A Cserhát árnyékában
A Cserhát árnyékában
Az Észak-Magyarországon fekvő Nógrád megyét északon Ipolytarnóctól Hont településig Szlovákia, nyugati és déli részén Pest megye, keleti harmadánál Heves megye és északkeleten – rövid szakaszon – Borsod-Abaúj-Zemplén megye határolja.
„E megye egész belsejét számos kisebb nagyobb hegyek, dombok futják meg, s innen kivevén a losonci, szécsényi, balassagyarmati, vadkerti és zagyvamelléki egyenként három mérföldnyire alig terjedő rónaságokat, az egész megye hegyes, dombos, ezen változásokkal teljes, s a természetnek nemcsak minden ajándékival bőven megáldott, de egyszersmind bájoló szépségű vidékeivel, mellyeket a kősziklás hegyormokra épült régi várak omladékai még inkább meglepővé tesznek, az érzést és szemet is gyönyörködteti” – írja Fényes Elek 1847-ben, a történeti Magyarországra vonatkozó összefoglaló munkájában.
Az Északi-középhegység vonulatának tagja a Cserhát, melynek kiterjedése 3600 négyzetkilométer. Alacsony kúpokból, rövid gerincekből felépülő önálló tájegység.
Nyugaton a Börzsöny, északon közelebb az Ipoly völgye, távolabb az Osztrovszki, északkeleten a Karancs-Medves és a Mátra, keleti felén a Zagyva völgye, dél felé, a Gödöllői-dombság irányában a Vác–Galgamácsa–Aszód vonal jelzi a határát. A megye Szécsénke nevű falvától északra fekszik a 349 méter magas, Cserhát nevű domb. Erről kapta a hegység a nevét, cserfákkal borított magaslatot jelent.
A hegy alját ősi kristályos pala képezi, melyen lepusztulással, illetve üledék-felhalmozódással, üledékes kőzetek alakultak ki. E homokos, agyagos rétegekből emelkedik ki mészkőfalazatával a Cserhát legmagasabb pontja, a Naszály (652 méter), illetve a Csővári- és a Romhányi-hegy, mely utóbbi az alaphegység néhány fennmaradt részletét is őrzi.
Az alaphegység a földtörténeti harmadkor végén töredezett össze, láva tört elő, és elkezdődött az andezit vulkánosság, mely a Dunazug-hegységnek, a Börzsönynek, valamint a Mátrának is az alapja.
A Cserhát vidékén több földtani időszak egyes vulkánkitöréseinek alkalmával, kezdetben riolit, később andezit került a felszínre. A kitörések időszakát néha a tenger uralma váltotta fel, ezt a kőzeteken megmaradt tengeri növénymaradványok, csigák, kagylók lenyomatai is jelzik. Értékes andezitlelőhelyek találhatók a Szanda-hegyen, valamint Nógrádkövesden, ahol kőbányászattal is foglalkoznak.
A Cserhát-hegység geológiai kialakulásában fontos szerepet játszottak a tektonikus mozgások. Törések keletkeztek, melyek közül a fontosabbak északkeleti és délnyugati irányban, valamint erre merőlegesen helyezkednek el. A sok törés, illetve az eróziós pusztulások révén alakult ki végül a térség változatos felszíne.
A Cserhát jellegzetes vulkáni hegyvonulatai a Szanda-hegy, egyik csúcsán a Szandavárral, a Keleti-Cserhát, a Tepke-tető, a Bézma és a hegység belsejében a Dobogó-tető.
Kishartyán és Sóshartyán vidékén homokkő található. Kosd környéke szénlelőhely, Nézsa táján egy kevés bauxit fordul elő. Felsőpetény, Alsópetény és Romhány térsége jó minőségű agyagot rejt.
Nógrád megye legfontosabb folyója az Ipoly, amely Szlovákiában, Losonctól északra, az Osztrovszki Vepor hegység Ipoly nevű hegye alatt ered. A folyó Ipolytarnóc és Hont között a mai Nógrád megye északi, illetve hazánk országhatára is egyben. Gyér vizű folyó, bár esőzések idején gyakran megárad. Mellékvizei a Cserhátban eredő Ménes-patak, a Csitári-patak, a Fekete-víz és a Lókos-patak. A Fekete-víz a középső Cserhát vizeit gyűjti össze, vagyis a Szanda-patakot, a Malom-árkot, valamint a Sárdi- és Nagy-patakot.
A Cserhát legfontosabb folyója a Galga, amely 59 kilométer hosszú, és két részre tagolja a hegységet. Vizét kis erek táplálják, a megyét Galgagutától délre hagyja el, majd egyesülve a Zagyvával a Tiszába ömlik. A megye második folyója a Zagyvaróna táján eredő, száznyolcvan kilométer hosszú Zagyva, melybe a Tarna-, a Tarján-, a Kövecses-, a Szomor-, a Bujáki-, a Bér-, és a Vanyarci-patak ömlik. A hegység belsejében több helyen savanyúvízforrás tör a felszínre, ezek közül a sóshartyáni jódos forrás az egyik legjelentősebb.
A festői, erdőkkel borított, változatos vidéken a Pusztavár-hegy (458 méter), a Fekete-hegy (486 méter), a Kis- (442 méter) és Nagy-Zsunyi-hegy (477 méter) a Dobogó-tető (518 méter) és az Őr-hegy (453 méter) által körülvett terület kiemelkedő dombján – a Szár-hegy alatti völgyben – fekszik az ősi község, Hollókő.
Az Északi-középhegység magasabb hegyeitől eltérően itt kisebb az éves csapadékmennyiség. A terület vízhálózatának hozama ebből adódóan gyérebb. Az erdőterület nagysága viszonylag szerényebb, a térség főleg vízáteresztő talajokban gazdag.
Hollókőtől nyugatra folyik a település nevét viselő Hollókői-patak, középkori nevén Székelcse vagy Szekelcse (1327), amelybe az Aszú-, a Sipek- és a Varsány-patak torkollik. A Hollókői-patak Szécsénytől keletre a Lóci-, régi nevén Várad-patakkal egyesül, majd az Ipolyba ömlik.
A tájegység patakjai mind gyér vizűek, meleg nyarak alkalmával sokszor kiszáradnak. A Zagyva folyó viszont tavaszi vagy nyári áradások idején gyakran kilép a medréből.
A megye éghajlatát erősen befolyásolja a Börzsöny-, a Mátra- és a Cserhát-hegység magassági különbsége. A Börzsöny és a Mátra középhegységi éghajlatú területek, a közéjük ékelődő Cserhát vidékét, alacsony hegységi éghajlat jellemzi, ez szárazabb, melegebb és kevésbé szélsőséges, inkább az Alföld éghajlatával mutat rokonságot.
Az északi szelektől a Kárpátok védik a területet. A Cserhát csúcsainak tengerszint feletti magassága átlagosan 400–550 méter, a völgyeké 140– 200 méter. Alacsony hegységi jellege miatt kevés a téli csapadék mennyisége, és nem túl jelentős a hótakaró vastagsága sem. Az évi csapadékmeny-nyiség 550–600 milliméter. Az évi átlaghőmérséklet 9,5 Celsius-fok. Éghajlatát száraz és napfényben gazdag március–áprilisi időszak jellemzi. A tavasz végi, nyár eleji periódus csapadékosabb, míg a nyár végét, az ősz elejét szokásosan száraz, derült, erősen napfényes időszak követi. Novemberben éri el az évi csapadékmennyiség a második legnagyobb értékét. Borult idő és a hőmérséklet emelkedése jellemzi ezt a periódust.
A Cserhát talajföldrajzi adottságaiban az erdei talajtípusok játsszák a fő szerepet. Mezőségi talajra a kivágott erdők helyén bukkanhatunk, ott, ahol az elmúlt évszázadok során földművelést folytattak. Az erdei talajok sötétbarna és fakó típusai egyaránt előfordulnak itt. A völgyekben öntésföldeket és réti talajokat találhatunk.
A hegység természetes növénytakarója eredetileg erdő, a földművelés révén azonban a hajdani erdőterület mára már egyharmadára csökkent, és helyét mezők foglalják el.
A Cserhát nevében is megjelenő cserfára ma már igen ritkán bukkanhatunk a hegység erdeiben, de hajdani előfordulási területe még most is rekonstruálható. Lévén nem túl magas hegység, itt a bükkfák sem túl gyakoriak. A legelterjedtebb a tölgy, illetve ennek különböző fajtái, a kocsánytalan, a molyhos és a csertölgy. Kevés vöröstölgy is akad ezen a vidéken, valamint gyertyán és juhar. Az itt található akácosok és lucfenyvesek nem őshonosak ezen a területen, ez utóbbiak mind ültetett kultúrerdők.
A kocsánytalantölgy-erdők elterjedt aljnövényzetét a sátoros margitvirág, a baracklevelű harangvirág vagy a tavaszi galaj jellemzi. A sziklás andezithegyek déli lejtőin főleg molyhos tölgyek, húsos som és bokorerdők tenyésznek, az északi lejtőket a kocsánytalan tölgyek foglalják el. A völgyek és lankás lejtők gyertyános tölgyesei gombákban (például: rókagomba, tinóru, királyvargánya) igen gazdag területek. A völgyekben és az irtásrétek északi részein sokfajta virág él. Itt nyílik, többek között, a réti csenkesz, az illatos borjúpázsit, a gólyaorr vagy az őszi kikerics.
Hollókő határát hagyásfás (egy-egy erdőirtás alkalmával meghagyott termő vadgyümölcsfa) legelők, gyertyánok, tölgyfélék és juharfák teszik változatossá. Az aljnövényzet jellemzői: a csipkerózsa, a galagonya, a som, a kökény.
A Cserhát erdeiben megtalálhatóak olyan nagyvadak, mint a szarvas, az őz vagy a vaddisznó, sok róka, borz, görény, menyét, erdei és mogyorós pele is él itt. Mezőgazdasági területeit, illetve a patakok partját a pockok különböző fajtái, az akácosokat pedig többek között erdei egerek lakják. A térség madárvilága igen gazdag. Gyakran találkozhatunk itt vércsével, ölyvvel, néha még sassal is. Az erdők lakói az erdei és fülesbaglyok, valamint különböző rigó-, cinege- és pacsirtafajok, harkályok, kakukkok. Ezek az állatfajok Hollókő környékén is megtalálhatóak.
A települést befogadó táj közlekedéshálózatát jelentősen befolyásolják a változatos természetföldrajzi adottságok. A fő közlekedési vonalak közrefogják a hegységet, mely így Hollókő megközelítésére is több lehetőséget kínál. Ha személygépkocsival utazunk, akkor a Budapest–Hatvan közötti M3-as autópályáról Hatvannál a 21-es főútvonalra kell ráhajtanunk, majd Salgótarján felé, a Pásztó előtti leágazásnál, Szécsény irányába, Alsó-, illetve Felső-Toldon át, a hollókői leágazást jelző táblánál balra fordulva érhetjük el a település határát. Az Árpád híd felől, Vácon keresztül haladva is megközelíthetjük a f alut. Ebben az esetben, a 2-es főútról Rétságnál a 22-es útra letérve Balassagyarmat–Szécsény–Nagylóc–Zsunypuszta irányában érhetjük el az ide vezető elágazást. Autóbusszal, a Budapest–Salgótarján között közlekedő gyorsjárattal – szécsényi átszállással –, vasúton a Hatvan– Salgótarján vonalon – Pásztótól busszal – juthatunk el a településre.
Szécsény irányából a falu felé haladva az országútról két ízben is feltűnik a sziklaszirtre épült hollókői vár sziluettje. A bevezető elágazástól felfelé tekintve a közelmúltban épült házak kontúrjai rajzolódnak ki. A középkori település helyét és a mai ófalut a dombok és alacsony hegyek rejtik el ebből a nézőpontból a szemünk elől.
A falu felett emelkedő XIII. századi erődítmény mindig is fontos szerepet játszott a település életében. A XIV. század elején elsősorban a Csák Máté és az Anjou Károly Róbert közötti pártharc kezdődik. A XIV–XV. században, a Szécsényi, Guthi Ország és Losonczy család birtoklása idején, a várhoz tartozó uradalom adta az erődítmény valódi értékét. Hanyatlása a török korban, 1552-től kezdődik, amikor falai között felváltva hol magyarok, hol törökök állomásoznak. A törökök uralmától végül 1683-ban Sobieski János lengyel király szabadította fel. I. Lipótnak, a magyar végvárak felszámolására vonatkozó rendelete aztán Hollókő felett is kimondta a végső ítéletet, ennek nyomán 1711-ben a vár nagy részét lerombolták.
Az 1966 és 1969 között végzett régészeti kutatások eredményeit és a történeti adatokat egyeztetve sikerült rekonstruálni az erődítmény építéstörténetét. A régészeti kutatás tisztázta azt is, hogy maga a régi falu az Előtyi-dűlőn, a Gyertyánosban feküdt. Ez a település valamikor a XVII. században elpusztult elnéptelenedett. Jóval később mai helyén újratelepült. Egy összeírás szerint 1715-ben már három magyar háztartást tartottak itt nyilván. A falu 1720-ra nemesi község lett, a század végére azonban ismét csökkent a jelentősége. Újabb gazdasági fellendülés életében csupán a XX. század fordulóján következett be. Az 1909-es tűzvész után lakóházait újraépítették. Lakói hagyománytiszteletének köszönhető, hogy a település az 1950-es években is meg tudta őrizni régi házformáit, népviseletét, népszokásait.
Hollókő műemlékegyüttesének tanulmányterve Mendele Ferenc építész vezetésével 1968-ban készült el. A védelem a faluközpont 58 lakóházára és a római katolikus templomra terjedt ki.
Az ófalu és a vár természeti környezetének védelmére 1977-ben létesült a Hollókői Tájvédelmi Körzet, melynek határa az ófalu belterülete, a település zártkertjei, a várhegy és a hagyásfás legelő 141 hektáros területe. Hollókő 1987-ben az UNESCO világörökség-listájára került.
