A Halotti beszédtől a Kálvária-dombig
A Halotti beszédtől a Kálvária-dombig
A Pray-kódex latin nyelvű liturgikus szövegeket, zsinati határozatokat, kottás énekeket és világi tárgyú – történelmi – feljegyzéseket tartalmazó kéziratos könyv. A százhetvenkét pergamenlapból álló kódex a XII. század második felében keletkezett valamelyik magyarországi Szent Benedek-rendi kolostorban. Feltehetően a Borsod vármegyében a Miskolc közeli Boldva vagy Gömör-Kishont vármegyében Rimaszombat mellett fekvő Jánosi községben, és egy 1195 körül körül íródott másolatban maradt fenn. Két oldalán színezett tollrajz látható.
A terjedelmes mű templomról templomra, plébániáról plébániára vándorolt. Több bencés kolostorban, így a kódexben található bejegyzés szerint 1228-tól a tatárjárásig Deáki bencés templomában is használták. A kódex 1203 után talán valamely Szent Egyed patrocíniumu egyház (Garamszentbenedek?) érintésével került a mátyusföldi faluba, 26. oldalán említik a deáki Szűz Mária-templomot. A tatárjárás évében, 1241-ben a közeli Taksonyfalván át Pozsonyba menekítették. Nevét Pray György jezsuita történetíróról kapta, aki 1770-ben Nagyszombatban elsőként hivatkozott a kódexben található magyar nyelvű nyelvemlékre, a Halotti beszédre. Részletesen először 1803-ban Révai Miklós elemezte. A pozsonyi káptalan 1813-ban a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, ma az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.
A Pray-kódex 154. lapján, a Nagyobb sacramentarium című mise- és liturgikus szövegeket tartalmazó főrészben található az egész hártyalapot elfoglaló legősibb összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd és könyörgés. A harminckét soros szöveg 274 szót tartalmaz. Az egykor halotti búcsúztatóként használt szöveg és a hozzá tartozó ima a magyarság felbecsülhetetlen értékű nemzeti kultúrtörténeti kincse. A korai ómagyar időszak nyelvéről számos fontos információt ad, ezért a magyar nyelvtörténeti kutatás alapköve. Nyelvészeti, irodalmi és művelődéstörténeti szempontból is rendkívül becses. Nyelvezete választékos és igényes, stílusa szinte lebilincseli olvasóját. (A Függelékben idézzük szövegét.)
Deáki legnevezetesebb helye az ősi, Szűz Mária tiszteletére épített templom, amelyet elsőként II. Paskal pápa 1103. évi oklevele említett, de több később – 1175-ben, 1186-ban és 1211-ben – kelt okmány is utal rá. Az akkori istenháza – építési ideje nem ismert – kezdetben kápolnaként szolgált. A későbbi, román kori, méltóságot sugárzó deáki templom – a régebbi, 1075-ből származó garamszentbenedeki kolostortemplom mellett – építészetileg Közép-Európa legbecsesebb ilyen jellegű épületei közé sorolható.
A Szűz Mária-templomról írt dolgozatában Ipolyi Arnold három szempontra hívta fel a figyelmet: hazánk X–XII. századi román bazilika-stílusú egyházi műépítészetének egyik legáltalánosabb, mintegy mintaszerű darabja. A monostori építészet egyik – csak Magyarországon ismert – sajátosságának jellegzetes példája. A templomban található hazai festészetünk egyik legrégibb, határozottan adatolható, egyházi falfestménymaradványa.
A templom az úgynevezett román téglaépítészet tipikus műalkotása. Ennek az anyagnak a felhasználását az indokolta, hogy a környéken nem találtak elegendő mennyiségű követ. Az épületet hosszú ideig nem vakolták be, s ez még inkább kiemelte lenyűgöző látványát. A falakat tégladíszítés jellemezte, így a párkánymezőt, a függőleges pilléreket, azaz a pilasztereket, valamint a falsávokat, a lizénákat. A deáki templom – mint legnagyobb téglaépítmény – mintául szolgált a környékbeli, sőt a csallóközi istenházák emelésekor is. Valószínű építtetője az apátságot határozottan vezető Uriás (Uros) apát volt, a templomot – mint írtuk – 1228-ban szentelték fel.
Legősibb része a Szent István-kápolna, amely a déli oldalon csatlakozik a főépülethez. Jellegzetesen kora román kori építmény, téglalap alakú hajóval és félkör alakú apszissal, szentéllyel. A hajót ma gerendás mennyezet fedi, az apszis negyed gömb formájú falazott boltozat, úgynevezett koncha. A főfalak vastagsága eléri az egy métert.
A kápolna teljes hossza nem haladja meg a tíz métert. Feltevések szerint ez itt az első épület, amelyet már 1103-ban említenek. Ezt támasztja alá a homlokzat déli oldalán a múlt században felfedezett főkapu. A kápolna apszisának déli oldalán tipikus román stílusú, résszerű ablakok nyíltak. A déli falat magas, fűrészfogas motívumú párkány, az apszist keskenyen fogazott párkánymező díszítette.
A mai deáki templom művészettörténeti szempontból legjelentősebb felülete az 1228-ban felszentelt kétszintes, háromhajós rész, amely 19,5 méter hosszú és 10,75 méter széles teret alkotott. A szakrális építmény jellege levezethető a Szent Benedek-rendi szerzetesek istentiszteleti szokásaiból és egyházművészeti hagyományaiból.
Az északkelet–délnyugati tájolású, háromhajós – kereszthajó nélküli – templomot a keleti oldalon hármas szentély zárja. A nyugati homlokzat két szélén mintegy őrt álló, zömök román stílusú tornyok a középhajó háromszögű ormát fogják közre. A főhajót a keskenyebb mellékhajóktól magas pilléres árkádokkal választották el. A középső hajó kétszer olyan széles, mint egy-egy oldalhajó. A templom hosszának aránya úgy viszonyul a teljes szélességhez, mint a három a kettőhöz, tehát az aranymetszés szabályát követi. A hajók keleti végét egy-egy félkörívű oltárfülke zárja le, a középső azonban szélesebb, a másik kettőnél előbbre szökik. Az istenháza két szintre, úgynevezett alsó és felső templomra tagolódik. Ez a megoldás Közép-Európában is ritka.
A deáki bazilika elsősorban azért teljesen más, mint a hasonló román stílusú építmények, mert három hajója egyenlő magas. A középső nem emelkedik a két oldalhajó fölé, ezért csarnoktemplomnak is nevezik. Ezt az megoldást azért választották, hogy az építők a boltozat felett egy másik háromhajós teret is kialakíthassanak.
A felső templom alaprajzának mutatói megegyeznek az alsóéival. A főhajót a mellékhajóktól itt olyan fal választja el, amelyen szabálytalan elhelyezésű nyílások vannak. Az ezek közötti távolságok nem azonosak, és nem felelnek meg az alattuk lévő árkádok tagolásának. A felső rész keleti apszisainak hármas tagolódása ismétlődik ugyan, de a mellékapszisok már kisebbek.
A középső apszis román stílusú ablakai közötti falfelületen két eredeti középkori falfestményt találtak. Az egyik az áldást osztó, könyvet tartó Krisztust mandula alakú dicsfénnyel ábrázolja. A másik – feltehetően mandorlával – az Atyaisten képe volt. A Szentlélek hiányzó galambját föléjük képzelve a Szentháromság lehetett a falfestmény tárgya. Az ikonográfia, a rajzolat és a színezés XIII. századi ábrázolási gyakorlatot mutat. A XIX században a képek még felismerhetőek voltak, napjaikban már sokkal nehezebben.
Ipolyi Arnold szerint a középső hajó a deáki grangiában élő Benedek-rendi szerzetesek külön istentiszteletére szolgáló kápolna vagy oratorium volt, amelyben a hívektől elkülönülve végezték ájtatosságaikat, zsolozsmáztak, elmélkedtek vagy a szent könyveket olvasták. A mellékhajókat – mivel nem lehettek szerzetesi külön cellák vagy ebédlőhelyiségek – minden bizonnyal közös hálótermekként szolgáltak. Bár Ipolyi előbbi, 1860-ban publikált okfejtésének vannak gyenge pontjai, azóta sincs meggyőzőbb magyarázata a deáki templom emeleti részének.
A bazilika jelentőségét növeli, hogy a háromhajós templom – lényegesebb átépítés nélkül – maradt fenn, bár nyugati homlokzatának tornyait a barokk korban megemelték és új sisakkal fedték. A mai magasságuk 31,5 méter. A harangokat a harmadik szinten helyezték el, ezek között az úgynevezett nagyharang súlya 549 kilogramm, és 1923-ban a nagyszombati Fischer testvérek öntötték. Közben – 1872 és 1875 között – Kruesz Krizosztom pannonhalmi főapát kormányzása idején a templomot bővítették. Akkor a műemlékek ideiglenes bizottsága – tagjai a kor olyan jeles személyiségei, mint Hegedűs Candid, Arányi Lajos, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Schulek Frigyes és Zsigmondy Gusztáv – a két építész, Schultz Ferenc, majd Storno Ferenc terveit elvetve Schulek Frigyest bízta meg a munkálatok megtervezésével és vezetésével. A kivitelezés során – a román stílushoz alkalmazkodva – az ősi templom nyugati homlokzatához csatlakozva egy új, mintegy háromezer ember befogadására alkalmas háromhajós csarnokot emeltek neoromán stílusban. A régi istenháza csaknem érintetlen maradt.
Az ősi és az új templom – elsősorban a nagyszerű tervezési és építészeti munkának köszönhetően – a főhajóban egyesülnek, határvonalukat elsősorban a tornyok jelzik. Az épület hosszanti tengelye negyvennyolc méterre nőtt, csarnoka szentély szerepet kapott. A régi templom földszintjén, a fő apszisban látható a Szűz Mária megkoronázása című festmény, amelyet Jeges Ernő alkotott 1941-ben. A szanktuáriumként szolgáló hajdani kápolna apszisaiban elhelyezett öt festett ablaküveg Szűz Mária, a templom védőszentje életének egy-egy jelenetét ábrázolja. A üvegtáblákat 1875-ben, Würzburgban készítették. A kibővített templom középső hajónak első oszlopához ekkor szószéket illesztettek Keresztelő Szent János álló alakjával, amely szintén würzburgi alkotás.
Az épület főfalain helyezték el a templom bazilika jellegét és méltóságát jelző tizenkét keresztet a gyertyatartókkal együtt. Az északi apszisnál lévő régi sekrestyét lebontották, az újat a román kori templom emeletére vezető lépcsőházban alakították ki. A Szent István-kápolnában található középkori falfestménytöredékeket 1941-ben, a templom soron következő nagyszabású felújításakor lefestették. Ebből az időszakból való a belső berendezés nagy része, a márványból készült neoromán oltárasztal, a tabernákulum bronzajtaja, a fapadok és a kovácsoltvas rács.
A templombelső régi és új falait első királyunk életének egyes eseményeit megörökítő falfestmények díszítik, melyeket Kotuly Béla festőművész 1941-ben alkotott. A freskók témái: Szent István, a kereszténység terjesztője; Szent István, a hadvezér; A pannonhalmi alapítólevél átadása; A Halotti beszédet író szerzetes; Szent István az Intelmeket átadja fiának, Imrének; Szent István Imre halála után felajánlja az országot Szűz Máriának. Szintén Kotuly Béla készítette a felújított templom néhány falfestményét, ezek tárgyát az Újszövetségből, Szent István király és Szent Benedek életéből merítette. A szobrok alkotói Madarasi Walter és Martin Holych.
A berendezés egyéb részei többnyire XIX. századiak. Az orgonát Angster pécsi mester építette.
A deáki Szűz Mária-templomban – az ókeresztény bazilikális stílusú építkezésekhez hasonlóan – a bizánci és nyugat-római kultúra találkozik. A hatalmas méretű, kettős templomú deákmonostori bazilika „egy nemzet ősi kultúrájának és művészetének egyik tükördarabja”. Nemcsak a magyarság egyik legbecsesebb történelmi emléke, hanem olyan lelki és szellemi örökség, amely az ezeréves magyar államiság és művészet mélységét, s ami a legfontosabb: önállóságát bizonyítja, messze az ország jelenlegi határain túl.
A templom közelében fallal körülvett dombszerű magaslat látható, amelyről nyomban kitűnik, hogy emberi erővel emelték a sík vidéki település központjában. A szakrális hely – a Kálvária-domb – létrejötte elsősorban a falu egyik nagylelkű lakójának, Liszi Andrásnak köszönhető, aki a XVII– XVIII. század fordulóján uradalmi juhászként élt Deákiban. Feljegyzések szerint a derék birkapásztor 1738-ban született, és buzgó katolikusként tevékenykedett haláláig. 1807. január 20-án kelt végrendeletében három célra, a misézésre, a szegények javára, valamint egy kálvária építésére tett alapítványt. Jarotta György plébános jegyezte fel: „a Kálvária fundatiójához tartozott a temetőben fölállított vörös márvány kereszt, amit annak pénzéből kell ha megromland ezt is kijavítani, a’mint ez Liszi András ad. 20 januárii 1807-ben költ Testamentumának 5-ik számából nyilvánságos szavakkal foglaltatik”. A kőkereszt előlapján a következő olvasható: „Christo Patienti purae Sevitrici Maerenti Poruenront Andreas Liszi Eva Tothia pari Uto Parigue prietate anno 1798.” A kőjelnél minden évben halottak napján a szülőfalujuktól távol elhunyt deákiakra emlékeznek, és „a hívek buzgóságából” gyertyát gyújtanak.
Liszi András első két alapítványa rendben megkezdte működését, a Kálvária-dombot azonban a falu lakosai csak az 1822-re hordták össze. Téglából rakott fallal kerítették, amit arányosan tagoltak oszlopokkal, amelyekbe egy ismeretlen mester által kőből faragott stációs képeket építettek. A stációt Krisztus és a két lator keresztje zárta. Évtizedek múlva, 1851. február 18-án egy vihar a Kálvária-dombon ledöntötte a bal oldali lator szobrát, amely összetört. Jugens Imre nyitrai kőfaragó 214 forintért faragott helyette újat. 1856-ban ugyancsak vihar mozdította ki helyéből a keresztet, ezért megerősítésként új vörös márvány kőalapot helyeztek alá hetvennyolc forint költséggel. A Kálvária-domb kerítését 1869-ben újították fel.
Deákiban 1885. december 26-án indult a katolikus népmisszió. Mivel kétséges volt, hogy annak idején a Kálvária-dombot felszentelték-e, Gulyás Elek plébános kérte a pannonhalmai főapátot: Medits Nándor lazarista hittérítő atya végezze el annak ordinálását. A misszió idején Deákiban tartózkodó Borbély Kozmér vicarius generalis a főapát nevében megadta az engedélyt. A fölszentelést 1886. január 5-én tartották. Gulyás plébános a következőket írta erről az egyházközség krónikájában: „A Kálvária ünnepélyes fölszentelése, rengeteg néptömeg jelenlétében történt, az egész templomtér, de még az országút is tele volt résztvevőkkel, úgy, hogy legalább is hat-hét ezerre lehetett becsülni a résztvevők számát.”
A Kálvária-domb építményei – az időjárás viszontagságai következtében – az 1900-as évek elejére ismét erősen megrongálódtak. A helyi plébános, dr. Vargha Samu 1909-ben az ügyben jelentést küldött a pannonhalmai főapátsághoz, amelyhez mellékelte a tervezett felújítási munkálatok költségvetését. Egyben engedélyt kért a Kálvária-alapítványból ezerötszáz korona felhasználására. A felújítás őszre elkészült, a kőből faragott stációk helyére öntöttvas domborművek kerültek, az oszlopokat kovácsolt vaskerítéssel kötötték össze. A korábbi kőstációk domborműveit a falusiak széthordták. Az öntöttvas domborműveket 1938-ban Gányi István sekrestyés, az „ügyes kezű amatőr festő” újramázolta.
Az újabb impériumváltozás, 1945 után – számos deáki magyarságintézménnyel együtt – a csehszlovák hatóságok Liszi András alapítványait is megszüntették. 1958-ban szélvihar döntötte le a domb tetején álló Krisztus-keresztet. A hívők ismét összefogtak, a mintegy kilencezer koronás költséget az a katolikus egyház rózsafüzér társulata gyűjtötte össze. Szedlár Gusztáv kőfaragómester készítette fel az új keresztet, amelyet 1959-ben állítottak fel. Liszi András méltó utóda Varga Mihály volt, aki egy személyben indította, szorgalmazta és irányította a munkát, 1960-ban a stációs képek újrafestését is megszervezte. Ez alkalommal az egyes állomások fölé Gál Vince asztalos egy-egy fakeresztet faragott és erősített. A költségek meghaladták a tízezer koronát.
A Kálvária-dombon a felszenteléstől kezdve tartottak rendszeresen pénteki, illetve nagyböjti ájtatosságokat. Jó idő esetén vasárnap délután a pap vagy világi előimádkozók vezetésével is végeztek itt litániát vagy egyéb lelki gyakorlatokat. Az áhítatokat a közelmúltig Takács Ambrus, Kolozsi Béla, Cserge Terka és Szabó Mariska előénekesek vezették. A több mint egy évszázada emelt Kálvária-domb elszakíthatatlan része a sík vidéki Deáki községnek.
