A földből kell megélni

Teljes szövegű keresés

A földből kell megélni
A tartós megtelepedés után békés esztendők következtek, a lassú gyarapodás hamarosan fontossá, egyszersmind elkerülhetetlenné tette a falu határának hiteles kijelölését. Rendezésre volt szükség, mivel az olykor áttekinthetetlen helyzet a szomszédok között éles vitákhoz vezetett. A kamarának például már 1728-ban közbe kellett lépnie, a prefectust bízva meg a mezőgyániakkal elfajult konfliktus lezárására. A vita a két település közötti, ma már dűlőnévként is alig ismert Mátéháza predium használata miatt robbant ki. Az ügy lényege röviden: a gesztiek Mezőgyán falun jóval túl, Vátyon predium Nyáras és Nemes-zug részét használták, egészen a Salamon-érig. A gyániak pedig Geszt közvetlen közelében, az iklódi predium Korhány folyón inneni (Geszt felé eső) részén is gazdálkodtak. Az egymás területén történő átjárás állandó villongást okozott. A „salamoni döntést” mindkét fél helybenhagyta, ami szerint a „határfolyó a Korhány ezen a részen, s a gyániak az iklódi puszta déli részét, Iklód-zugot, ami Mátéházi praedium, nem használhatták”.
A kamara román jobbágyokat telepített a szomszédos pusztára, Atyásra. Így a gesztiek kiszorultak erről a területről. Árbeiter József gazdatiszt arra hivatkozva, hogy „Atyásnak megülésével, s szállításával kivált szénatakaríttatásban annyira megfogyatkozott”, megengedte, hogy a gesztiek Erdőpeterd prédiumot használják, s „minden egy boglyáért, mely kerületben 8, magasságban 3 öles legyen” tíz-tíz polturát (egy poltura = másfél krajcár) fizessenek. 1742-ben újabb és már tartós megoldás született: „minthogy az Atyás nevű prédiumtól elestek [a gesztiek]”, a gazdatiszt megengedte, hogy „Vátyon fiscalis Praediumból” egy részt használjanak.
Kelemen Péter inspector 1752-ben kiadta „új esztendeig 75 Rft-ért a Kis Geszti Korhányon Geszt felől való Vátyoni és Begécsi 1/4 részt, úgy Bogyoszlóházi sarjút [a fű második kaszálása] és avart”. 1760-ban, mint láttuk, Bogyoszlóháza, Kisgeszt, Vátyon, Iklód pusztákat használták a lakosok. Ennek az lett a következménye, hogy a későbbi földesúr (Tisza László) megjelenésekor egy pillanatig sem jelentett gondot a szokásban lévő állapot megtartása, a határrészeknek a faluhoz, pontosabban az új uradalomhoz történő csatolása.
A közeli Begécset – a váradi káptalan birtoka volt a török kor előtt és után is – 1722 óta Körösnagyharsány elöljáróságától bérelte (exárendálta ) a falu. Az 1740-es évekből megmaradt fizetési nyugták szerint tizennyolc magyar forint és hatvan krajcár volt az ár, amit a következő évtizedben harminc forintra emeltek. Amikor Fre(i)dinyi Ferenc ispánsága alatt a már említett román telepesek megülték Atyást, elfoglalták a határ egyes részeit. A foglalókat a gesztiek elfogták, jól megverték, vezetőjüket pedig, akit Kirillának hívtak, megkötözték, és bevitték Nagyváradra, ahol azonban az ispántól „nem kaptak igazságot”. Az atyásiak akkoriban „Bogyoszlóházán is igaztalanul viselkedtek”, felfegyverezték magukat, és a határban termelt tengeri egy részét ellopták. Az elbitangolt marhák is gyakran okoztak veszekedést. Ilyenkor, mint például a gesztiek által a faluba behajtott cséffai állatokért, marhaváltságot fizettettek a gazdáikkal.
Bár gyakoriak lehettek a konfliktusok, az esetek túlnyomó többségében a másik fél határának tiszteletben tartása jellemezte a közállapotokat. Ezt jól szemlélteti Gyenge János juhász visszaemlékezése, aki Ugra és Geszt között, a Begécs pusztán legeltette a jószágait: „ha tüzet raktak a pásztorok, ezen Lapanyagos halomnak [határdomb neve] közepibe rakták, és a nyáj juhokkal egyik egyik felől, másik más felől megtelepedve hált meg”. Vagyis a határ a találkozás helye volt, de a nyáj azt nem léphette át.
A határ vonalának kijelölésekor a természeti adottságokat, ereket, árkokat, magát az Ördög árkát, egy-egy jellegzetes fát vettek figyelembe. Felhasználták az éppen ott talált kurgánokat is mint határdombokat . Más helyeken halmokat hánytak, cölöpöket állítottak. Minden év tavaszán „felcsóvázták” azokat. Az esküdtek közül ez a legfiatalabb feladata lehetett, amint azt Balogh Mihály vallotta: „mint akkori időkben legifjabb esküdt ember minden tavaszon én küldettem ki a bírák által csóvahányásra [cölöpökre kötött szalmaköteg]”.
A határjelek megújítása a szomszédos község elöljáróit is érintette, ezért közösen végezték a munkát. Ha más földbirtokos területén futott a határvonal, őt is, illetve képviselőjét is bevonták. Így 1733-ban, amikor Fancsika és Pesztere között újították meg a határvonalat, az Eszterházy-uradalom udvarbíráját, Simonyi Jánost is felkérték a közreműködésre. A műveletre emlékező zsadányi Német István „tanú tuggya azt is, hogy parancsolat adatván ki az Helységek Bíráinak, hogy az határokon mindenütt akasztófát építsenek, az Körtvély-ér mellett építettek Atyás és Begécs közt egyet”. Ezt az akasztófát az „ugraiak Geszt felé beljebb vitték, és a Gesztiek kivágták, megégették, azoltul fogva úgy vagyon”, állította Balogh János, aki a kamara idején Geszten „Ispányságba volt”, majd Büdszentmihályra költözött. A falusiak a régi helyen újraépítették, és az ugraiak akarva, nem akarva beletörődtek abba. Megvédték a határt.
Az akasztófákkal kapcsolatban meg kell említeni, hogy több is volt a határban. Nagy Sámuel nyomán a falusi emlékezet ezt is kuruc kori hagyatéknak tartotta, de ez nem lehet igaz. A falu a kuruc mozgalom után csak 1711-ben települt újjá. 1735 előtt, a Péró-féle felkelés idején pedig már állottak, tehát ehhez sem köthetőek. Valószínű tehát, hogy általános elrettentésül szolgáló építmények voltak, mintegy „a puszta madárijesztői”.
A kamarai adminisztrációt is meglephette, hogy Európa más részein, az osztrák tartományokban és a korábbi évszázadokban Magyarországon is megszokott szilárd telekrendszernek nyomát sem találta a volt hódoltsági terület birtokbavétele idején. A telekrendszer, a földesúri joghatóság kézzel fogható jelenlétének hiánya, a népesség menekülése, fogyása, a kettős-hármas adóztatás, s nem utolsósorban mindezen viszonyoknak, a nagy határ és a kisszámú népesség lehetőségeinek leginkább megfelelő állattartás túlsúlya miatt teljesen fellazult, mi több, meg is szűnt. A belső telekhez (intravillanum, fundus) arányosított és szilárdan birtokolt külső telek (extravillanum), határbeli javak, szántó és kaszáló rég múlt idők homályába vesztek. Évszázadokkal korábbi viszonyok támadtak fel újra, s megerősödött a falusi földközösség.
Az agrártörténészek körében középpontba állított és vitatott földközösség problémája lényegében már tisztázódott. A föld tulajdonosa természetesen a földesúr, esetünkben a XVIII. század első felében a kamara volt. A földközösség fogalma kettős értelmű: jelenti egyrészt, hogy a közösség minden tagjának joga van a föld használatához – de a használat módját a közösség szabályozhatja.
A fejlődés menete a XVIII. században a következőképpen alakult: az eleinte gyér népesség, a termelők alacsony száma (tíz főnél kevesebb négyzetkilométerenként) a szabad foglalás lehetőségét kínálta. Ez azt jelentette, hogy a jogosultak közül mindenki ott és annyi területet foglalhatott el, amennyit szükségesnek látott, illetve képes volt művelésbe vonni. A következő lépést az osztásos földközösség kialakulása jelentette. Ez esetben a közösség már szabályozta a földhöz jutást. Időnként, majd évről évre ismétlődő földosztást vezetett be, amit nyílvetésnek neveztek, ennek lényegét leginkább a sorsolás kifejezés adja vissza. Ez egyben a termelés szabályozásával járt együtt. A népesség számának növekedésével (huszonöt-harminc főnél több négyzetkilométerenként), a viszonyok stabilizálódásával kialakul(hat) a szilárd telekrendszer. A jobbágy ettől kezdve állandó külső telekkel is rendelkezett, azt örökíthette.
A földbirtoklás eltérő módjaihoz különféle határhasználati, földművelési technikák kapcsolódtak. Ezek változatai három típusra egyszerűsíthetők. A szabad foglalás korszakának művelési technikáját parlagolós (vadtalajváltós) gazdálkodásnak nevezzük, amelyet az állattartás abszolút túlsúlya jellemzett, hiszen a határ nagy részét legelőként hasznosították. A kimerüléséig használt (hét–húsz év), a növénytermesztést szolgáló kis parcellák szórtan helyezkedtek el. Később a szántókat egy tagba összevonhatták, ekkortól egy nyomásról beszélünk.
A népesség növekedése a növénytermelés lehetőségeinek bővítését kívánta, de az állattartás mindvégig uralkodó maradt. A nyomásos (forduló, calcatura) formában két vagy három részre osztották a szántót, évről évre váltották (rotáció) a tavaszi és őszi vetések helyét, de egy részt mindig pihentetésképpen ugaron, vagyis szabadon hagytak, amit átmenetileg legelőként használtak. A határ többi részét (erdők, legelők, nádasok, vizek) közösen „élték”, de ott a földesúri gazdaság is jelen volt. E határrészek után a jobbágyok a földesúri haszonvételekhez (italmérés, malom) hasonlóan fizettek.
A faluhatár eleve szűk volt, s ez bérelt pusztákon folytatott gazdálkodásra ösztönzött, annál is inkább, mert az kevesebb adókötelezettséggel járt.
A Rákóczi-szabadságharc utáni időktől a határt két mezőre, azaz nyomásra osztották „Hoc Possessio habet agros, in Campos duos Subdivisos”. 1715-ben Biharban a települések 42, 1720-ban már hetven százaléka hasonlóan művelte határát. Az viszont meglepő, hogy a szántást – szükségből fakadóan – már ekkor is intenzívebben végezték, mert az őszi vetés alá kétszer is szántottak.
A század közepére elterjedt vidékünkön is a négy–hat igavonó ökörrel használt debreceni eke. Az 1769-es úrbéri kérdőpontokra adott válaszokból is kiderült, hogy „négy vonó marhákon alul pedig a szántást és más illyen terhü munkát meg nem tehetjük”. Az egyszerű, könnyen elkészíthető, tartós, vaspapucsos eke, bár csak néhány centiméterre szántotta fel, forgatta át a talajt, mégis előrelépést jelentett.
A munkák sikere erősen ki volt téve az időjárás szeszélyének. Ha a tél enyhébb és nagyon esős volt, a tavaszi szántáskor attól kellett félniük a gazdáknak, „hogy [a föld] millyen nehéz és májas lesz”, ha a téli csapadék kedvező mennyiségben, faggyal érkezett, örülhettek, mert „a tavaszi szántás csupa ikrás és omlós volt”. Az aratás általában július 10. körül kezdődött. Gyakori volt, hogy az időjárás függvényében – érvényesült például Medárd hatása – akár két héttel későbbre vagy korábbra került. A betakarítást a tiszta búzával kezdték, s tíz-tizenöt nap alatt végeztek vele.
A jobbágykorszak végéig megtartották a két nyomást, mint vallották a reformkor kezdetén (az adat 1828-ból való): „nem a talaj terméketlensége miatt… hanem egyes-egyedül az elfogadott szokásból és a helyi sajátosságok alapján használják úgy a földet”. Az őszi vetések alá azonban akkorra már háromszor szántottak.
A községben lévő úgynevezett belső telkektől egészen az úrbérrendezésig függetlenek voltak a határbeli tartozékok (appertinentiák). Az ott fekvő szántók összeírásakor például 1717-ben külön is kiemelte a conscriptor, hogy a szántó a telekhez közvetlenül nem kapcsolódó része („Terrae non appertiantum”) a jobbágygazdaságnak. Az úrbérrendezéskor (1769-ben) az úgynevezett kilenc kérdőpontra (Investigatio) adott válaszok is egyértelműen ezt igazolták: „Egész s féltelekes Gazdákra még ekkoron nem lévén az Helységünk felosztva”. Az tehát, hogy mekkora területet fogott fel egy-egy parasztgazda, elsősorban saját vállalásától függött, ami viszont főként az igavonó jószágok mennyiségének függvénye volt. A nehezen áttekinthető művelési rend kialakulásában szerepet játszhatott az adóteher csökkentésének szándéka is.
A geszti lakosok az újratelepedéstől kezdve használatba vették Bogyoszlóháza, Atyás és Begécs prediumokat. Itt termeltek lent, kendert, de gabonaféléket is. A felfogott terület nagyságát a gazdák tehetségük (facultás, conditio), azaz lényegében igaerejük alapján vállalták. Az egy-egy család által megművelt terület nagysága rövid időn belül is gyakran változhatott.
A termelvények után külön adóztak: az „Atyási pusztán termett 9-czed beli obveniens (esztendőnként való) Dézsmájokat… sem többet, sem kevesebbet… 111 – Száz Tizenegy Posonyi köblöt” fizettek. A földesúrral történő elszámoláskor – többnyire – a pozsonyi köblöt használták, de pozsonyi mérőt értettek rajta (egy pozsonyi mérő = 62,5 liter gabona, ami közel fél hold terület bevetésére volt elegendő).
A falu határában művelt szántók nagysága valószínűleg az egész jobbágykorszakban kevesebb volt, mint a bérelt pusztákon használt terület. 1717-ben a falu határában 330 köböl, a bérelt pusztákon 840 köböl szántót írtak össze a földesúr adminisztrátorai. Az összeírt szántók nagysága évről évre változott, de az egész jobbágykorszakra érvényes volt a bérelt pusztákon folyó szántóföldi termelés meghatározó szerepe.
A termésátlagok a kapitalizmus koráig nem nagyon változtak, de az időjárás függvényében ingadoztak. A gazdák 1717-ben azt vallották, hogy közepes termés esetén az elvetett mag négyszeresét („post Cubulum unum inseminatum procreárum Cub. 4”) aratták le. Lényegében azonos, négy és félszeres maghozamról nyilatkoztak 1828-ban, az országos összeírásban feltett kérdésekre is: egy pozsonyi mérő „vetés után – figyelembe véve több évi termést – levonva a kilencedet és a tizedet, melyet itt természetben fizetnek meg, emellett levonva még a magot is 3 pm [pozsonyi mérő] terem”. A fejlődés szemlátomást nem jelentős.
Az össztermés mennyiségét figyelembe véve tudnunk kell azt, hogy az adóösszeírásokban (dicális) feltüntetett mennyiség, s ezáltal a kikövetkeztethető termésátlag, inkább folyamatosan csökkent, mintsem stagnált. A jelenség okára nem tudunk pontos magyarázattal szolgálni. Oka lehet a földek termőképességének valamelyes csökkenése. Feltételezhető az adóösszeíró érdekből fakadó „jóindulata”: az állami adó csökkentése könnyítette a földesúrnak, vármegyének járó jobbágyi szolgáltatások teljesítését. Az állami adó mérséklése a nemesek és a jobbágyok közös érdeke volt.
A szemtermelésen belül a búza foglalta el a vezető helyet. Vetettek még árpát (hordeum), zabot (avena), kölest (milium) és kukoricát (indeum).
A rozs (siligo) a termelt növények sorából kimaradt.
Szemes termények termelt mennyisége, 1717–1767
Év
Búza
Egyéb
Szemtermelés (köböl)
1717
913
756
1730
412
714
1735
1042
851
1741
424
546
1750
257
110
1763
355
128
1767
170
293
Átlag
397
378
 
A búzák közül az 1828-as összeírás szerint leginkább a kétszerest (búza és árpa keveréke) kedvelték. Számtalan adat bizonyítja, hogy tiszta búzát is termesztettek. Éppen az összeírást megelőző évben, 1827-ben örvendezett a falu nótáriusa: „a nagy szárazság után a tiszta buza is megért… de mi tsudállatos a tiszta buza soha szebb nem volt, piros, nem homorú, semmi üszög [benne]”. A Köröstől délre nem igazán terjedt el, a Bihar megyei falvak közül csupán „Geszt, Tarján, Sarkad és Szalonta termelt határán kiemelkedő” mennyiséget, mutatta ki a térséggel foglalkozó agrártörténeti szakirodalom.
A termés mennyisége akkoriban még inkább ki volt téve az időjárás szeszélyének, az árvizeknek. A falusi krónikában „fennmaradt a híre, hogy [az akkor még nem lakott] Kis Geszten Dagasztó Szék lábára tett teknőben kötötték be az aratott Búzát”. Az is kiderül a forrásból, hogy az Alföld-szerte elterjedt szokás szerint a búzát sarlóval aratták, a markot kévébe kötötték, azt pedig asztagba rakták. A többi gabonafélét kaszával aratták (takarás) és boglyába gyűjtötték.
Az árvizek kiszámíthatatlan rendszerességgel jöttek. A falut nem veszélyeztették, de a termést igen. 1815-ben július 8–9-én lepte meg Gesztet a víz. Július 26-án „még egy sukkal magasabb lett az árviz ugy, hogy a buzát vizből arattuk, de bezzeg a kereszteket kétszer is más helyre szállítottuk: az egerek 20-an voltak egy-egy kéve alatt, a Csíkos Érnek tsak a kő Hidja látszott, de a falutól a Király halomig semmi se [csak a víz]”.
A búzát az árpa és – meglepő módon – a zab követte a termesztett meny-nyiséget tekintve, de a XVIII. században a kukorica jelentősége is folyamatosan növekedett. Tudjuk, hogy a kukorica az a növény, amely ha vetésforgóba kerül, átalakítja a határhasználat nyomásos rendjét is. Ezért bizonyos, hogy azt a gabonaföldektől elkülönített részen termelték.
Különlegességnek kell tekintenünk, hogy Geszten szinte bizonyosan nem a belső telekhez kapcsolódó veteményesben, hanem külön, az állatoktól elzárt kertben termesztették a káposztát (capita olerum). Az összeírások (megyei dicalis) közül csak az 1735-ös tüntette fel a káposztát; több mint ezer fej után vetették ki az adót.
A közemlékezet még ma is úgy tartja, hogy a környéken a legjobb levegőjű és vizű hely éppen Geszt volt. A sík területek vizei ivásra kevésbé találtattak alkalmasnak, ezért (is) volt a bornak különös szerepe magyar italkultúrában.
Az összeírások szerint néhány gazda mindig is foglalkozott szőlőtermesztéssel. A termőterület nagysága alig haladta meg a tíz kapás (vienna fossores, egy kapás = egy nap alatt megművelhető terület), azaz a mintegy hektárnyi területet. A falu közvetlen szomszédságában található kertet az 1784-es első katonai felmérés szelvényén is megtalálhatjuk. Természetesen nem minőségi borokat termeltek, s az egyértelmű, hogy a mostoha körülmények miatt nem is sokan próbálkoztak a szőlő meghonosításával.
1806-ban jelentős változást hozott, hogy a földesúr a bogyoszlóházi homokdombokat kiosztotta szőlőföldnek. Önkéntes alapon, kinek-kinek mennyi kellett, először a geszti, majd a mezőgyáni, ugrai jobbágyoknak kínálta fel a lehetőséget. A kertnek saját szabályzata és adózása, de még külön pecsétje is volt. Ez utóbbit, mint Nagy Sámuel leírta, maga tervezte és metszettette Debrecenben: „Körül írása – Bogyoszlóházi kert 1807. Czímere egy leveles fürt szőlő, a Homok Domb, utak, fák, kapu, uraság házának rajzával, a mint most áll.”
1817 októberében már biztosan szüreteltek, emlékét azért őrizte meg a hagyomány, mert „éppen akkor volt a Homoki szüret”, amikor „ütötte meg a menykő a V. Sójom Ferencz házát: a ház keleti szegletiről az ablak fája felett ment be kitsiny nyiláson, megölte egy kis fiját [és] egy öreg oláh asszonyt, Fülöp Jánosnét”.
A termésátlagokról mit sem tudunk. A vidéken egy kapás szőlő után mintegy öt akó (kétszázötven-háromszáz liter) bort nyerhettek. Figyelemre méltó, hogy az 1828-as országos összeírásban a kérdésre adott válasz szerint „szőlőik nincsenek”. Más állami adóösszeírásokból is teljesen hiányzik ez
a terület, de ez érthető, hiszen azt az uradalom saját – adómentes – földjén mérette ki. A kertben gyümölcsfák és köszmétebokrok nyújtottak árnyékot. Az egykori szőlőskertnek ma már csak nyomai, néhány beomlott kunyhó s az uradalom hatalmas pincéjének, a vincellérháznak omladékai látszanak.
Az állatokat ebben a korszakban ridegen tartották. A nehéz téli időszakban szénával is etették a kezes jószágokat. Ezért számított fontos tevékenységnek a füves takarmány „készítése”, amit a falu határán kívül, nagyobbrészt a bérelt pusztákról gyűjtöttek be. A szénásszekér (foena currus) elé többnyire négy ökröt fogtak, így jelentős mennyiséget lehetett szállítani.
A szénaváltságot pénzben fizették, ami komoly földesúri bevételt jelentett. A XVIII. század első felében egy boglya után tíz-tíz polturát adtak. A boglya méretét pontosan meghatározták: kerületében nyolc, magasságában háromölesre (egy bécsi öl = 1,9 méter) készítették. A méretet később a földesúr növelte, s a század végére már tizenkét öles lett.
Nem hihető, hogy, amint 1828-ban vallották, a falu határát sohasem kaszálták kétszer. Ha az idő megengedte, az anyaszénát rendesen júniusban vágták. Amennyiben nem fordult nagyon aszályosra az időjárás, sarjút – akár a tarlóról is – szeptemberben, esetenként októberben is gyűjthettek.
A paraszti gazdálkodásban a kapitalizmus koráig az állattartás meghatározó szerepet töltött be. A nagy határú, alacsony népsűrűségű területeket mással, mint a nagyarányú állattartással, nem is vehették használatba. Az állattartásnak két, egymást kiegészítő formája különült el. Rideg tartással, viszonylag minimális erőbefektetéssel nevelték a számadók és a pásztorok a gulyabeli marhákat, a ménesben tartott lovakat, a csürhébe terelt sertéseket és a juhnyájakat. A felnevelt állatokat igyekeztek piacon értékesíteni. (A táplálkozásban vidékünkön ekkor is a sertésnek volt meghatározó szerepe.) A kezes tartással nevelt állatokat a ház körül, a falu környezetében tartották. A borjas és fejősteheneket nem is vihették messzebbre. Az ilyen állatok számára igyekeztek megteremteni a biztonságos áttelelés feltételeit.
Amíg a növénytermesztés tekintetében teljesen megbízhatatlannak tűnnek a megyei összeírások adatai, hiszen a bérelt területek eredményeiről nem tartalmaznak híradást, az állatállomány statisztikai adatait megbízhatóbbaknak tartjuk, s a tendencia bemutatására alkalmasnak ítéljük. Az eltagadás nagy száma miatt az adott értékek természetesen meg sem közelítik a valóságot. Az állatvagyon esetében lehetett legjobban eltagadni a tényeket. Az állami adószedőkkel szemben habozás nélkül megtették azt a jobbágyok. Az „adócsalás” korabeli formáival országszerte éltek a parasztok. A falu saját számadásait azonban pontosabbnak kell tekintenünk, mert önmagukat nem csaphatták be. A számadások ugyanis a bérletek, a földesúri járadék lakosok közötti arányos kivetése céljából készültek.
A mezőgazdasági termelés szempontjából annyira fontos igavonó ökör tartásával a gazdák mintegy harmada foglalkozott. Példának okáért az 1763-as összeírásban a feltüntetett 83 gazda közül csak 24-en tartottak ökröt. Ennek ellenére 58 gazda termelt búzát, ami arra utal, hogy nagy volt a kölcsönkért igavonók száma, s arra is, hogy a faluban e téren is igen jelentősek lehettek a különbségek.
A falu állatállománya (1717–1767)
Év
Gazdák
száma
Ökör
Üsző, tinó
Tehén
Juh
Sertés
1717
94
160
56
177
66
676
60
1730
88
163
0
180
34
427
123
1735
67
107
32
138
85
481
107
1741
70
135
117
122
121
541
68
1750
64
104
30
95
74
268
67
1763
82
93
69
114
90
357
87
1767
72
71
19
61
70
156
27
Átlag
77
119
54
127
77
415
77
 
Az egy gazdára jutó állatállomány viszonylag jelentős: másfél. A lovak száma a szokásosnál kicsit nagyobbnak tekinthető. A viszonylag részletes 1763-as összeírás adatai visszatükrözik az általános helyzetet. A gazdák mintegy fele, 47 százaléka semmilyen igavonó állattal nem rendelkezett. A kizárólag ökörfogatos gazdák mindössze 12, a csak lovat tartó gazdák 21, a lovat és ökröt egyaránt birtoklók húsz százalékot tettek ki.
A helyzet meglepően differenciált képet mutat, s utal arra, hogy a falusi társadalom az általunk elgondoltnál tagoltabb lehetett. Igaz, hogy az életforma azonossága ekkor még kevéssé tükrözte a különbségeket. A falu társadalmában előbb az úrbérrendezés, a szilárd telekrendszer kialakulása révén gyorsult fel a differenciálódás, amit a jobbágyfelszabadítás után kibontakozó kapitalizmus aztán felerősített, és nyilvánvalóvá tette, hogy az új rend komoly hátránnyal, a marginalizálódás alig áttörhető kényszerével jár együtt széles társadalmi csoportok számára.
A kezes tartás, az istállóban történő teleltetés leginkább a teheneket érintette. A csordát a közeli rétre, a pascumra hajtották csakúgy, mint az egy év alatti, néhány hónapos állatokat. Ez már kora tavasszal – ahogy serkent a fű – megtörtént. Hosszú, hideg tél esetén megesett, hogy április végén „még a cselédmarha sem kaphatott ki a fűre”. A teheneket, mint 1828-ban állították, „6 hónapon keresztül fejik”. A napi mennyiséget tehenenként átlagosan két iccére, azaz egy pintre (másfél-két liter) becsülték.
A gulyabeli marhák és a juhok jelentős részét eladásra szánták, s ezeket a határ távolabbi részén és a bérelt puszták valamelyikén tartották. 1769-ben is azt vallották: „Pusztákat Árendaképpen bírván, onnét el adván olykor Marháinkat, pénzeket szerezhetünk”. Az állatok közül a juhtartás tűnt ki jelentőségével: a falu a megyében is a magas darabszámmal rendelkező települések élvonalába tartozott.
Szoros volt a kapcsolat a nagy állatvagyonnal rendelkező gazdaságok száma és a juhtartás között. De találunk példát arra is, hogy a szegény családok túlélésének biztosítéka épp a juhtartás volt. A példának tekintett 1763-as összeírás szerint a gazdák 38 százaléka rendezkedett be juhtenyésztésre: átlagosan tizenegy-tizenkét darabot vallottak be.
Az 1755-ös részletes községi összeírásban az állattartók aránya valamivel magasabb, közel ötven százalék volt, egy főre átlagosan 28 állat jutott. A több tucatot tartók száma jellemzőbb, mint a csak néhány darabbal rendelkező gazdáké. Kiugró értéket Tárnok János 119-cel, Bagdi Péter 86-tal, öreg Bagdi Pál 69-cel képviselt. A juhtartás jelentősége megmaradt az egész időszakban. A francia és napóleoni háborúk idején az országos trendnek megfelelően növekedett is: 1803-ban 1712 darabot vettek számba. A konjunktúra múltával csökkenés mutatkozott, de például 1826-ban is 732 darabról tudtak.
A sertés általánosan elterjedt, az összeírások is a családok közel kétharmadánál tüntették fel. Tudva azt, hogy az igazán fiatal jószágokat – mint a bárány esetében is – nem vették lajstromba, hihetjük, hogy szinte mindenhol tartották. A térség elterjedt fajtái a réti, még inkább a kiváló húsú szalontai voltak. A rideg tartást nagyon jól bírták, a betegségeknek ellenálltak. A kondát, amely a szabadban kereste meg az ennivalót, többnyire a környező makkerdőkre, Radványba, Illyére hajtották.
A ridegtartás veszélyekkel járt a pásztorember számára és a gazdának is számolnia kellett azzal, hogy a jószága elbitangol, és a pásztor nem találja meg, vagy mire rábukkant, már megtámadták a vadállatok, esetleg a tilalmas területeket (kertet, vetést) őrző vermek valamelyikébe esett, ellopták vagy levágták. Az időjárás is gyakran vált tragédia okozójává. A nem is ritka példa kedvéért idézzük fel a szalontai gulya pusztulását 1805. november
1-jén: „Orosiból a Szalontai Guját az éjjel kezdődött hideg, erőss szél a bokor mellől… ki verte, a Mező Gyáni Gábor rétnek szorította, több 400 darabnál oda veszett, és az egész Gujából 9 darab maradt meg; azok közt egy Bika, a rakásra döglöttek halmán ekkor láttam, hogy a Gerintz csontokból gátat rakván a Mező Gyániak edjik szigetről mentek rajta a másikba.”
Egyre több feldolgozás lát napvilágot arról a különösen kegyetlen időjárási jelenségről, amely 1816. január 29-én pusztított, s Békés megyében „jeges fergetegként” jegyezték le az összeírók. Az alábbi – Nagy Sámuel falutörténetéből vett – idézet ugyan egyedi esetet dolgoz fel, de tanulságos és rendkívül életszerű: „Vasárnap este 11 órakor támadt erőszakos felszél, még estve ár volt, reggelre sem volt több a fagy 3,5 grádusnál, néhányszor néztem, a szélvész a havat olly sűrűen hordta apró szemmel, hogy 20 lépésnyire nem lehetett látni. Két három nappal előtte igen szelíd, szép engedelmes idő volt, a juhokat kiszállítottuk a Szikre, a mi szárnyékunk a Csalányoson volt, onnan hétfőn ebéd tájba a szél kivette, egy suknyi hó kásával megvastagodott fojamba, mellyen a Szikről a Hosszú rétbe foj a víz belé verte; egy pillanat alatt a Hó a szarva hegyéig eltemette, és állva döglöttek meg. Segítségekre tsak 3-ad napján mehetvén veszedelem nélkül, akkor néhányokat, mellyek a Száraz gyepen buktak fel, és a hó fuvást tsinált melléjek, fél holtan találtuk. Csütörtökön pedig a szárnyék tetejéig ért fúvást széjjel ásván, még néhánnyal a magok lehelletétől tsinált üregbe éltek, azután megéledtek.”
496 juh és 208 toklyó (12–24 hónapos juh), összesen 775 állat veszett oda akkor. A falu juhásza, Fülöp Mihály „el nézvén még a nyájat [amint] oda lepte a hó, maga a közel lévő Begécsi Házhoz sietett, de a ház mellett el ment és Vátyon felé tébojgott, onnan a Korhány mellett felfelé jövén találkozott egy hasonlóképpen tébojgó Kossal, más nap Kedden délután tsendesedvén az üdő az Urasság béressei közül Vátzi János vette észre, hogy Iklód felől bukdosik egy Ember és lármát ütvén szánon hozták haza, de mivel mindjárt melegre vitték, alig maradt meg az élete; egyébiránt Ember halál nem esett”.
Geszten a földrajzi környezet miatt csak részben alakult ki az alföldi határhasználat övezetes rendszere, mely szerint a lakóterületet körbevette a belső legelő (pascum), a kert, a szőlőskert. Ezt a nyomásokra osztott szántóföld követte, amin túl a határ távolabbi része a külső legelő, a rideg állattartás színtere. Ismerve, hogy mekkora jelentősége volt a távoli árendált pusztáknak, nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyébként szűknek mondott faluhatárban általában nem, csak esetenként bukkantak fel mezei szállások (egyetlenegy utalás ismert). A tanyáknak semmi nyomát nem találjuk a kapitalizmus koráig, s nem jellemző elterjedése a XX. században sem.
A falu gazdasági erősödése, gyarapodása igényelte egy községi vízimalom megépítését. Az engedélyt és a támogatást az uradalom felügyelőjétől 1729 áprilisában meg is kapták. A szükséges faanyaghoz ingyen jutottak, s ígéretet kaptak arra, hogy kilenc évig nem kell vámot fizetniük. Az udvarbíró feltételül szabta, hogy három év után az országban elterjedt szokásnak megfelelően a földesurat a malom „részesedésében felesbe tennék, a vámban is, de minden reparátióban is… feles lenne”.
Felépüléséről semmit sem lehet tudni. Az bizonyos, hogy 1746-ban a vármegye is határozatot hozott egy malom megépítéséről, mert abban nem látott árvízveszélyt. Erre utal az részletes vízrajzi leírás, amelyet a falusi krónika jegyzett le: „a Korhány a Sebes Érből szakad ki a Kölesérrel együtt
a Fekete Tóti határon, és a Sebes Körös vizével egjütt a Zsadányi lapályosabb földet elönti, ha a Sebes Ér Torka Zúgóra vevődne, úgy ez a malom felállhat”. A malom minden valószínűség szerint elkészült. Az 1784. évi katonai felmérés szerint Mezőgyán és Geszt között a Korhány vizére települt.
A közösségi földhasználat rendje megengedte a gazdáknak, hogy a földesúri erdőkből tűzrevalót gyűjthettek maguknak. 1746-ban a faizás a Csegődi-erdőben történt, s „a makk termő fán kívül mint dőlt, mint fennálló fát minden nemü szükségekre” összegyűjthettek az udvarbíró, Tokodi György engedélye alapján.

A vizek, mocsarak peremére települt Geszt az I. katonai felmérés szerint

A juhászat, miként a múltban, napjainkban is fontos ágazat

Bíró Lajos fagerendelyes ekéje évszázados technikát idéz (Dankó Imre gyűjtése, 1961)

Szalmával fedett nyitott szín Bagdi Ferenc portáján (Dankó Imre gyűjtése, 1961)

A ház és az utcára épített magtár a falukép jellegzetessége (Dankó Imre gyűjtése, 1961)

Vetésszerkezet 1767-ben

G. Kovács István és szőlőprése 1961-ben (Dankó Imre gyűjtése)

A Homoki-szőlő állapotára az elhagyatottság jellemző. Néhány düledező „szerszámoskamra-présház” emlékeztet a hajdani virágzó szőlőkultúrára

A hagyományos paraszti gazdálkodás eszköze az ökrös szekér, amely elé sokszor teheneket fogtak (Dankó Imre gyűjtése)

A szénaboglyák és a szalmakazal az állattartás fontosságára utalnak (Dankó Imre gyűjtése)

Az újabb időkben a szint az óllal egybeépítették. Ilyen látható Erdős Pálék portáján is

Az állatállomány összetétele az 1717–1767 közötti évek átlaga alapján

A XIX–XX. században a szalontai sertést már kiszorították a nemesített fajták

Lekvárfőzés özvegy Tárnok Sándornénál 1961-ben (Dankó Imre gyűjtése)

A nád és a szalma az 1960-as évek közepén tűnt el véglegesen a falusi építmények tetejéről. Szilágyi Mihály pelyvás ólja 1961-ben (Dankó Imre gyűjtése)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages