Mamának egy kislánt, papának egy kisfiút
Mamának egy kislánt, papának egy kisfiút
Valamikor a XIX–XX. század fordulóján, egy távoli vidék lakója járt a falu határában. Megörvendezett, hogy embert lát kaszálni a mezőn, mert az utat akarta megtudakolni. Nem tudta azonban, hogy milyen nyelven kérdezze az illetőt, a vidék nyelvi kevertségét ugyanis volt már alkalma korábban is megtapasztalni. Odakiáltott hát előbb németül: „Német maga?” „Nem én” – hangzott a válasz. „Hát akkor ugye magyar?” – kérdezte az utazó magyarul. „Nem én” – hangzott újra az előbbi válasz, szintén magyarul. A csodálkozó idegen erre már csak kifakadni tudott: „Hát akkor meg miféle ember maga?” – kérdezte. „Én kérem idevalósi vagyok, a faluba” – válaszolt a földműves magától értetődő természetességgel.
Persze nemcsak az Őrségből mesélnek hasonló történeteket, hanem Közép-Európa más, többnyelvű határvidékeiről is. Számos táj lakossága ugyanis elsősorban a lakhelyéhez vagy éppen vallásához köti azonosságtudatát, az anyanyelvhez vagy a nemzethez való tartozás másodlagos szerepet játszik. Az iménti történet azt illusztrálja, hogy Alsóőr is ilyen, sajátos gondolkodású és kötődésű határvidéken fekszik. Magyarországról hajlamosak vagyunk a kisebbségpolitika megvalósulásán keresztül nézni erre a falura. Elvárjuk tőle, számon kérjük rajta, hogy az ott élők döntő többsége magyar, és mint ilyen párját ritkítja Ausztriában. Sőt egyike annak a három őrközségnek, amelyek a teljesen német környezetben, nyelvszigetként évszázadokon át megőrizték nemzetiségüket. 1841-ben a korábban már idézett Fényes Elek is ezt a tényt emelte ki Alsó-, illetve Felsőőr leírásakor, úgy értékelve, mint megmagyarázhatatlan jelenséget. Amióta népességi statisztikák készültek, Alsóőr lakosságában mindig feljegyeztek néhány fő németet, és időről időre horvát anyanyelvűeket is. A faluban évszázadok óta magyar cigányok éltek, akik a második világháború vége, 1945 óta egyre inkább elnémetesednek.
Alsóőr társadalma a magyarországi közvélemény számára elsősorban nemzeti azonosságtudata szempontjából fontos. Ha azonban a helybelieknek – mintegy tükörbe nézve – meg kellene mondaniuk, hogy valójában kicsodák, és miért éppen azok akik, akkor nemcsak magyar mivoltukra gondolnak. Identitásukban számos egyéb elem is fontos szerepet játszik: a nemesi hagyomány, a katolikus vallás, a kisbirtokos-öntudat, a falu peremhelyzete a szomszédban nagyra nőtt Felsőőr mellett, a lakosok egykori szegénysége akár keleti, akár nyugati szomszédaikhoz és gyors meggazdagodásuk, jólétük a mai magyarországi viszonyokhoz mérve.
Arról, hogy régen hányan laktak Alsóőrben, első ízben az 1697-es canonica visitatio adott számot: ekkor 371 lélek élt a faluban. Három évszázad múlva, az 1991. évi népszámláláskor a lakosság száma megközelítette a nyolcszázat.
Már a gyepűrendszer válsága, a Németújváron székelő tartományurak pusztításai gyakran jelentős népességfogyáshoz vezettek ezen a vidéken az e két dátum közötti évszázadokban. Károly Róbert tartotta fontosnak először, hogy újratelepítse az Őrséget. A népi hagyományokból, elsősorban a népdalokból arra következtethetünk, hogy a népességnek később is menekülnie kellett, így például a tatárjárás és a török hódoltság alatt. Nem ismeretes azonban, hogy az előbbiek milyen mértékben csökkentették a falu lélekszámát.
A XVII. század végétől folyamatos a növekedés a XIX. század végéig, amikor fordulópont következett, ezután fokozatosan csökkent Alsóőr lélekszáma, egészen napjainkig. Korábban évszázadonként nagyjából megkétszereződött a falu lakossága. Az imént említett 1697. évi összeíráskor 371 lakost találtak, 1787-ben már 819 főt, 1890-ben az előbbinek csaknem kétszeresét, 1603 személyt. Az utóbbi volt a legtöbb, amely azonban 1981-re csaknem megfeleződött: az ekkor tartott népszámláláskor 820 alsóőri polgárt jegyeztek fel. A csökkenés lényegében hasonló mértékű volt a XX. században, mint ahogyan az előző két évszázad folyamán gyarapodott a falu népessége. A fogyásban csak kisebb megtorpanás következett be az elmúlt század közepén, a második világháború után, az 1940-es évek második felében.
Amikor folyamatosan nőtt a falu népessége, mindenki örvendezett, mert a polgárok a fejlődés jelének tekintették, de okait nem elemezték. Az Alsóőr történelméről szerzett ismereteink alapján nem nehéz feladat a folyamat hátterét feltárni. A lélekszám gyarapodása elsősorban a természetes szaporulatból következett. A családokban ezekben az években sok gyermek született, ez régebben természetes jelenség volt az egységesen katolikus és vallásosságára nagyon büszke nemesi községben. Alsóőr mai plébánosa, Galambos Iréneusz atya gyakran említette példaként a beszélgetések alkalmával, sőt prédikációiban, hogy a XIX. század végén azért kellett bővíteni a templomot, mert nem tudták hová ültetni a sok kisgyermeket. Alsóőrben még az 1980-as években is az alábbi szöveggel énekelték az itthon, országszerte népszerű Gólya, gólya, gilice egyik változatát: Góla-góla, gilice, / hozz nekünk egy kisbabát, / mamának egy kislánt, / papának egy kisfiút. Amikor pedig járni tanítják – „állítgatják” – a néhány hónapos kisdedet, az idősebbek azt mondogatják neki: Álli, álli Isten babája, vagy Álli, álli, kisbaba, Isten babája. Áldásnak, Isten áldásának, Isten ajándékának, következésképpen Isten tulajdonának tekintették az újszülöttet. Legalábbis így volt még a XIX. század második felében is, amikor a hagyomány szerint az imént idézett mondókák keletkeztek. Bizonyos, hogy ősi érzelmeket öntöttek szavakba.
A népesség látványos növekedése egybeesett a falu szép reményű jövőt ígérő fejlődésével. Mint már tárgyaltuk, a XIX–XX. század fordulójáig Alsóőr – Felsőőrrel együtt, csak valamelyest maradva le mögötte – a környék legfejlettebb települései közé tartozott. Lélektanilag ez kétségtelenül hozzájárult ahhoz a derűlátó életérzéshez, amely mindenkor elősegítette a lakosság számának növekedését. Alsóőr ebben az időszakban anyagilag lassan, de biztosan gyarapodott, javultak az emberek életkörülményei. A lakosok számánál is gyorsabban nőtt a házaké, egyre kevesebb ember élt egy fedél alatt: a XX. század végére már általánossá vált a faluban, hogy a megházasodást szó szerint érthették azok, akik családot – s önálló háztartást – alapítottak: rövid időn belül saját otthont is építettek maguknak. Mind általánosabb, hogy egy-egy portán csak egy háztartást vezetnek. Régen még két-három nemzedék élt együtt.
A javuló életkörülmények következtében mind magasabb életkort érnek meg az emberek. Az első legidősebb alsóőri lakos, akiről tudunk, özvegy Seper Miklós, 1837-ben volt százesztendős. A lakosság bővelkedése és lélekszámának növekedése a XIX. században még szorosan összekapcsolódott. Ezt azért fontos említenünk, mert az elmúlt század végén, napjainkban a két folyamat már nem találkozik, a jelenség egyáltalán nem tekinthető magától értetődőnek.
Alsóőr – mint nemesi kiváltságokkal rendelkező falu – nem csak piacot, hanem főként kedvező működési lehetőségeket kínált az iparosoknak. Már csak azért is, mert a hadi, katonai múltjára büszke, nemesi őslakosság általában rangjához méltatlannak érezte az iparűzést. Ezért csak kevesen végeztek ilyen tevékenységet. Következésképpen a környező falvakból szívesen települtek át Alsóőrre azok a mesteremberek, akik otthon nem találtak munkát vagy más okok miatt tartották előnyösnek a szomszéd faluban való megtelepedést. Az ily módon bevándorlók száma is növelte a község népességét. Szintén az anyagi gyarapodással, illetve az új termőterületek feltörésével függött össze, hogy a földtulajdonos nemesek egyre több zsellért telepítettek a faluba birtokaik megművelésére. Az utóbbiak, az agilisek és a jövevények száma a XX. század elején már megközelítette a nemesekét.
A technikai vívmányok – a vasút, a villamosság és más újdonságok – megjelenése azt mutatta: a falu tovább gyarapodott. Az alsóőriek mégis egyre kevésbé érzékelték a fejlődést, falujuk rohamosan maradt le Felsőőr mögött. A másik szomszéd, Vörösvár is kezdte megelőzni falunkat. Oda kellett például átjárni postára, mert a vasútállomás és a kastély miatt ott létesítették a hivatalt. Mintegy ráadásként rövid idő alatt elvesztette jövedelmezőségét számos olyan gazdasági tevékenység – különösen a kisipar –, amely korábban jó megélhetést nyújtott a helybelieknek. A gazdasági válságra Alsóőr népe a születések korlátozásával válaszolt. Az 1890-es években a falu lélekszáma 114 fővel csökkent. Ennek mértéke csak a két világháború időszakban volt nagyobb. Zaklatott években a jelentős visszaesés magától értetődő, hiszen döntő szerepe van benne a háborús veszteségnek, majd az első világégést követő járványnak. A XIX–XX. század fordulóján azonban még ilyen tragédiák nem sújtották a települést. Ebben az időben elsősorban a gazdasági kényszerhelyzet kényszerítette elvándorlásra, illetve tengerentúli kivándorlásra az alsóőrieket.
Az elvándorlást – tehát az ország határain belüli migrációt – érzékelteti az a tény, hogy Felsőőrben is számos olyan római katolikus család lakik, akik – vagy őseik – Alsóőrön éltek. Az elköltözés elsősorban az ország távolabbi tájait célozta persze, s nem a szomszédságot. A külföldre való kivándorlás a történeti Magyarország más tájaihoz hasonlóan kezdődött az Őrségben a XIX–XX. század fordulóján, de az 1920. évi trianoni békediktátum után is hosszú évekig folytatódott. Sokkal tovább tartott tehát, mint a megcsonkított Magyarországon. Igaz, az első világháború alatt kisebb hazatelepedési hullám is indult. Amíg például 1900-ban 186 alsóőri élt külföldön, 1910-ben pedig már 314 fő, addig ez a száma 1920-ra 152 személyre csökkent. Seper Károly az 1970-es években egy alkalommal megjegyezte: sokkal több alsóőri él külföldön és a tengerentúlon, mint amennyi otthon.
Itt kell megjegyezni, hogy a falu népének igen erős helyi öntudatára jellemző az alsóőri illetőség huzamos fennmaradása. Az újkori polgári társadalom kiépülése előtt a lakó-, sőt, a születési helynél is fontosabb szerepet játszott egy-egy ember azonosságtudatának a megállapításában az, hogy melyik közösséghez tartozott. Ahhoz, amelyből származott, amellyel azonosította magát, s amely – tekintettel származására – vállalta őt. Ez volt az illetőség. Később ennek a jogi vonatkozásai megszűntek, de egyes községekben – különösen az olyan ősi településeken, mint Alsóőr, napjainkig fontos szerepet játszik az eredet és annak helye. Alsóőrött ez elsősorban az őslakos, nemesi családok sarjait érinti. Egy alsóőri Seper vagy Farkas akkor is alsóőri marad, ha már elfelejt magyarul, és gyakorlatilag csak igen laza szálak kötik ehhez az őrségi faluhoz. Éppen ezért a tengerentúlra kivándorolt alsóőriek vagy leszármazottaik például napjainkig könnyen mozgósíthatók alsóőri közcélok támogatására.
Alsóőrről a kivándorlás még az 1940-es évek végén is folytatódott, de az 1950-es évek elejétől gyakorlatilag megszűnt. Kezdetben – a második viláhgháborút követően – a határok szinte teljes lezárása tette lehetetlenné az idegen földre költözést, mert a szovjet katonai fennhatóság alá került Burgenlandból még Ausztria másik – amerikai, angol – megszállási övezeteibe is nehéz volt eljutni, nemhogy Amerikába. Ráadásul a kivándoroltak korábbi, kedvelt célpontjai is megteltek, és immár csak a magasan képzett munkaerőt – elsősorban az értelmiséget – fogadták szívesen. Ennek a várakozásnak azonban az alsóőri társadalom nem tudott megfelelni.
A 1960-as évektől már kevés értelme volt a kivándorlásnak, hiszen a vállalkozó kedvű alsóőriek Ausztrián belül is megtalálhatták munkaalkalmukat, számításaikat, anélkül, hogy nyakukba vették volna a világot. Tény viszont, hogy egyelőre igen nagy volt a fejlettségi különbség Dél-Burgenland és Ausztria más régiói között. Ezért sokan vállaltak munkát a nagyvárosokban, így Grazban, Bécsben és Linzben, s közülük sok család ott le is telepedett. E népes helyek különösen az értelmiséget szívták el, hiszen azoknak, akik ilyen pályára léptek, alig volt esélyük otthon, Alsóőrött elhelyezkedni. Igaz, hogy számuk – ausztriai összehasonlításban – jó ideig elmaradt az átlag mögött, de az évek során mégis növekedett.
Az 1970-es évekre községünket is elérte a legujabb kori jóléttel járó fehér pestis: a családok a jobb megélhetés – megalapozott – reményében egyre kevesebb gyermeket vállaltak. Mindezzel Alsóőr természetesen nem állt egyedül. Az 1970-es években kezdődött Burgenland tartomány lakosságának rohamosan csökkenése, amelynek fordulópontja az 1975. év volt, amikor kilencven fővel fogyott a vidék népessége, e jelenség azóta felgyorsult. Ebbe a folyamatba illeszkedett Alsóőr lakói számának visszaesése. Az 1990-es években a hajdan több mint kétszáz gyermeket oktató iskolában már csak mintegy harminc diák tanult. Az 1970-es évek végén még nyolc-tíz első osztályos lépett be minden év szeptemberében nagy várakozással a XIX. században épült tanoda neogótikus kapuján, 1997 őszén már csak két (!) első osztályos kisdiákot köszöntöttek az új iskola hatalmas teraszán.
Az alsóőriek sohasem szerveződtek klasszikus, magyarországi mintájú paraszttársadalommá, mert a nemesi földközösség következtében – ha korlátozottan is –, de minden őslakos birtokosnak érezhette magát. A falun belüli vagyoni különbségek és az azokból következő alá-, fölérendeltségek korántsem rajzolódtak ki olyan élesen, mint máshol.
Az igazi választóvonal nem a gazdagabbak és szegények, hanem a nemesi őslakosság és a bevándorolt népesség között húzódott. A hátrányt az utóbbiak, amennyire módukban állt, csökkenteni igyekeztek. Ha már nem válhattak ősi magyar nemessé, és foglalkozást sem tudtak váltani, legalább megtanulták a helyi közösség nyelvét, a magyart, és általában már az első nemzedékben elmagyarosodtak. Életvitelükben és főként külsőségeikben is alkalmazkodtak a nemesekhez. Ez a hajlam az újkorban például abban is tükröződött, hogy az Alsóőrbe férjhez ment német asszonyok lelkesen tanultak magyarul. Ilyesmi még az 1970-es években is megfigyelhető volt! A betelepülő német családokról azt mesélik, hogy közismert alaposságukkal rendszerint pontosabban sajátították el a magyar nyelvtani szabályokat és a helyesírást, mint az alsóőriek a kisebbségi iskolában.
Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után kiépülő polgári társadalom országosan is – de különösen egy olyan kisközösségben, mint Alsóőr –, csak jogilag törölte el a nemesi kiváltságokat. A faluban napjainkig számon tartják, és nagyon fontosnak tekintik, hogy kinek milyen a származása. Azt mondják, hogy például polgármesteri címre aligha pályázha valaki Alsóőrött, ha nem származna „jó családból”. Annyi áttörést mégis hozott a polgári társadalom, hogy az értékrendben az előbbiekhez még hozzászámították a vagyoni helyzetet, illetve azzal együtt a mezőgazdasági munka becsületét. Társult, de nem érte utol azt. A változás mégis erősen hatott a családokon belüli viszonyokra, hiszen korábban – különösen a módosabb rétegeknél – csak a férfiak dolgoztak a mezőgazdaságban, az asszonyok a családi tűzhelyet őrizték. A polgári korban minden alsóőri társasalmi réteg igyekezett hasznosítani a női munkaerőt.
A faluban az értékrend úgy alakult át, hogy élén továbbra is a származás állt, amelyet a mezőgazdasági munka követett. Ezek mögött azonban sokáig lemaradt az értelmiségi pályák megbecsülése. Az idősebb nemzedékeknél egyébként ez még napjainkban is így van. Galambos Iréneusz plébános írta 1994-ben egyik feljegyzésében: „Ekkor Cézár atya helyesített, aki meg kapálásával és kaszálásával nyerte meg az alsóőriek tetszését. »Ez igazi plébános, nem úgy, mint a miénk, aki csak a könyveket bújja«” – mondták a helybeliek.
A felsőőriek kívülállóként úgy látják: az alsóőri ifjak sokkal nagyobb elismeréssel adóznak azoknak az értelmiségi erőfeszítéseknek, amelyeket például a plébános gyakorol a falu felemelkedéséért, mint az idősebbek. Annak ellenére, hogy a fiatalok közül egyre kevesebben beszélnek magyarul. Az értelmiségiek tekintélyének növekedésére vall, hogy ma annyi alsóőri ifjú tanul egyetemeken és főiskolákon, mint soha a falu történetében. Elsősorban a viszonylag jó tömegközlekedési lehetőségek, illetve a sok magántulajdonú gépkocsi következtében, már gyakran előfordul, hogy a fiatal értelmiségi párok nem költöznek el innen, Alsóőrött építenek maguknak házat.
Az értelmiségi pálya tehát – úgy tűnik – hamarosan eléri a földművelés rangját. Az iparosság viszont változatlanul a ranglista vitathatatlanul utolsó helyét foglalja el. Ez annak ellenére rögzült, hogy a mesteremberi foglalkozás évtizedeken keresztül sokkal jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a mezőgazdaság. Számos alsóőri viszont a városokban vállalt munkát. Közülük sokan – különösen a férfiak – kettős, ingázó életmódot folytattak. Amíg napközben vagy egész héten a távoli településen dolgoztak, addig a családjuk többi tagja a háztáji gazdasággal bajlódott. Esténként, illetve hétvégén művelték meg a kiegészítő jövedelmet adó kerteket és termőföldeket.
Az ingázó életvitel gyakori következménye volt az asszony befolyásának erősödése a családban, hiszen általában ő maradt (marad) otthon, ezért rá hárult a mezőgazdasági munkák irányítása is. Alsóőrön a női szerepvállalás ilyenfajta átalakulása gyakorta sodorta és sodorja válságba a család intézményét, amely azonban korántsem vezet olyan természetes módon a váláshoz, mint például Magyarországon. Ennek elsődleges oka a falu erős, katolikus vallásossága és hagyománytisztelete. Ez a réteg – melyet „esti paraszt”-nak, vagy „hétvégi paraszt”-nak neveztek – már az 1970-es években a falu legnépesebb csoportját alkotta, napjainkban pedig egyértelmű túlsúlyát jelenti.
Az „esti” földművelők mellett ugyancsak az 1970-es években gyarapodni látszik egy másik réteg, amely eltökélten csak a mezőgazdaságból kívánt megélni: ők voltak az úgynevezett „nagyparasztok”. A falu többségétől eltérően, általában tíz-tizenöt hektáron, esetleg ennél néhány hektárral nagyobb földterületen gazdálkodtak. A föld birtoklása tekintetében jelentős elkülönölés csak a második világháború után mutatkozik. Az ekkori legsikeresebb mezőgazdasági vállalkozók – öt-hat család – részben felvásárolták vagy részben bérbe vették a hagyományos ágazattól eltávolodó famíliák földjeit. Olyan gazdaságot rendeztek be, amely megteremtette számukra a korszerű életvitelhez szükséges anyagi forrásokat. A földművelés magas társadalmi elismertsége miatt ekkoriban ennek a rétegnek volt igen nagy a becsülete a falu szemében, mert gazdaságaik sikeresen működtek. Az 1990-es években azonban ez a nemzedék kihalt, és földjeit idegenek (betelepültek) vásárolták föl. Érdekes tárgya lehetne a kutatásnak, miért történt így. Talán mert az értelmiségi pályák megbecsültsége jelentősen növekedett, és Alsóőrön napjainkban nincsen olyan fiatalok, akik hajlandóak lennének kizárólag a földművelésre alapozni megélhetésüket. Az előbbiek – egy-két ellenpélda és a közlekedési viszonyok javulása dacára – erősítik az elvándorlás folyamatát.
Még napjainkban is kettős az alsóőri értékrend: egyrészt erőteljesen hatnak benne a kor kényszerei, másrészt a hagyomány – különösen a nemesi eredetű – játszik döntő szerepet a társadalmi különbségekben és az emberek azonosságtudatában. Mindezzel egyébként Alsóőr nem áll egyedül környezetében. Dél-Őrvidék – mivel évtizedeken át kimaradt a fejlődésből – még az 1980-as években is Ausztria egyik leghagyományőrzőbb tájának számított, noha a régió ekkorra már jelentősen csökkentette gazdasági elmaradottságát. Az emberek életvitele az 1970-es években még valamivel tradicionálisabb volt egy átlagos magyarországi faluénál, ami például a fiatalok udvarlási formáiban, a népszokások fenntartásában is megmutatkozott. Magyarországon sem a modernizáció volt a hagyományok gyors eltűnésének az oka – hiszen az 1960-as évektől Alsóőr sokkal gyorsabban korszerűsödött, mint a határ túloldalán fekvő magyar községek –, hanem az, hogy Ausztriában a nagyüzemi mezőgazdálkodás bevezetésével sem verték szét a helyi társadalmakat.
A hagyományok őrzése az alsóőri lakosság politikai tájékozódásában is tetten érhető, a választásokon általában a konzervatív pártokra szavaznak. Így volt ez már a reformkorban is, amikor az őrségi képviselők foggal-körömmel ragaszkodtak a nemesi kiváltságok fenntartásához, és sorozatosan a társadalmi reformok ellen szavaztak a pozsonyi országgyűléseken.
Az egyetlen radikális megmozdulás, amely történelme századaiban viszonylag sok tagot tudott magának toborozni Alsóőrön, paradox módon a kisebbségellenes programjáról hírhedtté vált német nemzetiszocializmus volt. Ennek oka, hogy éppen a hitlerizmus színre lépésekor élte meg a falu népe a község történetének egyik mélypontját, és a hatalom ígéretei sok közéleti érdeklődésű alsóőri polgár számára a felemelkedés távlatait csillantották fel. Nem is teljesen alaptalanul, hiszen a falu infrastruktúrájának fejlesztése – ahogy az előzőekben bemutattuk – ekkor kezdődött. A második világháborút követően a politikai különbség többek között abban mutatkozott meg Alsóőr, illetve Felsőőr esetében, hogy amíg a volt náci párttagok Felsőőrött elsősorban a kommunista mozgalomban igyekeztek menedéket találni, addig Alsóőrött többen csatlakoztak közülük a szociáldemokrata párthoz. Ennek ellenére az 1945. évi választásokon az alsóőri helyhatóságba bejutott egy kommunista képviselő is. Ilyen eset később még a szovjet megszállás idején rendezett szavazásokon sem fordult elő.
Az 1950-es években az Osztrák Néppárt folyamatosan tíz, a szociáldemokraták pedig három képviselőt küldtek a községi tanácsba. Az ingázás kezdetén, az 1960-as, 1970-es években, sőt még az 1980-as évek folyamán is, a szociáldemokraták hat képviselői hellyel megkétszerezték erejüket, mert a városokban munkásként dolgozó alsóőriek szocialista eszményeket hoztak haza. Addigi jó szereplésük azonban az 1990-es években véget ért, azóta ismét három a szociáldemokraták száma a községi képviselő-testületben.
A politikai vonatkozásoktól eltekintve több szakértő úgy látja: a dél-őrvidéki hagyományos társadalom nem annyira a népszokásokban és az életvitelben, hanem az egykori faluközösség maradványaként továbbélő szomszédi segítség és a kaláka élő gyökereiben érzékelhető a leginkább. Ennek feltárására először a magyar származású, az Egyesült Államokban élő antropológus és szociográfus, Sozán Mihály vállalkozott az 1970-es években. Ha Bolding híres „grant-economics” közgazdasági teóriájához példát keresett volna Közép-Európában, akkor kitűnőre találhatott volna Alsóőr társadalmában. Még akkor is, ha ennek a gazdasági leírását jelentősen nehezítette, hogy a falubeliek kölcsönösen egymásnak nyújtott segítségét – legyen akár mezőgazdasági munka, házépítés, vagy közlekedés – nem lehetett számszerűsíteni, illetve semmilyen módszerrel mérni.
A hagyományos közösségi feladatok vállalása természetesen számos szociális kérdés kezelését is magába foglalta. Az 1980-as években Dél-Burgenlandot már egész Ausztriában példaként emlegették, mert a tartományi kormányzat hatalmas összegeket takarított meg azzal, hogy ebben a régióban nem kellett különféle szociális kiadásokra költenie. Kérdés persze, hogy így volt-e mindig Alsóőrött, hiszen az egyik helyi népdal éppen az ellenkezőjének az emlékét őrzi azokról az árvákról, akiken nem segített a falu: Alsóőri temetőben, / cidrusfa áll közepében, / cidrusfa áll közepében. // Cidrusfának zöld levele, / három árva sétál benne, / három árva sétál benne. // Az is azért sétál benne, / édesanyjuk nyugszik benne, / édesanyjuk nyugszik benne. (…) // Az ebédet is megfőzik, / három árva sírva nézi, / három árva sírva nézi. // A vacsorát is megfőzik, / három árvát kirekesztik, / három árvát kirekesztik. (…)
A faluban – mióta a helyi társadalomról egyáltalán adatokat ismerünk –, mindig kevesebb nő élt, mint férfi. (A hiány csak az első világháborús katonai veszteség következtében egyenlítődött ki néhány évre.) Emiatt – évszázadokon át – gyakorta a falun kívülre házasodtak, illetve máshonnan hoztak maguknak feleséget az alsóőri férfiak, ami viszont növelte az etnikai, illetve kis részben a vallási vegyes házasságok számát. Az utóbbiak kisebb mértékű bevándorlást eredményeztek, illetve eredményeznek, ugyanis többnyire az asszonyok költöznek férjük falujába. Mindez napjainkban sem gátolja számottevően Alsóőr népességének fogyását, ez továbbra is a község társadalmának legfőbb jellemzője.
Az alsóőri és a felsőőri kisikolások gyakran szerepelnek közös műsorban
Az 1970-es évektől az alsóőri szülők egyre kevesebb gyermeket vállalnak
Az 1960-as évek elején még élt a kaláka hagyománya. A szomszédasszonyok segítettek egymásnak egy-egy nagyobb munka elvégzésében (Gaál Károly felvétele)
