II
II
E beszélgetés után két nappal Roszkornyifog felkelt, hogy meglátogassa Libidinovnát. Lent, a kapu alatt palánkokat raktak egymásra, egy kancsal munkásféle ember, bőrzubbonyban, aki, úgy látszik, kicsit be volt rúgva, és valami dalt dúdolt. Még meg is állt, hogy végigvárja. A szomszédból veszekedés hallatszott.
- Kátya, te ördög! - sipítozott a vénasszony. - Ki a szállásból! Ki a szállásból!
Valami repült a levegőben, közel csapott le. Egy fél papucs. Siránkozó gyerekhang vegyült a lármába. "De mátyuska, hiszen Jekaterinovna is... mátyuska, az isten szerelmére, gondoljon az üdvösségére!"
Hirtelen elhallgatott a lárma, mintha elvágták volna, mintha valaki betette volna az ajtót.
- Hogyne, majd éppen a rendőrség - dörmögött egy hang.
Roszkornyifog ferdén elmosolyodott, halványan, betegesen. Mi az - hökkent meg hirtelen -, csak nem felejtettem el Kolmikoffnak szólni, hogy Dunyocska is... De milyen ideges vagyok - tette hozzá merengve, miközben a káposztavágó kés nyelét háromszor egyforma ütemben beledöfte a vénasszony hasába. Olyan, mint a főzelék - villant át rajta, de csak egy pillanatra.
A test előregurult. Roszkornyifog gyanakodva nézte. Forró, gyermekies hála öntötte el. Érezte, hogy valami soha el nem múló változás veszi hatalmába. Hát ilyen - tette hozzá később -, de csak nem vagyok beteg? Aztán megnyugtatta magát.
