A református gyülekezet | Száz Magyar Falu

A református gyülekezet

A XVI. század második felében, miként a környékbeli falvak – Magyarföld, Márokföld, Nemesnép, Alsó- és Felsőszenterzsébet, Németfalu, Péntekfalu, Ramocsa, Pusztaszentpéter, Jakabfa – lakói, az itteniek is a reformált hit követői lettek. Szentgyörgyvölgy s egyben a környező települések első ismert lelkésze Farkasi István. Valószínű, hogy a lelkész – nevéből ítélve – helybeli, s a Farkasi-fordulatban élt.

Az 1618-ban Szentlőrincen megtartott zsinat több fontos határozatot is hozott. Előírta például, hogy a lelkészi szolgálatra való felavatás egyik elengedhetetlen feltétele „Syderius kátéjának magyar nyelven való ismerete”. Legfontosabb intézkedése azonban a meglévő egyházközségeknek egyházmegyékbe sorolása volt. Így jött létre a kiskomáromi, németújvárosi, körmendi, valamint a vízlendvai egyházmegye. Ez utóbbiba osztották Szentgyörgyvölgyét is. Egyházigazgatási szempontból később több változás is bekövetkezett: 1624-től a németújvári, 1633-tól a körmendi, 1657-től az őrségi, 1709-től a pápai, majd 1808-tól ismét az őrségi, 1952-től pedig a vas-zalai egyházmegyéhez tartozik településünk.

Második ismert lelkésze Kötél Miklós, aki az 1615 előtti években működött itt. Innen előbb Csajtára, majd Körmendre távozott. Konfliktusba keveredett utódjával, Csótár Jánossal, aki, midőn elődje távozott Szentgyörgyvölgyről, annak jogos járandóságát nem adta ki. Miután többszöri kérésre sem volt erre hajlandó, 1623-ban a szentlőrinci zsinat hat forintra, valamint az esperes iránti engedetlensége miatt újabb három forintra büntette, s egyszersmind kötelezte, hogy Kötél elmaradt járandóságát ne az egyházközség, hanem saját jövedelméből fizesse ki.

Csótár János 1627-ben bekövetkezett halála után fia, István követte őt a lelkészi szolgálatban. Őt azonban, nem tudni, mi okból, az 1627. június 27-én összeülő pápai zsinaton elutasították. Beiktatására majd csak egy év múlva, 1629. június 29-én került sor. Negyvenöt évi szolgálat után, 1674-ben itt is halt meg. Halála után a gyülekezet Eőry Mátyást választotta lelkészének.

Eőry ezt megelőzően a szecsődi egyház lelkésze volt. 1674-ben megjelent ugyan a pozsonyi rendkívüli törvényszék előtt, de onnan megszökve került Szentgyörgyvölgyére. 1681-ben már Csöglén prédikátor. Utóda Peleskei Péter. Az ő ideje alatt, az egyre erősödő ellenreformáció hatására, a zágrábi püspök erőszakkal elfoglalta a reformátusok templomát, valamint iskolájukat is.

Amikor I. Lipót 1681-ben a Thököly Imre-féle felkelés következtében kénytelen volt országgyűlést hirdetni, a protestáns rendek beadvánnyal fordultak az uralkodóhoz, kérve templomaik visszaadását. Ennek hatására az országgyűlés úgy rendelkezett, hogy azokat a templomokat, melyeket még nem szenteltek fel a katolikus szertartás szerint, a katolikusok adják vissza, ahol ez időben templomaik birtokában vannak, ott a továbbiakban is maradjon meg ez az állapot. A már felszentelt templomok azonban maradjanak a katolikusok kezén, helyettük eddig a királyi Magyarország tizenegy nyugati és északnyugati vármegyéjében két-két kijelölt helyen építhetnek maguknak új imaházat a reformátusok, illetve evangélikusok.

A törvény kihirdetésekor ugyan a szentgyörgyvölgyi templomot még nem szentelték újjá, ennek ellenére csak 1690-ben foglalhatták el ismét azt a helybéli reformátusok.

Ez időben elüldözött lelkészük, Peleskei Péter, más protestáns lelkészekkel és tanítókkal együtt, valahol a környéken bujdoshatott, mert tudjuk, hogy Karó István vasvári prépost őt és két társát: Hernádi István őriszentpéteri lelkészt és Vecsei András tanítót elfogatta, s majd egy évig börtönben tartotta. Különféle módon kísértette s „már-már gályákra szállíttatta, ha ötszáz birodalmi tallér váltságdíjjal fejük szabadságát meg nem oltalmazzák”. Amikor a zágrábi püspök a katonaság segítségét kérte, hogy a templomot akár erőszakkal megtartsa, a haditanács megtagadta az ebben való közreműködést.

Így a falu lelkésze visszatérhetett, rendeződött az egyházi élet, újra elkezdődhetett az eklézsia iskolájában a tanítás. Viszonylag békés három évtized következett. Az egyházközség állapotát jól mutatja az a jegyzőkönyv, melyet 1708 őszén, Hodosi Sámuel püspök vizitálásakor vettek fel. Eszerint: „Az egyház lelkésze Tisztelendő Peleskei Péter úr. Tanban, erkölcsökben, szorgalomban, magatartásban Ő és családja is feddhetetlenek. Egyházi fizetése: van kilenc jobbágyháza, melyeknek lakói évente tartoznak: Készpénz 25 pénzt, 1 köböl rozsot, 17 cipót, 1 kappant, 1 csirkét, 12 tojást, tűzre való fát szekérrel, 2 aratót és széna kaszáláshoz 2 kaszást adni. Tartoznak továbbá a prédikátor gabonáját, szénáját behordani, a parochia tetejét, ha kell zsuppolni.”

A vizitátor megjegyzi, hogy a jobbágyok nyolc esztendő óta megvonták szolgálataikat és az ahhoz járandó jövedelmek kiszolgáltatását is, de minthogy a presbitériumnál jó levelek vannak, melyek e szolgálatokat rögzítik, azért fel kell őket szólítani kötelességük teljesítésére. Ha eztán is vonakodnának, kérni kell a vármegyét a közbenjárásra.

„A templom földjén kívül lakóktól a parókia jövedelmei:

Minden külön kenyeres ember fél-fél köböl gabonát ad, melynek fele búza, másik fele pedig rozs. Huszonnégy ekét. Ezt a prédikátor bármire fordíthatja. Tűzre való fát elegendőt. Halotti prédikációért 25 pénzt. Esketésért ugyancsak 25 pénzt. A keresztelőért egy kenyér és egy kappan a járandóság.

Szántóföldjei ezek: A templom telkén 5 hold. Azon kívül a tavaszi is mellette. A kógyári mezőn 3 hold, melynek napkelet felől szomszédja Gödör família. Napnyugatról Györe família. Negyedik hold is vagyon, melyen vagyon egy zsellér ház, melynek lakosa szokott adni fél tallért, azaz 75 dénárt. Krakkóban két hold, napkeletrül márokföldiek adviciniáltatnak. Napnyugatról Csótár família. Ugyanannak végiben van egy rét, mely három szekér szénát terem. Azon hold föld mellett vagyon egy dűlő rét, mely megterem harmadfél szekér szénát. Ugyanazon két rét, megterem néha négy szekér sarjút. Ugyanazon dűlőnek megy és szomszédai: napkeletrül Gyimóti Ferenc, napnyugatrul Csótár família. A Pap megyében vagyon egy darab szántóföld, mintegy 12, vagy 13 holdból álló, melynek szomszédjai északról Csótár família, délről pap mogyorósa és Cseresnyések földe, Napnyugatról az Ország útja, Napkeletről a vízárok. Ezen földek közül adtanak a Prédikátor az Ecclesiával együtt két holdat Gyimóti Ferencnek oly okon, hogy szolgáljon tőlük. Ugyancsak a Pap mogyorósa végiben vagyon két hold egy szekér szénára való réttel együtt a Cseresnyés Família jószága között. Napkeletről kiterjed a márokföldi határig. Varjúlábi rét, melyen 5, vagy 6 szekér széna terem, melynek Napkeletről Csupor rétje találtatik, a megyében lévén egy fűzfa, és egy tölgyfa, melyeken kereszt vagyon vágva. Napnyugatról Sós família rétje. A hegyúton kívül a Mező Derékban vagyon négy hold szántóföld, melynek Napkeletről Sós Família, Napnyugatról Cseresnyés János földjei szomszédosak.”

1717 őszén Peleskei Péter prédikátornak immár másodszor kellett megélnie, hogy kiűzték templomából és parókiájából. Annak az esztendőnek Szent András-napján ugyanis Bisztricei György – a zágrábi püspök megbízásából, a vármegyei katonaság segítségével – elfoglalta ezeket. Ugyanakkor, hogy a visszavételt lehetetlenné tegyék, végrehajtották a templom ünnepélyes újraszentelését is.

Nem tudhatjuk, hogy kényszer hatására-e vagy esetleg „jól felfogott érdekből”, de még ezen év december 12-én számosan aláírták azt a nyilatkozatot, hogy a plébánosnak átadják az eklézsia ingó és ingatlan vagyonát, s magukat alávetik a plébános joghatóságának.

„Mi alább írottak recognoscaljuk per presentes és adjuk tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy a szentgyörgyvölgyi Bertalan Ferenc, Babolcsai Benedek, Cseresnyés György, Cseresnyés Tamás, Balogh Tamás, Cseresnyés János és többen – Tisztelendő Bisztriczei György uramat fogják igaz lelkipásztoruknak agnoscalni és a lelki dolgokban senkihez máshoz nem hallgatnak, hanem egyedül őkegyelmétül függenek. Semmiben ellene nem praktikálnak, nemhogy élete veszedelmére igyekeznének. Évi fizetését és a stolát fogyatkozás nélkül megadják, és a paróchiális épületre mikor kívántatik előállanak (t.i. javítani). A régi kelyhet paténástól és a többi templom eszközét a plébános úr kezéhez assignálják egy hét lefolyása alatt. Ezen kívül hozzájárulnak ahhoz is, hogy a plébános térítő tevékenységét nemcsak a templomban, de a házakat járva is végezheti. A betegeket szabadon látogathatja.”

A helybeli református nemesek többsége elfogadhatatlannak ítélve a kialakult helyzetet, összefogva a filiához tartozó nemesnépi, valamint az ugyanekkor a templomukat elvesztő milejiekkel, kikhez csatlakozott a becsvölgyei nemesség is, jogorvoslatért az uralkodóhoz fordult. A panaszos és igazságot kereső levelet mintegy hatvan nemes írta alá. A helytartótanács 1719. február 19-én kelt válaszában kérelmüket elutasította mondván, hogy a szentgyörgyvölgyi és mileji templomot „a katolikus szertartás szerint fel is szentelték (…) aminek alapján helytelen volna a katolikus szertartás szerint újra megszentelt templomukat mintegy megszentségteleníteni (…) azok visszaadásával (…). Ennélfogva úgy ítélkezünk, hogy a vallás szabad gyakorlását Becsvölgye helységben, ahol tudniillik a templom katolikus szertartás szerint nem volt még újraszentelve, a további panaszok megszüntetése végett a legutóbb tartott pozsonyi országgyűlés által kijelölt bizottság kimeneteléig a gyakran már említett nem katolikusoknak meg kell engednünk.…”

Ezt követően mintegy 65 évig a szentgyörgyvölgyi református hívek számára a becsvölgyei prédikátor szolgált. Akik vallásukban állhatatosak voltak, ide jártak istentiszteletre, keresztelőre és házasságot kötni is. Ugyanakkor látható a szentgyörgyvölgyi keresztelési és házassági anyakönyvekből, hogy ez idő alatt sokan fordultak közülük a katolikus plébánoshoz is a házasulandók, illetve kereszteltetni szándékozók közül.

A helyzeten majd csak az 1781-ben kiadott türelmi rendelet változtat. 1783-tól, mikor is Vass Istvánt hívták meg prédikátoruknak, rendeződött a faluban a reformátusság dolga. Újraindulhatott nagy múltú iskolájuk is, Pápai Ferenc vezetésével.

Vass István 1786-ban távozott, helyére Szalay János prédikátor jött Noszlopról. Az ő idejében épült fel a templom 1787-ben.

Az 1780-as években a plébános és a prédikátor közt folyamatosak voltak a konfliktusok. Ez abból adódott, hogy a plébános nem kívánt lemondani azokról a jövedelmekről, melyeket korábban a református családoktól is húzott, s ezekre bizonyos mértékben a türelmi rendeletből következően is jogot formálhatott, de csak a jobbágytelkei után. A helybeli nemesek azonban mindennemű követelésének ellenállottak.

A plébános, hogy érvényesítse jogait, a megyétől karhatalmi segítséget kért és kapott. A kiküldött megyei huszárok nemcsak zálogoltak, hanem némelyeket, akik ellenálltak eme jogsértésnek – meg is vertek, sőt saját maguknak „nyargalópénz” címén rekviráltak.

A szentgyörgyvölgyiek persze panaszt tettek a királynál, mire II. József a jogtalanul elkobzott összeg kétszeresének megfizetésére kötelezte a plébánost.

1808-ban, az őrségi egyházmegye visszaállítása évében a presbitérium tagjai voltak: lelkipásztor Horváth István, tanító Csóka László, elöljárók: Nemes Cseresznyés Zsigmond carator, Nemes Kósa József, Nemes Babolcsai Sámuel, Nemes Császár István, Nemes Sós István, Nemes Szabó György, Nemes Györe Ferenc, Nemes Rákos Ferenc, Nemes Bot János, Német Pál, Borsos Ferenc, Ratik István, Hajba István, Hajba Márton, Gál István.

Még ebben az évben történt egy kirekesztéssel végződött fegyelmi ügy. A lelkészi és tanítói javadalmakat 1783-ban állapították meg. Azóta „némely református család elszegényedett, más református családoknak pedig jobb anyagi lehetősége mutatkozott, ezért a presbitérium úgy döntött, hogy az elszegényedettek búza helyett ugyanannyi rozsot, a gazdagabbak pedig rozs helyett ugyanannyi súlyú búzát fizessenek a lelkészi és tanítói konvencióba, hogy azok mégis búzában és rozsban megfelelőlen kapják konvenciójukat.

Nemes Császár Györgynek egy fertályból való búzát kellett volna fizetni rozs helyett, de azt megtagadta. Ezért a presbitérium exkommunikáltatta, mire Császár György panaszával hosszas huzavona után Zala megye alispánjához fordult, s befeketítette az alispánnál az eklézsia vezetőit. Az exkommunikáció szerint eltiltották az úrvacsorától, s kilátásba helyezték, hogy ha a kirekesztés tartama alatt meghalna, tisztességes temetésben nem részesül, a lelkész temetési beszédet, a tanító búcsúztatót nem tarthat felette.

Az esperesi vizitáció 1808. november 7-én mindkét felet hiába békítgette, az ügy további kivizsgálásra az egyházmegyei közgyűlésre utaltatott.

1817-ben két ónkannát vettek, és Becsvölgyének visszaadták az 1783-ban tőlük kölcsönkért kannát. Az eklézsia jövedelme ekkor a vasárnaponként kitett persely s az egyházi személyek konvenciójából megmaradó búza és rozs.

Szeretetmunkát is végeztek. 1820-ban feljegyezték, hogy egy világtalan asszonyt tart az eklézsia. Nagypénteken és áldozócsütörtökön perselyadományt hirdettek számára. A gyermekek tandíját 1825-ig a Domjaniana Fundatióból fizették. Ebben az évben már annyira megszaporodtak a tanulók, hogy ettől kezdve a didacrum felét az alap, felét pedig a szülők fizették.

Előfordult az anyagiasság megnyilatkozása is. 1825-ben az 1783-ban megajánlott borkonvenció nem folyt be, mert szőlők pusztultak ki, és az újonnan telepített tőkék tulajdonosai azzal érveltek, hogy azok után akkor nem ajánlottak fizetést.

Történt pedig, hogy 1827. március 27-én Baboltsay László, aki ez idő szerint az eklézsia kurátora volt, panasszal fordult a vármegyéhez. Eszerint nemes Császár György ki „ifjúkora óta mostani öregségéig Helységünkben a jó rendnek legnagyobb ellensége, a civódásoknak, sőt az erőszakoskodásdinak, a verekedéseknek is előmozdítója” volt, s akit már 21 éve, minthogy megtagadta a prédikátor és tanító fizetéséhez való hozzájárulást, kiközösítették, akkor ugyan ígéretet tett arra nézve, hogy az elmaradt bért megadja, ennek ellenére az utóbbi időben ismét megtagadta ennek kifizetését, sőt másokat is sikerrel erre buzdított. Így nemcsak ő, hanem Császár János és Ferenc, valamint özvegy Domján Jánosné is vonakodott a járandóságot megfizetni. Ezért a presbitérium „régi szokás szerint nevezett Császár Györgyöt megzálogolta”. Azzal a meghagyással, hogy ha a fizetést, melyet teljesíteni köteles, leteszi, a zálogot vissza kapja. A zálogolókat azonban Császár György puskával fogadta, sőt – miként a panaszt tevő kurátor írja – „azt ránk is szalasztotta”, vagyis rájuk is lőtt. Mindezek miatt kéri a presbitérium a vármegye intézkedését.

Kerkápolyi István és Berke Ferenc táblabíró, valamint Bertalan Pál főszolgabíró, Soós József esküdt társaságában, ez év december 3-án vizsgálatot folytatott ez ügyben Szentgyörgyvölgyön. A történtek súlyára való tekintettel a megyei urak mellett az egyházi főhatóságok is megjelentek.

A superintendencia részéről Dénes Ferenc vasmegyei táblabíró, aki egyben az őrségi egyházmegye kurátora, Horváth István kercai prédikátor mint egyházmegyei jegyző vett részt a vizsgálatban, megjelentek a helyi egyházközség elöljárói is. Nevezetesen: „Ns Szabó György curator, Ns Cseke Pál másod curator, Ns Szabó György, Ns Török Ferenc, Ns Cseke Márton, Ns Baboltsay László, agilis Hajdu Pál, Ns Györe Mihály, Ns Gödör János, Ns Rákos Ferenc, a prezsbitérium tagja.”

Minthogy a deputáció érkezéséről az egész falu már régen értesült – Hajas István lelkész ezt megelőzően a templomban két vasárnapon is kihirdette –, a vizsgálaton számosan megjelentek. Köztük a bepanaszoltak is.

A deputáció megállapította, hogy még 1782. szeptember 10-én, az egyházközség megújításakor a szentgyörgyvölgyi lakosok a prédikátornak harminc pozsonyi mérő búzát, valamint hetven mérő rozsot ajánlottak. A rektor járandósági ezeknek fele-fele. „…Bor pedig a szőllővel bíró gazdák által minden egyes köztül 3 icce, kettő a prédikátornak, egy a mester számára ajánltatott, s e szerint szokták nemcsak a szentgyörgyvölgyi helységnek határába helyheztetett, hanem más külső uraságok fundusán bírt szőllőkből is a birtokosoktól elejétől fogva a borjárandóságot esztendőnként mindig bészedni, – és a papnak és mesternek által adni, hanem mivel ez az ajánlás bizonytalan mennyiségű volt, tehát utóbb a prédikátornak járandósága 20 akóra, a mesteri 10 akóra állapíttattuk meg. (…) De mivel idővel a szentgyörgyvölgyi határban fekvő régi hegyek elpusztultak és némely szőllősgazdák szőllejeket kivágván szántófölddé fordították, a külső uraságok fundusán, úgy mint Kebelén és Both Hegyben szőllőket bíró gazdák pedig szőllejeket nagyobb részre eladogatták, tehát a borbéli jövedelem anyira megkeveredett, hogy a 30 akó járandóság ki nem tellett, kénytelenek voltak azért a nyulasi és a tiporszegi szőlő hegyekre is, melyek az eclésia fundálása után valamivel későbben, ez előtt mintegy 30 egynéhány esztendőkkel eresztettek, a borbéli adózást kiterjeszteni és kivetni. Melyekről az illető birtokosok mind ez ideig vonakodás nélkül, még akkor is, mikor a termés rossz volt, vagy szerencsétlen csapás érte, a köz számára meghatározott mennyiséget ki szokták adni. De most egynéhány esztendők óta a fönt írt okokból a szőllők számának még jobban lett megkeveredésével így se került ki a 30 akó borjárandóság. Kénytelenek voltak az elöljárók a nemrégiben a szentgyörgyvölgyi határban újonnan eresztett Binóci és Kolgyári szőlőhegyekre is, minden egy-egy közre, soványságokra nézve csak két-két icce bort a mult 1826. évében kivetni…”

A bepanaszoltak, arra való hivatkozással, hogy a régi szerződés csupán az akkor meglévő szőlőkre vonatkozott, az újabbak utáni fizetést megtagadták. A vizsgálat során azonban kiderült, hogy „…mivel hogy minden lakós nevezet szerint mit és mennyit köteleztessen azon mennyiségbe adni, hisz dolgozva nem volt, hanem azt az elöljárók elsőben is mindjárt a református lakosoknak tehetősségéhez képest vetették ki, s mivel a halál, osztály, adás-vevés, elszegényedés vagy jobb sorsra jutás által a birtokosok és birtokok változtak, (…) tehát a kivetést szükségképpen meg kellett újítani és változtatni, és amint ki magát jobban, vagy szegényebbül bírta, ahhoz alkalmaztatni is a felosztást. Ezt rendesen közönséges gyülekezetet tartván magok közt minden hatodik esztendőben szokták megtenni…”

Ezek után Nemes Domján János özvegye, illetve annak fia, János, valamint középső Császár Ferenc elismerte a kivetés jogosságát, és ígéretet tett adóssága megfizetésére. Nem így Császár György, másik Császár Ferenc és Császár János. A vármegye ezért jogosnak ismerte el az elöljáróság zálogolását rajtuk.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy megjelent a hatósági emberek előtt Gyurka János plébános, aki olyan nyilatkozatot tett, hogy többen a reformátusok az ő fundusán bírnak szőlőket, azt pedig, hogy ezen szőlők terméséből adjanak a prédikátornak, illetve a tanítónak, megtiltja, mondván ez az ő földesúri jogait sérti.

A deputáció tagjait annál is inkább meglepte e kinyilatkoztatás, mert előző este már tárgyaltak a plébánossal, s akkor ő nem emelt kifogást. Most pedig azt válaszolták neki, hogy „az ő földesura jussának leg kevésbé sem mond ellent, ha a reformátusok, kik az ő fundusán szőlőket bírnak, azon szőlő terméséből adják is ki a prédikátori és mesteri járandóságokat, csak oda ne menjenek beszedni vagy zálogolni és akolős előtt ne teljesittsék járandóságukat, többnyire akár milyen edénybe onnan szabadon elvihetik, mert ha szabad nékik meg inni, vagy eladni, tehát szabad elajándékozni, vagy a prédikátori és mesteri járandóságba oda adni”.

A plébános azonban ezután is fenntartva tiltakozását a vármegyéhez fellebbezett a döntés ellen. A megye a kiküldöttség határozatát helybenhagyta.

A következő évben, 1828. január 28-án a vármegyei törvényszék előtt vizsgálták az ügyet. Ekkorra már ifjabb nemes Császár Ferenc kinyilatkoztatta, hogy ezután a papi és mesteri borjárandóságot ki fogja adni. Csupán nemes Császár György és János tagadta meg ekkor is. A törvényszék így ítélettel kötelezte őket.

1838-ban elszakadt Kerkanémetfalu, Kerkapéntekfalu és Ramocsa, ahonnan fizetést kapott a lelkész és tanító. Alsószenterzsébet is elszakadt 1844-ben.

1836-tól 1838-ig a gyülekezetet, a presbitériumot és az egyházi felsőbb hatóságokat állandóan foglalkoztatta az a sajnálatos eset, hogy Farkas Gábor lelkész egy más vallású házvezetőnőt tart a házában. Különféle gyanúsítgatások mellett voltak asszonyok, akik nem vették magukhoz az úrvacsorai kenyeret, mert ez a nő sütötte. Végül is a lelkész 1838-ban feleségül vette házvezetőnőjét, s emiatt sokan nem jártak templomba. Az egyházi hatóság is több kihallgatást tartott ez ügyben.

1836-ban újjáépítették a paplakot. 1839-ben a fazsindelyes tornyot, amelyet 1805-ben illesztettek a templomhoz, fazsindely helyett bádoggal fedték be.

1845-ben tovább forrt a békétlenség a lelkész ellen. Panaszolják, hogy a Domján-alapítvány könyvei közül több veszendőbe ment. A lelkész többször eltávozik a faluból, s ilyenkor a plébánoshoz viszik keresztelésre a gyermekeket, a lelkész a szószékről hirdeti ki, melyik faluból hoznak szemetes gabonát, s főleg a szentgyörgyvölgyiekről mond rosszakat a filiabeliek előtt, s másként viselkedik a szószéken kívül, mint a szószéki igehirdetésben.

Az egyházlátogató küldöttség felszólította Farkas Gábor lelkészt, hogy a szentigéhez méltóan viselkedjék, s hogy a lelkész olyan tükör, amin minden kis szeplő szembeötlőbb, a gyülekezet pedig ne feledje, hogy a lelkipásztor is gyarló ember.

1848 februárjában Babolcsy Ferenc özvegye, Balogh Katalin az egyháznak ötszáz ezüstforintot adományozott, amely pénz a móringja volt. A végrendelet szerint a férje után birtokolt, a templom szomszédságában lévő korcsmáját szántókkal és rétekkel az egyház addig bírhassa, míg a Babolcsay-örökösök az ötszáz forintot le nem fizetik. Az egyház a korcsmát azonnal birtokba vette. Ekkor már volt mészárszéke és egy kis boltja is.

1865-ben iskola működtetését illetően elszakadt Szécsiszentlászló leányegyház, de a kántori díjat továbbra is megadta a szentgyörgyvölgyi tanítónak.

Az 1869. évi tagosítás alkalmával a lelkész részére hat hold szántóföldet és hat hold legelőilletményt, a tanító részére pedig három hold szántót és három hold legelőrészt adtak.

1874-ben viták tárgya a nemesnépi filiával a fa- és borfizetés arányosítása. Az 1869-i tagosítást 1874-ben hitelesítették. Az országos tagosítás alkalmával előírták, hogy a községi közös vagyon századrészét iskolai vagyon gyarapítására kell fordítani. Mivel a szentgyörgyvölgyi nemes közbirtokosságnak a községben felosztandó közös birtoka nem volt, háromszáz osztrák értékű forint tőkével alapítványt hozott létre, úgy rendelkezve, hogy annak 1875. január 1-jétől hatpercentes kamata „folytonosan és örök időkre” a szentgyörgyvölgyi református népiskola javára fordítandó.

Az egyházkerület 1874-ben a rossz karban levő, szűk, alacsony, levegőtlen iskolaépület helyett egy újnak a felépítésére szólította fel a gyülekezetet. Évente sürgették. 1877-ben Babos Károly gondnok értesítette az esperest, hogy amíg törvényes erővel és úton nem kényszerítik erre a közösséget, nem lesz semmi a tervből.

Ugyanakkor Gózon Imre tanítót, aki a Műemlékek Országos Bizottságának kültagja volt, s cikksorozatban foglalkozott a gyülekezet történetével, akinek köszönhető a veleméri Árpád-kori templom restaurálása, a gyülekezet elöljárósága figyelmeztette, hogy szép tehetségét ne régészetre, hanem szakmájára és tanításra fordítsa. Eközben annak ellenére sem építettek iskolát, hogy Nemes Németh Jenő és felesége, Tóth Katalin 1874-ben kétszáz forintot, Nemes Kósa Ferenc 1877-ben ötven forintot, Márokföldről pedig Gál Jánosné húsz forintot adományozott erre a célra. Sőt a Domján István-féle alapítvány – tőkéje 1878-ban 3050 forint volt, kamata 198 forint 54 krajcár volt, amiből megmaradt 105 forint, amikor az összes tanuló tandíját, a tanszereket kifizették – hozadékát is figyelembe lehetett volna venni forrásként. 1882-ben aztán végre megvették a százhúszezer téglát, felépítették – két tanteremmel és két tanítólakással – az iskolát Az akció a tetemes közmunkán kívül hatezer forintba került. Az épület elkészülte után megszervezték a második számú tanítói állást, és 1883-tól két tanító működött a gyülekezetben.

A nehézségek azonban továbbra is kísértői az ügyeknek. Dobraföld és Szécsiszentlászló – az utóbbi, mivel iskolája is volt – tiltakozott az építési adó kivetése, mértéke ellen, ellenségeskedésbe keveredett Bényei Gábor lelkész és Gózon Imre tanító, amit 1884-ben csak kétnapi tárgyalással tudott rendezni az egyházi felsőség.

Szentgyörgyvölgy alapvetően református jellege a XX. század során sem változik meg, de kisebb hangsúlyeltolódások megfigyelhetők a más felekezetekkel összevetett arányokban. Az 1900-as népszámlálás idején 921 református mellett 217 katolikust írtak össze, míg harminc évvel később a 795 református mellett 337 katolikust tartottak nyilván. A XX. század közepétől nem rendelkezünk pontos adatokkal a vallási megoszlást illetően. Ebben az időszakban azonban már nem is a felekezetek közötti esetleges arányeltolódás a legfontosabb változás, hanem a vallás nélkül élés térhódítása. A korábbi időszakokhoz hasonlóan a református és a katolikus hívek is anyaegyházzal bírtak Szentgyörgyvölgyön, míg az izraelita felekezet a zalalövői kerülethez tartozott.

A helyi református gyülekezet élén 1900-tól Antal Dénes állott. A lelkészi hivatalhoz Szentgyörgyvölgyön kívül hozzá tartozott Szécsiszentlászló, Márokföld, Nemesnép, Felsőszenterzsébet és Magyarföld. 1914. június 9-én Nádasdy Benő volt öcsi lelkészt választották meg a gyülekezet vezetésére.

Az első világháború és a Tanácsköztársaság eseményei különösképpen nem bolygatták meg a közösség életét, a presbiteri ülésekről készült jegyzőkönyvek tanúsága szerint egy új temető kijelölése, az egyház történetét, valamint tisztviselőinek és adakozóinak névsorát megörökítő „aranykönyv” készítése, a presbiteri választások és az egyház kocsmájának bérlőkijelölése jelentették a legfontosabb feladatot.

A világháborút követő hiperinfláció súlyos anyagi romlásba taszította az egyházat. Más, kisebb pénzalapok mellett a legfontosabb, a Domján-féle alapítvány is elértéktelenedett, hatezer aranykoronája ragadt benne az Alsólendvai Takarékpénztárban. Később, ezt elkerülendő, a presbitérium fel is szólította a közösség javára adakozni óhajtó egyháztagokat, hogy lehetőség szerint ne pénzadományokat hagyományozzanak az egyházra, hanem ingatlanvagyont, amelynek átmenthető az értéke.

A gazdasági pangás miatt a kocsmabérlet sem hozott sokat a konyhára, így fordulhatott elő, hogy az egyház által fenntartott intézmények, mindenekelőtt az iskola, különösképpen az amúgy nem túl magas tanítói fizetések finanszírozása néhanapján leküzdhetetlen akadályokat jelentett – ahogy azt másutt már részleteztük.

Az anyagi természetű nehézségek tükrében kissé furcsának hat, hogy már 1920-ban elhatározták egy új lelkészlak építését 1923-ban jelölve meg átadásának határidejét. Közben a háború miatt szólóban maradt kisebb harang mellé egy újat, nagyobbat is rendeltek, amelyet 1922 márciusában szenteltek fel. A lelkészlak építése eközben vontatottan haladt, az eredeti határidő irreálisnak bizonyult. Az építkezés csak 1926-ban fejeződött be, így végre méltó elhelyezést nyert a mindenkori lelkész és hivatala is.

1928 közepén elhunyt Nádasdy Benő. Halála után a kegyeleti idő leteltéig Tánczos Dezső volt körmendi segédlelkészt állította be helyettesnek az esperes. 1929. február 1-jén Gaál Dénest választották meg a gyülekezet élére, aki Somogyudvarhelyről érkezett.

Az ebben az időben folyamatosan jelenlévő, jobbára anyagi természetű problémák eltörpültek a háborút követő évek megpróbáltatásai mellett. Gaál Dénes lelkész betegsége ebbőla szempontból is a lehető legrosszabbkor érte a szentgyörgyvölgyi egyházat. 1949-ben és a következő évben Magyar László, Micskó Károly, valamint Ónody Zoltán helyettesítették.

Az 1950 nyarán lezajlott kitelepítések és az azt követő évek egyházellenes eseményei felőrölték a helyi református egyház erejét. Gaál Dénes 1950. december 31-ével nyugalomba vonult, az ideiglenes helyettesítést Lébényi Pál látta el. Jellemző, hogy 1951 kora tavaszán azért tolódott a lelkészválasztás, mert a politikai hatalomnak potenciálisan nem megfelelő jelöltek – ha már túljutottak minden más szűrőn – egyszerűen nem kaptak belépési engedélyt a határsávban fekvő Szentgyörgyvölgyre. A lelkészválasztásra igyekvő Nagy Kolozsvári István például többszöri nekifutásra 1951. április 1-jén nyolc és kilenc óra között kapott egy órát a hatóságoktól, hogy megtarthassa bemutatkozó istentiszteletét, ami után azonnal meg is választották szentgyörgyvölgyi lelkésznek a Sárbogárdról érkezett, ott segédlelkészként szolgált fiatalembert.

Az egyházra nehezedő politikai nyomás hatására a már korábban államosított kocsma és vágóhíd után a maradék harminc hold szántójától is megszabadították a helybeli református egyházközséget.

1951 augusztusában az egyház – a már jól bevált koreográfia szerint – természetesen „önként”, „saját belátásából” ajánlotta fel az államnak a földjeit az eseményről tudósító presbitériumi (!) jegyzőkönyv szerint: „A szentgyörgyvölgyi egyházközség presbitériuma látja és elismeri, hogy az egyházi földek megművelésében nem tud versenyképes lenni a szövetkezeti gazdálkodás ütemes munkáival szemben, ezért megragadva a kínált lehetőséget és hallgatva a felettes egyházhatóságának indítására, felajánlja az egyházközség mezőgazdasági ingatlanát az államnak megvételre.”

Nagy Kolozsvári István – akit 1956-os szerepe miatt, amiről már megemlékeztünk, elítélt a hatalom – 1959 októberében újra gyülekezete élén állt, amit azonban az egyházügyi hatóságok nem nézhettek jó szemmel, mivel arra kötelezték, hogy cserélje el állását a fehérvárcsurgói lelkipásztorral. A csere azonban nem valósult meg, Nagy Kolozsvári István a helyén maradhatott.

Végül 1966-ban távozott – tizenöt évi szolgálat után – szeretett gyülekezete éléről, Becsvölgye-Kustánszeg társegyházak választották meg lelkipásztoruknak.

Nagy Kolozsvári István helyére a lelkészi állás betöltéséig a püspök Márkus Mihály segédlelkészt rendelte ki. A szentgyörgyvölgyi presbitérium 1967 októberében úgy döntött, nem ír ki pályázatot a lelkészi állásra, meghívás útján tölti be a státust, amire rögtön fel is kérték az eddigi helyettest, Márkus Mihályt. Személyében néhány évtizeddel később egyháza már püspökét tisztelhette.

A műemlék jellegű református templom a település máig legismertebb és kétségtelenül a legjelentősebb épülete. Amikor a XVIII. század elején papjukat és tanítójukat a plébános kiűzette a faluból, temetőjükben ugyan emeltek fából imaházat, melyet szalmával fedtek be, de ezt, úgy látszik, nem használhatták rendeltetése szerint

A türelmi rendeletet követően csak a század végén vált lehetségessé az új – máig álló – Istenháza felépítése. Erre 1787-ben került sor. Ekkor még a torony nélküli épület mellett egy kis fa harangláb állt, egy haranggal. A tornyot majd csak 1805-ben emelik. A magyarországi festett kazettás mennyezetű református templomok közt ez az egykori Kisszegen álló a legnyugatibb, illetve időben a legkésőbbi.

Vélhetően a nagy sietség, esetleg a gyenge alapozás következtében a templom falai megrepedeztek, 1805-ben a kórus tartógerendája is eltört. A javításokkal és a felújítással csak mintegy másfél évtized alatt végeztek. Ez idő alatt készült el a templom jelenlegi berendezése is. Így padjai, festett mennyezete, valamint a szószéke, helybéli mesteremberek munkái: „Az Úr Háza díszítésére szolgáló reparatiókat tették Nemes Rákos Ferentz, N. Szabó Tamás és N. Szabó János Sz. György Völgyi Asztalosmesterek.” Ismerjük a templom festőjét is. Ő nemes Patkó András tanító úr volt. Mikor a munkára vállalkozik, már több mint hetvenéves, és ekkor Rádócon lakott mint „nyugalomba lépett Oskola-Tanító”. Kétszer is tanítóskodott a szentgyörgyvölgyi iskolában. Először 1783 és 1787, majd két évtized múltán, 1808 és 1818 között.

Maga a templom téglalap alaprajzú, nyugati homlokzatán hagymasisakos, késő barokk toronnyal. Az egyik bejárata a torony alatt van, a másik a keleti oldalon. Ez elé, valamikor a XIX. század végén, négy zömök oszlopon nyugvó, három oldalon nyitott, boltozott kapujú kis előcsarnokot építettek.

A templombelső déli oldalán, a falra illesztve áll a koronás szószék, a három másik oldalon faoszlopokon nyugvó karzat húzódik. A templom mennyezetét 88 téglalap alakú, kékre festett fatábla alkotja. A középső két, egybeillesztett táblán lévő, szimmetrikus kialakítású, barnás színű növényi díszítést felirat veszi körbe: „Mely igen szerelmetesek a Te Hajlékaid óh Seregeknek ura: satLXXXIV. Solt: 2.5.E. E Hely nem egyéb: hanem Istennek Háza és Mennyeknek kapuja: 1.Mos: 28:17.”

Levélszirom motívumos díszszalagján a szöveg: „Tiszt. Tudós Hais István úr Prédikátorságában festette Patkó András 1829-dikben.”

A többi táblán kék alapon fehér bárányfelhő-motívumok láthatók. A karzat első felületét 37 ugyancsak téglalap alakú mező tagolja, kék, fehér, fekete virágos, csillagos festéssel. A bejárat felett két-két, négyzetesre egybefogott táblán, a mennyezetéhez hasonlóan, barnás levél-, illetve virágdíszek láthatóak.

A közelmúltban megtörtént az épület külső felújítása. A belső részek azonban rohamosan pusztulnak. A beázások nyomán a kazetták egy része is erősen megrongálódott.

A település első temetője – ahogy ez másutt is szokásban volt – minden bizonnyal a középkor óta a templom körött feküdt. Ez a helyzet csak a XVIII. század elején változott meg. Addigra ugyanis a temető úgy megtelt, hogy a további használata lehetetlenné vált. Csak súlyosbította a helyzetet a század első évtizedében pusztító járványok sora. Miként a presbitérium mondja: „hogy a mostani pestises időkhöz képest a Templom körül való temetkezések is alkalmatlan és szorult volta miatt is kényteleníttettünk közönséges cenzussal ujjabb és alkalmatosabb temető belet szereznünk”.

Ezt a helyet nemes Cseresznyés család Szentgyörgyvölgyben lévő „pusztán álló egy darab eörök parlagh” földjében találták meg. A terület tulajdonosai ekkor: Cseresnyés Ferenc, ifjabb Cseresnyés Ferenc, Cseresnyés Miklós, Cseresnyés Mihály, Cseresnyés István, Cseresnyés Pál, Cseresnyés Balázs, öregebb Cseresnyés István, Cseresnyés Gergely, valamint Fityók Ferenc voltak.

A területért az egyházközség mintegy két holdnyi földjét adta cserébe. Ezen a földön eddig a prédikátor és a tanító engedelméből a Gyimóti família lakott. Hogy ők se károsodjanak, az egyház földjéből a két hold helyett – ha eddigi szolgálatukat továbbra is teljesítik – másik földet kapnak. Mindezeket szerződésben rögzítették 1710. december 22-én. A szerződést az „Ecclésiának Eöreghi” szám szerint 37-en, valamint Peleskei Péter „már ezen Ecclesiának huszon hat esztendőbeli praedicatora” írták alá.

A mintegy ezernégyszáz ölnyi területet keletről a Plébánia-telek, délről az úgynevezett Hegy-út, nyugatról Györke Mihály telke, északról pedig a Plébánia kaszálója határolta. Ez a temető szolgált aztán majd másfél évszázadig a helybéli reformátusságnak. 1857-ben azonban kénytelenek voltak bezárni. Utoljára – 1857. július 12-én – Császár György és Kósa Katalin Zsófia nevű leányát temették ide, aki háromhetes korában halt meg. Ekkorra – miként Horváth János akkori lelkész írja – „…azon körülmény miatt, mivel az már halottakkal szerfölött bételt, a mai naptól számított 30 egymás után következő évekre bezártuk, és a további betemetést megszüntettük. Új temetkezési helyül szereztük a kisszegi fordulatban a Hegyút és a Nagy-Dobronakra vivő utakra szögellő szántóföldekből 884 négyszögölnyi területet.”

Az új temetőt ekkor keletről Nagy Pálné, született Jósa Judit, délről Cseresnyés József, Csótár Ferenc, Csótár János birtoka, nyugatról a Nagy út, északról pedig a Hegy út határolta. A területet – nem úgy, mint százötven évvel korábban, cserével – pénzen vásárolták meg, összesen 56 forintért és 56 krajcárért, ezüstben. Addigi tulajdonosai Török Katalin, Török Pál, Sós György, Sós Anna, Nemes József, Salamon Gábor, Salamon Péter, valamint Salamon Sámuel voltak.

Miután a nyár folyamán kifizették a kialkudott vételárat, a területet keletről és délről fél öl széles és egy láb mély árokkal felsáncolták, északról és nyugatról bekerítették. A nyugati oldalra egy kaput állítottak.

Augusztus 2-án, vasárnap az esti órákban „számos nép jelenlétében éneklések és imádságok által felszentelvén ünnepélyesen megnyitottuk és azonnal Tiporszegi fordulatbéli Szép Pálnak fél éves kis fiúgyermekét mint első halottat belé temettük”. A beszentelést Horváth János lelkész, a temetést Gózon Imre tanító végezte. A második temetés két héttel követte emezt. Ekkor a temetőt felszentelő lelkész Horváth János és Járdánházy Krisztina augusztus 14-én született, s mindössze 36 órát élő, István nevű fiát helyezték itt örök nyugalomra.

A tagosításkor a temetőhöz egy új részt kapcsoltak, amelyet Tóth Pál lelkész 1873. május 19-én szentelt be.

Ez is több mint egy évszázadig fogadta be a halottakat. Csak a legutóbbi időkben jelölték ki a falu jelenlegi temetőjét, melynek nyugati részén volt a hajdani katolikus sírkert.