott a küldöttség is; a képviselőház részéről: Kazinczy Gábor, Bólya Gergely és Varga Sándor, a főrendek közül: Bernáth Zsigmond és Horváth János főispánok.
Még aznap elkészült a Görgeinek átadandó okirat is, amely ekképen hangzik:
7338. K. sz.
Görgey Arthúr tábornok és fővezér, s hadügyminiszter urnak!
Ön, tábornok úr! naponkint uj diadallal gazdagítja a szabadságharcz történetének lapjait, naponkint uj babérszerzésre vezeti vitéz hadseregünket. Hatvan, Tápió-Bicske, Isaszegh, Vácz, Nagy-Sarló, Komárom ugyanannyi világos sugarai folytonos diadalának. E csaták óta az Ön vezérlete alatt hadseregünk nem tudja, mi a vesztés; a győzelmeken, mint ugyanannyi lépcsőzeten a hazaszabadítás örök egyházába siet.
És Ön, eddigi hadjáratát az ős Budavárának bevételével koronázta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a nemzetgyülésnek visszaadta. Sőt e diadal által siettette, vagy épen eszközölte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által is elismertessék.
A kormány meleg és testvéri hálát mond a vitéz hadnak, mely örömmel, hősies bátorsággal és fényes sikerrel küzd és hal a nemzeti szabadságért.
A kormány üdvözli Önt a győzelem és dicsőség folytonos utján. És kötelességét véli teljesíteni, midőn Önt altábornagygyá kinevezvén, egyszersmind a katonai érdemrend nagy-keresztjével siet feldiszíteni. Sőt maga a nemzetgyűlés akarata ez, mely a nép és az isten nevében szól. Ide zárjuk ünnepies határozatát.
A kinevezést Ön saját érdemei által eszközlötte; ez nem a mi tettünk; a nemzetgyűlés hála- és megegyező nyilatkozata azon fény, mely által ezt megdicsőítőnek tekintse Ön, mint annak tekinti a haza, melynek minden emelő és jutalmazó szava legfőbb dicsőség, melyben polgára részesülhet.
Debreczenben, május 22-ikén 1849-ik évben.
Kossuth Lajos
kormányzó.
kormányzó.
Miniszterelnök:
Szemere Bertalan.
Szemere Bertalan.
A küldöttség másnap útrakelt, s május 25-ikén érkezett a fővárosba.
Budapest még mindig örömmámorban úszott. Május 24-ikén dús lakoma volt, 26-ikán fényes bál, 27-ikén. nagy: népünnep. Mintha csak pótolni akarták volna a mulasztást: egyik vigasság a másikat érte.
Mindenki örült fegyvereink diadalának, csak Görgei szomorodott el ismét. Pedig ő volt az ünneplések központja. Nevének dicsőítésétől viszhangzott az ország. A dédesi kerület, melynek mandátuma épp üres volt, hálából országgyülési képviselőjének választotta. Utczákat, tereket kereszteltek el nevéről. Az ujjongó magyar nép akár egy babérerdőt rakott volna lábai elé.
De Görgeit bosszantotta ez az ünneplés. Lenyügözé a gond, bántotta a jövő. Lelkének mélyén sötét tervek áradata viharzott keresztül.
– Eh, hagyjanak békén, – szólt idegesen, midőn ide, vagy amoda hívták. – Nincs nekem semmi érdemem Budavár bevétele körül, Mert az csak nem érdem, hogy távcsövön nézegettem, mikép mászák meg honvédeink a vár falait.
Hasonlóan bánt az országgyülés küldöttségével is. Nem fogadta el a kitüntetést.
– Az altábornagyi rangot az osztrákoknál divó czímkórság egyszerü majmolásának tartom s nem akarom, hogy az nálunk is meghonosodjék. Az érdemjelek pedig nem illők egy republikánus államhoz.
Igy szólott a küldöttséghez. Ez azonban csak ürügy volt, a valódi ok, mint emlékirataiban bevallja, az, hogy nem akart Kossuthtól semmiféle jutalmat elfogadni.
A két felhozott kifogás közül melyik az igazi, nem kutatjuk. De bizonyos, hogy Görgeinek volt bőven oka az elkedvetlenedésre,
– Szerencsecsillagom e nyomorúságos vár alatt hunyt le, mondotta keserűen bizalmasabb embereinek.
És igaz. Dicsőségének a budai fegyverténynyel végeszakad. Feje még az ünneplés ragyogó fényében úszik, de lábai előtt már ott tátong az eltemető örvény.
Mert Budánál nem az volt a baj, hogy ostromoltuk, hanem az, hogy az ostrom hosszu ideig tartott. Közel egy hónapot vesztettünk a drága időből.
– Sohasem hittem volna, – jegyezte meg Welden, – hogy Görgei üldözésünk helyett, egy kőhalmaz ellen fog viaskodni.
Ramming báró, az osztrák haderő táborkari főnöke, „Der Feldzug in Ungarn und Siebenbürgen im Sommer des Jahres 1849.” czimü könyvében pedig igy szól:
„Az a stratégiai ballépés, melyet a magyar hadvezérlet Budának tetemes erővel való ostromlása által elkövetett, nagy hasznára szolgált az osztrák hadseregnek. Több heti időt engedett néki, hogy megállapodjék és megerősödjék; ugy annyira, hogy az erők súlyegyene már helyre volt állítva, midőn a magyar hadsereg Buda bevétele után a Vág felé nyomult. A budai várostrom nem volt egyéb erő- és idő-pazarlásnál, amelynek súlyos következményei a felkelőkre nem is maradtak el.”
Ugy van. Ez az egy hónapi idő untig elég volt arra, hogy letiprott ellenfelünk ismét talpra emelkedjék.
Aztán az orosz betörés is napról-napra fenyegetőbb alakot kezdett ölteni. Határainknál immár csatakészen állt a prédaleső kozák.
Minden jel azt mutatta, hogy az eddiginél még irtózatosabb küzdelem előtt állunk, s rövid időn nemcsak az erőre kapott osztrákkal kell ujolag megbirkóznunk, hanem az oroszszal. is. Felettünk még derüs volt az ég, de köröskörül már gyülemlett a viharfelhő.
Ezért volt Görgei olyan komor. Látta, hogy küszöbön a veszély. S éppen ugy, mint a Windischgrätz betörése alkalmával: mentő résről kezd gondoskodni. Ámde a váczi kiáltvány megismétlése hiábavaló kisérlet volna. Nem hinnének őszinteségében.
„Én részemről, – mondja Pest bombáztatásáról küldött jelentésében Görgei, – az egész tüneményben az ausztriai dinasztia halálpompájára gyujtott fáklyák lobogását láttam; mert a kiben még egy szikrája létezett a kegyeletnek a hitszegő Ausztria iránt, azt a tegnapi tett örökre eloltotta.”
Aki ilyeténképen beszél a Habsburg-családról: az ugyan czéltalanul hivatkoznék az V-ik Ferdinánd iránti hűségre.
Egy új, csattanósabb eszközhez kell nyúlnia. De mi légyen az? Ott az ápril 14-iki függetlenségi nyilatkozat. Ha ezt megbuktathatja: bukik vele Kossuth is. Ekkor aztán övé a hatalom, s a bocsánatkérő magyar nemzetet szépen oda vezetheti a trón zsámolyához.
S elhatározta, hogy így cselekszik. Homlokán a népszerűség koszorúja, mögötte a diadalmas sereg; egyik kezében a fővezéri kard, a másikban a hadügyminiszteri tárcza. Hadvezér és miniszter, tábornok és orsz. képviselő egy személyben. Mi kell még, hogy Kossuth felett győzedelmeskedjék? A parlamenti támogatás is meglesz, bizonyosan meglesz; hisz virul még a békepárt, majd a kezére dolgozik az.
S e részben jól számított. Hisz a békepártnak, mint tapasztaltuk, kezdettől fogva csaknem összes működése odairányult, hogy Kossuth leszoríttassék a vezérhelyről. Még az államcsinytől sem riadtak vissza ezek a jó urak. Egy alkalommal, a kápolnai csata után, formaszerű összeesküvést szőttek Kossuth ellen. Az volt a terv, hogy eltüntetik Debreczenből. S jellemző, hogy ennek a kába tervnek a helyőrségnél is akadtak támogatói, így a többi közt: báró Stein Miksa ezredes, a Zinani-ezred néhány tisztje, sőt még egy huszárszázad is. A végrehajtással báró Stein Miksát bizták meg. S egy zivataros éjjel már minden készen volt, hogy Kossuth ártalmatlanná tétessék. Az összeesküvő tisztek a városházához lopóztak, a megvesztegetett huszárszázad pedig csak intésre várt. De a legutolsó pillanatban az összeeskűvés szervezői meghökkentek s elállottak a tervtől.
Háromszéki honvédemlék.
A vakmerő csiny tehát nem sikerült. De a békepárt azért csak tovább békétlenkedett. Látván, hogy a tisztikar egynémely része befolyásolható: most egyenesen Görgeivel próbáltak szövetkezni.
Görgei eleintén ügyet sem vetett rájok. „A szerencsétlen békepárt! Nem békét, de nyaktilót!” – irja visszautasítólag egyik levelében. De Budavár ostroma után megváltozott ebbéli nézete is. Mégis csak jobb lesz a béke, mint a nyaktiló. Kivált ha ez a béke Kossuth megbuktatásával szerezhető meg.
Az országgyűlés küldöttségének a tagjai közt volt néhány békepárti is, vezetőjük: Kazinczy Gábor. Jó alkalom, hogy megismerkedjék velök. S másnap már együtt tanakodtak az államcsiny végrehajtásán.
– A békepárt, – mondotta a többi közt Kazinczy Gábor, – az orosz betörés hírére úgy megerősödött, hogy bátran tehetünk kezdeményező lépést az ápril 14-iki nyilatkozat megbuktatására. S ha a tábornok úr pártunk élére áll: csaknem biztos a siker.
– Jó, megkisérlem, – válaszolt Görgei. – Elmegyek önök közé, s majd meglátom, mit tehetek.
S úgy tőn, mint mondá. A sereg május 27-ikén Komárom felé indult, ő maga pedig a küldöttség tagjaival Debreczenbe utazott.
Május 31-ikén érkezett oda. Egész nyugodtan letette a miniszteri esküt: „Én Görgei Arthúr hadügyminiszter esküszöm, hogy a nemzet függetlenségi nyilatkozatát minden következményeiben fenn fogom tartani …Isten engem úgy segéljen!” – ismételjük, egész nyugalommal letette az esküt, s még aznap a függetlenségi nyilatkozat megbuktatásához látott.
De váratlan csalódás érte. A kormány már ekkor podgyászolt, hogy visszaköltözzék a fővárosba. E miatt aztán a nemzetgyűlés is felfüggesztette tanácskozásait. Julius 2-ikáig, hogy a képviselők családjaikat meglátogathassák, nem lesz ülés.
Görgei végtelen haragra gyúl. Hisz akkor minek fáradt ő ide? Négy hét nagy idő, julius 2-ikáig sok történhetik. S ki tudja, lesz-e még olyan jó alkalom az ápril 14-iki határozat megbuktatására, mint most. Roppant hévvel küzdött tehát a visszahurczolkodás ellen.
– Ostobaság! – kiáltotta. – A kormány nem tartózkodhatik a csatatér közelében. Ez bénítólag hatna a vezérek működésére, de megosztaná erőinket is. Hisz ebben az esetben legalább is egy hadtestet arra kell fordítani, hogy a székhely födöztessék. Maradjunk csak itt.
De már késő volt. A nemzetgyülés tagjainak legnagyobb része haza utazott.
Görgei kelletlenül bár, kénytelen volt tehát belenyugodni a dolgok ilyetén fordulatába.
Estefelé bosszusan, kedvtelenül Kazinczyhoz ment: a békepárt gyülhelyére. Többen voltak ott: Hunfalvy Pál, Zákó István, báró Kemény Zsigmond, Gorove, Weér Farkas erdélyi főispán stb.
Találkozásukról, mely derítő fényt vet a békepártiak működésére is, báró Kemény Zsigmond hátrahagyott naplójegyzeteiben igy emlékezik meg:
Görgei vagy május 31-én, vagy másnap reggel Debreczenbe érkezett, Zákó István által kisértetve. Iszonyú vala haragja, midőn a kormány és az országgyűlés Pestre áttételét hallá. Tüstént Kossuth Lajoshoz sietett s kivánta, hogy a követek visszahivassanak, s a kormány a hadi operácziókat ne lehetetlenítse az által, hogy Pestre költözik.
Az első pontra válaszul kapá, hogy a követek visszaidézése csaknem annyi időbe kerülne, mint a mennyi az elnapolás.
A második kivánságát illetőleg arra volt figyelmeztetve, miként a kormány iratainak egy része és a bankóprés már elküldettek, következőleg nagy pénz- és egyébb zavar nélkül lehetetlen már a dolgon változtatni.
Délután 4 órára Görgei, Kazinczy által mondá, hogy találkozni akar velem. A kitűzött időre szállására sietek a Buday Ézsaias-féle házhoz. Midőn az ablakok alatt vagyok, Zákó dugja ki fejét s magához intve, mondja halk hangon: hogy még ne menjek be, mert Görgei most éppen Horváth Mihálynak, a püspöknek fejét mossa.
Én visszafordultam; de alig haladtam 50 lépésnyire, midőn Kazinczy legénye utólért s jelenté, hogy gazdája kér, menjek néhány perczre az ő szállására.
Odasiettem tehát. A szobákat üresen találtam. Leülök a kártyázó szobácskába s egy szivart veszek elő. Alig gyujtám azt meg: már érkezik Hunfalvi Pál és később Wér Farkas erdélyi főispán, majd Kazinczy, Zákó Pista s még valaki, kinek neve most nem jut eszembe: talán Gorove, s végre Görgei.
A mint a tábornok bejön, hozzám fordulva igy szól: „Önök között kell egy nagy ámítónak lenni, ki hazug hireket terjeszt a seregről Önöknek s Önökről a seregnek. Ezen komédiás azt mondotta ápril 14-ikén, hogy a sereg követeli a függetlenséget, holott Nagy Sándoron kivül senki sem volt közülünk, ki ne ellenezte volna, midőn Kossuth beszéd közben felhozta.”
Én említém, – ugymond Kemény, – hogy inkább a titkos ülésben nyilatkozott Kossuth a seregről, a hol azt is mondá, hogy ha a követek nem mondják ki: az ármádia fogja proklamálni a függetlenséget.
Görgei kikeresvén az illető helyeket, indulatosan kezdett belőlök felolvasni egy pár sort, s aztán kérdé tőlem: mit lehet az országgyülésen a függetlenségi nyilatkozat iránt tenni?
– Ön, tábornok úr, – felelém – követ. Önnek van genieje, hősi híre és 50.000 szuronya. Lépjen fel a parlamentben, tűzzön ki egy nemesebb irányt; mi pártolni fogjuk Önt és többsége lesz.
– Az már késő, – válaszola Görgei, vagy az elnapolásra, vagy a külviszonyokra gondolva.
– Üzze hát az országgyülést szuronyokkal szét, – mondám szondírozni akarván őt: akarja-e a dictaturát magához ragadni, a mielőbbi pacificálás végett.
– De meggondolta-e Ön, – válaszolá Görgei, – hogy a szurony soha sem áll ott meg, ahová intéztetik? Megakadályozhatom-e, hogy azon katonák, kik egy testületet, mely tekintélylyel bir, széthajtanak, – megakadályozhatom-e, hogy ne gyilkoljanak, ne raboljanak?
Én hallgaték. Ekkor Kazinczy közbeszól:
– Legjobb volna egy rendelet által az országgyűlést, mely úgyis csak négy hét mulva gyül össze, szétoszlatni s azután új választásokra hivatkozni azon kérdés eldöntésére nézve: hogy ne vétessék-e vissza az ápril 14-iki határozat?
Mig e tárgy felett beszélgettünk, s éppen azon aggodalmamat fejeztem ki, hogy teljes számú új országgyűlést kapni Erdély, Slavonia, Horvátország stb. állapota miatt lehetetlen: belép Mészáros; s Görgei némi kedvtelenséggel fogadván őt, a beszéd természetesen félbeszakadt. Csakhamar megérkezett Horváth püspök, kinek, úgy látszik, aznap pechje volt, mert Görgei megint szidni kezdte a vésztörvényszék miatt, s azon nyomoru kegyetlenségekért, melyek Komárom megyének nem tudom melyik vidékén elkövettettek.
Mig Horváth szőnyegen forgott, a Kazinczy-klub rendes tagjai a theázásra megjelentek s Görgei tíz óra utánig ülve nálunk, külön velünk nem érintkezett többet. Tervünk bukása után a dieta elnapolása miatt, jól esett mégis, hogy maradott fönn egy lehetség Pestre összegyűlésünkkor a dolgok más fordulatára.
Hogy Görgei valamire elhatározandja magát: nem kétkedtünk. S ha a szurony iránt skrupulusa volna: meg voltunk győződve, hogy annyi morális támaszt mindig adhat Pesten, mint a mennyi Debreczenben a reserva lett volna. Mert itt (t. i. Pesten) nagy népszerűsége lévén: tízezer embernek csak a kaszárnyákba és a szomszéd helységekbe vonása által helyreállíthatta volna a függetlenségi nyilatkozat revocatiójára nézve a véleményszabadságot Kossuth ellenében.
Azonban az események gyorsabbak voltak, mint az országgyűlés szünidejének lepergése. Midőn julius 2-án a képviselők Pesten először gyültek össze: már Kossuth azzal üdvözlé őket, hogy kiki menjen, a hová lehet, mert minden órában megtámadtathatik. Perczel pedig mint katonaember megkérdeztetvén, hogy merre lehessen futni? azt válaszolá, hogy Kecskemét legalább két hétig biztos hely, arra menjenek tehát; de ha lehet, egy követ nyolcz fontnál több terhet ne vigyen magával, mert különben azt szükség esetén nehéz leend a katonaság podgyászával együtt elszállítani.
Igy végződött pártunk és az országgyűlés ügye.
Hatvani őrnagy csapatjának felkonczolása Dupa-Piatránál 1849. május 19-kén.
(Egykoru vázlatok után.)
Jól sejté Kemény báró: Görgei nem mondott le szándokáról. A mi nem sikerült itt, sikerülhet Budapesten.
S uj tervek rajzottak fejében: a békepárt megerősítése katonai elemekkel, küzdelem néhány tábornoktársa ellen, akik Kossuth Lajoshoz szítottak, aztán „Való” czim alatt egy uj politikai napilap alapítása.
Ezen törekvéseiről Görgei maga igy beszél:
… Katonai ellen-államcsinynyel semmisíteni meg az ápril 14-iki államcsinyt, – ugymond Görgei, – ez a gondolat oly időben foglalkoztatott, midőn minden körülmény annak sikert igérni látszott. Ez közvetlenül Komárom felszabadítása után volt, azokban a napokban, midőn a fősereg zöme Buda ellen indult. Az osztrák hadsereg ekkor teljes visszavonulóban volt, s tagadhatlan annak a valószinüsége, hogy ha nekünk hamar sikerül legyőzni a budai várőrséget, hogy akkor a háromszinű zászlónak a fekete-sárga feletti diadalát kiterjeszthetjük a Lajtháig. Ugyanekkor én, mint a hadsereg fővezére, már oly tekintélylyel birtam, hogy az áprilisi hadjárat sikere elég nagynak tetszett bármely az országban divó, az enyémmel ellenkező politikai nézet mérlegserpenyőjének az ellensulyozására.
Tájékozódásul a békepárt néhány embere előtt megpendítém az eszmét. De alig kezdtem hozzá, máris ilyenforma felkiáltásokkal szakították félbe szavaimat: „Nem kell katonai forradalom! Karduralom nem kell!” – S ez vala nemleges eredménye a békepárti férfiakkal való találkozásomnak. Teli reménynyel léptem volt a gyülekezetbe, kiábrándulva távozék onnan.
Azt kellett föltennem, hogy a békepárt sokkal gyöngébbnek érzi magát, hogysem politikai elleneivel: az ápril 14-ike szerzőivel, akár a az országgyülésen, akár azon kivül, sikeresen szembe merjen szállni.
A parlamentben a békepártot tehát uj erők beválasztása által kellett erősíteni. E végből a hadseregben szolgáló azon parlamenti képzettséggel biró honvédtiszteket, kiknek politikai érzülete felől bizonyos valék, felszólítám, iparkodjanak a megüresült képviselői helyekre magokat megválasztatni. A parlamenten kivül pedig azon kellett lennem, hogy az ápril 14-ike pártját legfontosabb támaszaitól megfoszszam. Ezek, a főhadseregtől elkülönítve harczoló hadtestek parancsnokai: Bem, Perczel Móricz és Dembinszki; azonkivül Komárom várparancsnoka: gr. Guyon. Őket az általok bírt vezénylettől el kell vala távolítani, s helyeiket olyan férfiakra biznom, kik részéről annak idején nem kellett attól tartanunk, hogy a függetlenségi nyilatkozat föntartása mellett fognának nyilatkozni.
Ez utóbbi feladatnak azonban mint valóságos hadügyminiszter remélhettem megfelelni. Ezen meggyőződés birt rá végtére is, hogy egy oly törvényre való megeskettetésem iránti erkölcsi undoromat is legyőzzem, mely törvénynek megbuktatását, Magyarország igazságos megmentésére, a legkedvezőbb esetben is részemről mellőzhetlennek tartottam …
Egy szintoly szerencsés májusi hadjárat, aztán bizvást lehetőnek látszott az egész ápril 14-ikei pártot ezen egyszerű kiáltvány által: „A függetlenségi nyilatkozat érvénytelen! Éljen a 48-iki alkotmány!” – hajléktalanná tenni, föltéve, ha a főhadsereg részemre áll.
De az időveszteség, a melybe Budának váratlanul szükségessé vált rendszeres ostroma utóbb belekerült, a hitelt érdemlő hirek, miszerint az osztrák főhadsereg időközben tetemesen megerősödött, Aulich távozása a harcztérről és Klapkának a védekező rendszerhez való hajlása, felettébb kétségessé tették ama nélkülözhetlen feltétel teljesülhetését; mig másfelől ugyanekkor a „békepárt” fölfedezése, valamint az időközben nyert felvilágosítások az ápril 14-iki határozatnak miként keletkezése felől, remélnem engedék, hogy az a parlamentaris eljárás megtartásával félretehető lesz.
Ennek következtében a katonai államcsiny eszméjét elejtettem. De viszont erélyesen sürgettem Perczel és Dembinszky tábornokoknak a magam, mint hadügyminiszter parancsai alá hajtását. Mindakettőnek erősen kifejlődött hajlama semmiféle felsőbb katonai tekintélyt magok felett el nem ismerni, s hozzá még különösen az én személyem iránti épen nem barátságos viselkedésök kétségtelenné tették, hogy már e rendszabályok következetes keresztülvitele is elegendő leszen, hogy állásuk türhetlenné váljék. Azonban mind a kettő több szivósságot mutatott, mint vártam. Ugy kellett elmozdítani őket. Guyon elmozdítása a komáromi várparancsnokságból sokkal könnyebben ment. Klapka vágyott oda. Guyon a Tiszán túl alakulóban levő tartalékhadtest vezérletét vette át.
… Megmaradtam abbéli szándékomon, hogy az osztrák hadsereg ellen mielőbb megkezdessék a támadás, mert azt akartam, hogy a függetlenségi határozat megmásítása ne úgy tünjék fel, mint a Kossuth befolyása alatt felcsigázott nemzeti elbizakodáson később felülkerekedő félelem szülöttje, hanem viselje a férfias önmérséklés szabad cselekvényének jellegét. Ne a megszeppenés nyomása alatt határozzon újat az országgyűlés, hanem azon veszélyek józan megfontolásából, a melyek a multbeli saját cselekvése miatt a nemzet életét fenyegetik; kötelességének felismeréséből ragadjon meg minden mentő eszközt, s épp ezt a törvényhozási határozatot, melyben utólag talán leginkább tetszeleg magának, nyilvánítsa annak, a mi tettleg volt; összeférhetlennek a nemzet valódi érdekeivel. Aztán lépjen egyet vissza a rehabilitált 1848-iki alkotmány határain belől, s bármily nehezen essék is, ajánljon hatalmas önmegtagadással és méltóságteljesen épp a győzelem perczében, az általános elbizakodás daczára békés egyességet a bécsi kormánynak.
Hogy erre a képviselőház eddigi többsége saját erejéből képes legyen: azzal ugyan én, eddigi tapasztalataim után, nem ámíthattam magamat. De én az általam kezdeményezett rendszabályok hatásába vetém reményemet, s az ezek folytán megerősödő békepárttól vártam a parlamenti helyzet javulását, ezen párt győzelmét.
E rendszabályok néhánya már folyamatban volt. A többivel várakozni akartam, mig az országgyűlés megint összeül. Csak ekkor szándékoztam, mint a békepárt követője, nyiltan fellépni ápril 14-ikének pártja ellen. Csak ekkor remélhetém országgyűlésnek és kormánynak nem eredménytelenűl kijelenteni a hadsereg nevében, hogy a hadsereg valamint eddig, úgy ezentúl is, kötelessége szerint a nemzet tényleges jogait vérével és életével védni fogja ugyan; de hogy az álnokul a hadsereg követelése gyanánt feltüntetett függetlenségi nyilatkozatnak diadalát kivívja, erre nem érez semmiféle hivatást magában.
Igy lőn, hogy hadügyminiszteri hivataloskodásom ideje alatt a békepárt előtt is titkolám, amit az ő politikai ellenesei ellen terveztem. S így lőn, hogy egyfelől valószinűleg Kossuth is azt hitte, hogy megnyert engem az ápril 14-ikének, másfelől Szemere is azt gondolta, hogy megnyert a maga respublikájának…
Persze, mindezt Világos után laibachi menhelyén irja Görgei. Természetes, hogy szereplését igyekszik az önérdek salakjától megtisztítani. De több helyütt az önvádig őszinte. Azt a kétszinű játékot például, melyet Debreczenben folytatott, mint láttuk, szintén beismeri. Megemlékezik különben erről a játékról maga Szemere is:
… Budavár bevétele óta, – beszéli Szemere, – Görgei még titokteljesebb, még különczebb, önmagának még ellenmondóbb, még érthetetlenebb lőn. Midőn Debreczenbe jött s én mulhatlanul szükségesnek láttam, hogy a követendő politikára nézvést tisztába jöjjek vele: a legbarátságosabban és a legőszintébben nyitám meg neki keblemet, hogy őt hasonló nyilatkozatra birjam. De lehetetlen volt kitudnom véleményét és nézeteit. Sem őszinte volt, sem komoly. Egyszer mindent kétségbe vont, másszor mindent jóváhagyott s végre is élczekbe burkolta, lehet, igazi véleményét, vagy talán annak a hiányát. Három egész óráig értekeztem vele, anélkűl, hogy tudnám, hányadán vagyok. Végre kérdezém:
– Hát mit gondolsz, minek kellene történni?
– Annak, a mit a nép akar, – válaszolta Görgei.
– S mit tartasz te a nép akaratának, ha azt magad nem formulázod?
– A nép mindig a legjobbat akarja. S ha a despotizmust akarja is: legyen. A nép legjobban tudja, mi válik javára. Midőn Buda megrohanására készültünk, azt parancsoltam, öljék le irgalom nélkül az egész várőrséget; s a közhonvéd bölcsebb, nemesebben érző, emberiesebb volt, mint én: egyet sem ölt meg, ki fegyverét letette. Azóta teljes bizalommal vagyok a nép ösztönei iránt.
Görgei, – folytatja Szemere, – ki elébb csak nyaktilóról beszélt, most az amnesztiát kötötte ki a hadügyi tárcza elfogadásának egyik feltételéül. Ő, ki nemrég azzal fenyegetőzött, hogy minden kivégzett magyar fogolyért három osztrák foglyot végeztet ki: nemcsak egyet sem végeztet ki, ámbátor az osztrákok a mieinket naponként akasztották; hanem a császári fogoly tiszteknek legteljesebb szabadságot engedélyezett. Szabadon jártak-keltek, mulattak, jó díjat húztak, nősültek, s oly szabadon leveleztek, hogy végre kénytelenek valánk őket a polgári rendőrség felügyelete alá helyezni… Még ruházatában is nagy változás történt. Előbb mindig ugyanazon ruhát: egy kopott, barna őrnagy-atillát, oldalán egy bőr-utitáskát, térdnél felebb érő vadászcsizmákat, s midőn hideg volt, egy menyétbéllésű felöltőt viselt, úgy, hogy ez nála mintegy történeti viseletté vált; most egyszerre cziczomázni kezdé magát: aranypaszomántos királyvörös atillát öltött, fövegére magasan lobogó kócsagtollat tüzött, talán, hogy a népre külsőleg is hasson…
A kép, a melyet Szemere Görgeiről fest, talán kissé torz, de alapvonásaiban tagadhatlanul hű.
Említettük, hogy kormány és országgyűlés már podgyászolt, midőn Görgei Debreczenbe jött.
A képviselőház május 31-ikén tartotta utolsó ülését.
Meghatóan szép mozzanata ez is a debreczeni emlékezetes napok történetének.
A karzatok tömve; a hallgatóság közt ott ül Kossuth is, aki mióta kormányzó, nem vesz részt a ház tanácskozásaiban.
Napfényes az idő, a tavasz a legragyogóbb pompájában. De itt benn mégis mintha ősz volna. Borongó hangulat árnya nehezedik az emberek kedélyére. Győzelmeink hirével van teli minden. Ám, a diadalmi zajon keresztül, mintha figyelmeztető szózat hangzanék: „Korán örültök még!” Igaz, igaz. Ki tudja, mit hoz a jövő? Talán börtönt, talán számüzetést …
Néhány apró tárgy elintézése után, felemelkedik Szemere miniszterelnök, s igy szól:
– Uraim! Jeles és folytonos diadalmaink által elérkezett a szerencsés pillanat, hogy üléseit a nemzetgyűlés ujra hazánk fővárosában fogja tartani. Elmúltak a képviselőháznak legborúsabb, de mégis legragyogóbb, legsúlyosabb, de mégis legszebb, legreménytelenebb, de mégis legdicsőbb napjai, mikor a képviselőház keveset szólott, de sokat határozott; a mikor a közel veszély óráiban megállott szilárdul, mint a kőszikla. Nemzetünk történetében nincs országgyűlés, mely feladatának minden tekintetben nemesebben megfelelt volna. Nemzetünk történetében nincs országgyűlés, mely oly nagy hatalmat oly helyes tapintattal gyakorolt volna. Nemzetünk történetében nincs országgyűlés, mely oly híven képviselte volna a népet, mely oly híven osztozott volna annak szenvedéseiben, csaknem a kétségbeesésig; de épen azért méltán osztozik a dicsőségben is. Ha ott meg van a legnagyobb hazafiúi bátorság: a hol legnagyobb a veszély, – ez a legfőbb magasztalás, legfőbb érdem és a legfőbb dicsőség. És amikor a képviselőház Debreczent elhagyja, legnehezebb napjainak helyét hagyja el, s életének azon történetszakát zárja be, mely által neve megörökíttetik.
Ezután rövid indokolás után a következő inditványt terjeszti elő:
„A képviselőház ezennel felfüggesztvén üléseit, a legközelebbi ülés folyó évi 1849. julius hó 2-ikán Buda-Pesten fog megtartatni, amelyen a Ház minden tagja megjelenni tartozik és köteleztetik.”
– Helyes! Helyes! Elfogadjuk! – hangzik minden oldalról.
Szemere egy pillanatig vár s aztán ekkép folytatja:
– Ami a kormányt illeti, kötelességünknek ismerjük ezenközben, hogy a drága hon, de még a drágább szabadság felett virraszszunk gondosan, szeretettel és hűséggel. Mi nem fogunk elmulasztani semmit, hogy a győzelem ösvényére vezetett nemzetet a győzelem folytatásában, s ha lehet, a harcznak berekesztésében találják önök, ha visszatérnek. Ügyünk szent, mint szent nem volt soha ügy a földön; Isten pedig, ki a mennyekben lakik, igazságos. Azt hiszem, önök azt a néhány napot is, melyet talán küldőik között fognak tölthetni, arra használják fel, hogy felvilágosítsák, hogy buzdítsák, hogy erélyesítsék a népet. Áldozzunk minden napot, minden órát, minden perczet addig a hazának, míg tökéletesen meg nem szabadítjuk. Mi, a kormány, a midőn egyrészről arra fogunk törekedni, hogy a demokraciai respublikának alapját megvessük, másrészről kijelentjük, hogy mindent fogunk merni, ami e rendkivüli időben a haza megmentésére szükséges, mindent; a mi a nemzetnek erőt kölcsönöz; mindent fogunk merni, hogy a mikor önök visszajönnek, ha lehet, úgy számolhassunk: „megtartottuk a törvényt is, a hazát is”; de ha így nem lehet, készek vagyunk ugyis számolni: „a törvényes hatalom rendes korlátain tulléptünk, megszegtük a törvényt, hogy megmenthessük a hazát.”
Honvédemlék Kolozsvárott.
A miniszterelnök gyujtó beszédje lassanként fölmelegité a kedélyeket. S midőn bucsuzójának a végén a képviselőház tagjaihoz fordul, hogy a szünet alatt se feledkezzenek meg a haza sorsáról, az agg Palóczy jobbját esküre emelvén, felmagasztosult arczczal, lelkes hangon kiáltja:
– Nem, nem pihenünk addig, amig hazánk szabad nem lesz! Isten minket ugy segéljen!
A hatás megkapó. A képviselők fölugrálnak helyeikről, s lent a teremben, fönt a karzaton száz meg száz ajk dörgi utána:
– Isten minket ugy segéljen!
Ezután jegyzőkönyvi köszönetet szavaznak a vendégszerető Debreczen városának, továbbá: Almássy Pál elnöknek, „aki a legválságosabb időszakban oly elhatározott bátorsággal vezérelte a Ház tanácskozásait,” s a volt korelnöknek: Palóczynak, „akinek bizó lelkéből mindnyájan erőt merítének.”
– Isten éltesse önöket! Isten éltesse a szenvedő magyar hazát! – e szavakkal zárta be Almássy az ülést.
Ugyanekkor a főrendiház is összejött, s Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter indítványára egyhangulag csatlakozott az alsóház határozatához.
S ezzel kezdetét vette a nagy hurczolkodás. A bankópréssel, a miniszteriumok, hivatalok irományaival száz meg száz podgyászos kocsi döczögött a Hortobágy sivó homokján Budapest felé.
Kossuth, Szemere, Duschek és Horváth Mihály kiséretében, junius 4-ikén reggel kelt útra. Mindenütt, ahol csak elhaladt, községekben, városokban a legnagyobb ünnepléssel fogadták.
A hivatalos lap tudósítója, aki szintén az országkormányzó kiséretében volt, érdekes dolgokat mond el a bucsúzásról és az útról:
Miután kimondatott, – irja a többiek közt, – hogy a képviselőház és a kormány Budapestre fogja áttenni székhelyét: csöndesedni kezdett Debreczenben azon pezsgő zajos élet, mely azt eddig a nemzet fővárosául emelte. Sok ismerős arcz hirtelen eltünt előlünk, s az utczák naponkint néptelenedtek. Debreczen ismét visszaesett régi egyhanguságába. Vasárnap népes istentisztelet tartatott az egyházakban. Bucsu volt ez, melyen Isten szine előtt hálára buzdultunk az igazság fényes diadaláért, s megáldottuk azon alföldet, hol óriásivá növeltük erőnket, melyet odavonultunkkor mint gyönge csecsemőt könnyen megfojthatott volna a gyilkos erőszak. A kath. egyházban Lázár Miklós segédlelkész, a ref. templomban Szoboszlai Pap István püspök tartottak remek egyházi beszédet. Jelen volt a kormány minden tagja, Görgei tábornokkal együtt.
Az ünnepély végeztével tömegbe gyült a nép a nagy férfiak után, s ájtatos kegyelettel kisérte őket végig az utczán. Délután népgyülés volt a városerdőn. Sárosi Gyula felolvasta a nép előtt sok szépséggel biró Arany trombitáját, s Besze János mondott bucsúbeszédet a debreczeniekhez.
Másnap korán reggel útra készen állt a kormány. A debreczeni lovas nemzetőrség, mely nemcsak diszelegni, de vitézül harczolni is tud, diszes sort képezett a kormányzó lakása előtt, hol a nép mindinkább gyülekezni kezdett; s midőn a kormányzó kiindult: szives éljenzéssel bocsájtották őt el körükből a hazaszerető magyar polgárok. Apró nemzeti lobogó volt minden egyes vitéz kezében. Kisérték a kormányt az első állomásig: Szoboszlóig.
Nem sorolom elő egyenkint, hol milyen ünnepélylyel fogadták az Alföld tősgyökeres és szeplőtlen jellemű magyarjai a magyar haza megmentőit. Nem volt hely, honnan lovas kiséret ne jött volna a kormányzó elébe; nem volt hely, hol a nép tömegestől ki ne sereglett volna az utczára, örömmel és lelkesedéssel telve, mint sátoros ünnep napján. Sok helyt még a gyermekek is a házak tetejéről kiabáltak:,,Éljen Kossuth, éljen a magyar!”
Kedden reggel értünk Szolnokra. A pályaudvar lehetőleg fel vala czifrázva, ékítve. A kormányzó számára egy fényes vasuti kocsi volt kijelölve. Azelőtt csak a koronás népgyilkos rokonai bitorolták e fényes helyet, most a koronátlan népatya, a magyar kormányzó foglalta azt el. A kocsi aranyos czifrái közül a koronát mindenünnet lejárta az idő.
A vasútvonalon sok helyütt diadalívek állíttattak virágokból és zöld levelekből; sok helyen messze nyúló viráglánczolat volt látható, s számtalan nemzeti lobogók lebegtek szemeink előtt …
A főváros lázban égett. Napok óta folyt a munka, hogy a visszatérő kormány mentől nagyobb ünnepélyességgel fogadtassék.
A junius 5-iki lapok mind vezérczikkekben üdvözölték a fontos eseményt. Az „Esti Lapok”-ban maga a szerkesztő: Jókai ir czikket a kormány hazatéréséről. Czikkelye így hangzik:
Ma jön meg a kormány Budapestre.
Ma öt hónapja, hogy Windischgrätz bevonult.
Sirva fogadta a főváros mind a kettőt, kétségbeesés könyeit sirta akkor, öröm könnyeit most.
Hadat hozott az osztrák Budapestnek, a magyar kormány békét hoz neki.
Sötét ablakok, sötét arczok fogadták az osztrákot, fény és öröm fogadja a magyart.
Nem mondta senki, nem irta senki zászlóra Windischgrätz nevét.
Most minden zászlón, minden ablakban Kossuth képe, Kossuth neve látszik.
Hideg volt akkor, fekete volt akkor az ég, fehér a föld, sirbolt éje a szemfedő felett. Halott volt minden; a virág a földben, a nap az égen, s az ember szivében a jobb idők reménye.
Tavasz van most. Derült az ég, virágos a föld, látszik a természeten, mint örül maga Isten is, mily jó kedv van ott fönn a mennyországban. Minden él, a magas égtől kezdve a mező virágáig, s az emberi szív legrejtettebb vágyáig.
Ki akar ennél szebb paradicsomot látni a másvilágon?
Boldog vagy, óh nép, hogy Isten Magyarhon földén engedett születni!
Boldog vagy, óh nép, kinek annyi keserv után Isten e napra örömkönnyeket adott, mert azon érzést, mit ez örömkönnyek adnak, csak az idvezültek érezhetik egykor.
A „Márczius Tizenötödike”, Pálffy Albert lapja, pedig igyen üdvözli Kossuthot:
Ma nagy napja van fővárosunknak. A szabad királyválasztás eltörlése óta első: a nemzet által választott kormányunk tér falai közé és a nép lelkesűlése fogadandja.
Kossuth Lajos jő, maga után hozva nemcsak hazánk, de a szabadságért küzdő Európa figyelmét, magával hozva nagy lelke hatalmát, mely millió sziveket egy gondolatért dobogtat; s a főváros örül, hogy ismét magáénak mondhatja őt, hogy ismét falaiból intézendi általa Isten a haza sorsát. Áldja meg a magyarok Istene az ő és kormányunk lépéseit!
Kossuth, a megállapított útiprogrammhoz képest, junius 5-ikén délután öt órakor érkezett meg. S bevonulása valóságos diadalmenet volt. A pályaházban a főváros küldöttsége és a tábornoki-kar fogadta. Kocsiját virágözönnel borítá az ujjongó tömeg. Boldognak érezte magát, ki közelébe férkőzhetett és ruháját érintheté. Ez volt Kossuthnak a szabadságharcz alatt a legszebb, a legboldogabb napja.
)
A bevonulásról a „Közlöny” tudósításai ezek:
Budapest, jun. 5. Az ország szeretve tisztelt kormányzó elnöke, s a felelős kormány tagjai ma délután 6 óra felé érkeztek a fővárosba. Tömérdek nép jelent meg az indóháznál és a váczi-uton, szívből fakadó üdvözletet hozván a nagy honmentőknek, s lelkes éljenekkel töltvén el a levegőt, mint ezt Budapest népétől, melynél a kivert ellenség iránti gyülölettel a honmentő iránti ragaszkodás egy arányban nőtt, nem is lehet várni máskép. Ez első üdvözleten jelen voltak vitéz honvédeink s a helybeli nemzetőrség. Az ágyuk a rég óhajtott megérkezés perczekor megkezdték az örömdörgést, mely a pesti partokról és Budavár ormairól hosszu ideig tartott. Este a város kivilágíttatott.
Budapest, jun. 6-án. Délután öt és hat óra közt ért a kormány Budapest falai közé. Mikor a halottak föltámadnak, mikor az élet megmozdul és fölzajlik még a romok közt is, nem lesz nagyobb öröm, mint Budapest öröme e napon. Néptenger borítá az utczákat, melyekben sok helyen még az ellenség által lerombolt házak kövei hevertek. Az ablakok minden emeleten megtöltettek ékes várakozókkal, örvendőkkel. A zene harsogott, az ágyú dörgött s a nép egetrázó harsogása jelenté a kormány jövetelét, Kossuth laka előtt még a mellékutczák is zsufolásig voltak emberekkel. Kocsija végre megérkezett. Előtte a táborkar, honvéd és nemzetőri főtisztek lovagoltak. Maga nejével együtt nyilt kocsiban tért szállására a temérdek számu sokaság között. Attól tarthattál, hogy ez őrüléssel határos lelkesedés ki fogja ragadni kocsijából az ünnepelt nagy férfiút, s örömmámorában keblére szorítja őt a nép, melyért annyit küzdött, annyit szenvedett.
Estve a főváros kivilágíttatott. Több helyen láttunk transparenteket. Jelentékeny egy sem volt. A Váczi-utczán levő Mocsonyi-féle ház előtt egy kis kravallt is rögtönöztek az utczagyermekek. A ház ablakait kövekkel verték be, mivel kevésbbé, vagy nem volt megvilágítva.
A „Márczius tizenötödike” czímü lapban ez olvasható:
Tegnap este 6 óra körül megérkezett Kossuth Lajos, s vele hazánk kormánya.
Nem láttunk még egyszerűbb ünnepélyt, nem kevésbbé mesterkéltet, nem tisztábban demokratikust. Nem volt itt elkülönözve néző és résztvevő, mindenki látszék érezni, hogy e napban magának is van része. A roppant népség, mely a legszélesebb utczákon is nagy hosszan fulladásig kiséré a szabadító kocsiját, csak érte és általa látszott e perczben élni.
Igy ment ő végig a város nagy részén, magasztosan derült arczczal, melyen olvasható volt rendíthetetlen bizodalma ezen annyit szenvedett haza végdiadalmában; olvasható a készség, mindent áldozni érte, s nemzetéért. S a nép buzgón hiszi ezt és azért üdvözlé őt lelke legszentebb érzelmeivel, nem mint puszta embert, hanem mint Isten, a szabadság nagy Istene küldöttjét.
S imádkozni fog e nép, hogy Kossuth Lajos évek hosszú során át láthassa e fővárosból oly forrón szeretett hazája fölvirágzását.
Az „Esti Lapok” a következő érdekes részletekkel egészíti ki laptársainak tudósítását:
Egyszerü közhonvéd ruhában, családjával együtt egy nyitott kocsiban jött be azon férfi Budapestre, ki most Magyarország legelső embere.
Sem arany, sem ezüst nem volt kocsijára pazarolva. Az országnak szüksége van. Az elnök nem lett gazdagabb, mint volt azelőtt.
Előtte, utána nem vonultak diadalmenetét kisérő seregek. Azok most ellenség előtt állnak. Az elnöknek nincs szüksége magát kisértetni ott, hol a nép szeretete őrködik fölötte.
Egyetlen pompája volt a mindenünnen reá hulló koszorúk özöne.
Lovait pőrén, magyarosan öltözött kocsis hajtotta.
Az elnök mindenütt megismerte az ablakokból ránéző ismerőseit, viszonzá üdvözléseiket, mintha nem is érezné, hogy ő Magyarországon most a legelső ember.
Igy ment végig az utczákon kisérve, fogadva a nép éljeneitől, az utczák szárnyai: a zászlók lobogva integettek felé, a virágok, a koszorúk ellepték útját.
A bevonulás után harmadnap, junius 7-ikén magyar és németnyelvű falragaszok jelentek meg a város utczaszögletein. Ez a falragasz, a melyből több száz példány vidékre is küldetett, mondja el a leghívebben a nagyérdekü bevonulás történetét:
Az emlékezetes junius 5-ike.
Kossuth bevonulása
Pestre
és
a város kivilágítása.
Vörössel jegyezzétek meg ezt a napot a kalendáriumban, mint a legnagyobb ünnepet. Minden polgár öltözzék ünneplőbe, mert egyike ez a legcsodálatosabb napoknak, amit megéltünk.
Kossuth, ez a nagy halhatatlan ember, aki öt hónapja, hogy városunkat nagy veszedelemtől megóvta és egyéb okokból is, minden híveivel elköltözött innen és az egész idő alatt Debreczenben működött éjjel-nappal a mi javunkra; Kossuth, aki fáradhatlan buzgalmával a mi ifju és bátor seregünket ugy föllelkesíté, hogy az a jelenkor leghíresebb tábornokainak vezetése alatt az ellenséget, mely négy hónapig zsarnokoskodott fölöttünk, gyalázattal kergette ki és május 21-ikén Budavárát ostrommal bevette; Kossuth vonult be ünnepélyesen ezen a napon az egész magyar kománynyal Pestre.
Mi itt a tisztelt közönségnek az egész fényes bevonulást és a reá következő kivilágítást akarjuk pontosan leirni.
Már délután 3 órakor az összes utczák, melyeken a kormányzó úrnak szállásáig kellett haladnia, tele voltak kiváncsiakkal; majdnem minden ablakból nemzeti zászlók lobogtak és mindegyikben szép hölgyek álltak fehér ruhában, kezükben virágbokrétákkal.
A nemzetőrség és a katonaság sorfalt állott a Váczi-utczán végig a pályaudvarig, a honnan 5 óra tájban mozsárlövések hirdették az ünnepelt férfiú megérkezését.
A vasutnál fehérruhás szüzek s a város küldöttjei fogadták őt, a díszhintó mellé pedig a magas tábornoki kar és a nemzetőrség tisztjei sorakoztak lóháton és díszben. Az utóbbiak nyitották meg a menetet, mihelyt a kormányzó úr magas családjával a kocsiban helyet foglalt. Ugyancsak ők zárták is be a vonulást, mely a tömérdek ember iszonytató éljen-kiáltásai közt ment végig a Váczi-uton, aztán befordult az Ország-útra, majd a Szabadsajtó-utczába vágott be, onnan az Uri-utczán és a Dorottya-utczán keresztül a Duna-sorra tért, ahonnan a Mérleg-utczán át a Szél-utczában a Döring-féle háznál, a magas vendégek lakása előtt állapodott meg.
A mint mondtuk, ez az egész útvonal zsufolt volt az emberektől, az ablakokból hölgyek lobogtatták fehér kendőiket, s hintettek illatos virágokat. Minden arczon az öröm látszott, hogy Kossuthot megint szemtől-szembe láthatják.
Este kivilágítás volt. Ekkor látszott meg először, mennyit szenvedett a mi jó városunk a bombázástól. Mert minden utczában volt vagy rom, vagy egy használhatlan lakás, amely természetesen világíttatlanul maradt. De volt több ház is, melyeknek gazdái zsugoriaknak ismertetvén, házukat kivilágítatlanul hagyták. De a felbőszült ifjuság ugy bosszulta meg magát ezeken a fösvényeken, hogy mindazon házak ablakait, melyek kivilágítva nem voltak, kövekkel tördöste be.
Legszebben voltak kivilágítva a két törökről elnevezett Wodianer-ház, a városháza, a megyeháza, a magyar nemzeti szinház, a Mocsonyi-féle ház, a volt szeptemviralis tábla, a Gschwindt-féle dohányos bolt, etc. etc.
Kisebb-nagyobb fáklyás- és zenés-menetek vonultak a városon keresztül.
A kormányzó úr megtisztelte jelenlétével a nemzeti szinházat, a honnan az intézet orkesztruma és karszemélyzete hazáig kisérte, s ott nagy közönség jelenlétében éjfélig ünnepelték marsokkal és kórusokkal a nagy vendéget.
Buda-Pest, 1849. jun. 6-ikán.
Halász s. k.
Kossuth megilletődve, hálatelt szívvel fogadta Budapest közönségének ezt a nagyszerű tüntetését.
– A rokonszenv, amelylyel elhalmoznak, a könnyezésig meghat. Vajjon lesz-e módom és alkalmam, hogy jóakarutakat csak némileg is viszonozzam? – mondotta a többi közt a város tisztelgő küldöttségének.
S azon volt, hogy viszonozza; azon volt, hogy fővárosunkból mielőbb egy nagy és hatalmas központ alkottassék. A Dunapart ujjáépítése, a vizvezeték, a Margitszigetnek népkertté való átalakítása, – mind a Kossuth termékeny elméjében fogamzott meg legelőször. De ez nem elég. Tovább megy, s azt tervezi, hogy Pest félkörben a Dunától a Dunáig széles csatornával öveztessék. Ez a csatorna nemcsak Pest város természetes erődítése gyanánt fog majdan szolgálni, hanem kikötő, rakodóhely és hajógyár helyéül is. Az erre vonatkozó rendelet junius 2-ikán ki is bocsájtatott. Néhány nap mulva, jun. 24-ikén pedig intézkedik, hogy Pest, Buda és Ó-Buda Buda-Pest név alatt egyesíttessék.
Mindez természetesen csak növelte a Kossuth népszerűségét, de gyarapítá a csapongó örömet is.
De nagyban hozzájárult a közhangulat fölvillanyozásához a szerb lázadás leveretésének híre is. Győzelmesen lobogtak immár zászlóink mindenfelé.
Perczel Mór, ez a makacs, lobbanékony, de vaserélyü tábornokunk, ujoncz-seregével alig három hét alatt csaknem egészen megtisztította a Bácskát a zendülés ragályától. Ápril közepefelé ezen az egész nagy vidéken már csak Ó-Becse volt a lázadók kezei közt.
De ez sem sokáig. Perczel ápril 19-ikén már Ó-Becse alatt táboroz s erélyes támadásával innen is kiveri a szerbeket. A felkelőhad a Bánságba fut és Nagy-Becskereken a Theodorovics seregéhez csatlakozik.
Perczel ápril 21-ikén átkel a Tiszán, s most már a Bánság kisöpréséhez fog. Könnyedén és gyorsan halad a munka itten is. Ápril 23-ikán Mokrin-nál széthányja a felkelők nyolczezer főnyi táborát, s még aznap Kikindára vonul. Itt rövid pihenőt tart, s ápril 25-ikén már Theodorovics ellen Becskerek felé siet.
Theodorovics tábornok, a reménybeli szerb vajda hatalmas sereg fölött rendelkezik még. Több mint tizezer fegyverese van együtt, harmincz ágyúval. Elég erős, legalább ugy gondolja, hogy a Perczel agyoncsigázott seregével győzelmesen megbirkózzék. Melenczéig elébe siet tehát, s ápril 20-ikán d. u. 4 órakor nagy hévvel megtámadja. Kemény, elkeseredett harcz fejlődik, ámde a szerb had, bármily kitartó is, nem képes immár győző csapataink támadásának ellenállni. Mire alkonyodni kezd, táboruknak már csak roncsai láthatók. Theodorovics, seregének maradékával Becskerekre fut s virradatkor Jarkovácz felé a Temes folyó mögé huzódik.
Theodorovics eddig sem dicsekedhetett valami nagy népszerűséggel, most azonban elvesztette a meglevő kis tekintélyét is. A felkelősereg zúgni kezd s Rajasich érsekhez fordul, hogy vegye el a nehézfejű osztrák generálistól a vezérletet, s bizza azt a fürgébb Sztratimirovicsra.
Csakhogy Rajasics sem a régi kényúr többé. Pünkösdi királyságának vége. A kifacsart czitrom szerepére jutott ő is: félredobták. Meg kellett elégednie a császári biztos szűk hatáskörével.
– Hagyjatok békén, – szólt elkeseredve. – Hisz látjátok, hogy nincs semmi befolyásom.
– De mi lesz ügyünkkel? – zúgta fenyegetően a nép. – Miért harczoltunk, vérezünk? Megcsaltatok mindnyájan: te is, Theodorovics is, Mayerhoffer is. Ha nem segítesz: lerakjuk a fegyvert.
– Eh, tegyetek, amit akartok! – kiáltotta bosszusan a pártütő érsek, s még azon éjjel Zimonyba szökött.
Az ekként elárvult felkelősereg, immár harmadízben, Sztratimirovicsot kiáltja ki vezérének, s megcsappanó kedvvel ujolag szervezkedni kezd.
Sztratimirovics a megfogyott sereg zömét, Puffer császári ezredes parancsnoksága alatt, a Temesvonal védelmére hagyja; ő maga pedig kétezer ujonnan érkező szerviánussal a Csajkás-kerület süppedékes mocsarai közé huzódik.
Perczel diadalmas hadjáratának a befejezéséhez közeledett. Ápril 30-ikán megszállja Becskereket, egyről-másról intézkedik, s május 5-ikén a Temes folyóhoz indul, a melynek túlpartján: Thomasovácz és Jarkovácz közt, egy hosszú földsáncz védő árkai megett Puffer ezredes gubbaszt tizezernyi felkelővel.
A honvédsereg máj. 6-ikán érkezik a Temeshez s másnap, máj. 7-ikén reggel már dörögnek czéltaláló ágyúi. A küzdelem leghevesebb Thomasovácznál: a Temes-hídja körül. Vitéz seregünk azonban csakhamar keresztültör a hidon, s egész Uzdinig szorítja a felkelőket. Itt ujabb öszszecsapásra kerül a sor; hanem a szerbek ellenálló képessége immár oly fogyatékos, hogy a tusa alig tart egy óráig s a felkelősereg ijedten szétriad. Egyrészük Orsovának fut, a másik rész pedig Belgrádba menekül.
Perczel ezen időbeli hadijelentése, amely hű képét adja a szerb fölkelés végvonaglásának, ekképen hangzik:
A máj. 7-iki uzdini csata elhatározó volt: az ellenség kétfelé oszolva, vad futásban keresett menedéket. Nagyrésze, jelesen a ráczföld népe és igen sokan a végvidéki tót, oláh s német katonaságból elvált, vagy elmaradt az ellenséges táboroktól és haza, meg a szomszéd helységekbe menekült.
Bene alezredes Opovára küldetvén, ott a föld népéből sok ezer kocsikon megszámlálhatlan sokaságot talált és szorított meg. Férfi, nő, gyermek, bánáti és bácsi megyékből, kiket a császári had nem engede magával a Dunán átkelni. Rettenetes sors éré a bűnös, szerencsétlen népséget; több napokon át futva, éhezvén, térdre hullva könyörgének kegyelmet. A férfiak csak nejeik és gyermekeik életéért könyörögtek, átkozva a császárt, a szerbeket és papjaikat. Ők, miként az Uzdinnál elfogottak, podgyászaikkal eredeti helyeikre utasíttattak.
Egyik dandárommal Pancsováig sieték, ahol 2 kis ágyú, 30 töltényszekér, 600 lőfegyver, több dob, két császári és nagyobb mennyiségű rácz lobogó is birtokunkba esett; sőt még két, a magyarságtól elfoglalt lobogó is. Ezenkívül nagymennyiségű élés- és ruhanemű. A népség lelkesedéssel fogadott. Az elfutott lakosságnak nyolcz nap szabatott a visszatérésre. Polgári igazgatás fog rendeztetni, mig az országgyülés határozand.
A melenczei csata ápril 29-ikén Becskerek és Melencze közt az eleméri, jankahidi és mitrai vonalon ment végbe. Eznap hadammal Melenczén áthaladva, a fenti vonalon üték tábort, másnapra az ellent Becskereken megtámadandó; de ő bízva 40 ágyújában és roppant számában, ezt nem várá be, hanem délután 4 órakor Mitra és Elemér közt 11 erős colonneval ellenem mozdula. Én szokás szerint be nem várám, hanem szinte elébe sieték. És mintegy 5 órakor kezdődött azon nagy csata, mely Bánát meghódítását lehetségessé tevé. Most már nemcsak a Bánát, de a Határőrség elfoglalása is be van végezve …
Uzdintól Pancsova, ez a veszedelmes bujtogató fészek, már csak néhány mérföld; s Perczel május 10-ikén ide is benyomul. A következő nap erélyes hangu jegyzéket intéz Szerbia kormányához, hogy óvakodjék a magyarországi rácz fölkelés támogatásától, mert baj lesz; – s most már csakugyan megpihen.
Pétervárad uj parancsnoka: Perczel Miklós gyakori kirohanásaival ezalatt szintén derekasan vitézkedék; Czintula őrnagy pedig, a szegedi segélydandár parancsnoka, a Csajkás-kerületbe tör és május 6-ikán Csurog mellett tönkreveri Sztratimirovicsot is.
Ez az ujabb, meg ujabb vereség egészen megtörte a szerb felkelőket. Lelkesedésük tüze, mint a hunyó parázs, ha vizet locscsantanak reá, végkép kialudott. Titel az egyetlen pont, ahol még bántatlanul kevélykedhetik a szerb nemzeti zászló.
Jellasich, aki mint tudjuk, a főváros kiüritése után az Alvidékre huzódott, május 16-ikán bátorító szózatot intéz a csüggeteg szerbekhez; igéri, hogy ezután ő is velök harczol, „ne veszítsék el tehát bátorságukat, hanem a horvátokkal kezet fogván, mint egy anyának: Szláviának szövetséges fiai tovább harczoljanak.”
De mindez immár vajmi keveset használ. A reményeiben csalatkozott nép nem bízik többé az üres igéretekben. Örvend, hogy végre-valahára bántatlanul térhet hideg tűzhelyéhez.
S a harcz, amely ezután itt folyt, az egy Titel kivételével, nem a szerb felkelők, de a császári sereg ellen vivatott.
Perczel tagadhatlanul dicsőséges dolgot művelt; de sikereiben kiváló része van Bem tábornoknak is, aki nem elégedett meg Erdély fölszabadításával, hanem átrándul az Alvidékre, hogy itt is segédkezzék ellenségeink letiprása körül.
Bem, ápril közepén mintegy tizezer főnyi sereget veszen magához s derűs harczikedvvel Hátszegen át a Bánságba siet.
Erdély határánál, a Bisztra völgyében fekszik az ugynevezett Vaskapu-szoros. A szorost két határőr zászlóaljjal s tizenkét ágyúval egy kivénhedt császári ezredes, Eisler őrizé.
Bem, szokása, szerint, nem sokat okoskodik, hanem ápril 16-ikán támadást intéz az őrcsapat ellen s rövid harcz után kiveri a szorosból. Az ellenség Vaiszlovára hátrál, de a 78-ik zászlóalj, csupa székely fiú, innen is megugrasztja.
Az út immár szabad, s Bem föltartózhatlanúl tör mind előbbre. Dicsőségének hire oly nagy, hogy senki sem mer ellenállni. Midőn bevonul Karánsebesre: a martalócz határőr, akinek pedig éltető eleme a viaskodás, ijedten dugja el fegyverét, s a meghunnyászkodás alázatával roskad a Bem lábaihoz.
A hős vezér, mint a sivatag oroszlána szétnéz, merre hát az ellenség. Hiszen ha már itt van: szeretne kissé verekedni. Arról értesül; hogy Lugos vidékén a temesvári őrségnek háromezer főnyi dandára portyáz. Vezetőjük: Leiningen tábornok, a mi Leiningenünknek a rokona.
– Fogjuk el Leiningent! – fordul Bem jókedvüen kezeit dörzsölve Pereczi Péter ezredeshez.
– Ha Vécsey támogat, könnyen megtörténhetik, a mit a tábornagy úr óhajt, – válaszolja Pereczi.
– Jól van, hát üzenünk néki, hisz a mint hallom, épp Vinga körül táboroz.
S csakugyan azonnal üzen Vécseynek, hogy Temesvár és Lugos között: Rékásnál állja el az útat. Ha ez megtörténik, ő (t. i. Bem) hátulról támad, még pedig oly erővel, hogy Leiningen, elvágatván menekülési útja, kénytelen lesz megadni magát. A terv kitünő, ámde, Vécsey, épp úgy mint Szolnoknál, ismét makacskodik.
– Nekem Bem nem parancsol: Nem mozdulok egy lépést sem.
Bem tehát maga nyomul Lugosnak: Csakhogy Leiningen nem várja be, hanem rémült ijedéssel szalad Temesvár oltalmazó bástyái közé.
Bem tehát ápril 19-ikén kardcsapás nélkül vonul be Lugosra is. Innen irja Kossuthnak: „Lugoson vagyunk. A fogadtatás; melyben részesülünk, lelkes. Az oláh papság főnöke a nyilt utczán térden állva várt bennünket, s megváltó gyanánt üdvözölt. Csak azt sajnálom, hogy az ellenség nem mutat valami nagy kedvet az ütközet elfogadására. Most is olyan sebesen fut Temesvár felé, hogy nem vágyok képes utólérni.”
De ha nem érhette utól, mégis nyomon követé. Ápril 27-kén már Bem is Temesvár alatt táboroz. Még aznap, beköszöntés gyanánt, rohamot intéz az egyik külváros ellen, s gondoskodik az erőd szigorú körülzárolásáról. Az ostrom vezetésévei Pereczi ezredest bizza meg:
Itt kapja a hirt, hogy Oláhország felől, Malkovszky tábornok parancsnokságra alatt; egy tizezernyi főnyi hadoszlop készül a Bánságba törni.
Villámgyorsan, mint a prédakereső tigris, egy-két ugrással lenn terem. A császári seregnek az előhada, Riebel őrnagy a parancsnok; ekkor már Fehértemplom vidékén harácsol. Hisz ezek régi jó ismerősök! A Puchner serege, a melyet Erdélyből kivert, s a mely ujjászerveztetvén, most innen szeretne az országba nyomulni.
De a Puchner seregének, vezesse bár Malkovszky, nincs szerencséje. Bem tábornok, május 8-ikán Fehértemplomnál, május 11-ikén pedig Petrillova mellett úgy elpáholja, hogy a vitéz császári sereg hanyatthomlok menekül az országból.
Bem május 15-ikén Mehádiára megy, május 16-ikán pedig Orsovát szállja meg. Hadijelentése, amit Orsováról küldött a kormánynak, így szól:
Orsovai hadiszállás, máj. 16. 1849.
Különös szerencsémnek tartom kormányzó urat arról értesíthetni, hogy isten segítségével sikerült a Bánságot nagyobb áldozatok nélkül, Magyarország számára visszahódítanom. Közeledésemre az ellenség mindenütt megfutott, oly gyorsan és oly messzire, hogy nem birtam utólérni. Orsovát is kardcsapás nélkül szállottam meg. A nép mindenütt barátságosan fogad bennünket, mert tudja a karánsebesiek példájából, hogy csak javát akarjuk.
Az ellenség erős volt; hadereje mintegy 14.000 emberből s 40 ágyúból állott. Ez éjjel hagyta el Orsovát és Sz.-Kella-Glavodára menekült Oláhországba. Én a török pasához küldött levelemben ezen átkelés ellen tiltakoztam s a basát a népjog tiszteletbentartására s az ennek értelmében átkelt osztrák sereg lefegyverzésére szólítottam fel. A sereg, melyet a Bánátból kiűztem, Puchner régi hadtestéből, a temesvári őrség egy részéből és két zászlóalj határőrből állott.
Az ellenség a vidék szerencsétlen népének csaknem összes erejét kiszívta. A hadiszolgálatra alkalmas férfiakat mind magával vitte; s csak aggastyánok, a nők és a gyermekek maradtak itt.
Kötelességemnek tartom megemlíteni, hogy működésemben Perczel tábornok erélyesen és készséggel támogatott; bátorságát, tehetségét nem szükséges említenem, mert ezek ismeretesek. Tény, hogy segédkezése nélkül feladatunk nem végződött volna oly gyors sikerrel.
Még csak Temesvárt kell elfoglalni. A vár oly szorosan körülzároltatott, hogy az őrség onnan nem jöhet ki többé, legfeljebb hogy lerakja fegyvereit. Az őrség kirohanást kisérlett meg, de az ostromsereg visszaverte. Azt hiszem, ily kisérlettől ezután óvakodni fog. Az ellenség visszaveretésénél különösen Pereczy alezredes tüntette ki magát. A várba 15 foglyot küldöttem, kiket Orsován fogtunk el, hogy lássa az őrség azok sorsát, akiknek a várat felszabadítani kellett volna. Ugy hiszem, hogy ez a vár megadását csak siettetni fogja.
Bem.
Bem sajnálatára, nem üldözheté tovább a császáriakat, ám a keze átnyúlt a határon is. Mint jelentésében is említi, követséget küldött Ozman basához, az új-orsovai török parancsnokhoz, hogy az Oláhországba menekülő osztrákokat fegyvereztesse le. A basa kitüntető szivességgel fogadta követeinket, s kijelenté, rajta lesz, hogy a Bem óhajtása teljesedjék.
Kiss Sándor százados, a küldöttség vezetője, igy számol be megbizatásuk eredményéről:
Tisztelt altábornagy úr!
Tegnap vett szóbeli parancsa következtében Uj-Orsován voltunk. Elindulván, midőn a Duna magyarországi partjára értünk, a sziget török őrségének jelt fuvattunk s csakhamar egy csónak evezett felénk huszonnégy török katonával, köztük Hassan Efendi a basa veje és Ali Sulejman tüzérkapitány, akik az uj-orsovai parancsnok, Osman pasához vezetének bennünket.
Midőn a Duna közepéhez jutottunk, az uj-orsovai várra s a pasának a lakására tiszteletünk jeléül a török lobogó vonatott fel.
A várba érkezvén, a török katonaság díszőrsége közt mentünk Osmán pasához, aki bennünket állva fogadott s a kölcsönös üdvözlés után elmondtuk neki küldetésünk czélját. Minthogy a hozzá intézett leveleket emberei közül senki sem tudta lefordítani, azzal a kérelemmel adta nékünk vissza, hogy magyaráznók meg azok tartalmát. Mi óhajtásához képest a leveleket elolvastuk s tudomására hoztuk, hogy az első levélben az altábornagy úr, kormányunk nevében, a török földre menekült osztrák sereg lefegyverzését kéri.
Elolvastuk a második levelet, amelyben az osztrákok által elrabolt két gőzös és három vontatóhajó, mint magántulajdon visszaköveteltetik. Végül elolvastuk a harmadik levelet, amelyben tábornok úr felszólal a Duna tulsó feléről hadainkra intézett ágyúlövések miatt.
Mindahárom levél meghallgatása után a basa igéretet tőn, hogy a tábornok úr kivánsága szerint fog cselekedni. S azonnal intézkedett, hogy az Omer basának szóló negyedik levél rendeltetési helyére küldessék. A magyar országgyülés függetlenségi nyilatkozatát, melyet néki átadánk, a legszivesebben fogadta.
Miután még török szokás szerint kávéval és dohánynyal megvendégelt, kézszorítás közt elváltunk. A bucsuzás alkalmával hangsúlyozta, mennyire szivén fekszik a szomszédos jó viszony fentartása, felkért, látogassuk meg többször, s látogatásunkat ő is viszonozni fogja. Végül tiszteletteljes üdvözletét küldi a tábornagy úrnak s az egész magyar hadseregnek le az utolsó közlegényig.
Említésreméltó, hogy vásárlásaink közben a kereskedők arra kértek, hogy ne osztrák, hanem magyar bankóval fizessünk.
Kiss Sándor
százados, a küldöttség elnöke.
százados, a küldöttség elnöke.
Bem, ki lángolt a harczvágytól, ujabb nagyszabásu terven tünődött. Az volt a szándoka, hogy Pétervárad felé nyomul, itt átkel a Dunán, Győrig halad és ráijeszt Bécsre. Aztán hirtelen délnek kanyarodik, keresztülsöpör Horvátországon, megszállja Fiumét, s összeköttetésbe lép a velünk rokonszenvező Olaszországgal.
Csakhogy ezt a tervét immár nem valósíthatta meg. Közelgett az orosz, itthon mind nagyobb szükség volt segítő kezére. De nem valósulhatott meg Kossuthnak az a hő óhaja sem, hogy Bem állíttassék a Görgei helyére.
A lengyel hős egy ideig még az Alvidéken időz, jun. 18-ikán Nagyváradra megy, hol Kossuthtal találkozik, s aztán a 11-ik honvédzászlóalj és egy svadron Würtemberg-huszár, élén visszasiet Erdélybe, hogy megint viadalra keljen a beözönlő oroszokkal.
Ámde, bánsági kirándulásának amugy is megvolt a látható eredménye. A délvidéken csönd lett, Temesvár körülzárolásával pedig az aradi vár is a megadás kényszeréig jutott. Immár csak napok kérdése volt, hogy az erőd bástyafokára szintén kitüzessék a trikolor.
Nemzetiségeink lázongása tehát szünőfélben volt. A magyar vitézség ránczba szedte a féktelenkedőket. A szász, kivált mióta Róth Lajos ev. lelkész bujtogatásai miatt agyonlövetett, ijedten bujt lakásába; az oláh felkelő havasai közé menekült, a szerb már csak Titelnél tartotta magát, a panszláv zendülés pedig egyszerű rablókalanddá zsugorodott.
Megjött a keserű ébredés ideje. Kezdték észrevenni, hogy az önkény voltakép csak eszközül használja őket. Mint önczél indultak a harczba, nemzeti törekvésekkel, lelkesítő vágyakkal; s im, megalázva, tönkreverve, hitvány zsoldosok gyanánt térnek onnan vissza. Miért omlott hát a tengernyi vér? Miért raboltak, miért gyilkoltak? Miért segítették irtani a magyart? Az összbirodalom érdekében, – ugy mondják. De hiszen ők nem ezért keltek fel.
A márczius 4-iki alkotmányirat fagyasztó zuhanyként hatott reájok. Kijózanítá őket teljesen. Hisz ebben az iratban sok mindenféle foglaltatik: csak épp az nincs benne, a miért küzdöttek. Egyik nemzetiség a másik után riad fel.
Ápril 21-ikén panszláv küldöttség járul a trón elé, hogy Felső-Magyarországból, amint az nékik igértetett, hasíttassék ki egy külön „Tót-koronatartomány.” Néhány nap mulva, ápril 25-ikén a Horvát-Szlavon tartománygyűlés küldöttsége utazik Bécsbe s szemrehányó keserűséggel panaszolja, hogy a márcz. 4-iki alkotmányirat egészen megfeledkezett nemzeti sérelmeik orvoslásáról, pedig a horvát nép volt az első, amely sikra szállt a trón érdekében. Janku pedig, az oláhok vezére, mérgeshangú levelet ír Puchner tábornoknak, hogy reá, miután az alkotmányterv sértő hallgatással mellőzi nemzetének törekvéseit, ne számítson többé a bécsi kormány.
Egyszóval csalódás, elégületlenség fakadt az olmützi alkotmányterv nyomán mindenfelé.
Valószínünek látszott tehát, hogy kiábrándult nemzetiségeink, ha mód adatik, csakhamar ismét visszatérnek a magyar állam iránti hűség útjára.
S Kossuth, a győző nemeslelküségével ez irányban is megtette a kezdeményező lépéseket.
Perczelnek május 21-ikén rendszeres utasítást ad, mikép viselkedjék az alvidéki rácz felkelőkkel szemben. „Hogy a szerbeknek külön vajdájuk legyen, – irja néki a többek közt, – ez nevetséges abszurdum; s életbe sem léptethető, mert szerb territorium a magyar álladalomban nincs. Az állami hivatalos nyelv a magyar, más nem lehet; ámde a szerb nép iskoláiban, egyházaiban, anyakönyveinél, községeinek igazgatásában anyanyelvét szabadon használhatja. Az őrvidéki rendszer megszünik; s a határőrök, jogviszonyaikra nézve az ország egyéb lakosaival egyenlő lábra helyezendők.”
A segesvári csata szinhelye.
S Perczel tábornok ehhez az utasításhoz képest járt el, még pedig a legtöbb helyütt eredményesen.
Erdélyben súlyosabb vala a helyzet. Az oláh felkelősereg, körülbelől negyvenezer ember, a havasok közé rejtőzött; ebbe az óriási rengetegbe, amely égbenyúló csúcsaival, Topánfalva, Verespatak, Abrudbánya, Brád, Zalathna aranytermő vidékén terjeszkedik. A tavasz óta ez az úttalan rengeteg volt a felkelőhad búvóhelye. Innen mentek harácsolni, s e hegylánczolat szakadékaiba futottak, ha a közelben megvillant a honvédszurony.
Janku, „a havasok királya” tagadhatlanul még nagy, félelmes erő felett rendelkezett, mindazonáltal az ő szilaj, vad szivében is megcsendült a béke utáni vágy. Belátta, hogy Dacoromániából, pedig ez volt az ábrándképe, egyhamar ugyan semmi sem lesz.
Midőn tehát hire futott fegyvereink ujabb, meg ujabb elhatározó győzelmének: Janku maga kereste az alkalmat, hogy vezéreinkkel érintkezésbe léphessen. Megbizottat küldött Csutak Kálmán ezredes zarándmegyei parancsnokhoz, hogy óhajtana vele beszélni. Csutak, aki már tudta, miről lesz szó, nem ellenkezett, s a találkozás a tomaseki hegytetőn ápril 12-ikén megtörtént.
– Ezredes úr, – szólt ez alkalommal Janku, – megvallom, hogy már nagyon ráuntam a meddő küzdelemre. Általános kegyelmet kérek népeimnek, s ha ez biztosíttatik: kész vagyok a fegyvert letenni.
Csutak, mint emlékirataiban beszéli, azonnal írt Kossuthnak, hogy küldjön egy teljeshatalmu kormánybiztost, aki a megkezdett alapon Jankuval tovább alkudozzék.
A kormányzó, Drágoss János belényesi orsz. képviselőt, ezt a derék hazafit, aki születésére ugyan román volt, de érzelmeiben hű magyar, bízta meg a tárgyalás vitelével.
Drágoss nyomban útrakelt s ápril 25-ikén Mihályfalván találkozott először Jankuval. Az eszmecsere, amelyen több felkelővezér, köztük Dobra is résztvett, sikeres volt. Abban egyeztek meg, hogy Drágoss visszatér Debreczenbe s a románoknak adandó engedményeket hiteles alakban fogja elhozni. Visszaérkezéseig fegyvernyugvás leszen.
Ezzel Drágoss elutazott. Vele ment Csutak ezredes is, mint mondja, hogy további utasításokat kérjen, de valószinűbb, hogy önigazolás okából, mert késlekedő hadműködése ellen panasz tétetett.
Csutak helyét Hatvani Imre őrnagy foglalta el, egy nagyszájú úriember, valamikor ügyvéd, aki egy kisebb szabadcsapatot toborzott s Erdélybe jövén, a zarándmegyei sereghez osztatott. A fegyverszünetről természetesen tudomása volt Hatvaninak is.
Drágoss május 4-ikén ismét a havasok közt van. A tanácskozás ezúttal Abrudbányán folyik. Drágoss, igéretéhez képest, csakugyan magával hozta azokat a föltételeket, amelyek alapján a magyar kormány hajlandó az egyezkedésre. A békekötés alapjául szolgáló irat igy hangzik:
I. Az oláhok, mint elkülönített nemzetiség, a közokmányokban ezentúl románoknak fognak említtetni.
II. A magyar kormány áthatva azon óhajtól, miszerint Magyarországnak minden nemzetisége önállólag fejlődjék, az oláhoknak nemzetiségök biztosításául a következőket kész megadni:
III. A magyar nyelven való hivatalos közlekedés csupán a törvényhozásra, a nyilvános kormányügyek kezelésére szorítkozzék, amennyiben az államegység fentartására elkerülhetlenül szükséges. A községi ügyek igazgatására tehát azt a nyelvet használhatják, amelyben a lakosság többsége jártas.
IV. A kizárólag román megyékben és törvényhatóságoknál, vagy pedig ott, ahol a román nép többségben van: a viták alkalmával egyaránt szólhatni románul, vagy magyarul. A jegyzőkönyvek mind a két nyelven vitetnek. A nemzetgyűléssel, a kormánynyal és a törvényhatóságokkal a levelezés azonban magyar nyelven történik; azon törvényhatóságok kivételével, a hol mind a két nyelv használatos.
V. Mindazon iskolákban, melyek már fönnállanak, valamint azokban is, melyeket ezentúl fog a kormány a románok számára alapítani, román lesz az oktatási nyelv.
VI. Azon esetre, ha az esküdtszéki intézmény, vagy a szóbeli eljárás fog az alsóbb foku törvényszéknél behozatni: a IV-ik czikk alatt részletezett elv a törvényszéki eljárásra is alkalmazandó.
VII. Minden románnak szabadságában áll a saját anyanyelvén szerkesztett kérvényeket bármely hatósághoz beadni.
VIII. A görög egyház kötelékéhez tartozó románok, iskoláik és egyházaik autonom kezelését illetőleg, ugyanazon jogokat élvezik, mint bármely más vallás követői. Következéskép függetlenek a szerb papságtól és szabadon választhatják püspökeiket, kiknek feje patriarcha czímet fog viselni.
IX. Külön osztály fog a görög egyház követői számára a vallás- és közoktatásügyi miniszteriumban működni, s csupán az e hiten levő románokból alakíttatik.
X. Az e hiten lévők iskolái és egyházai ugyanazon jogokat élvezik, mint a más vallásuak.
XI. Maguk kezelik egyházi és iskolai alapítványaikat.
XII. A budapesti egyetemen részükre külön hittudományi-kar fog alakíttatni.
XIII. A románok vallási és iskolai ügyeik megvitatására kormánybiztos felügyelete alatt minden évben összegyűlhetnek kisebb és főbb zsinatokra.
XIV. Azon járásokban, ahol a román nyelv az uralkodó: a nemzetőrség vezénynyelve a román nyelv lesz.
XV. Valamint a többi állampolgárok, ugy a románok is fölvehetők minden közhivatalba; multja e részben közülök senkinek sem szolgálhat akadályul.
XVI. Azok a románok, kik Magyarország ellen fegyvert ragadtak, két hétre ezen szerződés megkötése után kiszolgáltatják fegyvereiket a legközelebb eső polgári, vagy katonai hatóságnak.
XVII. A magyar kormány mindazon románoknak, kik az előbbi esemény folytán kompromittálták magokat, de az előbbi pontban megszabott föltételt teljesítik: általános amnesztiát ad.
XVIII. A román felkelők miután fegyveröket lerakták: megeskettetnek Magyarország függetlenségére. A ki ezen esküt két hétre a békeszerződés megkötése után le nem teszi: az amnesztiából kizáratik; ugyanez áll mindazokra, akik a XVI-ik czikkben kiszabott határideig fegyveröket ki nem szolgáltatják.
Kétségtelen, hogy ez az ajánlat ugyancsak bőkezü. Több, mint a mennyi a magyar állameszme szilárd egységének a szempontjából megengedhető volna. De hát rendkivüli idők kivételes eszközöket szülnek. Aztán küszöbön volt az orosz betörés is. Kormányunknak arra kellett törekednie, hogy a nemzetiségi mozgalom, ha majd beköszönt az ujabb élet-halál harcz, ne zsibaszsza el ismét viaskodó karjainkat.
Az engedmények hosszú sorozata, úgy látszik, tetszett Jankuéknak.
– Mind helyes, – szólt Janku, – de mielőtt tovább tárgyalnánk, kivánatos volna, hogy ez a békeokmány a néppel is közöltessék. Hadd legyen alkalma magának a népnek is nyilatkozni a dolog felől.
– Jól van; ebbe is készséggel beleegyezem, – válaszolta Drágoss. – Sőt, ha nincs kifogásuk, magam is elmegyek a gyülésre.
Kossuth a kápolnai csatamezőn.
(Kreith Béla gróf gyűjteményéből.)
S a népgyűlés még aznap Topánfalván tényleg megtartatott. Az egybesereglő néphez legelőször is Drágoss beszélt, szépen, a hazaszeretet meggyőző hevével. Megmagyarázta, hogy mily czéltalanul küzdenek-vérzének, aztán kifejté, minő áldásos lesz a béke reájok; térjenek tűzhelyeikhez, s legyenek hű fiai Magyarországnak, amely otthont, kenyeret, szabadságot ad nekik.
Ezután Boieriu (Bojér) vicepraefekt emelkedék föl, s néhány rövid szóval melegen ajánlotta a békepontok elfogadását.
Mindakét beszédet zugó helyesléssel fogadta a tömeg. Kitünt, hogy a békének nagy pártja van a felkelők közt; kitünt, hogy igen számosan azonnal készek lerakni fegyvereiket.
A népgyűlés után Drágoss a felkelő vezérekkel Abrudbányára tért vissza, hogy a békeokmány most már véglegen szövegeztessék.
A tanácskozás épp javában folyik, midőn hire jön, hogy Hatvani egy erős csapat élén Abrudbánya felé nyomul. Jankuban rögtön feléled a sötét gyanu.
– Mi ez? Hisz a fegyverszünet nincs felmondva. Bizonyosan tőrbe akarnak bennünket csalni.
Drágoss mentegetőzik, hogy mitsem tud a dologról, de becsületére igéri, hogy amig ő itt lesz, senkinek egy hajaszála sem görbül meg. Néhány a felkelővezérek közül, igy a többi közt: Dobra, Buteaniu (Buttyán) és Boieriu (Bojér) megnyugszik e komoly és őszinte igéretben; de Janku nem: lóra kap és Topánfalvára száguld.
Hatvani máj. 6-ikán ozsonnatájt 1400 emberrel (közte mintegy 600 német legionárius) csakugyan bevonul Abrudbányára. Azt mondja, azért jött, hogy a fegyverletétel körül Drágossnak segédkezzék. Csakhogy az oláhság nem hisz neki. Topánfalván gyülekezni kezd, s látszik forrongásából, hogy támadásra készül. A béke, amely oly szép reményekkel kecsegtetett, immár csak egy hajszálon függ.
Harmadnap, május 8-ikán Hatvani a szomszédos Verespatakra védő őrségül két század honvédet indít útnak. A mint a honvédcsapat Verespatak közelébe ér: a parti bozót sűrűjéből egyszerre csak lövés dördül el s az egyik századparancsnok halva rogyik össze. Ki a gyilkos? – nem lehet tudni. Bizonyára valamelyik mócz. Hatvani, értesülvén az orgyilkosságról, rettentő dühre fakad, s azonnal elfogatja a városban időző két felkelővezért: Dobrát és Buteaniut.
A történtek után nem lehetett többé az egyezkedésről beszélni. Az a bizonyos hajszál elszakadt. Elszakította egy puskagolyó.
A hű Drágoss azonban még reménykedik. Hátha valamikép összebogozható ez a hajszál. Ir Jankunak, hogy ne bolondozzék, hanem jőjjön vissza, s folytassák a tárgyalásokat.
De Janku nem is válaszol. Összegyűjti Topánfalván fegyvereseit, s lázító beszédet intéz hozzájok:
– Az egész békekísérlet, – ugymond, – nem egyéb gonosz cselfogásnál. Csak azért gondolták ki a magyarok, hogy bántatlanul nyomulhassanak havasaink közé, s minket annál könnyebben leigázhassanak. De nekünk is van eszünk. Védeni fogjuk magunkat az eddigi szívós kitartással. Esküdjetek meg, hogy senki sem fog meghátrálni a magyarok elől; esküdjetek meg, hogy utolsó csöpp vérig fogtok velem küzdeni.
– Esküszünk! – zúgja vérbenforgó szemekkel a martalócz tömeg.
S a felkelőhad még azon este Verespatak ellen tör, s vad gyönyörrel fölprédálja az egész várost.
A következő nap, május 9-ikén reggel már Abrudbánya körül hangzik a móczok csataordítása. A honvédsereg bátor elszánással küzd, több támadást vissza is ver, de az oláhság csak nem tágít. Számuk és vakmerőségük egyre nő.
Hatvani őrnagy helyzete pillanatról-pillanatra tarthatatlanabb. Éjféltájt tehát kihirdeti, hogy virradatkor Brád felé tör, akinek tetszik: vele jöhet. S csakhamar elkezdődik a rendezkedés. Az iszonyú zűrzavar közepette a feldühödt magyarság az egyik oláh foglyot: Dobrát agyonveri.
– Nem kár érte, csak induljunk! – kiáltja Hatvani és lórapattan.
S a sereg ugy három óra felé éjfél után kimozdul a veszedelem fészkéből. Nyomában körülbelől ezer menekülő. Csakhogy nehéz innen szabadulni. Mindenütt ellenség. S a felkelőhad, mint az éhes farkascsorda mihamar közéjök üt. Irtóztató küzdelem fejlődik. A menekülők legnagyobbrésze, abban a hitben, hogy ott kisebb a veszély, Abrudbányára fut. Az utócsapat szintén odasodortatik.
Ha nincs ott a vitéz német legió: elpusztul az egész sereg. Igy azonban roppant erőfeszítéssel keresztülvágták magokat,
Az oláhság visszatért Abrudbányára s ismeretes módja szerint hozzáfogott a fosztogatáshoz. Patakokban omlott a vér megint. A felgyujtott város lángjainál egész délig folyt a rettenetes hóhérmunka. Csaknem kétezer ember esett a martalóczok áldozatául, köztük Drágoss is, akit alaktalan tömeggé aprítottak.
Hatvani őrnagy Bucsesdről ezt a szépítő jelentést küldte a „Honvéd”-nek:
… Folyó hó május 6-ikán seregemmel Abrudbányára szerencsésen bevonultam, Drágoss képviselő és a város főbirája által ugy értesíttetvén, hogy a béke megvan, s az oláhok le fogják tenni fegyvereiket.
Az oláhok részéről azonban aljas hitszegés történt. Janku Topánfalvánál nagy tömeget gyüjtött s azzal f. hó 9-ikén két felől támadta meg Verespatakot és Abrudbányát. A mieink visszaverték az oláh csordát, elejtvén belőlök százon felől. Verespatak azonban kiprédáltatott.
Janku Abrudot is megtámadta. Nagyszerü csata volt. A ellenség részéről több esett el kétezernél. A mi veszteségünk: 17 közvitéz és 2 tiszt. Dobra, a hirhedt rablóvezér az utczán összevagdaltatott. Butianu és Viczian Brádon vannak őrizet alatt. Drágosst az oláhok elfogták. A mi seregünk 11-ikén Bucsesdre vonult, minek következtében az oláhok Abrudbányát kirabolták és az ott maradt magyarokat leölték …
Ekkép dicsekszik Hatvani, pedig szemtanuk állítása szerint a legnagyobb veszély idején gyáva módon megfutott a csatatérről.
De nem okult. Butianut fölakasztatja, s új hadikalandon töri a fejét.
– Majd megtanítom én Jankut! – kiáltja mellét verve.
S május 16-án 1200 főnyi seregével és 4 kis ágyúval megint csak Abrudbányának tart.
A havasok közt titokzatos mély csönd honol. Mintha a föld nyelte volna el a móczokat: sehol egyetlen felkelő.
Hatvani még az nap estefelé akadály nélkül szállja még a romokban heverő Abrudbányát. De alig helyezkedik el: az ormokon egyszerre csak megszólal a havasikürt s itt is, amott is jelző tűz gyúl ki. Kevés vártatva a völgyek, a sziklák rejtekéből ezer, meg ezer fegyveres lopózik Abrudbánya felé.
Május 17-ike apróbb csatározások közt folyt le. Egy-egy felkelő banda leereszkedék a hegyoldalakról, néhány lövést tett, s aztán csakhamar visszavonult. Ingerkedő játéknak tetszett az egész.
De másnap, május 18-ikán komolyra fordult a dolog. Virradatkor megkezdődött a rendszeres, egyöntetü ostrom. Több mint húszezer felkelő zúdult a városra. A maroknyi honvédcsapat vitézűl tartja magát. Egész másnap délig, tehát csaknem harminczhat órán keresztűl, szakadatlanul tart a küzdelem. Hatvani csak most, harmadnap veszi észre, minő szőrnyű bajba került. Itt nem maradhat, annyi bizonyos. Hisz ez egyértelmű volna a pusztulással. Serege a kidülésig fáradt, az oláhság egyre több és vakmerőbb, elesége fogytán. Menekülni kell. De hogyan? merre? Brádnak lehetetlen, mert el van torlaszolva az út. Nincs egyéb választás, mint Zalathna felé tenni kisérletet az ostromöv áttörésére.
S május 19-én délután, – szombat nap volt s csúnya esős idő, csakugyan útrakel a sereg. Negyven huszár élén legelől maga Hatvani megy, aztán a gyalogság, majd a menekülők szomorú csapatja: mintegy nyolczszáz ember, végűl a négy ágyú, s ennek a fedezetéül a halálfejes légió. Ámde az oláhság szintén velök tart. Lépésről-lépésre a hegyoldalokon kiséri a menekülőket: lövöldöz, ordít, köveket dobál reájok.
Abrudbányától Zalathna felé haladván, hosszú kanyargós völgybe jut az ember. A völgy alig szélesebb az országútnál. Jobbról az égbenyuló Dupa-Piatra sziklabércze, balról egy másik hegyóriás.
A hegyszorosnak Zalathna felé eső végében, nem messzi Cerbuj nevű havasi falucskától, egy rozoga fahíd volt. Az út e helyütt a legkeskenyebb.
Ezt a hidat, mely egy szakadékon visz keresztül, szemelték ki a felkelők csapdának. Mikor a sereg eleje a szakadékhoz érkezett, a híd már fel volt szedve. Néhány felkelő épp akkor húzta el az utolsó gerendákat.
Hatvani, a helyett hogy a védelemről gondoskodnék, fejét veszti.
– Meneküljön, aki tud! – üvölti, s lovával átugrat a szakadékon.
De már késő. E pillanatban fölhangzik a csataordítás, s a felkelő sereg állatias dühhel veti magát az összezsufolt menekülőkre. A német légió a legnagyobb kétségbeeséssel harczol. Mindhiába. A halál völgye ez. Nem menekül innen senki.
Irtóztató zavar támad. Az egész menekülőcsapat, polgár, honvéd, egy nagy gomolylyá kavarodik, mely ide-oda kapkod, sir, lármáz, könyörög, de nem védekezik. S a két hegyoldalról recsegve-ropogva mázsás szikladarabok gurulnak a kétségbeesett tömeg közé.
A menekülők száma egyre kisebb, a halottak száma egyre több. Egész alkonyatig tart a vérfagyasztó mészárlás. Itt-ott egy-egy szívtépő nyöszörgés hallatszik még, a haldoklók utolsó jajjszava, aztán csöndes lesz minden.
S a völgy, szélesedő hegyoldalaival, mintha egy óriási nyitott koporsóvá alakult volna. Csakugyan az. Koporsó. Ezerhétszáz halott fekszik benne.
A kétezer főnyi csapatból alig menekült meg háromszáz ember, köztük a botor és gyáva Hatvani őrnagy, aki fehér lován most is legelől futott.
A „Fekete könyv”-ben ifj. báró Kemény István, így adja elő az iszonyatos vérengzés lefolyását:
… Vasárnap reggel Hatvani a kétezer lélekre menő lakossággal Zalathna elé vette útját. Elől Hatvani ment lóhátón a huszárokkal, utána a gyalogság, azután Abrudbányának szerencsétlen magyarsága, velök sok beteg asszony és gyerek, gyalog és kocsin. Végül négy ágyú és a fedezet.
Abrudbánya mellett a zalathnai úton van egy rét, amelyet csinált út vág keresztül. Ezen haladtak a magyarok. Velök csaknem egyenlő magasságban a rét két oldalán elnyúló magaslatokon huzódtak az oláhok, de lőtávolon kívül. Előrelátható volt, hogy amint a közel fekvő hegyszorosba érnek, az oláhság meg fogja őket támadni. De csak mentek előre, hisz Abrudbányán, ahol minden élelmiszer elfogyott, lehetetlen volt tovább maradniok.
S amitől rettegtek: megtörtént. Alig ért az előcsapat a szorosba, a hegyekből harminczezer oláh rohant le, körülfogta a magyarokat s elkezdődött a rettentő mészárlás. Az irtózatos vérfürdőből csak Hatvani menekült a huszárokkal és mintegy háromszáz gyalogossal. A többi mind ott veszett. Tény, hogy a német légió tagjai, nehogy az oláhok kezébe kerüljenek, közös elhatározással egymást lövöldözték agyon.
A hegyszoros nem szélesebb, mint a csinált út, s magas sziklák között vonul el. Minden darab lehengerített kő, annyi mint a síkon jól czélzott ágyúgolyó. A szakadó eső és a tolongás miatt a magyarság nem használhatta lőfegyverét. Előttük, mögöttük s két oldalt fen a sziklákon, mindenütt oláhság, a mely lándzsával, szikladarabokkal tört a magyarokra. Egypár óra alatt több mint kétezer védtelen férfi, asszony és gyerek esett e rablóhad áldozatául. Hiába adta meg magát a magyar, hiába kért kegyelmet, hiába esdekelt az anya gyermekének az életéért, mindnyájuknak pusztulni kellett.
Az oláhok a mészárlás után Abrudbányára tértek vissza s a várost hamuvá égették. S ha egy-egy szerencsétlen, aki a mészárlásból csodamódon menekült s az éhség által gyötörtetve a városba visszatért: kannibáli módon végeztetett ki. Nincs az a toll, nincs az a képzelőtehetség, mely az ott történt borzalmasságokat híven tudná elmondani. A mészárlást Janku és Balint vezette, a taktikai vezetés pedig Joanovics nevü császári tisztre volt bizva …
A tárgyalásoknak most már csakugyan vége lőn. A béke szelid galambját elűzé a harcz vérszomjas ölyűje. A dicső „római legiók”, bátorságot nyervén, megint hozzáfogtak ismeretes modoru hadakozásaikhoz.
A béketárgyalás ilyetén vérbefullasztó megszakításának legjobban örvendett Gyulafehérvár őrsége, amely, ha a megegyezés sikerül, kénytelen lett volna meghódolni. De így August tábornok helyzete ujolag megkönnyebbült. Báró Stein Miksa ezredes, ostromlóseregünk új parancsnoka, nem volt képes megakadályozni, hogy az őrhad a felkelőkkel ne érintkezzék. A dévai erőd azonban, mely szinte osztrák kézben volt, hosszu és makacs ellenállás után május 27-ikén megadta magát. De ez a siker nem szolgált akadályul, hogy az oláhság, főkép Tövis, Borbánd és Portus felé csapva, ne garázdálkodjék.
A martalóczhad e megujuló rablásainak gátat vetendő, az volt a terv, hogy egyszerre három felől, u. m. Déva felől, Gyulafehérvár irányából s Bánffy-Hunyadról intéztessék Jancu ellen támadás. Ámde ez a tervet, miután a haderőre másutt is szükség volt, elvetették.
„Bróbálják meg még egyszer csupán Zaránd felől a támadást, hátha sikerűl. A hadművelet keresztülvitelével báró Kemény Farkas ezredest bizom meg.” – Ezt üzené a Magyarországon időző Bem, helyettesének: Czecz tábornoknak.
S úgy történt.
Kemény Farkas, 4000 főnyi gyalogsággal és 18 ágyúval junius 3-ikán indult el Déváról s jun. 4-ikén érkezett Brádra. Előcsapatát Forró ezredes vezeté, az utóhad parancsnoka pedig Inczédi alezredes volt.
A dandár előnyomulása rendkívül fárasztó volt. Az út számos helyütt eltorlaszolva, minden híd fölszedve. E miatt aztán nagy vargabetüt kellett tennie, ugy, hogy csak jun. 11-ikén érkezett Abrudbánya romjai közé.
De jóformán le sem rakodott a fáradt honvédsereg: már itt volt az oláh. Ismétlődött ugyanazon játék, amely a Hatvani vesztét okozta. Abrudbánya körül a hegyláncz egyszerre csak megelevenedett. A bokrok, a sziklák megül egyre több és több fegyveres mócz bujt elő. S csakhamar megkezdődék a támadás. Junius 12-ikén és 13-ikán szakadatlanul folyt a csatározás.
A támadásnál, ugy is tudták, hogy bekövetkezik, sokkal nagyobb baj volt az élelemhiány. Sehol egy harapásnyi kenyér, sehol egy falat hús. Nem csoda, hisz olyan volt Abrudbánya ez időtájt, mint egy régi elhagyatott temető: üres, kihalt. Romjai közt a dúvad tanyázott. A piacz, irja egy szemtanu, még mindig teli rothadó holttestekkel.
Leirhatlan nélkülözés közt, szakadatlanul harczolva, folyvást küzdve, három napig tanyázott e gyászos romvárosban a dandár. Már a vad bogyó, a fűgyökér járta. Az éhtifusz kezdett mutatkozni.
– Nem lehet ezt tovább kibírni, – szólt elkeseredve Kemény, gyerünk innen. Hisz százszor jobb inkább a halál, mint az ilyen élet. Gyerünk!
S junius 16-ikán déli tizenkettőkor, kiéhezve, rongyosan Zalathna felé útrakeltek.
Csak ezt leste a felkelőhad, amely most is épp olyan fogással élt, mint a Hatvani csapatának a lemészárlásakor. Bucsum előtt fölszedé a hidat és lesbe állott. A honvédsereg csak jött nyugodtan, gyanútlanul.
Mikor a híd közelébe ér: irtózatos ordítás hallatszik s oldalt, előlről, hátulról, mindenfelől, több, mint tizenötezer ember veti magát honvédjeinkre.
Csakhogy a fogás ezuttal nem sikerült. Dandárunk, igaz, roppant küzdelemmel, szerencsésen keresztülvágta magát. Este Kemény már Zalathnán volt, s másnap a sík földre: Magyar-Igen felé húzódott.
Bem épp hazatérőben volt, midőn Kemény útjának e szomorú eredményéről értesül. Rögtön intézkedik, hogy a dandár forduljon vissza s próbálja meg ujolag az oláhok megtörését. De ugyanekkor, hogy a siker annál biztosabb legyen: a bánffi-hunyadi és a gyalui őrség szinte nyomuljon a havasok közé s hátulról szorítsa meg az ellenséget.
De jött az orosz. Bemnek, hogy az éjszak óriásával megbirkózhassék, össze kellett vonni hadait. Ellenparancsot ad tehát: a havasi táborozásnak vége, minden épkézláb magyar siessen Brassó felé. A rendelet szétküldésével egyik szárnysegédjét: Zarziczky alezredest bizta meg.
A visszahivó parancs szét is ment, megkapta valamennyi csapat, a gyalui is, csak Bánffy-Hunyad őrségéről feledkeztek meg. Mikor nagy későn végre ide is megjött a visszahivás, már a csapat a havasok között volt.
Az őrség – parancsnoka Buzgó László százados – mintegy 1200 emberből állott, eközt a Rákóczi-csapatnak három százada, Vasvári Pál személyes vezetése alatt.
Az előnyomuló csapat julius 2-ikán érkezett Maruczelre, itt aztán táborbaszállt, hogy bevárja a gyalui segélyhadat. De bizony az nem jött. Eltelik egy-két nap: sehol semmi. Pedig helyzetök egyre válságosabb.
Julius 6-ikán, pénteki nap, végre megkezdik a visszavonulást, még pedig Bánffi-Hunyad felé. De már késő volt. A lesben álló oláhság, Chorcesiu tribun vezetése alatt, óvatosan körülkeríté és megtámadta őket. Rémes küzdelem fejlődött. Buzgó egy mellékúton valahogy csak kivágta magát, de a honvédcsapat legnagyobb része, köztük Vasvári is, ottveszett.
Vasvárinak, a márcziusi ifjuság e lánglelkű szónokának hősies haláláról egy szemtanu, Eősi Gojdich Iván, a Buzgó volt hadsegédje, így emlékezik meg:
… Dandárunk – beszéli Gojdich, – Hév-Szamos medre felett Marisel irányában fekvő hegygerinczig hatolt. Másnap a Szamoson túl táborozó oláhokat megtámadtuk, a hegy tulsó oldalára űztük s megszállottuk Mariselt vagy Maruczelt. Ide kellett volna megérkezni Keménynek, de nem érkezett meg, valamint az élelmi készlet sem, amelynek fedezésére a német legiót hagytuk, egy honvédszázaddal. Eléjök küldtünk tehát két századot, ezeket az erdőben lövésekkel fogadták, de a segítségökre ment három század honvéd két ágyúval. Rövid csata után az oláhok az erdőbe menekültek, hátrahagyva hallottaikat. Ekkor tudtuk meg, hogy a német legió százada Bánffy-Hunyad felé volt kénytelen húzódni az élelmi készlettel.
Eközben beállt az alkony, s az oláhok fellobbanó tábortüzeiből következtetve, láttuk, hogy körül vagyunk véve. Még ez éjjel tehát haditanácsot tartottunk, amely alkalommal Buzgó, miután sem a Kemény segélyhada, sem az élelmiszer meg nem érkezett, azt tanácsolta, hogy Kolozsvár felé vonuljunk vissza, erre még eléggé biztos az út. Tanácsa már-már elfogadtatott, midőn feláll Vasvári s lelkes szónoklatban azt az ellenjavaslatot tette, hogy Bánffi-Hunyad felé nyomuljunk, így legalább alkalmunk lesz az ellenséggel megmérkőzni.
– Inkább kész vagyok, – ugymond, – áldozatul hozni életemet a kétes kimenetelű, de dicsőséges harczban, mint a havasi móczok ezreinek a szemeláttára szégyenpirral bevallani, hogy a magyar honvédsereg velök megmérkőzni gyáva. Készebb vagyok az ellenség golyózáporát egymagam fölfogni, mintsem beszennyezzük azt a zászlót, amelynek dicsőséges lobogtatására esküm kötelez.
Egy pillanatra csönd lett, minő szokott lenni a halálos itélet kimondásakor. De a gyujtó szónoklat hatott, a fiatalabb tisztek Vasvárihoz csatlakoztak, nehogy gyávaságot vessenek a szemükre. S most már Buzgó is csatlakozott a Vasvári inditványához, bár érezte, hogy a harcz kétes kimenetelű lesz.
– Az élet és a halál koczkája el van vetve, – mondotta – s minthogy a többség, a dicsőség reményében, a feketét választá, emlékeztetem, hogy virradatkor elég tágas tér nyilik majd számukra, vetélkedve parancsnokuk bátorságával, kiérdemelni a koszorút, a melyet a haza az érdemnek nyujtani nem késik.
Ehhez az elhatározáshoz képest a következő hajnalban sorakoztunk. Két század székely a b.-hunyadi útat uralgó magaslat elfoglalására küldetett. Az oláhok vérszemet kapva, kijöttek az erdőből, de honvédeink visszaűzték őket s egyik nagy faágyújokat elfoglalták. A dandár ezalatt haladt tovább a tisztáson. A felkelőhad az előnyomuló székelyeket ujolag megtámadta. Három század gyalog és egy szakasz huszár két ágyúval rohant a segélyökre. Ezek csakhamar visszaverték az oláhokat, elfoglalták a hegycsúcsot és megszállották a b.-hunyadi útat.
Az erdő közepén, a csúcs tövénél mintegy három-négyezer négyszögölnyi tisztás van. A dandár itt állapodott meg, csaknem szemközt az oláhok balrahúzódó zömével. A fegyvertűz lecsendesedett s az előcsapat két ágyúnk fedezete alatt minden nagyobb baj nélkül áthaladt a tisztáson, s a b.-hunyadi útat a tisztásoktól megtisztította.
Ezt az időt a felkelősereg erejének az összpontosítására használta fel, s baloldalról csakhamar támadást intézett előnyomuló dandárunk ellen. Ámde ágyúink kartácstüze által visszaszoríttatott, a szemközti erdőt az előcsapat rohammal bevette, s útat nyitott magának az erdőn lefelé.
Most az utóhadra, amely a Zrinyi (helyesebben: Rákóczi) s a 49-ik zászlóalj két századából állott, került a sor. Amint a hátvéd arra az útmélyedésre érkezik, amely a Hév-Szamos medrétől hét-nyolczszáz lépésnyire fekszik, mint a zugó förgeteg lerohan az oláhság. S megkezdődött az élet-halál harcz. Főkép az ágyúk körül, amelyeket Vasvári mindenáron meg akart menteni, iszonyú volt az öldöklés. Vasvári kezébe ragadta csapatjának a lobogóját s az ellenség közé rohant. A lábai alá rogyott halottak csoportja magasra emelé alakját, mig végre a golyók zápora őt is leteríté. Az oláhok örömujjongása megreszketteté a levegőt, de azért a harcz egész vadságában folyt tovább. Azonban az előcsapattal visszaforduló Buzgó belekartácsolt az oláhság tömór soraiba, s utat nyitott a megmaradottaknak a visszavonulásra, de a dandárnak egyharmada elhullott a harczban …
Janku, „Raportulu lui Avramu Jancu, prefectu alu unei legiuni romanesci” czim alatt 1849. végén működéséről tudvalevőleg hosszabb jelentést intézett az osztrák kormányhoz. Ebben az emlékiratában, persze ferdítőleg és túlozva, igy emlékezik meg Vasvári Pál haláláról:
… A Kolozsvárról Nagyváradra vezető országút mentében, – ugymond Janku, – Vasvári, az ugynevezett „kis Kossuth” vezette a hadműveleteket. E hegyvidék eltorlaszolt szorosai egész május havában, sőt julius folyamán is kemény és gyakori ostromot állottak ki. Hihetetlen, mily kitartást és állhatatosságot tanusítottak az ottani hegyilakók, u. m. az albániak, gyurkácziak stb. De kimerülve a szüntelen fáradságtól, ezek a lakosok is junius vége felé hullani kezdtek. Az ellenségnek (t. i. a magyaroknak) sikerült végre Gyurkáczát, több más faluval együtt elhamvasztani, s jul. 2-ikán felgyujtották Mariselt is.
Erről Gavriullu századosunk értesítvén, azonnal intézkedtem. Hatvannyolcz vadászszal Korkes (Chorcesiu) Nikolaj tribunomat küldtem a segélyökre, Korkes mellé rendelvén Oltenau Jakab tribunt is. Korkes julius 5-ikén este vadászaival Fontanele-re érkezett, ahová a feldúlt községek lakossága, vezetőik alatt, szintén összegyűlt. Ezek aztán elmondták, hogy nekik ezen a napon győzelmes csatájuk volt mintegy 400 lázadóval (értsd: magyarokkal); kiket megkergettek, közel két óra hosszáig üldöztek s három szekér kenyeret zsákmányoltak tőlük. S kapitányaik hozzátették, hogy a vitéz Vasvári is közelben táboroz a főhaddal.
Melléklet „Az 1948–49-iki Magyar Szabadságharcz Története” czimű munkához
A temesvári csata 1849. augusztus 9-én.
(Eredetije Ő felsége a király birtokában.)
A temesvári csata 1849. augusztus 9-én.
(Eredetije Ő felsége a király birtokában.)
Éjfél után Korkes és alparancsnoka: Olteanu csatára készültek. Kiválasztották az összegyűlt fegyverfogható férfiakból a legjobbakat, s megszámlálták őket: 120 vadász- és 317 lándzsás volt köztük. Ez a kis csapat három részre oszolván, még azon éjjel Fontanele három olyan pontjára állott, a hol a magyaroknak okvetlenül el kellett haladniok, ha előnyomulni akartak. A mieink hadállása rendkivül előnyös volt.
Julius 6-ikán délelőtt 11 órakor csakugyan előnyomult az ellenség. Főparancsnokuk: Vasvári volt. Összesen 3000 ember, köztűk 300 szekerczével ellátva, hogy a mieink által készített fatorlaszokat eltávolítsák az útból. Ezenkívül 5 ágyujok is volt. A mint a mieinket észrevették, szokásuk szerint azonnal erős ágyu- és puskatüzelést kezdtek. Korkes azonban jól tudta, hogy a mienknek soha sincs elegendő municziójuk; megparancsolta tehát embereinek, hogy lapuljanak a földre s semmi szín alatt se lőjjenek, hanem várják be az ellenséget nyolczvan lépésnyi távolságra. Ily helyzetben várták az ellenfélt; mikor aztán lőtávolba érkezett: hatalmas puskatűzzel fogadták, de még mindig végignyúlva a földön, hogy az ágyugolyók ne érjék őket. E fedett jó helyükből oly biztosan lőttek, hogy talán egyikök sem téveszté emberét, akire czélzott. Hátuk mögött kis távolságra az asszonyok állottak, harczra, kitartásra buzdítván férjeiket.
Vasvári kénytelen volt ujra meg ujra kiegészíteni előharczosainak sorát. Egy órai tüzelés után Korkes két kis vadászcsapatot küldött az ellenség mindkét szárnyára, s egyszersmind lándzsáit is kimozditá, még pedig három irányba, hogy egyszerre rohanják meg az ellenséget. Nem telt bele öt percz, s a fejetlenség általános lett az ellenséges hadban. S ezt a zűrzavart még fokozta, hogy a mariselli asszonynép is nekiesett kővel, nyárssal, tepsivel stb. az ellenségnek.
A mészárlás irtózatos volt. Vasvári elesett, de ott pusztult tisztjeinek legnagyobb része, s velök körülbelül 850 katona; de ebben a számban benfoglaltatnak azok is, akik a tegnapi megelőző ütközetben estek el.
Buzgónak 4 ágyuval, s a Vasvári-csapat maradékával még idején sikerült elmenekülnie. Üldözése közben érkezett meg Gyarmathy parancsnok 300 vadászszal, de nem mert minket megtámadni.
A mieink zsákmánya: egy teljes felszerelésü ágyu volt, aztán dobok, fegyverek s sok egyéb holmi. Veszteségünk 4 halott és 12 sebesült, kik közül 6 nyomorék maradt. A harczban Pfeifer invalidus, egy abrudbányai német is kitüntette magát.
Ez volt Janku havasi uralmának az utolsó rémtette.
Azt mondják, hogy a hiéna, könnyü zsákmányra lesekedvén, sokszor mérföldekig kiséri az utazó karavánokat. Tápláléka: a hulladék, a dög. Körülbelül ilyen szerep jutott az események további folyamán az oláh felkelőhadnak. Az orosz sereg után sompolyog, ráüt a védtelenekre, kifosztja a halottakat; rabol, még, de megszűnik immár tényező lenni.
De volt nekünk az oláh fenekedésnél, sajnos, sokkal nagyobb bajunk is: a viszály, ez a szörnyü átok, amely ujólag előbukkant, hogy vezérlő embereink közzé furakodjék.
Kossuth, mint tudjuk, főképen azért kinálta meg Görgeit a hadügyi tárczával, hogy a fővezéri kard alkalom adtán kivétessék a kezéből.
Eleintén az volt a Kossuth szándoka, hogy maga áll a sereg élére, s Vetter támogatásával ő maga intézi a harcz menetét. Igy legalább, gondolá, végeszakad az örökös torzsalkodásnak.
Majd uj terv fogamzik meg aggódó lelkében, s tekintete Bem felé irányul. Ez a babérkoszorúzott hős, akinek szive arany, keze vas, bizonyára uralkodni tudna Görgei romboló szenvedélyein is. Ir tehát Bemnek, ki az alvidéken volt, hogy csatározásai befejezésével huzódjék fel Komáromhoz, s vegye át a főparancsnokságot.
S hogy ez az átvétel rázkódtatás nélkül történhessék, egy uj általános haditervet csináltat Klapka tábornokkal, az ideiglenes hadügyminiszterrel. A haditerv, amely az esetleges orosz betörést is figyelembe veszi, a következő:
Honvédelmi tervezet az osztrákok és oroszok betörése ellen.
1. Az ellenséges erők túlsúlya parancsolja, a szükséges erősbitések megérkezéseig, a következő védelmi állásokat:
Komárom, mint erődített tábor az I., VII. és VIII. hadtesteknek 30.000 emberével, gátat vet az osztrák hadsereg előnyomulásának. Vár- és hadsereg-parancsnok: Klapka tábornok. Adlátus: Assermann alezredes.
2. A II. és III. hadtestek Aulich tábornok alatt, – külön csapatküldések által a Duna balparton összeköttetésbe tevén magát Dembinszki altábornagygyal és Komárommal, – Nyitránál foglal állást.
Ezen egyesített két hadtestnek, melyek alkalmasint csakhamar az utána érkező erősítések által főhadsereggé fogják kinőni magokat, feladata egyelőre ez leend: a Duna balparti ellenséges erők sakkban tartása és megfigyelése, a Bányavárosok fedezése s oly állodásnak megtartása, melyből az erősbítések megérkezése után könnyen lehessen megint a támadás terére általmenni. Hátrálási vonal: Vácz felé, vagy Miskolcz felé, a szerint amint a körülmények parancsolják.
3. Kmetthy hadosztálya a főváros visszafoglalása után Veszprém felé tart, s innen összeköttetésbe lép Komárommal. Ezen száguldó-had feladata a Duna jobbparti vidékeket fedezni, s végre ha Bem tábornok a Dunát átlépi, az összeköttetést ő közte és Komárom közt a lehető leggyorsabban eszközölni. Hátrálási vonal: Buda felé.
4. A felsőmagyarországi hadsereg (Dembinszki altábornagy) kisebb része a hegyszorosokat Felső-Magyarországon, a zöme pedig, mindig összeköttetésben a fősereggel, a Felső-Vágot és Nyitrát tartja szemmel. Az ő rendelkezésére marad Zurich alezredesnek Mármarosban és Beregben alakuló hadosztálya. Hátrálási vonal: Miskolczon át a Tiszához.
5. Aradvár és Temesvár ostromlására, továbbá a Bánát és Bácska biztosítására ott lenn marad Perczel tábornok a maga hadteste felével és Vécsey tábornok hadtestével.
6. Bem tábornok a maga csapatjaival és a Perczel-féle hadtest másik felével beveszi Titelt, Péterváradot pedig a körültáborló ellenséges had ellen intézendő támadás által ezen várat fölmenti; azután a Duna balpartra visszatérvén, a folyam mindkét oldalán fölfelé nyomul; ott és akkor, ahol és mikor a körülmények engedik: eszközli a maga átkelését, ellenesetben csatlakozik a főhadsereghez, melynek fővezérlete ő reá ruháztatnék át.
7. A tartalék: Dessewffy tábornok egyik hadosztályával: Hadik a Közép-Tiszánál, a másikkal: Pulszky Sándor a Felső-Tiszánál foglal állást. Itt teljesen szervezkedik, s bevárja a hadügyminiszterium további rendelkezését.
8. Erdélyben Czecz tábornok vezényel, kinek főgondja leszen: az oláh lázadást végkép elnyomni, Gyulafehérvár meghódítása, s tetemes segítségek küldözése Magyarországra.
Kelt Debreczenben, máj. 21-ikén 1849.
Az ideiglenes hadügyminiszter:
Klapka tábornok.
E haditerv rendelkezései között, mint láthatjuk, csaknem egészen összemorzsolódik a Görgei széleskörü hatalma.
Klapka, bármennyire önálló volt is, nem tudta magát kivonni Kossuth szellemi fölényének a varázsa alól. Ebből magyarázható meg, hogy ámbátor Görgeihez szoros barátság fűzte, egyre engedékenyebb lőn Kossuth iránt. Igy például beleegyezett, hogy a tábori kórházak főápolónőjeül a Kossuth egyik nővére: Kossuth Meszlényi Zsuzsánna neveztessék ki; sőt még azt sem ellenzé, hogy az Ormay-féle vadászzászlóalj a Kossuth két gyermekfiát tiszteletbeli hadnagyokká válaszsza.
Apró dolgok ezek, de rendkivül bosszantották Görgeit.
– Kossuth már egészen úgy viselkedik, – szólott boszankodva, – mint egy fejedelem. Családja tagjait rangokkal dísziti fel. Már csak az van hátra, hogy megkoronáztassa magát.
De a lelkében kavargó bosszuság haraggá izmosodik, amint a Klapka-féle haditerv a tudomására jut. Mihelyt a békepárt embereivel megegyezik: azonnal Debreczenbe siet, hogy kivegye Klapka kezéből a hadügyminiszterium vezetését, kivegye addig, mig ez a terv meg nem valósul.
S a furfangos Görgei túljár a Kossuth eszén. Oly ügyesen illeszkedik, hogy a fővezéri bot is a kezében marad, a hadügyminiszteri tárcza is. A Klapka-féle haditervből semmi sem lesz, Bem pedig visszasiet Erdélybe.
S aztán, mint tudjuk, Kossuth ellen tör. Szövetségre lép a békepárttal, majd azon mesterkedik, hogy a sereg kötelékéből eltávolítsa a Kossuth oszlopos híveit. S ez részben sikerül is neki. Dembinszky altábornagy, ki egy ujonnan alakuló hadtest parancsnokságát vette át, mihelyt értesítik, hogy Görgei a hadügyminiszter, azonnal leköszön.
Nehezebb másik gyülölt vetélytársának: Perczelnek a megtörése.
Perczel, mint tapasztaltuk, jó hazafi, vitéz katona, de fékezhetlen természetü ember, aki már a Klapka működését is, csupán azért, mivel Görgeinek a barátja, gyanakvólag kiséri. Egyik figyelmeztető levelére például ilyen durva visszautasító hangon felel:
… A hadügyminiszternek f. hó május 8-ikán kelt, a dolgok valódi folyásának ismeretlenségét épp úgy, mint a hadimunkálatok törvényeiben való járatlanságát tanusító iratát csak megvetéssel olvasám …
Igy háborog tovább két egész oldalon. Elmondja mi mindent tett, s aztán ezzel a kitöréssel végzi:
… Önök csak kajánkodnak, ármánykodnak ellenem. E nemtelen bánásmód ellen csak megvetéssel lehetett eddigelé tiltakoznom. Hanem e napokban találni fogok módot magamnak a közvélemény előtt oly elégtételt szerezni, minőt polgári és hadi cselekvéseim igényelnek. Most azonban, míg a legnagyobb méltatlanság bántja lelkemet, időmet holmi védelmi és visszatorló iratokkal kell pazarolnom oly egyének ellenében, kiknek még sokat kell élniök és cselekedniök, míg mint publiczista és hadvezér velem egy polczra állnak …
Amikor pedig meghallja, hogy immár Görgei a főnöke, még dühösebb lesz. Kurtán-egyenesen kijelenti, hogy ő Görgeinek nem engedelmeskedik, s a hadügyminiszteriumtól függetlenül fog cselekedni ezután is.
S úgyis tesz. Hanem ezuttal nincs szerencséje. Május 22-ikén Titel alól, amely ellen ujabb támadást intéz, kénytelen meghátrálni; junius 7-ikén pedig Káty mellett, ahol Jellasich báróval kerül össze, oly kemény vereséget szenved, hogy több mint 1200 embere marad a csatamezőn.
Igaz, hogy Jellasichnak 25,000 fegyverese volt s 89 ágyuja, amelylyel szemben ő csak 10,000 embert és 30 ágyut állíthatott; de ez nem mentség: bűnösnek találtatik. Görgei, aki csak megfogható alkalomra várt, nyomban a kormányzóhoz siet, s erélyesen követeli, hogy a féktelenkedő Perczel mozdittassék el állásáról, s helyére Vetter jöjjön.
Vetter altábornagy, mint tudjuk, a tavaszi hadjárat kezdetén megbetegedett. S ámbátor baja igen sulyos volt, főparancsnoki állásáról még sem mondott le. Görgei csak helyettesíté.
Mikor felépült, első teendője, hogy szolgálatra jelentkezzék. Kossuth zavarba jön: nem tudja, mitévő legyen? Vetter, tagadhatlanul képzett, becsületes hű katona, de gyöngekezü ember; fővezérnek, mint az bebizonyult, nem való. Másrészt pedig sértés nélkül nem mellőzheti. Ez hálátlanság volna.
Épp kapóra jön tehát a Görgei javaslata. S Vetter junius 15-ikén csakugyan kineveztetik a bács-bánsági hadak főparancsnokául.
Perczel maradhatott volna ugyan, de alárendelt állást nem akart elfogadni. Teli emésztő keserüséggel és dúló haraggal, immár másodízben, otthagyja tehát ujolag a sereget.
Görgei pedig megelégedetten mosolyog. Hiszen két legyet ütött egyszerre. Bosszut állott Perczelen, s megszabadult Vettertől.
Budavár bevétele után tehát a következő jelentősebb személyváltozások történtek hadseregünknél:
Vetter Antal altábornagy, mint emlitettük, a bács-bánsági sereg főparancsnokául neveztetett ki. Perczel hadosztályának a vezetője pedig Tóth Ágoston ezredes lőn.
Aulich betegeskedvén, egy időre szabadságoltatott. Hadtestének a parancsnokságát: Asbóth Lajos veszi át.
Klapka György, mint várparancsnok, Komáromba megyen. Kinevezése így szól:
E. 15724.
Kormányzó elnök megerősítésével: Klapka György tábornok Komárom vára és az ottani hadsereg főparancsnokául neveztetik ki.
Debreczen május 28. 1849.
A hadügyminiszter távollétében:
Kiss Ernő, altábornagy.
Guyon Richard, az eddigi várparancsnok, a tartalékseregnél nyer megfelelő alkalmazást.
Gáspár András, megijedvén a trónfosztás következményeitől, végleg hazatér. Utódjául Pöltenberg Ernő tábornok neveztetik ki.
A makranczos Dembinszky helyére előbb Visoczky, majd Dessewffy Arisztid jött.
Görgei pedig marad tovább is az, ami volt: fővezér és hadügyminiszter. Junius 3-ikán ő is a táborba megy. De mielőtt távoznék: egyik legmeghittebb emberét, Szabó Imre ezredest teszi meg államtitkárául; s ilykép, noha távol van, megtartja döntő befolyását a hadügyi intézkedések körül is. Egész julius 15-ikéig tart ez a kettős uralom, amikor Kossuth elveszi tőle a hadügyminiszterium vezetését, s Aulich tábornoknak, ki időközben felgyógyul, adja át.
De ujabb lényeges változás történt az osztrák hadseregben is. Az agguló Welden helyére báró Haynau Gyula neveztetett ki teljes hatalmu főparancsnokká. Kinevezése ekképen hangzik:
Elhatároztuk, hogy báró Haynau táborszernagyunkat Magyarországon és Erdély nagyfejedelemségben levő összes hadaink főparancsnokául kinevezzük, s egyszersmind mult évi november 6-ikáról és deczember 2-ikáról keltezett szózataink értelméhez képest az ostromállapotban levő tartományokban a kormányzói hatalommal is megbízzuk.
Ezennel megparancsoljuk tehát a nevezett tartományok közhivatalainak és minden rendü és rangu lakóinak, hogy báró Haynau táborszernagyunk iránt engedelmességgel viseltessenek, s teendő intézkedéseit pontosan végrehajtsák.
Kelt schönbrunni csász. kir. kéjpalotánkban, 1849. évi május hó 30-ikán, uralkodásunk első évében.
Ferencz József s. k.
Herczeg Schwarzenberg, s. k.
Herczeg Schwarzenberg, s. k.
Minthogy pedig Haynau a polgári kormányzáshoz nem értett, oldala mellé, báró Geringer Károly személyében, egy császári főbiztost adtak.
Ki volt Haynau? Hiszen tudja mindenki. Nevének említésére ma is elkomorul a magyar ember arcza.
Haynau Gyula (szül. 1786. † 1853.) IX. Vilmos hesseni választófejedelem fattyugyermeke. Mint aféle nagyúri bujálkodás szülöttjét a katonasághoz dugták, a hol törvénytelen atyjának a pártfogásával gyorsan haladt előre. Huszonhat éves korában már őrnagy volt. A francziák elleni háború, melyben résztvett, csak ujabb okul szolgált, hogy a ranglétrán mentől magasabbra emeljék. 1835-ben immár dandárparancsnok és vezérőrnagy, 1844-ben pedig altábornagy. Két évig Radeczky mellett Olaszországban táboroz, de összezördül felebbvalóival, emiatt aztán hozzánk: Temesvárra teszik át. Itt érte a márcziusi szabadságmozgalom. Haynau ezen időbeli szerepléséről megemlékeztünk már. Oly leplezetlen kifejezést ad magyargyűlöletének, hogy felzúdul az egész vármegye. Latour, az akkori hadügyminiszter, kormányunk erélyes fölszólalására, csakhamar intézkedik, hogy a piszkosszáju ember visszahelyeztessék Olaszországba. Haynau elmegy, hanem ujolag előlép, mert Verona teljhatalmu parancsnokául teszik meg. Mindez még 1848 év nyarán történt, a custozzai döntő csata előtt, amelyben Haynau, már mint veronai parancsnok szintén résztvett. Rövid idő mulva, 1849-ben már ismét nagyobb szerepköre. Midőn Ausztria és Piemont közt a háboru ujolag kitör, a tartaléksereg vezetése bizatik reá, azzal, hogy a Tincion átkelő Radeczky hátát födözze. Ekkor történt, hogy egy kis lombardiai város: Brescia, ösztökélve a hazaszeretettől, ki akarta tűzni a szabadság lobogóját. A mozgalom még csak keletkezőben volt, de Haynau, akinek a dolog valamikép tudomására jut, irtóztató kegyetlenséggel sujt végig a szabadságszerető Brescia népén. A letartóztatásoknak se hossza, se vége; több mint húsz embert, a polgárság előkelői közül, fölakasztat, a nőket nyilvánosan megvesszőzteti, a legtöbb család vagyonát elkobozza. Nem nézi: ki a bűnös, ki az ártatlan, hanem válogatás nélkül sujt, gyilkol, kegyetlenkedik. A szegény bresciaiak szivtépő jajkiáltására fölrezzen az egész művelt világ, s a legnagyobb megvetés hangján nyilatkozik Haynau: „a bresciai hiéna” rémuralmáról.
Nos, hát ezt az embert kereste ki az udvar a magyar nemzet jogszerü törekvéseinek vérbefojtására.
S a „bresciai hiéna” igyekszik megfelelni a hozzáfűzött reményeknek. Mihelyt Pozsonyba jön, azonnal parancsot ad, hogy a magyar hadifoglyok közül: báró Mednyánszky László őrnagy és Gruber Fülöp főhadnagy kivégeztessék.
– Jaj, beh jól aludtam! – szólt Haynau kezeit dörzsölve, junius 6-ikán reggel, midőn hirül adták néki, hogy a két honvédtiszten az éjszaka a halálos itélet végrehajtatott.
Haynau, – ekkoron már 62 éves, – középtermetü, szikár ember volt. Arcza csontos, szeme sárgásfekete, mint a hiuzé, őszbevegyülő bajusza lelógó. Mozgékony és hirtelen természetü, dühe olykor az őrjöngésig fokozódott. Ilyenkor aztán nem ismert irgalmat, szemei lázban égtek, s ránczosodó sápadt arczára kiült egész benső énje: a hideg, vad kegyetlenség.
Junius 7-ikén, vagy 8-ikán, mikor az orosz segély már biztos volt, mikor a császári hadsereg ismét csatakészen állott, Schwarzenberg Felix herczeg, az uj osztrák miniszterelnök, állitólag igy szólt Zsófia főherczegasszonyhoz:
– Legyen nyugodt fönséged. Nem telik bele harmincz nap, s Haynau leütteti a Kossuth fejét. A lázadásnak ezzel aztán végeszakad. S ehhez annál nagyobb reményünk lehet, mert a mi hadseregünk ismét tömör, erős; a magyar felkelés vezetői közt pedig, mint hallom, egyenetlenség dúl.
S a főherczegasszony, a nagyhatalmu anyacsászárné boldogan mosolygott.
– Mind jó volna, csak az orosz segélyt nélkülözhetnők, – jegyezte meg, miközben jellegzetes arczán a pillanatnyi boru felhője rebbent át.
Tagadhatlan, Schwarzenberg herczeg jól volt értesűlve.
A császári sereg ujjászervezve, tömören, háta mögött az oroszszal, indult az uj harczra.
Mi pedig ezalatt versengtünk, czivódtunk, s egymás között gyülölködvén, emésztettük a saját fogyó erőinket.
Lehetett-e a gyászos eredmény fölött kételkedni?!
