Wag, Waga, Sal, Salla
Wag, Waga, Sal, Salla
Deáki alapítási időpontjának meghatározását a források nem teszik lehetővé. Területe már sok ezer évvel ezelőtt is alkalmas volt az emberi letelepedésre. Feltételezhetjük, hogy a Vág folyó partja itt már az ősidőktől, már jóval a honfoglalás előtti időktől kezdve lakott. Erről tanúskodik Deáki ősi határában, az Árpádok idejében már létező, közelebbről meg nem határozható településforma szláv elnevezése is: Stará, Dvory, Odvory, Udvory.
A területen avar néptöredékek, sőt a Mátyusföld nyugati peremén germánok is éltek, akik – a szlávokkal és avarokkal ellentétben – érezhető jelenlétükkel még a középkor folyamán is hatássa voltak a környék életére.
Anonymus szerint a vidéket Huba vezér népe ülte meg, Kálti Márk krónikája Lélt – Lehel vezért – említi a Galgócon keresztül fel, egészen a Kárpátokig húzódó vidék urának. Annyi bizonyos, hogy a honfoglaló magyarság Deáki szűkebb környékén is letelepedett. Ezt a helyben, valamint a szomszédos településeken található néhány dűlő-, illetve helységnév – Taksonyfalva, Jenő, Pallóc, Királyfa, Királyi és Királyrév, Palota – is bizonyítja.
A település és a környező táj fejlődésében döntő szerepet töltöttek be a faluban letelepülő bencés szerzetesek. Gazdasági értelemben a Szent Márton-hegyi főapátság szerzetesi majorjaként – grangia – működött, és a tatárjárás előtti oklevelekben szinte kizárólag a szerzetesek által lakott és működtetett uradalmat jelentette. Ezekben a kolostori majorságokban a fráterek maguk művelték a földet, irányították a gazdaságot, szükség esetén különböző mesterségeket és ipart űztek. Szorgalmukkal, gazdasági eredményeikkel a vidék népének is példát mutattak. Amikor tragikus történelmi események miatt az apátság nem tudott szerzeteseket tartani deáki birtokán, akkor a földesúri kegyúri jogokat a plébános – legtöbbször bencés atya volt – személyesen vagy megbízottja útján gyakorolta. A megtermett javakat egyenlő arányban osztották el a rend és a plébánia között. A határjárásokról szóló oklevelek szerint – az egyébként nem igazán nagy deáki földterületen – öt-hat, más-más helyen működő gazdasági udvar, illetve majorság működött.
A bencés szerzetesrend kérésére 1138-ban, II. Béla király által Deákiban elrendelt határjárás során – melyet a király Lőrinc nevű udvari káplánja végzett el –, feljegyezték, hogy a határ északi szakaszán úgynevezett pogány sírok találhatóak. Több kutató is valószínűnek tartja, hogy a temetőhely – ezek jellegzetes, domborzatos helyét még a XIX. században is fel lehetett ismerni – a honfoglalást megelőző időkben keletkezett. Neve – Pogány temető – a deáki határban napjainkig ismert.
A temető létét 1860-ban tartott akadémiai székfoglalójában Ipolyi Arnold egy másik határjárási okmányban szereplő, Áldó-kút megnevezéssel is igazolva látta. A tudós szerint a két név helyének közelsége kölcsönösen feltételezi egymást, ugyanakkor honfoglalás előtti időszakra, sőt annak szellemére utal. Ugyancsak Ipolyi hívta fel a figyelmet egy XVII. századi egyházi vizitációra, vizsgálatra, amely megbotránkozva említette az „ősszokásokhoz keményen ragaszkodó” szomszédos falu, Taksony népéről, hogy az magát – s ezzel együtt a helyet is – még akkor is a pogány Taksony fejedelemtől származtatta.
Deáki község Árpád-kori fennállása okmányokkal bizonyítható. A Szent István király által 1002-ben a pannonhalmi bencés apátságnak adott kiváltságlevél függelékében felsorolták az apátság részére a Szent Márton-hegyi bencés monostor templomának felszentelése alkalmából adományozott kilenc falu – birtok – nevét. Közöttük Deáki is szerepel Wag néven.
A település, illetve az oklevélben említett birtok neve később többször változott, amely azonban az oklevelekben jól nyomon követhető. A privilégium nyomán a vidéken megjelenő szerzetesek gazdálkodásba fogtak. Ezt minden bizonnyal eredményesen tehették, amit Szent László egyik, 1090-re keltezhető oklevele is bizonyít: királyunk megerősítette a korábbi Szent István-i kiváltságokat. Ennek kapcsán az apátságról megtudjuk: annak „wagi” birtokán halastavak, csordák találhatók, valamint „jó gyümölcsöse” van. Ilyen kertet csak hosszú idő alatt végzett kitartó és hozzáértő munkával lehetett kialakítani.
A Deákiban letelepedett szerzetesek a vidék arculatának átformálására vállalkoztak. Ha kellett, mocsarat csapoltak, erdőt irtottak, földet műveltek, gazdálkodtak, miközben a rájuk bízott lelkeket is gondozták. Nekik köszönhető, hogy hamarosan temploma lett az itt élő magyarságnak. Első ízben II. Paschalis (Paszkál) pápa 1103. évi bullája említi: a falu neve ekkor Waga, amelynek – ez derül ki a pápai iratból – Szűz Mária tiszteletére felszentelt temploma van. A deáki birtok helyzetét azonban nehezítette, hogy a Vág és a Holt-Vág között húzódó Salai-sziget – insula Sala – a nyitrai várbirtok része volt, a Holt-Vág nyugati partja pedig a pozsonyi várispánsághoz tartozott. Mivel a deáki javadalomnak mintegy ötödrésze – tízekényi föld, azaz ezerkétszáz hold – a szigeten feküdt, tulajdonjogát gyakran megkérdőjelezték. A bajokat tetézte, hogy főként az Árpád-korban a Vág-hordalék lerakódásának következtében gyakran megváltozott folyó medre, amellyel újra és újra összekuszálódtak a kialakult birtokviszonyok. Nem meglepő, hogy Mojzes nyitrai ispán 1110 táján úgy vélekedett: a birtok szigeti része a nyitrai váruradalomé, s ezért azt el is foglalta.
A szerzetesek természetesen nem fogadták el az új helyzetet, panaszt emeltek. Ezzel megkezdődött a deáki bencés tulajdont jellemző végeláthatatlan birtokperek sora. Ez esetben a vitában ítélkező Gyárfás nyitrai püspök az apátság javára döntött, és javadalmukat a fráterek visszakapták. A birtokot újra kijelölték, északon a Vág – ekkor Wacha – vizétől kezdődött, délkeleten a Holt-Vágnál ért véget, nyolc közbeeső határjelet említettek. A fenti adat szerint 1110 táján még nem esett szó a Holt-Vágról, hanem a „Vág vizéről”, amely ekkor élő folyómeder volt. Ez azzal is bizonyítható, hogy a nyitrai pörökben, de más alkalommal is a deáki határjárás ott kezdődött, ahol a későbbi Holt-Vág északon a falu határába lépett. Az utolsó jelet pedig – esetünkben a nyolcadikat – ugyancsak a falu délkeleti szélén elhagyó Holt-Vág partján említették.
Amikor szokása szerint 1138-ban egy napon ájtatosság végett II. Béla király a Szent Márton-hegyi – Pannonhalma – kolostorba érkezett, oklevelében leírta: Dávid apát a monostor összes szerzeteseivel elpanaszolta, hogy a Pozsony és Nyitra váruradalomhoz tartozó népek őket azon a földön, amelyet Szent István és Szent László király Salában, a Vág partján Szent Márton monostorának adományozott, igen sokat zaklatják. A szigeten lévő földjüket a nyitraiak, azon kívüli javaikat pedig a pozsonyiak károsítják. Amikor az ügyben megidézettek a király előtt megjelentek, az uralkodó firtató kérdéseire zavarba jöttek, és semmi bizonyságot nem tudtak fölhozni az apát és szerzetesek ellen, „kitűnt” a Szent Márton-kolostor igazsága. A király ezek után udvari káplánját, Lőrinc titeli kanonokot bízta meg azzal, hogy a kérdéses birtokrészt hűségesen nézze körül, és minden oldalról állítson határt Szent István és László adományának megjelölésére. Az ekkor kelt oklevél „Vág feletti Salának” nevezte a kérdéses donációt, és részletesen felsorolta azokat a jeleket, amelyek az időről időre megújuló határvitákban hosszú évszázadokon keresztül minden esetben perdöntőnek bizonyultak.
A Lőrinc kanonok által kijelölt mezsgyék között Szent Márton monostorának itt három lakott helye volt: a Wag nevű falu a Szűz Mária-templommal, amely már Szent István oklevelében is szerepelt. Továbbá Udvari (Dvory) a mai Deáki határ északnyugati részén, valamint egy Sztara nevű helység. Ez utóbbi nyugaton, a birtokot átszelő Penna folyócskán túl lehetett. Ebben az okmányban szerepelt a már említett Pogány sírok elnevezés, amelyet a későbbi szerzők a latin fordítás miatt Pogány temetőként is emlegettek az úgynevezett Élő-tó közelében. A feljegyzés szerint a birtokon halászok, udvarnokok és kocsisok éltek összesen hatvan szálláson, vagyis mansión. Az oklevélből az is megtudható, hogy ebben az időben a deáki apátsági birtoknak sok szigete és erdeje volt, amelyeket teljesen elkülönítettek a szomszédoktól. 1175-ben III. Sándor pápa a wagai, 1186-ban III. Orbán a wagi Szűz Mária-egyházat említette oklevelében.
A XII. század végén, a XIII. század elején a szentmártoni apátság feltehetően kevéssé tudta érvényesíteni jogait Deákiban, mert a Pannonhalmát megillető tizedet csaknem két évtizeden át az esztergomi érsekség szedte be. 1207-ben azonban egy rendkívül határozott személy, Uriás (vagy Uros) került az apáti székbe, aki rendbe szedte a kolostor zilált birtokügyeit. 1210-ben III. Ince pápa okirata két egymás mellett fekvő helységet említ, ezek: Sala és Vac (Vák!) A következő évben, 1211-ben úgynevezett ítéleti okmány örökítette meg az alábbiakat: egy Gatk(ó) nevű kamaraispán deáki birtokának nagy részét erőszakkal elfoglalta, az apátság az ügyet az uralkodó elé vitte. II. András király Berchtold kalocsai érseket rendelte ki bíróul, aki – miután a pörlekedő két fél tanúbizonyságai nyomán nem tudott dönteni –, a feleket istenítéletre kötelezte. Először sorsot vetettek. Uriás apát emberének kellett a budai főkáptalan tagjainak jelenlétében az izzó vasat csupasz kézzel megfognia. Mivel keze harmadnapra „a vas rozsdájától és égetésétől teljesen ment maradt”, így az apát, „istenítélet által” a korábban erőszakkal elfoglalt javainak ismét birtokába jutott. A pört és az igazságtétel eseményeit két eredetiben fennmaradt hiteles oklevél is leírta.
A Berchtold érsek által készített oklevél határleírásában „ezen föld határjelei” közt szerepel a szomszédos „Jenő (Jeneu) faluban lakó várjobbágyok határdombja”, továbbá azon berek (nemus), amelyet „Beleznek mondanak”, a „Tornocz (Turnic) faluba vivő útnál lévő Jelek (Jelec) nevű berek”, az „Udvarcz (Vdworce) faluba vivő út”, Berekszeg (Berukzegu), illetve a „Szent Márton egyházának tavai és mocsarai”.
A pozsonyi várjobbágyok – Csukár és társai – 1213-ban megtámadták Deáki birtokának a nyugati részét. Az apátság két helységét, Sztarát és Kisudvarit (minor Oduory) lerombolták, földjét pedig elfoglalták. Az ügyből ismét per kerekedett, amelyben Uriás apát már oklevelekkel bizonyította igazát. Az ítélő levél szerint a békebírák megvizsgálták és hitelesnek találták Szent István, Szent László és II. Béla privilégiumait, és visszaállították a birtok egységét. A támadóknak harmincöt márka kártérítést kellett fizetniük. Ekkor egy márka fél font, azaz 24,5 dekagramm ezüstöt ért. Az előbbi oklevelekben a bencés birtok neve Salaföld és Vágsziget alakban fordult elő. Az utóbbi elnevezés feltehetően a Holt-Vág ága által határolt szigetszerű földet jelölte.
Az oklevélben leírt határjelek láttatóan megmutatják a napjainkban már nyomokban is elenyésző, erekkel és tavakkal bővelkedő hajdani vízi világnak a képét. A leírt határjelek közt szerepelt a szomszédos nemesek Berénynek nevezett (Berhen) faluja, amely a birtoktól délre, a mai Deáki és Alsószeli között terült el.. A Holt-Vág és a Penna folyó közötti sziget, a Nagy-ér (Ngari), ennek közepén volt a határjel. A Selmecz(Selmich)-tó, a Barba-ér (Barba-heri), a Gyümölcsös-tó (lacus Gemulsicius), az Ökör-tó (Ykvrtou), a Sártő(Sartuu)-tó, a Füzed-ér (Fized-heri), majd a Füzed-tó, a Nádas-tó (Nadost), a Kút-ér (Cuthsa-heri), „a Kossut (Cusout) faluba vivő út”.. S ismét „azon árok, melyet Áldó-kútnak (Aldoucuth) neveznek” és a pogányok sírja (sepulchrum paganorum), az Élő-tó (Eleutou), a nádasnál lévő Szelce(Scelce)-tó, „melynek fele az egyházé”, vagyis az apátságé, a berken kívüli Fövenyes (Fuenes) és a Paralócz (Porolouc, ma Pallócz). IX. Gergely pápa 1228-ban Salla, 1241-ben Uriás apát Vág feletti Sala néven említi a helyet.
Összehasonlítva a XII. században és XIII. század elején keletkezett határjárási okleveleket, megállapíthattuk: Deáki választóvonalai lényegesen nem változtak. Az összeírások nyomán 1214-től ismeretesek nyugati mezsgyéjén az árkok, erek és tavak nevei. Ezeket a régi nyomokat követi az 1552., majd az 1560–1561., később az 1568. évi határleírás is. Sőt azokat egy 1886-ban keletkezett térkép is feltünteti.
Feltehető, hogy a birtok népességének számbeli gyarapodása tette szükségessé a korábbi templom – lényegében kápolna – bővítését. A munkálatok 1220 körül kezdődtek, és a napjainkban is álló kéttornyú, háromhajós, román stílusú istenháza építése 1228-ban fejeződött be. Elkészülte után a környék legjelentősebb egyházi épülete. IX. Gergely pápa rendeletére Jakab nyitrai püspök szentelte föl az év november 14-én. A templomot emelő település neve az okiratban ismét Salla. Az ünnep napjának pontos ismerete annak köszönhető, hogy az Árpád-korból fennmaradt néhány liturgikus szertartáskönyv egyikét – a Halotti beszéd című nyelvemléket is tartalmazó Pray-kódexet – a XIII. század első felében a deáki templomban is használták. A szentelés nevezetes eseményét a kódex 26. lapjára jegyezték fel, hozzáfűzték azt is, hogy másnap a rendház tagjai részére készült felső templom oltárát is megáldották. A szerzetesek száma nem ismert, mindössze Vitál perjel (házfőnök), Kelemen testvér és Mihály conversus neve maradt fenn a későbbi, 1233. évi perrel kapcsolatban.
Feltételezhetően a templomépítés kiadásai is szerepet játszottak abban, hogy az 1220-as években a növekvő terhek miatt a birtok népe körében erősödött az elégedetlenség. Emiatt az akkor még sallainak nevezett deáki nép és a kolostor között gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb viszályok. Az apátság 1226 táján kedvezményeket adott a falu népének, a felszólamlások a következő években mégis szaporodtak. 1233 körül a falubeliek azt panaszolták, hogy Uriás apát elvette tőlük a földjeiket, és azokat jövevényeknek adta, ám az adót mégis rajtuk követelte. A pásztorok és a halászok azért szólaltak fel, mert a monostor alkalmazottai elhajtották szarvasmarháikat, sertéseiket, a malmuk köveit elvették. Ezenkívül arra kényszerítették őket, hogy minden mansióért, azaz az állatok részére szolgáló szálláshelyért egy fertó, vagyis negyedrésznyi adót és tizedet is fizessenek.
Az ügy bíróság elé került. A döntés, amely a deáki nép mellett szólt, megvilágítja a korabeli helyzetet, és érdekes művelődéstörténeti adatokat tartalmaz. Néhány részlet az okmányból: a disznópásztorokat – mondta ki az ítélet – túlságosan terhelni nem szabad. Minden jobbágy húsz hold földet birtokoljon, tízet a jobbágyságért, tízet pedig az apátságnak fizetendő tartozásaiért. Ha munkaképtelenné válik, akkor megélhetésére öt lánc földet kap, a többi visszaszáll az apátra. A halászokat tilos volt ökörhajcsári munkára kényszeríteni. Kötelesek voltak minden egyes háztól (mansio) egy fertót (negyedrészt) fizetni, a monostorba gyümölcsöt és halat fuvarozni. A pásztorok minden két szállás után egy disznót, ötven kecskebőrt és negyven mérő kitűnő búzát adtak. Az apátságnak joga lett őket futárokul használni és bárányaik után tizedet szedetni.
A monostornak a pozsonyi várjobbágyokkal támadt perben hozott ítéletet 1239-ben IV. Béla király hagyta jóvá. A bírósági döntés azonban nem hozott tartósan jó viszonyt a földesúr és a birtok népei közt. Az ügy csak 1241-ben jutott nyugvópontra, amikor Uriás apát új szerződést fogadtatott el a deákiakkal. Az okiratban – melyben az apát Vág feletti Salának nevezte falut – a jobbágyok vállalták, hogy minden hold föld után évente egy pondust, azaz öt dénárt fizetnek. Mást nem, még a Szent Márton kolostor apátjának deáki elszállásolása címén sem. Elérték, hogy a különféle tizedeket úgy szedjék be, mint az néhány évtizeddel korábban az esztergomi érseki fennhatóság idejében volt szokás. IV. Béla király 1236. évi okiratában Deáki egyébként Salaföld néven szerepelt. Egyes feltételezések szerint a tatárjárásig Salaföld általános birtokazonosító névként szerepelt. Tehát ez esetben sem csak egy falut, hanem az egész apátsági birtokot, sőt a körülötte levő vidéket is jelölte.
Ezt a vélekedést erősíti meg egy, az említett szerződés létrejötte előtt – 1237-ben vagy 1239-ben – Albeus nyitrai főesperesnek a Márton-hegyi apátság földbirtokaira vonatkozó összeírása, amelyet a királyi megbízásából végzett el. A jegyzék szerint a salai birtok földje – minden oldalról körühatárolva – ötven ekére való, amelyen az apátságnak nyolc jó lakhelye, azaz faluja fekszik. Az eddig ismert nevek mellett – Wag, Sztara, Ujfalu, Udvori, Molva, Udvarc – feltűnik Dyagui és Buhturyan (Bujtorján) település neve is. A felsorolt falvak közül Sztara és Ujfalu nyugaton, Udvari és Molva északon, Udvarcz valahol délkeleten feküdt. Bojtorján talán a birtok déli részén – elpusztulhatott a tatárjárás során. Későbbi létéről nincs adat. Az oklevél felsorolta a szomszédos falvak neveit is: Sele (Vág-Séllye, a mai Vágsellye), Galantha, Taksony (Toxun), a két Szeli (Zeli) és Pered.
Az összeírás néhány jobbágycsalád nevét is megörökítette: Omoth, Hozug (Hazug), Cheme, Lauranc (Lőrinc), akik fiaikkal és rokonaikkal a gyermekeken s ifjakon kívül tizenöt mansiót tettek ki. Ők a közös szolgálatokon kívül a monostornak minden háztól egy fertó adót fizettek. A szolgák közül három házból megemlítették Scegun (Szegény), Mathey (Máté), Miclous (Miklós), a hat házban lakó halászok közül Komos (Kamasz), Matheus (Máté), Scemet (Szemet), Hyze, Chiglo, Filko és Abraham nevét, akiket a fiaikkal és rokonaikkal vettek lajstromba.
Joggal feltételezhetjük, hogy a birtokon nemcsak az imént felsorolt tizennégy család élt, hanem jóval nagyobb számú népesség, hiszen alig egy évtizeddel korábban építették az akár négyszáz személyt is befogadó templomot. Ezt megerősíti az az oklevél is, amely a nevek felsorolása mellett megjegyzi: Deákiban az apátságnak még vannak harangozói, valamint erdeje és sok gyümölcsöse (pomeria), miként azt korábban már Szent László oklevele is hangsúlyozta.
)
A pannonhalmi apátság birtokai a tatárjárás előtt
Uros apátnak a Vág melletti Salai birtok népeivel kötött egyezsége
