A monostor és prépostjai | Száz Magyar Falu

A monostor és prépostjai

Rogerius mester, nagyváradi kanonok a tatárok fogságából megszökve leírja az átélt borzalmakat, és visszaemlékezik a Dunántúl tatár megszállásának kezdetére. A muhi vereség után még a lengyel földet dúló tatár seregek is megjelentek Trencsény felől, Batu kán vezérletével három csapatuk egyesült a Dunántúl elfoglalására. Előtte még feldúlták Vácot: lakóit megölték, megégették. A Duna ugyan befagyott, de a tatárok óvatosságból nem mertek átkelni a túlpartra. Cselből, közvetlenül a Duna partján, több napon át sok lovat és más állatot engedtek szabadon, majd távozást színlelve távolról figyelték, mi történik. A magyarok mit sem sejtve átterelték a Dunán a csellengőnek hitt csordákat. Ebből a tatárok megtudták, hogy a Duna jegén baj nélkül át lehet kelni. Így özönlötték el Esztergom és Pest között 1242 februárjában a Dunántúlt. Csupán Esztergom, Székesfehérvár és Pannonhalma kővára állt ellen. A dömösiek közül is sokakat lekaszaboltak, noha a pilisi rengetegbe húzódtak.

A tatárjárás (1241–42) után a monostor csakhamar újjáépült. Prépostjainak egész sorát ismerjük középkori okleveleinkből. Közülük is kiemelkedik az országos karriert befutó Churlai (Surlai) nemzetségből származó Fülöp, aki 1246-ban IV. Béla király feleségének, Máriának volt kancellárja és gyóntatója. 1256-ban egy rövid időre Macharius neve is feltűnik a prépostok sorában.

IV. Béla Esztergom várát az érseknek adományozta, és újabb tatár támadástól tartva ez időben kezdte el az országban másutt is kővárak építését. Ekkor épül Visegrád, és ekkor adományozza feleségének 1259-ben Demesium (Dömös) melletti Marout nevű birtokát, aki a „pelysi” (pilisi) ispánsággal várat építtet rá, hogy a Duna-szigeti kolostor apácái vész esetén oda menekülhessenek. Mária királyné 1260-ban a visegrádi bencéseknek adományozta később, ezt a tényt IV. (Kun) László király 1278-ban kiállított okiratában megerősítette.

A tatárdúlás után, 1250 körül, Boldog Özséb vezetésével született meg az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. A Pilis barlangjaiban, erdei kunyhóiban élő remeték közössége tartotta a lelket a magyarokban, segítve ezzel IV. Béla király második országépítését. Nemcsak a tatárok után, hanem a török hódoltságot követő romeltakarító évek alatt is áldásos tevékenységet fejtettek ki az 1263-ban épült Benedek-völgyi pilisszentléleki pálos kolostor szerzetesei. Működésük kiterjedt a környékre, megjelentek a nehéz helyzetű lakosság megsegítésére, például a szomszédos Maróton, s a dömösieket is ők keresztelték, eskették egészen a visegrádi, illetve a dömösi plébánia megalapításáig.

A helységben folyó halászatra nézve nevezetes az az oklevél, amelyet 1262. május 8-án adott ki István herceg, a későbbi V. István király (1270– 72), szabályozva a Helemba mellett fekvő erdők tulajdonjogát is. A birtokviszály Esztergom, Gyóspotok (Dióspatak) lakosai és Dömös hét helembai halásza között keletkezett. Az új engedély szerint a Helembai- és a Szent Mária-szigeten túl Esztergomig ezentúl a dióspatakiak halászhattak. Ebből az oklevélből kitudódik, hogy a dömösi prépost hajdan a király káplánja tisztséget viselte. 1298-ban arról értesülünk, hogy III. Endre visszaadta a marosi halászat jogát a dömösi prépostságnak.

1283. április 29-én IV. (Kun) László király megerősített egy IV. Béla idején (1248 június) született, birtokadományozásról szóló oklevelet, amely a Bihar vármegyei Dénes ispán és nádor (országos vezető) fiával kapcsolatos előjogait tartalmazta. A királyi parancs ellenjegyzésére a dömösi prépostság egyik Esztergom vármegyei birtokán került sor. Ez alkalommal számos egyházi méltóság és a prépostság négy kanonoka: Pál dékán, Gyula és Péter és egy másik Pál esküdt jelenlétében („canonici ecclesie Dymisiensis”), akik a királyi döntést jelenlétükkel és aláírásukkal szentesítették.

Egy 1285. évi irat az egyházi énekművészet és a szertartás dömösi mestereit említi. Tudjuk, hogy nem adták ingyen az „éneklő kanonok” címet. Dömösön ekkor Máté, a jó hangú és hallású, az egyházi zenében, a gregoriánban igen jártas személy viselte ezt a címet. Gyula „őrkanonok” rangja is méltán ragyog a dömösi atyák egyházi méltóságai között. Az ő neve 1297-ben, az Árpád-házi királyaink közül az utolsó, III. Endre Esztergomban kelt oklevelében tűnik fel boldog Egyed hitvalló ünnepének dátumával: szeptember 1. E jeles eseményen a veszprémi püspök és a királyi kancellárius (irodás) Kántor Mátyás és István képviselték a dömösi egyházi káptalant. A káptalan kifejezés ebben a levélben jelenik meg történelmünkben először.

Az egyházi javadalom élén a legtöbb ideig Sol viselte a préposti rangot. Egyik fivére kalocsai érsek volt. Ő járhatta ki a királynál a marosi halászat visszaadását. Nevével 1264-ben, 1280-ban, 1285-ben találkozunk (ekkor szerezett a monostorának vissza egy eke – százhúsz-százötven királyi hold – szobi földet Vid ispántól). Utoljára 1309-ben említik oklevelekben.

A dömösi prépost címét 1312 előtt egy Miklós nevű pap viselte, akit ugyanebben az évben a váci káptalan néhány tagja – a többiek és az őrkanonok tudta nélkül, a szokásos választási formák megsértésével – püspökké választott. A király, Károly Róbert is közbeszólt: tudatlannak és a püspöki hivatalra alkalmatlannak minősítette Miklóst.

Tamás érsek a választási iratokból ítélve szintén nem látta az ügyet tisztázottnak, ezért maga elé rendelte a prépostot. Miklós azonban nem jelent meg személyesen a kitűzött időre, a maga helyett küldött követekkel üzente, hogy Rómába fellebbez. Ekkor a választásából kizárt kanonokok is jelentkeztek, mire az érsek az egész ügyet a pápa elé rendelte, azzal, hogy Miklós prépost pünkösdkor megjelenik előtte. Miklós azonban ekkor sem jött el. V. Kelemen pápa erre meghagyta az érseknek, hogy Miklóst függessze fel, és a váci egyházmegyét bízza más emberre.

Úgy látszik, Miklós nem csupán a püspökséget, de a prépostságot is elveszthette, mert 1317-ben már Panich (Pánics) Péter a prépost, aki egy tized(adó)per egyik aláírójaként, Tamás püspök bírótársaként szerepel. Panich alatt történt a visegrádiak palotalázadásaként emlegetett történelmi esemény, melynek kapcsán 1321. december 8-án a dömösi prépostságot is feldúlják. Valószínű, hogy az alapító oklevél is megrongálódhatott, mert Károly Róbert az 1329-ben megújított oklevélben szóról szóra megismétli azt.

Ugyanezen a napon XXII. János pápa oklevelében (talán nem véletlen!) a „dömösi vár”, illetve a kolostor szomszédjaként határozza meg az óbudai Szent Péter-egyház földrajzi helyzetét. Mindez azért érdekes, mert ekkoriban Károly Róbertet a dömösi Szent Margit-egyház és az óbudai prépostság egyesítésének terve foglalkoztatta.

A lakhatatlanná vált kolostort csakhamar újjáépítik. XXII. János pápa levele szerint 1326-ban már Simon a prépost, aki a székelyek ispánjainak előkelő családjából származik, előkelő pozsonyi família sarjaként Márton követte a préposti stallumban (kinevezett állásban).

Testvére feleségét gyöngéd szálak fűzték az uralkodása teljében levő királyhoz, Róbert Károlyhoz. 1424-ben a dömösi prépostság mellé a pozsonyi kanonoki rangot is elnyerte. Márton mind a két egyházi pozíciójában erőszakos, kapzsi embernek bizonyult. Patolcsi János olvasó kanonok jelentette, hogy őt és társait a szolgákkal együtt többször megfosztotta javadalmaiktól, és jövedelmüket már egy évtizede nem adta ki nekik. A sértettek panaszukkal az érsekhez és a pápai szentszékhez fordultak. Erre Márton püspök az olvasó kanonokot véresre verte, és a többiekkel együtt hosszú időre börtönbe vetette. A Dömösre küldött pápai bíráknak is fittyet hányva folytatta társai sanyargatását, noha a többiek eskü alatt már többször is megbocsátottak neki. (Megegyezésre törekedtek féltve a prépostság jó hírét-nevét, de ez sem használt.) Kiközösítéseit, erőszakosságait ezek után is folytatta, tönkretéve a dömösi prépostság belső lelki harmóniáját és gazdaságát.

1348-ban pozsonyi egyházával is hasonlóan járt el. Volt, aki egy húron pendült vele, s így Mártonnal együtt pozsonyi titkárát is bíróság elé idézték. Vádként felhozták, hogy mindketten gyalázó szavakkal illették a kanonokokat, nincsen előttük semmi tisztelete a méltóságnak, és elvonják a kanonoktársak jövedelmét. Az ellenlépések nem várattak magukra. A pozsonyi plébánosnak megparancsolják az egyházbírák, intse meg Mártont és titkárát, hogy ne szidalmakkal, hanem szeretettel legyenek társaikhoz, és fékezze mérhetetlen kapzsiságát, adja meg kinek-kinek a magáét, mert különben a jog rendje szerint fognak vele eljárni. Az intés most sem használt, és sor került a perre, melyet Jakab esztergomi vikárius folytatott le.

A per eredményeként Márton megígérte az eddig háborgatottaknak, hogy szeretni fogja őket, méltóságukat tiszteletben tartja, visszatartott jövedelmüket pedig a Szent Miklós-kápolna és Szent Gotthárd-oltár birtokából származó jövedelméből kiadja. Békülésüket kézfogással pecsételték meg.

Márton jogi tudását arra használta, hogy a dömösi prépostság javait gyarapítsa, így perelte vissza 1342-ben a Tolna megyei Ravaszdi mellett fekvő csáti birtok felét a veszprémi püspöktől. 1345-ben a pápától megszerezte azt az engedélyt, hogy halála óráján gyóntatójától minden bűnéből gyónás nélkül feloldoztassék. Hatalmi törekvései a földön nem voltak hiábavalók: 1351-ben már bírta a pozsonyi rendházának „nagyprépostja” és a „vicarius generálisa” egyházi címet a hozzátartozó javadalmakkal együtt.

Márton káptalani és címeres prépostsági pecsétjét, melyek egymás mellett találhatók egy okiraton egyazon évből, 1347-ből ismerjük. Mindkettőt vörös viaszba nyomták. A káptalan pecsétjén a következő körirat olvasható:

SCAPITULI ECCLESIE DEMESIEN MAIUS.

A préposti pecsét körirata:

S MARTINI PPOITI ECCE DYMISIEN

1370-ben Cato a prépost Dömösön. 1373-ban József prépostot egy egyházi kiközösítés koronatanújaként jegyezték fel. Akkoriban ez igen nagy horderejű döntésnek számított. 1379-ben Pál prépost tanú egy egyházi tized bírósági perében.

Egy volt prépostunk, István fia Péter, később esztergomi kanonok, a Visegráddal szemben levő marosi két házának és fürdőinek (!) bérleti bevételét ajánlja fel 1392-ben azon célból, hogy az esztergomi Szent Mária-oltár előtt ezért a pénzért örökké lámpa égjen. Később a keresztes lovagok nagymestereként tevékenykedett.

Ahol az esztergomi érsekség alá tartozó plébániákat a XV. században felsorolják, Dömös nevével mindig találkozunk: 1226 óta eldöntött tény, mint már utaltunk rá, hogy a veszprémi egyházmegyében fekszik ugyan, de joghatóság szempontjából az esztergomi érsekséghez tartozik. Ezt 1400. május 1-jén IX. Bonifác pápa is megerősítette.

1410-ben Zsigmond király egyik tanácsosa, Rozgonyi Péter a dömösi prépost. Testvére, Simon, országbíró. Péter prépost kalandorságához nem fér kétség: világi erővel foglalt el egy másik prépostságot, Lantát, mely tettéért a veszprémi püspök kiközösítette az egyházból. 1405-ben valahogyan mégis megszerezte a szentszék hozzájárulását ahhoz, hogy lantai plébánosként hordozható oltár előtt bárhol, bármikor misét mondhasson. Ugyanezt a kiváltságot 1413-ban mint dömösi prépost szintén megkapta.

1417-ben Rozgonyi Péter a dömösiek házfőnökeként a veszprémi kanonoki címet is viselte. Később, 1424-ben, veszprémi püspöknek választották. Választása azonban nem volt érvényes, az egri püspökségen talált menedéket, ahol 1439-ben fejezte be életét. Utódja, unokaöccse, Simon országbíró fia lett. E tényről a veszprémi püspökké történt kinevezést tanúsító 1424-ben kelt oklevélben olvashatunk. Simon később az egri püspöki szék birtokosa lett. Mint egyháznagy és világi birtokos részt vett Várnánál (Bulgária) „az utolsó lovagi csatában”, ahol a törökök ellen harcolva 1444-ben halt hősi halált.

A német Sennberg Seifrid dömösi prépost létezéséről csak 1433-as keltezésű lemondó leveléből tudunk. Ezután Zsigmond, magyar király és német római császár kérelmére IV. Jenő pápa a prépostságot az Olajfák hegyéről elnevezett szerzetesrendnek adta, tagjai szorgalmasan munkálkodva 1445-ig tartózkodtak itt. Szentéletű apátjuk, Filipponi Bernát 1441-ben bekövetkezet halála után sírjánál számos csoda történt, s Dömös hamar búcsújáróhellyé vált.

A rend távozása után kezdődött el a királyi kegyúri jogtörténetben „dömösi ügy” néven elhíresült per, amely a magyar kormányzó és a római pápa között zajlott.

A távozó szerzetesek a pápa kezébe adták vissza apátságukat. IV. Jenő pápa már a következő évben élt az adományozás jogával, és azt 1446-ban a magyar pálos szerzetesrend római ügyvivőjének, Kapusi Lőrinc fiának, Bálintnak, a római Szent Péter-bazilika egyik gyóntatójának, illetve rendtársainak ígérte, azzal a feltétellel, hogy ott a Boldog Özséb szerzetesrendjének – pálos – perjelséget alapít. A még mindig tehetős, nagy javadalomra azonban hamarosan akadt egy másik pályázó is Fábián fia Benedek személyében, aki fondorlatos módon a pápai jóváhagyást is megszerezte kinevezéséhez.

A pálosok IV. Jenő pápának bepanaszolták az alattomban kiadott bulla érvénytelenségét, és kérték, erősítse meg a korábbi adományt. Közben a pápa meghalt. Utódja, V. Miklós korrigálta a tévedést, és 1447-ben a pálos rend dömösi perjeléül Kapusi Bálintot nevezi meg. A pápai kancellária ugyanezen a napon egy másik bullát is kiállított Széchy Dénes esztergomi érseknek címezve, melyben arra kérte, hogy ne hagyja az egész javadalmat idegenek kezére jutni. Ha az apátságot elhagyatva találja, akkor azt szüntesse meg, és Kapusi Bálint vezetésével létesítsen pálos perjelséget.

A lassú levéljárás okozta az igazi bonyodalmat, mivel a magyar országnagyok csupán két évvel a kinevezés után, egy 1449-ben kiállított írásból értesültek a prépostság apátsággá, majd perjelséggé való átalakításáról. A kinevezés egyben meghagyta Magyarország urainak, hogy Kapusi Bálintnak adják át Dömöst, mely ezentúl a szentszéknek lesz közvetlenül alávetve. Emlékeztette őket, hogy Kapusi Bálint egyben Róma követe, a pápa részvétnyilvánítását hozza a vesztes rigómezei csatával kapcsolatban, és ő fog békéltetni a bosnyák király és szerb despota (fejedelem) között is.

Hunyadi János kormányzó az akkori királyi kegyúri jogokat alkalmazván egyik emberét, a hosszúaszai Bothos István királyi alkancellárt és országos ítélőmestert szerette volna Dömös élén látni. Bothos tipikus ötvözete volt a reneszánsz kori javadalomhajhászó egyházi embernek és a vitéz köznemesnek. Noha három egyházi javadalma volt: kanonoksága Váradon, Vácott és az esztergomi szenttamási prépostság, elérkezettnek látta az időt, hogy a már száz esztendeje káptalan nélkül álló, de még mindig gazdag és kötelezettséggel nem járó dömösi prépostságot is megszerezze magának. Mint befolyásos ember, könnyen rábírta Hunyadi Jánost és az országnagyokat, hogy melléje álljanak. Oly tetszetős tervet dolgozott ki, amelyet az említettek egyhangúan elfogadtak. Eszerint egy társkáptalant állítottak fel, ennek központja nem a félreeső Dömös, hanem a budai királyi palota mellett levő, a Boldogságos Szűz tiszteletére még Zsigmond által emelt fényes kápolna lett, s ezt illette a javadalom zöme. Prépostjának ajánlkozott Bothos.

1450 nyarán megérkezett Bálint atya mint pápai követ, aki az ő kinevezését bizonyító pápai bullát meglobogtatta Hunyadi, az országló főurak és az országgyűlés előtt. Noha Hunyadinak Bálint atya személye kedves volt, és az apostoli szék iránt is tiszteletet érzett, szelíden ugyan, de elutasította az érkezőt, minthogy ebben a kegyúri kérdésben, egyetértésben az országtanáccsal, másképpen döntött. Az országnagyok igen kérték Kapusi Bálintot, hogy az ország békéje érdekében mondjon le egy önálló dömösi pálos perjelség megalapításáról. Bálint atya azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A bulla felhatalmazásait alkalmazva kiátkozásokkal fenyegetőzött. Ezt a tettét országos felháborodás követte.

Hunyadi János kormányzó 1450. június 11-én, egy nappal később pedig az országnagyok külön-külön, erélyes levelet küldtek a pápának. Ez utóbbiak Bálint atya alkalmatlanságát ecsetelték, mondván, gyenge kezű szerzetes, és csak szemlélődésre, nem cselekvésre való. Hasonló hangú levelet küldtek a bíbornoki testületnek, kérve, hogy maguk is járjanak közben a pápánál. Bálint atya ennek ellenére már egy éve Dömösön gyakorolta a pápai bulla biztosította jogait. Szándékától nem állt el, és ismét kiátkozással fenyegetett mindenkit.

Közben Hunyadi János is mindent módon arra törekedett, hogy se a szentszéki döntés, se a magyar kegyúri jog ne szenvedjen csorbát. Kiegyezésre törekvő levelét 1450 június 16-án Miklós dékán római követére bízta: adja azt át Kapusi Bálintnak. Ezzel egyidejűleg hasonló tartalommal egy másikat a római pápához is eljuttatott.

Hunyadi az egész esetet Miklós dékán hibájaként magyarázza, mivel az engedte hogy nyilvánosságra kerüljönek a pálos atya kiátkozó szavai. Különben Hunyadi nem lenne Bálint mester ellenére, ha már az országgyűlés nem döntött volna ellene. Ha István prépost lemondana, az ellenséges közhangulat miatt nem kaphatná meg a dömösi perjelséget. Kérte a pápától, igyekezzék beláttatni Bálint atyával, hogy hiába erőlteti ügyét, csak gyűlölséget arat.

Közben beidéztek Szentlőrincről néhány pálos vezetőt, és őket is megtámadták a haza (királyi kegyúri) jogainak megsértéséért. Kijelentették, hogy Bálint atya az ő tudtuk nélkül szervezte az eseményeket. Erre az országgyűlés még inkább felzúdult, és már azt is emlegették, hogy a „pálost” ki kell űzni az országból, mert ha nem teszik, a dömösi javakat igen hamar szétkapkodják.

Hunyadi azt is megírta Bálint atyának, hogy ha Magyarországon javadalmat akar elérni, akkor ezt ezentúl más úton kell keresnie. Ennek ellenére pártfogására és jóakaratára mindig számíthat, de ezt az ügyet hagyja abba. A barátságos hangú levélnek meg lett a foganatja. Bálint atya lemondott, ám végül Botos sem kapta meg a prépostságot. A kinevezés jogát visszautalták a pápához, de megírták, hogy Dömöst az országgyűlés ismét prépostságként szeretné tisztelni. Kérték, hogy a budavári kápolnát a dömösi prépostság tulajdonaként tegyék Dömös társkáptalanjává. A pápa végül is Bothos Istvánt nevezte ki dömösi préposttá. A pálos Bálint atyát tizennégy évvel később kárpótolták: bakonybéli apát lett, 1465-től 1472-ben bekövetkezett haláláig viselte ezt a címet.

Miután a küzdelmek lecsendesedtek, a Hunyadiak ellenlábasa, V. László (1444–1457) királyunk is időzik Dömösön, feltételezhetően a prépostság királyi lakrészének vendégeként. V. László, amint azt egy 1453 augusztus 23-án, Szent Bertalan ünnepének előestéjén kelt oklevélből tudjuk, egy Zala vármegyei hatalmaskodó, birtokfoglaló ellen foglalt itt állást ítélkezési jogát gyakorolva: „Láki Mártont és feleségét, Magdolnát az általuk elfoglalt birtokból vessék ki, a panaszost pedig oda iktassák vissza!”

A Zala vármegyei hatóság rá egy hónapra Kapornokról jelenti, hogy esküdtek meghallgatása után V. László Dömösön kelt parancsát már 1453. szeptember 28-án végrehajtották, és a panaszost birtokába visszaiktatták.

Az országos, halálos kimenetelű civódások: a Cilleiek és a Hunyadiak között, de még a papok elleni perpatvarok is lelkiségében, hatalmában, méltóságában és anyagi javaiban olyannyira meggyengítették a prépostságot, hogy 1459 májusában Mátyás király egyik rendeletéből arról értesülhetünk: megtiltja a visegrádi várnagynak, hogy a dömösi prépostság birtokán lakókat élelmiszerek átadására vagy egyéb beszolgáltatásra kényszerítsék. Elképzelhető, az ezt megelőző visegrádi önkényeskedés milyen mérvű lehetett, ha már maga a király is felfigyelt a jogtalanságokra.

Ezzel az intézkedésével Mátyás – aki a velencei dózsék úszó palotái mintájára épített, Bocintorónak nevezett, fényűző berendezéssel ellátott hajóján többször is járt a helység partjainál – bekerült a „Dömössel jót tevő királyok” sorába. Az uralkodó a pompás bútorokkal, ezüstszékekkel, gazdagon aranyozott termekkel, keleti szőnyegekkel berendezett hajón, itáliai lantosok és magyar kobzosok muzsikája mellett pihente ki a kormányzás fáradságait. Ugyanez a luxusgálya szállította haza nagy pompával holttestét 1490-ben Bécsből, miután – a hagyomány szerint – fügével megmérgezték.

Említésre méltó tény, hogy Nagy Lajos, Zsigmond, Hunyadi és az országnagyok, V. László, Hunyadi Mátyás Dömösről keltezett, közel száz latin nyelvű levelének kétharmada tavasszal és nyáron íródott. S csak harmada télen, ezek zöme az adventi és a karácsonyi időkben, feltehetően azért, mert az ország egyik legnagyobb ősi templomának ünnepélyes karácsonyi szertartásain, a havas dömösi táj fenséges kulisszái között az országos ügyek intézése mellett télen is kikapcsolódhattak itt királyaink, országló nagyjaink.

1464. június 12-én kelt bullájában II. Pius pápa ismét megerősíti Dömösnek a veszprémi egyház területéhez való tartozását, niközben továbbra is az esztergomi érsek gyakorolja felette a joghatóságot.

1478-ban Dömös prépostja báró Pollheim Bernát lett, akit nagy egyházi és világi karrierjének végállomásaként neveztek ki erre a tisztségre. Mint országnagynak, az Ulászló alatt meghozott XX. törvénycikk szerint hadi időben ötven lovas katonát kellett teljes felszereltséggel kiállítania.

Pollheim 1498-ban nagy perbe keveredett az esztergomi káptalannal és a várossal. Egy 1472-ből származó, Mátyás adományozta kiváltság szerint „idegen bort sem városba, sem annak környékén nem szabad volt behozni elkobzás terhe alatt”. Pollheim ez ellen cselekedett, midőn a prépostság Szent Tamás-hegyi három jobbágya nemcsak behozott, hanem – cégér kitűzése mellett – idegen bort árult. Esztergom városa és káptalanja ezért a dömösieket a törvényszegés megszüntetésére kérte.

Minthogy a bíróság által kijelölt határidőre a borkimérés jogosságát Bernát atya igazolni nem tudta, a bíróság elmarasztalta: jobbágyait eltiltotta a borkiméréstől, és a borral teli hordókat – a törvény erejével– elkobozta. Nem lehetetlen, hogy az eset után mozdították el jól jövedelmező dömösi javadalmából, mert 1500-ban már mint a bécsi püspökség írnoka adott életjelet magáról. 1504 január 13-án fejezte be földi pályafutását.

II. Ulászló király 1500-ban elhatározta, hogy Dömöst a nyitrai püspökséghez csatolja. Indokul a következőket hozta fel levele címzettjének, Bakócz (Bakács) Tamás esztergomi (akkor már bíboros) érseknek: minthogy Istvánnak, a moldvai vajdának a hűségét meg akarja szerezni, ezért Imreffy Mihály Erdélyben álló Csicsó várát neki ajándékozta, s hogy Imreffy se szenvedjen kárt, neki a Trencsén megyei Ricsó várát és Bicse kastélyát rendelte, mely a nyitrai püspökség birtoka volt: „…hogy pedig a nyitrai egyház kárt ne szenvedjen és benne az isteni szolgálat meg ne fogyatkozzék, a dömösi prépostságot, mikor az megürül (…) a nyitrai püspökséghez csatolja és abban bekebelezte, azzal a feltétellel, hogyha trónutódjai közül valaki el akarja venni a nyitrai püspökségtől azt a dömösi prépostságot, köteles legyen a várat és a kastélyt visszaadni.”

A jobbágy származású Bakócz Tamás az érseki szék és a bíbornoki palást elnyerése után rokonait, három unokaöccsét: Pétert, Pált és Jánost, valamint Erdődy Bálintot azonnal Esztergomba hozatja. Egy 1502. november 18-án keltezett levélből megtudjuk, hogy „Tamás bíboros érsek és az ő nevezett atyafiai zálog címén illető Esztergom királyi város teljes birtokába törvény szerint be kívánják magukat vezettetni”.

A birtok átadására december 9-én került sor, ezt karácsonykor, december 24-én már mint megtörtént dolgot jelentik Magyarország nádorának, Vingárti Geréb Péternek. A szóban forgó birtok összes érintett szomszédai – az esztergomi egyház káptalanjának bírája, Barbel János udvarbíró, a váradi püspök, a dömösi prépost, Marthon Péter személyében a dömösi prépostság bírája – jelenlétében „a nevezett Tamás bíboros-érsek urat és a fenn nevezett atyafiait bevezette annak birtokába.”

II. Gyula pápa bullájában 1503. október 8-án kétéves bonyodalom után megerősítette Antal nyitrai püspököt a dömösi prépostságában. Ezzel az önálló prépostság megszűnt. S mikor a Tolnán tartott országgyűlésen (1518) bizonyos bizonytalanság kezdett lábra kapni hovatartozása ügyében, Bakócz Tamás 1520-as okirata megerősítette: Dömös Nyitráé.

Az önálló prépostságuktól megfosztott helybeliek még láthatták 1526. szeptember elején, amint Mária királynő a mohácsi csatavesztés hírére – melyet augusztus 30-án egy lovas hírmondó hozott Budára – kincsei egy részét hajókra rakva Pozsony felé kimenekült az országból. Két gályáját ugyan Esztergomnál kirabolták és elsüllyesztették a magyarok, de a kocsin menekített értékek közül – a királyi ékszereket kivéve –, a legtöbbjük soha nem került haza, nyugaton maradt. A törökök ekkor már a települést is elérték, többeket rabszíjra fűztek, akik nem tudtak idejében a Pilis rengetegébe menekülni.

1527-ben a túlélők egy rendkívüli hadi teljesítménynek lehettek fül- és szemtanúi. A Ráckevén állomásozó magyar flotta harminc naszádja (ágyúval és puskával, tizenkét evezőssel felszerelt hajó) és száz sajkása elhatározta, hogy Ferdinánd magyar király és nem a törökpárti Szapolyai János kezére adja a flottát. A budai és a pesti part erős tűzfüggönye ellenére, a jobb és a bal parton lovas csapatok által kísérve, puskatüzekkel sűrűn zaklatva, estére Visegrád–Dömös térségében lehorgonyozva éjszakáztak. Hajnalban elindultak a Felső-Dunára a naszádokat átadandó. Mivel Esztergomnál nem tudtak áttörni, visszafordultak. Nagy veszteséget szenvedtek, s még aznap visszatértek kiindulási helyükre.

Az igazi rombolást és pusztulást Buda török megszállása (1541) után, 1543-ban Esztergom, illetve 1544-ben Visegrád elestével szenvedte el mind a település, mind a prépostság. A török gyalogság és lovasság a Duna partjain haladt, az ágyúkat gályákon szállították. A visegrádi őrség szabad elvonulás reményében feladta az erősséget, de a törökök felkoncolták őket. (Az ekkor történtekről bővebben olvashatnak a Száz falu Visegrád kötetében.) Ha név szerint nem is ismerjük az áldozatok nevét, de sejteni lehet, hogy nem csak a várvédő vitézek és a nemesek, hanem a környékbeli, így dömösi fegyverforgatásra alkalmas parasztok is áldozatul estek ennek a vérengzésnek. Ezzel megkezdődött településünk százötven éves török megszállása. Minthogy a helység a Duna mellett fekszik, s a vízi út a hadak felvonulását jelentősen megkönnyítette, mint fontos felvonulási terep többször elpusztult, mind a török, mind a keresztény katonaság feldúlta, ha erre járt.

Számos környékbeli település nem élte túl a háborús viszontagságokat. Dömös környékén ilyenek voltak: Bitóc, Pángorok és Hábod. Puszta- vagy dűlőnevek őrzik az egykori falvak helyét. A szomszédos Alsó-Marót nevét csupán a pilismaróti szántóföldek őrzik. Ezeket a törökök a szó szoros értelmében a földdel tették egyenlővé.

Dömös helyzete a mohácsi csatavesztés után rendült meg. Ekkor csaknem áldozatául esett a királyi kincstár feltöltése céljából tett lépéseknek. 1543-ban megérkezett a török is. A nagy megrázkódtatások után 1559-ben a falut mégis ismét lakták. Egy 1560-as püspöki urbárium szerint a nyitraiaknak kertjeik voltak itt, melyeknek gyümölcsén kívül a püspök megkapta még a széna- és a gabonatized járandóságát is.

Egy 1570-es török defter (adókönyv) szerint „Demes puszta, a visegrádi vár közelében most felvirágzott”. Ezt bizonyítja, hogy az itt lakókra búza tizedként tizenöt kile (török súlyegység), kevert tizedből tíz kile az adó, a széna tizede tíz szekérre rúgott. A budai szandzsák defterdárjának fontos volt megjegyeznie, hogy Dömös az esztergomi szandzsákhoz tartozik: „Dimis községben 15 lélek lakik öt házban és 9 kapuval.” Az esztergomi török adóösszeíró megjegyzi, hogy „Dimis nincs a leltárban”. De mégis adatokat közöl és sorolja a faluban élőket: Cseris (?) Mátyás, Cse János, fia András, Selem Jacab, Hámi (?) Jakab, fia Imre, Lázár Duszlicsa, fia Albert, Tót Máté, Tót László, Tót István, fia János,Turincs Benedek, másik Tót István, Tót Ádám. Öt házat számlálnak meg, s a falu teljes jövedelmét 3300 akcséban (a korabeli török fizetőeszköz neve) summázzák.

E számokból ítélve itt jobban éltek, mint például a szomszédos Maróton. Míg ott tizenöt ház lakói osztoztak 93 kejl (török űrmérték) kevert takarmányon, addig a dömösiek öt háza osztozott száz kejlen. Mézet is többet termeltek s a gyümölcsös többszörösét hozta Dömösnek, mint a szomszédoknak. A disznóhúst illetően viszont a marótiak álltak jobban. A legeltetésben s így állattartásban a dömösiek vezettek szinte utolérhetetlen különbséggel. A „jó” dömösiek az esküvők és a különböző bírságok számát illetően is túltettek a marótiakon. A defter, az összeírás szüret körül készülhetett, mert míg Maróton a mustot adóztatták, addig Dömösön a hordók számát vették a kirótt adó alapjául.

Nem csak a törökök „harácsoltak”, de a föld magyar birtokosai is elvárták, hogy a volt földjeiken élők nekik is adózzanak. A kincstár ráadásul néha hadi adót szedett, de még az egyház is behajtotta tizedét. Ezek mégis a béke évei voltak.

A törökök 1593-ban a dömösi Duna-part vontatóútján Esztergom várának vívására bivalyokkal vontatták a hajókra rakott ostromágyúkat. A várost 1594-ben az egyesült keresztény seregeknek még nem, csak egy évvel később sikerült visszavívniuk.

Különösen ezt az ostromot szenvedte meg a település és környéke. Az Esztergom várát vívó zsoldosok öt-hat mérföldes körzetben „…a szegénységnek minden marhájokat elhordták pénz nélkül. A mezőn a vetéseket lekaszálták, és a lovaknak adták. Annak utána a kévéket is szabadon hordták, mint ellenségét, és a lovak alját is abból vetették meg” – írja Illésházi István református főúr Mátyás főherceg fegyvereseiről.

Az ostrom után Pálffy Miklós főkapitány rögvest két naszádos századot szervezett és helyezett el a térségben a vár és környéke védelmére. Az ágyúval felfegyverkezett naszádok a parton vonuló lovascsapatokat tűzerejükkel támogatva biztosították. Esztergomtól Budáig a Duna jobb partján vezetett az út a Marót–Dömös–Visegrád–Bogdány–Szentendre útvonalon. Számos hősi tettük maradt az utókorra. A török közeledtére menekültek lepték el a még meg nem szállt magyar területeket.

1606-ban – a zsitvatoroki béke következtében – Dömös és környéke ismét az esztergomi szandzsákhoz tartozik. A Dunán lefelé nem lehetett közlekedni az állandó fegyveres összetűzések miatt. Csak Vác 1620. november 4-i elfoglalása után lesz szabad, illetve békességes az út a török Budára. A megszállók terjeszkedése következtében a prépostság birtokai lassan elvesztek, ezért a nyitrai püspökök nem törődtek azzal, hogy ki a „címzetes”, de ténylegesen vagyon nélküli prépost Dömösön. Ennek ellenére a címet legtöbbször a nyitrai kanonokok vagy püspökök viselték.

Az első nem nyitrai P(J)alkóczy Miklós volt, ki azt sem tudta már, hogy a volt prépostsága hol fekszik. Tájékozatlanságának ékes bizonyítéka, hogy a szomszédos Marót pálos uraitól kérdezte meg, mely birtokok tartoznak Dömöshöz. Neve a nagyszombati zsinaton tűnik fel 1611-ben. Falunkat a tizenöt éves háború után, 1615-ben, a pusztult települések között említik.

A nélkülözés mindennapos vendég lett országszerte. A magyar katolikus egyház tagjai elvesztve javadalmukat, megélhetésüket a száműzetésben, ott segítettek egymáson, ahol tudtak. A kolduló, könyörgő levelek százaival árasztják el a feletteseiket. Adatunk van arról, hogy éppen Frater Georgius de Demes – Dömösi György ferences testvér – kért élelmet a pozsonyi szegény (iskola?)nővérek számára vízkeresztkor, Bécsben 1621. január 6-án keltezett levelében Lipót passaui püspöktől, hercegprímástól.

Dömös 1631-ben ismét lakott, a kalocsai érsekségnek jövedelmez. Az 1647. évi összeírásban háromnegyed portával szerepel. Ez vagy három egész telkes vagy kilenc zsellérháztartást jelenthetett. Ha négy-öt fős családokkal számolunk, akkor a település lakossága a XVII. század közepén 15-45 fő között lehetett.

P(J)alkóczy Miklóst 1647-ben a nyitrai olvasókanonok, Szászy János követte a préposti székben. Szászy az egyházi karrier egész skáláját befutotta: apát, püspök, esztergomi kanonok majd zólyomi főesperes volt, 1674-ben mint szerémi püspök halt meg.

Az elmenekült vármegyék közigazgatása a hódoltság elérhető területeire igyekezett hatáskörét kiterjeszteni. A török területek magyar lakosaitól megkövetelte, hogy peres ügyekben hozzá forduljanak, és ne a kádihoz. A hódoltsági lakosok éltek a lehetőséggel, hiszen nem akarták, hogy valaki, a „törökké lett” váddal gyanúsítsa őket.

Dömös és Marót 1662-es határvitája október 30-án tipikus példája annak, miként zajlott a török bitorolta, a szóban forgó helytől messze fekvő Németsződön a Dömös–Marót-per verőcei, bogdányi, maróti és dömösi tanúkkal, minthogy Illey István, nemes Esztergom vármegye szolgabírája és Varga Márton esküdt félt török területre menni.

Jellemző a közállapotokra, hogy ez esetben nem a török és a német zsoldos hajtotta el a pórnép jószágait, hanem „az tatai (magyar) hajdúk maróthy uraim sörtés marhájokat”.

Mind a verőcei Kis István, mind a maróti Lik István – akit magát a marhákkal együtt hajtottak el a hajdúk – megesküdtek, hogy a dömösi Czakó kútjától az eset egy puskalövésre lehetett. Egy volt szobi, de maróti jobbágyfi szintén látta, hogy ezen hosszú oldalhegyből hajtották el a sertéseket. Hasonlót vallott a bogdányi Hidas János.

Nagy Máté volt dömösi, 75 éves lakos „…megeskütt, hiti után azt vallja: az mely Czakó kútnak folyása vagyon, az hasítja a határt a két falu között; mert az határ is csak a kút fölött vagyon. Dömösön laktomban is azt tartottuk határnak. Úgy hallottam, láttam, régi öreg emberektül, ugyan megütötték az határkövet, hogy ez Dömös és Marót között határ. Az mely földről elhajtották az maróthy sörtés marhákat, Maróth felől, melyet »Borjúmálly Bikki«-nek is hínak egyfelől, másfelől hosszó oldal hegynek.”

Károly herceg Párkány elfoglalása után, 1683. október 20-és 24 között az általa vert hídon seregével, tábornokaival a Dunán átkelve Esztergom ostromához fogott – mint tudjuk, sikerrel –, és hogy biztos legyen dolgában, s a törökök hátba támadását kivédje, Mercy vezérőrnagy lovas hadosztályát Dömös felé küldte előre, esetleges meglepetésektől magát biztosítandó. Ekkor emeltette Mercy az ágyúinak sáncát az Esztergomi út védelmére, ez máig a Pattantyúsok, azaz az ágyúsok dűlője (1683 előtt a ezzel a helymegjelöléssel nem találkozunk). A szóban forgó dombot, az emberi kéz alkotta sánchányást legelőször a dömösi és a maróti határvitákban említik. Ma Dömöshöz tartozik.

Dömös prépostja 1682-től Bellusy János, aki sikeres pálya után 1686-ban püspöki helynökként távozik az élők sorából.

1685. augusztus 16. és 20. között a keresztény sereg több erősséget viszszafoglalt Lassay (Lesi a latin szövegben!) Armand de Madaillan márki tábornok, generális, Lotharingiai Károly és mások vezetésével. Esztergom felmentése után öt nap alatt visszafoglalták többek között Érsekújvárt, s így a dunakanyari területekkel településünk is fellélegezhetett, mert Visegrád török őrsége – értesülve az eseményekről – a várat elhagyta, így az is keresztény kézre került.

Ezt az öt napot tekinthetjük Dömös török alóli felszabadulása időpontjának, noha az igazi béke csak Buda szeptember 2-i elfoglalásával kezdődhetett el, mert addig a budai pasa hódoltsága alá tartozott, s ez idő alatt egyes tatár csapatok még be-betörtek a vármegye területére. Ekkor ismét elnéptelenedett, de egy 1691-es urbáriális szerződés szerint tizenöt szolgalmi forintot fizetett a káptalannak, tehát újból lakták. Még 1696-ban is csupán öt jobbágyot és tíz zsellért mutatott ki az összeírás. A falu ismét a prépostság tulajdona.

Dömös sorozatos elnéptelenedésének oka a török háborúkban, a meg-megélénkülő várharcokban keresendő. A település a seregek vonulásának útjába esett. A helyzet sokszor kényszerítette menekülésre a lakókat, akik a csendesebb időszakokban vissza-visszatértek a lábon hajtott állataikkal együtt.

Mind a menekülő, mind a visszaköltöző dömösiek zöme magyar volt. A török uralom utáni bevándorlásokkal és a visszaköltözésekkel foglalkozó történelmi statisztikai munkák ismeretében feltételezhetjük, hogy a falu lakói a felvidéki nyitrai püspökségnek a Magyar Királyság területén fekvő birtokain húzhatták meg magukat, a veszedelmek múltával aztán romba dőlt házaikat újjáépítették, a rájuk bízott földeket tovább művelték. (Hasonlóképp alakult Esztergom város közigazgatási élete, mely a török uralom alatt Érsekújváron folytatódott, majd a felszabadulás után visszatért.)

Minthogy a földesúr saját birtokaira menekítette és telepítette onnan viszsza jobbágyait, a „honnan hová” költöztetésnek nem maradt írásos nyoma, csupán a királyi parancsra történt, országos összeírásokból maradtak ránk adatok, melyek már csak a letelepedés tényét rögzítették. Az éves 1695 és 1699 év közötti porciós (hadi adó) összeírásoknak nyomuk veszett az elpusztult esztergomi városi levéltárral együtt. Az országban használatos rovással jelzett dicaösszeírás pálcáin csupán a tartozásokat vésték, rögzítették, az adós származását, korábbi lakhelyét nem jelölték.

Az 1699 júliusi úrbéres adólajstromból viszont tájékozódhatunk arról, hogy Dömösön 26 jobbágy, illetve zsellér lakott, 21 ököröt, 29 tehenet, 15 harmadfű tinót, 19 másodfű tinót, 11 gulyaökröt, 31 disznót, 17 méhkast, 229 búza-, 33 árpa- és 59 zab-, illetve tönkölykeresztet vettek lajstromba a településen.

Annyit fontos még tudnunk, hogy Esztergom megye lakossága 1684 és 1714 között zömmel magyar volt, és csak később telepítették be a német és a szlovák bevándorlókat országszerte, így a Dömössel szomszédos falvakba: Visegrádra, Nagymarosra, Pilisszentlélekre, Pilisszentlászlóra – utóbbi középkori neve Kékes volt – és (Pilis)Marótra.

Dömös prépostja 1689-től Kisszörényi Zsigmond lett. Kisszörényi mint a király tanácsosa és a püspökség helynöke nagy befolyású ember volt. A kurucok felégették kanonoki házát és a ferencesek kolostorában húzta meg magát 1708-ban bekövetkezett haláláig.

A nyitraiak utolsó dömösi prépostja 1689 márciusában kapta meg ezt a rangot, a régi királyi adományok formulája szerint „összes váraival, kastélyaival, mezővárosaival, falvaival, pusztáival, birtokjogaival együtt”, ám ennek már a töredéke sem volt igaz.

Az új prépost nagy energiával látott hozzá jogainak érvényesítéséhez, de egy 1697. évi, I. Lipóthoz írt leveléből kiderül, hogy – a felsorolt számos javadalomból – csupán Dömös az övé, és azon kesereg, hogy még csak egy plébánost sem tud tartani, aki az ottani kálvinisták között a katolikus hitet terjeszthetné. Kéri a királyt, hogy legalább a halászatot adja vissza neki mint jogos tulajdonát, melyet a budai kamarai döntnökök a marosiaknak ítéltek.

Nemcsak a halászatot, de közben, 1697 őszén, Dömöst is majdnem elvesztette egy lelkiismeretlenül szerkesztett okmány miatt. Ügye még 1701-ben sem rendeződött. Bécs elrendelte, hogy mindenkinek írással kell bizonyítani a birtokokhoz való jogát, s mindezt a török után százötven esztendővel. Hiába mutatta be Kisszörényi prépost Dömös 1329-ben, még Róbert Károlytól kapott adománylevelét. A helyzetet csak rontotta, hogy I. Lipót a monostort épületét a visegrádi várral és a többi magyar erősséggel együtt felrobbantatta. A kuruc háborúk végül minden reményét elsöpörték.