Kisebbség a szabad világban
Kisebbség a szabad világban
A második világháborút követően az őrvidéki-burgenlandi magyarok – minden nehézség ellenére – sokkal elviselhetőbb körülmények között éltek, mint a többi nemzetrész: 1945 után ők voltak egyedül őshonos magyarok a szabad világban. Jóval kedvezőbb helyzetük tükrében mélyre zuhant előttük Magyarország tekintélye, amelyet csak rövid időre változtatott meg az 1956-os forradalom és szabadságharc híre és eseményei.
Ausztria egy évtizedig tartó szovjet megszállása konzerválta Burgenland nehéz helyzetét, sőt sok tekintetben érzékelhető elmaradottságát. Alsóőr környékén a közutak például olyan rossz állapotba kerültek, hogy a helyi körjegyző egy alkalommal fél éjszakán át kereshette sárba ragadt cipőjét, amikor este hazafelé tartott a munkából. Kisebb fejlesztések azonban mégis történtek a faluban. 1948-ban újra megkondult a harang, újraöntötték azokat. 1951-ben felújították a templomot, 1952-ben hosszú évek után sor került a temető szépítésére: ösvényeit kaviccsal szórták föl. 1954-ben a községi tanács és a helyi egyesületek támogatásával, illetve magánszemélyek adakozásából újabb harangok kerültek a toronyba, ezek máig sokkal szebben szólnak, mint amelyeket 1948-ban hamarjában öntettek. A harangokat Grazban készítették, és magyarul feliratozták.
Az 1955. évi úgynevezett osztrák államszerződéssel Ausztria ismét egységes és független országgá vált, s ez Burgenlandban is azt jelentette, hogy a szovjet csapatoknak el kellett hagyniuk a tartományt. Az egyezmény fontos kisebbségpolitikai előírásokat tartalmazott a szlovén és a horvát népcsoporttal kapcsolatban. Alsóőrött azonban ez nem hozott semmilyen változást, mert a magyar nemzetiség – az ausztriai csehekhez hasonlóan – kimaradt a körből. A különbség nemcsak az említett népcsoportok eltérő lélekszámából adódott, hanem abból is, hogy a magyarok és a csehek anyaországa nem tett kisebbségvédő diplomáciai lépéseket. Magyarországon az 1950-es évek végén alaptézise volt a politikának, hogy az Ausztriával kiépítendő jó viszony végett az őrvidéki magyarság ügyét nem szabad bolygatni.
1956 őszén Burgenland volt az a tartomány, amely a legnagyobb részt kapta és vállalta a magyarországi menekültáradatból, hiszen Ausztria itt határos hazánkkal. Tekintve, hogy a sok ezer ember az ország legszegényebb területére érkezett, nagy teher hárult a tartományi közigazgatásra. Viselését döntő mértékben segítették az egyházak. Dél-Burgenland legnagyobb fogadóállomását – melyben egyszerre mintegy százan-százötvenen tartózkodhattak – Felsőőrön rendezték be, abban az épületben, amely korábban szovjet parancsnokságként szolgált. A menekülteket az egyházakon kívül a járási kórház és különböző tanintézmények látták el. A környező falvakból – így Alsóőrről is – sok önkéntes háziasszony ingázott a városba, hogy segítsenek a menekültek elhelyezésében, gondozásában. Egyes családok két-három hétre gyermekeket fogadtak be.
Burgenland ebben az időben Ausztria legszegényebb tartománya volt, és még Magyarországhoz viszonyítva is sok tekintetben elmaradottság jellemezte. A szovjet csapatok kivonulása után azonban gyors fejlődésnek indult, és ez hamarosan Alsóőr mindennapjaiban is éreztette hatását. Először a templom kapott új üvegablakokat 1957-ben, majd megkezdték az infra-struktúra gyors kiépítését. Az 1950-es évek végére elkészült a tartomány észak–déli irányú közútja, amely közvetlen kapcsolatot teremtett a fővárossal, Béccsel. Ennek keretében gyors távolsági közlekedésre tették alkalmassá a 63-as számú szövetségi (országos) jelentőségű utat, amely Alsóőr határában vezetett.
Az útépítésnek sajnos, műemlékek is áldozatul estek. A mezőgazdasági gépek és személygépkocsik rohamosan sokasodtak a faluban. Az 1980-as évekre Alsóőr belterületén sem maradt burkolatlan út. Közben 1962-ben új községházát építettek, amely erőteljesen magán hordozza ezeknek az éveknek az építészeti stílusát. Homlokzatán sokáig csak német nyelvű felirat tájékoztatott az intézmény mibenlétéről. Ma már magyarul is ki van írva: Községháza. Előterében eredetileg kétnyelvű emléktábla hirdeti, hogy Seper József polgármester idején emelték az épületet. Szintén jellegtelen, de szerepére alkalmas a faluházával szemben álló községi vendéglő, amely az 1980-as évek elején épült fel.
Magyarországon az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő években előbb az Élet és Irodalom, majd a Népszabadság – a korábbi évekhez viszonyítva – gyakran foglalkozott az erdélyi magyar kulturális, főként irodalmi élettel. Más lapokban is megjelentek ilyen témájú közlemények. Ritkábban szóltak a felvidéki, a vajdasági, elvétve a kárpátaljai magyarságról, az őrvidékiről azonban hallgattak. Pedig Ausztria sokszor szerepelt a magyarországi sajtóban, különösen 1957-ben, amikor bűnbakként jelent meg a menekültek befogadása miatt.
Két és fél évvel a forradalom leverése után, 1959-ben jelent meg a burgenlandi magyarság sorsának kérdésköre 1948 után első ízben – s hosszú évekre újra utoljára – az anyaországi nyilvánosságban. Ekkor két pártpolitikai, ideológiai céllal kiadott brosúra megfogalmazásai foglalkoztak – erős túlzásokba esve – az ausztriai magyarsággal. Szerzőjük, Kassai Géza írta: „Va-jon miért nem vetik fel a nacionalisták a mintegy 100 000 (sic!) magyar kérdését a Burgenlandban? Az ok világos: Csehszlovákia és Románia szocializmust építő ország, testvéri államok. Burgenlandot a kapitalista Ausztriához csatolták a békeszerződések. Ezt a történelmi igazságért említjük. A burgenlandi magyarok kérdését mi, kommunisták sem bolygatjuk, mert igazi jó szomszédai kívánunk lenni Ausztriának.”
A publikáció feltehetően a berlini válság 1958 végi csúcspontjával függhetett össze, amikor a Szovjetunió arra számított, hogy az NSZK, illetve az NDK területén világháborús összeütközésre kerülhet sor. Az összecsapáskor a Magyar Néphadsereget is bevetették volna a szovjet hadsereg által négy éve kiürített Kelet-Ausztria visszafoglalására a „100 000 burgenlandi magyar” ürügyén. Hruscsov azonban 1959 márciusában Lipcsében leszögezte: a Szovjetunió – ezúttal – nem provokál a német kérdésben háborút.
A kismartoni római katolikus egyházmegye 1960-ban jött létre, és területileg Burgenlanddal azonos. Élére a pozsonyi születésű László István püspököt nevezte ki XXIII. János pápa. Ezzel az alsóőri plébánia véglegesen betagolódott az osztrák egyház szervezetébe.
Az 1956-os magyarországi menekültek csak kis számban telepedtek le az Őrvidéken. Az 1970-es, 1980-as években viszont itt kerestek maguknak állandó lakhelyet olyan emigránsok, akik politikai okokból nem térhettek haza Magyarországra, de szerettek volna a szabad világ olyan pontján letelepedni, amely a szülőföldjükre emlékezteti őket. E vidéken azonban napjainkig erősen elkülönül egymástól az emigrációs szórvány és az őshonos magyarság. Ez annak ellenére igaz, hogy közösen alapítottak szervezeteket.
Felsőőri székhellyel 1968-ban hozták létre a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületet, a BMKE-t. Elsődleges célja: „a magyar népcsoport képviselete, a magyar lakosság kulturális igényeinek megfogalmazása, koordinálása és helyzetének javítása”. Az alapítók többsége alsóőri lakos volt. A BMKE az őshonos népcsoport országos képviseletére vállalkozott, és nyilatkozatában leszögezte: ugyanazokat a jogokat követeli a magyaroknak, mint amelyeket az államszerződés a horvátoknak és a szlovéneknek biztosított.
Alsóőrt néhány évvel később újabb közigazgatási reform érintette, amelynek során Burgenlandban a kistelepüléseket a szomszédos nagyobb községekhez csatolták. Így került 1971-ben Alsóőr igazgatása alá a német lakosságú Németciklény. A magyarság aránya a községben ezzel ugyan nem csökkent harminc százalék alá, de a községházán a tárgyalás nyelveként a németet vezették be. Az intézkedés hátrányosan érintette a magyarság nyelvhasználatát.
A korábbi helyzeten nem változtatott az 1976-ban elfogadott osztrák népcsoporttörvény, bár minden őshonos nemzetiségre kiterjesztette az államszerződésben kimondott kisebbségi jogokat. Sőt azt is előírta, hogy az állam költségvetéséből kell fedezni a kisebbségek országos képviselete megteremtésének anyagi alapjait. Ezt követően 1977. március 30-án kiadott állásfoglalásában a Szövetségi Kancellári Hivatal a BMKE-t ismerte el a magyar népcsoport érdekei egyetlen hivatalos képviselőjének. A magyar egyesület ekkortól kezdve főként a magyar nyelvhasználat kiterjesztésére és a magyar nyelvű iskolai oktatás bővítésére helyezte a hangsúlyt.
Két évvel később külön állami szervezetet hoztak létre az ausztriai kisebbségek képviseletére Népcsoport Tanács néven. A nemzetiségek közül elsőként a magyarok alakították meg testületüket, a Magyar Népcsoport Tanácsot (MNCST), amit a horvátok és a szlovének eleinte rosszalltak, mert – szerintük – a magyarok úgymond kollaboráltak az őket elnyomó osztrák hatalommal. Később egyébként ők is megalakították saját népcsoporttanácsaikat. Ettől kezdve az MNCST képviseli országosan a magyar kisebbséget, és egyben a mindenkori osztrák kancellár konzultatív testülete az ausztriai magyarság ügyeiben. A tanácsban négy helyet kapott a BMKE, egyet-egyet az evangélikus és református, illetve a római katolikus egyház, valamint szintén egyet-egyet a két legnagyobb párt: a szociáldemokraták (ÖSP) és a néppártiak (ÖVP). Mindkét pártot Alsóőr egy-egy jeles személyisége képviselte: a szociáldemokratákat Seper Károly, az Alsóőri Otthon vezetője, a Néppártot pedig Seper József polgármester.
A Népcsoport Tanács megalakulása felszínre hozott olyan ellentéteket, amelyek rejtetten már az 1970-es évek közepétől feszültek az emigráció nagyobb része és a BMKE között. A fő kérdés a Magyarországhoz fűződő viszony volt. Az 1970-es évek végétől az anyaország már érdeklődött az őshonos ausztriai magyarok iránt, s ez az osztrák közvéleményben is fölértékelte a magyar kisebbség ügyét. Az alsóőriek most attól tartottak, hogy Magyarországgal fogják őket azonosítani. A BMKE viszont nem osztotta ezeket a félelmeket. A történet előzménye: a BMKE vezetősége 1975-ben hivatalosan felvette a kapcsolatot a muravidéki (szlovéniai) magyar települések önkormányzataival, majd látogatást tett Szlovéniába. Együttműködést kezdeményezett egy olyan ország magyarságával, ahol szintén kommunista diktatúra volt, sőt annak iskolapolitikáját a BMKE lapja, az Őrség mintaként tárta Ausztria elé. (Jugoszlávia iskoláiban a kétnyelvűség azt jelentette, hogy a többségi diákok is tanultak magyarul.) 1978 tavaszán az osztrák és a magyar tévé munkatársai egymásnak adták a kilincset Alsóőrött, mert mindkét médium az őrvidéki magyarokról kívánta tájékoztatni saját közönségét.
A szocialista országokhoz közelítő osztrák kormányzat örömmel vette a magyar kisebbségi szervezet érdeklődését az anyaország iránt. Az emigránsok – sőt sokan az őrségi őslakosságból is – ezzel szemben elítélték azt, hogy BMKE vezetősége a magyarság megtartása végett nem zárkózott el a hivatalos magyarországi kapcsolatépítéstől. Azzal az anyaországgal ápolva a barátságot, amelynek legfelsőbb vezetése a szovjet megszálló csapatok utasításainak megfelelően alakította politikáját. Az ausztriai Magyar Népcsoport Tanács az előbbi ellentétet még mintegy megtetézte azzal a kérdéssel: kiket tekintsen magyar kisebbség tagjainak? Csak az őshonos magyarok közösségét vagy az emigránsokat is? A bécsi kormányzat az előbbi kérdésre 1977-ben azt a választ adta, hogy csak az őshonos magyarokat. Másfél évtizeddel később, 1992-ben azonban a Magyar Népcsoport Tanács munkájába bevonták az osztrák főváros magyarságának, elsősorban az emigránsoknak a képviselőit is. Tekintettel egyébként arra a vitathatatlan tényre, hogy Bécsben a magyarság nem a különböző időben kivándoroltakkal jelent meg, hanem már évszázadok óta laktak, laknak ott magyarok.
Közben Raffel Jenő, aki immár három évtizede volt a falu lelki vezetője, 1974-ben kérte nyugállományba helyezését. Az ezt követő három esztendő ellentmondásosan alakult. Nagyon gyakran – évente – váltották egymást a községben a plébánosok, s ez igen kedvezőtlenül hatott a település közösségi életére, bár mindegyikük magyar származású volt. Végül 1977. szeptember 1-jén Galambos Ferenc Iréneusz bencés szerzetest iktatták be az alsóőri plébánosi tisztségbe, aki azóta is, immár több mint két évtizede vezeti az egyházközséget és az egész falut, méltó örököseként a tudós Pulay és a tehetséges szervező Horváth atyának. Azzal a jelentős különbséggel, hogy Galambos plébánosnak már nem elsősorban a falu gazdasági fellendítésén kellett munkálkodnia – erre az 1970-es évek végétől nincs szükség, hiszen az életszínvonal emelkedését szinte napról napra lehetett érzékelni község arculatán is –, hanem a magyarság nemzeti azonosságtudatának a megőrzésén.
Iréneusz atya a BMKE vezető személyiségeként és az Őrség című folyóirat szerkesztőjeként Alsóőrt az ausztriai magyar kulturális élet központjává tette. Különösen nagy érdeme az alsóőri könyvtár gyűjteményének rangossá fejlesztése, amelyet távoli vidékekről is felkeresnek a kutatók. Másik fő műve az Őrvidéki Magyar Intézet létrehozása, amely szintén Alsóőrött működik. Kétségtelen, hogy plébánosi szolgálata már most különálló korszakot jelöl Alsóőr történetében. Kezdettől fogva egyértelműen az anyaországi társadalommal való szoros együttműködést szorgalmazta. Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter 1983 márciusában látogatást tett a faluban, és értékes könyvadományokat adott át. A BMKE vezetői nyilvánosan az anyaország segítségét kérték tőle az őrvidéki magyarság gondjainak a rendezésében. A miniszter nyomában, egy hónappal később, három autóbusznyi magyarországi látogató is bejárta a Burgenland történelmi emlékhelyeit. Alsóőrt is felkeresték, ahol – ellentétben más őrvidéki településekkel – kivételesen nem kastélyt vagy várat szemléltek meg, hanem a magyarság életével ismerkedtek. Ilyen látványos, tömeges anyaországi érdeklődéssel az alsóőriek addig még sohasem találkoztak.
Amikor Kádár János 1985 decemberében Ausztriában járt, ugyan nem látogatott el az Őrségbe, de a Fertő tó keleti partján ferkvő Ruszt városkában találkozott a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, a BMKE vezetőivel. Szeberényi Lajos alelnök köszöntötte az MSZMP főtitkárát, és a helyzethez képest kemény szavakkal arra intette, hogy érezze magát felelősnek a magyarság egészéért. Példaként tárta a pártfőtitkár elé, ahogy Ausztria miként figyel és visel gondot az Olaszországban élő dél-tiroli németekre. Kádárnak szemére vetette, hogy Magyarországon külföldiként kezelik a határon túli magyarokat.
A BMKE érezte annak súlyát, hogy akkoriban az egyetlen olyan nemzetiségi szervezet volt a szabad világban és a Kárpát-medence nyugati peremén, amely őshonos magyarságot képviselt. Ezért nyílt lehetősége arra, hogy a magyar párt- és államvezetés szemére hányja az anyaországi gondoskodás hiányát, amit a többi magyar kisebbség akkor nem tehetett meg.
Ez idő tájt mind az osztrák kormányzat, mind a magyarországi hatalom úgy kezelte már a települést, mint a burgenlandi magyarság fővárosát és mint nemzetiségi kirakatfalut. Jól jellemezte ezt a helyzetet a kismartoni püspök 1978-ban tett kijelentése, amikor a pápai nunciusnak ekként mutatta be a falut: „Egy kis Magyarország.” Ausztria és Magyarország legmagasabb szinten 1995 májusában, Göncz Árpád és Thomas Klestil államfő közös felsőőri és alsóőri látogatásával nyilvánította ki, hogy mindkét ország közösséget vállal Alsóőrrel mint ausztriai magyar faluval, és egyben a nyugati szomszédunkban élő magyarsággal. Alsóőrött ekkor bensőséges ünnepséget rendeztek, amelyen Seper János polgármester magyarul és németül köszöntötte az államfőket. Az itt élők saját megbecsülésükként fogadták, hogy Göncz Árpád a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét adományozta plébánosuknak, Galambos Ferenc Iréneusznak és a kulturális egyesület két vezetőjének, Tölly Juliannának és Szeberényi Lajosnak.
Arra a helyzetre, hogy Alsóőr ausztriai magyar kirakatfaluvá vált, a helybeliek sajátosan reagálnak. Évek óta nem fogadnak el egyetlen testvértelepülési felkérést sem, pedig sok ilyen javaslat érkezik hozzájuk Magyarországról. Évtizedekig nem volt magyar nyelvű helységnévtábla a falu bejáratainál, pedig az osztrák törvények szerint lenne rá lehetőség.
Felsőpulya községi önkormányzata már 1986. április 12-én határozatot alkotott kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezéséről. Ugyanebben az évben, június 17-én az őrfalvak közül Őriszigeten is népszavazást tartottak, s a szavazók 82,2 százaléka a magyar helységnévtábla kitétele mellett voksolt. Ez az arány egyébként meghaladta az 1981. évi összeíráskor a községben magukat magyar anyanyelvűnek vallók számát. A bécsi Kurier című lap nyomban támadást indított a nemzetiségi helységnévtáblák felállítása ellen, e nyomásra – mások mellett – az alsóőri polgármester is elítélte a népszavazást. A néppárti polgármester állásfoglalásában bizonyára az is szerepet játszott, hogy a referendumot elrendelő vasvörösvári polgármester a politikai ellenfél szociáldemokrata pártot képviselte.
Alsóőr községi tanácsa tehát kezdetben elutasította, hogy foglalkozzon az alsóőri magyar helységnévtábla kihelyezésével. A falu kétnyelvű feliratát végül az ezredfordulón, 2000-ben a bécsi kormány rendelete alapján állították fel a község határpontjainál.
Az Őrség című folyóirat 1988. évi száma nehezményezte, hogy az alsóőri kulturális napokat 1987 márciusában kizárólag német nyelven rendezték meg, sőt a meghívók, a plakátok sem voltak kétnyelvűek. A citeraegyüttes és a dalárda fellépésén kívül az ünnepély zenei műsorszámai is sokkal inkább az osztrák, mintsem a magyar néphagyományokhoz kötődtek. Az alsóőri községi és iskolai rendezvényeken később is egyre nagyobb mértékben kapott teret a német nyelvhasználat és az osztrák kultúra. Az 1990-es évek végén már az iskola karácsonyi betlehemes játékát is javarészt németül adták elő.
A kitüntetett magyar falu szerepétől való a félelem ma már semmi esetre sem játszhat szerepet Alsóőr idegenkedésében. A vasfüggöny egy évtizede leomlott, az utóbbi években Magyarország már nem szegény rokon, arculata egyre inkább hasonlít Ausztriáéhoz. Az őrvidéki magyarok körében senkinek sem kell amiatt aggódnia, hogy aki „magyarkodik”, azt kommunista hajlamokkal gyanúsítják. A burgenlandi (ausztriai) és az anyaországi magyarság helyzete között ma már csak egyetlen jelentős különbség található: az előbbiek már az Európai Unió polgárai. A magyarság előőrsei az EU-ban.
A vasfüggöny felszámolása és határ jelképes vonallá válása után a magyar nyelv ismerete kifejezetten hasznossá vált. Az államhatár mentén működő üzletek előnyben részesítik a magyarul tudó munkavállalókat.
Alsóőrön – de más magyarlakta őrvidéki településeken is – 1996-ban a BMKE egyszerre tartott ünnepségeket a magyar államiság 1100., és Ausztria fennállásának 1000. évfordulója alkalmából. Burgenlandban 1998-ban ünnepelték meg első ízben szabadon március 15-ét, színhelye Felsőőr volt. Ma már az osztrák tankönyvek sem igyekeznek a magyarok kárára igazolni Őrvidéknek Ausztriához tartozását. A magyar nemzeti újjászületésnek elvileg tehát minden feltétele adott falunkban, de még várat magára. Úgy tűnik, az alsóőri társadalom döntő része nem látja értelmét annak, hogy tudatosan ápolja a magyarságát.
Az észak-burgenlandi Felsőpulyán viszont – a korábbi évekhez képest – mind több magyar rendezvényt tartanak. Az Őrvidéki Hírek és az Őrség című folyóiratban egyre nagyobb arányban jelentek meg a felsőpulyai híradások. Amíg e lapokban az 1970–1980-as években a megmaradás sorskérdéseit többnyire alsóőriek és őriszigetiek vetették föl, addig az 1990-es évek végén már inkább a pulyaiak. Természetesen, ha eltekintünk az újságot szerkesztő alsóőri Galambos Iréneusz atya írásaitól. A BMKE vezetésében is a felsőpulyaiak váltak cselekvő személyekké. 1992-ben a Magyar Népcsoport Tanács elnökévé Balika Alfréd alsóőri banktisztviselőt választották, 1999-ben Felsőpulya polgármesterét, Kulmann Ernőt. Úgy tűnik, hogy az ezredfordulón Felsőpulya kezdi átvenni Alsóőrtől a „magyar falu” státusát.
A BMKE vezetőségének 1994. évi jubileumi tablója. (Nem teljes, a felvételkor többen hiányoztak)
