I
I
Egy fiatal ember ment végig a Korszki-proszpekten, egy poros, forró júliusi reggelen, a ...-ni vámház irányában, lent, a folyóparton, ahol már az ötödik kormányzóság hivatalnokai kezdődnek.
- Jó reggelt, bátyuskám, Fjedics Nikomir! - kiáltotta jóízűen a háta mögött egy hang.
Kotyka megfordult, nevét hallva. De nem felelt rögtön. Hol is hallottam én, tűnődött magában, hogy a tüdővészesek haláluk előtt jobban érzik magukat, mosolyognak, jobbára történeteket mondanak el? Talán megbékélnek a sorsukkal?
Ezt csak egy pillanatig gondolta Kjola, aztán nevetségesnek találta az egészet. Eh, köpök rá! - suttogta halvány mosollyal, és még a kezével is tett egy mozdulatot, mintha csitítani akarna valakit.
A beszélő közben közelebb jött.
- Á, á, Petrics Nabukoszma! Fogadjunk, hogy nem emlékszik rám! De hogy is emlékezne, hogy is! Pedig Porfirovna Agászja beszélt Önről, galambocskám, még meg is invitálta, hehehe, hiszen tudja, a dohánytőzsde, no igen. De különben Agocska igazán szereti önt, csak hát ő olyan... hiszen tetszik tudni. "Kuropintyó, akvaszka..." és a többi, mint ahogy rólunk mondják, a norszki kormányzóságban. De azért tiszt, méghozzá élelmezési! - tette hozzá bizonyos tisztelettel, amit mindketten észrevettek. Roszkornyifog nagyon is észrevette ezt a tiszteletet, és az az érzése volt, hogy Kjekbaljekof is észrevette, hogy ő észrevette.
- Már nagyon is vidám vagy - gondolta magában, és elsötétült.
Kremja azonban tovább fecsegett, de nem vette le a szemét Afganisztovics Rudolfról.
- Hja persze, maguk bőrtokosak - mondta, nem minden elismerés nélkül -, tudja, galambocskám, hiszen nekem mindegy is. Maguk mindig csak gondolkodnak és káposztalevest esznek - honnan az ördögből szedik azt a káposztalevest! - dörmögött. - Na de sietek! Apropó, hogy el ne felejtsem, de igazán: maga is azt hiszi, hogy a teremtés kezdetén a végokok... szóval, nekem Nekrikocskov említette ezt, hogy bizonyos körülmények között... hiszen tudja!
- Tudom - mondta Roszkornyifog nyersen.
- Hát én őszintén szólva, úgy képzelem: ha vannak is végokok vagy végtelenség, mit bánom én: kérem, a párhuzamos vonalak csak találkoznak egyszer, nem igaz? de bizony találkoznak, még köszönnek is egymásnak, kezet fognak: akkor hát minek az egész, kérdem én öntől, Rocsmirkiktovloffonovics Mátya, kedves galambocskám? De most igazán sietek. Au revoir!
Roszkornyifog utánanézett. - Először a nyakát - mondta fájdalmasan. - Aztán kicsit megforgatom, kicsit jobbra, a hegyével, a gyomra felé, és nyugodtan, nem sietve, felmetélem. De miért nem esik jól nekem ez a gondolat, hogy jobbra, a hegyével? Miért tartom ezt szokatlannak, legalábbis? Úgy látszik, kicsit ideges vagyok.
