I. A szájra vett falu
I. A szájra vett falu
Közismert csúfolódók…
Na négy község vót itt: Okány, Zsadány, Mezőgyán, Geszt. Ezek gúnyolódtak egymással, oszt mondták: „Zsíros Zsadány, vajas Okány, korpanyaló Geszt-Mezőgyán!” De azt is mondták, hogy „akit Okányba meg nem lopnak, Zsadányba meg nem basznak, Mezőgyánba meg nem vernek, Geszten meg nem ölnek, az kimehet a világbúl”.
Beszélték a rígi öregek Geszten is, meg dógoztam Ugrán is, ugyanezt mondták, hogy Petőfi, mikor 1849-be ment Erdélybe, Biharugrán aludt. Valószínű a papnál, mer ott van valamék házon, láttam es is még az emléktáblát, hogy ekkor, meg ekkor itt szállásolt meg Petőfi. Kírt kocsit, de nem kapott. Akkor mondta Petőfi:
Ugra, Ugra, ugrándozzál bolond módra,
Tudom, Geszt, ha beereszt, kocsi nélkül el nem ereszt.
Szólások, mondások
Kire mondják Geszten, hogy jobb a Deákné vásznánál?
Élt Geszten elég régen egy öreg házaspár, igen nagy szegénységben, és sok veszekedés közepette – mert a szegénység fészke a veszekedésnek. Nem volt családjuk, így egymást ették szóval és tettel, míg éltek. Még fájok is ritkán akadt. Nyers gallyal fűtöttek télen, amitől olyan füst támadt, mert a fűtési lehetőségük is egy kisebb méretű, öntött vassparhert volt, aminek az oldalából kitört egy darab. Ezáltal ott is jött a füst, nemcsak a kéményen. Így mikor ment valaki hozzájuk, alig látták ki ment be.
A kezüket szemük elé tették, s úgy lesték, ki is jött hozzájuk. Kérdezték: Jütt valaki? Nem láttak jól. Nagyon öregek voltak. Az asszony nem Gesztre való születésű volt. Fiatalabb korába sem volt rendes, tiszta asszony, én is a régiektől hallottam, hogy a kacsa nyakán lusta volt a tokot kiszedni, inkább megfordította a bőrt rajta, hogy ne lássa Bálint bácsi (Deák Bálint) a tollat rajta. Volt olyan eset, hogy mosott is néha, de a vászna oly fekete volt és elnyűtt. Arra szokták mondani Geszten: – Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál. – És: – Majd kifehéredik az, mint a Deákné vászna száradás után.
Az öregeket gyerek fejjel én is ösmertem. Az utcán ültek reggeltől estig, a község tartotta fenn őket, dolgozni már nem tudtak.
Sose fogy el, mint a Deák máléja
Lakott Geszten egy ember, Deák Bálintnak hítták. Szeginy ember vót. Járt dógozni. Oszt a felesége nem tudott mást, mer szegínyek vótak, csak málét sütni. Oszt egyszer mán kirúgott a máléra Deák. Mondta: Asszony, hát sose fogy el ez a málé?
Azóta mondják, hogy sose fogy el, mint a Deák máléja.
Vessen fel a föld, mint a geszti embert!
Na, a régi öregektől hallottam, a régi öreg parasztoktul, ott a kovácsműhelyben magyarázkodtak, hogy vót egy Nagy Sámuel nevű ember. Eltemették, oszt ráfogták, hogy haza jár. Tettek rá egy nagy sírkövet – most is ott van rajta, az ócska kriptálynál, ahol az ócska kriptály vót, attul Geszt felé.
Az a szólásmondás járta, hogy vessen ki (vagy fel) a föld, mint a geszti embert.
Lement a fődrül, mint a geszti ember kutyája
Vót egy ember, parasztember Geszten. Úgy hítták, hogy „vakríti báró”. Kiss Lajos volt máskülönben. Ösmertem, még az én korombeli. Kimentek a határra. Volt velük egy kis kutya, meg a fiát is kivitte. Oszt a kutya lement a földjirül. Kiabál a kölyök: – Idsapám, lement a kutya a fődrül. Pedig csak az övékrül ment le.
Azóta mondják, hogy lement, mint geszti ember kutyája a fődrül.
Felpofozta, mint Bacsa a kotlót
A rigi öregektől hallottam a kovácsműhelybe, ahol inas vótam, hogy ílt egy ember itt, Bacsának hítták. A másik nevire nem emlékszek. Vót kotlójok. A felesége elment valahova, a kotló meg otthagyta a tojást. Bacsa elkapta, oszt lepofozta, úgy, hogy megszídült a kotló, vagy ilyedtibe, de szípen ült a tojáson.
Azóta mondják Geszten, hogy felpofozta, mint Bacsa a kotlót.
Mérges lett, mint Góz János a kútba
Volt egy ember Geszten, Góz Jánosnak hítták. Libapásztor vót. Itatta a libát, itatta vóna, de a deszka leszakadt alatta, pedig ott az előtt egy komádi vagy zsadányi ember itatta a lovát. Itt a temetőnél, ahol a kripta van. Leszakadt. Val’mék geszti ember mehetett oda lúval, itatott, vagy mit csinált, vagy csak ment oszt meghallotta az acsarkodást. Oszt kihúzta a kútbul. Aszonta Góz János: Már olyan mírges vótam, hogy na!
Azóta mondják Geszten: Mírges, mint Góz János a kútba.
Nyugodt, mint Bordás Béla disznóvágáskor
Hát ez meg úgy törtint, hogy disznótor vót, az öreg Ungváriék, itt Geszten Bélát elküldték két kanna vízir az ártézi kúthoz. Ott vót a kocsma is nem messze. Hát ü bement a kocsmába, oszt iszogatott. Az emberek megszólították, hogy ideje vóna hazamenni, mer vége lesz a disznótornak. – Hazamegyek mire vacsoráznak – felelte nyugodtan.
Azóta maradt fenn a mondás, hogy nyugodt, mint Bordás Béla disznóvágáskor.
Spekulál, mint Mónus Imre lova I.
Élt Geszten egy gazdálkodó földműves. Hogy rendes ember vót, az ismert vót a faluba. De, ha arról kell beszélni, a ló ápolásához nem igen értett. Gebe lovai vótak. A lovának vót egy mén csikója. Jött az állatorvos a faluba, kivágatta a csikót, de a csikó nem bírta ki, oly gyengén vót táplálva. Akik segítettek az állatorvosnak emberek, fel akarták emelni a kis állatot, de bizony már ki volt múlva. Erre Mónus Imre rászólt az emberekre: – Hagyjátok az anyja Istenit! Pekulál, pekulál.
Erre szokták mondani: Spekulál, mint a Mónus Imre lova.
(Szálesz Margit, 75 éves, Pesten élő asszony. Geszten élő bátyjától hallotta.)
Spekulál, mint Mónus Imre lova II.
Az is Geszten törtint, az egyik emberen, hogy hát szegin ember lévén, mint sok más a községbe. Nem volt télen elég takarmánya, és hát sok pelyvát, búza-, zabpejvát etetett a lovával. De annyira legyengült a szegény pára már tülle tavasz felé, hogy nem tudott felállni. Hát segítséget kellett híni, hogy emeljék fel a pejkót. Hát ezt a szomszídok ugyi tartották kötelességeknek. Felemelték egyszer, kétszer. Igen, de már sokallották a szomszídok, hogy nap mint nap emelgessik, és mondták neki, hogy: Hát mivel eteti Imre bácsi azt a lovat, hogy nem javul cseppet se? – Ó, hát nagyon jó törekkel, csak spekulál, spekulál. Nem szeret már enni. – Mónus Imrével törtint meg.
Azuta, hogyha valakivel ilyen, olyan dolog történik, hát azt szokták rá mondani: Spekulál őkelme is, mint a Mónus Imre lova.
Essünk keresztül már rajta, mint Tárnok Pál bátyám a kocsin
Az is Geszten törtint, két tőszomszéd Kulcsár János meg Tárnok Pál. De hát ez a rígi időkbe volt valóba. Kicsibe juhtenyésztők vótak. Mindegyiknek vót tizenöt-húsz darab, és hát közös falkába tartották, nevelték birkájukat, de kos nem vót köztök. Megbeszílte a két öreg, hogy vesznek tavasszal egy kost a falka közzé. De halogatódott naprul napra, tolódott az ideje a kosvevísnek. Majd egyszer Tárnok Pál ballag által az öreg Kulcsár Jánosho. – János! Hát essünk keresztül mán azon a koson. Kulcsár János elmosolyodott rá. – Én nem bánom kedves bátyám. Ha megvesszük, maga keresztülesik is rajta, ellenben én nem szeretnék rajta keresztülesni.
Azóta sokszor mondjuk mink is, hogy: Essünk keresztül rajta, mint Tárnok Pál bátyám a koson.
Majd máskor, mint Messzi János…
Nagyszalontáról eljött Gesztre szógának egy fiatalember. Igen vicces valaki volt, mert akárki kérdezte tülle: Hogy hívnak öcsém? Azt mondta, hogy: – Gyere ide, úgy hívnak, vagy jöjjön ide. – Hát hová való vagy te? – Mesz-szire – válaszolta. – S rajta maradt, az öregemberek ráfogták, hogy ez „Mesz-szi János”. Úgy ösmerte Geszten mindenki, hogy Messzi János. Történt egyszer, hogy a gazdája küldte ki ménesre, a kint legelő lovakért. S az egyik geszti ember kérte tülle, hogy. – Hova mész János? – Megyek a ménesre a csikókért. –Légy szíves fiam, hozd haza az enyémet is. A csikós megmutatja, hogy melyik. – Ó, kedves bátyám, hát megyek én még oda máskor is. – Persze nem hozta ki. Ebbül adódóan osztán, a községbe azúta is megtörténik, hogy ha valakit valamilyen olyan szívességre kér, egyik vagy másik ember, amit nem akar törtínetesen megcsinálni, akkor azt mondja, hogy: Majd máskor, mint „Messzi János”, hogy ilt a csikó-hazahozatallal.
Na, akkor megette már a fene
Volt Geszten egy felekezeti, református kántortanítónk. Balogh Józsefek hívták, de rektori diplomával jött ki, már mint fiatal tanító, és rektornak hívta mindenki. Javadalmi földjébe, református egyház földjébe, homoki szőlőskertünkbe volt neki is egy darab szőlője. S annak az egyik geszti ember volt, ahogy mondjuk, a szőlősgondozója, vincellérje. Tárnok Sándornak hívták az illetőt. Hát idő multával már elöregedett az öreg Tárnok, betegeskedett sokat. Az öreg rektor úr, minden reggel, mikor kiállt az utcaajtóba széjjelnézni, majdnem szembe laktak egymással, mindig oda kiáltott, ha látott a családból valakit, hogy: Hát az öregúr hogy van? Mi van vele? – S mondták, hogy vagy jobban van, vagy rosz-szabbul van. Na, ez reggel is rektor úr átkiált: – Imre! Hogy van az öreg Sándor? –Meghalt rektor úr az éjjel. Az öregúr egy nagyot csapott a levegőbe a karjával, és azt mondta: – Na akkor megette már a fene! – Természetesen nem arra értette, hogy a fene az öregurat, aki meghalt, hanem, hogy neki odavan a vincellérje, a szőlőgondozó pásztora.
Az elmondott szólásoknak ismerjük a történetét. A falu szóhasználatában azonban bőven találni hasonlókat, amelyek eredetét nem ismerjük, de bizonyosan kötődik hozzájuk egy-egy személyiség, jellemző esemény. Néhányat közlünk ezekből is:
„Annyit kapott érte, mint Bugyi a tapasztásért.
Megtapossa, mint geszti ember a tököt.
Mónus Pista bátyád és Proksz Jenő bátyád is »nádalta« a szerszámot.
A macska nyakába koloncot akasztott, mivel túlugrott az egéren.”
Külön kategóriát alkotnak a Tisza család valamely tagjához kapcsolódó történetek. Ezek egy részére is jellemző a szellemeskedő humor.
Lipte, de nem olvasta, mint Lunkán a fődet
Lakott az utcánkba, a szomszédba egy Lunkán János nevű –testvére vót Lunkán József, az a Hatszegen lakott. Ennek ídesapja ilyen pácás béres vagy mi vót, az öreg Tisza Kálmánnál. Nem emlékszem a nevére, de az is Lunkán vót. Az öreg Tisza megbízta, kiment a határra. Mondta neki, hogy lépd meg a fődet! Meglépte az öreg. – Na hány lépés? – Hát, uram, én meglíptem, de nem olvastam.
Azóta mondják Geszten, hogy lépte, de nem olvasta, mint Lunkán a fődet.
Ez is úgy akart hajtani, mint Garzó a „Tisza lovával”.
Íme Tiszaradvány és Geszt között a cséffa–nagyváradi kövesúton van két híd. Amelyik a falu végétől körülbelül kétszáz méterre van, az a Csíkos-ér hídja. Ettől Várad felé körülbelül három kilométerre a másik a Nagy-ér hídja. És most jön a történet. Tisza István gróf, miniszterelnök abba az időben 1900–1914 között gyakori vendég volt Váradon mint Bihar megye országgyűlési képviselője. Mindig ötös fogattal járt, a kocsis nyeregből hajtott. A kocsisa egy Garzó nevű ember volt. Egyszer úgy esett, hogy mikor hazaérve Garzó megállott a kastély üvegkapujánál, a nyerges lova összeesett és megdöglött. A kegyelmes úr azt kérdi tülle, hogy: – Garzó fiam, nem vetted észre, hogy a nyergesed beteg? – Dehogynem, kegyelmes uram. Hiszen megdöglött ez még a Nagy-ér hídjánál, de szorítottam, hogy az útba ne maradjunk.
Na mármost a geszti parasztész addig csiszolta a történetet, ami igaz volt, hogy későbbi években már úgy vált ismertté, hogy valaki kiugrott a többi közül, és olyan kivagyiságot folytatott, de később csillaga elhalványult, akkor mondtuk, rá, hogy: – Ez is úgy akart hajtani, mint Garzó a „Tisza lovával”.
A városból, a tömegtájékoztatásból származó történet sokszor válhat a közösségi tudat szerves részévé. Erre példa az alábbi történet.
Józsué a napot, Tisza a vonatot állította meg
Ez egy megtörtént igazság, ami szintén Tisza Istvánnal esett meg. Előtted már sokszor hivatkoztam arra a tényre, hogy Tisza lovai az országban az egyik legjobban futó tenyészetből való lovakból állottak, amit az alábbi történet is bizonyít.
Mint köztudott, a nagyszalontai vasútállomás a geszti kastélytól pontosan kilenc és fél kilométerre van még ma is. A [gróf] négyes fogata pedig úgy volt beidomítva, hogy percenként az egy kilométert lefutotta. Tehát, ha utazott vissza Budapestre Tisza István miniszterelnök, akkor például, ha nyolc óra tíz perckor induló vonathoz ő pontosan nyolc órakor indult a kastély kapuból, és kellő időben ott volt az állomásban De ez akkor az esett meg amit, mint érdekességet tudatok veled.
Tehát vegyük alapul, az előbbi vonat indulási időt. Nyolc órakor felül a hintóra Tisza István, és így szólt a kocsisnak, hogy: – Pista fiam. A szokott ütemben hajts az állomásra. – A kocsis is geszti ember volt (Erdei István), közécsapott a négyesnek és elrobogtak. Az állomáson a szokott időben megállt a fogat. És a továbbiakban jön a történet.
Az állomásfőnök nem gondolta, hogy a miniszterelnök most utazik vissza, és a vonatot elindította előbb két perccel. Úgyhogy mikor a főnök meglátta az ablakból, hogy a négyes fogat robog, még volt annyi lélegzetvételnyi ideje, hogy azonnal telefonon értesítette az első feltételes megálló bakterjét, hogy a vonatot azonnal állítsa le. Ami még éppen sikerült is. A főnöknek csak annyi ideje volt, hogy kiugrott Tisza elébe, és lejelentkezett, tudatván Tiszát a történtekről, és elnézésért esedezett. A gróf csak annyi megjegyzést tett, hogy: az írott szabály mindenkire érvényes, és parancsot adott a vonat visszahívására. A szerelvény visszatolatott teljes gőzzel az állomásra. Tisza beszállt, és folytatták az utat Pest felé. És hogy mi lett ennek az országos visszhangja, azt most folytatom.
Ez a történet valamikor az 1890-es évek végén vagy az 1900-as évek elején történt, de én erre ma már pontos adatot nem tudok adni. De volt annak a korszaknak egy vicclapja, a mai Ludas Matyi elődje, amit úgy hívtak, hogy Borsszem Jankó. És hogy ez a lap honnan szerzett erről a Tiszával történt epizódról tudomást, arról nem szól a fáma. Csak azon a héten megjelent benne egy karikatúra, a következő kivitelben. A kék égbolt, a sugárzó nappal, amit egy férfi fog egyik kezével, és megállítja. Alatta a földön egy robogó vonat, és előtte áll egy emberi alak, és megállítja a vonatot. Az előbbi alak Józsué, a földi alak Tisza István. A szöveg alatta: „Józsué a napot, Tisza a vonatot állította meg!”
A nagyszalontai állomásfőnök viszont nem került többet a Tisza szeme elé … Azóta mi is használjuk ezt a mondást.
(A Magyarország 1912. június 24-i számában a következő olvasható az esetről: „Tisza órája csalhatatlan, és mert egy vonat korábban indult, visszarendelte azt Szalontára. Hogy más száz utasnak ez veszteséget okozott, azzal ö nem törődik… A törvény nem írja elő, hogy ily esetben vissza kell rendelni a vonatot, de Tisza több mint a törvény.” [A korabeli vasút Európa egyik legfejlettebb és legjobban szervezett társasága volt.])
