Bekecs, lajbi, vászongatya

Teljes szövegű keresés

Bekecs, lajbi, vászongatya
A viseleti darabok egy részét – többnyire a házivászon alapanyagú öltözékeket – az ügyes kezű asszonyok Nyíracsádon maguk is el tudták készíteni. Ismeretes, hogy az 1800-as évek végétől a ruhakészítő szabók egy-két mesterrel már folyamatosan jelen voltak, sőt az 1930-as évektől már külön női- és férfiszabók készítették a ruhákat egészen az 1960–70-es évekig. Nyíracsádon megtaláljuk a lábbelikészítő csizmadiákat és cipészeket is. Míg a csizmadiák száma ebben az időszakban legfeljebb kettő, addig négy-öt cipész is dolgozik a faluban az iparosok legnépesebb osztályát képviselve. (A falu iparosairól korábban már összefoglaltuk a rendelkezésünkre álló adatokat.)
Nyíracsádon a lányok választék nélküli, hátrafésült, egy ágba font hajat hordtak, három-négy ujjnyi piros pántlikát kötöttek bele, ezt gyász idejére feketével váltották fel. Az asszonyok az 1800-as évek végén még az egy ágba font, tarkón kerekre megformált kontyot viselték, az 1940-es évektől a két ágból font kerek konty kezdett elterjedni. A lányok nyáron hajadonfővel jártak, hűvösebb időben piros-fekete, fehér-fekete pettyes és csigabigás delinkendőt, gyász idején és böjti időszakban fekete kendőt hordtak, s fekete ternóból vagy selyemből készült az úgynevezett kontyoló kendő. A selyemkendő az 1940-es évektől vált elterjedtebbé, a kalapot is csak az 1930-as évek elejétől kezdték viselni a módosabb nagygazda- és a zsidó iparos-, kereskedőcsaládok nő tagjai.
A házi vászon alapanyag legtovább a szegényebb családok és a pásztorok viseletében volt fellelhető. A XIX. század végén még általánosan ebből készült a nők ráncos alsóruhája, a pendely, ami a nyári időszakban a felsőruha szerepét is betöltötte. Leginkább három szélből szabták, a derekánál két-három ujjnyi szélesen bekorcolták és betűzték. Hossza fél lábszárközépig ért, vigyázni kellett arra, hogy ne lógjon ki a felső szoknya alól. Alját egyszerűen felszegték, esetleg azsúros hímzéssel vagy két -három keskeny, körbefutó tűzéssel díszítették. Ha egy szél vászonból készült a pendely, a vászon szélessége adta a szoknya hosszát, s ehhez még annyi vásznat toldottak hozzá, amennyi a szoknya hosszához szükséges volt. A pendely alatt a lányok még bugyogót sem hordtak.
Egy lánynak három–öt pendelye is lehetett. Viselése az 1930-as évekig volt fellelhető, ezt követően a szűk szoknya lett a divat, és egyre általánosabbá vált a bugyogó használata is. A felső szoknyaként viselt pendelyt kávébarnára festették, ehhez itteni szóval tőgyfagallyat használtak. Az 1930-as évek közepéig a nők még hordták a parkettből vagy csíkos flanerből készült úgynevezett nyitott bugyogót. A hátul nyitott bugyogó combközépig ért, az ülepénél középen sem varrták össze. Szára végeit gumi fogta össze, s keskeny csipkedísz zárta le. A nyitott bugyogót a zárt bugyogó váltotta fel.
A nők télen-nyáron viselték az egyszerű, rövid ujjú, deréknál szabott fehér alsót.
A felső szoknya szabása megegyezett az alsószoknyáéval, a parketszoknya volt a viselős, a nyári ünneplő vékony flokkonanyagból, a hűvösebb időben hordott változat vastagabb szövetből készült. Az 1930-as évekig a nyíracsádi női viseletben is a kétrészes ruha volt az elterjedt, elébe kötőt kötöttek.
A bő ráncolt, többnyire lábszárközépig érő szoknya fölé elöl gombolódó, hosszú ujjú blúzt vettek magukra. Anyaga a szoknyáéhoz igazodott, de attól el is térhetett. A hétköznapi öltözék karton és szövet, az ünneplő pedig kreppdesin anyagból készült.
A blúznak két változatát ismerték, a szűkített szabásvonalú, fodros és az egyenes szabású, pántos aljút. A fodrozódó aljú blúz karcsúsító varrásait a deréknál körbefutó pánt fogta össze, s dekoratív letűzésekkel ide rögzítették a mintegy három centiméter széles fodorrészt is. A blúz fodra többnyire bekerült a szoknya alá, de eshetett az a szoknyán kívülre is, a kötő ilyenkor az elejét eltakarta. Bevarrott ujját vállánál letűzték, elejét további – például a mell alatt körbefutó – keskeny letűzések is díszíthették, ami még karcsúbb formát kölcsönzött viselőjének.
A kívül hordós, pántos aljú blúz díszét a lefelé futó két-két és fél centiméteres tűzések adták, általában fazonos nyakkal készültek. Az egyszerűen bevarrott hosszú ujja végeit – hasonlóan a derékrészhez – saját anyagából varrt pánt zárta le.
A kétrészes ruhát az 1930-as évektől a derékban szabott ruha váltotta fel, melynek alja lefelé bővülő, legalább hat cikliből van összevarrva. A ruha felső része a blúzok szabásvonalát követte. Az elöl gombolódó felső rész kerek nyakkivágásához fazonos gallér illett.
A derekánál szabott ruha az 1950-es évek elejéig volt divatban, ezt követően az egybeszabott, szűk aljú ruhákat kezdték hordani, kerek vagy szögletes nyakkivágásuk egyaránt lehetett. Hasonló divatáramlatok érhetők tetten a nők menyasszonyi és kontyoló ruhája alakulásában is, kivételes funkciójuk mindenekelőtt különleges anyagukban és díszítettségükben ölt testet.
A nők a szoknya elé kötényt vagy kötőt kötöttek. A fiatalok még az 1930-as években is az iskoláskortól kezdődően egész kötőt viseltek.
A szinte ruhával is felérő, derekánál szabott, egyszínű, magasított elejű kötőt alul olykor saját anyagából varrt fodorral is megtoldották, a sötét ruha elé világos, a világos ruha elé sötét kötő illett.
A felnőttek az egész és a félkötőt egyaránt viselték. A fekete alapon fehér mintás kartonkötő volt a viselős, míg az ünneplő klott-, szövet- és selyemanyagból készült. A fiatalabb korosztály a kék, barna és zöld, az idősebbek a sötétkék, kávébarna, fekete színű, valamint a kékfestő kötényeket hordták. A fél kötő korca vagy gallérja elöl középen csúcsosan kiszélesedett, egy zsebet varrtak rá, alját néha keresztbe futó, két-három centiméter széles pánt vagy keskeny letűzések díszítették. A kender víkonyábúl szőtt szakácskötőt vagy lakodalmi főzőkötőt tésztagyúráskor, a csigatészta készítésekor és a lakodalmi főzéseken mindmáig használják. Ezeket a házivászonból varrt félkötőket szövött mintával, majd sokszínű virágmintás hímzéssel és monogrammal látták el.
Az 1920-as, 1930-as években Nyíracsádon korosztálytól függetlenül a nők melegebb öltözékeként megtaláljuk a vállkendőket. Többféle változatát ismerték. Ünneplő volt az apró fürtös, négyszögletes, kisméretű, körbe rojtos fekete gyapjú gubakendő, hétköznap viselték a barna alapon drapp, sárga, zöld vagy barna-fekete nagykockás, vastag rojtos posztókendőt. Ezeket háromszögletűre összehajtva, elöl a mellen keresztezve viselték. Az igen nagyméretű ünneplő, körbe rojtos, fekete vastag posztókendőt kettéhajtva, hosszan a vállukra terítették. A vállkendőket az idősebb korosztály ma is hordja.
A fiatalabbak téli felső öltözéke az 1940-es évektől kezdődően egyre inkább az egy- és kétsoros gombolású posztó- és gyapjúkabát lett. Az 1910-es években még a nyíracsádi asszonyok is viselték a báránybőrből készült, barna alapon fekete selyemhímzéssel gazdagon kivarrt, pelerin szabású rövid, úgynevezett kunsági típusú női kisbundát. A jegyajándékba kapott téli ünneplő viseletet legalább négy részből szabták ki, a tehetősebbek nyolc részből is varrattatták. Leggazdagabb hímzésdíszítése a vállra került, bokormintákat varrtak továbbá szabályosan elosztva a bunda hátára és elejére is.
Varrónők munkája volt a hűvösebb időkben a nők és férfiak által egyaránt viselt ujjatlan lajbi vagy bekötő és az ujjas bekecs is. Világos- és sötétkék színű posztó alapanyagból készült, bélésként fehér parkettanyagot varrtak bele. Újonnan ünneplő volt, viselősen hétköznapivá vált. A lajbi nyaka kerek vagy szögletes kivágású, s mivel egészen oldalt gombolódott, eleje része egymásra hajlott, dupla volt. A gombolás fent, egészen a vállnál indult, a nőké balra, a férfiaké pedig a jobb oldalra hajolva. Az ujjas bekecs zártabb volt a lajbinál, magasan gombolódó, álló nyakkal látták el.
A nők télen a lábukra a patentharisnyára csizmát húztak, az 1920-as évek végétől egyre gyakrabban az elöl fűzős, magas szárú cipő, jó időben pedig a pántos félcipő kezdett elterjedni.
A férfiak nyáron kalapot viseltek, amit télen a báránybőrből készült bundasipka váltott fel, mindkettőt a vásárokon szerezték be. A legények már tízéves koruktól viselték a kalapot többnyire szürke és zöld színűt. A férfiak kalapja bármilyen színű lehetett, ünneplőként a fekete színűt hordták. A kisebb karimájú, elöl egyenes, hátul kissé felhajtott peremű kalapokat kedvelték, tetejükön hosszasan begyűrve egy kicsit a fej jobb oldalára helyezve viselték. A fekete vagy barna színű bundasipka tetejét kereken gyűrték be. Az 1940-es évek közepéig főképpen a fiatalabb korosztály körében kedvelt volt a leventesipka viselése is.
A házivászon alapanyagú ruha a férfiviseletben is jelen volt. A kender víkonyábúl készült a nyári időszakban viselt fehér, bő vászongatya, a vastagából pedig a hűvösebb időben hordott, szűkebb, pantalló formájú vászonnadrág, azaz a tőgyfagatya.
A bő gatya szára legalább ötven centiméter széles volt, végei saját anyagából rojtozódtak. A nadrág szabása azonos a később elterjedt öltönynadrágéval. Tölgyfagally levével barnára színezték, erre az 1940-es évektől sötétkék és fekete színű bolti festéket használtak. Mindkettő elé egész surcot, kötőt kötöttek.
A férfiak fehér vászoninge az 1920-as évekig álló nyakkal készült, felül két gombbal gombolódott. Az 1930-as évektől a lehajtós nyakú ing kezdett elterjedni. A viselős ingek elejét, nyakát és kézelőjét keskeny csíkozású gyolcsanyaggal borították be. Az ünneplő inget különböző színű, szélesebb vagy keskenyebb csíkozású zefíranyagból varratták, elejét gyakran lefelé futó, apró letűzésekkel díszítették. A tűzések között a fiatalok ingén apró, színes hímzések is voltak. A vőlegényi inget vagy jegyinget a keresztszülő varratta, az eleje betétrészt tűzésekkel dekorálták, fehér gyöngyházgombot tettek rá.
Az 1930-as évektől az ingeket egyre gyakrabban a vásárokon vagy boltokban vásárolták meg. A nyakkendő először a nagygazdacsaládok, a hivatalnokok és iparosok öltözékében jelenik meg, a paraszti viseletben csupán az 1940-es évektől válik elterjedtebbé. A férfiak az ingre fekete, elöl gombos lajbit vagy mellényt vettek fel, erre került a zakó.
A legények az első öltönyt az iskoláskor elérésekor kapták meg, ettől kezdve viseletük a felnőtt férfi viseletének kicsinyített mása lett. A gazdálkodók öltönye, a zakó és a pricses (bricsesz)nadrág többnyire sötét szürke és fekete szövetanyagból készült. A zakó fazonos, kihajtós nyaka felgombolható volt. A szűkülő szárú bricsesznadrághoz télen puha fejű, kemény szárú, szegett szélű csizmát vettek fel. A bricsesznadrágot az 1940-es évektől a paraszti viseletben is egyre inkább a pantalló és a hozzá illő félcipő kezdte felváltani. A legények nyáron mezítláb jártak, a férfiak suszterszandált csináltattak.
Az 1930-as években a mezei munkák végzésekor a nők és férfiak egyaránt viselték az „elnyűtt bűrcsizmábúl készült”, hegyes orrú, bőrszalaggal körbefűzött, hátul megköthető bocskort. Az 1920-as években a férfiak munkában még viselték a vászon félkötőt is, amelyet barnára vagy feketére festettek be. Az ünneplő kötő kék kartonanyagból készült. A legények az 1950-es évekig sokszínű virággal hímzett kötényeket hordtak, melyet a kedvesük varrt nekik. Hűvösebb időben a férfiak az ujjatlan posztólajbit, a bekötőt vagy az ujjas bekecset öltötték magukra. A gazdálkodók téli ünneplő kabátja a háromnegyedes és a fél posztókabát volt, fazonos nyakkal és kétsoros gombolással készült, csizmával és csizmanadrággal viselték, a nadrág elé gyakran surcot is kötöttek. Az 1930-as években az előkelőbb családok már hosszú kabátot hordtak pantallóval és félcipővel.
A pásztorok, azaz a juhászok még a XX. század közepén is viselték a vászoninget és -gatyát, amire fekete posztómellényt vettek fel. Hűvösebb időben a báránybőrből készült bekecset, télen posztószűrt és juhászbundát viseltek. A fuvarosok téli öltözéke a szövött, fekete színű guba volt.

Dorogi Jánosné korabeli öltözetben (1923)

Női nyitott bugyogó (1930-as évek)

Derékban szabott kontyolóruha (1930–40-es évek)

Bekecs

Lajbi vagy „bekötő”

Férfi vászoning

Férfi vászongatya

Házi vászon ünneplő férfiing

Gazdálkodó ünneplő viselete (Szopkó János, 1933)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages