A hagyományos kultúra emlékei

Teljes szövegű keresés

A hagyományos kultúra emlékei
Nem sok település változott meg annyira az elmúlt évtizedekben, mint éppen Bük. A mai fürdőhelyen már viszonylag kevés tárgyi és tudati „nyoma” van az elmúlt évszázadok hagyományos paraszti világának, anyagi, szellemi és társadalmi kultúrájának. Ezért különösen értékes számunkra az a sokkötetnyi kéziratos (és valamennyi nyomtatott) anyag, amelyet a Bükön dolgozott néprajzi gyűjtők áldozatos munkával felhalmoztak a XX. század során. (Tárgyi anyag nemigen van.) Itt elsősorban Szabó József munkásságára kell utalnunk, amelynek terjedelmileg is legnagyobb, legértékesebb részét éppen a néprajzi és népnyelvi gyűjtések alkotják. De kisebb-nagyobb néprajzi (túlnyomórészt folklór-) gyűjtést sokan mások is folytattak itt, köztük olyan jelentős kutatók, mint Tátrai Zsuzsanna, Dömötör Sándor vagy Békefi Antal.
Szabó József és a többiek munkássága alapján be lehetne mutatni a tradicionális, XX. század eleji büki társadalom és kultúra szinte teljes rendszerét, annak minden fontosabb elemét a földműveléstől a közmondásokig, az állattartás majd minden részletétől a népszokásokig, a pajták építésétől a ragadványnevekig. Ez azonban külön könyvet igényelne. Kereteinkbe csak egy szükségképpen szubjektív válogatás fér bele, részben olyan adatokkal, amelyek eddig nem vagy alig kaptak figyelmet.
Kezdjük mindjárt a valószínűleg legrégebbi büki néprajzi adatokkal. Faragó Sándor történész 1957-ben kelt kéziratos följegyzéseiben ceruzával másolt formában rögzített két, XVII. századi büki osztálylevelet. Az egyik 1681-ben íródott Alsóbükön, s néhai Tarrod Mihály három gyermeke osztozkodását tartalmazza az örökölt kis portán. Megismerjük a ház helyiségeit: szoba az utca felől, pitvar, kis kamra, nagyobb („eöregebbik”) kamra. Van továbbá istálló és pajta. Az eszközök, szerszámok közül megemlítenek egy prést és egy kádat, egy vasfazekat, egy vasekét és egy gerebent. Megtudjuk, hogy a csepregi hegyen, Csékéden szőlejük volt. A földek szétszórtan feküdtek a határban, s az örökösödéssel tovább aprózódtak. Leírásuk során egész sor dűlőnevet említenek: Vadalmaszer, Farkasverem, Csonka-fa, Sásáshely-rét, „Szaro Bokor Taya”, Horvátok útja, Hosszi megye. A Horvátok útja – Faragó föltételezése szerint – az akkortájt beköltözött horvát népelemre utalt.
A másik, 1695-ből való középbüki osztálylevél – a nem sokkal előbb, 1680-ban nemesi címet szerzett – Holcz Mihály és Holcz Kata osztozkodását rögzíti anyai nagyszüleik hagyatékán. Dombszeri házról esik szó, amelyben szoba, pitvar, kamrák találtatnak (konyhát itt sem említenek), vannak továbbá istállók és pajta. Szekér, eke és borona után a hordókra fordul a szó, amelyekből egy kilencakós és egy hétakós („a kiben a répa vagyon”) Holcz Mihályt illet, miként egy liszteshordó is övé. Nem vonják be az osztozkodásba a prést és az „aprilikos” házi eszközöket: tál, tányér, mozsár, fúrók, fejszék, láncok. Azután: „Feier ruhabul egyik kik pamukos és kitőlős és egy vőrős pamukkal varot vankos heyak Holcz Mihalinak jutottak. Item egy veszős uri abrosz és egy uri kendő kezkenyő, egy parna egy tollas vankos hejaval együt és egy lada is jutott Holcz Mihalinak.” Elosztatik továbbá négykasnyi „mihe” meg a disznók: „A Szörkisekbűl egy őreg tarka emse jutot Holcz Mihalinak a’ Sűdőkbűlis egy artany és egy emse.” Megismerkedhetünk néhány újabb dűlőnévvel: „Hosszi rit”, „Ovas”, „Ritrejáro”, „Szentegház tag”. A lócsi „halom” és a lócsi erdő is szerepel a szövegben, valamint a csepregi Cséked, ahol szőlejük van. Búzát, rozsot, zabot termeltek, „az öreg köböllel” mérték ki Holcz Mihály jussát a búzából.
A XX. század második felében is élő dűlőneveinket a Vas megye földrajzi nevei című gyűjteményből ismerhetjük meg. Az újabbak többsége kevesebb képi jelleget hordoz, vagy éppen semmit sem, teljesen az elhatárolás gyakorlati szempontja határozza meg. Ennek felel meg például a határ-részeknek a(z egykori) tulajdonosaikról történő elnevezése: Radó-tag, Enesei-tag, Gyülekezeti fődek, Baronyai-rít, Márkovics-tag és így tovább. De a XVII. századból ismert dűlőnevek közül máig él a Hosszi-megye (Hosszi-düllő formában), az Ovas, a Rítre-járó, a Papkuta.
A névtannál maradva utalhatunk az állatnevek vagy a ragadványnevek hihetetlen gazdagságára. Ezek nemcsak a nép nyelvi leleményességét dicsérik, hanem fontos gyakorlati szerepük volt és van: az azonos nevű családok és személyek megkülönböztetése. Az 1980-as években 54 Horváth és 49 Németh nevű család élt Bükön; csak a Horváth Józsefek 13-an voltak. A Németh családok a következő ragadványneveket „viselték”: Angyalos, Babos, Bagós, Bajszi, Bajszos, Beklovics, Bohém, Csentesz, Csepregi, Cser, Csordós, Dani (2), Dazsa, Dedike, Dicsértessék, Dómán, Emmárszáge, Emmi, Fótos, Futurás, Gonosz, Gulás, Gyüszü, Helemusz, Kanki, Kecskés, Kelemen, Kertész, Kese, Kisnémeth, Kukóci, Mihácsi, Négus, Paprika, Págveli, Pestapesta, Pubul, Sóger, Stefi, Sustorgó, Szamaras, Szuronyos, Taci, Turon, Vera, Vörös, Zuhausz, Zsiga.
Érdekes, hogy a fiatalok „srác” és „csaj” elnevezését, amelyek falusi elterjedését megérzésszerűen az 1960-as évek beathullámához köthetnénk, egy korabeli följegyzés szerint Bükön már a második világháború éveiben is gyakran használták a 14–18 évesek jelölésére. Így lehetett ez a környék más falvaiban is, bár az sem lehetetlen, hogy a bükiek valamifajta „vagányságra” való hajlama segítette elő e szavak korai meghonosodását. Nagyjából az a vonás, amelyet a bükiek hagyományos, állandó jelzője, a „nabbotu” (nagy botú) fejez ki metaforikusan. Egy adatközlőm szerint a szó a bükiek verekedős természetére utal, de talán nem kell pszichoanalitikusnak lenni ahhoz, hogy megkockáztassuk: alkalmasint nem pusztán erről, hanem ezzel összefüggésben másfajta nagy (férfi-) természetről is szó lehet itt. Arról, amit egész egyértelműen jelöl az egyik büki család ragadványneve: Jómonyú, Jómonyúék.
Volt sommás véleményük a bükieknek a környező falvakról is: „szíplánynevelő Szakony” – mondták. Aztán: „dombraszaró góriak”, vagy: „Hetye, Börin, Simaháza, / belefér egy tarisznyába”, továbbá: „Bű, Guór, labba van, / minden baca abba’ van!” (Labba = lapban, lapos helyen. Valójában Gór dombon fekszik. Baca = buta, szeles, kelekóla, léhábban: lökött.)
Büki népünk nyelvi alkotókészsége gyakran művészi színvonalon mutatkozott meg a népköltészet műfajaiban és a népszokások rítusszövegeiben. A népi líra kincsestára valaha rendkívül gazdag lehetett. Jómagam már a hagyományos közösség felbomlásának igen előrehaladott fokán (vagy talán már azon is túl), 1972–73 telén gyűjtöttem népdalokat, s még akkor sem lehetetlenségre vállalkoztam. Az alábbi dalokat különösebb eredetvizsgálat nélkül, egy már kihalt nemzedék repertoárjának részeként adom közre. Íme két pásztordal, Szuper József, akkor 82 éves felsőbüki kanász dalkincséből:
1. Elveszëtt a lovam
a rozmaringerdüőbe,
elvásott a ráncos csizmám
a sok keresiézsbe.
Në kerezsd a lovat,
be vagyon az hajtva,
hárombüki biró urnál
szuól a csëngüő rajta.
Ismerëm a lovat
a csëngüő szuólásárul,
ismerëm ién a babámat
az iékës járásárul.
2. Magas a toron tetejë,
bárányomnak sik mezzejë.
Bárányomnak sik mezzüő köll,
magamnak szíp szeretüő köll.
Hajnalodik, hajnalodik,
juhászgazda boszonkodik.
Juhászgazda boszonkodik –
mind a három bojtár iszik.
Ëgyik iszik a Levelesbe’,
a másik a Cserepesbe’,
a harmadik a Morguóba’
nyájjo sir a Koplaluóba’.
– Juó napot, kedvezs bojtárom!
Van-ë hibád, vagyis károd?
– Hibám sincsen, károm sincsen,
majd mëgsegít a jó Isten.
Az uradalmi cselédség dalai közül énekelte magnetofonszalagra Tájmel József az alábbi kettőt:
1. De mëguntam én ezt az urat szolgálni,
de még jobban a majorjában sétálni.
Ëgy szëm csusza, ëgy szëm bab a számomra –
në csodálják, ha jel vagyok sárgulva.
Elsárgitott a Szapáry kënyere,
de még jobban a Jánozs gazda parancsa.
A kastély előtt van ëgy magas epërfa,
arra lësz a Jánozs gazda fölhúzva!
2. Ez a major jaj, de nagyon kövecses!
Abban laknak a piszkos könyekü lányok;
illëgetik-billëgetik „a” magokat,
bérës gyerëk nëm szereti jazokat.
Bérës gyerëk ha fëlül a szekérre,
belevág a hajszásökrö „de” fülébe.
Hajszásökrö csak a fülét billenti, „billenti”,
bérës gyerëk a babáját öleli.
A kismesterségek dalkincséből egy molnár- és egy kovácsdalt közlünk. Özvegy Gyurácz Józsefné (1900–1978) énekelte el őket, aki molnármester leánya, kovácsmester felesége volt.
1. A viz a kereket aláhajtja,
a mónár a lányát nagyra tartja.
– Në tartsa ke’ ollan nagyra,
szëbb is van jobb is van a faluba!
2. Zëng a pöröl, csëng az üllőn az acél,
magyar kovács dallal fekszik, dallal kél.
Énëkébe pörölütés zug bele –
kérges a kéz, de van értë kënyere !
Jött a vihar, rëánk tört a vad ellen.
Magyar kovács, kardot készits, jer velem!
Kardot nekëm, élës pëngét idë hát –
aki magyar, mëgvédi e szép hazát!
Most, hogy elült a sok ellen és a vész,
csaták után mëgpihen a honfikéz.
Ekevasat készíts kovács kard helyëtt –
verejtékkel öntözzük e szent helyet!
Népballadáink közül a Szalai Veronka balladája az ezerkilencszázötvenes években híresült el. A halálra táncoltatott leány típusába tartozó balladát dramatizált formában a büki iskolás gyermekek adták elő, Fábry Mihályné pedagógus vezetésével. Hiteles népi szövegét azonban Bükről nem ismerjük. Szalai Verona története talán valóban megtörtént a faluban. Dömötör Sándor 1952-ben így jegyezte le Vida Mihályné 90 éves felsőbüki asszony erről szóló szavait: Szalai Verona – akinek apja állítólag a Jankovich uraság tiszttartója volt – egyszer Tömördre ment, „és egy tömördi fiú kísérte haza. Itthon egy másik legény szerette volna eljegyezni, de nem adták hozzá, mert szegény volt, mint a templom egere. Egy mulatságon összebeszélt a legényekkel, hogy a Veronkát mindig táncoltassák. Egész éjjel táncoltatták megállás nélkül. Éjfél felé leitatták borral meg pálinkával. Veronka reggel öt órakor összeesett, úgy vitték haza. Mikor hazavitték, magánkívül volt. Lázában felugrott volna táncolni, de csak álmában táncolt és énekelt, alig tudták lefogni. Másnap éjfélkor bort meg pálinkát kért. Adtak neki, de elejtette a poharat, olyan gyönge volt. Éjjel fél kettőkor fölkelt és nagyon gyorsan táncolt egy darabig. Reggel öt órakor meghalt 1873. május 15-én.” Barna Jóskát, de magát Savanyu Jóskát, a betyárt is emlegették, hogy ő lett volna a halálra táncoltató.
Egy másik – új stílusú – büki balladaváltozat Németh János balladája. 1972–73 telén gyűjtöttem az akkor 62 éves Kisfaludy Gyulától, Felső-bükön:
Némëth János levelet írt anyjának:
„Mozsd ki, anyám, üngöm-gatyám fejiérre,
mozsd ki, anyám, üngöm-gatyám fejiérre,
holnap mëgyëk csëndbiztos ur eliébe.”
„Csëndbiztos ur, adjon Isten, jó napot!”
„Adjon Isten, Nëmeth János, mi bajod?
„Csëndbiztos ur, szivem nyomja a bánat,
ëgy kislányért mëgöltem az anyámat.”
„Kár volt eztet, Némëth János, mëgtënni,
ëgy kislányért az anyádat mëgölni.”
„Csëndbiztos ur, régen volt ellensiégëm,
hogy a babám nëm lëhet felesiégëm.
Arra kiérëm a vármëgye urait,
ezt a dolgot igazolják ha lëhet!”
„Ezt a dolgot igazolni nëm lëhet,
tëgnap kaptam Ilovából levelet...”
Ilovában készittik a bitófát,
amëlyikre Némëth Jánost fölhúzzák;
fujja ja szél feketë göndör haját,
más öleli Némëth János babáját.
Fábry Mihályné 1951–54 között tanított Bükön. Ezalatt számos eredeti büki népmesét és mondát jegyzett le, részben tanítványa, Taródy Ilona tevékeny közreműködésével. Ezek 1996-ban szakszerű kiadásban láttak napvilágot A Répce mente meséi és mondái című könyvben, Csepreg városában. Szerepel itt három, Taródy Ilona által később, Szabó József számára lejegyzett mese is. Ezek többsége az alsóbüki Taródy család mesekészletét mutatja be. Nagy Ilona népmesekutató értékelése szerint ezek a történetek már kilépnek a műfaj hagyományos keretei közül, egyéni művek, de a népköltészetből táplálkoznak. A kötet szerkesztői e mesék nagy érzelemgazdagságát emelik ki, s úgy vélik, ez Taródy Ilona egyéniségéből fakad.
Műfaj szerint a büki mesék közt vannak tündérmesék (A békavár, Az erős fiú, Az ördög meg a kocsmáros, Az ördögvőlegény), ördögmese (A libacomb), tréfás mese (Miska bácsi), állatmesék (A kutyámmal voltam a lakodalomban, A tyúkanyó halála), hazugságmesék (Nagyapám meg a rablók, Az ördögök lakodalma). Több mese a mesélő, id. Taródy Ferenc vagy ifj. Taródy Ferencné egyéni alkotó leleményét dicséri, műfajba és típusba nem sorolható.
A kötetben megjelent büki mondák között akad történeti monda (A kőkecske) és hiedelemmondák (A büki fekete tó, A fosztóban elmondott történetek, Peszterke).
A népköltészet szerves egységbe olvad a népélet gyakorlatával; alkotásainak előadására a népszokások nyújtanak alkalmat. A mesék, a mondák, az igaz történetek, a dalok és a balladák elhangozhattak a szűkebb családban is, igazi közönségük azonban a társas munka közösségei voltak: a cselédek vagy a más vidékekre elvándorló mezőgazdasági munkások, a „summások” munka- és szálláshelyei, vagy a kisbirtokos parasztság közös toll- és kukoricafosztói, illetve a múlt században még Bükön is létezett klasszikus népi intézmény: a fonó.
Az 1880-as években farsang idején a legények felöltöztek „maskarának”, s úgy mentek be a fonóba. Ilyenkor a munka és a beszélgetés abbamaradt, és a háziasszony azt mondta: „Csak táncoljatok most már!” A lányok kisöpörtek, hogy rendesen lehessen táncolni a „citora” hangjaira. A legények többnyire lánynak öltöztek, de szerettek „szómatöröknek” is felöltözni: fehér gatyát vettek föl, az alját lekötötték és teletöltötték szalmával. Álarcot is öltöttek, hogy jobban „féljenek” tőlük. Néha kecskének öltöztek: fejszefejre rongyból fejet csináltak, a nyelénél fogva a lábuk közé tették, fehér lepedőt terítettek magukra, meghajoltak, aztán mekegve szaladgáltak. Volt, aki az ágy tetejére ugrott, hogy a kecske föl ne öklelje.
De jutott vidámság a tollfosztókba is, amelyek még az 1950-es években is színesítették a hosszú téli estéket. Az asszonyok, lányok az asztal közepére halmozták a fosztani való lúdtollat, s azt nyolcan–tizenketten körülülve dolgoztak, beszélgettek. Eközben a legények farsangoló csoportokat alakítva maskarában járták a tollfosztóknak helyet adó házakat. Minden csoporttal ment egy zenész – régebben citerás, utóbb inkább harmonikás –, aki a talpalávalóról gondoskodott. Mozdulataikkal, maskarájukkal szórakoztatták a fosztókat, a lányokat pedig megtáncoltatták. Mintegy harminc-negyven percet tartózkodtak egy helyen, aztán továbbmentek, maguk után hagyva kilétük titkát. Ha a fosztani való toll elfogyott, a háziasszony nagy vendégséget, úgynevezett „vígzüő”-t tartott. Erre az alkalomra a farsangolókat is meghívták, és sokszor éjfél utánig ropták a táncot. A hangulat emelkedésével a farsangolók – abban a sorrendben, ahogy felismerték őket – kivetkőztek jelmezükből. Az lett a győztes, aki a végére maradt.
A kukoricafosztás is alkalmat adott a mesélésre, dalolásra, mókázásra. Ha üszkös kukoricát találtak a legények, azzal jól befeketítették a lányokat. „Ú’ kkikentek sokszor bennünket, hogy ölig vuót kimozsdanyi” – mondta Tátrai Zsuzsannának egy emlékező.
Különleges hely illette meg Bükön is az ünnepi szokásokat. Jellegzetesen nyugat- és dél-dunántúli szokás a december 13-ai lucázás vagy kotyolás, amely Bükön az 1960-as években még élt. (E sorok írója 1963-ban még lucázott Alsóbükön.) Fiúgyermekek végezték Luca napján hajnalban. Termékenységvarázsló rítus, a baromfiak termékenységének elősegítésére szolgált. A lucázók egy csomó összekötözött szalmát vittek magukkal, és „szabad-e lucázni?” kérdéssel kértek bebocsátást a házakhoz. Mindig beengedték őket, de ha netán mégsem, akkor ezt kiabálták be: „Ë’ ttiktyok lëgyën, a’ izs vak lëgyën!” Bemenvén a konyhaajtó elé szórt szalmára térdeltek, s miközben egy jó marék szalmát szétszórtak maguk előtt, a következő mondókát mondták (itt-ott változó szöveggel):
Luca-Luca kitty-kotty,
tojjanak a tiktyok, ludgyok,
juó ülüőssek lëgyenek!
Annyi zsirgyok lëgyën, mind a kudba’ a viz!
Ollan vastag szalonnájok lëgyën, mind a mestërgërënda!
Ollan hosszi kuóbásszok lëgyën, mind a falu hossza!
Annyi töpörtyüjök lëgyën, mind a Riépciébe a köviécs!
Annyi tojássok lëgyën, mind az iégën a csillag!
Annyi pinzëk lëgyën, mind a pëlvakutyuóba’ a pëlva!
Fejszijëk, furajok ú’ mmëgállon a nyelibe’, mind a cserfa a tövibe’!
Luca-Luca kitty-kotty, kitty-kotty!
Amit adtok, elvëszëm
tarisznyámbo eltëszëm!
Luca-Luca kitty-kotty, kitty-kotty!
Gyümölcsöt vagy pénzt kaptak. Az első lucázót fogadták legszívesebben.
Ugyancsak e naphoz kötődött egy másik szokás, amely a közeli Vasszilvágyon máig él (s talán másutt is). A Luca előtti éjjelen legények járták a lányos házakat azzal a céllal, hogy minél több szalmát szórjanak szét az udvaron vagy a ház előtt. Így igyekezett bosszúját kitölteni az, aki valamelyik lánytól kosarat kapott. Ennek durvább – noha egyszersmind tréfásabb – módja az volt, hogy az éj leple alatt szétszerelték a gazda szekerét, az alkatrészeket fölvitték a kazal, a pajta vagy éppen a szalmatetős lakóház tetejére, és ott összerakták.
Reggel a leánynak kellett összetakarítania a szétszórt szalmát, mert ha ezt még a reggeli világosság beköszönte előtt nem tette meg, akkor a néphit szerint a következő évben is pártában maradt.
Miklós-naptól karácsonyig jártak a betlehemezők. Kiskamasz gyermekek az 1960-as években még éltették e szokást, amelynek négy szereplője volt: Angyal és három öreg pásztor: Vénfris, Maksus, Koredó. Angyal hosszú fehér ingben vitte a kápolnához hasonló betlehemet, amelyben a jászolban fekvő Kisjézust láthattuk Szűz Máriával és Szent Józseffel, körülöttük báránykák. A jászolt mohával bélelték, oldalán szentképek függtek. A pásztorok kifordított szőrös bundát és kucsmát viseltek, bajuszt is ragasztottak vagy festettek. Kezükben botot tartottak, amelynek alsó részére láncot szögeztek, hogy jobban zörögjön.
Elöl az angyal ment a betlehemmel. „Szabad-ë bëtlehemëznyi?” – kérdezte. Bemenvén a házba a betlehemet letette az asztalra, és meggyújtotta az ajtajában lévő gyertyát, amely az egészet bevilágította. Közben a házbeliek megnézegették, s megdicsérték a készítőjét. Az angyal csöngetése után a pásztorok az ajtón kívül elénekelték a „Pásztorok, pásztorok, Betlehembe elmenjünk, elmenjünk” kezdetű éneküket, majd megkezdődött a párbeszédes játék, amelynek kezdetén a pásztorok egymás után bementek, illetve bevágódtak a házba, hirtelen a betlehem elé vetették magukat. A pásztorok közti beszélgetés „eredménye”, hogy az angyal szavára fölkelnek és elindulnak megkeresni a Messiást, énekelni kezdik a „Pásztorok, fölkeljünk!” kezdetű éneküket, majd pedig – körbejárva, bottal és testükkel adva a taktust – az „Üdvözlégy kis Jézuska, / Üdvözlégy kis babácska!” kezdetűt.
Újabb rövid párbeszéd és újabb ének után sorban a betlehemhez járultak, és meghajolva fölajánlották ajándékukat a kis Jézuskának: egy erszény pénzecskét, egy meleg dunyhácskát, egy bundácskát.
Az adománykéréssel zárul a betlehemezés:
Uo, uo, uo, bográcsomba vuona juo,
Husos kuobász, szalonna,
Pásztoroknak juo vuona,
Uo, uo, uo, pásztoroknak vuona juo.
I, i, i, a kënyiér mindënnapi.
Hogyha anna valaki,
Ugy lëhetnë juolaknyi,
I, i, i, igy lëhetnë juo laknyi.
Ié, ié, ié, ëkkorsuó bor emmellié.
Torkainkat mëgkennié,
Nëm lehetnë jobb ennié,
Ié, ié, ié, nëm lehetnë jobb ennié.
Uo, uo, uo, mi nëm ollan állanduo,
Pásztoroknak nëm valuo,
Büntessë mëg a biruo,
Uo, uo, uo, büntessë mëg a biruo.
A, a, a, füzessën mëg a gazda!
Az éneket körbejárva énekelték, miközben botjukat a földhöz verdesték, s egész testük ütemesen mozgott. Maksus pásztor az ének után elköszönt és ezt mondta:
Aggyon Isten barackot,
Tarkafarku malacot!
Szekerünkbe kereket,
Csutoránkba feneket,
Hadd ihasson a vén Korëdó ölöget!
Boldog karácsonyi ünnepëket kivánunk!
A folklorisztika sok figyelmet szentelt a pogány kori elemeket őrző regölés szokásának és az ennek során elhangzó rítuséneknek. Az eredetileg valószínűleg a téli napfordulóhoz kötődött termékenységi rítus keresztény elemekkel vegyült. Ősiségére utal az is, hogy csak a magyar nyelvterület szélein: Nyugat-Magyarországon, illetve a Székelyföld egy részén maradt fenn a legutóbbi évtizedekig. A büki regölést filmfelvétel is megörökítette, amelyet 1970-ben mutatott be a Magyar Televízió.
A regölés célja az egymáshoz illő lányok és legények összepárosítása, összevarázslása volt. December 25-e estéjén négy-hat-nyolc fős legénycsoportok járták főként a lányos házakat. Kifordított bundákba öltöztek, fejükbe kucsmát húztak. Kettejüknél köcsögduda: huhogó volt (Szabó József följegyzése szerint: hüppögtető). Tejesköcsög szájára disznóhólyagot feszítettek, annak közepében nádszálat mozgattak ki-be, így keletkezett az egyenletesen „hüppögő” hang. Másikuk kezében kereplő, egy további regölőnél pedig csengő volt. Egy kétrészes cserép ebédhordót is vittek magukkal, a benne lévő vízbe mártogatták a köcsögdudások az ujjaikat, hogy kezük jobban tapadjon a megnedvesített nádszárhoz, s így jobban szóljon a duda.
„A »huhogók« a regösének negyedes ritmusait hangoztatva mindig szóltak, csak a refrén alatt hallgattak el, mert ekkor nedvesítették meg az ujjaikat a játékosok. A kereplő és a csengő azonban csak ekkor szólhatott” – jellemzi a szinte eksztatikus hatás elérésére képes produkciót Békefi Antal, aki 1964-ben jegyezte le az akkor Boda Dezső, Mészáros József, Dallos Miklós és Németh József előadásában elhangzott büki regöséneket.
A regösöket különösen azoknál a lányos házaknál jutalmazták meg jól, ahol a lányt kedvükre való legénnyel regölték össze.
A tavaszi ünnepkör szintén gazdag szokásvilágából a Gergely-járás Bükön módosított változatáról, a tavaszjárásról korábban már esett szó. Ez és egy másik kedves szokás: a pünkösdikirályné-járás már a század első harmadában megszűnt. Átalakult formában, de él még a húsvéti locsolás és a májusfaállítás szép gyakorlata.
Az emberi élet fordulóihoz kötődő hagyományos cselekmények közül a legényavatás Bükön jó hatvan-hetven éve megszűnt rítusát választjuk ki, a legkorábbi leírást idézve, Dömötör Sándor gyűjtéséből: „Györe Laci bácsit 1885-ben keresztölték be a kocsmában. Addig az öregebb legények megcsapták az utcán, ha este meglátták őt valamerre mászkálni. Lefogták ketten-hárman, aztán az üllepit jól megcsapták szíjjal. A 15 éves fiataloknak megüzenték: bekörösztölünk benneteket! Mulatság alkalmával minden ujoncnak 3-3 liter bort kellett előre fizetni. Egyszerre 3 újoncot keresztöltek be. A bort félliteres üvegekbe töltötték, aztán felálltak karéba (körbe) mind a 18-an. Egyszerre kiitták, a végét a szájukba tartották, aztán egyszerre lespriccölték vele az újoncokat: jól szembeköpték őket. A legénybiró hosszi verset mondott (…). Akkor az újoncokat jól megitatták a legények, kezet fogtak velük: – Most már be vagytok keresztölve! A lányok, mindenki nézte a bekeresztölést a mulatságban, és nevettek. Amikor ez megvolt, akkor ment a tánc. Hushagyókor, fehérvasárnap, pünkösdhétfőn szoktak táncmulatságot rendezni, és mindig volt bekeresztölés, ha volt hozzá megfelelő fiatal legény.”
Rövid néprajzi fejezetünk végén szavakba kívánkozik a fölismerés: a hagyományos társadalomban a mulatás ösztöne, a lélek derűje, a pajkos jókedv az év minden szakában képes volt dacolni a létfenntartás kemény gondjaival, s újra meg újra átmelegíteni az egymással örvendő szíveket.
Itt, a Répce vidékén talán egy kicsit jobban is, mint másutt. Legalábbis Drinóczy György csornai kanonok, Sopron megye múlt századi leírója így látta. Az 1830–40-es években papírra vetett „Böngészet...”-ében írja, hogy noha az itteni emberek erkölcseikben megegyeznek a megye más részein élőkkel, „de a Répcze mellékiek mégis szelidebbek, jobb kedvük, ’s virgonczabb emberek, a muzsikát s éneket szeretik”. Vajon ma miként vélekedne?

Gyurátz Ferenc utcai részlet az 1950-es években

Hajlított zsúpfödelű ház Alsóbükön. 1950-es évek

Táncoló büki lány. 1950-es évek

Idős bükiek régi táncokra tanítják Fábry Mihályné tanítványait az 1950-es években
 
 
 
 
 
 
 

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages