Erős vár földből és fából | Száz Magyar Falu

Erős vár földből és fából

Móricz Zsigmond 1928-ban Az Estben megjelent riportban foglalta össze a leghíresebb szabolcsi objektummal kapcsolatos benyomásait: „Ez a földvár, amelyről a magyar közvélemény jóformán semmit sem tud, a magyar nemzeti kincsek közé tartozik.” Valóban, a közelmúltig még a nyírségiek sem igen tudták, hogy Szabolcs nemcsak a megyét jelenti, hanem a Tokajtól alig tizenegy kilométerre fekvő névadó települést is. Belterületén van a földvár, s a rekonstrukció miatt még ma is folyó régészeti kutatásoknak köszönhetően egyre gyakrabban áll az érdeklődés középpontjában.

A vár építéséről Anonymus az 1200-as évek elején így írt: „Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát – társainak közös tanácsa szerint is – összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának hívják. Majd Szabolcs meg társai a föld lakóiból sokat ahhoz a várhoz szolgálónépül rendeltek, akiket most várnépeknek neveznek. Miután egy Ekölcs nevű igen nemes vitéz alatt katonákat hagytak ott, nekikészültek, hogy majd tovább mennek.”

Az elmondottakból annyi igaz, hogy a Névtelen Jegyző – talán dél-zempléni születése miatt is – járt Szabolcson. Látta a várat északon és délnyugaton körül folyó Tiszát, a vár keleti oldalát lezáró vizesárkot s magát a pusztuló várat. Ugyanis ha azt fénykorában tekinti meg, akkor bizonyára hozzáteszi: „igen erős várat építtetett földből és fából”.

Éppen annak kiderítésére indultak meg 1969-ben a régészeti kutatások, hogy kik és mikor emelték a szabolcsi földvárat, hazánk egyik legszebb és legnagyobb méretű föld-fa erősségét. Mert korábban már mások is belepillantottak sáncainak rejtelmeibe. A nagy millenniumi felbuzdulás idején Jósa András, a Nyírségnek talán legzseniálisabb fia és Bartalos Gyula egri kanonok és történész, aki korábban a borsodi és abaúji földvárak kutatásával szerzett gyakorlatot, 1894-ben ásatást végzett itt is. Kettejük egymástól függetlenül megírt beszámolójából ismeretessé vált, hogy a sáncokat gerendaszerkezet tartotta össze, s ennek maradványait több helyen észlelték. Másrészt megállapították, hogy a földvár, jelenlegi állapotában, két korszak építőmunkájának az eredménye, a honfoglaláskor már meglévő erődítményt a magyarság, Szabolcs vezér népe csak magasította, erősítette. Ez olvasható ma is az 1897-ben felállított emlékoszlopon. Kérdés volt tehát az 1969. évi munkák kezdetén, jól következtettek-e a tapasztaltakból a földvár korára.

A háromszög alaprajzú földvár a község belterületének nyugati felén fekszik. Északi és délnyugati sáncai hajdan a Tisza bal partján húzódtak, de már a XVIII. század óta itt most csak egy vízzel ritkán feltöltődő morotvát találunk. A sáncok közül az északnyugati 272,5 méter, a délnyugati 194, míg a földvár keleti oldala 322,5 méter hosszú, ha a sarkok legmagasabb pontjainak egymástól légvonalban mért távolságát vesszük. Az oldalak külső részén mérve: a földvár 337, 235, 387 méteres sáncok által határolt, több mint 33 ezer négyzetméteres területen fekszik. A sáncok magassága a jelenlegi ártérhez viszonyítva 13–20,5 m, a földvár mai belsejéhez képest pedig 6–11 méter között váltakozik. A sáncokat három helyen áttörés szakítja meg.

Durva számítás szerint a szabolcsi vár 326 ezer köbméter földből épült, a gerendarekeszekben legkevesebb tizenötezer köbméter fával, gerendával. Az adatok alapján végzett számítások szerint a vár építését előkészítő föld- és famunkákhoz a kor munkaviszonyai mellett (kordés-taligás szállítás, kézifűrészek, ásólapátok) kereken hatszázezer óra szükségeltetett, nagyjából ugyanennyi a várfalak tényleges felépítésére, a kettő együttvéve mintegy kilencvenezer munkanapot tesz ki. Ha száz ember végzi, akkor kilencszáz napig, vagyis két és fél évig dolgozik vele, ha kétszáz ember, akkor négyszázötven napot, vagyis másfél évet tesz ki az építkezés időtartama.

De ezek a számítások is – mint arra Bóna István, a kora Árpád-kori várak kitűnő ismerője rámutatott – alulértékeltek, mivel a korabeli szerszámok nem a mai fűrészek, lapátok, rosszak voltak a szekerek, s még rosszabbak az utak (vagy nem is léteztek). S még nem is szóltunk azokról, akik a fa vágását, a gerendák fűrészelését, az ács- és földmunkákat irányították, meg az asszonynép tömegéről, akik a földvárépítők mindennapi meleg ételéről gondoskodtak.

Az 1969–70-ben végzett sáncátvágás – amelyet úgy kell elképzelnünk, mint amikor egy kenyérnek a közepéből szelünk ki egy karéjt – három méter széles, tizenkét méter mély (vagy magas?) és harminc-negyven méter hosszú volt. Az innen kikerült őskori (a bronzkortól a késő vaskorig terjedő) cserepek és egy X. századi honfoglaló magyar sírjának a sáncba belehordott mellékletei alapján ma már előttünk áll az építkezés előtti hely képe, az építkezés hozzávetőleges ideje. Aki ma végigtekint a tájon, annak nyilvánvaló, hogy a földvárnak az élő Tiszával érintkező északi és délnyugati oldala eredetileg ugyanolyan tiszai magaspart volt, mint amilyent egészen Rakamazig vagy feljebb Vencsellőig követhetünk a folyó mentén. Ez kiváló lehetőséget nyújtott az újkőkortól kezdve az ember megtelepedésére.

A sáncátvágás nyugati felében jól megfigyelhető, körülbelül másfél méter vastagságú őskori települési réteg bizonyítja ezt. Erre épült a sánc, mégpedig úgy, hogy az építők a Tisza-parttól számított harminc–ötven méternyi területet a leendő sánc szélességében bolygatalanul hagyták, ettől beljebb pedig hozzáláttak az építéshez szükséges föld kitermeléséhez. Ezért alakult ki a földvár belsejében, az észak- és délnyugati oldalak mentén egy mély teknő. Természetesen a különöböző korok települési rétegei nemcsak a magaspart peremére korlátozódtak, jóval távolabb, a földvár belsejében is megtalálhatók.

A földvárépítők az egykori élet nyomaival, konyhahullaékkal, szemétgödrökkel és házmaradványokkal telített rétegeket – a honfoglaló magyar sírjával együtt – kitermelték és felhasználták a sánc magasítására. Ennek bizonyítéka az a sok állatcsont, edénytöredékek, paticsdarabka, amit a sáncátvágáskor találtunk. A földvár kormeghatározása ennél fogva így összegezhető: a szabolcsi földvárat a magyar honfoglalás után építették, és nem az őskorban, mint azt Jósa András vélte. Azt, hogy pontosabban mikor, ma még nem tudjuk, a X. század közepétől, Taksony fejedelem korától Szent Istvánéig, a magyar államalapításig terjedő jó fél évszázadon belül bármikor megtörténhetett.

Hogyan készült a földvár keleti oldala, amelynek belső frontján hiányzik a földkitermelésből származó mélyedés? A református templom telkén húzott kutatóárok rétegrajzának a vizsgálata derítette ki, hogy a keleti oldal mentén hét méter széles és három méter mély – a földvár, illetve a mai település irányába emelkedő oldalú – vizesárok húzódott. Ez a vizét az északi sarok fölött a Tiszából kapta, a déli sarok alatt pedig pedig a Tiszába vezette vissza. A csatorna építéskor kikerült földből épült meg a földvár keleti oldala. Az így mesterséges szigetté alakított földvárba – hacsak nem a Tiszáról közelítették meg – ezen az árkon kellett átjutni, nem véletlen, hogy a Névtelen Jegyzőre ez tett mély benyomást.

Jósa András a földvár keleti oldalán látható horpadás helyére helyezte a vár szárazföldi bejáratát. Ő 1894-ben élt szemtanúk állítására hivatkozik, miszerint a horpadástól „a templomig földmunkálatok alkalmával mélyen a földbe vert, részarányosan elhelyezett vastag, elkorhadt facölöpökre akadtak, melyek csakis a templomot a várral összekötő hídlábak maradványai lehettek”. Az ő elképzelését tükrözi rekonstrukciós rajzunk is. Azonban az 1999. évi kutatás nem igazolta Jósa feltételezését: a horpadás nem az egykori kapunak az omladákát rejti. Arra gondolhatunk, hogy amikor a XVIII. században a templom körüli temetkezéssel felhagytak, s az új temető helyéül a földvár belsejét választották, akkor a könnyebb megközelítés miatt hordták le a földvár eme pontján a földet, és ácsoltak hidat a még jól látható egykori vizesárok fölé.

Magáról a sáncépítésről nagyon keveset tudunk. Nem derült ki, hogy milyen eszközt használtak, vesszőkosárban vagy saroglyán szállították-e egyre magasabbra az ásóval meglazított földet? Fából készült döngölővel tömörítették? Az északi és délnyugati oldalon kezdték a munkát, és a keleti oldallal fejezték be? Egy bizonyos: a hatalmas földtömeg összetartására kazettás faszerkezetet alkalmaztak, és a legallyazott, 15–35 centiméter átmérőjű fatörzsek egy részét gerendává nagyolták. Egy-két helyen megfigyelhettük azt is, hogy a gerendákat egymásba csapolták, a vízszintesen fekvők a függőlegesekhez kapcsolódtak. Már a sáncátvágáskor, majd később a sánc lábával párhuzamosan húzott mintegy huszonöt méter hoszúságú kutatóárokban nyilvánvalóvá lett, hogy a sánc belső oldalának alján sorakozó kövek lábának megerősítését szolgálták.

A földvár északi sarka közelében lévő áttörésről bizonyítani tudtuk, hogy az valamikor út, illetve kapu volt. Az út két szélét gerendák szegélyezték, amelyek a földtömegnek az útra csúszását akadályozták meg. Magát az utat a közeli Tokaji-hegyről származó, vulkanikus eredetű kövekkel alapozták, majd erre homokkal kevert földréteget döngöltek. Ennek az volt a szerepe, mint ma a bitumennek: az út simaságát kellett biztosítani a zökkenőmentesebb fuvarozás érdekében. A kapu előterében még kilenc méter széles út az egykori kapu helyén kétméteresre szűkült össze. Folytatását követni nem lehetett, mert az útalapozás köveit az első világháború előtt házépítéshez kitermelték. Ez az út is, mint a sáncátvágás közelében a nyugati kapu előtt megfigyelt, a Tiszához vezetett, tehát a földvárnak két tiszai kapuja volt. Kellett is, hiszen a sószállító hajók, tutajok itt kötöttek ki értékes rakományukkal. Hol jutottak be akkor a földvárba azok, akik a szárazföld felől érkeztek? Minden bizonnyal a déli sarok mentén látható, ma is használt úton, bár az itt végzett feltárás nem hozott egyértelmű eredményt.

Végül egy ténnyel vagyunk még adósak a kutatás eredményeinek a lezárásakor: hogyan is védekeztek itt támadás esetén? Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy elsődleges szerepe magának a sáncnak volt, hiszen ez függőleges fa-föld falaival lehetetlenné tette a lovasrohammal történő ostromot. Ugyancsak az ellenség távoltartására szolgáltak a természeti tényezők, például a kétoldalt folyó Tisza, és a mesterségesek is, mint a harmadik oldalt védő, hét méter széles vizesárok. Természetesen a sánc tetejéről is visszaszoríthatták a betolakodókat. Itt egy három–négy és fél méter széles járószintet figyelhettünk meg az átvágás során, s előtte cölöp helyét. Tehát a sánc tetejének külső peremén hajdan fél méter vastag, függőleges gerendákból álló mellvéd húzódott. A gerendák közét vesszővel fonták meg és a felgyújtás ellen agyaggal tapasztották, valahogy úgy, mint parasztságunk még nem is olyan régen a „pacsitos” (paticsos) házfalakat. A mellvéd mögötti széles járószint biztosította a várvédők szabad mozgását. A földvár három sarkán bizonyára gerendákból ácsolt, hasonló technikával épített figyelőtornyok állhattak, ezek nyomait a jelenlegi feljáró szélesítése, máshol az 1919. és 1944. évi géppuskafészkek tönkretették.

Említettük már, hogy a földvár belsejét a XVIII. század második felétől 1973-ig temetőnek használták. Bár ez is akadályozta a régészeti feltárást, mégis, ahol csak ástunk, mindenütt az Árpád-kori használat nyomait fedeztük fel szemétgödrök, tűzhelyek formájában, de sehol semmi nyoma nem volt épületnek, s annak sem, hogy ezt a területet legalább két és fél évszázadig, a várispánság fennállásáig lakták volna. Egyetlen biztos pontnak a „kút” kinálkozott. Nem messze a nyugati kaputól egy kör alakú, vagy harminc méter átmérőjű mélyedés látható. Az idegen bombatölcsérnek sejtené, a helybeliek szerint itt egy templom süllyedt el. Eredeti rendeltetésére egy 1870-ben kelt levél derített fényt. Írója, az itteni birtokos Dobozy Antal értesítette az akkor frissen megalakult Szabolcs Megyei Régészeti Egyletet a szabolcsi földvárról. Azt írja: a földvár „közepén… két, kővel kirakott kút volt”. A feltárás során kiderült, hogy az csak víztartó medence, oldalait vastagon agyaggal tapasztották ki, nehogy elszivárogjon belőle a tartalma. A mintegy ötven köbméteres ciszterna a hatalmas tetőszerkezetéről lefolyó esővizet gyűjthette össze. Nem is került elő az aljáról egyetlen belehullott cserépkorsó vagy fakupa sem, a betöltődés felénél talált, madaras díszítésű mázas tányér töredékei csak arról tanúskodnak, hogy az elmúlt készáz évben a szél meg eső jókora munkát végzett. Dobozy jó száz éve még kővel kirakottnak látta a ciszternának bizonyult kút oldalát, s nem is egyet, de kettőt számlált belőlük. Hol a másik? Hiába volt minden igyekezet, senki sem hallott felőle, a felszínen meg nincs nyoma. Vagy nem is volt? Ez bizony Dobozy titka maradt.

A földvár oldalait a múlt század közepéig szőlőskertként használták. Egy régi fénykép jól mutatja az egykori teraszok helyét. S ugyancsak a sáncokba vágták bele a bor tárolására a pincéket. Az átvágáskor az egyikre a gerinctől számított nyolc méter mélységben rá is bukkantunk. A sáncba félköríves boltozattal készített, irtókapával vájt pince hossza jó tíz méter lehetett. Nem volt már benne semmi, a földvár belsejéből nyíló bejárata régen eltömődött. Ez volt tehát az „alagút”, melyről a faluban az ásatás kezdetén oly sokat beszéltek, és amelyen keresztül járt Rákóczi a pataki várba!

A földvár belsején 1973-ig három egyház, a református, a katolikus és az izraelita osztozkodott, a falu lélekszámának, vallási megoszlásának arányában. Akkor a timári faluvégen jelölték ki az addig hiányzó ravatalozót, s lassan megtörtént az ismert sírok exhumálása és átszállítása az új helyre. A mára kincstári tulajdonba került földvár belsejében a Szemere család sírboltja körül felállított régebbi és újabb sírkövek emlékeztetnek a volt temetőre. A millenniumi emlékoszlop környékének a megerősítése, a földvár gerincén és belsejében húzódó sétautak kiépítése a 2000. évben történt meg, s napjainkban is folyik az egykori fa-föld falak, a keleti várárok rekonstrukciója. A földvár bejáratának előterében látható Szabolcs vezér-szobor a megye honfoglalás kori leleteinek (Geszteréd, Kenézlő, Eperjeske, Rakamaz) felhasználásával emlékeztet a honfoglalásra, az Anonymus költötte legendás vezérre. Györfi Sándor szobrászművész munkáját 1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulóján ajándékozta a megyei közgyűlés Szabolcs község lakosságának.