Az élet rendje szerint | Száz Magyar Falu

Az élet rendje szerint

A református egyházban csak Jézus életének jelentős eseményeit: karácsony, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök és pünkösd napját ünnepelték megkülönböztetett szertartással. Az ünnepekhez kötődtek azután olyan szokások is, amelyek a templomon kívül zajlottak. Így karácsony ünnepét megelőzően, december 24-én (szenteste) alkonyatkor kedvelt szokás volt a lakóházak ablaka alatt egyházi énekeket énekelni, „kántálni”. Iskoláskorú gyerekek, tarisznyával a nyakukban, három-négy fős csoportokban (egyszerre harminc csapat is) járták a falut. Felosztották egymás között a községet, ki ahol lakott, ott kántált. „Az Úristen dicséretéért” almát, diót, buktát, ritkán pénzt kaptak a gyerekek. Mire hazaértek, a család idősebbjei feldíszítették a karácsonyfát.

Az ünnepi eledel: húsleves, káposzta (töltött vagy húsos), mákos-diós kalács, rétes vagy hájas tészta. Vacsora után a családfő elővette a Bibliát, abból olvasott, majd zsoltárokat énekeltek.

Karácsony első napján délelőtt mindenki köteles volt elmenni a templomba, ahol megterítették az Úr asztalát. Istentisztelet után hazatértek a családok, majd az ebéd és pihenés következett. Délután három órára újra visszatértek a templomba közös áhítatra. Este a család együtt maradt Bibliát olvasva. Karácsony másnapján ismét lehetőség volt az úrvacsoravételre, de ekkor már többnyire az idősek éltek vele. A délutáni istentisztelet után látogatták meg egymást a rokonok, ismerősök.

Az István és János névnapot (december 26. és 27.) kialakult szokás szerint köszöntötték. (István, János, József és Sándor gyakori név volt a faluban.) A fiatalok (ide már nagyobb legények is elmentek) reggel indultak, és verssel köszöntöttek: „Sípok és trombiták vígan harsogjatok, / Szent István napjára köszöntőt fújjatok. / Ha már befutottad éltednek pályáját, / Nyerd meg az egeknek dicső koronáját. / Adjon Isten bort, búzát, békességet, / Lelkünknek örök üdvösséget. Dix…” A köszöntőknek diót és pénzt adtak.

A karácsony utáni hétköznapok csendesen teltek, esetleg disznóvágással. Szilveszter délután, beszámoló és az évet összegző istentiszteletre jött össze a gyülekezet, majd alkonyatkor újra kántálók járták a házakat: „Ez új idő, új esztendő, most kezd újulni, / Újulással, víg örömet akar hirdetni. / Hirdeti már a Messiás, eljöttek lenni, / Legyetek hát az Istennek minden hívei…” Este a fiatalok táncmulatságot tartottak. Az alszegiek a Kerpen (később Jakab)-kocsmába, a felszegiek a Király-kocsmában. A zenét a csernyei cigányok szolgáltatták. Az év első napján jóbarátok, ismerősök, legközelebbi rokonok, komák keresték fel egymást, hogy boldog újesztendőt kívánjanak.

Újévtől böjt első vasárnapjáig tartották a faluban az esküvőket, és ez volt a bálok időszaka is.

A mulatságoktól zajos farsangot a nagyböjt, a húsvétvárás hat hete követte. Ez idő alatt szünetelt a zene, tánc, lakodalmakat nem tartottak, nem vallási tilalomhoz igazodva, egyszerűen illendőségből, amit elvárt a közösség. Virágvasárnap és húsvét közötti nagyhéten a testi-lelki tisztálkodás idején a környezetet, a temetőt rendbe tették. A reformátusok egyetlen böjti napja a nagypéntek volt, amikor Dudaron reggel tejet és tojást, délben aszalt gyümölcsből készült levest vagy tejfeles bablevest és mákos tésztát, este főtt tojást fogyasztottak. A protestánsok a nagypénteket legnagyobb ünnepüknek tartják, amit korábban templomi gyászöltözettel, vagy gyászkendővel hangsúlyoztak. A gyásznapot teljes csendben töltötték el. Nagypénteken, húsvét első és másodnapján délelőtt és délután is istentiszteletet tartottak. Nagyszombaton festették a piros tojásokat, amit a fiatalok húsvét hétfőn gurítottak le a hegyoldalról, igyekezve arra, hogy épségben minél meszszebbre leérjen.

A konfirmációi vizsga hagyományos napja áldozócsütörtök (a húsvét utáni negyvenedik nap), de az első úrvacsoravételre és az egyháztaggá fogadásra pünkösdkor került sor.

Külön csoportot alkottak a hálaadó ünnepek. Augusztus utolsó vasárnapján tartották az újkenyér, október utolsó vasárnapján az újbor ünnepét. A Veimpusztán dolgozó dudari leányok újkenyér ünnepére szalmakoszorút készítettek, és azzal köszöntötték a (munkájukat megbecsülő) uraságot és intézőt.

A reformáció emlékünnepére, október 31-re (1517-ben Luther ezen a napon szögezte ki a wittenbergi vártemplomra 95 vitatézisét) és nemzeti ünnepünkre (március 15.), gyásznapunkra (október 6.) istentiszteleten emlékeztek. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint ez utóbbit már 1856-ban „alkalmi imákkal megünnepelték”.

Az ünnepek jelentőségét az asszonyok ruházatukkal is hangsúlyozták. Húsvétkor és úrvacsoraosztáskor sötét ruhát (ráncos vagy pliszérozott szoknyát és réklit) hordtak. A hosszú, bokáig érő szoknya alá két kikeményített alsószoknyát vettek, ez fehér anyagból készült, széles „kivarrásos” fodorral. A fiatalok az átlátszó rékli alatt díszesen kivarrt „puruckát” viseltek, melynek mintája lapos hímzéssel vagy piros-kék keresztöltéssel készült, és áttetszően látható volt. Az asszonyok fejükre az alkalomhoz illő kendőt kötöttek, az ünnepek első napján sötét, másod napján világos színűt. Lakodalom után a fiatalasszony piros kendőt hordott.

A hagyományos vallás élet rendjében a falu népe életének nagy fordulópontjait is a gyülekezet előtt, ünnepi szokásokkal összekapcsolva lépte át.

Az emberi lét első állomása a születés, a gyermeket a család áldásként fogadta be. A tágabb közösség, a gyülekezet tagja az újszülött kereszteléssel lett. Erre egyhetes korában került sor, és a templomban a gyülekezet színe előtt történt. (A parókián csak akkor kereszteltek, ha messzebbről, más faluból hozták a kisdedet.) Az elsőszülött gyermeket vasárnap, a többit hétköznap reggel keresztelték. A szertartásra a keresztanya, vagy ha több párt hívtak keresztszülőnek, a keresztanyák és a bába vitte a gyermeket. A század első felében a szülők még nem álltak ki az Úr asztalához és a keresztelőkúthoz, csak a keresztszülők. A XVIII. században és még a XIX. század elején is csak a bába vitte a gyermeket a templomba. Erre utal az 1825. évi egyházlátogatás azon bejegyzése, miszerint: „A bába megintetett, hogy a keresztatyákat és anyákat, a gyermek megkeresztelésekor a templomba előállítsa és a paróchiális házhoz is bevivén, azoknak neveiket a matriculába béírassa.” Keresztelőre menet mindegyik keresztanya vitte a gyermeket, de a keresztvíz alá a bába tartotta, a keresztanya csak megfogta. A keresztszülőket mindig a szülők választották ki, hívták meg. Gyakran három-öt koma is volt, melyek a barátok és távolabbi rokonok közül kerültek ki. (Az anyakönyvek tanúsága szerint a XVIII. század végén, XIX. század elején nem volt ritka a tíz-tizenkét bejegyzett keresztszülőpár sem.) Hazatérve áldomást, paszitát tartottak (de csak az elsőszülött gyermeknek). Gazdag ebédet ettek az ünnepi étkezés fogásaival: tyúkhúsleves metélttel, sült hús, töltött káposzta, kalács, rétes, hájas tészta. Ebéd után a vendégek kiálltak a ház elé „danolni”. A keresztszülőnek keresztgyermekével szemben jogai és kötelességei voltak, figyelemmel kísérték sorsa alakulását.

A komáknak kötelezettségei voltak a gyermekágyas anya ellátásában is. A komaasszony erre az alkalomra tartogatott rózsás (fehér cserép- vagy porcelántálak és -bögrék) edényekben komatálat vitt a szülő asszonynak, amely a következő ételekből állt: húsleves metélttel, egy egész tyúk főve, kétféle rétes (mákos és túrós), két kuglóf (az egyik sima a kávéhoz, a másik csokoládés), egy bögre kávé (Zamat vagy Franck kávéból főzve).

Komatálat csak egyszer ajándékoztak, ha több komája volt a családnak, beosztották egymás között, ki, mikor vigye. A szomszédok reggelivel vagy uzsonával segítették az ágyban fekvő asszonyt.

A gyermekágyas időszak az egyházkelővel záródott, ahogyan Dudaron nevezték: „kimegyünk egyháztúl”. A szülés után hat hétre az anya a bába kíséretében, gyermeke nélkül elment a templomba egy hétköznap reggeli istentiszteletre, ahol a lelkész hálaadó ima kíséretében megköszönte az anya és a gyermek életét, közösen imádkoztak, majd áldás után hazatértek.

A serdülőkorú fiatalokat az egyházközség teljes jogú, felnőtt tagjaivá a konfirmáció (megerősítés) szertartása avatta. Ez eleinte tizenkét, az 1950-es évektől tizennégy éves korban történik. Három fontos mozzanata: az előkészítés, a vizsga és a befogadás. Előkészítő szakasza a hittételek, a káté megtanulásából, az imák és vallásos énekek gyakorlásából állt. Az oktatást a tiszteletesúr tartotta, az év elején kezdték, áldozócsütörtökig elvégezték.

Az istentisztelet részeként megtartott ünnepélyen a konfirmandusok az úrasztala körül álltak sorban, ahol a prédikátor beszéde után a vizsga következett. A fiatalok tudásukról egyenként és nyilvánosan, a gyülekezet előtt adtak számot. A sikeres megméretés után fogadalomtétel következett, majd a pap kézrátétellel történő áldásosztásával vált az ifjú felnőtt gyülekezeti taggá. Ezután nyertek jogot az első úrvacsora vételére, melyre pünkösdkor került sor. A gyülekezet az alkalmat a templom virágokkal és zöld ágakkal való földíszítésével igyekezett emlékezetessé tenni. A fiatalok új ruhát kaptak, a leányok hajukat fonatban, néha kontyba feltekerve viselték az ünnepen.

A konfirmálás (vagy ahogyan Dudaron nevezték, ágenda) a család számára is nagy jelentőséggel bírt, melyet ünnepi ebéddel zártak. A konfirmációt a közösség nemcsak egyházi, hanem általános értelemben is a felnőtté válás kifejeződésének tekintette. A legények ettől kezdve udvarolhattak, kocsmázhattak, a lányok udvarlót fogadhattak.

Feltűnően kevés vallásos vonatkozása volt a házasságkötésnek, annál változatosabb szokásfüzér kötődött hozzá, mely a leánykérővel kezdődött és a lakodalommal végződött.

A fiatalok párválasztása a szülők megegyezése alapján történt. A házasságkötésnél általában nem a szerelem volt a mérvadó, hanem a házasulandó felek birtokviszonyai, ahogy mondani szokták: „suba subához, guba gubához”, vagy: „a fertály házasodik a fertállyal, a házhely a házhellyel”. Számtalan nagy szerelem futott zátonyra, mert kevesellték a fiú vagy leány vagyonát. Ez magyarázza a sok félrelépést is.

Amikor a szülők elérkezettnek látták az időt, kölcsönösen meglátogatták egymást, „háztűznézőbe” mentek, hogy elrendezzék a fiatalok dolgát. A vagyoni szerződések kivételes fontosságúak mindkét fél részéről. Közös megegyezés szerint megállapodtak a leánykérés és eljegyzés időpontjában is. A legény számára a leány kezét kérőemberek (közeli hozzátartozó, keresztapa) kérték meg. Ilyenkor nem volt jelen sem a menyasszony, sem a vőlegény, csak a szülők. Ezután került sor a „kézfogóra”, amikor a menyasszony kézzel hímzett (később gyári kasmír) jegykendőt ajándékozott a legénynek, hivatalossá téve az eljegyzést.

A jegyesség ideje alatt a fiatalok készültek az egybekelésre. Megállapodtak az esküvő időpontjában, elmentek jelentkezni a jegyzőségre és a lelkészhez, aki három egymást követő vasárnapon istentisztelet után kihirdette a házasulandókat és az esküvő időpontját.

A vendégeket a vőfélyek hívták meg, a rokonok vagy a család jó barátai. Századunk elején még szinte az egész falu hivatalos volt a lakodalomba, de később is gyakran hívtak száz-százötven vendéget. A szegényebb családok is, sokszor adósság árán, de nagy lakodalmat tartottak. Náluk – mondták – „tíz évig tartott a lakodalom, mert tíz évig hordták a bankba a váltós pénzt, amit a lakodalomra felvettek”. A meghívottak megajándékozták meghívóikat. Leginkább tyúkot, füstölt húst, tojást és lisztet vittek, amit „alamizsnának” neveztek.

A lakodalom két helyen zajlott: a lányos portán volt „a sirató”, a legény szüleinél „a lakodalmas ház”. A „siratóba” érkezett a menyasszony rokonsága, míg a „lakodalmas ház” udvarán a legények gyülekeztek. A házba nem mentek be, ide csak a vidékről érkezőket lehetett „bekönyörögni”, akik szalonnát, kolbászt és bort kaptak. A legényeket borral kínálták, de csak üvegből ihattak, melynek nyakára „kulcsos kalácsot” (perec alakú kelt tészta) fűztek.

Délután három óra tájban indult el a násznép, a vőlegény és a násznagy vezetésével a lányos házhoz. A menetet a legények sora zárta, akik végig énekeltek: „Megkondult a faluba’ a harang, / Húzza aztat három szép vadgalamb, / Azt üti ki mind a két oldalára, / Te leszel az életemnek a párja. / Ezt a kislányt kisérik a nagy útra, / Kisérik a nagy dudari templomba, / Gyöngykoszorú ráhajlik a vállára, / Éjféltájba’ letelik a lánysága…”

A lányos háznál már felöltöztették a menyasszonyt. A századunk elején még zöld vagy fekete színű szoknyát, fehér köténnyel és gyöngyökkel díszített fekete réklit viselt tornyos gyöngykoszorúval a fején, később fehér gyolcsruhát fátyollal. Vele voltak a koszorús- és a lakodalomba meghívott lányok is. A megérkező vőlegény nevében a násznagy kérte ki a menyaszszonyt a háztól, majd a koszorúslányok feltűzték vőfélyeik gomblyukába a bokrétát, a lányok a legények kalapja mellé a rozmaringot. Ezután indult el a lakodalmas menet a polgári esküvőre, azután a templomba. Útközben (a zenészek kíséretében) a násznép lakodalmas énekeket énekelt.

A házassági köteléket egész életre szólónak tartották, a válást nemcsak a római katolikus, hanem a református egyház – ahol nem szentség a házasság – is ellenezte.

Az egyházi szertartás után az új pár a vendégsereggel a kocsmába vonult, ahol megkezdődött a két-három óra hosszáig tartó vigasság. Míg a lakodalmas nép a kocsmában mulatott, az ifjú pár a „sirató” házhoz ment a vőfélyekkel, násznaggyal, hogy elbúcsúzzon szüleitől, testvéreitől, barátnőitől. A búcsúbeszédek után visszatértek a lakodalmas néphez, és addig énekeltek, táncoltak, míg a vacsora el nem készült.

Vacsorára a násznép kétfelé ment, a menyasszony szűkebb rokonsága a „siratóba”, a többiek az új párral a „lakodalmas házhoz” vonultak. A menyasszony és a vőlegény a közös étkezésnél a fő helyet foglalták el, mellette ültek kétoldalt a násznagyok és a koszorúslányok. A vacsorát az első vőfély köszöntése vezette be, majd ők szolgálták fel (versek és rigmusok kíséretében) az ételeket. A lakodalmi étrend húslevesből, hússal feltálalt paradicsommártásból, sült húsból, süteményekből állt. A hagyományos tésztaféléket, mint a kelt tészta, kuglóf, hájas tészta, kalács, mandula vagy pörkölt torta, később krémes tészták váltották fel. A férfiak az édességet nem kedvelték, inkább ittak.

A vacsora után elérkezett a tánc ideje. A vőfélyek a násznagyoktól vidám alkudozás és találóskérdések árán sorban kikérték a koszorúslányokat, majd mikor kiadták az utolsót is, kikérték a menyasszonyt. Az első vőfély bal kezében, az ujjai között három gyertyát tartva táncoltatta meg a menyaszszonyt a „Luca Panna megy a kútra…” kezdetű dalra. A lakodalmas nép a vőféllyel civódva igyekezett a magasra tartott gyertyákat elfújni, mert ha azok elaludtak, azt tartották, a megyasszony nem szűzen ment férjhez.

A dudari gyertyás lakodalmas táncot (melynek párhuzamait a nyugati palócoktól ismerjük) Molnár István néptánckutató is lejegyezte az 1940-es években gyűjtése során. (Később külön koreográfiát is készített belőle.) A lakodalom vége felé került sor a menyasszonytáncra, amelynek során a lakodalom minden résztvevője, nemcsak férfiak, hanem nők és gyerekek is táncoltak egyet a menyasszonnyal kézről kézre adva, amiért bizonyos összeget fizettek. A menyasszonytánc után a fiatalasszony „menyecskeruhába” öltözött, piros pöttyös kendőt és kötényt kötött. Hajadonfővel ezután a házból többé nem léphetett ki.

Az ember életének végső, nagy fordulója a halál, az elhunytat a közösség tagjai búcsúztatják el, elkísérik utolsó útján. A végtisztességnek kialakult és betartott szabályai voltak, melyek kötelezték a túlélőket az eltávozott tisztességes eltemetésére.

A halál beállta után a tükröt letakarták, a tüzet eloltották. A közösséget a harangok értesítették. A halottat „kicsöndítették”: a férfira hármat húztak a nagyharanggal, a duplával (a két harang együtt) négyet, az asszonyra kettőt a nagyharanggal, egyet a duplával. A halál beálltától a temetésig az elhunytat felravatalozták. Ahol lehetett, a tisztaszobában, ahol erre nem volt lehetőség, ott az egyetlen szobában.

A ravatalra tétel előtt megmosdatták és felöltöztették az elhunytat. A fiatalt az esküvői ruhájában, gyermeket mezítláb egy szál ingben temették (fehér koporsóban). A halott felkészítését a „hosszú útra” a közeli rokonok végezték, magukkal hozva a nemzedékről nemzedékre öröklődő, gyönyörűen kihímzett halotti ágylepedőt. A háznál két éjjel virrasztották, az első nap a közvetlen rokonság, a második nap az ismerősök, barátok, falubeliek. A „verrasztóban” ritmusos, monoton, elbeszélő hangon elmondták az elhunyt érdemeit, felsorolták nevezetes cselekedeteit és közben sírtak. Később imádkoztak és zsoltárokat énekeltek. Rövid időre a lelkész is ellátogatott a virrasztóba, és imát mondott. A siratóknak az udvarra kitett asztalon bort és pogácsát tálaltak.

A sírt a megboldogult tisztelői vagy távolabbi rokonai, jó ismerősei ásták, és ők is hantolták el a koporsót. A temetés időpontja délutáni órákban volt, ezen az egész falu részt vett. A lelkész a temetés előtt érkezett meg a gyászoló házhoz, amelynek udvarára kivitték és a Szent Mihály lovára elhelyezték a lezárt koporsót.

Az egyházi szertartás egy része a háznál történt. A lelkész elbúcsúztatta a halottat hátramaradt családtagjaitól, rokonaitól, szomszédaitól, s bár a halottról beszélt, az élőkhöz szólt. (A protestáns temetés tartalmát meghatározza, hogy nincs szentségi jellege. Az elhunyt sorsát lezártnak tekintik, lelki üdvösségének ügyét már nem tartják befolyásolhatónak.) Tekintélyesebb, köztiszteletben álló, vagy módosabb halottat szokás volt a templomba vinni (ott a pitvarban helyezték el), ahol folytatódott a szertartás. Innen a halottas menet útja a temetőbe vezetett, amíg kiértek végig szóltak a harangok. A koporsót a közeli hozzátartozók körének férfi tagjai (hat-nyolc pár) vitték. (Fiatalon elhunyt legényt leánytársai.) A szertartás a temetőben folytatódott, melynek részeként a hívek elmondták a hiszekegyet, halottas énekeket énekeltek, miközben a koporsót a sírba engedték, majd elhantolták. A sír fejéhez lapos, deszkával ellátott fejfát helyeztek, sírkövet csak a módosabbak állítottak. A temetőbe minden megkülönböztetés nélkül, sorban helyezték el az elhunytakat. Az eseménysor végső lezárását a tor jelentette. A halott családja megvendégelte a rokonságot, a távolról érkezőket és a temetésen segédkezőket. Egyfajta búcsúzás volt ez is, ahol közös étel- és italfogyasztás mellett az elköltözöttre emlékeztek, életéről, személyéről beszélgettek. A temetés utáni első jelentős istentiszteleti alkalommal a gyászolók együtt mentek a templomba, ahol a lelkész imádkozott a vigasztalódásukért, és röviden megemlékezett az elhunytról.

Végül, de nem utolsósorban beszélnünk kell Dudar református népének mindennapi vallásosságáról is. Köztudomású, hogy a protestantizmus zászlajára tűzte a bibliaolvasás mindenkinek szóló programját, és épp a Szentírás-olvasás kedvéért szorgalmazta az írni-olvasni tanulást. A magyarországi viszonyok azonban messze elmaradtak a német fejedelemségek és a skandináv országok gyakorlatától. Magyarországon a lelkészek hirdették, prédikálták és tanították, a hívek pedig hallgatták, befogadták és megtartották a Szentírásba foglalt evangéliumot. De hogy az igény megvolt a Biblia ismeretére egy eldugott, bakonyi református faluban is, bizonyítja az az 1827. évi egyházlátogatás, melynek alkalmával a dudari hívek azt kérik fiatal papjuktól, hogy „a hajdani régi szokás szerint… olvasson a templomban Bibliát”.

A családi, hangos bibliaolvasás egyébként valószínűleg a XX. században vált általánossá, de a Szentírás korábban is fontos útmutatást és mércét jelenthetett mindennapi döntéseikhez, ösztönzést életelveikhez és cselekedeteikhez. A családi bibliák nemzedékről nemzedékre öröklődtek, belső lapjaikra jegyezték fel a legfontosabb eseményeket, a születéseket, az elhalálozásokat.

A bibliaolvasással összeforrt a reformátusoknál a zsoltáréneklés. Hosszú téli estéken a családok szívesen énekeltek, a szöveget, dallamot már a gyermekek is korán megtanulták nagyszüleiktől. Kedvelt esti olvasmánya volt a családoknak Szikszay György Keresztény tanítások és imádságok című munkája is.

A mindennapi hitélet legfontosabb területei mégis az egyéni imák voltak. Reggel, felkelés után imádsággal kezdték a napot, s este ezzel is fejezték be. Lehetett az ima rövid segítségkérő és köszönő–hálaadó, vagy önvizsgáló–gyónó jellegű is, de az egyén bármilyen élethelyzetben személyesen, közvetítő nélkül fordulhatott Teremtőjéhez. A közösség erős, megtartó erkölcsi rendje az egyéni példamutatásokra épült, s megmaradását az határozta meg, hogy ebből mikor mennyit tudtak átadni az újabb és újabb nemzedékeknek.