A közmondás rokontársai.
A közmondás rokontársai.
A közmondások nem egyetlen sajátságos virágai a nyelvkincsnek és a népszellemnek. Vannak számos oly rokontársai, melyek vagy alakra nézve hasonlitanak a közmondáshoz, vagy tartalomra nézve egyenlők ezzel.
A nép nyelvművei közt a közmondással közeli, sőt elvegyülő rokonságban állnak: a példabeszéd (példázat, parabola), közszólásmódok, szójárások, továbbá a jeles mondat (sententia, gnoma), az élcz, az elmés ötlet és a szójáték, végül az adoma (anecdota) és mese (fabula) – egyszóval mindazon nyelvmű, mi élőszóban képes kifejezés által sajátságos önállóságra jutni.
A példabeszéd ikertestvére a közmondásnak, ezzel karöltve jár és leggyakrabban ennek neve alatt is szerepel. Ballagi épen semmi különbséget sem tesz a közmondás és példabeszéd között. Szerinte közmondásoknak azért neveztetnek, mert közajkon forognak s országos keletben vannak; példabeszédnek pedig azért, mert jobbára példázatok, képek és hasonlatokban szólnak.
Erdélyi szerint: a példázat vagy parabola és közmondás közt nincs lényeges különbség. Mind a mellett a közmondás és példázat közt a főjelleg az, hogy a példázat inkább allegoria, mig a közmondás inkább smybolismus. Azaz a példázatban használt hasonlat egészen párhuzamos haladást ir le szemünk előtt a lelkünkben is fejlődő czélra igyekvő gondolattal, értelemmel. A parabola nyoma kinn van, a gondolaté lelkünkben; de a kettő párhuzamban halad, mint látható kerékvágás az egyik, mint láthatatlan a másik. Azután meg a közmondás egyszerűbb, szabadabb és rövidebb. Itt nem párhuzam áll hasonlat és alapeszme között, hanem fokozat; fölülről le és alulról fölfelé dolgozik, egyiránt a lélek a jel és jelzett dolgok között; a jel önkényes, azaz igen gyakran tetszés szerint választott és igy subjectivus, mig a példázatban a hasonlat csak ugy és nem máskép lehető, vagy igen korlátozott, tárgyilagos érvénnyel is kell hogy birjon.
Szvorényi szerint: a példabeszéd oly közel áll a közmondáshoz, hogy rendszerint ezzel együtt, sőt ennek neve alá gyüjtve szokás azt tárgyalni. Egyezőségük az, hogy mind a kettő, mint symbolikus szólás forog a beszédben, tehát mind a kettő mögött mint érzéki hüvelyben rejt valami nem érzékelhető igazságot, – azaz nem szemlélhető eszmét, okot, szemlélhető képbe, okozatba foglalva tükröz le. Tehát mindkettőben »igazság« a lelke s »kép« a teste a mondásnak; a »lélek és test« pedig együtt a közmondás. Különbözésük pedig, hogy mig a példabeszéd nem egyenesen, hanem csak czélzással, példálózva adja elő az igazságot; addig a közmondás a legrövidebb, egyenes uton lep meg s mondja oda a magáét. – Alakjára nézve a példabeszéd inkább csak rövidre összevont példázat (allegoria), melyben a kép, mint jelv, vagy hasonló mögött párhuzamban áll, vagy fejlik a jelzett, vagy hasonlitott eszme. Pl. »Összedugja kezét.« Ez ó-héber példabeszéd: (értelme: aluszékony, dologtalan.) »Hat ökör jár ki udvarából.« Ez is példabeszéd; (értelme: tehetős, jómódu.) – A közmondás emennél egyszerübb, rövidebb s szabadabb alakot kedvel, hol a jel és jelzett, a hasonló és hasonlitott között nem párhuzam, hanem egyenlőség, vagy fokozat áll, mint: »Bagolynak is szép a maga fia« (t. i. mint gyermeke minden anyának) ez közmondás. »Az arany szép és jó, de még sem békesség.« (azaz: szebb és jobb a békesség még az aranynál is) szintén közmondás.
A közmondások legközelebbi rokontársaival s a családban talán mindannyinál nagyobb számot téve szerepelnek a közszólásmódok és szójárások is. A nép ajkán forgó, megállapodott, sajátos szólások ezek, melyek a közmondások módján alkalmilag használva, mint örök ifju mondások érdekesitik a nép nyelvét s módjával az irodalomét. A nyelv a maga sajátos szinét, fordulatainak rejlőbb titkait, geniuszának leghivebb arczát, hangulatát, szeszélyeit, daczát talán még gazdagabban s tökéletesebben tükrözi ezekben le, mint magukban a közmondásokban. Ily közszólásmódok pl. ránczba szedték; haja szála se görbült meg; az ő révén ment el. Így Szvorényi. Mig Ballagi szerint a szójárás nem egyébb, mint a szavaknak valami kölcsönzött értelem szerint használata bizonyos összeköttetésben. Pl. »Fűhöz-fához kapaszkodik.« E mondás értelme: minden embernek elbeszéli a saját baját. A szójárásokban tehát azon sajátságos értelmen kivül, melyben a szavak használvák, semmi egyébb különös eszme kifejezve nincs. Egymástól tehát, mint a szellem és kedély, nem állhatnak s nem is állnak messze; sőt a mint eredetre ugyanazon kertnek termékei; ugy lényegökben is ugyanazon népnek, a magyar fajnak egy-egy gondolatja, egy-egy világnézete, életelve, erkölcsi törvénye, egy-egy szakasztott lombja mindenik, melyen mint a narancslombon, együtt van a gyümölcs és virág.
A jeles mondat külső forma és tartalom szerint rokon ugyan a közmondással, de a közmondás nemcsak erkölcsi és bölcseleti tanokat hoz; sőt az a közmondás, melynek tartalma egyenlő a jeles mondatéval, különbözik ebből a közéleti gyakorlat által, vagyis: minden ily komoly tartalmu közmondás egyszersmint jeles mondat is, de nem minden jeles mondat egyszersmint közmondás is. Ez csupa élet, frisseség, mindig uj; amaz iskolai, ehhez képest avas; emez tapasztalat, amaz tan; ez rábeszél, javasol, hizelgő; amaz parancsol, kényszerit, dorgáló. – Vagy – mint Szvorényi mondja – elvegyülésük abban nyilatkozik, hogy nem ritkán egyben van bennök mind a kettő, vagyis ugyanaz a mondat közmondás is, jeles mondás is egyszersmind. De azért sem a közmondás nem jeles mondás, sem ez nem közmondás mindenkor. Igy: »Fösvénynek, a mije van, sincs« – jeles mondat, de nem közmondás; és viszont: »Csak a part mentiben hajókáz!« – közmondás, de nem jeles mondás; s végre: »Ártatlanságnak csak egy a szava« – mind a kettő egyben. – A mi legtöbbször s legerősebben elkülönzi őket, az czéljuk és alaphangulatuk. Mig t. i. a jeles mondat a maga erkölcsi, vagy bölcselmi tanait s életszabályait csak bizonyos pontra irányozva, nehézkes hangulattal s erkölcsbirói felvont szemöldökkel köti mintegy reánk: addig a közmondás – még ha jeles mondat is egyszersmind – csak mint tapasztalás s kedélyes tanács lép föl sokoldalun, tartalomgazdagon; de mindenkor röviden, képletben, az ismeretesség és közajkakon forgás járatosságával, s többnyire a jó kedv egy-egy kis csipősségével. Ide járul, hogy a jeles mondat nem, mint a közmondás, az életből s alkalomból; hanem bölcseleti szemlélődés utján áll elő s mindenkor kész alkalmazású, mint: »Ki mást becsül, magát becsüli meg« – általános s az alkalom különbsége nélkül érő igazság. Ellenben a közmondások: »Asztagban tűt keres;« – »az aranyból sem lesz gyűrű, ha meg nem verik;« – »kezébe szakadt az ág« stb. mind csak a nekik való alkalommal élők.
Az élcz, az elmés ötlet és szójáték rokonsága talán leghelyesebben magyarázandó, ha azt állitjuk, hogy ezek, mint a hasonlitó és különbségeket összevető lélek játékai s szikrái közvetlenül metszőleg csapnak reánk, mig a közmondás a maga leplezettségében, ha találó is mire mond megjegyzést. Igy eredetileg is, ellentétes sarkon állók. Bennük – irja Ballagi – a nép értelmi találékonysága tükröződik vissza, amennyiben egyrészt képes kifejezésüek, másrészt valami igazságot, habár tréfásan is képviselnek. Vagy – mint Szvorényi mondja – az élcz és az ötlet jobbadán a hasonlók, vagy hasonlatlanok egybevetéséből, vagy csak az egyes szóhangok és eszmék játékából elmeéllel kivillantott s ujdonságukkal meglepő gondolatoknak rövid kifejezései. A közmondástól főleg irányuk által térnek el, a mennyiben amaz, noha mint a gyermek leplezetlenül mondja ki az igazságot, nyilatkozatában legtöbbnyire a humor s jóakarat melegét érezteti föl; mig az élcz, vagy ötlet, mint a hideg ész kivillanása kevésbé kiméletes, sőt nem ritkán elevenig metsző. Pl. Kimenült az esze: kificzamodott; kiment a becsületem, azaz szinét hagyta, mint az ócska kabát; mély belátásu – a kupába; a szép asszony is, ha megvénül, csunya időt ér.
Az adoma szól ismert és nem ismert egyének, megtörtént és meg nem történt, de megtörténhetett dolgokról, tehát nem annyira történeti, mint inkább ráfogott, kigondolt, csattanó végü, rövid, figyelmet feszitő eleven események. Az adoma veleje igen gyakran válik közmondássá, egyébiránt pedig alapja eredetileg a novellák, vagy beszélyeknek. Például, ha a költő ezen közmondásból: »Anda Pál hadába való« elolvasván a róla maradt adomát, beszélyt irna, melynek hőse papucshős. – Rövidebben szólva: az adoma érdekes apróság, melynek velejét, fölkapván és szájról-szájra odább adván a nép, lassankint közmondássá vagy példabeszéddé vált.
Közel áll a közmondáshoz továbbá az erkölcsi mese, már csak azért is, mert benne szintén erős a symbolizálás, midőn általános igazság egyes kis esetkékben, – melyeknek szerepvivői leginkább állatok és lelketlen dolgok – hozatik szemlélődésünk elé és foglaltatik a történet rámái közé. A mese hangja rendesen tanitó, erkölcsileg oktató, mig a közmondásé még akkor sem az, ha meséből is vette igazságát. Mig a mese lényege költött, személyesitett, addig a közmondásé közvetlen, gyakorlati. Amott az erkölcsi elem és tan miatt szövetik a történet, itt a történetből merittetik intelem és szabály. Általában a mese cselekvény által ábrázolt elv vagy közmondat. A mesénél az igazság háttérbe vonul, elrejtőzik, hogy ez által maga iránt nagyobb érdeket gerjesszen.
Az erkölcsi és népmesén kivül távolabbról és mintegy oldalágon rokonok továbbá a közmondással a monda, rege és a népdal. Ezekre azonban épen ezen távoli rokonságuknál fogva nem terjeszkedünk ki.
