Monasterium Dyaky – Deákmonostor
Monasterium Dyaky – Deákmonostor
Az apátság és a jobbágyok között feltehetően az 1241. esztendő legelején létesült tizedfizetési szerződésben nincsen szó az egész országot pusztulással fenyegető veszedelemről, a tatárjárásról. Pedig a támadók március közepén már a fél országot elfoglalták, április végén pedig az a mongol sereg, amely északon Lengyelország ellen támadt, dél felé kanyarodva már a Vág vidékét, különösen annak síksági részét pusztította. Nem ismert, hogy a környék és benne Deáki miként vészelte át ezeket az időket. Az viszont tény, hogy az oklevelek több mint fél évszázadig hallgatnak a faluról. Vélhetően a tatárjárás idején porig égethették. Hosszú időbe telhetett újratelepülése, mert csak az 1290-es években említik ismét oklevélben. Ekkor osztrák seregek törtek be a vidékre, a hadakozásban a falut III. Endre király foglalta vissza. Az erről szóló okmányban a település már mint Monasterium Dyaky – Deákmonostor szerepelt, amelynek közelében különálló településként jelent meg Salya, a mai Vágsellye.
A XIII. század végétől tehát alapvető változás történt a község elnevezését illetően. Az 1296-ban, majd az azt követő időkben megjelent oklevelekben a falut már nem majorsági udvaroknak vagy papok lakhelyének, hanem Deákmonostornak – Monasterium Dyaky – nevezték. Miért változott a korábbi cella, illetve grangia, azaz szerzetesi majorság vagy mezőgazdasági telep monostorrá és a helység neve Deákira?
Ipolyi Arnold szerint ennek két oka lehet: az egyik, hogy a XIII. század végétől a Benedek-rendiek itt feltehetően már iskolát és annak fenntartására tágasabb kolostort működtettek. Ezzel kapcsolatban adat nem maradt fenn, de a tudós úgy vélte: a tanulók (deákok) és a működő diákok (diakónusok, azaz szerpapok) elnevezése fokozatosan átszállt a monostor körül mind jobban kiépülő falura. Nem véletlen, hogy a község idősebb lakói még ma is Diákinak és nem Deákinak említik településüket.
Ipolyi Arnold másik magyarázata szerint a deák elnevezés a deákul, azaz latin nyelven végzett vallási szertartások neveként egyfajta elhatárolódást jelenthetett a korábban itt létező pogány vagy keleti szláv szertartásrenddel és életmóddal szemben. Valószínű tehát, hogy a falu így is, úgy is deák, azaz latin papjai és szerzetesei után kapta új, máig élő nevét. A tatárjárást követő korban a településsel kapcsolatban már sehol sem találkozunk a Deáki mellett korábban megnevezett számos lak és villa (falu) nevével. Mintha a Deáki név már valamennyit magába foglalta volna. A legtöbb ilyen hely nyilvánvalóan elpusztult, illetve maradéka a nagyobb biztonság végett ösz-szébb települt a templom környékére. Arra helyre, amelyet a nép korábban is Deákinak (Dijáki) nevezett.
Ebben az időben az apátság Péter nevű apátja több alkalommal tiltakozott az ellen, hogy birtokát – mely 1317-ben, majd 1321-ben Diaky néven szerepel – Csák Máté tartományúr elfoglalta. A nyitrai káptalan előtt II. Miklós apát nevében panaszt tevő Bernáld pannonhalmi szerzetes előadta: a pannonhalmi konvent a békétlen idők és a „sánta Trencséni Máté mester vad kényuralma” miatt ugyan nincs abban a helyzetben, hogy a Pozsony és Nyitra vármegyében fekvő Deáki, Sztára és Palota nevű birtokait a hozzájuk tartozó részekkel együtt visszaszerezze, de békés időkben, ha Máté uralmának vége szakad, újra tulajdonba akarja venni azokat. Ennek jogát kétségtelen erejű okiratok bizonyítják.
Az apátság csak Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után jutott ismét deáki jószágához. Drugeth Miklós országbíró erről szóló oklevele a vármegyei ispánok ítélkezése alóli mentességet, azaz törvénykezési szabadságot, valamint a kivetett adók tekintetében a I. Károly királytól nyert szabadságot adott a Vág mellett fekvő Deákin lakó népeknek (Dyaky iuxta fluvium Wag). A vármegyei törvényszék azonban 1323-ban újra a pozsonyi egyháznak ítélte a falut, amiben Miklós prépost kérésére Károly Róbert az egyházat 1326-ban megerősítette. Valószínű, hogy a falu tudatosan formált településszerkezete a pozsonyi bíró által történt benépesítése után alakult ki.
Nemcsak Csák Máté uralma, hanem az 1340-es évek országos pestisjárványa is sújtotta a falut. Amikor Szigfrid apát és Jákus pozsonyi bíró 1357. január 9-én szerződést kötött a deáki birtok tíz évre szóló bérbeadásáról, az egyik pont arról rendelkezett, hogy a pozsonyi bíró köteles benépesíteni a falut. Feltehető, hogy elnéptelenedés miatt volt szükség erre, mert lakók nélkül az apátság képtelen volt önerőből fenntartani deáki monostorát. Ezt követően a település rövid időn belül ismét lakottá, a birtok pedig jövedelmezővé válhatott. A birtokháborítások a XV. és a XVI. században is folytatódtak. 1510-ben például Péter szentgyörgyi és bazini gróf tört rá Deákira, néhány évvel később pedig rablólovagok fosztogatták.
A XVI. évszázadban alakult ki és vált általánossá a nép körében a családnevek használata. Már természetes volt, hogy feltüntették az egyes személyek családi- és keresztnevét is, bár erre törvény csak jóval később, a XVIII. században, II. József uralkodása idején kötelezte a népet. Deákiban az előbbi formában elsőként Bálint Márton neve maradt fenn 1511-ből egy egyházi vizitációs jegyzőkönyvben. Ugyanebből a forrásból ismeretes Horváth János ispán, majd 1512-ből Barthal Miklós. Az utóbbi évben Szent Mihály napja körül a semptei várnagy embereivel el akarta foglalni a deáki határ nyugati részét. Az apátság törvényszékre adta az előbbihez hasonló ügyeket, ahol sikeresen megvédte birtokait.
Az 1514. évi, Dózsa György vezette parasztfelkelés környékbeli hatásáról nincsenek adataink. Az viszont tény, hogy a mozgalmat követő megtorlás Deáki népét is sújtotta. Az 1526. évi mohácsi vész után a török által elpusztított, illetve megszállt területekről évtizedeken át menekülők ezrei érkeztek a biztonságot ígérő északi és nyugati vidékekre, így Mátyusföldre is.
A zűrzavaros időszakban némely főurak kihasználták az apátság nehéz helyzetét. A Szent Benedek-rend ugyanis anyagi gondjainak megoldására 1530 körül ismételten – mint oly gyakran máskor is – az értékes Deákit zálogosította el. Előbb Bakics Pálnak, akitől Győri Mihály főapát idején, 1535-ben Thurzó Elek országbíróhoz került az uradalom. Az utóbbi Sibrik Gergelynek adta tovább, de közben a birtok Taksony felé eső részét a saját földjeihez csatolta. Ezek csak 1651-ben, több mint egy évszázados pereskedés után kerültek vissza az apátság tulajdonába, ám ekkor sem maradéktalanul. Az 1553. évi portális összeírásban Deáki még olyan községként szerepelt, ahol Nyáry Ferencnek, a prépostság kormányzójának negyven portáját adóztatták. A Nyáry család 1539-ben a bérelt földekért évi négyszáz forintot fizetett Pannonhalmának. A famíliától 1552-ben Csanády János főapát vásárolta vissza a „jószágban gazdag” Deákit.
A szomszédos alsószeliek 1550 és 1558 között – érzékelve az apátság gyöngeségét – kétszer is rátörtek a deáki határra. Az alsószeli birtokos, Serédy György később emiatt perben megítélt kártérítést tartozott fizetni. 1560-ban a győri várkapitány, Salm Eck gróf indított pert az Alsószeli felé eső határrészek tulajdonáért. A viszály a gróf halála után, 1581-ben békés határrendezéssel ért véget. Közben a török hódoltság az ország északi és észanyugati vidékei felé is terjeszkedett. Deáki környékére az esztergomi szandzsák részére adót behajtó török martalóc csapatok törtek be, ez és az 1585–1586-ban pusztító pestisjárvány az addig viszonylag védett körülmények között élő deáki népet is sújtotta. Annak ellenére, hogy a török hódoltságtól egy ideig távol fekvő község gazdag földjei nagyszámú jobbágyot vonzottak, lakosságának száma – nyilván emiatt is – jelentősen csökkent. Az 1557. évi összeírás negyvennégy, az 1588. évi már csak huszonöt portát talált.
Deáki és környéke a szinte folytonosan átvonuló seregek, hadjáratok, a katonaság kötelező beszállásolása miatt sokat szenvedett. Bár a hadak néha elkerülték a falut, de a számukra élelmet és abrakot rekviráló csapatok gyakran elvitték a papi uradalom és jobbágyok javait. Valamelyes nyugalom a XVII. derekától számítható, ekkor terjedt el a már piacra is termelő belterjes gazdálkodás, amely újjáélesztette a vidéket.
A század elején, a Bocskai-szabadságharc küzdelmei következtében a településen összeírt porták száma tizenkettőre csökkent. Amikor 1605-ben Bocskai István erdélyi fejedelem hajdúi a vármegye egyházi birtokait is elfoglalták, a lakosság elmenekült, a falu ismét pusztává vált. A szülőföldjükhöz való szívós ragaszkodásuknak köszönhetően később visszatértek, és a XVII. század közepén végzett összeírás már nyolcvan jobbágy-, illetve hamincnégy zsellércsaládot, valamint hét egyéb lakót talált Deákiban, a falu lélekszáma ekkor megközelítette a félezret.
A XVI. század végének, a XVII. század elejének adatai szerint az egyes deáki jobbágyok anyagi helyzete jelentősen különbözött. Miközben néhányan – például Simon Miklós és Ferenc, Nagy Pál és Balázs – kénytelenek voltak telküket eladni, mások – Tóth Bálint, Rósa István, Bornemissza István, Tanka Mihály, Szőcs Máté, Fülöp Mihály – tetemes összegeket ajánlottak fel egyházi célokra, aminek ellenében mentességet kaptak a jobbágyi szolgáltatások alól. A török hódoltság területéről ideköltözve számos nemesi jogállású ember is menedéket keresett és talált a környéken. Deákiba a XVII. század végéig tíz armális, azaz birtokkal nem, csupán nemesi oklevéllel rendelkező személy érkezett. Kezdetben – a letelepedésért cserébe – a jobbágyi terheknek megfelelő szolgálatra kötelezték őket.. Ezért telket kaptak vagy elfoglalhatták a még puszta helyeket. Később csekély pénzbeli adományokért cserébe ezen „szolgálmányok” alól felmentést kaptak, nemesi kúriákat szereztek vagy építettek maguknak.
Nemesi előjogaikkal – különösen a borméréssel – élve azonban a jobbágyok „fosztogatásával” komoly mértékben károsították a földesurat, és ez újabb állandósuló viszály forrásává vált. Az uradalmi tiszttartók keményen büntették azokat a jobbágyokat, akik nemesektől és nem a földesúr kocsmájában vásároltak a bort. Az apátság az előbbieken túl más eszközökkel is igyekezett meggátolni, hogy a nemesek jogaikat gyakorolva az egyház rovására gyarapítsák a vagyonukat. A nemesekkel való közel évszázados küzdelem azonban kevés eredményt hozott az apátság számára. Egy jóval későbbi, 1787-ben Deákiban történt összeírás is megemlítette: a birtokok számbavételével foglalkozó bizottság ismételten fölszólította a nemesi rangú tulajdonosokat, hogy igazolják nemesi birtokjogukat. A felhívásnak nem tettek eleget, sőt azt válaszolták, hogy őket erre a bizottság nem kötelezheti. A majorsági és jobbágyi birtokokon kívül Deákiban ebben az időben három nemesi kúria állt: a Deáky, a Baranyai és a Narancsik családé.
A deáki jobbágyok által adott előző évekbeli dézsma mennyisége az 1610. évi feljegyzésből ismert. Ez magában foglalta az úgynevezett puszta helyek szántóföldjeiért fizetett tizedet. Ez búzából: 1605-ben 392, 1606-ban 210, 1607-ben 233, 1608-ban 210, 1609-ben ötszáz, 1610-ben száznyolcvan; árpából 1607-ben 24, 1608-ban harminc, 1610-ben 11; zabból 1606-ban húsz, 1607-ben tíz, 1608-ban húsz, 1609-ben 22, 1610-ben 52; kölesből 1610-ben 68 pozsonyi mérő mennyiségű (egy pozsonyi mérő 62,8 liter). A számadásból érzékelhető, hogy mely években volt kedvezőbb a termés, illetve hogy akadtak esztendők, amikor egyes terményekből a jobbágyok nem szolgáltattak dézsmát az apátságnak.
A számadás szerint a majorságban tönkölyt is termesztettek, de mennyiségéről nincs adat. A báránydézsma az 1606–1610. közötti években 110, 151, 160, kétszáz, illetve 211 darab. A jobbágyok terheit tovább növelte az évi fejenkénti negyven dénár adó, átlaggal számítva 25 forint, a tyúk és kalács megváltására adott hat forint, valamint a Szent Márton-hegyi szolgálat helyett fizetett nyolcvan forint. Ha nem tekintjük a kisebb dézsmák jövedelmeit – sarló-, méhraj- és köröszténypénz –, a helyi jobbágyok évente átlag ötszáz forint értéket szolgáltattak be az apátságnak.
A deáki papi uradalom jövedelme búzából 1605-ben 386, 1606-ban kétszáz, 1607-ben 444, 1609-ben 249, 1610-ben 296; árpából 1608-ban száz, 1609-ben 286; zabból 1607-ben száz, 1608-ban ötszáz; kölesből 1606-ban 22 és fél, 1607-ben 76 pozsonyi mérő. A hiányzó években feltehetően nem volt termés az adott gabonából. Értéke – a dézsmánál jelzett árak szerint – összesen 769 forint 38 dénár, éves átlagban 128 forint 21 dénár. A szénatermés jövedelme 1606-ban tizenhat, 1609-ben tizenhárom, 1610-ben tizenegy öl. Az első két évben kettő, a harmadikban két forint ötven dénárral számolva összesen 74 forint ötven dénár, évi átlagban 24 forint 83 dénár. A répa, a káposzta, a vörös- és az úgynevezett mogyoróhagyma értéke a három év alatt 34 forint volt..
A fenti adatokból jól érzékelhető, hogy a XVII. század elején a deáki majorság évente átlag 164 forint jövedelmet hozott. Ennek mértéke a későbbiekben jelentősen nőtt, elsősorban azért, mert az ekkori huszonnyolc hold szántó negyvennyolc holdra gyarapodott. Ezt a Baranyai-kúria és a majorsági ház kisebb parcellái is növelték, s együtt meghaladták a nyolcvan holdat. Tovább gyarapította a bevételt a Nyócz-érség nevű rét harmincöt boglya szénája, valamint egy másik nagy rét, az erdő, a halászat, főként a majorsági állatállomány jövedelme.
Az apátságnak még egy fontos javadalma volt Deákiban: a csapszék, melynek borát egész éven át mérette. Ha valakit rajtakaptak, hogy titkon bort árusított, akkor telkének elvesztésére és negyven forint bírságra ítélték.
A bort a jobbágyok tartoztak a faluba szállítani. A földesúr korcsmája alatt fából készült pince húzódott tíz hordó számára. A csaplár fizetése például az 1641. évi szerződés szerint húsz forint készpénz és húsz úgynevezett nagyszombati mérő búza, valamint a házhoz tartozó negyedtelek földje. Egy pozsonyi akóból (ekkor 52,73 liter) hatvan icce (egy icce = 0,839 liter) volt az úré, a maradék négy icce seprű címén a csapláré. Föltöltésre évenként csak hat akó bort használhatott fel, az ehhez szükséges eszközöket – a lopót, a kannát és mértékeket – az ispán vette meg a csaplár számára, aki évenként gyertyára hat forintot kapott.
A kimért borok mennyisége 1607-ben 260, 1608-ban 250, 1609-ben 285, összesen 795 pozsonyi akó volt, amelynek ára iccénként egyharmad részben öt, kétharmadban hat dénár, az utolsó évben egyaránt öt és fél dénár. Így az előbbi évenkénti bevétel pedig 832,20; 800,04; illetve 940,50 forint, a három év alatt összesen 2572 forint 74 dénár. A bor akójának átlagos ára két és fél forint volt, 795 akó ára 1987,50; az apátság tiszta nyeresége a borból három év alatt 585,24; évi átlagban 195 forint 24 dénár, s a következő években a lakosság számának gyarapodásával természetesen emelkedett.
Összegezve a deáki papi uradalom XVII. század eleji jövedelmeit (kerekítve): dézsma és adó ötszáz, a majorságé kétszázötven, a csapszéké kétszáz forint, azaz a pannonhalmi főapátságnak évi átlagban kilencszázötven forintja származott Deákiból.
Az 1636. évi kamarai összeírás és az 1650. évi úgynevezett nagy urbárium gazdasággal foglalkozó fejezetének adataiból pontos képet kapunk a deáki jobbágyok kötelezettségeiről. Az 1637. évi kamarai összeírás és az 1661-ből fennmaradt jegyzék névsorainak összehasonlításakor viszont kitűnik, hogy negyed évszázad alatt a lakosságnak mintegy fele kicserélődött. Az ekkori névsorokban már megtalálhatóak azok családnevek, amelyek napjainkban is gyakoriak a községben: Baranyai, Bús, Gál, Jobbágy, Józsa, Kiss, Komjáti, Kovács, Madari, Molnár, Nagy, Papp, Pákozdi, Szabó, Szalai, Szőcs, Takács, Tóth, Varga és Vörös. Az 1650. évi kimutatás szerint egyébként az apátság deáki uradalma nyolcszáz juhot és hatvan szarvasmarhát tartott.
Az 1661. évi lajstromból név szerint megismerhető Deáki valamennyi akkori lakosa és az egyes családok vagyoni helyzete. A legtöbb jobbágy egynegyed telken – melyhez kert is tartozott – gazdálkodott. Ez tíz hold szántóföldet, kisebb kaszálót és erdőrészt jelentett. Egyesek a Taksonyi felé eső részen, az úgynevezett Pörös-földön is kaptak három-öt holdat. Az utóbbiból zsellérek is szerezhettek, bár az apátságtól csak portiót, azaz egy hold szántót kaptak. Néhányan nyolcadtelket birtokoltak.
A vagyoni különbségek elsősorban az állatállomány nagyságában mutatkoztak meg. A legtehetősebb jobbágynak például nyolc ökre, harminc lova, három tehene, két borja, három tinója és nyolcvanhat juha volt. Ezzel szemben akadtak olyanok, akik kénytelenek voltak kertjüket eladni, illetve szántójuk egy részét elzálogosítani. Sőt olyan családok is laktak a faluban, amelyeket az összeírások nincstelennek minősítettek.
Ebben az időben – a tizenhárom nemesi családon kívül – 481 lakosa volt Deákinak, közülük 357 jobbágy, 124 zsellér (107 férfi, 101 nő, 153 fiú, százhúsz leány). A negyed- és nyolcadtelkesek portiója (részesedése) 815, a Pörös-földön 66 hold, a zsellérek 24, illetve 15 hold termőföldet műveltek, ezenkívül a jobbágyok erdőből 231, rétből 154, kertből 85; a zsellérek 13, 9, illetve 24 holdat birtokoltak. A jobbágyok állátállománya hetven ló, nyolc csikó, 212 ökör, 121 tinó, 123 tehén, 29 üsző, ötven borjú, 570 juh. A zselléreké az előbbi sorrendben: hét, egy, 16, 22, 17, négy, kettő, 146 jószág.
A főapátság deáki majorsága a falun kívül, a szomszédos Pered felé elterülő kertek között feküdt nagy szérűvel és három veteményessel. Itt állt a tiszttartók lakóháza és az istállók sora. Jól működő tejgazdasága piacra is termelt. Az 1661. évi részletesebb összeírás állatállománya: négy bika, 28 ökör, 19 tehén, 27 borjú, 423 juh, 37 bárány, 29 kos, 18 ürü, 44 kecske és nagyszámú szárnyas baromfi.
A papi birtok majorsági gazdálkodása ekkor a külterjes kétnyomásos rendszerre épült, a szántóföldek fele évenként fölváltva ugarnak maradt. A szántás-vetést, a kaszálást és más mezőgazdasági munkákakat a jobbágyok robotban végezték. A XVII. században a majorsághoz csatolták az úgynevezett puszta helyek földjeit is. Emiatt a pórok sokat panaszkodtak, mert az egyébként tetemes úrbéri kötelezettségük mellett csaknem száz hold szántót kellett megművelniük a földesúr számára, ezért a magukéra kevés idejük jutott. A bajok egyik gyökere, hogy terheik – főként a robot – mértékét nem határozták meg pontosan. Az apátság nem a robotnapok számát, hanem mindig az elvégzendő munkát írta elő a falunak.
A nagy terheket jelzi, hogy az egy évszázaddal később, 1752-ben a deákiaknak adott könnyítés után is heti két igás vagy négy kézi erővel végzett robotnapot kellett teljesíteniük a jobbágyoknak. Ha a földesúrnak valamelyik héten nem volt szüksége a munkára, akkor a póroknak azt más időben, legtöbbször az úgynevezett szorgos időben – vetés, aratás – kellett teljesíteni, amikor a saját földjükön is sok dolguk akadt volna. A robotot egyébként az uraság és a jobbágy közötti úgynevezett contractus (szerződés) alapján rendszerint a tiszttartó rendelte el a bíró és a két esküdt segítségével vasárnap, a nép templomból való kijövetele után. A munka napkeltétől napnyugtáig tartott, amelynek végén a jobbágyok igazolást, robotcédulát kaptak igazolásul. Gyakran előfordult, hogy a tehetősebb pórok a cédulát egy-két krajcárért megvették a szegényebbektől, és nem kellett dolgozniuk. Minden egyes robotnapért egy icce bor is járt fejenként számolva az uraság kocsmájából.
A gazdálkodás ellenőrzését a bencés szerzetesek végezték, akik a falu plébánosi szolgálatát is ellátták. Működésüket pontos szabályrendeletek, utasítások határozták meg, a korunkban érvényes változatot Pálffy Mátyás főapát állította össze és adta ki 1642-ben Bozsoki Pál deáki tiszttartónak. A tiszttartót a falu elöljárósága ellenőrizte. Rangban a kasznár követte, feladata a felmért és kiadott gabona felügyelete volt, munkájáról a tiszttartónak adott számot. Magának a robotnak az ellenőrzésére, a dézsma és tized beszedésére gazdákat alkalmaztak. A hajdúk őrizték az uradalom vetéseit, rétjeit és erdőit. Lóháton, éjszaka is őrködtek.
Szerencsés véletlen folytán a korabeli bíró, Kaszás István alakját egy sajátos elmarasztalás miatt egy iromány megörökítette. A följegyzés szerint „szakállának lenyírása és borotválása miatt kisebbítette bírói állását és ezzel megsértette az őt megerősítő földesurát”, ezért 1663. június 11-én az úriszék tizenkét forint bírság megfizetésére kötelezte. A falu vezetőjét azon a jogon vonhatta felelőségre a földesúr joghatóságaként működő úriszék, mert tisztségébe ez a testület iktatta be. Jelölését a jószágkormányzó is megerősíthette vagy vétót emelhetett. A főapátság ugyanis a polgári- és büntetőperekben ius gladiival, azaz földesúri bíráskodási joggal – korabeli kifejezéssel élve „vérhatalommal” – is rendelkezett, amelyet 1848-ban töröltek el.
A falusi bírót már a XVIII. századtól a jobbágyok választották, munkáját két esküdt segítette. Ügyelnie kellett a robot elvégzésére, gondoskodott a tized beszedéséről és a falu közrendjének a megtartásáról. E feladatok teljesítése ellenében mentesült a robot és a tized fizetésének a kötelezettsége alól. A bírónak jelentést kellett tennie a közösségi munkák evégzéséről, az esetleges akadályokról. Az ő feladata volt a különféle lajstromok összeállítása, és jelenlétében kötötték a kisebb jelentőségű, helyi – például bérbeadási – szerződéseket. Igazságot kellett tennie a falu kisebb, miként mondani szokás: tyúkpereiben. Pénz vagy pálcabüntetést is kiróhatott.
A bíró végzéseivel szemben az úriszékhez vagy a vármegyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. Jelentése alapján a jószágkormányzónak is jogában állt megbüntetni a közerkölcs ellen vétkezőket. Ezek közé számították a verekedést, a lopást, a kicsapongást, a káromkodást, sőt – a fenti példa mutatja – a nem megfelelő szakáll- és bajuszviselet is.
A falusiak – gyakori méltatlankodásaik ellenére is – készséggel elfogadták a felsőbb hatalom döntéseit. A jó és igazságos jószágkormányzót szinte atyjuknak tartották. Hasonlóképpen évtizedekig emlegették egy-egy főapát – például Sajghó, Somogyi – jótéteményeit, adományait. A földesúr Szent Márton-hegyi főapátnak ugyanis joga volt különféle könnyítéseket adni jobbágyainak. Az öregeket rendszerint felmentették a terhek alól, ügyeltek a pórok vagyonára. Figyelték, hogy a tiszttartóik ne zaklassák őket járandóságon felüli robottal, dézsmával.
Pannonhalma a török uralom idején
Nagy Ferenc gazdatiszt a deáki tiszti lak előtt
