ELSŐ ZSOLTÁR
ELSŐ ZSOLTÁR
Hajnal a pusztán.
A kemény és örök nap úgy ébred az ég és a föld színén, mint az idétlen tyúk éretlen tojása. Vörös és sárga fények ömlenek át rajta, ropogva, a hajnali kék ködbe. Még nincs mész a tojáshéjban, a nap, bizonytalanul elnyúlik, szinte szétfolyik; odaütött tojás a barna serpenyőben.
Kis tanya a végtelen pusztán.
Mesebeli házikó; megfeketült nádfedelét sötét moha lepi, gerincét szétrúgta a gólya meg a szélvész, vályogfala bármilyen vastag, mégis úgy hajlik, mint a pöfeteg gomba, egyszer csak ráborul a benne lakókra, de az még messze van, majd valamelyik téli viharos éjszakán.
Ma még boldog a tanya. Itt minden csak szép lehet, csak jó lehet és megelégedett. Emberállatok ősi lakhelye. Kerítés semerre, nyoma sincs; minek? A legközelebbi tanya is úttalan távolságban van. Még a baromfi ellen sem kell keríteni. Kikaparni valója nincs, ahogy a tyúk két görbe eperfáról leszáll, már megy a szomszéd tarlóra kapirgálni.
Milyen jó volna itt élni, itt megnyugodni. Milyen jó volna itt gyermek lenni.
Kislány áll a mezőben, parányi csöppség, a roppant ég alatt, két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen a felfelé bámészkodó nap alatt.
Még a madarak is csak most ébrednek, s mindjárt vígan ficserékelnek, a kis embercsirke duzmaszkodva csak áll, csak áll. Vékony kis barna teste, mint valami kis állat, a harmat hull rá.
Semmire se gondol, azt se tudja, hogy került ki. Álmos. Mint a kis macska, de az jobban tud duruzsolni és mosakodni, a csöppség csak áll, csak áll reménytelenül, vagy van remény a pusztai harangvirágban, amint áll a hajnalban és rezegve nyílik a nap alatt?
Sovány, száraz asszony lép ki az udvarra. Hopp, a nap már fent van, két arasz magasan, s már izzó fehér gömb, bele ne nézz.
Az asszony, mintha a mező legnagyobb görögdinnyéjét nyelte volna le, furcsán lóg a köténye, takarja vele? Lopta a dinnyét? Hat gyerek nyüzsög ki a törpe ajtón a szabadba, a jó édesanya egyszerre gondozza valamennyit, gondoskodása az első percben annyi, hogy rájuk rikolt fáradt nyöszörgő hangján: erkölcsi tanítás:
- Hogy a fene ött vón meg bennetöket.
A napnak semmi más dolga, csak méri arasszal, mit csinálnak a földön az emberek.
Már az ágosfa tetejéről nézi, hogy a két nagy fiúnak a nyakában van a tarisznya, tarisznyában az ennivaló. Mennek a szőlőbe, apjukkal, a veres szemű mogorva emberrel. Aki az állatok körül cammog. Van dolga a tanyán, ahol állatok vannak, ott mindig. Az állatnak növények kellenek, a növénynek kapa, a kapa végire ember. Azért boldog a tanya, mert ott mindig mindenki le van foglalva reggeltől estig, aki akar, annak van munkája a tanyán; akinek munkája van, annak kenyere van, bora van, jókedve van, boldog.
A kisebbik négy iskolába megy. Iskolába jár már négy. A legkisebb is, akire most adja az anya az inget, a kis Rózsi lány büszkén veszi fel, jó erős vászonból van az ing, és rányomtatva pecsét van a vállán, a pecsét akkora, mint egy kisgyerek-tenyér, s betűk vannak beleedzve körbe-körbe. A jó édesanya még megnézi legkisebbjét az új ingben. Oly korán van, még neki sincs kedve szót szólani, csak megnézni, azt se mondja, vigyázz rá. Meg van elégedve, hogy új ingben van a lánya, mind a négy fel van már öltöztetve, mehetnek. Még csak hajnalformán van, de csak hadd menjenek, az iskola négy és fél kilométerre van a pusztán, muszáj menni, mert ha nem mennek, megbüntetik a szülőket. Milyen szép is ez, ahogy a tanya tele van élőkkel, csirkék kapirgálnak a papsajt között, kis fekete gyöngyösök mindig összebújnak, mind ugyanazt az egy szemet akarja felkapni, kacsák, libák lármáznak, odább a tehén bőgi el magát, a kis Rózsi készül az új ingben a messzi iskolába. De hátulról a tanya megül előre szűrődik a hetedik gyerek, a pucér, az állami, mert a jó édesanya csirkék és malacok mellett még egy állami gyereket is tart a maga hasznára, akiért havonta nyolc pengőt fizet neki az állam, és tavasszal meg ősszel egy-egy inget, egy pár harisnyát, egy zubbonyt, télire nagykendőt, jó erőset, gyapjúból, és egy pár gyerekbakancsot is ad. Milyen jó az az ő gyermekeinek, ebbe a nehéz világba, mikor minden milyen drága. Jó minden, meg kell becsülni: „el ne szakítsd az inget te!” Nem sok, az igaz, a naccsága köteles volna mindenből kettőt-kettőt adni, ingből, harisnyából, zubbonyból, de csak egyet ad, a másikat isten tudja hová teszi, annak adja, aki neki is ad. De próbáljon csak az ember szót emelni, hogy letromfolja: „Ne hazudjon, ott volt mind a kettő.” Meg olyan könnyen veti oda: „csak sokat beszéljen, úgy elveszem a gyereket magától...” Így a jó édesanyák csak megnyugosznak, mert igaz, jó volna, ha két darab lenne mindenikből, de ez is jó. Ahol sok gyerek van, minden legkisebbet meg kell becsülni.
A ruhátlan állami kis ideig csak nézi a nyüzsgést, készülődést, akkor elkezdi:
- Az az én ingem. Kedves anyám, az az én ingem. Kedves anyám az én ingemet teszi rá a Rózsira.
- Hallgatsz-e? Nézd csak, hogy visszagyütt, ahelyett, hogy menne munkára a kis disznó, né csak. Hol a répalevél? Fogod be a szádat?
Iskolába menő gyerekek viháncolva néznek a kis államira, aki mezítelen áll a tornácok előtt, eltorzult arccal bámult az ingére, amit már nem is igen lát, mert a kis zubbony is rajta van már Rózsin. A zubbonyt, azt nem ismeri, ahhoz még kicsi, de az inget megismerte, ég tudja miről, a pecsétről, de ki tanította meg rá, hogy a pecsét a Gyermekmenhely pecsétje, még nem lehetett elég jól kimosni.
A gyerekek tejet kapnak a rocskából, mert a tehén azért ácsorog oly kényelmesen magánosan az udvaron, hogy a dinnyehasú anya megfejje azon a répalevélen, amit a kis állami hozott a ház megül a répaföldről. A tej itt van a rocskában. Mindenik gyerek tartja a csuprot, és kap tejet, és szűretlenül eszi, szürcsöli, habzsolja. Szeretik a tejet.
Csak ez a rothadt állami nem szereti. Ennek nem kell, a gyalázatos bélűnek, nem tudom mit akar enni, mit kell kitalálni neki:
- Hozd a csuprot.
De az állami ellenségesen hallgat, még mindig az ingét lesi Rózsin. Ismeretlen okok miatt utálja a tejet. Nevetnek rajta, hogy ilyen buta, nem kell néki a jó frissen fejt tej, de akárhogy erőltetik, nem kell, ahogy az orra alá dugják a tejesbögrét, ökröndözik, nevetni kell.
- A Rózsi inge kéne neki - mondja bizalmasan hunyorítva a legnagyobbik lányka, mint aki be van avatva a lopásba, hogy lelopják a kis állami testéről az inget, mert az azért nem olyan testvér, mint ők, csak állami testvér.
- Vigyázz - vonít a jó anya; megüti a lányát, mert megharagszik rá, amért neki tudtára adta, hogy érti a miskulanciát, és közben meg a saját zubbonyát is lelöttyinti tejjel a nyavalyás. Erre a szegény anya elveszti türelmét, olyan vadul ordít rá a saját magzatjára, mintha ez az ő apját, anyját megölte volna:
- Nem tudsz vigyázni! te büdös kölyök! nem tudsz vigyázni! hogy rögtön kicsavarom a nyakadat!
De azért ordít oly igen, hogy a kis államit félemlítse, hogy annak eszébe ne jusson még egy szót szólani, mert az oly különös, az igazság, hogy még a gondolata is halál, ha a kis állami még egyszer megemlítené a pecsétes inget. Mire volna neki az? csak nem fázik ebbe a merő nyárba? mikor hozzászokhatott eleget, hiszen sohase jár ingbe, ruhába: így is jó egy effélének, akit az anyja elhagyott, de még ilyen kicsi, már benne van a kapzsiság, már számon tartja, hogy neki van valamije!
Hamar megkavarja a moslékot a malacoknak, kis korpával, azt is úgy adja, mintha nem adná, hanem ellopná előlük a korpát, mert ha az ember neveli a malacot, adni kell neki, de a korpa is drága, meg nincs is, hát csak épp meghinti, mint sóval a moslék színit egy picit.
- Csöre.
Csak így kiált neki, ez a neve a kis névtelennek, valahogy ez ragadt rá, Csöre! az állami árvára, Csöre!
A kicsi még most is ott duzmaszkodik, még mindig fáj neki az ing? De érzékeny. Kis gyilkos, hogy néz.
- Még meddig ácsorogsz ott, te? hajtod ki a Borist?
A kis magános, akinek minden gondolata elment az iskolába a gyerekekkel, mert ő is szeretne már nagy lenni, hogy mehessen a hosszú-hosszú úton a mezőn, a testvérekkel messzi, messzi az iskola felé. Új ingben, jó zubbonyban, jó új kendőben, belekötve az iskolai kenyér, és már van is olyan nagy, mint Rózsi, és mégis itt van. Talán ha ráadnák az ingét... de még így is jobban örülne, ha lehetne menni. Mert ő nem tudja, mit jelent, ha az övé az ing, és mégis fáj, hogy Rózsira adták, csak áll, és csak piszkálja az orrát.
A mama egy kis korpáért ment a kamarába, mégis elröstellte magát a malacok miatt; a moslékos kezével darab kenyeret vág: inkább nagyobbra kezdte, de a kés közben meggondolta magát, és inkább kisebbre vágta a karéjt.
- No itt a kenyered. De meg ne edd rögtön, mert osztán éhezhetel délig.
A kicsi elvette a kenyeret, csak állt.
- Ott a vessződ e. Lódulj már. Már a Boriska szeretne legelni. De el ne csavarogj megint, a kerékvágáson menj. Csak megismered a fődünket? Csak nem vagy olyan ostoba, hogy nem ismered meg még most se. Megismered?
A kislány nem szólt semmit, még mindig lehajtotta a fejét, most a kis kenyeret nézte a kezében, a kicsi száját felduzzasztotta, nézte a kis kenyeret, ami se nem kicsi, se nem nagy, csak éppen kenyér volt, zömök kis kenyér, ahogy nézte kezdett nagyon éhes lenni tőle, de nem harapott volna bele, mert ezt ott kell megenni lassan, a Boriska mellett, míg a Boriska legel. A tehén.
- Boris nee... Nem arra tee...
A kislány kezében vessző volt, a vessző vége háromfelé hasadva, azzal csápolta a tehenet, a tehén ügetve ment, és ő szaladt utána, s tovább csapkodta.
Tele volt a szeme könnyel, de már nem is tudta, miért, mitől?
A mezei utat alig lehetett felismerni. Magas fű nőtte be, azt soha senki meg nem kaszálta. Az út füvét a kerekek kaszálják, és az állatok patája kapálja be. De erre ritkán jár szekérféle. Csak akinek a földje ezen van. Múlt héten erre ment Mágócs István, az igen, akkor is megállott, mikor ő a tehenet őrizte, és nevetve nézte, hogy pucéron áll a tehén farkánál a kislány. Csalogatta is, mert mindig szól hozzá egyet-kettőt, de ő messze elszaladt. Nem tudja, mért szaladt el, csak el szokott szaladni, ha idegent lát. Már neki az a szokása, mint a kis kutyának, hogy szalad attól, amit nem ismer. Lehet, hogy azért is szalad, mert nincsen ruha rajta, ezt nem tudná biztosan megmondani. Neki nem szokatlan, csak hát néha csúfolják, csórénak mondják, cigánynak meg puckos verébnek, pedig bolonduljon meg, aki ezen csudálkozik, neki még sose volt ruhája, se inge, csak télen, ha már nagyon hideg van, és ki kell menni, akkor ráadják azokat a rongyokat, amik a többi gyerekről levástak. De ő nem örül ennek, büdösek a rongyok, szégyelli őket viselni.
De most nem lehetett könnyen kitérni, mert a tehén a Kadarcs szekerének ment neki, csalamádé volt a szekéren, már hazafelé ment ilyen jókor reggel, enni vitt a marhának.
Csöre elszaladt mezítláb be a nagy tarlóba, amit már felvert a kakukkfű, meg a többi vadgaz. Már nem is szúrt annyira a tarló, mert volt néhány eső, és megkorhadoztak már a búzaszárak ott, ahol a kasza elvágta őket derékon.
- Gyeride Csöre, gyere csak ide, te kis madárhús.
Csöre nem is felelt, szaladt, nevetett és visszanézett Kadarcs Istvánra, aki szintén nevetve pislogott rá.
- Ma még eccer kijövök, akkor hozok neked mézes kenyeret, jó lesz?
A kislány tágra nyitotta a szemét. Jóformán nem is tudta, mi az a mézes kenyér, mégis összefutott a szájában a nyál az édesség gondolatára. Még itt volt a saját napi kenyérszelete. Ügy fogta, úgy őrizte, világért meg nem harapta volna. A kenyér meg volt sózva, azt nagyon szerette, ha megsózták neki, egy kicsit moslékos is volt, mert kedves anyámnak, mikor szelte, korpás volt a keze a mosléktól.
- Hajtsa el! - kiáltott Kadarcs Istvánnak. - Hajtsa el... Hajtsa eeel...
- A tehenet?
- Hajtsa eeeeel...
A kislány, mint a puszták madarai, csak egy-egy szót mondott, azt elismételte számtalanszor... Jóformán nem is tudott még beszélni, nem volt kivel... Neki odahaza nem szabad, csak a többi gyereknek szabad őtet szidni, de neki mindig hallgatni kell, mert ha ő megszólal, akkor már abból rögtön baj van...
- Netenee - mondta Kadarcs István, s az ostorral megcsapta a tehén farát, annál szívesebben, mert az belefalt a csalamádéba a szekerén.
A tehén felkapta a hátulját, kirúgott az ostorcsípésre, nem volt ő ahhoz szokva, a kislány vesszője nem csíp, az csak simogat. Szereti is a kicsi Csörét, mindig megismeri, ha ez hajtja ki.
Karikázva kezdett futni be a mezőre, megismerte, hogy ez már az ő földjük, itt szabad neki mindennap legelészni, legyekkel viaskodni.
Kadarcs István nem szólott többet a kislányhoz. Látta, hogy nagyon messze kellene utánaszaladni, ha meg akarja fogni. Majd délután a melegbe, akkor majd tikkadt lesz a gyerek...
Csöre már el is felejtette, hogy a szekér után néz, csak nézett abba az irányba, amerre elment. A falu felé nézett, ahova a gyerekek bementek az iskolába. A falu oly messze volt, hogy még a tornya se látszott idáig. A messziségben oly kicsi lett, hogy a fák eltakarták előle.
Sose tudta, mit néz arrafelé. Mindig úgy néz, mintha onnan valamit várna, pedig sehonnan se várt semmit a kis vadlány.
- Boris nee... Nem arra tee...
A Boris tehén éppen odaért a nagy görbe szaladásában hozzá, meg akarta fordítani, mert az volt az érzése, hogy őtet azért állítják a tehén mellé, hogyha az erre megy, akkor arra kell fordítani, ha arra megy, akkor meg erre...
- Boris nee...
Hát a Boris mintha hozzá akarna dörgölőzni, csak feltúrja őt a nedves ráspolyos orrával, alólról felfelé, csak végigtúrja, s a gyerek még ki se tudja mondani, hogy nem arra teee, már a réfes nyelvével kisodorja a kezéből, felfalja a sós, korpás kenyeret, úgy ahogy van, mindenestől.
- Boris neee...
Azt azonban már a földön fekve nyögi, mert a bolond tehén úgy fellökte, mintha csak mulatna, valahogy nevetve rajta a maga módján; eszi az ő kenyerét.
- Nem arra teee... eee...
A könnyei potyognak. Mind befalta a bolond a kenyeret, már a morzsáit hullatja a két szája szélén a mafla, most egy csücskit a kenyérnek elejti... úgy hull le a fűbe...
A gyönyörű tarló. Óriási búzamezők a tanya körül, csak a jóisten tudja, kié, egész a távoli nádasig, az mind gyönyörű tarló. Szép tiszta virágtarló. Apró virágok nyíltak rajta. Szagos virágok. A kislány olyan közel volt a virágokhoz, mint a kis méh, csak úgy szagolta a jó szagukat.
A tarlón le volt ütve egy cövek.
Mindenütt cövek volt. Ahhoz kötötték a tehenet, de ő nem tudta megkötni, csak a nagyok, ha jöttek, megkötötték. Kihajtani is bunkóval szokták a Borist, azért is szerette a kis Csörét a Boris, mert vesszővel hajtotta a Borist, a Boris már mondta magában, ejnye de jó, ma megint jó napom lesz, a kis Csöre hajt ki vesszővel, nem a bunkósok. Erre nekieredt karikázni, s lám mégis hogy kikapta a Csöre kezéből a sós korpás kenyeret.
Egy szép diófa is volt ott, nagy diófa, az ága körös-körül a földig ért; senki se látta, ha valaki leült a fa alatt.
A régi szalmakazal is ott volt, nagyon messze. Arra nem is szeretett menni, mert arra van a kukorica, és mikor a kedvesapám kint volt a kukoricába kapálni, mindig oda kellett menni, s ő bevitte a régi szűrre.
Azért nem szeretett arra nézni se.
A Borcsa meg belement a szőlőbe.
Jaj a szőlőbe.
A szőlőbe ment a Borcsa. Boriska. Szőlőbe van.
Igen, mert Csöre elbámészkodott, és a kenyerét siratta, és haragudott a Borisra. És a tehén legázolt egy tőke szőlőt. Nem kell neki, a marhának, csak legázolja.
Jaj, nagy rumli lett ebből. Egész nap nem látják a tehenet, se őtet, még ha a tehén meg is eszi a kenyeret, de azt rögtön látták, hogy a tehén legázolt egy szőlőtőkét. Jött nagy káromkodással, a kedvesapám.
- No megállj, te bitang, ezér eszed a kenyeremet. No várj, nem kapsz vacsorát.
De neki vissza is mert feleselni:
- Nem is kell.
Egész nap, ha meglátták, csak szidták, hogy letörte a tehén a szőlőtőkét. De arra nem hallgattak, hogy a Boris megette a kenyeret.
- Nem kapsz vacsorát!
- Nem is kell.
De ebédet se kapott. Úgy megharagudott kedvesanyám, hogy nem hozott neki ennivalót.
Este a gyerekek közt ült a földön, kedvesanyám neki is odalökte a tányér ételt.
- No egyél.
De Csöre csak ült duzmaszkodva. A kedvesanyám már régen elfelejtette, csak látja, az étel még most is ott van a földön.
- Mér nem eszel, eszed meg rögtön.
- Nem kell.
Csak elnémultak.
- Azt mondták, nem kapok vacsorát, nem is eszek a magukéból!
- Csöre, Csöre, a fene egyen meg.
- No a feneegyen meg, mán én csak feneegyen meg.
A sovány, beteg asszony, a kedvesanyám, nagy szemet meresztett:
- Mit dünnyögsz, te szamár! Így szereted kedvesanyádat, aki téged nevel, aki neked enni ad? Gyer ide rögtön.
A kislány odament, lassan, sunyin, lesve, tudta úgyis mi jár. Két kis tenyerét ott tartotta hátul, a hátsó részen.
Mikor elég közel volt, a kedves anyja elkapta a karját, magához rántotta, akkor a térdére fektette, addig verte, míg bírta gyenge karjaival.
Lihegve végre abbahagyta:
- No most csókolj kezet.
A kislány dacosan sütötte le a fejét.
- Csókolj kezet, ha mondom. Kettéhasítalak. Hát nem tisztelsz te engem? Kérj bocsánatot...
A kislány bocsánatot dünnyögött, de csak ő tudta, mit mond, meg a kedvesanyám.
- Most adjál pacsit.
Odatartotta elébe a kezét, és bele kellett csapni, akkor megfordította a kezefejét, és a retkes fekete eres kezére csókot kellett nyomni.
Mikor ez szabályszerűen végre volt hajtva, rákiáltott, mint akinek most jut eszébe a sürgős dolog:
- Szaladj csak fel a pallásra, hozzál le kukoricát.
A gyerek vígan szaladt, mindent elfelejtett, szaladt. Az úgy volt, hogy az istállóból kellett felmenni a szénatartóból, mert a létra helyett a trágyahordó saroglya volt odatámasztva a palláshoz, és azon nagyon nehéz volt felmászni. Mikor jött visszafelé a kosárral, le is esett, fejjel bele a szénába. Nem lett baja, de a kukorica mind kiszóródott a kosárból, ő pedig ordított, ahogy a torkán kifért.
- Ne ordíts, azt hiszik öllek! Gyer ide!
A kislány kimászott a szénatartóból, s kisebb sírással, nyöszörögve jött hozzá. Dudásné kicsit megnyomintgatta a hátát, akkor kicsit ráütött a fejére:
- No, mehetsz.
Akkor jött rá, hogy a kukorica a szénába ömlött, most neki oda be kell mászni, egyenként összeszedni a csöveket.
Volt nyögés, káromkodás, most nem félt attól, hogy azt hiszik, öli a gyereket: ölte.
Egyszer, valahogy egy hét múlva őmaga volt a padláson, mikor lefelé jött, a saroglya megcsúszott alatta, ő esett bele a szénatartóba, de úgy, hogy a szoknyája mind fenn maradt, csak úgy lógott pucéran.
Csöre visítva kacagott, táncolt:
- Lássa kedvesanyám, mikor én leestem, én kikaptam érte, pedig maga is kiszórta a kukoricát.
- Eriggy innen a fenébe, te ronda. Még kinevetel. - Ahogy kitápászkodott a szénatartóból, azzal pihente ki magát, hogy ütötte a gyereket.
- Még kinevettél? Még kinevettél? Jössz rögtön bocsánatot kérni? Mondd utánam: „bocsánatot kérek kedvesanyámtól, hogy rosszul viseltem magam, soha többet nem fogom magamat rosszul viselni”. No most pacsit, hogy kezet adsz rá, hogy sohase viseled többet rosszul magadat... No, mi lesz - s pofon vágta az imádásra nyújtott kezével, akkor megint elibe tartotta kézcsókra. - Csókolod meg rögtön?
A kis Csöre megcsókolta a retkes, eres kezet, ezeket a kidudorodó ereket, akkor azt mondta:
- Jobban is szeretek a Borissal a mezőre menni, mert a Boris nem ver meg, de maga ver.
- A fene ett vóna meg a tojásba. Pesti csirke. Ni, milyen kicsi, máris egy mérges kígyó.
- Én nem vagyok pesti csirke - toporzékolt Csöre -, akkor Rozi is pesti csirke, de Rozinak sose mondja kedvesanyám, hogy pesti csirke, csak én vagyok pesti csirke. El is megyek a kerektóba, majd megesz a kégyó, akkor sírhat utánam.
- Sír utánad a rosseb - morogta kedvesanyám, és bement a kukoricával, amit közben összeszedett, ezalatt diskuráltak egymással a deszkákon keresztül, hogy pesti csirke így, pesti csirke úgy.
Ott volt a kerektó, nagy, nagy, nagyon nagy, és igazán kerek és csakugyan tó.
Amellett vót a nádas, abba lakott a kégyó. Nem vót szabad ott fürödni, mert a nyáron is kijött a kégyó, és megfogta egy gyereknek a lábát, azt már nem tudja a kis Csöre, mi lett a gyerek lábával, megette-é a kégyó.
Így folyt a nádas, és oda szoktak kimenni kedvesanyámmal, mert ott volt a kukorica, és ott volt a dinnye.
- Nem szabad arra menni kislányom - mondta kedvesanyám -, megesz a kégyó.
Hát mikor itt legeltetett a kis Csöre, nem is ment a nádas felé, hanem a dinnyeföld felé. És ott látott egy szép dinnyét, és levette, de nem volt kése, nem tudta elvágni, azért nem halt meg éhen a tele tál mellett, fogta a dinnyét, jól a földhöz vágta, a dinnye eltört, és akkor bele lehetett telepedni, s kézzel kiszedte a szép piros belét, és úgy jóllakott, hogy csoda. De még Boriska is örült, mert neki adta a dinnyének a héját, és azt Borcsa olyan takarosan kirágta, hogy mikor jött a kedvesanyám, kis Csöre eldicsekedett vele, milyen szépen kiette a dinnyéből a belét.
- Hol vetted a dinnyét?
- A fődön leltem.
- Szabad a dinnyét leszakítani? Te bitang, szabad dinnyét szakítani a fődjén? Nem tudod, te alávaló disznó, hogy a dinnyét el kell adni, le merted szakítani? A tied az a dinnye? Hát tolvajt nevelek én belőled? Tolvaj leszel te nekem?
De már ekkor verte is.
A kislány nem értette a dolgot, onnan szokták levenni a dinnyét, amit meg akarnak enni. Kedvesapám is vett, kedvesanyám is szakított, a gyerekek is téptek. Sorra kellett kopogtatni a dinnyét, mikor hallották a szép tiszta hangot, az kellett levenni. Most nem értette, mért verik hát. Eddig senkit se vertek meg, csak őt.
- De mit fárasztom magamat - mondta kedvesanyám -, gyere csak haza, majd kedvesapád.
A kislány nem hitte, hogy meg fogja mondani kedvesapámnak kedvesanya. Hiszen ő is félt tőle, nemcsak a gyerekek. Hiszen senkit se vert meg az apa oly nagyon, mint a feleségét. A vékony kis asszonyt bottal, bunkóval ütötte! Még ha elszaladt is, úgy hajította utána a bunkót, mint a pásztor a tehén után, és el is találta, és akkor kedvesanyám leesett a földre, és az ember ráment, és a lábaujjával jól bele-belerúgott s meg is taposta. Hát most kedvesanyám megmondja őt ennek az apának? Ezt nem is hitte egy percig sem, de azért mégis félve ment haza este a tehénnel. A tehenet megfejték, rettenetes nagy tőgye úgy dagadt ki a hátsó két lába közt, mint egy teli zsák, annak a sarkaiból folyott a kövér tej, mikor jött a kedvesapám, a felesége talán félt, hogy rá kerül a sor megint, de azt mondta neki:
- Úgy úgy, csak nézd meg eccer, Dudás, lopott! A dinnyefődre ment, levette a legszebb dinnyét, amit el lehetett vóna adni.
Lehet hogy azért mondta meg, hogy ha az ura kimegy a földre és nem leli meg a dinnyét, ne őtet verje meg, de a kislány rögtön látta az apának a szeme és az arca eltorzulását, és még sohase nézett rá így ez a Dudás apa, aki ölelgetni és tapogatni szokta őtet, és azt mondta, hogy azt nem szabad megmondani az anyjuknak, s ő nem is mondta meg, s az anyjuk mégis megmondta őtet az apjuknak.
Az apjuk éppen a pipájába keresett parazsat, mikor ezt neki megmondta a felesége. Mindjárt akkorát bődült, nagyobbat mint a Boris. Csak eltátotta a száját, szétálló piros bajusza, mint a tüske meredt.
- Lopott? lo-poooott? dinnyét lopott ez a dögszem?... No gyere, nem fogsz te többet lopni... Nem fogsz te többet lopni, ha a kezedbe ragad se. Zárd be csak az ajtót, ki ne szökjön.
A gyerekek sietve bezárták az ajtót s kívül maradtak, mert szerették volna ugyan látni, hogy kedvesapám mit csinál Csörével, bizonyosan kiszakítja egyik kezét, azután a másikat, hogy ne lophasson többet, azért mégsem találták tanácsosnak bent maradni a házban, mert ismerték apjuk keze járását, tudták, hogy annál milyen könnyen áll a pofon, ütés, rúgás, minden. A kis Csöre még mindig nem tudta, mi vár rá. Nem is sírt, csak állt meredten és nyitott szájjal, ha mert volna, nevetett volna, hogy a kedvesapa most nem akarja őtet megölelni a nagy veres szőrös mancsával és simogatni, mint a kis macskát, és nem szabad azt megmondani. Aztán látta, hogy a Dudás, mert ha ők kedvesapámnak mondták, másfélék, akik nem laktak velük, Dudásnak szokták szólogatni - most igazán nem tudta volna azt mondani neki, hogy kedvesapám, csak azt, hogy Dudás... Dudás kivett a spórból egy darab parazsat, és azt mondta:
- Fogd meg a kezét.
Dudásné maga is meg volt ijedve, jobban mint az ura, mondta sírós hangján:
- Mit akarsz vele má?
- Most megtanítom a disznót, nem fog ez többet lopni. Tartsd a kezét. Fogd össze az ujjait, tartsd a kezét.
Dudásné akaratlan is engedelmeskedett, összefogta a kislány kis kezét, úgyhogy az ujjait együtt tartotta a markában.
- Úgy tartsd, hogy ráteszem a parazsat. Nem fog ez többet lopni, azt tudom istenem...
És Dudásné tartotta a kislány két kis kezét a hüvelyk- és mutatóujja közt, mint valami kis virágot, s Dudás rátette a parazsat, de Dudásné hamarabb érezte meg a húsán a tűz égetését, és eleresztette a gyerek kezét, és eldobta a kezéről a parazsat.
- Jaj!
A kis Csöre csak most érezte meg hogy az ujjacskái hegyén, a köröm mellett ég a kicsi keze, s visítani kezdett.
- Fogsz lopni? Fogsz lopni? Letapostatod a tehénnel a szőlőt? He?
- Bocsánatot kérek kedvesapám, nem fogok többet lohohopni.
Egész kis testében reszketett, s odaesett az ember szőrös, csúnya kezére, és pacsit akart adni, s meg akarta csókolni.
Akkor a Dudás apa leakasztotta a pincekulcsot a szegről, és otthagyta őket. Kiment, az ajtót is nyitva hagyta.
- Édes kisjányom - sírdogált és mentegetőzött kedvesanyám -, nem szabad lopni, te azt nem tudod? Azért mondtalak meg kedvesapámnak, mert én gyenge vagyok, hogy megtanítsalak. De ő most nagyon megtanított, gyere ide, gyere ide, egy kis tejfeles ruhát teszek a kezedre. Látod, még az én kezem jobban megégett, mert én vigyáztam, mikor már láttam, hogy kedvesapád rá akarja tenni a parazsat, én visszábbtoltam a te gyenge kis ujjacskáidat, és lám alig is érte az ujjad hegyét a parázs, de az én kezemet megnézheted, még füstölt is a húsom, úgy megégette, ahogy rányomta a parazsat, hát ne lopj többet kisfiam, mert az a legnagyobb bűn. El ne vedd többet a másét. Itt neked minden a másé; mert itt szabad elvenni akármit a Rózsikának is, Julikának is, Mariskának is, mindenik itthon van, tudod kisfiam, de neked semmit se szabad elvenni, tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit se szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bőröd, az a tied, de egyebed neked nincsen.
- Ingem van - mondta sírásban Csöre.
Erre Dudásné rettenetesen megdühödött, és elfelejtette a kedves szép szavakat, amiket mondott:
- Mi van neked? Mi van neked? - s megragadta a gyerek fejét kétfelőlről és megrázta. - Mi van neked, te bitang?...
- Ingem! - visított a kislány.
- Uhh, ez a kígyó. Hát érdemes ezért az álnokért az embernek tűzhalálra adni magát? Mikor ennek most is azon jár az esze, hogy mije van, a büdös dög.
- Maguknak van dinnyéjük, nekem meg van ingem - toporzékolt a kislány -, de maga Rózsira adja az én ingemet, amit nekem hozott a naccsága.
