Az oskola az eklézsiának ékessége | Száz Magyar Falu

Az oskola az eklézsiának ékessége

A hagyományos paraszti társadalomban az egyénnek a közösség által kialakított és elfogadott követelményrendszernek kellett megfelelnie. Ezt a követelményrendszert mindenki a családban sajátította el. Szóbeli közlés és utánzás útján ismerték meg a gyerekek a paraszti élet törvényeit, a munkát, az erkölcsi normákat, s ha kellett, mind a család, mind a közösség (falu, egyház) megfelelő kényszert is alkalmazott betartásukra. De a közösség helyét a közvetlen és tágabb környezetében az is meghatározta, hogy milyen ismeretekkel rendelkeznek a világról, képesek-e alkalmazkodni az új kihívásokhoz, helyzetekhez. Ablakot a világra az iskola nyithatott.

A dudari iskola létéről 1692-ben értesülünk először, amikor Réti András tanította a gyermekeket. Megfelelő források hiányában nem ismerjük előzményeit, a tananyag tartalmát és a tanítás hatásfokát, annyi azonban biztosan elmondható, hogy a protestáns egyházak az iskolát „Seminarium Ecclesiae”-nek, az egyház veteményeskertjének tekintették, és már a XVI. században olyan áldozatkészséget tanúsítottak irányában, amely a későbbi nehéz századokban nemcsak a protestantizmusnak, hanem általában az egész művelődésügynek is nagy hasznára vált.

A dudari gyülekezet is ahogyan felekezeti egységét, úgy templomát és iskoláját is megőrizte és megtartotta. Nem ismerjük folyamatosan az 1785 előtt Dudaron szolgáló tanítók névsorát, de a korabeli összeírásokból és díjlevelekből biztosan tudjuk, hogy 1733-ban, 1747-ben, 1770-ben, és 1774-ben volt a községnek külön tanítómestere is.

Ha a falu XVIII. századi népoktatásának képét szeretnénk felvázolni, a kibontakozó rajz csak vázlat marad helyenként elmosódó körvonalak között néhány színes folttal. A korszak elemi iskolái kivétel nélkül egyházi iskolák, így Dudaron is református kisiskola működött, fenntartásáról azonban a földesúr és a közösség közösen gondoskodott. 1733-ból ismerjük a tanító díjlevelét. Az uraság biztosította a tanító fél telek jobbágyföld, valamint kender- és káposztásföld részét, amit a falu lakosai műveltek. A község biztosította a tanító pénz- és természetbeni juttatásait.

A dudari iskolamester évi jövedelme ekkor – a XVIII. század első harmadának végén – a következőkből tevődött össze: „1. pénzbeli fizetése a nótáriával együtt 12 florenus (aranyforint); 2. gabona az öreg mérővel 20 köböl; 3. minden nap egyszer főznek és kenyeret elegendőt adnak; 4. fát elegendőt hordanak; 5. egy hold őszi vetést tesznek és azt meg is takarják; 6. minden gyerektől adnak 60 krajcárt; 7. húst adnak 20 fontot; 8. bort adnak 20 iczét; 9. temetésért harangozással együtt adnak 17 krajcárt; 10. tisztességes ágyat adnak; 11. négy font gyertyát adnak.”

A tanító pénzbeli fizetését a Gergely-napi számadáskor a presbitérium szedte be. Ezen túl az iskola karbantartása is a község feladata volt. Általános probléma a korszakban, hogy a tanító járandósága oly kevés, hogy abból családos ember nem is tud megélni, ezért többnyire mellékfoglalkozást vállaltak. Községünkben is az iskolamester látta el a kántori teendőket és – a korai időkben – a jegyző feladatát.

A tanítók felkészültségét tekintve a megyében jelentős különbség volt a felekezetek között: a protestáns mester javára. A katolikus egyházban ugyanis a pap sohasem tanított, a püspöki utasítások is csak a tanítók ellenőrzését tették kötelességévé. A protestánsoknál viszont az akadémiát végzett teológus előbb néhány évet kötelezően oktatott-nevelt, csak ezután volt lelkészségre választható. Így a református tanítók közt igen gyakran találunk jól képzett, művelt fiatalembereket. A dudari iskolamesterek közül például Burján Mihály (akit 1747-ben írt össze Padányi Bíró Márton mint dudari ludimagistert) 1728-ban a debreceni református főiskolán végzett. Szabó Mózes, aki 1786 és 1788 között tanítóskodott községünkben, az 1740-es évek közepén végzett ugyanott. A XIX. század első felének tanítói közül Tóth Sámuel (Dudaron 1837 és 1845 között) majd utódja Borsos Sándor (Dudaron 1846 és 1864 között) is a pápai református főiskolán tanult.

Alapvető a különbség a tanítók megválasztásának és felügyeletének gyakorlatában is. Míg a katolikus tanítókat a plébános és a földesúr alkalmazta, illetve mozdíthatta el, a református falvakban ez a presbitérium feladata volt. Szükség esetén döntésüket mindig megindokolva éltek is jogukkal. 1795-ben rövid szolgálat után Tatár Andrást bocsátja el a testület, „mert iskolamesteri hivatalra alkalmatlan”. 1831-ben Vadász Györgyöt küldik el, mert „lovakat tart, s emiatt a tanítást elhanyagolja”, 1836-ban Bíró Györgyöt fosztották meg hivatalától, mert feladatát nem teljesítette.

Annak ellenére, hogy a gyermekek tanítását fontosnak tartották, az oktatás színvonala számos ok miatt csorbát szenvedett. A munka a gyerekek számához képest szűk tanítói lakásban folyt. Az iskolamesterek, köztük 1790-ben Bartalos János is „oskolájának nyomorúságos, egészségtelen voltáról” panaszkodik, s az egyházlátogatást végző esperes is „szűknek, alacsonynak, sötétnek, nedvesnek, s így növendékekre s tanítóra nézve egyaránt egészségtelennek” találta. A régi, elavult s már összedőléssel fenyegető épület helyébe csak az 1840-es évek végén építettek újat.

1823-ból ismerjük a régi iskolaház leírását. A templom szomszédságában állt, s egy szobát, konyhát, kamrát, istállót, s a ház végén egy színt foglalt magába. Az épülettel szemben a tanító veteményeskertje, az udvar végében krumpli- és (osztás) gyümölcsöskert húzódott. Állandó panaszra adott alkalmat, hogy „a mesterháznál kapu és kerítés nem lévén a kertet és udvarát a sertések egész hasznavehetetlenné teszik a feltúrás által”. A tanításra amúgy is alkalmatlan szobában felszerelés nincs, pad és asztal nélkül zsúfolódott össze nemre és korra való tekintet nélkül itt az a közel száz gyermek, akiket szüleik beírattak. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy a tanköteles gyerekeknek még az egyharmada sem látogatta az intézményt. Pedig a tanítási idő a téli hónapokra szorítkozott. Tavasztól őszig a gyerekek otthon, a jószág körül vagy a mezei munkáknál segédkeztek, étel- vagy vízhordók, házőrzők.

Az egyházlátogatások során hiába „kérettek és intettek az elöljárók, hogy legyenek munkások abban, hogy nyári napokon is amennyire lehet járjanak fel a gyerekek az oskolába”, számuk alig gyarapodott. A baj orvoslására 1815-ben maga az egyházmegye hozott határozatot, miszerint „a tavaszi examen (vizsga) után, akik az élet nemét (a munkát) választják maguknak, bocsáttassanak el, akik pedig tovább tanulni akarnak – különösen akik még úrvacsorával sem éltek – az iskolát naponta látogassák. Akiknek otthon a munkában tavasztól őszig segíteni kell, azok ez idő alatt vasárnap és ünnepnapokon délelőtt és délután járjanak iskolába, s főleg katekizmust tanuljanak. Ha a szülők a gyerekekkel dolgozó cselédjeiknek a szőlőbe vagy a szántóföldre ebédet vagy vacsorát küldetnek, vagy míg maguk odajárnak, addig a háznál hagyni akarják, azoknak a tanítás naponta hattól kilencig, délután háromtól ötig tartsák, utána bocsássák haza. Azon tanítók, akik nyáron nem akarnak tanítani, állásukból kitétetnek.” A „rendelés” végrehajtására a dudari gyülekezet az eklézsia kurátorának és a helység bírájának vezetésével és a presbiterek segítségével arra kötelezte magát, „hogy az iskolát szorgalmasan visitálják, és a szülőket gyermekeik feljáratására sürgetik”.

Az eredményes tanításnak más akadálya is volt. A protestáns falvakban a XVIII. században és még a XIX. század elején is gyakran előfordult, hogy a tanítói és jegyzői hivatalt (holott a két tisztség jelentősen eltért egymástól) egy személy töltötte be. Így volt ez Dudaron is, noha gyakran hivatkoznak az elöljárók az egyházlátogatáskor arra, hogy „az iskola megromlásának oka, a rektori hivatalnak a nótáriával való összeköttetésében van”.

A nehéz helyzetet kiválóan jellemzi az 1823. évi vizitáció leírása: „…jól tudván a szomorú tapasztalásból, hogy a rektor mint nótárius sokszor Veszprémbe, Palotára a falu dolgában járván, az iskola tanító nélkül maradt. Ilyenkor a tanító távollétében jóképességű, nagyobb gyerekek felügyelnek, de még a legkitanultabb ifjú is taníthat-e épületesen százhúsz gyermeket, mint nálunk is vagynak. Sokszor megesett az is, hogy az istentisztelet a rektor távolléte miatt minden éneklés nélkül ment végbe, sokszor pedig a nótária miatt fölízetlenkedés esett az eklézsiabéliek és a rektor között, mivel mint nótárius kénytelen volt ez vagy amaz ember executiojába (végrehajtásba) beléfolyni. A megterhelés abból is látszik, hogy a rektor és nótárius 10 esztendei számadással hátra van még.”

A két hivatal szétválasztásáig időleges megoldásként az elöljárók úgy rendelkeztek, hogy „…az szorgosabb munkák idejében, a gyermekek 8 órakor hazaeresztessenek, meghagyván a tanító a másnapi tanulás és írásbeli pensumot nékik, s azokon a napokon 8 óra után az oskola tanító vegye a nótáriusi hivatalt. Addig pedig 7-től reggel 8 óráig még az elöljáróknak sem szabad a tanítástól a tanítót elvonni, hanem ha valamely különös vármegyei parancsolat adná magát elő.” Az iskolamesteri és jegyzői hivatal szétválasztására végül 1826-ban került sor.

A tanítás a korabeli kisiskolákban osztatlanul történt, tehát a fiú- és leánytanulók hat évesektől a tíz-tizenkét évesekig mind egy szobában szorongtak együtt. Az osztatlan iskolák adta nehézségek leküzdésére egyes tanítók felosztották tanítványaikat bizonyos osztályokra, így Dudaron például négy csoportra különültek el a gyerekek: „olvasókra”, „syllabizálókra”, „kis- és nagykátésokra”.

Az „osztályos tanítás” módját (osztatlan iskolában) a Tudományos Gyűjtemény 1821. évi 3. száma így írja le: „A Mester mind reggel mind délután a tanítást imádsággal kezdeti el; azután a Repetitoroknak az ő repetálni valójokat kiadja; maga félóránként más és más rendeknek tanításához lát az ő saját módja szerént; p. o. 7,5–8-ig Katekizmussal; 8,5–9-ig írástanítással; 9–9,5-ig olvasással; 9,5–10-ig számvetéssel foglalatoskodik. …Fél óránként jelt ád az új meg új foglalatosságokra, hogy az unalmat eltávoztassa, s a figyelmetességet ébren tartsa. Egy felől a Tanítványait tartva szemmel, hogy a ki kérdezőket engedelem jelentéssel kibocsáthassa; másfelől a Repetítorokat, ha megfelelnek a hivatallyoknak? A vétkeseket vagy tüstént, vagy a félóra, vagy a nap végével leteszi; a jókat pedig megdícséri. Az állást üléssel, ezt meg amavval váltogattya, hogy a Tanulóknak egésségök rövidséget ne szenvedjen. Foglalatosságokat is imádsággal rekeszti be.”

Mit tanítottak a dudari kisiskolában a XVIII–XIX. század fordulóján és a reformkorban? A tananyagot Dóczy János iskolamester feljegyzéseiből ismerjük, aki 1796 és 1830 között (haláláig) okította a gyermekeket.

Az első esztendőben olvasást, írást, számvetést (a római és arab számok ismeretét), Láczai József Keresztyén kátéja a vallás rövid históriájával című tankönyvének első részét, Jean Frederic Osterwald svájci teológus Kis história című könyvéből bibliai történetek ismeretét tanulták Ábrahámig bezárólag.

A második év tantárgyai a következők voltak: az olvasás és írás gyakorlása, aritmetika (a két számtani alapművelet), a pietista Hübner János Bibliabeli históriák című könyvéből a Jákob és József históriájáig tartó bibliai történetek, a Heidelbergi káté megfelelő részei, zsoltáréneklés és könyörgések.

A harmadik esztendő tantárgyai: szenthistória, a vallástudomány, aritmetika (a négy számtani alapművelet), írás, olvasás, a magyar törvények summája (Kövi Sándor pataki professzor könyve alapján, amely Pozsonyban jelent meg 1798-ban), a Heidelbergi káté megfelelő részei, zsoltáréneklés, az új énekeskönyvből az ünnepi, vasárnapi és hétköznapi énekek első versszaka és dallama.

A negyedik esztendő fejezi be a képzést: az ó- és újtestámentomi históriák, a Heidelbergi katekizmus, arithmetika, Magyarország históriája, a mezei gazdaság (tankönyve a Budán 1792-ben kiadott, A mezei gazdaságnak folytatásáról a magyar hazának nemzeti módjához alkalmazott tanuságok című munka volt), etika, éneklés és könyörgések oktatásával.

Dóczy János tanítónak a diákokra vonatkozó (csak nevek) feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy az iskolába közel azonos számban jártak fiúk és leányok. Egybevág ez azzal a megfigyeléssel, hogy míg a protestánsok esetében a nemek közti megoszlás nem játszott meghatározó szerepet, addig a katolikus családok a fiúgyermeket nem vagy csak ritkán járatták iskolába.

Vajon lemérhető-e, hogy milyen hatásfokkal működött a korabeli iskola? Bővítette vagy módosította-e a hagyományos paraszti műveltséget? Megtanult-e egyáltalán írni-olvasni a korszak parasztsága?

Benda Kálmán dunántúli és Hudi József Veszprém megyei vizsgálataiból tudjuk, hogy a XVIII. században a községi elöljárók (tehát a paraszti elit) legföljebb tizenkét-tizenöt százaléka tudott írni, míg Veszprém megyében az 1770-es években az úrbéres falvak 92 százalékában egyetlen elöljáró sem tudta a nevét aláírni. Az említett kutatások a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során (1768 után) keletkezett adatfelvétel, az úgynevezett kilenc kérdőpont névaláírásai és a vármegyei úrbéri deputátiók (bizottságok) vizsgálati jegyzőkönyvei (1770-től kezdve évenként) alapján készültek.

Ha Dudarra vonatkozóan megvizsgáljuk ezeket a forrásokat, a Veszprém megyei állapotokhoz hasonló kép bontakozik ki előttünk. Az 1770 és 1787 között készült jegyzőkönyvek szerint a bíró és a törvénybíró írástudatlan, az esküdtek egyike-másika azonban saját kezével írta alá a nevét. Árnyaltabb képet kapunk azonban, ha más forrásokat is bevonunk a vizsgálódás körébe. 1797-től maradt fenn a dudari eklézsia kurátori-dékáni számadáskönyve, melybe az egyház gazdasági és pénzügyeit felügyelő kurátor vezette a rábízott javak elszámolását. A jegyzőkönyvet a mindenkori egyházi gondnok kezelte, s tudjuk, hogy ez a tisztség évenként változott. 1788 és 1849 között huszonöt férfi töltött be kurátori tisztséget, olyan hivatalt, ami feltételezte az írni-olvasni tudást. Persze voltak olyan egyházfiak, akiket gyakrabban választottak e tisztségre, így a XVIII. század végén többször viselte e megbízást például Földesi Ferenc, Ábrahám Mihály, Varga Mihály, Tokos Márton és Horváth Mihály.

Ha az 1850-es évek forrásait faggatjuk, a falusi bírák háromnegyede tudott már írni, míg a falu lakosságának közel a fele. 1850-ben, amikor a dudari volt úrbéres jobbágyok megkötik egykori földesurukkal, gróf Nádasdy Tamással az elkülönítési szerződést, a 68 dudari aláíró közül 36 saját kézírásával hitelesíti az egyezséget. Hatalmas fejlődést jelent ez akkor, amikor a XIX. század közepén, különösen a bakonyi német falvakban (ezen belül a zártabb településeken, mint Fenyőfő vagy Úrkút) alig néhány paraszt tud írni. De hasonló a helyzet a környékbeli római katolikus vallású magyar falvakban is, így nem az etnikai, hanem a vallási-földrajzi meghatározottságnak van ebben döntő szerepe.

A XVIII. és XIX. század első felének falusi iskolája bár fejlődést mutatott az írni-olvasni tanulásban, de szemléletében elegendőnek tartotta, ha a parasztot a valláshoz való ragaszkodásra, bizonyos erkölcsi normákra, társadalmi helyzetéből folyó kötelességeire és racionálisabb munkamódszerekre oktatja. A felsőbb iskolákban való továbbtanulásra ez a tudás kevés volt.

Csupán két esetről tudunk a XVIII. században, amikor dudari születésű diák továbbtanulhatott. Lendvai János és Sámuel (a dudari lelkész Lendvai István fiai) az 1740-es évek közepén végeztek a debreceni református főiskolán.

Dudari parasztgyereknek esélye sem lehetett a kiemelkedésre. Pedig a község 1825-ben alapítványt is tett (évi négy forint értékben) a pápai kollégiumban tanuló diák javára, miszerint „ha lesz dudari születésű ifjú azt illesse ezen alapítvány, ha pedig nem lesz, az iskolai igazgató határozza meg kinek adassék”. Egy dudari fiatalemberről, Nagy Sándorról tudjuk, hogy a pápai gimnáziumba járt, de 1829-ben, tizennyolc évesen tüdőbajban meghalt. Később a lehetőség kihasználatlan maradt, így a befizetések is ritkultak, mígnem az alapítványt megszüntették.

Az iskolai oktatás tartalmát és hatásfokát tekintve alapvető változást az 1868. évi (Eötvös József nevéhez fűződő) népoktatási törvény és annak végrehajtása jelentett.

Az első hazai közoktatási törvény (1868. évi 38. tc.) minden pontja alapvető rendelkezés a népoktatással kapcsolatos követelményekről: bevezette az általános tankötelezettséget, a hat-tizenkét évesek számára a kötelező, mindennapos elemi iskolába, a tizenkét-tizenöt éveseknek az ismétlő iskolába járást. Új iskolatípusokat hozott létre, így az elemi népiskolát, amely hatosztályos, mindennapi iskolába járással; az ismétlő iskolát, amely heti ötórás foglalkozást jelentett; a polgári iskolát, amely eredetileg hat-, majd négyosztályos iskola, és az elemi népiskola négy osztályának elvégzése után lehetett elkezdeni. Előírta az elemi népiskola tantárgyait: vallástan, beszéd- és értelemgyakorlatok, olvasás-írás, számtan-mértan, földrajz-történelem-polgári jogok ismerete, természetrajz-fizika, ének-rajz-testnevelés, gazdasági és kertészeti gyakorlatok. Maximálta az osztálylétszámot nyolcvan főben, pontosan előírta a tanítási időt, a felszerelést, az iskolaépületek méreteit, kötelező berendezési tárgyait, a tanítók képzését és javadalmazását. Az iskolák felügyeletét pedig, bárki is tartsa fenn, az állam kezébe helyezte.

Eötvös József a törvény elfogadása után gondoskodott a népoktatás helyzetét feltáró statisztikai adatok összegyűjtéséről. Az 1869. évi miniszteri jelentés szerint Veszprém megyében a tankötelezettek 66,7 százaléka járt iskolába, az épületek pedig „részint avult s rozzant, részint pedig oly sötét, szűk, alacsony, vagy nedves, hogy rendes viszonyok között sem közegészségügyi, sem pedagógiai szempontból nem volna megengedhető azoknak iskolákul való felhasználása”.

Dudaron a helyzet ennél kedvezőbb. Az 1847-ben megújított, de még mindig a tanítói lakással összeépített iskolát az 1860-as években átengedték tanítólakásnak, és 1865-ben a régi iskola udvarában egy új tanoda építésébe kezdtek. Az 1866-ban befejezett, új cserépfedelű ház költségeihez gróf Nádasdy Tamásné száz váltóforinttal, az oszlopi gróf Eszterházy László pedig tíz szál – mintegy száz forint értékű – vörösfenyő ajándékozásával járult hozzá. A kőből épült iskolaház két tanteremből állt, három-három nagyméretű ablakkal, téglázott padozattal. A tantermeket cserépkályhával fűtötték. Bútorzata hosszú padokból (egy pad tíz gyermek számára volt elegendő), a tanító által használt asztalból és székből, egy-egy iskolai nagy táblából és térképtartó állványból állt. A tantermeket „célszerű fali olvasótáblákkal” látták el, amelyeket 1873-ban még természettani ábrákkal, Európa térképével és tanszerekkel egészítette ki. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint „az iskola a legjobbak közé sorolható”.

A tanítói lakás két szobát, konyhát és kamrát foglalt magába, melyet a század végén bővítettek, hogy a segédtanítónak is helyet biztosítsanak. Az épület végében istálló, pajta és sertésól állt. Az 1864. évi vizitáció szerint az iskolaház kertjében faiskola van, ebben nyolcvan csemete található.

Az iskolába járók arányát az évenként megismétlődő egyházlátogatásokból ismerjük: a száz és százharminc között mozgó tankötelezett gyerek közül nyolcvan-kilencven, időnként több mint száz vesz részt rendszeresen az oktatásban. Teljesítményükről summásan csak annyit jegyeztek meg, hogy az jó, a kérdésekre szépen feleltek. Arról adatok hiányában nem tudunk, hogy az első osztályba beiratkozott diákok elvégezték-e a népiskola ötödik, hatodik osztályát vagy azután, hogy írni-olvasni, számolni megtanultak, lemorzsolódtak, s ők jelenthették a hiányzó gyereklétszámot.

A népiskolai törvény rendezte a tanítók helyzetét is. A falu társadalmában oly fontos szerepet betöltő iskolamesterek a törvény életbelépése előtt illetményeiket nem egységes szempontok szerint és nem is rendszeresen kapták meg, helyzetüket a kiszolgáltatottság jellemzi. A törvény előírta, hogy a „tisztes lakáson és legalább negyed holdnyi kerten kívül is, a fizetés nem lehet kevesebb, …mint: az elemi népiskolai rendes tanítóé 300 frt, az elemi népiskolai segédtanítóé 200 frt”. 1869-ben a Veszprém megyei iskolamesterek átlagjövedelme 182 osztrák értékű forint volt. A dudari tanítók díjleveleit az 1880-, 1892- és 1910-es évekből ismerjük, az illetmény értéke megegyezett a Veszprém megyei átlagéval. A község 1884-ig egy, majd két tanítói állást tartott fenn.

A tanítás hatásfokáról (legalábbis az írni-olvasni tudásról) a népszámlálási adatok tanúskodnak. 1881-ben Dudar 1211 lakosából 761 tud írni-olvasni, s hogy értékelhessük a számokat, közöljük a szomszédos falvak adatait is: Csetény 1034 lakosából 573, Nána 1152 lakosából 417, Esztergár 926 lakosából 386 fő ír és olvas. 1920-ra a különbségek csökkennek, így Dudar lakosságának 82,3 százaléka, Csetény népességének 79,5 százaléka, Bakonynána lakóinak 77,3 százaléka, míg Nagyesztergár polgárainak 73,9 százaléka tud írni és olvasni. Az 1949. évi adatok szerint a különbségek egészen elmosódtak, ekkor Dudar hat éven felüli népességének 96,5 százaléka, míg a környező falvak lakóinak 94 százaléka rendelkezett a fennt vizsgált ismeretekkel. De vajon használták-e tudásukat, s ha igen, mit olvastak községünkben?

Dr. Péter Ernő jogász 1935-ben végzett dudari kutatásaiból és Csoó Sándor helybeli középparaszt gazda (1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés Veszprém megyei képviselőjének) visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a módosabbak főleg a Bibliát forgatták, míg az érdeklődő, „nyugtalan vérű szegényebbek” filléres füzetek formájában Grimm-meséket, Rinaldo Rinaldini történetét… és a kalendáriumokat. A faluba több folyóirat is járt, mint a Függetlenség (35 előfizetővel), Új Magyarország (6), Szabadszó (6), Friss Újság (15), Vasárnap (4), Új Idők (3). Csoó Sándor például a Néplapnak, a Kamarai Értesítőnek, a Magyar Életnek, a Kelet Népének és az Élet és Egészség című folyóiratnak volt az előfizetője. De csak a hosszú, téli estéken jutott idő az átböngészésükre.

Olvasókör a faluban nem volt, de az a néhány egyesület, amely Dudaron működött, felvállalta a folyóiratok és könyvek beszerzését is. 1923-ban alakult a református dalárda, melynek karnagya az iskola igazgatója volt, és a helyi népdalok előadásán túl betekintést biztosított a magyar zeneirodalom remekeibe. A dalárdista tagokból verbuválódott a gazdakör, amely már járatott könyveket és folyóiratokat is. Az összejöveteleken felolvasásokat tartottak, a gyakorlatban bevált, vagy csak érlelődő gondolatokat megbeszélték, megvitatták. S habár a dudari parasztok körében korántsem tipikus jelenségként, de a község közösségéből nőtt ki Csoó Sándor legendás alakja, aki még a szekéren ülve is olvasott, s újításaival próbálta megreformálni kedves szülőfaluja gazdaságát.

A magasabb iskolák kapui továbbra is igen kevés dudari fiatal előtt nyíltak meg. Jakab Lajos az 1930-as években végezte el ösztöndíjjal Pápán a gimnáziumot, majd a teológiát, s élete végéig református lelkészként szolgált. Földesi Imre ugyanitt érettségizett, falujában lett segédjegyző. Jakab P. Gyulának és Jakab A. Istvánnak nem sikerült befejeznie a gimnáziumot, mert a szülők nem győzték pénzzel, de a két ifjú sorsát már kizökkentette a hagyományos keretekből, mindkettő adminisztratív munkakörbe került. Kovács B. Károly gazdasági iskolát, Kovács Júlia tanítóképzőt végzett Pápán. A fiúgyermekek közül többen ipart választottak: cipésznek négyen tanultak Zircen és Dudaron, kovácsnak egy bakonycsernyei mesternél ketten, asztalosnak ugyancsak ott négyen, bognárnak Várpalotán egy fiatalember. A hentes és mészáros szakmát Kisbéren és Zircen egy-egy fiú szerzett. Közülük többen – munkalehetőség hiányában – elkerültek a faluból. Csak 1948 után változott meg jelentősen és alapvetően a középiskolák és a felsőoktatási intézmények diákjainak szociális összetétele. Dudarról is egyre többen tanultak középiskolában, főiskolákon és egyetemeken, s a végzett diplomások közül sokan vissza is jöttek szülőfalujukba.

Az elmúlt ötven évben a községben is javultak az oktatás feltételei. 1960-ban megépült a nyolc osztályt befogadó iskola, a régi tanodába az óvoda költözött. (A régi óvodai épületet az 1950-es években egy parasztház szénatároló pajtájának átépítésével alakították ki.) 1982-ben tovább korszerűsítették az iskolát. Első fázisban két tanteremmel és kiszolgáló helyiségekkel, majd tornateremmel bővült. A községben 1975-től korszerű művelődési ház és könyvtár működik. Az utóbbi években az ország és a világ információhálózatához a korszerű számítógépekkel felszerelt teleházban kapcsolódhatnak az érdeklődők.

Kinyíltak az ablakok a világra, a falunak most már a helyes arányokat kell megtalálnia, hogy ne veszítse el a szóbeli közléssel áthagyományozható értékeit sem, miközben elfogadja, befogadja másokét.