Aranyalma most bimbózik | Száz Magyar Falu

Aranyalma most bimbózik

A Mátyusföld egészére jellemző paraszti műveltség nagy része még feltáratlan. Ez Deákira is érvényes megállapítás, a községben ez idáig nem végeztek rendszeres néprajzi gyűjtést, ezért számos esetben csak a szórványosan fellelhető feljegyzésekre, illetve részleges feldolgozásokra támaszkodhatunk.

Faluképe alapján Deáki a szalagtelkes, az úgynevezett utcavonalas kisalföldi falvak sorába tartozik. Utcahálózatát is ez jellemzi, mintha több kisebb falu nőtt volna össze bokorszerű településként. Telkei keskenyek, a melléképületek a lakóház folytatásaként helyezkednek el, a porta végét régebben rendszerint csűr zárta le. A falu főutcája lényegében az ősi Holt-Vág-mederrel párhuzamosan húzódik, és követi annak egykori kanyarulatait. Kezdetben csak egy házsor volt, ekkor a telkek a Holt-Vágig futottak.

A jobbágyok számának gyarapodásával később a folyó túloldalán újabb telkeket jelöltek ki, amelyek mögött a kolostor uradalma terült el.

A falu főutcai részéhez csatlakozott az alvégi, helyi nyelven á’szegi rész. Ezen a helyen kezdetben csak hét-nyolc jobbágytelek és néhány zsellérház állt. A falunak ezt a részét a két világháború közötti időkig a szegényebb és vallásában katolikus népesség lakta. A felvégen – miként ott mondják, főszegen – a jobb módú gazdák és mesteremberek – kovács, bognár, asztalos, takács és így tovább – házai sorakoztak.

A visszaemlékezések és a visszaemlékezők szerint az első világháború előtt az alvégiek nem keveredtek a felvégiekkel, sőt nem keresték fel a másik falurész kocsmáját sem, mert abból többnyire verekedés támadt. Az elkülönülés a párválasztásra is vonatkozott. Ha egy felszegi legény mégis alszegi leányt vett feleségül, a fiatalembernek az arát meg kellett váltania az ottani legényektől, akik a pénzt a saját kocsmájukban mulatták el. A deákiak számára a társadalmi-vagyoni helyzet szerinti tagolódás fontosabb volt, mint a vallási hovatartozás.

A telkek méretéből következtetve hajdan jobbágyházak állottak a Széles nevű falurészben is, ahol mintegy tíz telek számára volt hely, de kijelölésük ideje nem ismert. A vidék kőben, fában való szegénysége miatt a házakat sárból, nádból és/vagy vesszőfonatból építették. Kezdetben csak vert falból, sárból készültek vagy sövényfalat csaptak, azaz tapasztottak be sárral. A határ belvizeinek fokozatos lecsapolásával, illetve elvezetésével párhuzamosan kezdték meg a vályogfalú házak építését, amelyeket többnyire félkontyos nádtető vagy rozsszalmából készült zsúp borított. Náddal vagy szalmával fedték az állatok részére emelt istállót, valamint a fészert. Később – elsősorban a módosabbaknál – építőanyagként megjelent a tégla, a zsindely, majd a cserép, s ez nemcsak a házakat, hanem a falu arculatát is teljesen átformálta.

A lakóházak általában háromosztatúak. Az utcára tekintett az úgynevezett első ház vagy tisztaszoba, mögötte húzódott a pitvar, azt követte a hátsó szoba, azaz a hátsó ház. Az udvarról az oszlopos tornácra – Deákiban folyosónak nevezik –, a pitvarba léptek, ahonnan jobbra és balra az első és hátsó szoba ajtaja nyílt. A jobb módúaknál a pitvart úgynevezett folyosófallal választották el az udvartól. A tisztaszobán két kis ablak nyílott. Az egyik az utcára, a másik az udvarra nézett. A szobák berendezése a legtöbb lakásban hasonló: a két ablak között sarokpad, asztal, illetve szemben a két ágy állt a fal mellett. A faragott sarokpadon minden családtagnak megvolt a saját helye. A falakat általában meszelték. Az 1930-as évektől épített úgynevezett új típusú házakba a korábbinál nagyobb ablakokat raktak.

A régi deáki famíliákban a fiúgyermekek – igazi nagycsaládot alkotva – házasodás után is együtt maradtak. Előfordult, hogy három-négy nemzedék élt együtt. A döntések joga az idősebb családtagokat illette meg. Az időskort már önmagában is tisztelték. Ha lehetőség volt rá, akkor az öregek úgynevezett külön házban éjszakáztak. Étkezésnél elsőnek a családfőnek kellett szednie a tálból, ezután életkor szerinti sorrendben következtek a többiek.

A pitvaron – Deákin: pitar – végezték a házi munkákat. Itt volt a nyitott kémény, itt főztek, füstöltek, innen fűtötték a kemencét, amely leggyakrabban a hátsó szobának adott meleget. Az 1930-as évektől kezdve a kemencéket elbontották, amikor a faluban egy pékséget helyeztek üzembe. Ott süttették a házaknál bedagasztott kenyértésztát hetente vagy kéthetente.

A hátsó szoba melletti kamrában tárolták a gabonát, a lisztet és más élelmiszereket. A lakóházat mintegy folytatva következett az istálló a tyúkóllal, a kocsiszín és a pajta. Deákiban csűröket csak a jobbágyfelszabadítás után, az 1850–1860-as évektől kezdtek építeni.

Régen aratás után a gabonát egy-két hétig a mezőn szárították, majd behordták nyomtatni, ritkább esetben csépelni. A kenyérnek valót a XIX. század végéig földbe vájt gabonavermekbe rakták, ahol az gyakran megdohosodott, és fogyasztása számos betegséget – például skorbutot – okozott. Módosabb gazdáknál a kamra után az úgynevezett tiszta kamra következett, ahol a gazdasághoz szükséges eszközök, szerszámok készítését és javítását végezték.

A két világháború között a faluban szolgált Czibor József református lelkész „az egészséges hajszálgyökérzet népének” nevezte híveit. „A deáki református ember egyike a legjobb anyagból gyúrt magyarnak” – írta visszaemlékezésében.. A községben élő ember „…bátor, gavallér (azaz nagylelkű) és önérzetes. Sokat ad a becsületre. Józan gondolkodású, tanulni, okosodni szerető s így könyvet, újságot szívesen olvas.... Értékeihez ragaszkodik de érdekeli őt minden ami összefügg jövőjével és a haladással… Hitét szereti, védi és büszke reá. Oka van rá, mert múltja sok szenvedést hordoz. A jelenben élők tudják és érzik ezt és boldog örömmel sajátjuknak vallják, s ha kell, áldoznak is érte”.

A kisebbségbe szorult magyarságot pásztoroló lelkész szerint az itt élő ember hite és nemzeti hovatartozása „eggyé forrott s egyik a másikat kiegészíti s megerősíti”. A két világháború között Deáki lakosságának 99 százaléka volt magyar, Czibor szerint „nem szereti a vegyes házasságot, sőt a múlt esetén okulva, megveti s gyűlöli azt”. Ez az eleme a közérzületnek az 1945 utáni lakosságcserével kétségkívül megváltozott, a szlovákok betelepülésével elterjedt a különböző nemzetiségekhez tartozók házasságkötésének gyakorlata.

Deákiban a falu klasszikus korszakaiban négy-öt gyermeket neveltek a családokban. Az első világháború után a református családok körében mind népszerűbbé vált az egy utód, az „egyke”, ez volt az egyik oka a református népesség anyagi gyarapodásának. Következménye, hogy a falu kálvinista gyülekezetének száma néhány évtized alatt észrevehetően csökkent. Az ekkor még nagycsaládos katolikusok viszont elszegényedtek. Napjainkban már – vallási különség nélkül – egy-két gyermeket nevelnek a deáki famíliákban, és az együtt élő család két nemzedéket jelent.

Kedvelt mulatsága volt a deákiaknak a lóval, csikóval való kalmárkodás. Szabó Ernő, az egyik lókereskedő család leszármazottja szerint az ezt a foglalkozást hivatalosan űző famíliák hatóságilag engedélyezett és ellenőrzött lóistállókat tartottak fenn. A tőzsérkedés jó megélhetést nyújtott. Deákiban a ló megbecsülése és szeretete az ősi magyar állattartáshoz kapcsolódó, közelmúltig fennmaradt szokásokat bizonyítja. Úgy mondták, hogy a szép és büszke járású paripa gazdája becsületét öregbíti, és jómódjának érzékelhető jele. Ezért féltőn vigyáztak ezekre az állatokra, és mindent elkövettek, hogy lovaik csillogó szőrűek, ficánkolóak legyenek, „jó kedvben tartva”. Miként a régi helyi mondás tartotta: „a ló kedve a gazda kedve”.

A két világháború között a falu állandó lóállománya elérte a kétszázat. Az akkori csehszlovák hadsereg sok lovat vásárolt fel Deákiban, mert a faluban tenyésztett állatok fizikai állapota megfelelt a katonaság követelményeinek. Napjainkban már csak mutatóba akad egy-két ló a faluban.

A deákiak többsége – köztük „még a legmódosabb gazdák is” – törhetetlen szorgalommal egész télen át különböző használati cikkeket fúrtak-faragtak. A falusiak áruikkal bejárták a tágabb környék városait – Nyitra, Galánta, Szered, Szenc, Nagyszombat, Galgóc –, s ha még volt portékájuk, a Pozsony felett fekvő Modor és Bazin városáig is elszekereztek. A reformátusok például faragott teknőiket vitték a vásárra. A deákiak értettek a kötélveréshez, seprő- és kefekészítéshez, a kosárfonáshoz is, ezek mestersége egyes családokban apáról fiúra szállt. A falu határában álló erdőség az apátsági birtokhoz tartozott, nagy részét a Vágselye–Negyed közötti vasútvonal építésekor kiirtották. E munkát, a helyi erdöllést részesként végezték a deákiak. Az évi fa- és tüzelőszükségletük megteremtésében gyakran a taksonyi erdőben is vállaltak részes vágást.

A fával való rendszeres foglalatosság valóságos ezermesterré tette a falubelieket. A mindenhol megtalálható gyalupad mellett sok háznál használtak esztergapadot is. Sok gazdaember saját maga készítette el szerszámainak és mezőgazdasági eszközeinek – egyesek még a szekérnek is – nagy részét. A kereket a kovács vasalta meg, de a ló patkolását, illetve a szerszámának a javítását is sokan egyedül végezték el. Általánosan elterjedt – leginkább téli – foglalatosság volt a kosárfonás. Ez ehhez szükséges vesszőt a Vág partján vágták. Készítettek tyúk-, lúd- és takarmánykosarat, valamint úgynevezett nagy borítót. Egyesek főzték a vesszőt, amelyet így megtisztítottak héjától. A csupasz szálakból kenyér- és hústároló kosarat, komakast készítettek.

A deáki nép hajdan maga fonta, szőtte, varrta ruházatát is. A kendert 1945-ig az úgynevezett Kenderes kertek-dűlőben termesztette a falu lakóinak nagyobb része. Mivel a község közvetlen közelében nem volt folyóvíz, ezért a kendert a kinyűvése és szárítása után a Dudvágra, Alsó-, illetve Felsőszeli, Királyrév, valamint Nádszeg környékére, a Kis-Dunába vitték áztatni. Két-három hét után hazaszállították, a napon megszárították, és a kendertörőben jól megtörték. A fás részeitől tilóval megtisztították és gerebennel kifésülték. A farsangi időszakban került sor a fonásra.

A kenderfonalból a helyi takácsok különböző minőségű vásznat szőttek. A finomabbat egyes ruhadarabok és lakástextíliák – abrosz, vászonruha, törülköző, lepedő –, a durvábbat, az úgynevezett csinvattot a gazdaságban használatos eszközök – ponyvák, zsákok és így tovább – készítésére használták.

A finomabb darabokat általában piros színű beleszőtt mintákkal díszítették, ritkábban ki is varrták vagy horgolt szegélydísszel látták el. Két szál vászon hosszanti irányú összefogására általában fehér horgolt csíkot alkalmaztak. A finom gyolcsanyagból készített alsóingeket, ágyneműket, falvédőket, polcszegélyeket piros, kék, illetve fehér színű slingöléssel, azaz kivarrással díszítették. Ez utóbbi minták elterjedésében nagy szerepe volt az iskolai nevelésnek.

A deákiak fokozatosan hagyták el népviseletüket az első világháború után, mint azt Czibor József tiszteletes feljegyezte. Addig a falu asszonynépe nyári viseletként fehér háziszőttes vászonból sűrűn ráncolt pendelyt hordott ing helyett. Efölé vették a derékig érő, kötős nyakú, rövid ujjú úgynevezett félinget. Télen a pendely fölé festett vászonszoknya került. Ha nagyon hideg volt, akkor előkerült a töltött szoknya, azaz a pamuttal vagy más meleget tartó anyaggal bélelt alj. A lányok pártát hordtak, a menyecskék pedig a templomba járó kordováncsizmát és főkötőt.

A férfiak nyári viselete a rojtos gatya és a vászoning volt. A magas nyakú mellény, a lajbi fölött üstgombos, láncos kabátot, vagyis dolmányt öltöttek magukra, fejfedőjük a pörge kalap. A fehér vászoning gallérja mögött a nyakra csavarva a színes selyemből készült nyakkendő villogott. Erre utal a Deákiban máig ismerősen hangzó fenyegetés: Vigyázz, mert megfogom a nyakkendődet! A legények ünnepnapon a kabátjuk két külső zsebében szinte földig érő, rojtos selyemkendőt hordtak, amelyet, hogy ki ne essék, golyóval erősítettek a zsebükhöz.

A XIX–XX. század fordulóján a legények hátrafésült, hosszú hajat hordtak, amit a kabát gallérja felett egyenlő hosszúságúra nyírtak, és a nyakukat kiborotváltak. Az öregeké ettől annyiban tért el, hogy azok – fetehetően egy régi szokást fenntartva – fésűt is tűztek a hajukba, sőt azt gyakran ősi módra be is fonták.

A két világháború között a férfiak a hajukat már Deákiban is szokásosan rövidre nyíratták, ezt a műveletet otthon, családi körben végezték el. A legények szívesen viseltek a hajukban jól látható választékot. A leányoknak rendszerint hosszú volt a hajuk.

A két világháború között a férfiak körében már csak kevesen öltöttek magukra ezüstpitykés, magas nyakú lajbit és dolmányt. A polgárosodás hatására a férfinép ünnepnapon is csak fekete ruhát hordott, csizmába szorított, testhez álló nadrággal. Ehhez hozzátartozott a régről megőrzött, de már dísztelen, úgynevezett magas mellény. Csak a fehér ing gallérja látszott ki alóla. Ezt a viseletet akkor még a fiatalabbak is hordták. Csizmában a férfiak és a nők szívesen jártak, különösen télen. A régebben a hideg időben öltött szűr és suba ekkorra már eltűnt.

Nyáron a férfiak háziszőttesbe, bő vászongatyába öltöztek, amelyet egyre inkább kiszorított a városi divatból behozott nadrág. A leányok ekkor már elhagyták a népviseletet. Jó időben fedetlen fővel jártak, télen vastag, meleg úgynevezett berlinerkendőt kötöttek. A népviselet – különösen ünnepnapokon – díszesen ragyogott.

Karácsony előtt, Mikulás napjára a sihederek püspöknek és ördögnek öltözve jártak házról házra, hogy ráijesszenek a gyermekekre. A téli hideg beköszöntével jött el disznótorok ideje népes társaságban és zajos mulatozással. Ezt az időszakot a kukorica- és tollfosztás követte, az összejövetelek a fiatalság szórakozására is alkalmat adtak. A fonóban vagy a fosztóban az öregek meséket mondva elevenítettek fel egy-egy régi szokást, történetet a falu életéből, majd a fiatalok mókás játékai következtek. A munkát énekszóval és tánccal fejezték be.

Karácsony vigíliáján a kisebb gyermekek mendikálni, vagyis énekelni jártak, a nagyobbak pedig – négyen-öten egy csapatba verődve – papírból készült betlehemet vittek magukkal, és elénekelték-előadták Jézus születését. A házról házra járó gyermekeknek diót, almát, kalácsot, aprópénzt adtak a falusiak.

A két világháború között az ünnepi asztalra állították a karácsonyfát, amelyet szalagokkal, gyertyával, almával és dióval díszítettek. Alá kenyeret, mézet, ostyát, fokhagymát raktak. A jó gazdasszony kötelessége volt, hogy az ünnep estéjén lehozza a padlásról az ocsút és az úgynevezett fias kukoricát, s az asztalra tegye. Ez utóbbi olyan tengericső volt, amelyen több kisebb cső is nőtt. Másnap, karácsony első napján az ocsút a baromfiak elé szórták, hogy azok, jobban tojjanak. Arra is nagy gondot fordítottak, hogy ezen a reggelen ne az ő kéményük füstöljön a legkorábban a faluban. Úgy tartották, hogy akkor egész évben igen bolhásak lesznek.

A karácsonyi ünnepkörhöz tartozó szokás volt az úgynevezett mustározás: aprószentek napján a fiúk nyolc ágra font, vékony vesszőostorral elmentek a lányos házakhoz. Gyengéden megverdesték a kislányokat, közben szaporán ismételgeték: Kilises ne légy, kilises ne légy! Ez a szokás a hitük szerint a keléstől és daganatos kiütésektől óvta meg őket. A mustározás jutalma néhány krajcár volt. A Jézus születése utáni naptól vízkeresztig a legények háromkirályoknak öltözve, karácsonyi csillaggal járták a házakat.

A farsang egyúttal a kenderfonás ideje is volt. A XX. század elején még élt Deákiban a fonóházba járás szokása, ahol téli estéken gyűltek össze a lányok, ki-ki a maga guzsalyával. Vidám nótaszó és élcelődés mellett frissen pergő orsójukon gyorsan szaporodott a fonal. A munka befejezésével török muzsika, azaz harmonika hangjánál ropták a táncot, majd forralt mézes pálinkával kínálták egymást a fonót befejező dáridó alatt. Ezek a téli esték a fiatalság ismerkedéséhez és párválasztáshoz teremtettek kitűnő alkalmat.

Farsang utolján, a hamvazószerda előtti utolsó szerdán a legények kölöncözni jártak. E szokást kölöncöző szerdának is nevezték. A fiatalemberek felkeresték a lányos házakat, ahol megvendégelték őket, és a kabátjuk gomblyukába kölöncöt kötöttek. Leginkább borsoskát – mézeskalács baba vagy lovas huszár –, piros almát és süteményt. Némelyik lány szalagra kötött fadarabkát tett a tisztelgő legény gomblyukába, jelezve a fiatalember iránti érzelmeit. Annak a legénynek lett a legnagyobb tekintélye a faluban, aki a legtöbb kölöncöt szedte össze. A farsang elmaradhatatlan szokásához és étrendjéhez tartozott a sonka-, illetve a kocsonya, valamint a siska, azaz a farsangi fánk.

A nagyböjt idején Deákiban is megvonták maguktól a húsos, zsíros ételeket. Különösen a katolikusok tartották be szigorúan az előírásokat szerdán és pénteken, szombaton pedig az esti órákig. A böjti időszak jellegzetes étele a régi időkből származó kőtes, újabb nevén csiripiszli, amely áztatott és kicsíráztatott, majd megdarált rozs és daraliszt keverékének kemencében sütött változata. Ugyancsak az egyszerű ételekhez tartozik a deáki lapított, avagy a hajtovány, amely a sós kalács egy jóízű változata. A böjt idején is kedvelték az úgynevezett túrós bablevest. A túró esetünkben a sertések füstölt húsként tartósított orra, amely e földet túró jószág egyik legfinomabb része.

Nagycsütörtök éjszakáján a katolikus vallású asszonyok Jézust keresve, Jeremiás siralmait énekelve járták be a deáki Kálvária-dombot. Nagypénteken és nagyszombaton az egész falu – felekezetre való tekintet nélkül – gyászba öltözve ment templomba, ahol leborultak, és megrendülve fohászkodtak Krisztus keresztje előtt. Virágvasárnapon és húsvét ünnepén a bűntől való megtisztulást és örömet kifejező fehér vagy színes ruhában jelentek az istentiszteleteken, ezt a viseletet a falu népe magára nézve kötelezőnek tekintette.

Húsvéthétfőn régen a deáki legények a leányokat a kúthoz vitték, és veder vízzel megöntözték. A két világháború között a fiatalemberek egy-két társukkal már hajnalban útra keltek, és gyakran ők keltették fel a háznépet. Ekkor már szagos vízzel öntözködtek. A kora reggelre való tekintettel, jutalmul papramorgót, azaz pálinkát kaptak. Később egy-két kiszemelt házhoz visszatértek, ahol kocsonyával, kaláccsal és borral kínálták őket. A lányok piros tojást festettek, azt adták jutalmul a locsolkodó gyermekeknek.

A deáki ifjak életének emlékezetes eseménye volt az úgynevezett legényavatás. A serdülők keresztapát választottak maguknak a legények közül, és az ő védelme alatt tértek be a kocsmába. Itt – különböző próbák teljesítése után – az összegyűlt fiatalembereket néhány liter borral megvendégelték. A felavatott ifjúnak – mivel már a legények közé tartozott – már szabad volt a lányos házhoz járnia. E szabály betartására az idősebb legények szigorúan ügyeltek, ha egy suhanc megszegte, elverték. Az udvarlás szokásaira, a helyes viselkedésre választott keresztapja tanította a fiúgyereket.

Régen a fiatalemberek fő vágya a katonai szolgálat volt, amely egy életre szóló élményt s egyben örök beszédtémát is adott számukra. A regruták felszalagozott kalapban, énekszóval vonultak végig Deáki utcáin, mert a hadba vonulás büszkeséggel töltötte el őket. Az alkalomra a falu regrutabúcsúztató mulatságot rendezett. A fonóban, tollfosztóban és disznótorban meg más összejöveteleken a háborúban megjárt idősebb férfiak szívesen és fel-felcsillanó szemmel meséltek katonaéletükről. Egyesek még arra is ügyeltek, hogy a járásuk és a testtartásuk is érzékeltesse: ifjúkorukban katonáskodtak. Ez azonban nemcsak egyfajta rátartiságot, hanem az illem, a szolgálatkészség szabályainak a betartását és megkövetelését is jelentette mindennapi viselkedésükben.

Nyáron Deákiban is az aratás számított a legnagyobb munkának. Először mindig a rozsot vágták le, hogy szalmájából kötelet tudjanak készíteni az árpa és búza kévébe kötéséhez. A kévéket keresztbe rakták, szárítás után kicsépelték, a XIX. század végéig még lóval nyomtatták. Aratás után a helyi uradalmaknál és a nagyobb gazdáknál áldomásünnepet tartottak. A munka befejezésekor aratókoszorút kötöttek, azzal tisztelegtek a gazda előtt, akinek azt étellel és itallal kellett megváltania. Az aratókoszorút nótaszóval hordozták körül a faluban.

A deákiak méltósággal, magukat a jeles nap hangulatának teljesen átadva tudtak ünnepelni. A vigadozás elmaradhatatlan része volt az élcelődés, a humor és a pajzán jókedv. Ez különösen a hagyományaiban legtovább fennmaradt, rendkívül gazdag és színes lakodalmas szokásokból tűnik ki, amelyekről hamarosan szólunk.

A dolgos hétköznapokat meg-megszakító jeles napok sora az új élet születésének ünneplésével kezdődik. A jobb módú családok újszülötteit díszes ünnepség keretében, rendszerint a vasárnap délelőtti istentisztelet alkalmával keresztelték. A keresztszülők karjukon az újszülöttel kiálltak a keresztelő medence elé, és közösen tettek fogadalmat. A szülők, mintha nem is lennének érdekeltek a dologban, a háttérbe húzódtak.

A keresztelés előtt ma is komát fogadnak, akit hajdan többnyire a bábaasszonnyal hívattak meg az eseményre. A komaasszony első kötelessége, hogy a keresztelő takaróról gondoskodjék. Régebben e célra a jegykendőt használták. Miután kiment a divatból, kézimunkával készített, hímzéssel díszített, úgynevezett keresztelési takarót rendszeresített a szokásjog. A szertartást keresztelési lakoma követte, amely az ebéddel kezdődött, és a vacsorával ért véget. A keresztvíz alá tartott csecsemőt a komaasszony vitte haza a szülői házba, és átadta szülőknek. Ezután a koma pohárköszöntőt mondott, és a meghívott vendégekkel együtt az első pohár bort az újszülött egészségére ürítették. Előfordult, hogy a két étkezés tálalása között mindössze fél-háromnegyed óra telt el, és a jeles közösségi esemény gyakran fél napig tartott.

Czibor tiszteletes jó gazdához illően feljegyezte a két világháború közötti keresztelési szertartást és a módosabb családok ehhez kapcsolódó szokásos étrendjét. Ebédre tyúklevest, főtt húst mártással, baromfi pecsenyét vagy pörköltet, túrós és mákos rétest, újabban aprósüteményt és tortát tálalnak fel. Vacsorára csirkepaprikást, rántott húst borjúból vagy sertésből úgynevezett vágott húst, azaz fasírozottat, hízott baromfisültet, siskát és süteményt, később feketekávét tettek az ünnepi asztalra.

A komaasszony egy úgynevezett komakassal – melyet finom étkekkel rakott tele – többször meglátogatta a gyermekágyas anyát. Az első alkalommal a szokás szerint liba- vagy kacsamájjal vendégelték meg. A komaságot azért tartották fontosnak, mert a házasuló legény helyett a keresztapja ment leánykérőbe. Ez alól a szigorú szabály alól csak akkor volt kivétel, ha a „tatámuram” már meghalt. A lakodalmakban a koma volt a násznagy vagy a vőfély, és egyfajta ceremóniamesterként a lánykéréstől a menyegző végéig főszerepet játszott az új pár életének ekkor zajló eseményeiben. A fiatalok általában a faluban választottak maguknak házastársat. Ezt régen elsősorban a vallási hovatartozás, illetve a vagyoni helyzet döntötte el. Ha egy deáki református legény nem talált helyben magához való leányt, akkor leginkább a szomszédos Zsigárdról vagy Sókszelőcéről hozott feleséget magának. A katolikusok azonban többnyire Deákiból nősültek.

A leánykérés mindig csütörtök kora délelőtt és mindig versben történt. Ha a kért leány szüleinek is kedve szerint való volt a dolog, akkor a kérőt megvendégelték. Csütörtök reggeltől péntek délutánig tartott a gondolkodási idő, amikor a leány legközelebbi rokonai megvitatták a kérést. Ha beleegyeztek, akkor a „kezet” a leány keresztapja vitte el a legényhez, tehát a kérőhöz, és nem annak szüleihez. Ha a „jányt” nem adták, akkor a „kosarat” egy kislánnyal küldték el azzal az üzenettel, hogy „a dologból nem lesz semmi”. A kezet vivő keresztapa szintén versben adta elő válaszát, amely után újra csak a megvendégelés következett. Másnap, szombaton megkezdték az esküvőre való készülődést. A vőlegénynek kettő, a menyasszonynak egy vőfélye volt.

Az eljegyzésre vasárnap került sor. Reggel a házasulandó legény két násznagya megjelent a lányos háznál, sem szülők, sem testvérei nem tarhattak velük. A két vőfély közül a keresztapa volt a főnásznagy, a másik az úgynevezett padnyomó, aki társát csak elkísérte küldetésében. A koma kezdte az egyezkedést, a móringolást a leány szüleivel. A móring kifejezés a szövetkezést, a kötést jelentette a közelmúltig a falu idősebb lakói körében.

A főnásznagy és a leány szülei közötti, az anyagi részleteket is magában foglaló tanácskozás gyakran vontatottan haladt, mert a felek hosszan kötődtek. Az alku közben alakultak a két fél kötelezettségei. A vőlegény vállalta, hogy jövendőbelije részére biztosítja a holtáig való lakást, amíg az a nevét viseli, addig gondoskodik a gyermek jussáról és a pénzről. Halála esetén, ha özvegye elhagyná a férje nevét, mert újból férjhez menne, akkor a vagyon arányához mérten három-ötszáz forintban részesül. A mennyasszony részéről adott kötés rendszerint „egy katona alá való ágy” volt, amely egy-egy dunyhából, illetve derékaljból azaz párnából, két-két vánkosból és lepedőből, valamint egy ágyterítőből állt.

A megállapodás alapján a vőlegény főnásznagya móringlevelet íratott, amelynek az esküvőig hátralévő két hét alatt kellett elkészülnie. Ha az egyezkedés sikeresen ért véget, akkor a menyasszony keresztanyja – aki a lakodalom főgazdaasszonya – aranyozott, hosszú rozmaringszálakat vitt be egy tányéron, és átadta a násznagyoknak a következő szavakkal: „Jó reggelt kívánok kedves násznagy uraimék! A Nóé a bárkából galambját kieresztette és a galamb zöld ágat vitt vissza jelenségül. Én is hoztam, kedves násznagy uraimék elibe zöld ágat annak jeléül, hogy ennek szépséginél elmehessenek és világosságinál (erre utalt az aranyozás) visszataláljanak. De azt úgy meggondolják, hogy ez ma ingyért, máskor pénzért lesz.” A rozmaringszálak olyan hosszúak voltak, hogy a kabátjuk két gomblyukán átfűzve rendszerint a násznagyok álláig értek.

A rozmaringgal ékesített komák – ketten, a vőlegény, illetve a menyasz-szony részéről – ezután a paphoz mentek, hogy megkérjék: jelentse be a fiatalok házassági szándékát a templomban. A kihirdetésre – melyre a vasárnap délelőtti istentiszteleten került sor – a menyasszony színes kendőben, a későbbi jegykendőben jelent meg az istenházában. A templomból a násznagyok a vőlegénnyel együtt rendszerint a menyasszonyos házhoz mentek, ahol ünnepi ebéddel – tyúkleves, leveshús mártással, töltött káposzta, sült hús, túrós- és mákos rétes és természetesen bor – várták őket. Az asztaltól szinte fel sem kelhettek, mert az ebéd után alig félórára az uzsonna következett csirkepaprikással, rántott hússal, siskával (fánkkal), feketekávéval és borral.

A lakoma végén a násznagyok jelenséget (jelet) kértek a vőlegény számára. Ez egy színes selyem- és egy fehér kendő volt, amelyeket a menyasszony keresztanyja, esetleg az őt helyettesítő „jól felvágott nyelvű”, beszédes gazdasszony fehér tányéron vitt be és adta át a vőlegény násznagyainak az alábbi szavakkal: „Jó napot kívánok kedves násznagy uraimék! Elment Eliézer magának párt keresni és talált. És vitt az ő jegyesének egy aranygyűrűt és egy pár aranyfüggőt. De mi azzal nem szolgálhatunk. Hanem én is hoztam a mi menyasszonyunktól a mi vőlegényünknek egy pár selyemkendőt. Ha nem veszik tőlem kedvesen, visszaviszem szívesen.” A vőlegény főnásznagya kezét a kendőért nyújtva azt felelte: „Elfogadom szívesen.” Az eljegyzést jelképező jegygyűrű korábban ismeretlen volt Deákiban és környékén.

A násznagyok a tányérral együtt átvett kendőket letették maguk mellé a padra és egy bankót rejtettek közéjük. Majd kérték, a kendőket függesz-szék fel egy pálcára, a tányért pedig visszaadták a keresztanyának. Miután a pénzt megtalálták, a keszkenőket egy előre elkészített díszes, virágos pálcára kötötték fel, amelyet a násznagyok lovas kocsin, nótaszóval körülhordoztak a faluban. Lássa mindenki, hogy milyen kendőt kapott a leendő férj. Végezetül megálltak a vőlegényes háznál, ahol vacsorával várták őket. A jegykendőt még az est beállta előtt el kellett vinni a vőlegényes házhoz. A vőlegény viaszbokrétáját a menyasszony vette. A vőjelölt gyalog vitte el családtagjainak a fehér szalvétába csomagolt egytálnyi kóstolót. Otthon a násznagyokkal időzött egy ideig, majd visszatért a menyasszonyához. A vőfély díszes pálcájára az esküvő napján minden meghívott család színes szalagot kötött. Régen csak a menyasszony erősített a botra szalagokból csokrot.

Az eljegyzést követően általában két hét múlva került sor az esküvőre és a lakodalomra, amely gyakran három napig tartott. A nagy nap reggelén a vőlegény kérő násznagya felolvasta a móringlevelet. Ha hiba volt benne, akkor a menyasszony első násznagya szót kért, és a hibát „eligazították”. Miután az érdekeltek meggyőződtek a levél eredetiségéről, és tartalmában sem találtak már kivetnivalót, aláírták. Amíg ez nem történt meg, addig nem fogyasztottak semmit.

Az esküvőt mindig délelőtt tizenegy és tizenkét óra között rendezték. Mielőtt útra keltek a templomba, megjelent a menyasszony keresztanyja vagy az őt helyettesítő „felvágott nyelvű” gazdasszony, aki egy tányérra tett aranyozott rozmaringgal állt meg a násznagyok előtt, és így szólt hozzájuk: „Jó napot kívánok, kedves násznagy uraimék! Jól emlékezhetnek rá, kedves násznagy uraim, a minapában hogy itt voltak, megígértem, hogy ma ingyért, holnap pénzért. Most elértük azt az időt, hogy ma pénzért és holnap ingyért.”

A násznagyok alkudni kezdtek a kiválasztott rozmaringra. Először „piros csikókat”, vagyis rézkrajcárokat ígértek, de hamar a tudtukra adták: „Mi a piros csikókat nem szeretjük, hanem a szürkét!” A vőfélyek általában két forintot fizettek a rozmaringért. A többi vendégnek – csak a férfiaknak – más asszonyok vitték körbe a virágot, akik piros csikókért is adták. Az így összegyűjtött pénzt a menyasszony kapta. Ezután elbúcsúzott a szüleitől és rokonaitól, majd a rozmaringgal díszített vendégsereget a násznagyok sorba állították, vidám muzsikaszóval a templomhoz vonultak. A menet megérkezését a násznagyok jelentették a lelkésznek. Régebben ez a feladat a kisebbik vőfélyé volt, akit indulás előtt elszalasztottak a paphoz megkérdezni: Jöhet-e már a násznép? Az első vőfély kalácsot és bort vitt Isten szolgájának.

Az esküvői szertartás után, amíg az új pár anyakönyvezése tartott, a násznép a templom előtt táncra perdült. Innen a menyasszonyos házhoz vonult. A lakodalmas menet előtt – a templomba jövet és menet – egy-egy asszony hamuval teli cserépfazekat csapott a földhöz az ara lába előtt, és azt mondta: „E párok akkor váljanak el, ha e fazék még egyszer ép lesz!” A pernye azonban gyakran beszennyezte a vonuló ünnepi sereget, ezért később virágokat tettek a cserépedénybe. Az ara házánál elfogyasztott ebéd után a korcsmába mentek, ahol mindenki a saját pénzéből mulatott. Az ara portájától egy kosárban kalácsot vittek a vendégek után, amelyből a lakodalomra meg nem hívott falusiaknak is adtak. A csapszékből késő délután a vőfély hívására ismét a menyasszonyos házhoz vonult az ünneplő sokaság, ahol megvacsorázott.

A lakoma után a vőlegény násznagya a menyasszony vőfélyétől verssel kérte ki az arát, amelyre a választ – a mátkával együtt – ugyancsak versben kapta meg. A menyasszony búcsúztatója következett szüleitől és barátnőitől szintén násznagyi versezetben, majd a vőlegény ifjú felesége szülei elé állt, és a következőket mondta: „Kedves atyámuram és anyámasszony! Hálateljes szívem forró köszöntését fogadjátok tőlem, / Amidőn köszönöm szívetek hűségét, / Kedves hitvestársam felneveltetését, / Mely nagy ajándéka az a jó Istennek. / Aki szíve szerint nyer jó feleséget, / Szívem azon édes reménység biztatja, / Hogy hű párját kedves lánytokban találja. / Mert tudom, hogy úgy örül szülői szívetek, / Ha hitvestársammal szeretetben élek. / Adja Isten, hogy boldogságunk lássátok, / Békességben éljünk, már Isten hozzátok!”

Ezután a lakodalmas menet nótaszóval, vigassággal elindult a vőlegényes házhoz. Az érkezőket nem engedték be nyomban, mert a menyasszony násznagyának felelnie kellett a menetre várakozó gazdasszony – miként egykor nevezték: a tisztet viselő asszony – kérdéseire:

– Tíz-tíz, ki népei vagytok?

– Angyalászé és jó királyé.

– Van-e nektek ellenségtek?

– Miről való ellenségtek?

– A minapában itt voltatok, hidunk lábát eltörtétek, meg sem csináltátok.

– Ácsok vagyunk, ásétozunk, fenyőfára felfaragunk, ingyen aranyozunk.

– Mivel aranyoztok?

– Rézzel és ólommal.

– A réz igen repedékes, az ólom igen olvadékos, a kapunak vámja van!

– Micsoda vámja?

– Egy szép leány és két aranyalma.

– A szép leányt megadhassuk, de az aranyalma most bimbózik. Nyisd ki asszony a kapudat, hadd vigyem be a hadamat!

A porta bejárata kinyílt, és a menyegzői nép a házba vonult. A menyasz-szonyt kísérő rokonság nem maradt a vőlegényes háznál, hanem visszatért. Mielőtt azonban kifordultak a konyhából és a szobából igyekeztek minden „ellopható” tárgyat magukkal vinni. Nagy fegyverténynek tartották, ha sikerült elvinniük a tűzhelyen fortyogó étel fazekainak a fedőit.

A vőlegényes ház pitvarába – később konyhájába – belépő arát a földön egy darab fa és rajta keresztülfektetett seprő fogadta. – Ejnye, de lusta szakácsnék, még a tüzük sem ég! – szólalt meg, majd a seprőt a sarokba, a fát pedig a kemencébe rakta. Ezzel jelezte, hogy ebben a házban ő sohasem lesz rest a munkára. Ezután az új szüleit kereste: – Hol az édesapám és az édesmamám? – Apósa és anyósa a szobaajtóban várta. Az ara a következő szavakkal fordult hozzájuk: – Engedje az Isten, hogy jó szófogadó lánya lehessek. – Engedje, édes lányom – felelték a szülők külön-külön, majd megölelték és megcsókolták egymást.

Ezután a menyasszonyt az egyik csücsbe, vagyis a sarokba ültették, nyoszolyóleányai és a násznagyok közé. Mielőtt helyet foglalt volna, a vőfély-lyel kellett táncolnia. A násznagyok minden mozdulatát figyelték, és hangos megjegyzéseket tettek: – Egy cseppet, mintha irrantana (azaz sántítana) a bal (vagy a jobb) tompora – állították. A vőfély azonban megvédte az arát, és az ellenkezőjét bizonygatta. Amikor már nem volt több kifogás az új asszony ellen, akkor „beadják” a helyére, azaz lelülhetett.

A vacsora végeztével a nagyvőfély versben kikérte a menyasszonyt, aki az asztalon át lépett a szoba középre. A násznagy ismét táncolt vele, hogy meggyőződjön: az arával nem történt-e valamilyen baj a vőfélyek között. S lám, a menyasszony sántított, nehezen táncolt, s mintha cigányzenészek is mintha „nyavalyásan” húzták volna. Egyszer azonban véget ért az irrantás, és a banda a Csípd meg, bogár… kezdetű nótát kezdte játszani. S nyomban hibátlanul szaporázták a táncot.

Most következett a násznagy talán legnehezebb lakodalmi feladata, mert gyorsan egy főkötőt kellett tennie a menyasszony fejére. Jaj volt neki, ha valaki megelőzte vagy az arát a násznagyokhoz lopta vissza!

Hajnalban került sor az úgynevezett cifra kalács felszeletelésére. Ekkor hozták vissza hangos csengettyűszóval a menyasszony kísérésekor a házból elcsent tárgyakat, és ekkor került az ifjú férj házába feleségének a hétköznapon hordott öltözéke is. Egy nagy zöld ágat vágtak, és arra aggatták a ruhákat, a különböző tárgyakat. Előfordult az is, hogy úgynevezett menyasszony és vőlegénybábut is tettek a cifra kalács mellé felállított faágra.

Ez volt az úgynevezett tyúkverő nap. Az új férj vőfélyei elmentek a feleség násznagyáért, akit megláncolva vezettek a vőlegényes házhoz. Vele ment az új asszony vendégserege is, ahol az egész násznép megebédelt. Ezután a sokaság felkerekedett, és a korcsmába ment mulatni. A menet verbunkost táncolt és énekelt: Csim-csim-csáré, galagonya fabokor, / Szaladj, kisjány, mert a legény átugor. / Nincsen hideg, mégis befagyott a tó, / Ihatnék a bíró lova, a fakó. / Szaladj, kisjány, törd be neki a jeget, / Hadd igyék a bíró lova eleget.

A csapszéki mulatozás után a közeli rokonok és a külön hivatalosak a vőlegényes háznál vacsorára gyűltek össze. A trakta hasonló volt az előző napihoz. Hajdan ennél az étkezésnél háromféle levest tálaltak fel, amelyet tyúkból, marhából és pacalból főztek. Ez utóbbi egyébként a gyerekek türelmetlenül várt kedvenc lakodalmi étele volt, mert úgynevezett lisztes hurkát, azaz zsírral leforrázott fűszeres lisztet tartalmazott. Aki a vacsora végén sokáig búcsúzott, arra azt mondták: Na ez még nem akar menni, mert igen búcsúzik!

A harmadik napon vitték át a menyasszony ágyát ifjú férje házába. Igen ügyeltek arra, hogy a fekhelyen úgy helyezzék el az ágyneműt, hogy minél jobban kilássék a vánkosok díszesen hímezett sarka. Az ágyat lovas kocsikra ülve kísérte a násznép vidám nótaszóval és kurjongatással. A kocsisnak ügyelni kellett a kerékszegre, mert előfordult, hogy ellopták. Ekkor a kerék hamarosan leszaladt a tengelyről, és a jármű felborult az ággyal együtt.

A folytonos éneklés, a kurjongatás és a pisztolydurrogtatás elmaradhatatlan kísérőjelenségei voltak Deákiban nemcsak a mennyasszonyi ágy szállításának, hanem az egész lakodalomnak. Amikor az új asszony ágya megérkezett a vőlegényes házhoz, újra nagy eszem-iszomot csaptak. Ha a lányt más faluba vagy városba adták férjhez, akkor a deáki legények váltságdíjat kértek a szüleitől, amit aztán közösen elmulattak.

A halott körüli szokások azt tanúsítják, hogy az egykori deákiak életük nehéz, tragikus eseményeit méltósággal viselték. Ha valamelyik portán haláleset történt, még aznap este az elhunyt rokonai, barátai és tisztelői hívás nélkül felkeresték a gyászoló házat, ahol körülülték a koporsót, imádkoztak és énekeltek. A hajdan reggelig tartó virrasztáson csak férfiak vettek részt, akiket pálinkával, hajnalban főtt sonkával és kaláccsal kínáltak.

A két háború között már csak este tíz óráig maradtak a halottas háznál, és bort adtak a gyászban osztozóknak. Az asszonyok a szomszédos szobában halkan beszélgetve a temetéssel kapcsolatos teendőkkel voltak elfoglalva. Az esti órákban általában a fiatalabbak, éjszaka inkább az idősebbek, öregebbek virrasztottak a halott mellett.

A temetés napján a ravatal körül ismét összegyűlt a rokonság, és a lelkész érkezéséig énekeltek és imádkoztak. Régen az elhantolás után a gyászolók az elhunyt portájára mentek, ahol halotti tort ültek. Főtt sonkát, vágott húst és bort raktak az asztalra. Az 1920-as években megváltozott a rítus, a temetőből a férfiak a korcsmába mentek, ahol a megboldogultra emlékeztek s eközben a gyászoló család számlájára két-három pohár bort ittak, majd hazatértek. Az asszonyok továbbra is a halottas házhoz mentek vissza, ahol többnyire gulyással, süteménnyel és kávéval vendégelték meg őket.

Miként a falu szokásai hasonlóak a Csallóköz és Mátyusföld magyarlakta településein megtalálhatókkal, ez a Deákiban beszélt nyelvre is vonatkozik, amely a Vág folyótól nyugatra eső területekkel együtt a dunántúli nyelvjáráshoz tartozik. Ennek sajátossága, hogy közelebb áll az irodalmi nyelvhez, mint a nyugati dialektus. Erre már a két világháború között Czibor tiszteletes is felfigyelt, aki megjegyezte: a deáki nyelv „kevés tájszólást használó, szép zengzetes magyar nyelv”. Középső nyelvállású, hosszú magánhangzói vannak és az ë-ző és í- ző nyelvjárás típusba sorolható. Zárt szótagban az e hangot gyakran elhagyja, így például: volt – vót, föld – főd, az ly helyett j-t, a -val, -vel ragot gyakran átformálja: kapával – kapává vagy nem ritkán kapávú. A főnévi igenevet -nyi-vel képezi: aludni – alunnyi.

Néhány jellegzetes tájszó, amelyet főként a legidősebbek ma is ismernek és használnak Deákiban: pippany – aranka nevű növény a lucernában, kelt gimbóca – bukta, prős – prés, harmadebéd – uzsonna, kóbor – sütő, folyva – tüstént, féreg – baromfi, megaludt – elaludt, meg – megint, koronafa – akácfa, pitar – előszoba vagy konyha, megfűtt vagy összefűtt – összecsomósodik.

Deáki nyelvjárását jól szemlélteti a Garabonciás diák című fonetikus átírású mese, amely Mórocz Károly mátyusföldi gyűjtéséből való. 1972-ben, Szőcs Ambrus ötvenkilenc éves deáki lakostól jegyezte le. A mese arról szól, hogy az ördöngös írástudó miként oszlatta el a nép félelmét. (A történetet a Függelékben közöljük.)

A deákiak többnyire évődve, csúfolódva emlegették-emlegetik a szomszédos falvakat, de nem a nevük, hanem települések egy-egy jellegzetessége alapján. Így lettek a perediek szecskők, a zsigárdiak ürgék, a farkasdiak hagymások, a sellyeiek salátások, a negyediek káposztások, a királyfaiak morningok (lapított, vagyis laposra sütött kalácsot ettek a bableves mellé, illetve pénteken), a vágaiak puhancsik (pattogatott kukorica), a szeliek bicskások, a kajaliak lótolvajok. A felsorolásból persze nem maradtak ki a deákiak sem, akiket a környékbeli népek papmacskának (a hernyó egyik fajtája) neveznek. A név nyilvánvaló gúnyos utalás a papoktól (szerzetesektől) való sok évszázados függésre. A deákiak ezt a megfelelést vitatják, szerintük azért kapták a gúnynevet, mert a hernyónak ez a fajtája igen szapora a falu határában.

Természetesen a fenti neveknek szinte mindegyikéhez külön történet is tartozik. Ezek közül egyet említünk Grédi Endre közléséből: Miért hívják lótolvajoknak az egyik közeli falu, Nemeskajal lakóit? A deáki gazdák lovas szekérrel vitték piaci napokon Galántára a gyökeret, azaz a zöldséget. Amikor poroszkáló lovuk a rakománnyal Kajal határába ért, az aznap a szokásosnál korábban felkelt gazdálkodó többnyire elbóbiskolt a bakon. Ezt látva a szemfüles kajali legények beálltak a kocsi mögé, és amíg azt néhányan hátulról tolták, addig egyikük a kocsi elől ügyesen kifogta a lovakat. Miután az állatokat biztonságos helyre vitte, a társai abbahagyták a szekér tolását. A kocsi hirtelen megállt, a deáki gazda felriadt, és kétségbeesetten kiáltotta: Hát a lovaim hol vannak? Erre a szekerét körülálló kajali legények azt válaszolták: Hát azt kérdezzük mi is? Mire a gazda rájuk förmedt: Hát ti mit csináltok itt? Azok visszavágtak: Azt nézzük, hogy mit ücsörög kend ezen a ló nélküli szekéren? Hejj az anyátok! – kapott ostora után a deáki gazda. Persze addigra a legények szerteszét futottak. Így ragadt rá a kajaliakra a lótolvaj elnevezés.