Falu Mátyusföldön
Falu Mátyusföldön
Deáki község a mai Szlovákia délnyugati területén, a Mátyusföldnek – szlovákul Matušova – nevezett vidéken fekszik. Mátyusföld vagy Mátyus földje a történelmi Magyarország egyik hajdani kistája volt. Ugyanakkor egy jóval nagyobb egység, a Kárpát-medence nyugati kapujának tekintett Kisalföld része a Csallóköztől északra fekvő, a Kis-Duna, a Vág és a Kis-Kárpátok által határolt síkságon. Tágabb értelemben hozzá tartoznak a történeti Pozsony, Komárom és Esztergom vármegyének a Dunától északra eső vidékei is. A szűkebben értelmezett Mátyusföld jelentős mezővárosai voltak: Szenc, Szered, Galánta és Vágsellye. Északi területein szlovákok, a délin a honfoglalás korától magyarok laknak. A vidéket átszelő magyar– szlovák nyelvhatár az elmúlt három évszázadban folyamatosan húzódott dél felé.
Mátyusföld fogalmát egyes szerzők eltérően értelmezik. Abban – kevés kivétellel – megegyeznek a vélemények, hogy nevét Csák Máté hajdani tartományúrról kapta, és gyakorlatilag az egykor fennhatósága alá tartozó terület értik rajta. A vidék déli határa viszonylag pontosan meghúzható a Kis-Duna, nyugaton pedig a Kis-Kárpátok vonalán. Keleti határával kapcsolatban különbözőek a nézetek, elsősorban magyar néprajzi szempontból. Botka Tivadar például a Csák Mátéról szóló művében a Mátyusföldről mint a „nagy országban alkotott kis országról” írt. Egy XV. századi adat alapján a következő megyéket sorolta hozzá: „Árva, Liptó, Turóc, Zólyom, Trencsin (Trencsén), Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Pozsony, Komárom, Esztergom ezen utoljára nevezett három megyének azonban csak a Dunáig nyúló részei”.
A XVII. század közepétől a történeti és a földrajzi irodalom Mátyusföldet már szűkebb határok közé szorította. A Rákóczi-szabadságharc során hadaival Léva vára alá vonuló Kálnoky István főhadnagy jegyezte fel naplójába: „Lévánál Barsban kezdődik Mátyusfölde.” Czuczor Gergely szerint: „…Mátyusfölde: azon tartomány, melyet a XIV. század elején a híres trencséni Csák Máté bírt s nevéről (Máté) neveztetett, mely magában foglalta Trencséntől Komáromig a Vágmelléket s a Garam vizének jobb partján fekvő részeket. A pozsony vármegyében lakó s Csallóközön kívül eső, valamint az alsó nyitrai és Komárom vármegyének udvardi és Esztergom megye párkányi járásaiban lakó magyarok még ma is mátyusföldieknek hívják magukat. A csallóköziek különösen azon vidékeket nevezik Mátyusföldnek, mely a nádszegi, másképpen az érsekújvári Duna-ágon (a mai Kis-Dunán) kívül fekszik, s a Vág vizéig terjed.”
A helyi adatközlők Pesty Frigyes 1860-as években kiadott földrajzinév-gyűjtési felhívására így határozták meg vidéküket: „Mátyusfölde, így neveztetvén a Vág folyó eredetétől egész annak Dunába ömléséig fekvő helységek együttvéve Trencsény Météról, kinek hajdan birtokában voltak.” Ezt a „népies” helymegjelölést Ipolyi Arnold is elfogadta mérvadónak, aki szerint Mátyusföldének azt a területet kell érteni, amely „hosszában Pozsonytól a Vágig, széltében pedig a fehérhegység (Fehér-Kárpátok) déli aljától egészen a Csallóközig terjed”. Ugyanekkor a jeles tudós a tájegység nevének eredeteként nem zárta ki, hogy a táj nem Csák Mátéról, hanem a palóc nép egyik itt letelepedett ágáról, a matyókról kapta a Mátyús-föld, azaz a matyók által lakott vidék elnevezést. A proventus decimarum districtus Mathysfelde anni 1545 című XVI. századi tizedösszeírásban felsorolt helységnevek alapján Maria Jerssova körvonalazta Mátyusföld határait. E forrás szerint keleten nem nyúlik át a Vág folyó bal partjára. Ezt a nézetet Kristó Gyula is vallja Csák Máté tartományúri hatalmáról írott monográfiájában. Mindezt összefoglalva: Mátyusföld(e) a jelenleginél sokkal nagyobb területet jelentett, és az elmúlt évszázadok során szűkült a Kis-Kárpátok, a Kis-Duna és a Vág folyó által közrezárt vidékre.
Sokkal nehezebb feladat a tájegység néprajzi körülhatárolása. A népi kultúra jelenségei alapján a Nyitra és a Zsitva folyó között húzható meg egy észak-dél irányú vonal. Mátyusföld földrajzilag és történetileg egyértelmű Kis-Duna menti déli határa sem biztos etnográfiai szempontból, mert keskenyebb-szélesebb átmeneti sávok alakulnak ki az egyes szomszédos területek között. Ez jellemző Mátyusföld határvidékeire is. Deáki a Vág folyó egyik fő átkelőhelye, Vágsellye közelében mintegy harminc kilométerre északra a Kis-Duna, a Dudvág és a Vág összefolyása előtt fekszik. Lerakott hordaléktalajuk akadályozta a Dunával való egyesülésüket, ezért az elmúlt évszázadok során gyakran változtatták medrüket, és több ágra szakadva, szigetekből álló deltát alkotva igyekeztek a folyam felé. A hordalékszigetek között kialakult árterek hajdan kiterjedt mocsárvidékké alakultak, és létrehozták az úgynevezett Vízköz területét. A Vág főmedre mellékággá sorvadt, de az egykori fősodort képező vízágy mellett – melyet később Holt-Vágnak neveztek – kialakult a mai Deáki település.
Közismert, hogy a honfoglaló magyarság kedvelt tartózkodási és letelepedési helye volt a vizek öntözte, nádasok védte, legelőnek való, kövér füvet nevelő rónák világa. Ezek a sajátosságok a honfoglalás előtt Deáki környékét is jellemezték. Vadat és halat, számtalan madarat rejtettek, szükség estén az ellenség elől is oltalmazták az itt élő embereket és jószágukat. A halászatra, pákászatra kiválóan alkalmas vizek mellett a mocsári erdőkben, ligetes berkekben élelmezésre és ruházkodásra egyformán alkalmas vad és prémes állat is bőven akadt.
Az ármentesítési munkálatokat követően a folyók által feltöltött síkság az ország egyik legjobb minőségű termőterületévé vált. Ennek és a kedvező éghajlati viszonyoknak köszönhetően korán kialakult a legeltető állattenyésztés és a földművelés. Deáki és környéke kitűnő települési helyként kínálkozott a honfoglaló magyarság számára. A síkság szélein zárt tölgyes, illetve vegyes, sűrű lomberdőkkel kuszált övezetek húzódtak. Délen természetes védelmi vonal a Duna, nyugaton a Kis-Kárpátok csúcsa, északon Nyitra városánál pedig a Zobor-hegy magasodik a táj fölé, ahol már a török hódoltság előtt jelentékeny mezővárosok – Szenc, Szered és Vágsellye – alakultak ki.
Deáki és környéke fejlődését alapvetően meghatározták azok a nyugati hatások, amelyek e tájon korábban jelentkeztek, mint a Kárpát-medence más vidékein. Ugyanakkor a kistáj történetében – ha késve és meggyöngülve is –, nyomot hagytak magyarság sorsát keletről, többnyire tragikus módon befolyásoló események. Fellelhető itt a Római Birodalom uralma, jóval később a vidék világába mélyen beágyazódott keresztény kultúra. A magyarság letelepülésével egy időben vert itt gyökeret a földművelés, viszonylag gyorsan váltak faluvá a téli szállások, és előbb alakult ki a nyomásos gazdálkodás, mint az ország más vidékein. A tatár, majd a török pusztítás ugyan ezt a vidéket is elérte, de a haza középső és keleti részeivel szemben rövidebb ideig és kisebb mértékben sújtotta az itt élőket. Feltehető, hogy ennek köszönhető Mátyusföld magyar ajkú népességének folyamatos jelenléte és megmaradása.
A falu fekvése ősidők óta kedvező, a Vág–Dunába torkolló vízi útja mellett a nagy folyó bal partján haladó szárazföldi útvonalak a község közelében haladtak és haladnak ma is. A Vág itteni révjét már a Római Birodalom légiói is használták, amikor a limest átlépve a Dunától északra a kvádokkal hadakoztak. Feltehetően ők építették ennek közelében azokat az átjárókat oltalmazó úgynevezett átmeneti erődöket, amelyeket még a XII. századi oklevelekben is említenek.
Az ezen a vidéken húzódó észak-déli irányú szárazföldi összeköttetésre egy 1258-ban keletkezett nyitrai határjárási okirat is utal, ez Nyitrától Vágsellyére, a Vág felé húzódó nagy, azaz főútról – magna via –, korabeli szóhasználat szerint hadi útról szól. Jóval később, a Pest–Vác szakaszt továbbépítve már az 1850-es évek elején elkészült az Esztergommal szembeni Párkánynána–Érsekújvár–Galánta–Pozsony közötti vasút, amely később Bécsig futott, és kettős vágányúra bővítették. A XIX. század második felében ez gyorsította fel a Mátyusföld s benne Deáki polgárosodását. Ez a pálya volt az 1920. június 4-i trianoni békediktátum előtt évtizedekben a vidék fő közlekedési tengelye, amelyből Deáki közelében szárnyvonalak ágaztak ki északi és nyugati irányba, Galántára és Pozsonyba, jelentősen megkönnyítve falunk távolsági áruszállítását, hozzájárulva a kereskedelem fellendüléséhez.
A deáki határ túlnyomó része – Mátyusföld egészéhez hasonlóan – hosz-szú évszázadok óta szántóföld, legelőnek és kaszálónak használt rét. A mocsarak lecsapolásával az értéktelen ingoványok, nádasok, de a folyamatosan irtott ártéri ligetes erdők, berkek területe is egyre csökkent. A Vág folyó szabályozásával vízerek és -ágak százai száradtak ki az általuk táplált tavakkal, vízállásokkal együtt. Így vált múlttá az a csodálatosan gazdag vízi világ, amely a középkorban e táj legfőbb sajátossága volt. Ekkor tűnt el a tájról a magyarság egyik legősibb foglalkozása: a halászat és a pákászat – pákásznak nevezték a lápos vidékeken halászatból, vadászatból, madarászatból, gyűjtögetésből élő embereket. A folyók szabályozása és a belvizek, mocsarak lecsapolása után a halászat a Penna folyócskára szorult vissza, és földesúri kiváltsággá vált. A Penna napjainkban sekély vizű csatorna.
Deáki falutérképe 1940-ből.
Jelmagyarázat: 1. községháza, 2. csendőrség, 3. posta, 4. művelődési otthon, 5. orvosi rendelő, 6. tűzoltószertár, 7. vasútállomás, 8. katolikus templom, 9. plébánia, 10. katolikus elemi iskola, 11. református templom és parókia, 12. református elemi iskola, 13. zsinagóga, 14. kálvária, 15. harangláb, 16. a bencés rend kastélya, 17. országzászló, 18. első világháborús emlékmű. Üzlethelyiségek: 19. Sutócki, 20. Hajdú, 21. Vegyesbolt, 22. Hajdú, 23. Puskás, 24. Strassburger, 25. Eigner, 26. Kristóf, 27. Száz Lajos, 28. Trafik. Kocsmák: 29. Vazul, 30. Zsiga, 31. Szabó, 32. Kurucz, 33. Kiskocsma, 34. Nagy Lajos. Hentesek: 35. Deák, 36. Német, 37. Seres, 38. Mészárszék, 39. Mészárszék. Borbélyüzletek: 40. Futó Endre, 41. Borbély. Pékségek: 42. Matusik, 43. Péküzlet, 44. Pékség
Hagyományos deáki porta beépített kapubejáróval
