Pogány magyar, pogány török
Pogány magyar, pogány török
A vásárhelyi apácakolostor nem rendelkezett jelentős egyházi magánhadsereggel, harcos jobbágyai elsősorban a monostori birtok igazgatásában vettek részt, fegyveres szolgálatot csak ritkán teljesítettek. A jelentős jövedelmet nem biztosító egyházi nemesek számának növekedését az apáca-fejedelemasszony újra és újra megakadályozta. Az egyházi magánhadsereg gyengesége azonban súlyos következményekkel járt, kiszolgáltatottjává vált a kolostor a világi nagybirtokosok radikális térhódításának és a hódító oszmán hadak fosztogatásainak.
A középkori monostor – királyi alapítású lévén – Magyarország mindenkori királyának legfőbb védnöksége, patronátusa alatt állt. E védnökség gyakorlása nem ütközött addig akadályokba, míg Somló vára királyi tulajdon volt. A XIV. század második felétől azonban, amikor a várbirtokot eladományozták, a kolostor védnöksége is világi kézbe ment át. Egyházi szempontból – a veszprémi püspökség hatásköréből már az alapításkor kivett monostor – később is az esztergomi érsekség joghatósága alatt állt, katonai védelmét viszont (királyi parancsra) Somló várának mindenkori urai, illetőleg várnagyai látták el.
A világi védnökség, a protektorátus a kolostor számára csak hátrányokkal járt. Az apácák első világi protektora (1365 és 1385 között), Himfi Benedek pozsonyi főispán, a kolostor védelme címén az első adandó alkalommal a monostor birtokai közül a mai Szent Márton kútja melletti Szentmártont Somló várához csatolta. A kolostori egyház tulajdonát képező útvámról is tudjuk, hogy azt több ízben (1390-ben, 1479-ben és 1495-ben) Somló várának tulajdonosai bitorolták.
A vár hatósugarában megváltoztatta a hatalmi viszonyokat, mivel a hatalom tényleges gyakorlásának szinte kizárólagos eszköze volt. A helyzet akkor súlyosbodott különösen, amikor ezt a kolostornak kedvezőtlen folyamatot a király nemhogy fékezte volna, hanem támogatni látszott. Ugyanis a XV. század közepén fellángoló belső harcok miatt az uralkodóknak elemi érdekük volt, hogy megbízható híveik révén ellenőrzésük alá vonják még akár a monostorok ingatlanvagyonát is. Így ruházta át például Mátyás király a kolostor védelmét 1460-ban Kanizsai Lászlóra (aki erdélyi vajda, Zala és Vas vármegye főispánja, később királyi lovászmester), majd 1480-ban hű emberére, Kinizsi Pálra.
A somlói várnagyok a védelem címén dúltak és fosztogattak az apácák birtokain. 1495-ben, Boldog Margit ünnepe táján például Guthi Mihály somlói várnagy rabolta ki a vásárhelyi apácákat, elvitte ruháikat, ezüstkeresztjeiket, három hordó bort, a kolostor pénzkészletét, az ott letétbe helyezett okmányokat, ráadásul az egyik ellenszegülő nővért meg is verték.
A monostorok feletti világi védnökség más szempontból is súlyos károkat okozott a szerzetesrendeknek. A szakirodalom a szerzetesi élet fegyelmének meglazulását a XV. században egyértelműen a világiak egyre növekvő befolyásával magyarázza. A regulák által szabályozott szerzetesi életrend hanyatlása vezetett oda Vásárhelyen is, hogy a világi életet élő Benedek-rendi apácákat büntetésből máshová helyezték, helyüket – ahogy megírtuk – 1511-ben a szegedi premontrei nővérek foglalták el.
Amikor 1495-ben Bakócz Tamás egri püspök, később esztergomi érsek tulajdonába került a somlói vár, úgy tűnt, hogy megnyugtatóan rendeződik a kolostor védnökségének kérdése. (Ő kezdeményezte a bencés nővérek elmozdítását és a premontrei apácák Vásárhelyre helyezését is.) Bakócz Tamás jobbágyszármazása ellenére nagy karriert futott be – anyagi tekintetben is – Mátyás és a Jagellók udvarában. Nagy műveltségű, művészetpártoló egyéniségével a magyarországi reneszánsz egyik jellegzetes alakja.
Teljesen átépíttette és rendbe hozatta a somlói erődítményt. Ekkor készülhettek a vár faragott ajtó- és ablakkeretei, szép, boltíves és tornyos kápolnája.
Ebből az időből már a vár felszerelésére vonatkozóan is vannak adataink. Az 1498. március 12-én kelt leltár szerint két nagy, több kisebb ágyú, két seregbontó (orgonasípok módjára öt–kilenc csőből álló, két keréken járó nehézfegyver) állt a védelem rendelkezésére.
Az érsek azonban nem sokáig patronálta az apácákat. Somló várát és uradalmát 1501-ben, majd 1517-ben végrendeletileg unokaöccsének, az erdődi Bakócz név helyett mogyorókeréki Erdődy nevet felvett Péternek hagyta. Bakócz Tamás teremtette meg egyházi jövedelmei alapján a XVI. század egyik legjelentősebb családi vagyonát, az Erdődyekét.
A vár és környékének gátlástalan sarcolását, az ott élők kiszolgáltatottságát a mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.) utáni súlyos megrázkódtatás és bizonytalanság még csak súlyosbította. Olyan személyiségek jutottak vezető szerephez a vidéken, akik – kihasználva a vészhelyzetet – szervezőkészségüket, tehetségüket vagyonuk gyarapítására, befolyásuk növelésére használták fel. Új családok tűntek elő a semmiből, akik katonai szolgálattal vagy az uralkodónak nyújtott kölcsönökkel, mások sikeres gazdasági tevékenységük révén bekerültek az ország vezető rétegeibe. Határtalan mohóság és földéhség jellemezte ezt a feltörekvő nemességet: a ragyogó lehetőségektől elkápráztatva nemcsak pénzért, hanem nyers erőszakkal is növelte vagyonát. A feltörekvő famíliák egyike volt a Csoron (Choron) család, amely a XVI. század második felétől megkeserítette a vásárhelyi apácák birtokain élő jobbágyok, különösen Vásárhely mezőváros lakosainak az életét.
A Devecseri Csoron család a XV. század végén még a megye kisnemesei közé tartozott: Csoron Márton 1488-ban devecseri, kamondi, kohári birtokán 33 jobbágyportát birtokolt (ugyanekkor Kinizsi Pálnak 325, Zápolyai Istvánnak 928 adóköteles háztartását írták össze), fia, Csoron András 1531-ben a megye legtehetősebb birtokosaként már a legnagyobb rovásadót fizette. Unokája, Csoron Péter az 1560-as évekre a dunántúli főnemesség első sorába került, ekkor már a család hat vár felett rendelkezett – Devecser, Somló, Jánosháza, Ugod, Jókő és Kabold –, s neki adózott nyolcvan falu teljes lakossága.
A birtokszerző Devecseri Csoron András a kettős királyválasztás után – a magyar köznemesség Szapolyai János erdélyi vajdát, a magyar főnemesség az özvegy Mária királyné testvérbátyját, Habsburg I. Ferdinánd ausztriai főherceget és cseh királyt választotta és koronázta meg – I. Ferdinánd magyar király hűségére esküdött fel Pozsonyban, és amikor Ferdinánd megindította hadseregét Magyarországra, párthíveivel a Veszprém környéki, János-párti települések visszaszerzésében vitézkedik. Rövid időn belül a dunántúli Ferdinánd-pártiak vezéralakjává nőtte ki magát. Az uralkodó birtokadományokkal jutalmazta szolgálatait, de a megye közigazgatási vezérkarába a veszprémi püspök támogatásával jutott. Csoron András még kisnemesként szegődött Szalaházy Tamás püspök szolgálatába, s mivel a püspök leginkább Pozsonyban tartózkodott, helyetteseként először mint sümegi, majd veszprémi várnagy éveken át intézte a várak és egyúttal a városok sorsát. 1528-ban már Veszprém megye alispánja, majd 1530-tól Veszprém megyei főispánná, 1534-ben Zala megyei főispánná nevezték ki.
Birtokainak egy részét királyi adományként kapta, mint 1535-ben Ugod várát tartozékaival együtt vagy 1539-ben a tihanyi apátság javadalmait. (Kiskorú fiát Ferdinánd tihanyi apáttá nevezte ki.) Birtokainak másik részét nemesi családok kihalása, illetve pártfogót kereső kisnemesek védelme címén szerezte meg. Csak néhány példát említve: 1536-ban Ecseri Péter magvaszakadt részét (Ecsér falut) nyerte el, 1543 után a Zala megyei Szentimresárosdi család engedte át számára Szentimrefalvát és Kisdevecser nemesi falurészét. Szentgál és Németi nemes királyi vadászai közül is többen Csoron András szolgálatába álltak birtokaikat átadva, cserébe védelmet és zsoldot kaptak.
Jelentős jövedelmeket élvezett az egyházi birtokok kisajátítása révén is. Erőszakkal ragadta magához a fejérvári káptalan sárosdi birtokát, vette el a pannonhalmi apáttól siófoki vámjövedelmét. Éveken át mint veszprémi, majd sümegi várnagy önálló jogkörrel rendelkezett, birtokainak jövedelméből tekintélyes összeget (ötvenezer forintot) áldozott fel a várak fenntartására. A jó összeköttetésekkel rendelkező, magas katonai és közigazgatási tisztségeket betöltő nagybirtokos hamarosan megszerezte a hadsereg ellátásának lehetőségét. A magyar kamarának takarmányt és gabonát adott el. Pénzvagyonának nagyságát mutatja, hogy 1539-ben az új veszprémi püspök, Kecsethy Márton súlyos anyagi gondokkal küzdve Csoron Andrásnak zálogosította el a veszprémi székesegyház kincseit. A bakonybéli apátság 1543-ban Gannát, a pénzügyileg ugyancsak megszorult Erdődy Péter Somló várát és tartozékait adta bérbe neki 1548-ban, a vásárhelyi apácák kegyuraságával együtt.
A törökök a Somló vidékén 1543-ban jelentek meg először, amikor Székesfehérvár ostromával egy időben egy nagyobb csapatuk betört Veszprém megyébe is, és eljutott a Bakony nyugati peremén Pápa és Vásárhely környékére. Zrínyi Péter horvátországi bán a tatárok dúlásairól értesülve a Győrnél gyülekező magyar hadak lovasságával és a csatlakozó Rátkai Pállal, Pápa város főkapitányával ellenük indult, és Vásárhely határában érte utol őket.
A Pápa, illetve Kemenesalja felől nagyszámú fogollyal és zsákmánnyal visszavonuló török-tatár csapatok a Somló alatt, a Veszprém felé vezető útvonalon szerettek volna Fehérvár felé elvonulni, amikor a magyar lovasság rajtuk ütött. A véres ütközetben Istvánffy Miklós történetíró szerint háromezer török és tatár harcost lemészároltak, sokan a Vásárhely melletti ingoványos helyekre tévedtek, és a mocsárba fulladtak. A megmaradt török-tatár lovascsapatok foglyaikat és a zsákmányt hátrahagyva – elkerülve Veszprém várát – a székesfehérvári török főerőkhöz menekültek.
Sajnos ez a Vásárhelynél aratott fényes győzelem volt az egyetlen győztes ütközet a török elleni 1542–1543-as hadjáratban. A támadás azonban súlyosan érintette a vásárhelyi kolostort és birtokait is. Az 1542. évi adóösszeírás szerint – az elhagyott vagy szegény portákat nem számítva – Egyházasiszkáz tizenkettő, Csősz tizenhét, Kisszőlős tizenhat, Lovas tizenegy, Vásárhely mezőváros pedig 43 kapu után fizetett. A törökök dúlása után felvett 1546. évi összeírásban viszont látjuk, hogy Egyházasiszkáz nyolc, Csősz tizenhat, Kisszőlős hat, Lovas hét, Vásárhely pedig már csak hét kapu után adózott. A többi portát a törökök felégették. Az apácák, bár komolyan fontolóra vették Bécsbe költözésüket – Várdai Pál esztergomi érsek 1544 nyarán engedélyt is adott rá –, maradtak. A kolostor épületét megerősítették: elöl magas kőfallal, hátul árokrendszerrel, melybe szükség esetén a Torna vizét vezették. Kisebb török támadások ellen a kolostor ezután védelmet nyújthatott.
Bizakodással tölthette el az apácákat az a tény is, hogy a Dunántúl keleti térségének török megszállása után megkezdődött a Nyugat-Magyarországot és Ausztriát védelmező végvári rendszer kialakítása. Somló és Devecser is beletartozott abba a rendszerbe, amelynek ezer-ezerkétszáz kilométeres vonalát – az Adriai-tengertől Kállóig – közel száznegyven vár és erődítmény alkotta. A védelmi rendszer minden hét kilométeres szakaszára jutott egy-egy védhely. De amíg a somlói vár építésére Erdődy Péter egy dénárt sem fordított, Devecser várát Csoron András komoly erődítménnyé fejlesztette.
A somlyói vár és az apácák védnökségének 1458. évi átadásakor a kolostor – Csoron András személyben – a török elleni küzdelem és a nemesi ellenállás egyik fő dunántúli szervezőjének kezébe került. Az ő tanácsára szavaztak meg a rendek 1547-ben a körmendi és hídvégi részleges gyűlésen hadiadót a végvárak fenntartására, s ő lett a kapitánya annak a négyszáz főnyi lovasságnak, amelyet a nemesség saját költségén felállított. A védelem és az áhított biztonság helyett azonban a kolostor és környékének még gátlástalanabb kirablása következett.
A hadakozás igen sok pénzbe került, mivel a várak fenntartása és a várat védő katonaság ellátása – az 1547-ben megszavazott hadiadó ellenére – nagyrészt a várat birtokló nemesi földesúrra hárult. Csoron András, mint láttuk, jelentős birtokokkal rendelkezett, de a falvak többsége kis település volt, megfogyatkozott adózásra képes jobbágyi portával. Ráadásul a végvárrá átalakított Devecser lakosait katonai szolgálatra kötelezte, ennek ellenében azok teljes szabadságot és adómentességet kaptak, ahogyan a királyi adószedők feljegyezték: Devecser lakosai nem adófizető parasztok többé, hanem hadakozásra kötelezett szabad népek, végváriak.
A katonáskodó jobbágyok elmaradt szolgálatait pótolták a monostor népeinek megsarcolásával, terményeinek kíméletlen elszedésével. Csoron András a legkülönbözőbb szolgálatokat követelte az apácák jobbágyaitól: egyeseket Devecserbe hajtatott, hogy ott őrségi és más szolgálatokat teljesítsenek, másokat az apácák erdejének kivágására kényszerített. A fát Devecserbe hordatta, az ellenszegülőket, férfiakat és nőket egyaránt, megverette. A jobbágyok terményeit, az egyház bor- és gabonatizedét önkényesen lefoglaltatta.
A maguk módján védekeztek az önkényesen megsarcoltak. Visszalopták a terményeket, elhajtották Csoron András jószágait, amiért azután ő tett panaszt az apácáknál. Cseh Márta vásárhelyi apátnő 1550-ben békés úton próbált egyezséget kötni a kolostor „védnökével”. Több előkelő úr közbenjárásával megállapodásra jutottak, miszerint az apácák jobbágyai által okozott kárért száz magyar forintot fizettek, és a már elvitt bor- és terménytizedet teljes egészében Csoron Andrásnál hagyták. A jövőben pedig a békesség kedvéért a tized felét neki biztosítják. A „patrónusnak” mindez nem volt elég. Újra és újra megrohanta a védtelen jobbágyokat, s egyre durvább módszerekhez folyamodott. Az ellenszegülőket – köztük még Domonkos papot is – a devecseri vár börtönébe záratta, s csak bizonyos pénzösszeg lefizetése, bor kiadása ellenében bocsátotta rabjait szabadon.
Az apátnő az uralkodóhoz fordult sérelmeik orvoslásáért. I. Ferdinánd király a vásárhelyi apácákat királyi védelem alá helyezte, s erről mind Nádasdy Tamást, Magyarország főkapitányát, mind Oláh Miklós esztergomi érseket és kancellárt értesítette. Meghagyta, hogy őket a Csoron család hatalmaskodásaival szemben védelmezzék. Az apácák segélykérése azonban csak halk jajkiáltás volt az országot fenyegető veszedelemmel szemben.
1551-ben a dunántúli végeken újra kitört a háború, és a török hadak ismét támadásba lendültek. A Rába folyóig előrenyomuló csapatokat 1551 őszén Nádasdy Tamás még visszaverte, de 1552 nyarán már nem bírtak a túlerővel. Árulás folytán Veszprém vára is az ellenség kezére került. Nem sokkal később egy előretörő török csapat elfoglalta és elpusztította Devecser várát, felégette a környező falvakat. Az általános félelem, az áldatlan állapotok miatt 1552-ben a Lukács-napi (október 18.) adóösszeírást nem is lehetett végrehajtani, 1553-ra kellett halasztani. Az ekkor készült lajstrom szerint a megye portáinak 87,8 százaléka a töröké, Vásárhelyen is már csak tizenhárom háztartás fizetett hat forint ötven dénár adót.
Ezután fél évszázadra állandósultak a megszállók támadásai, s a népnek elég volt a legkisebb hír vagy vaklárma, már futott, ki merre látott. A vásárhelyi apácák azonban még ekkor is kitartottak, sőt még mórichidai társnőiknek is oltalmat nyújtottak. Ferdinánd király 1553. július 1-jén kelt levelében engedélyezte Zólyomi Margit apátnőnek és a mórichidai apácakonventnek, hogy a török elől átköltözhessenek a vásárhelyi kolostorba, még 1593-ban is ott éltek.
Devecser és Somló vára – kisebb megszakításokkal – Veszprém visszafoglalásáig (1566. június végéig) a törökök kezén volt, a megszállók hihetetlen gyorsasággal megszervezték a maguk katonai-igazgatási rendszerét. A hódoltatás egyik szervezési jellegzetessége volt, hogy a kisebb területegységek – a nahije nevet viselő járások – megszervezésekor a magyar gazdasági szervezetet (birtokszervezetet) vették figyelembe. A török adóöszszeírások szerint mindkét várat nahijeközpontnak rendelték. A devecseri nahije alá 34, a somlyói nahije alárendeltségébe pedig harminc falu és népe tartozott: Balozsa (Meggyes), Csiglán (Csögle) Daji, Doba, Egeralja, Egyházosbán (Nemesszalók), Egyházos-Berzsen (Nagyberzseny), Egyházas-Iszkáz, Ikren (Ikrény), Kápolnás-Iszkáz, Káptalanfa, Karakó, Kemenes, Kerta, Kis-Jenő, Kumár-Iszkáz, Lovas, Oroszi, Sáros (Szentimre), Sebespuszta (Karakó), Soklád, Szőlős (Somlószőlős), Szörcsök (Karakószörcsök), Torna (Apácatorna), Üllőfalva (Kispirit), Varjaspuszta (Doba), Vásárhely város, Vecse (Somlóvecse), Vid és Vinar-Kisszőlős. A nahije kisebb területegysége a székesfehérvári szandzsáknak volt alárendelve, melyet a fehérvári szandzsákbég uralt.
Az adófizetés mértékének megállapításakor a törökök a magyar gazdasági és adózási viszonyok ismeretében jártak el. Helységenként, három év eredményei alapján számították ki a különféle adók és egyéb szolgáltatások átlagos összegét, és török ezüstpénzben, akcséban fejezték ki a megkövetelt értéket (a XVI. század közepén ötven akcse egy magyar forintot ért). Minden birtok után járt a kincstárnak a harács (haradzs, dzsizje), összege a XVI. század közepén ötven akcse volt. Mindenki fizette, akinek házán, szőlőjén és földjén kívül állatokban, borban, házi holmikban legalább háromszáz akcse értékű ingósága volt. Adóegységnek a ház számított, ami nagyjából egy családnak felelt meg. Akik harácsot (fejadót) fizettek a kincstárnak, azok kapuadóval tartoztak a szpáhiknak (nehézfegyverzetű török katonák, akik fizetésképpen egyes falvak meghatározott adóját kapták). Ez kapunként szintén ötven akcse volt, és két egyforma részletben kellett beszolgáltatni, tavasszal és ősszel, Szent György és Szent Demeter napján. A termés után tizedet szedtek, és igényt tartottak a földtulajdonhoz kapcsolódó haszonvételekre, így a borkimérésre, malomtartásra, a heti- és országos vásárokon szedett helypénzre.
A fejadó-összeírások közül egyetlenegyet ismerünk, amely a székesfehérvári szandzsák területéről, annak 1563 és 1565 közötti állapotáról készült. Ezek szerint Vásárhelyen a megadott időpontban a következő személyek adóztak a török kincstárnak és földesúrnak: Kis Kálmán, Vidok István, Lovas György, Lázár István, Besene István, Józsa kovács, Mátjás Pál, Szeker Petre, Tomás Pál, Kovács Mihál, Sár Albert, Szabó György, Csiszár Lukács, Beríny Ferenc, Tód István, Aszal Andrejás, Kelemen Petre, Palkó Ferenc, Szacsi (?) Petre, Beríny István (a kéziratos adójegyzékbe hallás után, az oszmán-török nyelv arab abc-betűivel jegyezték le a magyar névalakokat).
A törökök a meghódítottak igazgatási, bíráskodási rendszeréből megőrizték mindazt, ami a terület zökkenőmentes beépítése és jobb kiaknázása céljából hasznosítható volt. Alkalmazkodtak a helyben talált viszonyokhoz: meghagyták a termelés régi rendjét és a közösségeknek a földművelőmunka megszervezésében játszott szerepét, átvettek adónemeket és összegeket, nem háborgatták a vallást és az egyházi szervezetet.
Az egyház fennmaradásának óriási jelentősége volt, hiszen csak a kolostor falai között élhetett tovább az a világ, amelyet a falakon kívül az idegen uralom olyannyira átrendezett. A kolostor lakói tovább őrizték a kultúrát és a régi hagyományos rend szabályait, legalább addig, amíg népeik között maradtak.
Ahogy az előzőekben láttuk, a hódítók rövid időn belül bevezették a maguk balkáni típusú igazgatását, de az ország sajátos körülményeihez illesztve, így az inkább csak külső jegyeiben, s nem tartalmában emlékeztetett a balkáni berendezkedésre. Az állandó hadiállapot, a királyi Magyarország léte, a magyar nemességnek és szervezeteinek a fennmaradása azt eredményezte, hogy a törökök a saját területük fölötti uralomban is osztozni kényszerültek a magyar nemességgel.
A somlói vár és a monostor birtokainak magyar patrónusa, Csoron András 1551 őszén meghalt. A hatalmas vagyont fia, János örökölte, aki folytatta apja birtokszerző politikáját. Az 1560-as évekre házassága és hivatali kapcsolatai révén a dunántúli főnemesség első sorába került. A királyné udvarhölgyét, Svetkovics Máriát vette feleségül, akinek révén rokonságba került Battyhyány Ferenc bánnal és Battyhyány Kristóffal.
Vagyoni gyarapodására csupán egy jellemző példa: 1570-ben Ország Kristóf magvaszakadása folytán zálogba vette Jókő várát 52 ezer forintért, ami akkoriban roppant pénzértéket képviselt. Hivatali emelkedését mutatja, hogy 1571-ben I. Miksa király Sopron város főkapitányává, majd Sopron vármegye főispánjává nevezte ki, és szolgálataiért bárói címmel jutalmazta az immár főrangú Csoron Jánost.
Hivatali elfoglaltságai miatt ő már alig tartózkodott az ősi családi birtokon. Devecserben a család megbízható familiárisai, kiválasztott várnagyok intézték az ügyeket. Az urasági tisztek – Csoron János nevében és parancsára – a legnagyobb kegyetlenséggel bántak az adózó néppel. Palásthy Katalin apátnő 1571 tavaszán az alábbi panaszlevelet küldte az ország helytartójához: „…Csoron János hatalmával elfoglalta a vásárhelyi klastromhoz tartozó jobbagyoknak birodalmát annyira, hogy valamiképpen akarja, azonképpen szolgáltatja (…) őket. (…) Somlyo várából és Devecserrül fegyveres kézzel szolgáit, lovagosokat és gyalogokat, trombitálván küldte Vásárhelyre estve, mikoron az nap elenyészett, Szent Benedek-nap előtt való vasárnapon, és erővel, hatalmával verette az szegény népet szántani, és az vásárhelyi bírót erővel velük hordozták éjjel házról házra nagy rettenetességgel, és úgy fogdosták az vásárhelyi jobbágyokat az szántásnak okáért, először Pereczsütő Mihályt, Marton Mátét megfogták és e két embert egybebéklyózták, ismeg Pallér Jánost, Bereczk Jánost, Bereczk Andrást, Bereczk Tamást megfogták és a nyakukra láncot vetettek, annak fölötte Alföldi Fábiánt, Fazekas Antalt, Nyirő Mátét, mind vásárhelyieket megfogták. Másod napon hétfőn annak utána ismét a somlyói porkoláb Noszlopi Gáspár Vásárhelyre jött darabontokkal, és az vásárhelyieket pálcával akarta veretni, ha el nem mentek volna szántani. (…) Pereczsütő Mihályt megfogta és Somlyó várában az tömlőcbe vetette és ott tartatta az szántásnak okáért. (…) a vásárhelyi klastrom jobbágyaival kapáltatta szőlőjét, erővel munkára űzvén a szegény népet!”
Máskor a learatott kepéket, a Somlón tárolt bort vitette el fegyveres erőszakkal. Gyakran rendelt fuvarszolgálatra (jánosházi kastélyába) jobbágyokat. Rátette kezét a vásárhelyi vámra is. „Jobbágyainkat a török hódoltságnál rosszabb helyzetbe sodorják” – hangzik újra és újra a panasz.
Az apátnő, a királyi védnökségre hivatkozva, pert indított Csoron János kegyúri joga ellen. Palásthy Katalin minden eszközt felhasznált, hogy a hatalmaskodás alól felszabadítsa a kolostort. S bár Miksa király már 1571-ben királyi védelem alá helyezte a vásárhelyi apácákat, az újabb és újabb utasítások ellenére sem hagyott fel Csoron János a jobbágyok zaklatásával. De még 1584-ben bekövetkezett halála után is szükség volt a kolostor népeinek védelmére. (Csoron János birtokai leányágon a Nádasdy és Balassa család kezére kerültek. Margit leányát Nádasdy Kristóf, Annát Balassa István vette feleségül. Csoron Anna második férje Liszti István. Így került Somló vára a Liszti család kezére.) 1593-ban Mátyás főherceg utasította gróf Hardek Ferdinánd győri főkapitányt, hogy a vásárhelyi apácákat különösen Csoron János örököseinek zaklatásaival szemben védelmezze.
Ha a folyamatos kiszolgáltatottság és belső harcok még nem őrölték fel a megmaradt lakosság és úrnőik erejét, a hosszú – másként tizenöt éves – háború (1593–1606) megadta a kegyelemdöfést. 1593–94-ben újra török kézre került Veszprém. Tihany, Vázsony, Pápa, Devecser, Szentmárton, Győr várait védőik ellenállás nélkül feladták. A vásárhelyi premontrei nővérek a móriczhidai apácákkal együtt menekülni kényszerültek. Vásárhelyi Katalin apátnő 1594. november 14-én már a pozsonyi klarissza apácák kolostorában végrendelkezett a vásárhelyi egyház birtokairól. A kolostor úrnői, egyházi népeinek védelmezői többé nem tértek vissza településünkre. A mezőváros megmaradt lakosságának egyedül kellett szembenéznie a szörnyű pusztítással és az új és idegen tulajdonosok követeléseivel.
Somló vára (Ádám Iván rajza, VeML)
Az apácakolostor (a Vár) romjai az 1960-as években (Laczkó Dezső Múzeum)
Vásárhely az 1563–1565. évi defter kéziratának 28/b lapján
