A hontalanság évei | Száz Magyar Falu

A hontalanság évei

Az második világháború után újjáalakuló Csehszlovákia vezetői etnikailag egységes, szláv – csehszlovák – nemzetállam létrehozását tűzték ki célul, amely a német és a magyar kisebbség kitelepítésével járt együtt. Ennek szellemében hirdették meg 1945. április 5-én Kassán, a hajdani Abaúj-Torna vármegyeházán a csehszlovák kormány első programját, a szlovákiai magyarságot (és a csehszlovákiai németeket) kollektíven felelőssé téve Csehszlovákia 1938–1939. évi felbomlásáért, s kimondva, hogy magyar nemzetiségű személy nem részesülhet a földosztásból. Ezt követően az úgynevezett kassai kormányprogram alapján Eduard Beneš köztársasági elnök dekrétumok sorát hozta, amelyek a felvidéki magyarságot megfosztották állampolgárságától – ez volt 1945. augusztus 2-i, 33. számú elnöki végzés –, valamint elemi emberi és szabadságjogaitól, elkobozva vagyonát, bezárva iskoláit, művelődési intézményeit.

A győztes nagyhatalmak 1945 július–augusztusában tartott potsdami konferenciáján azonban csak a csehszlovákiai németek kitelepítését hagyták jóvá, a magyarokét nem. A háborúból elsősorban Beneš elnök ügyes külpolitikai taktikája következtében győztesen kikerült Csehszlovákia ezért a felvidéki magyarság állampolgárságának a megvonásával és Csehországba deportálásával rákényszerítette a vesztes és akkor igen rossz nemzetközi megítélésű Magyarországot a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. A szlovákiai magyarság számára rendkívül kedvezőtlen egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten. A tizenhat cikkelyből álló dokumentum – melyet mindkét állam parlamentje törvénybe iktatott – feljogosította a prágai kormányt, hogy annyi magyart telepítsen át anyaországába, amennyi magyarországi szlovák (és cseh) önként jeletkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre.

A magyar kormány kötelezte magát, hogy az egyenlő arányon felül átveszi az áttelepítésre kijelölt háborús bűnösöket is. A szomszédos országban ebben az időben a bíróságok már sorozatban hozták a felvidéki magyarokat háborús bűnössé nyilvánító ítéleteket. A koholt vádakon alapult, jogsértő végzések mellékbüntetéseként mindig vagyonelkobzást és Csehszlovákiából való kiutasítást szabtak ki. A lakosságcsere-egyezmény értelmében az átköltözők ingóságaikat is magukkal vihették, ingatlan vagyonuk viszont átszállt az elhagyott államra.

A prágai kabinet 1946. június 14-én nyújtotta át a magyar kormánynak az áttelepülésre jelentkezett 92 390 magyarországi szlovák, augusztus 26-án pedig az áttelepítésre kijelölt 181 512 felvidéki magyar, köztük 75 114 „háborús bűnös” – az utóbbiak főként értelmiségiek és tehetősebb, a korábbi magyar ellenzéki pártok mellett elkötelezett parasztok voltak – névjegyzékét. Mivel a magyar fél a „háborús bűnösök” számát magasan túlzónak tartotta, halogatta az áttelepítés megindítását, ezért a csehszlovák hatóságok 1946. november 19-én megkezdték a magyarok tömeges deportálását Csehországba, Beneš elnök 88/1945. számú dekrétuma alapján.

1947. február 25-éig 44 129 munkaképes embert hurcoltak el, akikhez kiskorú gyermekek is tartoztak, ezért összlétszámuk jóval meghaladta a százezer főt. Ebben a helyzetben Magyarország április 12-én rákényszerült a lakosságcsere megkezdésére, amely 1948. december 22-éig tartott, de hivatalosan csak a következő év június 21-én ért véget. A két fél adatai jelentősen eltérnek egymástól: a csehszlovák adatok szerint 73 273 szlovák települt át hazánkból, Csehszlovákiából pedig 89 660 magyart telepítettek ki. A magyar adatok szerint 60 267 szlovák hagyta el Magyarországot, ahová 76 616 kitelepített magyar érkezett.

Természetesen Deáki magyar ajkú népe is osztozott a felvidéki magyarság sorsában. Miként az elmúlt ezredévben annyiszor, most is hitébe kapaszkodva igyekezett nemzeti létében megmaradni. Már 1945 tavaszán a bevezetett magyarellenes intézkedések miatt Deákiból mintegy huszonöt-harminc család – nyolcvan-száz személy – az ingóságait hátrahagyva Magyarországra menekült. Többségük a határ mentén, az anyaországi Komáromban, Budapesten és környékén – többek között Cegléden – kezdett új életet.

A csehszlovák hatóságok 1946 tavaszán, az április 1-jén kiadott rendelettel indították az úgynevezett reszlovakizációs kampányt a településeken óránkénti kisbírói dobpergéssel, illetve magyar nyelvű hirdetmények kiragasztásával. A reszlovakizáció lényege: a felvidéki magyarok tulajdonképpen az 1918 előtti Magyarország által elmagyarosított szlovákok, akik most mind újra megvallhatják őseik nemzetiségét. A visszaszlovákosodásért cserébe megszüntetik teljes jogfosztottságukat, nem deportálják őket Csehországba a kiűzött németek helyébe, sőt Magyarországra sem kell áttelepülniük.

A kényszer, a fenyegetések és különféle megtévesztő manőverek hatására – különösen a városokban – a felvidéki magyarság nagyobb része, kereken háromszázötvenezer fő, reszlovakizált, hogy a szülőföldjén maradhasson. A magyarságuk mellett kitartókra a csehországi deportálás borzalmai vagy magyarországi kitelepítés várt. A falu akkori népességének mintegy fele vált kényszerűségből átmenetileg vagy véglegesen más település, sőt más ország polgárává. Az etnikailag összefüggő magyarlakta területeken a reszlovakizáció nem volt sikeres, így Deákiban sem, mindössze 283-an írtak alá ilyen nyilatkozatot, a hírhedt zöld színű kartonlapot.

A megpróbáltatások két legnehezebb napjára ma is élesen emlékeznek a helybeliek. 1947. január 17-én a vágsellyei, majd február 14-én a galántai vasútállomásról fűtetlen marhavagonokban összesen száztizenkilenc deáki családot – 414 személyt, közöttük 52 gyermeket –, gyakorlatilag minden hatodik lakost elhurcoltak a faluból a morvaországi, addig németek lakta járásokba, Mladá Boleslav és Olomouc környékére mezőgazdasági kényszermunkára. Deákit mindkét alkalommal katonaság zárta körül élesre töltött fegyverekkel.

A hatóságok kiosztották a deportálást elrendelő úgynevezett fehér lapokat, amelyek átvétele után csak a legszükségesebb használati tárgyak – tűzhely, sublót, szék, kevés élelmiszer – összecsomagolására hagytak rövid időt. A deportálást végrehajtó katonaság önkényeskedett, nem vette figyelembe a polgári hatóságok által kiadott felmentési vagy halasztási végzéseket. Így járt az öt kisgyermekes Száz család, halasztási igazolásukat az egyik katona elkobozta és szemük láttára széttépte. A kijelölt családokat – többeknél erőszakot is alkalmaztak – katonai teherautókra rakták. Ingóságaival együtt két famíliát egy-egy járműre zsúfolva – mint írtuk – a vágsellyei és a galántai vasútállomáson vagonírozták be.

A szerelvények az akkori igen hideg – több mint mínusz húszfokos – februári napokban általában mellékvágányon vesztegeltek, csak éjszaka haladtak. Ezért nyolc-tíz nap múlva érkeztek meg cseh-, illetve morvaországi célpontjaikhoz. Száz Mihály, aki kisgyermekként élte át a deportálást, úgy emlékezett: a tehervagonban olyan hideg volt, hogy útközben megfagyott a demizsonban a család öt gyermeke számára egyetlen táplálékként otthonról hozott tej. Elkeseredett édesanyja, karján öt hónapos átfagyott csecsemőjével a szerelvényt őrző katonák elé állt, és azt kiáltotta: Inkább lőjenek agyon itt helyben, de én már nem bírom tovább!

A deportált deákiak többségének Benátky nad Jizerou Zdetin, Sedlec, Susnov, Chotetov, Havickov Brod településeken, illetve a környékbeli tanyákon jelöltek ki kényszerlakhelyet. Több mint egy hétig tartó dermesztő utazás után ekkor kaptak először meleg teát és élelmet. Megérkezésüket követően a „háborús bűnös munkaerőre” várakozó cseh gazdák, mint az igavonó állatok között, úgy válogattak a deportáltak soraiban.

A többgyermekes családok – így például a Száz família – egyiküknek sem kellettek, ezért napokig várakoztak kétségbesetten a vasútállomások várótermeiben. Amikor végre „elkeltek”, legtöbbjük a sebtében kitelepített németek házaiba került. Sokakat megrázott, hogy a legtöbb helyen szinte még ki sem hűlt a házigazda tűzhelye, megtalálták hátrahagyott ételeiket és személyes használati eszközeiket. Az ott talált ruhaneműt érintetlenül hagyták, arra gondoltak, visszajönnek érte. A házakban bútor csak ritkán akadt, mert azokat már korábban széthordta a helyi cseh lakosság.

Két évig tartó deportálásuk alatt a deákiak a cseh gazdák birtokain végeztek mezőgazdasági munkát, ezért a cselédnek járó kommenciót kapták fizetségként. Hatóságilag kijelölt lakóhelyüket nem hagyhatták el. Sanyarú sorsukat, kiszolgáltatottságukat gazdájuk irántuk tanúsított magatartása tette könnyebbé vagy még nehezebbé. Száműzetésükből a deákiak – miként a többi deportált felvidéki magyar – csak 1949 tavaszán-nyarán térhettek haza szülőföldjükre. 1947-ben a hatóságok leromboltatták az országzászló címeres talapzatát, amelyről a turulmadarat még idejében sikerült a plébániára menekíteni, ahol ma is őrzik. A talapzat egy-egy darabját a falubeliek rejtegették évtizedekig otthonukban.

A községben a legnagyobb mértékű népmozgást a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása okozta.. A Szlovák Telepítési Hivatal tiszviselői elsősorban a reszlovakizációt elutasító, ház- és nagyobb földtulajdonnal vagy műhellyel rendelkező családokból válogattak, őket kényszerítették Magyarországra. A hivatal a Tótkomlós közelében fekvő Csanádalberti községben lakott szlovákok letelepítési helyéül jelölte ki Deákit és a szomszédos Peredet. A kölcsönös átköltöztetésekre 1947. augusztus 29. és szeptember 10. között került sor, amikor is a lakosságcserét magyar oldalon irányító Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) kimutatásai szerint tizenegy vasúti szerelvényen százhetvenegy deáki család – összesen 672 személy – hagyta el szülőfaluját. Ugyanezen időszak alatt Csanádalbertiből hét szerelvényen 174 szlovák család – 581 fő – érkezett a községbe.

1947 őszén és 1948 folyamán még további tizenöt-húsz famíliát – hatvanöt-hetven személyt – költöztettek Magyarországra. Nagyobbrészt azokat, akiket a csehszlovák bíróságok „háborús bűnössé” nyilvánítottak akik önként követték hozzátartozóikat az anyaországba, illetve voltak más okok – betegség, vagyonjogi gondok és így tovább – miatt halasztódott el korábbi kitelepítésük. 1947–1948-ban még további tizenöt-húsz magyarországi szlovák család – hetven-kilencven fő – telepedett le az egyezmény alapján Deákiban, akik Csanádalbertin kívül Ambrózfalváról és Nagylakról érkeztek. Feltehető, hogy az 1947 szeptemberi átköltözők között is akadt néhány nagylaki, ambrózfalvai vagy más, akkori Csanád megyei illetőségű személy.

A szlovákiai magyarok döntő részének vonata – a deákiaké is –kényszerűségből valamelyik Tolna megyei faluban állt meg. A magyarországi szlovák falvak ugyanis egyrészt képtelenek voltak befogadni a nagyszámú áttelepültet, másrészt a Magyarországról önkéntesen távozó szlovákok jóval kevesebb ingatlant hagytak vissza annál, mint amennyi a Felvidékről távozó magyaroknak volt szülőföldjükön. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság ezért a Deákit kényszerűségből elhagyó családokat – jobb híján – a Dunántúl falvaiba telepítette. A testületnek a vagyoni egyenetlenség kiegyenlítésére ilyképpen igénybe kellett vennie a kitelepített, illetve vagyonelkobzásra ítélt magyarországi németek ingatlanjait is. Így kerültek a deákiak Tolna megyébe. Eredetileg Csanádalberti községnek kellett volna befogadnia Deáki és Pered Magyarországra irányított egykori lakosait. A kormánybiztosság 1947 szeptemberében végül százharminc, többségében a Deákihoz közeli Negyedről áttelepített százharminc felvidéki családot költöztetett Csanádalbertire. A felvidéki Vágfarkasdon lakhelyet kapott több mint száz ambrózfalvai szlovák család visszahagyott javait pedig mintegy negyven, jobbára Felsőszeliből származó família kapta meg úgynevezett csereingatlanként.

A Deákiból kitelepített magyarok utolsó szerelvényei 1948 tavaszán érkeztek meg Tolna megyébe, és többségüket a Völgység falvaiba telepítették. A deákiak – más áttelepített felvidéki magyarokhoz hasonlóan – csak lassan szokták meg új lakóhelyüket. Sokan hosszú ideig nem csomagolták ki ingóságaikat, mert reménykedtek a visszatérésben. Aki megtehette, az ország északi részébe, Komárom és Esztergom megyébe vagy Budapestre költözött, hogy közelebb kerüljön a szülőföldjéhez. A helyben maradtak attól féltek, hogy a nekik juttatott ház és föld csak ideiglenesen a tulajdonuk. Azért is szorongtak, mert a kitelepített németek visszatérését is rebesgették. Ugyanakkor a második világháború alatt a Bukovinából a Bácskába költöztetett bukovinai székelyek egy része a harcok elől még 1944 végén szintén Tolna megye falvaiba menekült, és ott húzódott meg.

A lakosságcsere keretében 1947 nyarán és őszén Deákiból – a helyi adatok szerint, ez egyébként nem egyezik a magyar kormánybiztosság kimutatásában közölt számokkal – összesen 156 családot, 642 személyt (közülük 358 katolikus, 244 református) telepítettek át Magyarországra. Az akció emberségesebb módon zajlott, mint korábban a Csehországba deportált falusiaké. A magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény szerint a kijelölt famíliák magukkal vihették ingóságaikat. Deákiban akadt olyan gazda – mint például a százhúsz hold földön gazdálkodó Nagy Lajos –, akinek ingósága, mezőgazdasági termelőeszközei szállításához hatvan vagon kellett. A hozzá hasonlóan módos felvidékieket a kitelepítés gyötrelmei után új lakhelyükön hamarosan újabb megpróbáltatás várta: ingóságaik nagy értéke miatt kulákká nyilvánították őket.

Összegezzük az adatokat. Az áttelepítettek összesen 996 katasztrális hold földet hagytak hátra, amelyből addig 411 holdat katolikusok, 585-öt reformátusok birtokoltak.. A deákiak Magyarország huszonhárom településére kerültek. Visszamaradt nyolc malomtulajdonos református család, mert közös üzemük ügye rendezetlen volt. 1948 április közepén települtek át, és mintegy ötszáz katasztrális hold területük maradt Csehszlovákiában.

A megüresedett deáki portákra Békés megyéből – legtöbben Csanádalbertiből, illetve Ambrózfalva és Nagylak községekből – érkeztek az új lakók. A pozsonyi Területi Telepítési Hivatal adatai szerint összesen 184 család került a községbe. A magyarországi szlovákok jóval kevesebb ingóságot hoztak magukkal Deákiba, mint amennyi a deákiak Magyarországra vittek.

A Deákiba került szlovákok többsége Csanádalbertiből érkezett, számuk napjainkban már a falu lakosságának negyedét-ötödét alkotja. A Csongrád megyei falu a trianoni Magyarország délkeleti részén, a magyar–román határtól néhány kilométerre fekszik, és újkori története 1844-ben kezdődött. A magyar államkincstár – a puszta akkori tulajdonosa – az előbbi évben dohánytermesztésre szóló bérleti szerződést kötött a szomszédos Tótkomlósról, Pitvarosról és a közeli Nagylakról, valamint a felvidéki Gömör és Zólyom megyéből származó 114 evangélikus vallású szlovák ajkú családdal, akik ott letelepedtek. 1882-ben szentelték fel a falu evangélikus templomát, néhány évvel később elkészült a községháza és az evangélikus népiskola épülete is. A települést 1908 óta nevezik hivatalosan Csanádalbertinek.

A nagycsaládokat összetartó disznótorok vidám hangulatát és a csípős alföldi kolbász készítésének titkát az áttelepülők Deákiba is magukkal vitték.

Napjainkra az őslakos szlovákokból és a betelepített felvidéki magyarokból új közösség formálódott Csanádalbertiben, amelynek népessége már csak alig harmada a korábbinak, mintegy háromszázötven lélek. 1994 augusztusában emlékeztek meg a község alapításának százötvenedik évfordulójáról, amelyen nagy számban vettek részt a Deákiban és Pereden élő egykori albertiak és családtagjaik.