Szent Miklós temploma | Száz Magyar Falu

Szent Miklós temploma

A két megmaradt városfaltól egyenlő távolságra, a Fő utca nyugati szélén, arra merőlegesen magasodik a templom. A meglehetősen hosszú hajó nyugati végében található a vaskos torony, amelynek kősisakjától a korlátnak támaszkodva messzire el lehetne látni. Feljárója azonban ma életveszélyes. Valószínű, hogy vészterhes időkben az ellenség, békésebb években tüzek megfigyelésére használták, s talán arra is, hogy a Sopron felől érkező vendégekről híradással legyenek a lent várakozóknak.

A legújabb időkig nem mutatkoztak régebbi építés nyomai az egyszerű barokk falakon vagy belsőn. Ilyesmire először akkor bukkantak, amikor 1992-ben, a kitelepítettek anyagi támogatásával megindított felújításkor megbontották három későbbi sír körül a padlózatot. Gömöri János régész feltáró munkáját siker koronázta, s ma már tudjuk, hogy az Árpád-korban épült ház tájolása a maival azonos, de jóval kisebb lévén, annak falain belül foglal helyet. Az első vonalait a mai padlózaton jelölték. Három téglapadlós járószintet kutattak meg, alattuk pedig egy letaposott, kőporos aljat. Ezek alatt már csak humuszos talaj, valamint a domb lajtamészkő magja van.

A négy szint egy-egy építkezés, helyreállítás nyoma. Az ásatás azt is feltárta, hogy a szentély alatti legrégibb felületen fekete sárréteg fekszik, mintha a templom hosszabb ideig tetőtlenül állta volna az idők viharát. A legalsó járószint alatt Árpád-kori agyagedénydarabokat találtak, s szinte már a mészkövön egy bronzkori töredéket.

A templom első biztos írásbeli említése 1429 ugyan, de annál sokkal régebbi kell hogy legyen formája alapján. Hasonló patkóíves szentélyű román stílusú csarnoktemplomok az egyházmegyebeliek tanúsága szerint akár a XI. században is épülhettek. A talált cserepek csak azt jelzik, hogy már előbb is lakott volt ez a terület.

Az épület anyaga: lapos gneiszkődarabok habarcsba rakva. A kő valószínűleg a Soproni-hegységben lévő Vas-hegy vagy a Sánc-hegy oldalában ma is felfedezhető régi kőbányákból származik. Miért nem a helyi bányából? Talán már és még használaton kívül volt? Abból is nehéz kiindulni, hogy védőszentje Szent Miklós. A nyugat-pannon térségben huszonegy templomot szenteltek neki, viszont majdnem valamennyit a XIII. században emelték.

A régész véleménye szerint a csarnoktemplom a XII. és XIII. század fordulója körül készülhetett, és még abban a században épült hozzá torony és sekrestye. Javították késő gótikus stílusban, a XVI. század elején. Ekkor még famennyezetes, csak a szentély felett van boltív. Teljes beboltozása és újjáépítése I. Draskovich György püspöksége és az ellenreformáció első hulláma idején történt, fakarzattal, szárnyas oltárral, 1578 és 1587 között. Az említett sekrestyét ma azért nem láthatjuk, mert a bővítésnek útjában lévén, lebontották.

A korábbi évszázadokról a fentihez hasonló aprólékos megfigyelésekből vonhatók le következtetések, a későbbiekről azonban írásos adatok is szólnak. Még talán annyit, hogy a torony százötven centiméteres falai nincsenek szervesen bekötve az épületbe. Bejáratán felirat bizonyítja, hogy a tornyot 1662-ben csak tatarozni kellett, míg – ezt az 1663. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvből tudjuk – a hajó és szentély nagyobb részét Széchényi György püspök lebontatta és újjáépíttette, majd Krisztus mennybemenetelének tiszteletére szentelte föl.

Ennek a nagyobbításnak az indoka az lehetett, hogy a harcias főpap Rákosról vezette az ellenreformáció hadmozdulatait, és szüksége volt, ha nem is annyira reprezentációra, mint inkább belső térre a sokasodó és a környékből is idesereglő hívek számára. Az 1651. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv már leszögezi, hogy a belső „nem elég tágas”.

A nagy rendbehozás eredményét nem sokáig élvezhették a hívek, hiszen a török 1683. évi Bécs elleni vonulását erősen megsínylette az Isten háza éppúgy, mint a püspöké. A török után jóval később természeti csapás is sújtotta az épületet. 1936-ban belecsapott a villám a templomba. Borzasztó pusztításokat végzett. Az orgonasípok darabokra törtek. Az oltárok tönkrementek, a tabernákulumot kivéve. Hamar, alig egy év alatt sikerült kijavítani a hívek pénzbeli és fizikai segítségével.

Hosszú évtizedek elhanyagoltsága után ma ismét kívül-belül szépen, újra rendbe hozva várja az áhítatot keresőket s a közönséget a minden évben megrendezett „Kiritog” rendezvényein.

A barokktól máig ívelő berendezés nemcsak stílusában, hanem értékében is vegyes. A hangsúly mindenesetre a XVIII. század végén keletkezett szószéken és Szent Flórián, illetve Szent Kajetán jó szobrain van, amelyek az oldalfalakra kerültek. Ezek fából készültek, amelyet festettek, illetve aranyoztak. A mai tisztítás, frissítés előtt 1878-ban. A tabernákulum keletkezésének ugyancsak ez az éve.

A szószék is fa, annak ellenére, hogy – festékkel – márvány hatását keltették. Mellvédjén három aranyozott dombormű: Keresztelő Szent János prédikál, Krisztus megkeresztelése és az apostolok elhívatása. Érdekes megoldású a keresztelőkút. Vánkoson térdeplő néger fiú vállán tartja a medencét. Ennek fafedelén ismét csak Krisztus megkeresztelése látható.

Az igen vegyes stílusú főoltár festménye Krisztus mennybemenetelét ábrázolja, felette a templom „névadója”, Szent Miklós, két oldalán bearanyozva Szent Imre és Szent István található. Az egyik mellékoltáron kapott helyet a máriazelli Szűz Mária-kegyszobor újabb kori másolata. Ennek fontosságát bizonyítja, hogy a falu plébánosai a XX. század első felében szinte évente szerveztek népes zarándokutakat a híres búcsújáróhelyre.

Nem mellékes berendezési tárgy az orgona, hiszen a zene régtől fogva jelen van Rákos életében.

A templomban 1641-ben a püspöki vizitáció alkalmából fából készült kórust jegyeztek föl. Ezt az 1696-beli jegyzőkönyvben kőépítmény váltja föl, pozitív orgonával. A csak egyszerűen Pálnak nevezett kántor már 55 éves, és orgonálásáért két mérő gabonát kapott évente. A hangszerről valamivel többel az 1713-as ellenőrzés szolgál. Eszerint hatregiszteres. Akkor már nyolc éve a 42 éves Klumstein János a kántor, ugyanannyi bérért, mint a már említett elődje. Írás nem szól arról, mikor cserélték ki a hangszert, de 1777-ben már tízregiszteres.

Az orgona játszóasztalán ma is megvan az a zománctábla, amelynek felirata: „Joh[ann] Jos[eph] Wiess Wien 1784.” Wiess ugyanakkor javította a soproni Szentlélek-templom orgonáját. A rákosit 1807-ben is tízregiszteresként leltározzák. Nyolc van a manuálban, kettő a pedálban. Kisebb javítások szükségesek 1810-ben és két év múlva. Viszont 1829-ben már alaposabb beavatkozásra szorul.

A legutóbbi felújításért az a két soproni fiatalember – Szabó András és Szarka György – dicsérhető, akik a faluban telepedtek le mint orgonaépítők .

Groll Adolf püspök 1736. október 16-án rendeletet fogalmazott Rákoson a soproni tanácsnak. Ebben kötelezi a tanácsnokokat, hogy ne csak a Szent Mihály-templom zenészeinek, hanem a rákosi zenekarnak, iskolamesternek és templomszolgáknak is a nekik hat év óta nem folyósított járandóságokat, pünkösdhétfőn a Szentlélek-templomban tartott két vesperás és ünnepi mise kíséretéért fizessék ki. Ez a tanácsban felolvasott írás szerint együttvéve négy forintot tett ki. Valószínűleg nem visszamenőleg. Ezen a napon a Szent Mihály-templom karnagya a várostól felvett kilenc forintból négyet a rákosiak megvendégelésére költött.

A zenészek fizetését a Széchényi püspök által 1684-ben tett alapítvány kamataiból fedezték. Az itt-ott meglevő elszámolásokból kiderül, hogy a kántoron és segédjén kívül nincsenek státusban lévő énekesek és zenészek, csak olyan közreműködők, akik ezért valami csekély ellenszolgáltatást kapnak.

A rákosiak saját zenekaráról 1777-ben esik szó az egyházlátogatási jegyzőkönyvben. Schragner Keresztély tanítót dicsérik, mert nemcsak orgonálni tud, de egyéb hangszerekhez is ért. Ezt egyébként el is várják tőle. Az ez évi vizitációs válaszokban Harrer Nepomuk János plébános jelzi: „Vasárnaponként az istentiszteletet lehetőség szerint a kórus énekével és a hangszerek, azaz a hegedűk és az orgona kíséretével, a tanító vezetésével tartjuk.” Később már egyértelművé válik, hogy vasárnapokon általában az a szokás, hogy csak a hívők énekelnek, viszont ünnepeken kórus és zenekar emeli a szertartás fényét.

Rákoson meghatározó szerepet töltöttek be a körmenetek. A XVII. században áldozócsütörtökön reggel ötkor – később hatkor – indultak a soproniak a rákosi búcsúra. Pünkösdhétfőn viszont a rákosiak vonultak a Szentlélek-templom búcsújára. Azért csak oda, mert 1606–1674. között nem maradt meg több templom a város katolikusainak a kezén.

A rákosi templom búcsúja Szent Miklós tiszteletére 1777-től december 6-án volt, a felszentelése viszont áldozócsütörtökre esik. Ebben az évben Zichy püspök Hefele Menyhérttel, a híres építésszel renováltatta a templomot, és újraszentelte Urunk mennybemenetele és Szent Miklós tiszteletére. Igaz, hogy ez szeptember 1-jén történt, a hagyományos körmenet áldozócsütörtöki időpontja viszont a korábbi századba nyúlik vissza.

Bókon Sándor, a templom orgonistája a régi szép német egyházi dalokat felveszi magnóra, és lekottázza, mert ha az öregek elmennek, a régi a fiatalságot már nem fogja érdekelni. Itt a Liederkranz című gyűjteményt használták, mint Meggyesen. Azóta több átírás történt, új német és új magyar gyűjtemények jelentek meg. A mostani feldolgozások laikusok számára nem énekelhetők jól – ez a szakvélemény.

A templomtól lejjebb sétálva a Fő utcán, a 177. számú ház építése befejezéséhez közeledik. Helyén ez már a harmadik lakóépület 1936 óta. Szorosan mellette szerénykedik az ismertetők mostohagyermeke, a kis kápolna, 1714-ből. A „tenyérnyi” belső két oldalfalán egy-egy fülke szentképpel, a bejárattal szemben a végfal előtt Szűz Mária másfél méteres, festett szobra áll. A kváderkövekből emelt, Halász-kápolnának is nevezett építmény kőkeresztes homlokzatán, a bejárat fölött hosszú német szöveg – fordításomban: „Istennek, a legszentebb Szentháromságnak, továbbá Isten anyjának, Máriának tiszteletére készíttette el ezt a kápolnát nemes Enirelk Franckh János Máté úr, őfelségének, a dicső római katolikus herceg Hohenzollernnek a kürtöse és az ő házastársa, Anna Katalin. Történt ez 1714. május 1-jén.”

A telek 1992-es határozattal a község tulajdonába került. Isten házikója valamikor nem itt állt. Bán János leírása szerint 1734-ben állították egy hat méter magas, valószínűleg mesterséges dombra. Mikor a Kisrákosi utca kiépült 1936-ban, egy Kamper nevű halász igényelte a területet, az engedélyt azonban csak úgy kapta meg, ha „néhány öllel a falu felé” újra felépíti, és a régi helyett új szobrot helyez el benne. Egyesek szerint nem dombról van szó, hanem az utat töltötték fel. Csatkai Endre művészettörténész falujáró útján 1928-ban lefényképezte. Alig lehet ráismerni, hiszen szabadon áll, és a mai kereszt helyett kis tornyocska díszíti. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a felvételt, észre kell vennünk, hogy balra, a kápolna mögött a Fő utca a mai szintnél jóval alacsonyabb.

A kis épület jó darabig szinte észrevétlenül, s ezért háborítatlanul lapult, míg hatalmas szomszédja nem támadt. A látvány elcsüggesztő. Mint kutyaól a villa mellett. Attól tartok, hogy a helyi és magasabb hatóságok ezen a méltatlan helyzeten már csak ismételt költöztetéssel segíthetnének. Különben nem holt emlékhely. A közelben lakó asszony gondozza, takarítja, és virágokkal díszíti. Nála van a kulcs is.

A búcsú idején jutott szerep a kápolnának. A háromnapos ünnepsorozat a kastély kápolnájában kezdődött, a kis kápolna előtt folytatódott, majd Virágosmajorban végződött. A körmenet természetesen a tűzoltók keze munkájával létesített szabadtéri oltároknál is megállt.

Ha már itt tartunk, nem párhuzam vonása végett, de beszéljünk két útszéli szobor szomorú sorsáról. Az egyik az erdőben védte a vándort, a másik országút mellett állott oszlopán. Az előbbi Szent Antalt ábrázolta, s nem tetszett a kommunista hatalom emberének. Csörlővel rántatta le talapzatáról, és még jól bele is tapostatta a földbe. Ma a csonka oszlop darabjai jelzik a helyét.

A másik véletlen szerencsétlenség áldozata lett. Szent „Oswaldot” teherautó gázolta el olyan alaposan, hogy ezer darabra tört. A korábbi leírással szemben valójában nem az angol szentről, hanem Szent Donátról van szó. Bizonyíték az is, hogy a szobor eredeti helyét, a ma Kovács-dombnak nevezett részt régen Donatusbergnek hívta a nép. A darabokat eddig a plébánián tárolták, ma azonban már szakember vette munkába. A közeljövőben ismét fel fogják állítani. A falu vezetőségének dicséretes áldozatkészségéből.

Addig is nézzük a már felújítottakat. Nepomuki Szent Jánost kétszer is megörökítették. A vízimalomtól a patak felé, az állítólagos magtár sarkán lévő mélyedésben 1731 óta látható az egyik. Ez az, amelyikről úgy vélekednek, hogy kórházhoz tartozott, mindenesetre a szent lábaihoz egy kornyadozó beteg ember alakját faragták ki. Amilyen jó a nagy szobor, olyan kezdetleges ez az utólagos kiegészítésnek látszó alak. A szent másik – kevésbé sikeredett – példánya a templom szentélyének keleti oldalán oszlopra került.

Szép a Szentháromság-szobor a Fő utcában, valamint följebb Szent Sebestyéné. Ezt felirata szerint az 1721-ben emelt, de az idők folyamán tönkrement eredeti helyére a jótékonykodók újonnan faragtatták 1871-ben. Nincs valami jó karban egy újgótikus kereszt, szintén a Fő utcában, de jóval lejjebb, a kápolnácskától nem messze. Története van ennek is. Vagy két évtizede – síkos, csúszós téli időben – valamilyen jármű farolt neki. Akkor ugyanis még a Fő utca szélén állt. Hamar hátrább vitték, nehogy még jobban tönkretegyék. Most domboldalon áll, mögötte modern házak sorakoznak.

Örsi András szobrász alkotása a kitelepítés és a háború áldozatainak emlékezetére készült, az ötvenedik jubileumra. Jó példa arra, hogy nem elég a művészi érték, megsokszorozza azt a szerencsés elhelyezés. A három megmunkált kőtömb a ráírt nevekkel a várfal déli szakasza elé került. A térség örökzöldjeivel egész éven át méltó hátteret biztosít az elmélkedésre késztető műalkotásnak.

Művészi szempontból kevésbé érdekes a busz végállomásánál lévő emlékkő, amelyet szovjet stílusú eredetiből alakítottak át. Felirata szerint ez is az elűzöttek, háborús áldozatok előtti főhajtás.

Ne feledkezzünk el az első világháborús emlékműről sem. Ez a német feliratú szobor talapzatának három oldalán ábécében örökíti meg az első világháborúban elesett százegy rákosi névsorát. Egy-két magyaron kívül a többi német név. A legrégebbi helybéli család – Spreitzenbarthék – egyik tagja is közöttük van.

Fent, a kőfejtő északi dombján áll a keresztet formázó szögesdrótok felhasználásával, fémből készített különleges emlékoszlop, amely Habsburg Ottó lányának, Gabrielának alkotásaként örökíti meg a páneurópai piknik dátumát és néhány embernek a nevét, akiknek része volt benne. A tábla alatt körbefutó szalagon latin szöveg: in necessariis unitas – in dubiis libertas – in omnibus caritas. Fordítása: A szükségben egység – a kételkedésben szabadság – mindenben szeretet. Szent Ágostonnak tulajdonított tétel.

Több mint nyolc évszázad kevés öröme, sok viszontagsága és szenvedései után végre bizakodóra válthat a község hangulata. Aki ma még közömbös, ha jobban megismeri a múltat, inkább meg tudja becsülni a jelent, s nagyobb erővel, céltudatossággal lát neki a jövő építésének. Ezt kívánja Fertőrákosnak mindenki, aki fölfedezte magának és megszerette a „száz falu” közül ezt a majdnem osztrákká lett egyet.

A múlt benne van a kövekben. Arra is hat, aki maga nincs ennek tudatában. A gúnyolódóra, az értetlenre, a vállvonogatva továbbsétálóra. Elég annyi, hogy minden rombolással szemben maradjon a közösségben elegendő kovász a jövőre. Hatása lassú, évtizedeken át munkálkodó, mire felszínre jut, s az akárhonnan, akárhogyan idekerülteket a mindig is itt lakókkal egységbe forrasztva a falu társadalmát összetartó közösséggé teszi.

Ezt éljük át, ezt tapasztalhatjuk ma Fertőrákoson.