Falukép: ház, templom, temető | Száz Magyar Falu

Falukép: ház, templom, temető

Oszkón a hagyományos paraszti házak az 1970-es évekre eltűntek, bár egy zsúpos és egy cserépfedésű, de nagyon régies kialakítású lakóépület még ma is áll. Egy 1965-ben készült felmérés azonban több szép porta alaprajzát és fényképét megőrizte. Leszűrhető belőlük, hogy a második világháború előtt a falu képét azok az egyszerű házak jellemezték, amelyek többnyire háromosztatúak voltak. Mindhárom helyiség bejárata külön-külön a tornácról vagy pitvarból nyílott: középen a konyha, elől a tisztaszoba, hátul pedig a kamra. Eltérések többnyire csak a méretekben, illetve a tornác vagy a pitvar kialakításában mutatkoztak.

A házak többsége tömésből épült; bár a század elejétől használatban volt a tégla is, de inkább csak a vagyonosabbaknál, vagy azok körében, akik az egykori Festetics-uradalmi major helyén bontott anyagból építkeztek a falu alsó végén. A polgári ízlés az építkezésben is hamar megmutatkozott, a főleg építészeti elemeket – kváder, párkány, pillér – utánzó vakolatdísz az 1920-as évektől a tömés- és téglaházakon egyaránt elterjedt.

A házak központi tere a konyha volt, ahol eredetileg szabad tűz, majd a XX. század elejétől falba rakott tűzhely, később sparhelt adta a meleget. Az 1965-ös népi építészeti felmérés idején is találtak működő szabad kéményes konyhát a faluban.

A régi tisztaszobák hangulatát idéző helyiségeket még ma is láthatunk az öregebb házakban. Itt magasra vetett ágy, leterített asztal, sublót, esetleg egy díszesebb szekrény adja a berendezést, a falakon szentképeket, világháborús katonaképet, a sublóton búcsúi emléktárgyakat és családi fényképeket őriznek.

A falu építészeti képénél jóval régiesebb külsőt és belsőt őriztek meg a szőlőhegy építményei, a helyi szóhasználattal pincének nevezett présházak (az épületek többségének minden helyisége a földfelszín felett áll). A falu mai szőlőhegye, az Új-hegy a XVIII. század közepe táján alakult ki, a legrégibb épületek is ebből az időszakból maradtak fenn. Az egyik legszebb, sajnos mára elbontott épület mestergerendáján az 1762-es évszám volt olvasható.

Mivel a szőlőt irtásterületre telepítették, faanyag volt bőven, így a pincék teljes egészében fából, hasított és bárdolt tölgygerendából, úgynevezett boronából épültek. A falak sarkaiban egymásba csapolt hatalmas méretű gerendákat sárral tapasztották és meszelték, az épületre ollószáras-szelemenes tetőszerkezet került, amelyet zsúpfedél takart.

A pincék többnyire három „derékból” álltak, a bejárat középen a présházba vezetett, innen nyílott a borospince (többnyire az épületnek némileg a domboldalba süllyesztett keleti felében), a másik oldalon pedig a kamra vagy szoba. A középső helyiség nem volt lepadlásolva, amit két dolog is indokolt: egyrészt itt állt a nagyméretű szőlőprés, amelynek oszlopai a padlástérbe is felnyúltak, másrészt pedig itt volt a tűzpadka, amelyről a füst egy kisebb lepadlásolt rész és az annak szegélyét képező szikrafogó vezetésével a padlásra, majd onnan a zsúpon keresztül a szabadba távozott. Amennyiben ténylegesen is szobát alakítottak ki a szomszédos helyiségben, annak kályháját is innen lehetett fűteni. Ez a helyiség tehát konyhaként is használatos volt, és lehetőséget adott a huzamosabb ott-tartózkodásra.

A két másik helyiség ugyancsak vastag tölgypallókkal volt lefedve, amelyeket, nyilván a szigetelés miatt, de tűzvédelmi okokból is, vastagon lesároztak (ha a zsúptető lángra kapott, a gerendák a vastag sározás alatt sértetlenek maradtak). A helyiségek és az eresz alja (helyi nevén ternác) padlója döngölt és tapasztott agyagból készült.

Az épületek alaprajzi elrendezése igény szerint változott. A legegyszerűbb forma, a présház és bortároló kettőse mindenütt megtalálható, ez bővülhetett szobával, istállóval, kamrával és így tovább. Sőt olyan esetben, amikor huzamosabb ideig laktak a szőlőhegyen, külön konyha is épülhetett. Az építési technikák is változtak idővel, a faanyag értékének növekedésével háttérbe szorult a boronafal, helyébe előbb a gerendaváz közé foglalt fonott fal (föcskerakás), majd a döngölt agyagfal (tömés) került.

A szőlőhegyi pincék legjelentősebb berendezési tárgya maga a szőlőprés volt, amely nagy medencéjével (melence) és hatalmas gerendájával (bálvány) a présház jelentős részét kitöltötte. A szőlőt ritka szövésű zsákokban a medencében kitaposták, majd a garatba öntötték, és ráengedték a bálványt, amely saját súlyával kipréselte. A bálványt a végébe illesztett orsó és az alátámasztásra szolgáló rigófák segítségével emelték ismét a magasba.

A préseket többnyire bevésett geometrikus mintákkal, rovátkolással és különböző profilok kialakításával díszítették, néhol piros és kék festés nyomai is megfigyelhetők. Kivételként egyetlen domborfaragású prés is előfordul a hegyen, mintája ugyancsak geometrikus, de az átlagnál bonyolultabb, szabályosan szerkesztett forma. A bálványokon esetenként évszám és felirat is található, a legrégebbi évszámot (1846) a Hegypásztor Kör tűzvészben elpusztult prése őrizte.

Az épületek fontos tartozékai voltak egykor az úgynevezett kölkes fazárak, amelyek az ajtókat biztosították. A zárszerkezet kölönlegessége, hogy az ajtó mellett nyíló lyukon keresztül tulajdonképpen belülről kellett kezelni. Maga a szerkezet egy, az ajtó mellett álló, a padlóba süllyesztett és esetenként még valamelyik gerendával is összecsapolt oszlopból állt, amelynek nyílásán keresztül egy hevedert lehetett az ajtó lapja mögé tolni (ez támasztotta meg az ajtót). A hevedert egy, ugyancsak az oszlopba épített egyszerű fa zárszerkezet rögzítette, amelyet fakulccsal lehetett nyitni-zárni.

A fazárak oszlopát a présekhez hasonló mintákkal díszítették. A biztonságosnak tűnő, de egyszerű zárszerkezetük miatt mégiscsak sérülékeny biztonsági berendezéseket a XIX. század folyamán nagyméretű, sokszor egészen bonyolultan nyitható kovácsolt zárakra cserélték. Maguk az oszlopok azonban több helyen is fennmaradtak, és egy működő is megtalálható még a szőlőhegyen.

Az 1980-as években közel negyven hagyományos építésű présház állt az oszkói hegyen, közülük több egységes beépítési rendben. Védelmük és bemutatásuk messzemenően indokoltnak tűnt, az erre irányuló törekvések azonban csak részeredményeket hoztak, az épületek jelentős része napjainkra megsemmisült.

Mint már a kötet elején szóltunk róla, Oszkó településszerkezete egy hosszan elnyúló úti falu képét mutatja. A település magja a hasonló jellegű, de jóval rövidebb falu, az egykori Felsőoszkó volt (a középkorban Hosszúoszkónak is nevezték), amely Alsóoszkó határától a Felsőoszkói-csapásig, a hegyi útig tartott. Déli irányba – már Alsóoszkó területén – a Festetics-uradalom majorságának kiparcellázása után nyúlott tovább a Gudinának nevezett falurésszel, északra pedig 1928-ban, új házhelyek kimérésével terjeszkedett egészen az erdő aljában fekvő községi disznólegelőig. Ez a terjeszkedés tulajdonképpen a közelmúltban zárult le, amikor a község a legelő helyén lévő kihasználatlan sportpályát kiparcellázta, és ingyenesen az építkezők rendelkezésére bocsátotta.

A falu főutcája két részre oszlik, a gudinai faluvégtől a vasvár–zalabéri főútig tart a Rákóczi utca (régi nevén Szent István utca), ettől északra az egykori néptanítóról elnevezett Molnár Antal utca (régi nevén Horthy Miklós utca). Ez utóbbi északi végével párhuzamosan fut a rövidke Új utca, amelyet tréfásan Gatyaszár utcának is neveznek (keleti sora a Molnár Antal utca végével párhuzamosan épült ki a század elején, nyugati oldala azonban csak az 1960–70-es években népesült be.)

A több mint három kilométer hosszú főutcához mintegy mellékutcaként csatlakozik az egykori Alsóoszkó, a mai Kossuth Lajos utca (régi nevén Szent György utca). A falut keresztező főút mentén nem alakult ki szabályos utcasor, csupán néhány ház épült ezen a részen, amely ma a Petőfi utca nevet viseli.

A falu építészeti képét már többnyire az 1960–70-es években épült sátortetős kockaházak és néhány újabb emeletes vagy tetőtér-beépítésű családi ház határozza meg. Mellettük azonban szép számmal találhatók még régi parasztházak is, amelyek között egyre több az üresen álló és pusztuló épület. Néhányat közülük osztrák állampolgárok vásároltak meg, de igényes felújításukra sajnos még ilyen esetekben sem került sor.

A falu közepén, egy kisebb dombtetőn áll a plébániatemplom. A környező falvak templomaihoz viszonyítva nagyméretű, kereszthajós, több építési periódus után nyerte el mai formáját. Mint már utaltunk rá, a középkori oklevelek is említést tesznek a Szent György tiszteletére épült templomról (először 1364-ben), egy 1377. évi oklevélből azt is megtudjuk róla, hogy „torony nélküli kőegyház”. Ez a kitétel abból a szempontból érdekes, hogy ma egyedül a toronyról állíthatjuk, középkori eredetű (első emeleti szintjén belülről két befalazott lőrésablak ma is látható), tehát a XIV. század után legalább még egy középkori építési periódust kell feltételeznünk.

Sajnálatos, hogy legutóbbi felújítását – 1983-ban – nem kísérte műemléki kutatás, de a figyelmes szemlélő néhány érdekes részletet megfigyelhetett a levert vakolat alatt. Láthatóvá vált ekkor, hogy a gótikus jellegű sarokpillérrel megtámasztott torony alsó szintje egykor mindhárom szabadon álló oldalán nyitott volt, és az első emelet magasságáig tartó régebbi falazatban kívülről is előbukkantak a lőrésablakok.

A hajónak a toronyhoz kapcsolódó homlokzatán a falazat nagyjából középtájon kettévált, ami arra utal, hogy az eredeti templom jóval keskenyebb és így valószínűleg rövidebb is volt a mainál. A megfigyelések alapján egy zömök toronnyal ellátott kisebb templomépületet képzelhetünk el a középkori falu szentegyházaként. (Mint látni fogjuk azonban, mai alaprajza azt a feltételezést is megengedi, hogy a toronyépítéssel együtt már a középkorban kibővítették a templomot).

Az első templom építésének idejéről mindössze annyit mondhatunk, hogy az mindenképpen a XIV. század közepét megelőző időkre tehető, mivel ekkortól olyan, hosszan elnyúló perek folytak a falu birtoklása körül, hogy ez az időszak semmiképpen sem lett volna alkalmas arra, hogy ilyen munkához hozzáfogjanak.

A török időkben pusztulásnak indult, egy 1690-es összeírás szerint romos állapotban volt. Az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv kissé részletesebben is leírja: „A faluban kiemelkedő helyen álló, napkeletnek forduló templom, amelyet régi katolikusok építettek Szent György vitéz és mártír tiszteletére, elhagyatottságra jutott. Eléggé magas és szilárd tornyát, valamint az épület néhány falát megtartotta, többet nem. A toronyban harang van.”

A következő, 1758. évi jegyzőkönyv szerint már tart az új templom építése (vagy legalább a tervezése, merthogy a leírás jövő időben fogalmaz), amit a régi szűkös volta és romossága indokolt. Azt is megtudjuk, hogy a torony kivételével alapjaitól új templom épül, amelyet boltozat fog fedni, és a torony alatt lévő bejárata mellett egy déli kapuja is lesz (ez a bejárat, elfalazva, ugyancsak látható volt a helyreállítások során a főhajó és a mellékhajó találkozásánál).

Az építkezés még 1777-ben is folyt, a plébánia ekkortól vezetett számadáskönyve ugyanis építési költségek hosszú sorát tartalmazza ennél az esztendőnél.

A kész templomról 1781-ben azt írják, hogy hosszúkás alakú, boltozott, zsindellyel fedett, és mintegy hétszáz fő befogadására alkalmas; ekkor már boltozott sekrestye is tartozott hozzá. Mai alaprajzából jól kivehető ez az építési szakasz, melyről hosszúkás, a toronnyal arányos hajója, és sokszög záródású szentélye alapján azt is feltételezhetnénk, hogy egy gótikus épület alapfalait felhasználva készült (bár erre egyéb jel nem utal).

Mindkét leírás két harangról tesz említést, a korábbi arról is megemlékezik, hogy a toronyból egy Mária-szobor néz az utca felé. A korábbi, faszerkezetű kórus helyett 1803-ban épült a ma is álló, aláboltozott építmény. Hasonló jellegű és befogadóképességű templomot ír még le az 1831. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv is.

A kereszthajó feltehetően 1833-ban épült, legalábbis ekkor találunk utoljára nagyobb munkálatokra utaló költségeket az 1890-ig vezetett számadáskönyvben. A kibővített templomot tíz évvel később, 1843-ban festették ki, mint ahogy arról a plébánia levéltárában fennmaradt szerződés tanúskodik. A festés nyomai az 1970-es években végzett belső felújítások során a szentélyben és a déli oldalhajóban is megfigyelhetők voltak.

A ma is látható mennyezetképek jóval későbbiek, 1934-ben készültek. Eredetileg gazdag díszítőfestés is tartozott hozzájuk, amelyet azonban az említett helyreállítások során, 1974-ben eltávolítottak. A karzat felett muzsikáló angyalok, a főhajó kupolájában Szűz Mária mennybéli megkoronázása, a déli oldalhajóban Mária látogatása Erzsébetnél, az északiban az angyali üdvözlet, a szentélyben pedig Szent Péter és Szent Pál félalakos képe látható.

A templom legrégebbi berendezéséből ma már semmi sem azonosítható. Az első egyházlátogatási jegyzőkönyv még oltárról sem ír, 1758-ban és 1781-ben egyaránt egy oltár szerepel, amelyről az elsőben azt írják, hogy szentségtartója régies stílusban van kifestve, a másik pedig egyenesen romosnak mutatja be. Az oltáron kívül 1758-ban egy Szűz Mária- és egy Szent Katalin-szobor volt a templomban, 1781-ben pedig két Szűz Mária- és egy Szent Ferenc-szobor.

Ma három oltár áll a templomban: a főoltár, az északi hajóban a Mária-oltár, a déliben pedig a Jézus Szíve-oltár. A feltehetően a XIX. első felében készült főoltárnak nincs felépítménye, a tabernákulumot (szentségház) és az oltárszekrény két oldalát aranyozott fafaragású domborművek díszítik.

Az oltár felett függ Szent György nagy méretű képe, amelyet 1794-ben készített egy soproni festő, majd az 1924-es renoválás során festette újra Fábián Gyula szombathelyi tanár. A két mellékoltár többszöri átalakításon, legutóbb, a nyolcvanas években pedig nem egészen szakszerű felújításon esett át.

A Mária-oltár fő része azonos lehet azzal a „Boldog asszon képé”-vel, amelyről 1794-től több adat is szól a számadáskönyvben. Figyelmet érdemelnek a Jézus Szíve-oltár barokk szobrai, amelyek ritka együttesként Szent Lászlót és egy női szentet ábrázolnak. Szép, némileg későbbi szobrok – az erényeket megtestesítő nőalakok – láthatók a szószéken, amely jó minőségű XIX. század eleji famunka.

A szentélyben található a neves barokk festő, Dorffmaister István Pietŕja (1792), amelyet a hagyomány szerint a templom kegyura, a Festetics család adományozott.

A főhajó északi oldalán függ a lengyelországi Częstochowa híres kegyképének másolata, amelyet a második világháború idején a faluban elhelyezett lengyel menekültek adományoztak a templomnak, mint ahogy azt a kép alatt függő lengyel–magyar nyelvű tábla tanúsítja:

1942. X. 4.
EZT A KÉPET
A LENGYEL KORONA KIRÁLYNŐJÉNEK
A CSENSZTOHOVAI SZŰZANYÁNAK
AJÁNLJÁK FEL
AZ OSZKÓI TEMPLOM JAVÁRA
LENGYEL INTERNÁLT KATONÁK.

Az északi oldalhajóban függő nagyméretű feszületet a keresztút stációival együtt – amerikai magyarok adományából – Brenner János, az 1957-ben meggyilkolt rábakethelyi káplán emlékére állították. A kereszt és az emléktábla – egyébként az egyetlen olyan alkotás, amely már a szocialista korszakban mementója lett a mártír papnak – dr. Kozma Ferenc plébános kezdeményezésére készült, aki a gyilkosság idején Rábakethelyen volt plébános.

A templom készülő orgonájáról már 1790-ben említést tesz a számadáskönyv, azt váltotta fel 1927-ben a jelenleg is használatos hangszer. A színes üvegablakok 1919-ben, a padok 1931-ben készültek. A két világháború között folyamatosan végzett felújítások után, 1954–55-ben végeztek ismét jelentősebb munkálatokat a templomon. Ekkor a torony háborús sérülését javították ki, és a cserepezést újították meg.

Az erősen vizesedő falak miatt elengedhetetlen belső renoválások a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején folytak, ennek során a falképek javítása és egyszerűsítése mellett új liturgikus tér kialakítására is sor került (a korábbi szentélyrekesztő rács helyére szembe miséző oltár és ambó került). Az épület külső helyreállítása 1983-ban készült el, a vakolatdíszek esetében ez ugyancsak egyszerűsítésekkel járt együtt.

A plébániaház építési ideje nem ismert, de a XIX. század közepén már bizonyosan állt. Jelentősebb átalakítás 1912-ben történt, feltehetően ekkor falazták be eredeti tornácát. A legutóbbi, 1977-ben végzett belső helyreállítás, sajnos, minden műemléki szempontot nélkülözött, így az épület – legalábbis külső megjelenésében – történelmi hangulatát teljesen elvesztette.

A templom előtt húzódó bástya 1928-ban épült, korábban a domboldal kinyúlt egészen az iskoláig. Az építmény aljában kapott helyet a tűzoltószerház, amely Felsőoszkó község költségén készült. Az építkezések után néhány évvel magánadományból alakították ki a lourdes-i barlangot a bástya közepén.

A templomkertben áll egy XX. század eleji alapítványi Mária-szobor, a bástyával egyidős országzászló (amelyen a szocializmus éveiben is látható volt az ország történelmi címere), és itt kapott helyet egy, a falu határából áttelepített kőkereszt is.

A Templom-domb északi oldalán, a bástya mellett található az 1989-ben felszentelt második világháborús hősi emlékmű, abban az időben az elsők között készült ilyen falunkban. A hely kiválasztását az is indokolta, hogy itt volt az a tömegsír, amelybe egy német és harminc szovjet katonát temettek el. A szovjeteket egy kivételével később exhumálták; így ma két egykori ellenfél nyugszik békében a kő alatt.

A közelben, az utca túloldalán található az 1939-ben felszentelt első világháborús emlékmű, egy kőrakáson álló márványoszlop, tetején a kőbe faragott Szent Koronával. A koronának érdekes sors jutott az elmúlt évtizedekben. A negyvenes évek végén gondos kezek leemelték és elrejtették. Aztán 1956-ban néhány hétre ismét visszakerült, utána hosszú ideig a plébánia padlásán pihent. 1987. június 4-én került vissza eredeti helyére.

A templom körül annak felépítésétől kezdve temető volt. Az 1781. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint néhány évvel korábban vették használatba a közeli Temető-dombon fekvő és ma is használatos új sírkertet. A ravatalozó mellett, hosszú évek alatt, emlékhelyet alakítottak ki, ahol a legrégebbi sírkövek mellett egy harangláb, az 1956-os forradalom negyvenéves évfordulójának emléket állító nagy méretű fafeszület, az 1848–49-es forradalom százötven éves évfordulójára és az oszkói honvédekre emlékező kopjafa, a hajdani temetői kereszt maradványai és egy, az alsóoszkói faluvégről ide szállított kőkereszt kapott helyet.

Oszkó képének meghatározó elemei a kőkeresztek, Mária- és Szentháromság-szobrok. A faluban és határában összesen tíz ilyen emlék található, amelyek közül legrégebbi eredetű a szőlőhegyi kereszt: már 1787-ből van adatunk megújításáról. Ugyancsak régi eredetű az Alsó- és Felsőoszkó határán álló csapási, az alsóoszkói patakparton díszlő alsóoszkói és az egykor a falu főutcája és az országút kereszteződésében álló, újabban a plébánia elé áthelyezett felsőoszkói kereszt. Az utóbbi kettő – a XIX. század közepén készültek – őrizte meg legrégebbi formáját, az előző kettőt háborús sérülések után 1954-ben újakkal cserélték fel. A többi kereszt és szobor a XIX–XX. század fordulóján készült, a legtöbbjüket az elmúlt tizenöt évben sikerült felújítani, a veszélyeztetetteket áttelepíteni.

A templommal szemben sorakoznak az iskola és a kultúrház. Valószínűleg ugyanezen a helyen állt az a faépület, amelyről mint tanítói házról már a legkorábbi egyházlátogatási jegyzőkönyvek szólnak, az 1831. évi pedig azt is megjegyzi, hogy roskatag állapotban van.

Az első tégla iskolaépület 1855-ben, a plébánia költségén épült fel, aztán 1877-ben még egy teremmel bővült. Újabb épületrészt 1912-ben illesztettek hozzá, az emeletes tömb 1940-re készült el. Az épületegyüttes használatban volt egészen a közelmúltig, amikor egy korszerűsítés keretében sikerült az emeletes tömböt úgy bővíteni, hogy abban mind a nyolc osztály elférjen. A részben ekkor, részben már korábban felszabadult helyiségekben napközis ebédlő és konyha, tornaterem és kultúrház kapott helyet.

A nyolcvanas évek közepén készült egy nagyobb volumenű terv is, amely az iskolabővítést faluház kialakításával kapcsolta volna össze. Makovecz Imre egyik leglátványosabb faluháza azonban a tanácsi vezetés túlzott óvatossága miatt nem valósulhatott meg. Az elképzelt épület még így is hatott a falu képére. Ennek a tervnek is szerepe volt abban, hogy az 1990-es években az ÁFÉSZ által felépített élelmiszerbolt az átlagosnál igényesebb külsőt kapott, de még inkább abban, hogy egy, a falusi turizmus beindítására tett bátor kezdeményezés keretében a népi építészet elemeit felhasználó panzió építéséhez fogtak hozzá. Nem valósult meg ugyan a vendéglátóhely, de maga az épület elkészült, s mint öregek otthona működik, helyet adva a Hegypásztor Kör által működtetett Teleháznak is.

A kezdeményezésben rejlő lehetőséget jól mutatja az a tény, hogy az épület 1997-ben elnyerte a luxemburgi székhelyű Európai Kulturális Utak Intézetének a hagyományos paraszti kultúra értékmentését támogató kitüntetését.

Már csak múlt időben beszélhetünk két olyan épületről, amelyek ugyancsak meghatározó szerepet tölthettek volna be a faluképben, de a hozzájuk kapcsolódó kezdeményezések, sajnos, nem valósultak meg. Az egyik az úgynevezett Rusznyák-ház, a falu egyetlen földbirtokoscsaládjának kúriája, amely az államosítás után többféle funkciót is betöltött, legvégül ifjúsági klub és könyvtár volt. Ennek és a hozzá kapcsolódó gazdasági építményeknek az átformálásával képzelték el néhányan egy korszerű kultúrház kialakítását. A Makovecz-féle tervek elkészültével került le ez a kezdeményezés a napirendről, sőt magát az épületet is lebontották, helyén épült fel az új ÁFÉSZ-bolt.

A másik ilyen épület a templomdombon álló Vizes- vagy Mozsolics-ház. Ez a tornácos, szabad kéményes, tágas téglaépület volt a legnagyobb és legszebb parasztház a faluban. Az 1980-as években hosszú ideig üresen állt, ekkor felmerült, hogy tájházként és közösségi házként lehetne hasznosítani. Az elképzelés megvalósítására azonban konkrét lépések nem történtek, így az épület bontásra került, helyén ma modern családi ház áll.

Jelentősebb épület még a ma is álló jegyzőház Alsóoszkón (a jegyzői hivatalt betöltő Molnár család lakóháza), amelyet az egykori Festetics-uradalom épületeinek maradványaiból alakítottak ki még a XX. század elején. A néhány éve megürült, erősen leromlott állapotú ház osztrák tulajdonos kezére került, felújítása a kezdeti lendület után elakadt.

Végezetül szólnunk kell egy, a falutól különálló, de annak életében több mint egy évszázadon keresztül meghatározó szerepet játszó településrészről: a vasútállomásról. Az állomás ugyan napjainkra megszűnt, de környéke lakott maradt, és bár hivatalosan Alsóújlakhoz tartozik a tíz-egynéhány ház (közülük egyetlenegy esik Oszkó területére), ma is oszkói vasútállomásként említik, ismerik.

Az 1865-ben megnyitott sopron–kanizsai vasútvonal egyik legnehezebb szakasza haladt Vasvár és Oszkó határában. A gondot a vonalnak a Hegyhát dombvonulatán való átvezetése okozta, amely a vasúti közlekedésben kritikusnak számító emelkedőkkel járt. A problémát kezdetben egy hosszú, közel két kilométeres alagúttal tervezték megoldani, amely Vasvártól vezetett volna Pácsony irányába. A rendkívüli költségek és az építési anyag szállításával kapcsolatos nehézségek azonban arra késztették a beruházókat, hogy a terv megvalósítását későbbre halasszák, és egy ideiglenes vonallal megkerüljék a kritikus pontot. Így ért el a vasútvonal Oszkó határába.

A gond azonban ezzel nem oldódott meg, az emelkedő ugyanis még így is a kritikus pont felett maradt. A vonatokat Pácsony irányából csak tolatómozdony segítségével vagy a szerelvény megosztásával lehetett feljuttatni a dombhát tetejére. Valójában ez tette szükségessé az oszkói kitérő kialakítását, amelyre aztán idővel vasútállomás is épült. Hogy mikor, annak időpontja nem ismeretes, de 1889-ben már a bővítéséről döntöttek. Az állomás megnyitásának pontos idejéről sem maradtak fenn adatok, ma is álló épületének tervei 1899-ben készültek, első ismert vezetője Hajós Leó volt 1914–15-ben.

Mivel az eredetileg ideiglenesre tervezett vonal állandósult, az emelkedő körüli problémák nem oldódtak meg. 1907-ben a hadügyminisztérium szólította fel a vasúttársaságot, hogy mérsékelje az emelkedőt. Ekkor még nagyobb kerülő kiépítése vetődött fel: a vonal Vasvártól Alsóújlakig haladt volna tovább, ahonnan közvetlenül Felsőoszkó mellett fordulhat délnek. A falu szempontjából kétségtelenül kedvező megoldás azonban csak terv maradt.

A vonal és az állomás állandósulásával kis falurész épült ki a vasút körül, ahol nemcsak vasutasok, hanem a szállításhoz közvetlenül kapcsolódó iparosok is letelepedtek. Bár az állomás – melynek helyét a domborzati viszonyok jelölték ki – jelentős távolságra esett a falutól, az oszkóiak használták és magukénak érezték. Ragaszkodásuk egyik szép megnyilvánulása volt, hogy az állomás vezetősége és Felsőoszkó község elöljárósága 1938-ban országzászlót állított fel az indóház területén.

Az emelkedővel összefüggő problémák csak az 1970-es években oldódtak meg. Ekkor a szombathely–kanizsai szakasz korszerűsítése kapcsán ismét felmerült az alagút építése, de végül is új vonal kialakítása mellett döntöttek. A dombhát felszínébe mélyen besüllyesztett pálya megoldotta a nehézségeket, mivel azonban az a régi állomást elkerülte, Oszkón megszűnt a vasúti forgalom. Az utolsó vonat 1976. október 26-án 5 óra 55 perckor hagyta el a falu nevét viselő vasútállomást.