Évszázadnyi forgószélben

Teljes szövegű keresés

Évszázadnyi forgószélben
Salfai Szita Ferenc – akinek érdemeiről az első világháborús obeliszk felállítása kapcsán megemlékezünk még – régi hetyei evangélikus kisnemesi család gyermekeként született 1893-ban. Szorgalmasan dolgozott a földeken minden hétköznap, hogy ünnepeken annál igazabban áldhassa az Urat. Huszonegy évesen került a frontra, az első világégés első évének karácsonya már az orosz hadszíntéren találta. 1915 tavaszán, kórházi betegeskedés után került vissza a csatatérre, részt vett a bruszilovi offenzívában, majd 1917 októberében, egységével, a 83. gyalogezreddel áthelyezték az olasz frontra, ott érte őket az összeomlás. Ő és néhány falubelije – Nagy Sándor uradalmi kertész, Sándor József uradalmi sofőr – szerencsésen hazatért a hadszíntérről, de többségben voltak azok, akik soha nem térhettek szülőföldjükre vissza. (Az első világháború emberveszteségeit a Függelékben közöljük.)
A háború után viszonylag békés évek következtek. Képviselő-testületi taggá választották, és hat éven át ő volt a község bírája. Aztán ismét sorozás, részvétel Észak-Erdély visszacsatolásában. Az örökké tevékeny gazdaember a messzi Kolozsvárott is – az otthoniak hogylétén túl – leginkább az állatok és a vetés felől tudakozódott. A távolból is megkísérelte irányítani a gazdaságot, összefogni a családot. Instrukciókat adott, hová, mit kellene vetni, mi legyen a jószággal. Háborúról, hadműveletekről ritkán szóltak a lapok. Az olykor egybefolyó szavak, kusza sorok a kényszerűségből elhagyott faluba, Egyházashetyére vezetnek, végigkísérik a mezei munkák minden mozzanatát, jó tanácsokkal látják el az otthon maradottakat, s a messzeségből nevelik a kis Arankát, Lacit, Ferit.
Szita Ferenc végül szerencsésen visszatért a háborúból, tagja lett a hetyei nemzeti bizottságnak. Szívesen vállalt aktív szerepet az újjáépítésben.
Hamarosan azonban keservesen csalódott az újjépülő világban. Először kuláklistára került, aztán 1952 szeptemberében börtönbe. Bűne mindössze annyi volt, hogy a beszolgáltatások idején engedélyt kért a tanácson arra, a saját földjén megtermelt kukoricából – ahogyan lánya, Aranka fogalmazott – „előleget szedhessen”. Az engedélyt megkapta ugyan, de később, az ellenőrzéskor erre már nem „emlékeztek” az engedélyt megadók.
Szombathelyre került börtönbe, embertelen körülmények közé. Sok hasonló sorsú embert zsúfoltak össze olyan helyiségben, amellyel egyazon légtérben volt a vécéként szolgáló alkalmatosság. Azt napjában csupán egyszer ürítettek. Elvesztette szaglóérzékét. Az otthon maradottaknak sem volt könnyű a helyzetük, hiszen feleségére és a közben felcseperedő Ferencre maradt a gazdaság minden gondja.
Öt hónap szombathelyi raboskodás után Kazincbarcikára került, kubikosmunkára. Legyengült szervezete nem bírta a fokozott megterhelést: megbetegedett, kórházba került. Ezután újra Kazincbarcika következett, de ekkor már könnyebb munkát kellett végeznie: konyhán segédkezett.
1953 augusztusában – Nagy Imre részleges reformjai után – amnesztiával szabadult. Bár az új rendszerhez igyekezett alkalmazkodni – ezt jelezte az is, hogy belépett a termelőszövetkezetbe –, az elszenvedett sérelmeket nem tudta némán magában tartani. 1956 márciusában levélben fordult a földművelésügyi miniszterhez, arra kérvén, hogy törölje őt a kuláklistáról.
Valódi igazságot azonban már csak halála után, 1992-ben szolgáltatott számára a történelem. Szita Aranka kérelmére a Sárvári Városi Bíróság 1992. február 3-án a következőket igazolta: „Szita Ferenc – aki 1893. november 13. napján született, anyja Kovács Mária – néhai egyházashetyei lakost a Celldömölki Járásbíróság az 1952. szeptember 20. napján kelt B.20. 743/1952. számú ítéletével, illetve a Szombathelyi Megyei Bíróság 1953. január 14-én kelt, Bf.2322/1952. számú ítéletével közellátás érdekét veszélyeztető bűntett miatt 1 évi és 3 hónapi szabadságvesztés főbüntetésre és mellékbüntetésül 3 évre közügyektől való eltiltásra ítélte. Ezt az elítélést az 1990. évi XXVI. törvény 1.§.1. bekezdése alapján semmisnek kell tekinteni. 1952. szeptember 18-tól 1953. augusztus 25-ig töltötte Szita Ferenc szabadságvesztés büntetését, melynek letöltéséből közkegyelemmel szabadult.”
Vas megye – és így Egyházashetye – felszabadítására – a 3. ukrán front bécsi támadó hadműveleteinek második szakaszában került sor. A harcok 1945. mácius 26-án, Karakónál érték el a megyét. A 9. és a 6. gárda-harckocsihadsereg csapatai ezen a napon, Pápa elfoglalása után, a Marcalon átkelve léptek be a megyébe. Másnap, március 27-én ezek a csapatok az Ukk, Jánosháza, Szergény közötti arcvonalszakaszon megtörték a 6. tábori és a 6. SS páncélos hadsereg védelmét, a német csapatokat a Rába mögé szorítva vissza. A 22., 21., 6. harckocsidandár elfoglalta Dukát, Kissomlyót, Káldot, Gércét.
A falukrónika feljegyzései szerint a falut délelőtt tizenegy óra tájban, Boba-Kemenespálfa irányából érték el a szovjet csapatok. Először ágyúval lőttek be a településre. Emberéletben kár nem esett, belövést kapott viszont az iskolai lakás, Pécz István, Szita Ferenc háza, a „bognár házi udvara” és a „Barcza-ház körüli terület”. Feljegyezte még a falukrónika, hogy a Bekenyi-kert mögötti, Félszeres-dűlőnek nevezett területre húsz harci repülőgép szállt le, s azt, hogy a százfős alakulat 1945 júliusáig tartózkodott a településen. A katonák és a lakosság közötti tolmács szerepét a lengyel hadifoglyok töltötték be.
Még hazánkban is folytak a második világháború befejező harcai, Németország még a kapituláció előtt állt, amikor a megszálló szovjet csapatok lázas lágerépítkezésekbe kezdtek Kemenesalján. A Celldömölk–Jánosháza közé eső, légvonalban alig tíz kilométernyi szakaszt szemelték ki, a terület földrajzi centrumában Egyházashetyével. 1945 tavaszától őszéig közel kétszázezer hadifogoly fordult meg ebben a kistérségben, köztük magyarok, németek, osztrákok és a legnagyobb számban: ukránok.
Először Ambrus Lajostól hallottam, hogy a második világháború után ukránokat tartottak fogva Egyházashetyén. Ahogy telt az idő, egyre több idős ember mesélt a foglyokról és szovjet őreikről.
A kutatások alapján ma már kijelenthetjük: a szovjet politikai rendőrség (GPU) egységei a belügyi szervekkel közösen gyűjtő- és igazoltatólágereket hoztak létre térségünkben. Ezekben folyt a németek oldalára átállt és a Németországból hazaszállított, „repatriálásra” váró egykori szovjet állampolgárok igazoltatása – és megsemmisítése.
Eddigi kutatásaim alapján Hetye környékén a következő helyeken létesültek lágerek: Intapusztán (Intaháza), a Batthyány-Strattman család volt kastélyában (ma pszichiátriai intézet működik benne, itt szerzett élményei alapján írta Benedek István az Aranyketrecet), a Felsőbüki Nagy család köcski, hetyei, bekenyi és kemenespálfai (martonfai) majorjaiban, valamint a pannonhalmi főapátság bokodi (a mai Izsákfa melletti) uradalmában.
Az Egyházashetye központjában álló egykori Felsőbüki Nagy-major – amely ma a hetyei Berzsenyi Mezőgazdasági Szövetkezet és a Sárvári Mezőgazdasági Rt. tulajdonában van – nagy istállóival (a legszebb, boltíves épületben minta-tehenészet volt), szénatárolóival és magtáraival, kőből falazott bástya kerítésével megfelelt a politikai rendőrség igényének. Itt rendezték be az egyik legnagyobb igazoltatótábort. Szabó István abban az időben gyerek volt még. Emlékei szerint a kőfal tetejére drótokat húztak, a hiányzó falat a legelő felőli részen szögesdrót kerítéssel pótolták, a kerítésen futó sodrott vezetékbe pedig, mivel vezetékes áram a faluban még nem volt, aggregátor fejlesztette áramot vezettek. A tábor őrszemélyzetét távcsöves puskával ellátott mesterlövészek alkották. Az igazoltató tisztek a kétszintes barokk katolikus paplakba és közel tíz magánházba költöztek be.
Hogy kiket ellenőriztek itt? Különböző források nyolcszázezer és egymillió közé teszik azoknak a szovjet állampolgároknak a számát, akik 1941 után a bolsevizmus ellen, német oldalon harcoltak. Andrej Andrejevics Vlaszov tábornok neve után, aki az Orosz Felszabadító Hadsereg parancsnoka volt, az ő legelterjedtebb megnevezésük a vlaszovista („Elkaptak, te rohadt vlaszovista!…Le kell puffantani a gazembert! – kiáltozták a fuvarosok hátországi haragjukban [a patriotizmus mindig a hátországban a legerősebb], és bőven szórták rám vaskos szitkaikat” – Alekszander Szolzsenyicin).
Ismert szovjetellenes tábornok volt még Bandera (a banderisták „névadója”) és Krasznov (akiről a krasznovista kozákokat nevezték el). A háború végén több reguláris, ukrán katonákból és kozákokból álló csoport található Németországban, Csehszlovákiában és Ausztriában. Közülük talán a legismertebb a Bunyacsenyko vezette első hadosztály, amely 1945. május elején, szembefordulva az egykori német szövetségesekkel, a prágai felkelés megmentésére siet. (Ezt a hadosztályt május 12-én feloszlatták, egy részük szovjet fogságba esett, sokan öngyilkosok lettek, a többiek elmenekültek. Ebben az időben indult el a kozák tábor elnevezésű menetoszlop, mintegy 35 ezer fővel, Észak-Olaszországból Ausztria felé, tagjai katonák, asszonyok, gyermekek és idős emberek. Az összes menekülőt egyetlen cél vezérelte: elkerülni a szovjet fogságot, és lehetőleg amerikai vagy angol fennhatóság alá kerülni. Akiknek sikerült, csalódniuk kellett: Roosevelt és Churchill kiadták őket a „népek bölcs tanítómesterének”, Sztálinnak.)
Hogy hová lettek? Vlaszov tábornokot tizenegy társával együtt 1946. augusztus 2-án a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága halálra ítélte. Fél évvel később ugyan, de ugyanez a sors jutott Krasznov és Sukoron tábornoknak. S mi lett a katonák sorsa? A kérdésre itt van – szó szerint elásva – a válasz, Egyházashetyén és a Kemenesalján.
A hetyei és Hetye környéki igazoltatótáborokba a régi, akkor még kanyargós nyomvonalú 84-es számú főútvonalon, a szomszédos Borgáta községen keresztül érkeztek az ukránok, szoros szovjet őrizet alatt. Varga Sándor bácsi így idézte fel azokat a napokat: „Július elején kezdtük az aratást. Az első napon csak úgy uzsonnatájban mentünk ki a mezőre. Reggel sose kezdtünk, mindig csak délután, fokozatosan, hogy az ember ne kapjon egyszerre izomlázat. Az öregek maradtak csak otthon. Mikor láttuk, hogy milyen sokan közelednek a falu felé, hazaszaladtunk a mezőről. Mire hazaértünk, már ott voltak az ukránok. Az öregek beterelgették addigra a majorságot: libákat, tyúkokat, a kaput is betámogatták és igaszeggel ütötték azoknak a kezét, akik be akartak mászni rájta. Aztán amikor bejöttek, csak mondogatták: mlíkam, mlíkam, mlíkam! Tudtam egy kicsit oroszul, még a frontról, mert ott is kellett kérni ezt-azt, kenyeret, hagymát, tejet. Mondom neki: malaka? Mire ő: ja, ja malaka. Hát mondom, akkor kezdted volna úgy, hogy malaka, ne mlíkázz itten, ha tejet akarsz! Én úgy hallottam akkor, hogy ezeket az ukránokat az amerikaiak öltöztették át tiszta új ruhába, úgy küldték őket haza. Hát ugye az a haza itt volt nekik, Egyházashetyén. Aki olyan volt, az hazamehetett, aki bűnös volt vagy tetovált (utalás az SS-re – M. L.), azokat itt kinyírták.”
A borgátai Vajda Lajos – Borgáta és a Kis-Somlyó szőlőhegy történetének kutatója – még ma is élénken emlékszik 1945 nyarára. Elmondása szerint július 2-án vagy 3-án este éppen hazafelé tartottak, amikor erős harangzúgást hallottak. Mintegy háromezer, kiéhezett ukrán érkezett a faluba – férfiak, nők vegyesen. A falu lakói a padlásokra menekítették az állataikat. A férfiak egyszínű katonai ruhát viseltek. Másnap továbbterelték őket Hetye felé, Bekenybe, ahol az igazoltatólágerüket berendezték.
Egyházashetyén tíznél több magánháznál folyt az ukrán foglyok igazoltatása. Ötösével, tízesével kísérték őket a házaknál elhelyezett igazoltató GPU-s tisztekhez. Még ma is sokan emlékeznek a faluban egy sánta őrnagyra, aki kegyetlenkedéseiről volt hírhedt. Aki megtudta, hogy hozzá kerül kihallgatásra, ordított a félelemtől.
Van olyan szemtanú Hetyén, aki úgy emlékezik, hogy az ilyen munkát végző szovjet tiszteket D-tiszteknek nevezték. A „D” a rövidítéseket olyannyira kedvelő kommunista szakzsargon orosz változatából származhat mint a daprószcsik rövidítése (vallató tiszt, kihallgató tiszt).
Dr. Simon Ferenc néhai jegyző lakását is elfoglalták a Berzsenyi utcában, a család 1945 májusában tért csak haza. Nagylelkűen adtak nekik egy szobát saját házukban – igaz, állandóan géppisztolyos őr állt előtte –, sőt még a konyhát is használhatták… A kapura embernagyságú Sztálin-kép került, mellé őrbódét állítottak. A tyúkólban „fodrászműhelyt”, a pincében büntetőbunkert rendeztek be. Az egykori jegyző lánya, Simon Katalin katolikus kántor úgy emlékezik, hogy a házukban volt az irattár is. Az egyik kicsi, keskeny szobába pedig vörös szőnyeget terítettek az ajtótól az ablakig. Az ablak alatt egy szoborszerűség állt, amelyet kis léckerítés határolt. (Ez nem lehetett más, mint a szovjet laktanyákból ismert vörös szoba – krasznaja komnata –, ahol a generalisszimusz vagy háborús időkben az adott front parancsnokának szobrát vagy képét helyezték el. – M. L.) Náluk nem folyt igazoltatás, de második szomszédjukban, az ispán lakásában igen.
Az ellenőrzés után teherautóra rakták az ukránokat. Állva szállították őket, így ötvenen, százan is elfértek egy gépkocsin. Kivégezni vagy az Újmajorba, vagy a Csíkászóba vitték a halálraítélteket.
Kozlowszky Jánost a második világégés sodorta – akkor még Janként, ahogy lengyelországi rokonai máig is címezik otthonról a neki szóló leveleket – Sárvárra, ahonnan húsz társával együtt került a hetyei Felsőbüki Nagy-uradalomba. (A lengyelek – csak így nevezték őket – segítőkészségét máig sokan hálával emlegetik, hiszen kevés férfiember volt itthon a háború alatt, mindig elkelt a dolgos kéz. A faluval kialakított jó barátságukat jellemzi, hogy összegyűjtött keresetükön 1942-ben – mint már említettük – egy szentképet vásároltak, amelyet a templomnak adományoztak.)
Nyelvtudásának köszönhetően sokat tolmácsolt a háború után a szovjeteknek, ráadásul szó szerint a történelem szomszédságában élt: akkori lakásuk kertje a lágernél ért véget. Vajda Lajoshoz hasonlóan ő is úgy emlékszik, hogy nyár közepén érkeztek az ukránok. Hetye, Bekeny és a lenti major is tele volt a foglyokkal, akik közül sokat agyonlőttek. A Berzsenyi Múzeumnál, a Tompos-féle háznál is folyt kihallgatás. Amikor reggelente ment a csarnokba tejért, sokszor látott lepedővel, köpennyel letakart holttesteket.
A kihallgató tiszteket, ahogy utaltunk rá, magánházaknál helyezték el, a kényszerű „vendégek” is hozzájárultak a háború utáni ínséges időben a családi éléskamrák feltöltéséhez hússal, cukorral, attól függően, hogy mikor, mit tudtak zabrálni. Összebarátkoztak a gyerekekkel, apró ajándékokkal, csokoládéval kedveskedtek nekik. Ennek köszönhető, hogy a kölykök viszonylag szabadon mozoghattak, néha kísérgethették a családjuknál lakó katonákat: érdekes, mozgalmas nyarat hozott a háború utolsó éve.
Bejczi Ferenc hétéves volt a lágervilág idején. Az ő házuknál is lakott egy orosz tiszt, Viktornak hívták. A fiúcska éppen akkor volt elsőáldozó. Az elsőáldozása utáni ünnepi ebédet a kastély emeletén az orosz katonákkal közösen fogyasztották el. Emlékei szerint magasabb rangú tisztek és katonák laktak ekkor a kastélyban, az volt a feladatuk, hogy az ukránokat ellenőrizzék. A bástya mellett, annak hosszúságában és mintegy három méteres szélességben latrinát ásattak a foglyokkal. Ez részint a szükségletek elvégzését szolgálta, sok fogolynak azonban sírja is lett: fogvatartóik vagy belelőtték, belelökték őket, vagy az éhségtől legyengült foglyok egyszerűen beleszédültek a mély gödörbe. Nemcsak az ukrán fogvatartottaknak nem volt kegyelem: az igazoltató tisztek saját katonáikat sem kímélték. Egy alkalommal, amikor két orosz katona összeverekedett, a Bejczi családhoz beszállásolt, Viktor nevű orosz tiszt mindkettőt agyonlőtte.
Más szemtanúk arról számolnak be, hogy a fogva tartott ukrán nőket sem kímélték az orosz tisztek. Sokan közülük nemi betegek lettek. Elkülönítésükre és fogva tartásukra két egykori lakóházat is használtak. Valószínű, hogy velük is tarkólövéssel végeztek, az ő tetemeiket is tömegsír rejti.
Csak zárójelben jegyzem meg: más hadiszervezetekhez hasonlóan a Vörös Hadseregben is elfogadott volt háborús feleségek tartása. Hetyén és környékén elsősorban az ukrán hadifogoly tisztek feleségei közül kerültek ki a szovjetek szeretői. Még ma is sokan emlékeznek egy Mariann nevű ukrán nőre, aki a római katolikus paplak emeletén lakó magas rangú szovjet tiszttel élt együtt. Hosszú, szőke haját naponta befonatták, urának és parancsolójának pedig termőággal együtt, leterítve hordták fel a papkertből a cseresznyét.
Az ukránok tábora a bekenyi major mögötti akácosban volt, ma fiatal, sűrű fenyves áll a helyén, a földrész területe nyolc-tíz hektár. A háború idején tíz család lakott a Felsőbüki Nagyok uradalmához tartozó majorban. Ott élt Németh Alajos is. Elmondása szerint ők nem járhattak át a lágerbe, fogalma sincs arról, hogyan élelmezték a foglyokat. Arra emlékezett, hogy a majorral szemben volt egy nagy lucernatábla, amellett szarvaskerepet termeltek. Az ukránok olyan éhesek voltak, hogy a takarmányt megették.
Több szemtanú egybehangzóan állítja, hogy – akárcsak a faluban – Bekenyben is történtek tömeges kivégzések. Egyikük, a korábban már említett Vajda Lajos, 1945 nyarán, a Hetyéről Bobára vezető úttól nyolcvan-száz méternyire hét vagy nyolc kivégzettet látott. Az egykori bekenyi részről azóta többször kerültek elő emberi csontok.
Varga Imrénéék 1966-ban kerültek Bekenybe. Amikor a hatvanas évek végén az elektromos transzformátorállomást állították föl, ásás közben emberi csontváz került elő. Hogy mi lett a sorsa, nem tudja, de arra emlékszik, hogy nem volt mélyre ásva, még talán egy méterre sem.
T. Zoli barátjával néhány éve a bekenyi major előtt, a régi uradalmi homokbányánál (ma szeméttelep) játszott. Játék közben barátjával egy koponyát találtak. A golyó a halántékon ment be, és a másik oldalon, az arccsontot roncsolva jött ki.
A helybeliek becslése szerint Bekeny több ezer olyan ukrán nemzetiségű katona földi maradványait őrzi, akik az orosz igazolótisztek előtt nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani, miként estek fogságba.
Minderre korabeli írásos forrást, bizonyítékot találni nem egyszerű. A celldömölk–jánosházai térség korabeli közigazgatási iratanyaga nagyrészt megsemmisült vagy hiányos. Fennmaradt viszont a jánosházi jegyző jelentése 1945. május 18-ról, amelyet a celldömölki főszolgabírónak készített: „A napokban jelezték az orosz parancsnokságról, hogy 20-25 ezer ukrán fog érkezni. A községben ezek elhelyezése lehetetlen. Az orosz parancsnokság részéről a szálláscsinálás folyamatban van. A beszállásolás ellen a parancsnokságnál tiltakoztunk és meg sem hallgattak bennünket. Ma jelentkezett az első gyalogezred részére szálláscsináló csoport. Írás nem volt náluk, szállást csinálni az orosz parancsnokság nem engedett. Az érkező katonák részére 2800 drb. kenyeret a községben le is raktak. Jelentés írása közben az ukránok első csoportja meg is érkezett. Főbíró Úrtól segítséget kérek, mert ha az ukránokat mind el kell szállásolni, akkor Jánosházán az élet lehetetlen lesz.”
Maradtak fenn közigazgatási iratok Celldömölkről, Jánosházáról, Nagysimonyiból és Sömjénmihályfáról. Ezekben a szabadon mozgó ukrán tömegek pusztításáról panaszkodnak: a kiéhezett menekültek már júniusban felszedték a környéken a burgonyát, az éretlen, zöld szőlőből bádogvödrökben főztek főzeléket. A celldömölki járási főjegyző több alkalommal is próbált intézkedni, eredménytelenül: „Az orosz vármegyei parancsnok kijelentette, hogy az ukránkérdés megoldása nem tartozik a hatáskörébe, mert a celldömölki járás községeit magasabb helyen jelölték ki az ukránok gyűjtőhelyéül. Tisztelettel kérem a Belügyminiszter Urat, a celldömölki járás egész lakossága nevében, hogy a fentiek tekintetében megnyugtató gyakorlati megoldás iránt intézkedni szíveskedjék.” A dokumentum 1945. június 23-án keletkezett, a megnyugtató megoldás váratott magára.
Jánosházi szemtanúk mesélték, hogy a Jánosházán állomásozó ukránokat teherautóval szállították a bekenyi lágerbe. További sorsukról mit sem tudni. A GPU módszerei sokak számára ismerősek lehetnek a gulaggal kapcsolatos visszaemlékezésekből. Vécsey József hetyei bírót két ukrán támadta meg. Lánya, Császár Jenőné, született Vécsey Erzsébet beszámolójából tudjuk, hogy az orosz tisztek – miként már korábban is említettem – nem kímélték az ukránokat. Miután egy orosz nemzetiségű tiszt édesapja segítségére sietett, a két támadót a lovas kocsihoz kötötte, majd a kastély pincéjébe záratta, amely az idő tájt börtönként működött.
A Bekenyben az igazoltatáson szerencsésen átesett ukránokat gyalogos trénekben indították az öt kilométerre található bobai vasútállomásra. Bobai szemtanúk állítása szerint a bevagonírozásra kerülő foglyok nagyobb részét alkották nők, mint férfiak. Ez élesen ellentmond a borgátaiak megfigyelésének, akik azt állították, hogy az érkező ukránoknak csak mintegy harmada lehetett a nő. Hová tűntek a férfiak? Miért és hogyan változott meg az igazoltatás alatt a nemek aránya?
Bobára két-három naponta érkeztek a csoportok Bekenyből. A bevagonírozás előtt megfürödhettek a Marcalban. Fürdőruha természetesen nem volt rajtuk, mindannyian ádámkosztümben lubickoltak a hűsítő vízben. A legenda szerint volt egy bobai fiatalember, aki úgy vesztette el a szüzességét, hogy miközben a vasúti kocsik között lófrált, kiéhezett ukrán nők rántották fel a vagonba. Ez is megerősíti azt, hogy a távozó ukránok között már a nők lehettek többségben.
Talabér István 1945 nyarán megalakítója és titkára volt a kommunista párt helyi szervezetének. Jó kapcsolatba került a jánosházi orosz katonai parancsnokság munkatársaival. Egy Rigov nevű orosz kapitánytól úgy értesült, hogy Hetyén összesen huszonhétezer ukrán hadifoglyot ellenőriztek. A celldömölki kórház 1946-os betegnaplójában találtam egy Rikov Péter nevű 42 éves betegre vonatkozó adatot. Foglalkozása: „orosz parancsnok”.
Arra a kérdésre, hogy mit rejt a Hetye melletti Bekenyi-erdő, a visszaemlékezések és a fellelt dokumentumok alapján nem lehet pontos választ adni. Az biztos, hogy a helyi köznyelvben „szovjet katonai temető” található az erdőn. Az is biztos, hogy harcok nem voltak, csak áldozatok. Vannak szemtanúk csoportos kivégzésekre, emberi csontok is több helyen kerültek elő. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a környékbeli lágerekből miért vezetett az ukránok útja a bekenyibe.

Andalics Gyula jegyző és Szita Ferenc bíró a világháborús emlékművel

 

A Nemzeti Bizottság tagjai kiálltak Szita Ferenc mellett

Korabeli jelentés: 20–25 ezer ukrán érkezése várható…

A táborhelyek térképe

A bekenyi major távlati képe. Az egykori láger ma sertéstelep

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages