Edám Hanna Novella
Edám Hanna
Novella
Novella
I
Az asszony, estvelen, lement a lovakhoz, és mézes cukorral csiklándozta a fülüket. Jó volt a lovakhoz - szépen, de csak finoman, fölénnyel keveset -, ám akkor estve volt, férje bent tarokkozott, zsíros kártyával a pöszmegi birtokot ették nagyurak, asszonyevők, nehézjárásúak. Hajnalban kijött az ispán.
- Maga jőjjön be - mondta neki. - Kellene maga. Nekem.
Az ispán nehézbeszélésű ember volt, karakán magyar, felvidéki, de Helsingforsban - mondják - furcsán szeretett egy frank grófnőt, nem átallta, pedig bírta. Most lót evett néha, elment.
Az asszony - Annának hívták, de szép teste volt, tudta -, Anna még bement akkor a szobába, megsiratta a macskát - Lefkovics - kicsi könnyeket sírt, nem komolyakat. Két bölömbarackot evett, héjjában, úgy szólt oda az emberének.
- Én most elmék. Innen. Egészen elmék, magának. Maga ezt érti?
Hagyta, legyintett, de később meghalt bele, nem bánatból, talán bosszantásból, kis szerelemmel.
Anna még csomagolt reggelre kelvést, fülbevaló beléndekolajat csomagolt, rucát, a kövérjét. Kis prémsipkát, jó az télire, férfinek. Kislányát is ápolá képén, becézte asszonyság, lúdzsíros kenyérhajat vetett oda.
- Te meg maradsz, te. Majd, akkor, az apádnak. Az apádról.
II
Gyertyaszentelőhöz télire vastag dinnyét cukrozott, de már tíz éve volt, ispánéknál, elhagyta magát.
Falusiasan bekötözé fejét, az ispánt ette vala, mi tudtuk, nem rosszaságból, kellett. Vért hányt, eldalmahadott, nem baj. Vonta a lábát, egy reggel, erdőben, két oláh esztergályosok, igen megszerették volna.
- Fikarc - mondta nekik, nem mérgesen, elnézően. Aznap krétás lepényt tett a gyomrára. A püspök - lánykorában bérmált, öreg - ótta pedig. Nagymagas pap volt, csakhogy a dunyhákat szerette kiváltkép, iharos dunyhát rakatott dereka alá, pászmás csipkével, degeszre tömve. - Asszony, az asszony - pöszmögte még. - Vissza kellene, vissza. Oda.
Még elbúcsúzott, de már ment, míg csókolta, vissza, oda.
III
Az orvos őszre behozatta a dágványt, kellett az üszőnek, miegymás. A bégek is fel voltak kapatva, szájrágásban kicsipkézték a nyelvük, más hiba nem volt. Tíz évig így volt mindig, azóta.
Akkor, tíz év után, nem előbb, estenden jött haza az asszony. Bement a hálószobába, a férje már lefeküdt akkor. Nem bántotta, helyet csinált magának. Két régi befőttet evett, haluskamártással, kevéssé; az ágyban. Ikrás bort ivott rá, májat, gombócosat. A kislányának is adott, szájból. Mikor fölébredt volna a hitese, átemelte hozzá a lyányt.
- Most én itten maradok, most - mondta még. - Ezt meg kedvellje, ezt. Maga, ezt. Ma. Ga. Ga. Gá. Gá, gá, gá.
Gágogott, de asszony, erős, érteményes, még elaludt, lábát felhúzta, Anna - mondják - és szép szelíden.
