Egervári László dicső országlása | Száz Magyar Falu

Egervári László dicső országlása

Egervári László Mátyás-kori históriánk méltatlanul elfelejtett alakja. Neve nem szerepel a történelemkönyvekben, a reneszánsz király uralkodásának időszakával foglalkozó legtöbb kutató is éppen csak megemlíti. Pedig szerepe Mátyás hívei között kiemelkedő. Az új arisztokrácia tipikus képviselője. Olyan, hajdan jelentős, köznemesi sorba került családból származik, amelynek kétszáz év után ő lett az a tagja, aki újra az ország bárói sorába lépett. Mivel pályája, kapcsolatai sok magyarázattal szolgálnak egervári építkezéseihez, ezért életével érdemes részletesen foglalkozni.

Egy 1469. május 8-án kelt oklevél adatai alapján feltételezhetően 1430– 1435 között született. Első közszerepléseire már a negyvenes évek elején sor kerül. 1443 és 1465 között Mihály bátyjával együtt részt vesz az összes közös birtokügyben. 1464-ben már önállóan is szerepel. Ekkor emel panaszt Lukafalvai Luka János ellen a Fancsika birtokban okozott károk miatt. 1468-ban Somlyói Pétertől zálogba veszi Hetyét hetvenöt aranyforintért.

Neveltetéséről nincsenek adatok. Családjának ismerete azonban sejteti, hogy műveltsége a kor átlaga felett állhatott. Mint említettem, nagyapja, Mihály literatus volt, s bátyja, Kelemen is királyi udvari jegyző. Róla biztosan tudjuk, hogy írni is tudott. Olvasottságának bizonyítéka, hogy az egervári várban saját könyvtára volt.

Karrierjének kezdete szorosan kötődik anyai nagybátyja, Várdai István kalocsai érsek és bíboros személyéhez. Az érsek bácsi (ma Bac – Jugoszlávia) várának várnagya az 1470-es évek elején. Nagybátyja nyilván nagyon kedvelte, és mint kancellárnak, nem volt nehéz beajánlania Egervári Lászlót az udvarnál. Így pár évvel Várdai halála után már váradi várnagy és Bihar megye főispánja. Ez idő alatt a király megbízza az üresedésben lévő váradi püspökség javainak igazgatásával. Itteni működése során fellép a püspöki javak fosztogatói ellen, pert indít ezzel az indokkal Csáki Ferenc, Benedek, és Mihály ellen. A váradi püspökség kormányzása tekintélyes jövedelemmel is járt, ez a becsülhető jövedelem XVI. századi adatok szerint évi huszonhatezer aranyforint volt.

Mátyás 1475 szeptemberében kelt oklevelében nevezi ki Zala megye főispánjává, ezt a tisztséget három évig töltötte be. De már a következő évben országos főméltóság, horvát-szlavón-dalmát bán is, s mint a délvidék kormányzója ítélkezik 1476. október 4-én Garai Jób perében. Ebben a hivatalában 1482-ig működik.

Közben jelentős mértékben gyarapítja javait. 1475-ben zálog címén beiktatták a losonci Bánffy család Hunyad megyei birtokaiba. Ugyanebben az évben kezdi az ősi családi területek kibővítésére irányuló kísérleteit. 1475-ben a vasvári káptalan ugyancsak megpróbálja beiktatni az Egervár melletti szerzeményébe, Hegyfalva, Fraknó, Girolcz, Gősfalva birtokába, ami ellen Nádasi Osvald és Zámbó János gősfai Gős Benedek örökösei nevében tiltakoztak. De az ügyben megindult per 1481-ben, amikor Guthi Ország Mihály ítélete alapján a fehérvári keresztesek konventje Lászlót végül is beiktatta a per tárgyát képező birtokokba, sikerrel zárul.

A horvát báni kinevezés nem egyedi kegy volt Mátyás részéről. 1476-ban érdemei jutalmául beiktatták a fiúörökös nélkül elhalt Maróthi Mátyás macsói bán birtokaiba. Az adomány Velike várát és tartozékait jelentette, mégpedig Velike várost és 34 falut, valamint négy pusztát. Ez év októberében a király beleegyezik, hogy ha Egervári Lászlónak magva szakadna, Velike és tartozékai testvérére, Mihályra és annak fiaira szállnak.

Mátyás király Frigyes elleni hadjáratainak idején a déli határok védelmét Egervári László és Laki Thuz János látta el. Itt szerzett érdemeiért a király 1480-ban Nagykemlék várát, Brezovicza városát további 17 faluval négyezer forintért zálogosította el Egervári Lászlónak.

1482-ben Buchai Mátyás után Szentgyörgy, Vida, Bille, Récse, Kertháza és Mindszent Zala megyei, Ormándhida, Galdus, Egyes, Mindszent és Mátéfalva Somogy megyei birtokot örökölte, de az örökség átvétele ellen Bajnai Both András és János tiltakoztak, mire a feleket a király elé idézték.

Ugyanebben az évben a király Bucsa, Peleske, Szentmihály, Várfölde, Lisko, Besenyő, Szentlőrinc és Nagyfalu birtokot adományozta neki, de mivel ezekre Lábatlani vagy másként Dédi Gergely és Both János is jogot formáltak, a dologból per lett. Ebben az ügyben 1486. április 22-én Both Jánost a király elé idézték.

Zala északi felében Egervári László, déli felében Both János volt a Mátyás-kori új főnemesség tipikus képviselője. Mindkettő ugyanazon időben és ugyanazon okokból kezdi építtetni családi központját. Egervári László várépítési engedélye 1476. október 15-én kelt, Both Jánosnak és testvéreinek 1480. szeptember 1-én engedélyezik ugyanazt. Természetes, hogy mindketten minden alkalmat megragadtak, hogy központjuk közelében újabb birtokokhoz jussanak. A viszálykodást Mátyás dönti el oly módon, hogy Nagykemlék várát visszaváltja Egervári Lászlótól, és 1487-ben Both Andrásnak zálogosítja el. Ettől kezdve a Both család és az Egervári család között nincsenek birtokperek.

1482 közepétől Egervári László már nem horvát-szlavón-dalmát bán. Egy időre eltűnik a főrendek sorából, de korántsem a királyi udvarból és Mátyás környezetéből. Nyilván a király közvetlen szolgálatába rendelte, erre vall az, hogy egy 1485-ös oklevél mint a királyi aulicusok kapitányát említi. Ekkor bontakozik ki hadvezéri tehetsége, a nagy uralkodó sikeres hadjáratainak egyik vezetője lett. 1485-től 1489-ig a Sziléziában harcoló magyar csapatok kapitánya.

Bár rezidenciáját Egerváron tartotta, mint zászlósúr, gyakran tartózkodott Budán, ahol saját palotájában fényes háztartást vitt.

A nagy korkülönbség dacára Corvin János barátja lett, s a király bizalmának egyik legfőbb jeleként 1489 őszén ismét horvát-szlavón-dalmát bán, és emellett 1490-ben még Szilézia és Lausitz kormányzója is.

Felesége révén újabb jelentős kapcsolatokra tett szert. Neje Rozgonyi Klára lett, Rozgonyi János erdélyi vajda lánya. Anyja és felesége révén gyakorlatilag Magyarország valamennyi, akkor jelentős családjával rokonságba került.

Házasságukból két fiú született, ifjabb Egervári László és István. Felfelé törekvésének bizonyítéka, hogy idősebbik fiát 1492-ben Frangepán Bernát modrusi gróf lányával, Isotával jegyezte el. Ez rendkívüli elismerést jelentett, hiszen Isota ereiben királyi vér folyt, anyja a nápolyi király unokája volt. Házasság azonban nem lett a dologból, László fiatalon, még atyja életében elhalálozott.

Annak ellenére, hogy Mátyás legközelebbi bizalmi emberei közé tartozott, emellett Corvin János barátja is volt, a király halála utáni trónküzdelmek során tartózkodó álláspontra helyezkedett. Maffeo milánói követ jelentése szerint pártállása nem volt ismeretes, de nem támogatta Corvin János trónjelöltségét. Úgy tűnik, hogy birtokára visszahúzódva kivárta az erőviszonyok kialakulását, és mikor a trónküzdelem befejeződött, a győztes Ulászló pártjára állt, akitől ellenfele, Miksa nagy pénzsummával sem tudta eltántorítani. Az új király szolgálatában is csillogtatta hadvezéri képességeit. A Miksa-párti urakat váraikban megtámadta, és őket Ulászló hűségére kényszerítette, a pártütő Székely Jakab hadát pedig 1493-ban megsemmisítette.

Nyilvánvaló, hogy a gyanúsan semleges Egervári Lászlóval szemben Ulászló első intézkedései nem voltak éppen kedvezőek. 1490. szeptember 25-én a király elrendeli, hogy a Frangepán Miklóstól és Bradach Györgytől Mátyás halála után elfoglalt birtokokat adja vissza. Az új király azonban nyilván nem akarta híveként elveszíteni Egervári Lászlót, mert 1491. augusztus 20-án a Zágráb megyei Stynysnyák várát és városát adományozta neki, s ebben az oklevélben kiköti, ha a várat visszavenné, más várban megfelelő kárpótlást ad, ezenfelül hátralékos járandóságai ellenében húszezer forint erejéig Cruppa és Bihegh várát kötötte le neki. A Miksa-párt ellen tett szolgálataiért pedig Ulászló neki adományozta a Miksa-párti Dombói Dávid elkobzott javait.

1492. március 7-én mint horvát-szlavón és dalmát bán elfogadja a Miksa és Ulászló között megállapított békepontokat.

Ezekben az években Horvátországot több török támadás érte. Egervári László minden tőle telhetőt megtett a védelem érdekében, és hadizsákmányból török foglyokat és zászlókat küldött Budára. Győzelmének jutalmául Ulászló megerősítette Stynysnyák birtokában, amelybe a zágrábi káptalan 1492. március 24-én be is iktatta.

Ezekben az években gyors ütemben gyarapítja birtokait. 1492-ben Ikrádi Bessenyődi Jánostól, Tamástól és Miklóstól megveszi a Zágráb megyei Kosztanica várát a hozzá tartozó birtokokkal, nyolcezer aranyért. A pénzszűkében lévő király 1492-ben elzálogosítja neki a Tinnin megyei Bihegh várát, 1493-ban pedig a Fejér megyei Vitányt és Csókakőt. Ez utóbbi birtokra az örökösödési jogot nejére is kiterjesztette. A csókakői és vitányi várhoz tartozó uradalomba, amely tizenhét falut jelentett, még ugyanebben az évben beiktatták.

Pályája csúcsát jelentette, hogy miután leköszönt báni méltóságáról, 1493-ban tárnokmester lett. Ezt a méltóságát haláláig viselte. Utolsó birtokszerzeményeként (1494) Pata várost és a hozzá tartozó hat falut királyi adományul kapta, amely birtokba Ernust János királyi lovászmesterrel és annak testvérével, Zsigmond pécsi püspökkel együtt iktatták be.

Halálának idejére néhány peres ügy kapcsán tudunk következtetni. 1495. június elején Grabaricai Berizló Ferenc ellen emelt panaszt, Tomicza Pozsega megyei város elfoglalása miatt. 1495 augusztusában Corvin János horvát bán esküre kötelezte Egervári Lászlót Szentei Ferenc azon vádja ellen, hogy a panaszlónak szentei birtokán hatalmaskodott. Ez év szeptemberében a kapornaki konvent panaszára vizsgálatot indít Bánffy János ellen a Jakabfi-Jánosfalván elkövetett hatalmaskodások ügyében. Ez volt az utolsó szereplése. A perek végét már nem élte meg. 1496. január 27-én Szentei Pál felmenti özvegyét és István fiát a Corvin János bán által hozott ítélettel kötelezett eskü letétele alól.

A falu a XIV–XV. században meglehetősen jelentéktelen település. A XIV. század elején, a vár pusztulása utáni időben az Egervári család bizonyos időszakokban ugyan itt lakik, de amikor jelentős birtokadomány révén birtokaik aránya Zala felé orientálja őket, új várukat a szomszédos birtokukon, Fancsikán emelik 1402 után.

A falu egyetlen jelentősebb építménye a templom volt, ennek azonban sem építéséről, sem pusztulásának idejéről nem rendelkezünk adatokkal. Egyetlen írott említése révén tudjuk, hogy 1342-ben már állt. De, mint korábban tárgyaltuk, nem a mai helyén.

Egervári László az ország másik felében viselt hivatalai után 1475 őszén került vissza szülőföldjére. Egy év múlva már mint zászlósúr kér és kap engedélyt egervári és fancsikai várainak megújítására. Így jogfolytonossági alapon kezdi meg az építkezéseket azon a helyen, ahol a másfél száz éve elpusztult erőd helye még látszik.

Mivel Mátyás engedélye 1476. október 15-én kelt, a munkálatok 1477 előtt nem kezdődhettek el. 1487-ből maradt ránk egy számadás, amelyből tudjuk, hogy akkor még dolgoztak a váron. 1490-ből azonban már ismerjük a leltárát, az épület tehát ekkor már készen és berendezve állt.

Vagyis felépítése a rendelkezésre álló adatok alapján 1477 és 1490 között történt, tizenhárom év alatt. A munkák legkorábban 1477 tavaszán kezdődhettek el, és 1490-ben a vár már készen állott, mintegy tizenkét évre tehetjük az építési időt.

Az 1960–1965 közötti kutatásoknak kellett volna tisztáznia azt, hogy a ma is álló épület mely részei köthetők ehhez az építési periódushoz. Ez azonban igen kevéssé sikerült.

Az újjáépítés során csak bizonyos pontokon volt lehetőség feltárásokra, a kutatást végző Nagy Emese csak néhány részletről tudta bizonyosan állítani, hogy az Egervári László-féle építkezéshez tartoztak. Így sajnálatos módon a vár alaprajzát az újjáépítés korában a mai napig nem ismerjük. A részletformákra vonatkozólag ezt írja a kutató:

„A vár 15. század végi életére, s arra, hogy a vár jelenlegi kialakítása előtt is jelentős épület lehetett, az országos szinten is jelentős színvonalat képviselő kerámialeletek mellett mutatnak azok az idomtéglák is, amelyeket részben az ásatás során találtunk, részben a vár külső keleti homlokzatába láttunk másodlagosan befalazva. Ezek közül egy a 15. században általánosan használt párkánytípus, melynek kőbe faragott változatait megtaláljuk a budai várban, Visegrádon (1484-es évszámmal datálva) s a korszak több egyéb jelentős építkezésénél. Az utolsó megjegyzés, melyet az épületen végzett megfigyelésekről mondani szeretnék, a 15. századi várépülettel áll kapcsolatban. A keleti külső homlokzat és az északkeleti saroktorony földszintjének erősen lepusztult vakolata alatt – mint már utaltunk rá – nagyobb menynyiségben találtunk másodlagosan befalazott, profitált építészeti tagozatokat.”

Sajnos a vár gazdag berendezéséből semmi sem maradt ránk. Hogy mi minden lehetett a gazdag főúr birtokában, arról az 1490. és 1494. évi, a berendezést tételesen felsoroló leltár tudósít. A fényűző életmódot bizonyítják a pompás tárgyak, almáriumok, képek, akkoriban rendkívül ritka és becses bútordarabok, kristályüveg kupák, serlegek, majolikák, tükrök, ónedények, szőnyegek – melyek a hatalmas gazdagság mellett a tulajdonos ízlését is tükrözik. Természetesen minden egyéb szükséges holmival, konyha- és gazdasági felszereléssel, az utazáshoz szükséges eszközökkel, köztük egy hintóval és főleg igen jelentős hadifelszereléssel is el volt látva Egervár.

Külön figyelmet érdemel, hogy – mint említettük – saját könyvtára is volt az egervári vár urának. A leltár tizenhat kötetet említ, ami a kor főurainak udvarában korántsem volt általános. Rendkívül szerencse, hogy ennek a könyvtárnak néhány darabja átvészelte a viharos évszázadokat. Még váradi főispánsága idején másoltatta le magának Sztárai Mátéval Guido de Columpna: Historia Trojana című művét. Ugyancsak megmaradt könyvtárából egy Gesta Romanorum és a Historia Septem Sapientium, melyek közül az utóbbi a Corvinákkal együtt Isztambulból került haza 1879-ben. Ezeket ma a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi.

Egervári László azonban nemcsak a várat építtette fel, hanem a családi mauzóleumnak szánt egervári ferences kolostort is, és a fancsikai birtokon folytatott kápolnaépítkezéséről is tudunk.

Egyházi építkezései egybeesnek más bárói sorba került családok (Báthori, Kinizsi) törekvéseivel. A nemzetségi összetartozást kifejező közös temetkezési hely fenntartásának a XIII. században megszületett gondolata még a XV. században is élt a köztudatban. Lehetett a család kegyurasága alatt lévő templom, valamely egyház külön kápolnája, avagy az általuk alapított kolostor. A leggazdagabbak igyekeztek így halottaiknak fényes nyughelyet biztosítani. Azok, akik hirtelen felfelé ívelő pályájukon törtek be az arisztokrácia soraiba, és ilyennel még nem rendelkeztek, általában azon voltak, hogy ezt a hiányt pótolják. Így tett Egervári László is.

Még a vár építésének utolsó szakaszában megkezdte ezeket az újabb építkezéseket. A munka folyamatosságára írásos bizonyítékok utalnak. A vár 1490. évi első leltárában a tárházban szerepelnek például az épülő fancsikai kápolna számára vásárolt üvegablakok, tehát ott a munkáknak már javában folyniuk kellett.

Hogy mi célból emeltette Egervári László ezt a kápolnát a fancsikai vár – minden valószínűség szerint szülőhelye – fölé, a patakvölgy oldalában fekvő magaslatra, azt csak az 1974–1976-ban folytatott ásatások eredményeiből tudjuk.

A 18,3 méter hosszú, 8,2 méter szélességű, templom méretű kápolna gótikus hálóboltozatának előkerült zárókövein lévő címerek adják meg a választ. Az Egerváriak égerfalombot tartó kezes címere mellett ugyanis a Gutkeled nemzetségbeli farkasfogas Várdai-címer is előkerült, amelyben a farkasfogak felett elhelyezkedő bíborosi kalap mutatta, hogy az Várdai István bíboros, kalocsai érsek, Magyarország kancellárja címere. Egervári László tehát a kápolnát elhunyt nagybátyja, őt a pályáján elindító mentora emlékére emeltette. Mivel tudjuk, hogy Várdai István 1471-ben halt meg, s láttuk, az építkezés 1490-ben már olyan állapotban volt, hogy az ablaküvegeket is beszerezték, megkockáztatjuk azt a feltevést, hogy a kápolnát 1491-ben, a bíboros halálának huszadik évfordulóján szentelték fel. Az épület nem állt fenn sokáig, a török 1532. évi hadjárata idején pusztulhatott el.

Az építészeti tagozatokkal gazdagon díszített, finom mérműves ablakú kápolnát a főoltáron kívül még két mellékoltár is gazdagította a diadalívnek a hajó felőli sarkaiban. Padlóját négyzet alakú téglákkal burkolták, a szentély északi oldalán sekrestyéje is volt. Magába a kápolnába két kapun is be lehetett jutni. Az egyik a nyugati homlokzat közepén volt, a másik a hajó déli oldalán.

Egervári László az általa alapított kolostort a kor legkedveltebb szerzeteseinek, a ferenceseknek szánta, méghozzá a rend szigorúbb, úgynevezett obszerváns ágának, amelynek tagjai kizárólag adományokból és koldulásból tartották fenn magukat. A kolostor védőszentje a Boldogságos Szűz volt.

Az adatok és a régészeti kutatás eredményei is egyértelműen azt valószínűsítik, hogy ez a több elemű építési program szakaszosan valósult meg, s hogy a templom építésével kezdődött.

A munkálatok a nyolcvanas évek végén kezdődhettek. Ezt egyéb adatok híján abból lehet kikövetkeztetni, hogy az 1493. évi számadásokban a templom berendezésén dolgozik egy ötvös, az 1494. évi leltárban pedig üvegfestővel, név szerint János mesterrel találkozunk, nyilvánvaló tehát, hogy az igen nagy méretű templom építése is a befejező szakaszánál tartott. Mivel tudjuk, hogy a vár 1490-re készült el teljesen, és a két nagyszabású építkezés bizonyosan nem folyt egyszerre, az egervári ferences kolostortemplom építésének kezdetét 1489–90-ben lehet meghatározni. A templom befejezésére legkésőbb 1495-ben kerülhetett sor. Ezt abból lehet kikövetkeztetni, hogy temetkezésre csak a már felszentelt templomban kerülhetett sor. Márpedig ide temették még apja életében hasonnevű fiát, majd Egervári Lászlót is, aki 1496 januárja előtt hunyt el.

Maga a kolostor ekkor még nem volt készen. A befejezés unokaöccsére, Egervári Bereck tinnini (ma Knin, Horvátország) püspökre maradt, akit a török elűzött székhelyéről, és aki itt, Egerváron telepedett meg. Ő lett a kolostor első főnöke is. A munkálatok áthúzódtak a következő század elejére.

A nagyszabású, nyújtott szentélyű, több mint negyven méter hosszú késő gótikus templom tíz hatalmas csúcsíves ablakával a korszak legnagyobb méretű alkotása volt a Rába-Zala vidékén. Mellette északról nagyméretű kolostort tervezett Egervári László, ez a kerengőt körülvevő tulajdonképpeni kolostorépület mellett még egy zárt udvaros tömböt alkotott. A teljesen elpusztult építményekről nagyon keveset tudunk. A XVI. század közepe után megszűnt kolostort már a török időkben elbontották, maradványait a XX. század elejéig építkezésre használták, alapfalait az egervári iskolaépítések során megsemmisítették. Elsősorban az építkezéseknél végzett megfigyelések, egy kisebb ásatás és a templom északi falán található lenyomatok vallanak. Tudjuk, hogy a kolostor keleti szárnya egyemeletes volt, földszinti helységei boltozottak, emelete sík födémes.

Az egervári építkezéseken Mátyás bizalmasa egy sajátos gyakorlatú műhelyt foglalkoztatott. Ezek az épületdíszítő elemeket kizárólag idomtéglából készítették. Míg általában a magyarországi gyakorlatban a gótikus boltozatok elemei (a bordák, bordaosztók, zárókövek), az ablakok mérművei, az ajtó- és ablakkeretek, szentségházak s hasonlók kőből készültek, addig Egerváron mind égetett agyagból. Maradványaik előkerültek a vár, a templom, a kolostor és a fancsikai kápolna területéről is.

Az idomtéglák tömörek, igen jó minőségűek, finoman kiiszapolt, szenynyeződésmentes anyagból készültek. Méretválasztékuk mutatja, hogy a műhely az adott épülethez, belső térhez alkalmazkodva bármilyen formában tudott téglaelemeket készíteni. Az elemeket pontosan méretezték, az összeillesztés végett az egyes darabokra illesztőjeleket helyeztek el. Ez a technika igen nagy precizitásra utal.

Ezt azért fontos megjegyezni, mert a téglaelemek méretezése nem egyszerű feladat. Az agyag száradás közben és égetéskor is zsugorodik. Minél nagyobb a méret, annál nagyobb a zsugorodás miatti alaktorzulás, méretvesztés lehetősége. Így az ilyen nagyméretű, precíz díszítőelemek méretes készítése sajátos gyakorlatot és speciális eljárást sejtet.

Az egervári műhelyben alkalmazott technológia titkát a szerző fejtette meg az előkerült darabok gondos tanulmányozásával. Feltűnt, hogy az egyes darabokon ugyanolyan, körzővel és vonalzóval készített szerkesztési jelek vannak, mint a kőből készült társaikon. Ezek a vonalak egyenletes mélységűek voltak. Ha puha agyagba próbálnánk ezekkel az eszközökkel rajzolni, elkerülhetetlenül különböző karcolási mélységet és szélességet hoznánk létre, sőt a vonalak bizonyosan deformálódhatnak is. Néhány igénytelenebb darabon, azok belső, nem látható felületén pedig vésőnyomok, vésővel való megmunkálás nyomai látszottak.

Mindezek alapján elindulva, s vizsgálva a kor európai gyakorlatát, sikerült rájönni, hogy a mesterek a finoman kiiszapolt agyagtömböket gondosan kiszárították, majd ugyanazzal a módszerrel, mint a kőfaragók, kifaragták. A faragott felületeket bőrrel, vászonnal simára csiszolták. Így a száradási zsugorodást tejesen kiküszöbölték.

Ezután került sor az égetésre. E művelet során a zsugorodás mértéke sokkal kisebb, mint a szárításkor, és gondos égetés, jó kemence esetén az alsó határ közelében, a két százaléknál lehet maradni.

E következtetéseket alátámasztják az 1487. és 1493. évi számadásban szereplő mesterekre vonatkozó információk. 1487-ben Stephanus carpentarius és Thomas carpentarius, 1493-ban magister Thomas carpentarius, magister Petrus lapicida és magister Ladislaus lapicida dolgoznak Egerváron. (A mindkét számadásban szereplő magister Thomas carpentariusban joggal kereshetjük az építkezések egyik vezető mesterét.) Az ácsok mellett tehát csak kőfaragókat – azaz agyagfaragókat! – találunk a listákon.

Kik voltak ők és honnan érkeztek?

Ma már tudjuk – bármennyire furcsa –, a hegyvidéki Ausztriából. Hiába van ezen a vidéken rengeteg kő, a jól faragható kőanyagban ők sem bővelkednek. Így Bajorország felől a XV. század elején érkeztek téglásmesterek először a mai Felső-Ausztriába, majd Tirolba és Stájerországba, akik téglából gótikus boltozati elemeket készítettek. Az ilyen épületeket, elsősorban templomokat szép számmal találjuk meg ezeken a vidékeken. A század közepe táján valószínűleg Stájerország felől érkező, az ezt a gyakorlatot már jól ismerő mesterek nagy feladatokat kaptak a Mátyás királyhoz hű határ menti német ajkú főuraink, így a szalónaki Paumkirchnerek és a monyorókeréki Ellerbachok birtokain. Az 1460-as években a szalónaki (Stadtschailing, ma Ausztria, Burgenland) pálos kolostoron és a váron, majd a Monyorókerék (ma Eberau, Ausztria, Burgenland) környéki templomokon alakult ki az a gyakorlatuk, hogy már szinte minden kőelemet el tudtak készíteni agyagból. Az Ellerbachok pedig Vasvár környékén szomszédosak voltak az Egerváriakkal, de természetesen a szomszédságon kívül a királyi udvarból is megvoltak a kapcsolataik.

Innen, a nyugati szomszédságból telepedett át a műhely Egervárra, és dolgozott itt jó negyedszázadon át. Tevékenysége aztán Egervár új urainak, a Kanizsaiaknak a birtokain is kimutatható a XVI. század elején, majd talán a megszűnő építkezésekről elvándorolt mesterek bukkannak fel a következő évtizedekben Erdélyben, Szász- és Székelyföldön, ahol néhány évtizedig még él ez a sajátos gyakorlat.