A közös tanácstól a közösségi gondolatig | Száz Magyar Falu

A közös tanácstól a közösségi gondolatig

Községünk a szocializmus évtizedeit az átlag hegyháti településnél némileg kedvezőbb körülmények között élte meg, s ennek egyaránt voltak földrajzi és adminisztratív okai. Miután a szomszédos Vasvár 1969-ben elvesztette járási központ szerepét, hosszú időre elesett a fejlesztési lehetőségektől. Ez nemcsak a városi rangra pályázó nagyközséget érintette kedvezőtlenül, hanem az egykori járás valamennyi lakosát, akik Vasváron elsősorban munkahelyet, másodsorban pedig városi szolgáltatásokat kerestek. Az elmaradt fejlesztések következtében a hegyhátiak kénytelenek voltak Szombathelyre utazni, akár mint ingázók a munkahelyükre, akár mint magánemberek személyes és hivatalos ügyeik intézésére.

Oszkó kedvező közlekedési adottságainak köszönhetően (mind a vasúti, mind az autóbusz-kapcsolat kiépült a várossal) az itteniek viszonylag könynyen elérték a megyeszékhelyet, akár a reggel hat órai munkakezdésre is (bár ez legalább egy óra utazást jelentett oda és aztán egy újabbat vissza). A helyzet a vasútállomás megszűnése után (1976) sem változott lényegesen, a fél-háromnegyed órás gyaloglás helyett ugyanis a vonatok többségét ekkor már tizenöt-húsz perces autóbuszozással érhették el Vasváron.

Javította a falu állapotait központi szerepe. A szomszédos Pácsonnyal 1969-től, Olaszfával pedig 1970-től alkotott közös tanácsot, melynek központja egészen a rendszerváltásig Oszkóban volt. Igaz, a tanácsi központ szerep közvetlen előnyökkel nem járt, de legalább a „funkció nélküli település” besorolástól megóvta a községet, és így, ha fejlesztésre nem is volt mód (a hatvanas évek építkezései után – 1965: óvoda, 1968: orvosi rendelő és lakás – csak 1976-ban került ismét sor nagyobb beruházásra: takarékszövetkezet és rendőr szolgálati lakás), de a leépülést sikerült elkerülni.

A falu helyzetére jótékonyan hatott az a tény is, hogy saját iskolával rendelkezett, amely 1973-ig nyolc osztállyal működött, majd ettől kezdve körzeti alsó tagozatos iskola lett. Ez azt jelentette, hogy az olaszfai alsós gyerekek is Oszkóra jártak, az oszkói felsősök viszont – a pácsonyiakkal együtt – Olaszfán tanultak. A néhány perces autóbuszozás a gyerekek számára nem jelentett problémát, igaz, a szerepmegosztás miatt ellentétek alakultak ki a tanári karon belül, s ennek következtében a rendszerváltás után már nem volt tovább fenntartható a közös iskola.

Erősítette a falu központi helyzetét, hogy a hetvenes évek során egyesült szomszédos téeszek – Oszkó, Olaszfa, Pácsony, Győrvár – központi telepe és irodái szintén ide kerültek. Javultak a munkalehetőségek is a termelőszövetkezetben, a többféle melléküzemág jóvoltából egyre több fiatal és nő dolgozhatott helyben: 1984-ben 102-en. Ugyancsak javult a helyzet a másik közeli munkaadónál, a pácsonyi MÁV-járműjavítónál, itt ebben az időszakban 33 oszkói dolgozott (Szombathelyre ekkor 44 fő ingázott, a munkavállalók fennmaradó, kisebb csoportja többnyire Vasváron kapott munkát).

Mindezek a kedvező hatások azonban erősen viszonylagosak voltak, eredményük annyiban mutatkozott meg csupán, hogy a falu lakossága az átlagosnál kisebb mértékben csökkent. Az 1970-től 1980-ig terjedő időszakban több mint kétszáz fővel esett vissza a népességszám, amelyet a születések számát némileg meghaladó halálozások mellett az elköltözők magas aránya határozott meg (évente átlag ötven fő).

A nyolcvanas évek első felének fellendülése a faluképen is rajta hagyta nyomát: 1981-ben a postát, a védőnői tanácsadó helyiséget és szolgálati lakásokat befogadó épületegyüttes készült el, 1982-ben téeszes szolgálati lakások, 1983-ban bővítették az orvosi lakást, és ugyanebben az időben újult meg a templom külseje is. Nem oldódott viszont meg az iskola és a kultúrház ügye, az előbbi a közös intézményből adódó nézeteltérések, az utóbbi inkább a tanácsi vezetés érdektelensége miatt.

Pedig a kultúra ekkor már meghatározó szerepet töltött be a település életében. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától olyan kezdeményezések születtek, amelyek a falu – elsősorban a fiatalság – önszerveződésének feléledését jelezték. 1978-ban színjátszó csoport alakult Rozmaring néven, amely rendszeres előadásokkal szórakoztatta a község népét, országos versenyeken is sikerrel szerepelt. Az együttes – kisebb megszakításokkal és újabb generációk bevonásával – lényegében napjainkig működik.

1980-tól Oszkói falusi nyári esték címmel több éven át nyári programsorozatot szervezett a helyi fiatalság. A rendezvényekről a Glóbus című újság számolt be, amelynek hatóköre idővel Oszkón túllépve GAUTPRESS (Glóbus Amatőr Újságíró Társaság) címmel a tágabb környék lakóihoz kívánt szólni.

A lap sorsa sajtótörténeti érdekesség: azon kevés kiadvány körébe tartozik, amelyeket a szocializmus korszakában rendőrségi közbelépéssel szüntettek meg. Bár kétségtelenül amatőr hangvételű volt, mégis több, a kor újságírói gyakorlatában újszerűen ható kezdeményezéssel találkozhatunk benne (gyorshír, statisztika, reklámriport), ezek között az első évfolyam 7. számában (1985. október 12.) például egy kérdőívet találunk az AIDS-ről. Ezzel a kérdőívvel hívta fel magára az újság az illetékesek figyelmét, túl azon ugyanis, hogy engedély nélküli kiadvány volt, olyan témáról írt, amely abban az időben tiltott volt. A gyors rendőri beavatkozás (házkutatás, kihallgatás), megakadályozta a további számok megjelentetését. Oszkónak egészen 1995-ig kellett várnia, hogy ismét újságja legyen, ekkor került először a falubeliek kezébe Oszkó-Dobszó címmel az önkormányzat máig megjelenő lapja.

A GAUTPRESS utolsó előtti száma (1985. október 6.) tudósított az oszkói Hegypásztor Kör megalakulásáról. A hír ekkor nem keltett nagyobb érdeklődést, de idővel az egyesület országosan is ismertté vált, tevékenységéről újságcikkek, televíziós rövidfilmek számoltak be. Fiatalok egy olyan csoportja alapította, amely a szőlőhegy népi építészeti emlékeinek felmérése során szembesült azzal, hogy a falu milyen egyedi értékkel rendelkezik.

A jól dokumentált néprajzi felmérés sikert ért el az országos néprajzi pályázaton, majd nyomtatott formában is napvilágot látott (1989-ben – ez az első nyomtatott kiadvány a faluról). Az egyesületté szerveződő gyűjtők megvásároltak egy romos présházat, és elkezdték hagyományos módszerekkel felújítani. 1988-tól az egyesület a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Varjúvár nevet viselő táncházas-néprajzos csoportjával közösen éveken keresztül nyári táborokat szervezett a szőlőhegyen, amelyen az ország különböző pontjairól, sőt a határon túlról is sok fiatal vett részt. A kezdeményezés jelentőségét jól szemlélteti az a tény, hogy még az egyesületi törvény létrejötte előtt, 1986 januárjában Vasvár körzetében elsőként vették nyilvántartásba mint társadalmi szervezetet, és megyei viszonylatban is az első civil kezdeményezések közé sorolhatjuk.

A színjátszó csoport, a kulturális programok, az újság és az egyesület azért érdemelnek figyelmet, mivel a falu életképességét, önszervező erejét igazolják. A Kádár-korszakban a kistelepülések többsége ezt a képességét elvesztette, a felülről szervezett társadalmi és ifjúsági szervezetek (párt, népfront, KISZ, úttörő-kisdobos mozgalom) pedig jellegüknél fogva nem nyújthattak segítséget ebben a tekintetben. Az egyház sem tölthette be már közösségszervező szerepét, amiben elsősorban az állam korlátozásai akadályozták meg. Dr. Kozma Ferenc plébános halála után, 1976-ban elhelyezték Oszkóból azt a fiatal káplánt, aki rendszeresen látogatta a családokat és foglalkozott a fiatalokkal. Helyébe olyan pap került, aki bár számtalan nagy, elsősorban technikai jellegű feladatot megoldott az egyházközség életében (plébániafelújítás, a templom külső tatarozása és fűtése stb.), a hitéleti és közösségi munkában nem lépte túl az állami szervek szabta szűkös korlátokat.

A kulturális kezdeményezések meglehetősen mostoha körülmények között születtek. A falunak csupán egy, a második világháború előtt épült kultúrháza és egy úgynevezett ifjúsági klubja volt, az előbbi erősen leromlott állapotban, az utóbbi pedig csupán egy nagyteremből és egy könyvtárhelyiségből állt, és nélkülözött mindenféle kiszolgáló helyiséget. Ezen a helyzeten segíthetett volna a Makovecz-terv megvalósulása, de az 1980-as évek végén beérett akció végül is kudarcba fulladt.

Az 1980-as évek közepére érve nemcsak a kultúra intézményei hiányoztak a faluból, hanem az alapvető infrastruktúra is. A vezetékes ivóvíz kiépítés alatt állt ugyan, de a csatornázásnak még az igénye sem merült fel, a gázvezeték távoli terv volt, és mindössze öt telefonvonal működött a faluban. Mindezek a hátrányok az egykori vasvári járás egészét jellemezték, és javarészt egy közeli városi központ húzóerejének hiányából fakadtak. Mire a szocialista területfejlesztés rádöbbent a probléma lényegére – a hegyháti térség nem maradhat város nélkül –, már nem volt mód lényegesen javítani a helyzeten.

Vasvár csak 1984-ben a közigazgatási átszervezés során kapott – mint nagyközség – városi jogosítványokat a vonzáskörzetével kapcsolatos feladatok ellátására, majd 1986-ban a városi címet is visszanyerte, de a szükséges fejlesztések elmaradtak. Ebben az időszakban már nem állt rendelkezésre annyi állami támogatás, mint az évtized első felében és az 1970-es években, amikor Szombathely mellett a kisebb városok is – elsősorban Körmend és Sárvár – látványos gyarapodást mutattak. Mindezek következtében Vasvár és vonzáskörzete – benne Oszkó is – mint hivatalosan is elmaradottnak nyilvánított térség érte meg a rendszerváltást.

Az 1989 utáni politikai és gazdasági átalakulás több szempontból is hátrányosan érintette a falut. Az 1990-es önkormányzati választások után az egykori társközségek szétváltak, és közös intézményeiket – iskola, óvoda, napközi – is felosztották. Oszkónak komoly anyagi gondot jelentettek a közös vagyonból eredő kötelezettségek, és szembesülnie kellett a saját intézmények fenntartásának anyagi nehézségeivel.

A lakosságot elsősorban a hirtelen jött munkanélküliség érintette kedvezőtlenül. A megszűnő vagy átalakuló vállalatok legelőször ingázó munkásaiktól szabadultak meg, az állami támogatások elmaradásával nehéz helyzetbe került a legnagyobb helyi munkaadó, a téesz is.

Hosszas átalakulási folyamat után az Oszkó Környéki Gazdálkodók Szövetkezete ma az egykori téesz területén (Oszkó, Olaszfa, Pácsony, Győrvár, Bérbaltavár, Nagytilaj) a termőföldek és erdők mintegy tíz százalékát használja. Ennek megfelelően a munkaerő foglalkoztatásában is jelentős a visszaesés: míg 1984-ben 291 fő dolgozott a téesz különböző telepein, ma mindössze 35. Ennek ellenére nem jelentős a családi gazdaságok száma, mindössze néhány gazda foglalkozik növénytermesztéssel és állattenyésztéssel.

A kilencvenes évek végére a munkanélküliség problémáját nem a térség fejlődése oldotta meg, hanem a nagyobb ipai központokban fellépő munkaerőhiány: ma egy-egy nagyobb vállalat Szombathelyre és Sárvárra is autóbusszal szállítja a munkásokat. Helyben a téesz területén létrejött faüzem, cipőüzem és csirkenevelő mellett az önkormányzati intézmények – iskola, óvoda, öregek otthona – adnak munkalehetőséget.

Részben a romló anyagi körülmények és a beszűkülő munkalehetőségek miatt, részben talán az erősödő helyi kötődések következtében, a kilencvenes években lelassult az elvándorlás a faluból. A népesség erősen előrehaladott elöregedése mellett azonban ez a tendencia megállítani nem, csak lassítani tudta a népességfogyást. Kedvezően hatott a község népesedési viszonyaira az öregek otthona megnyitása (itt huszonöt fő – részben oszkóiak – kap elhelyezést) és a Jehova Tanúi közösségének megtelepedése, amelynek köre évről évre újabb családokkal bővül. Mindezen folyamatok eredményeként a falu népessége ma hétszáz fő körül stagnál.

A falu kulturális életét a két nagy múltú egyesület, a Rozmaring színjátszó csoport és a Hegypásztor Kör határozza meg, közös szervezésükben zajlanak le Oszkó ünnepnapjai, mindenekelőtt a falunap, és a nemzeti ünnepek. A Hegypásztor Kör jelentős hazai és európai uniós pályázati támogatások elnyerésével a falusi turizmus feltételeinek megteremtésén is dolgozik, teleházat működtet, több fiatalnak is munkát ad. Több évtizedes hagyományai vannak a helyi tűzoltó-egyesületnek, a közelmúltban megszervezett Független Női Szövetség célja a közösségi rendezvények segítése, a társadalmi munka polgárjogának visszaszerzése.