HATODIK ZSOLTÁR
HATODIK ZSOLTÁR
Az öregember az istállóban lakott, onnan ki se jött, csak ha munkára kellett, de ahogy lehetett, már húzódott vissza bele.
Nagybácsi volt ez, mondta Zsofka röhögve este a kisjánynak, mikor bebújt mellé az ágyba. Ilyenkor szokott mesélni neki:
- Nem fizetnek ezek senkinek, ne félj, ezek gazdagok, a gazdagok nem fizetnek. Nekem se fizetnek, nem is tudom, mér vagyok olyan bolond, hogy itt nyúzom magamat nekik. Takács vót. Az öreg. Csak tönkrement. Nagy háza vót neki. Ó, úgy hordták hozzá a fonalat, éjjel-nappal dógozott, csak hát azért mégis tönkrement és ideszorult, most má semmi se lesz belőle, ezek a földjét mind elvették, hogy azért eltartják öregkorára, de még enni se adnak neki, ő főz magának a gané mellett, és mindig csak dolgozik, csak dolgozik.
A kislány, ha neki meséltek, mindig úgy érezte, hogy ő is tud mondani valamit. Csak mondta, ami eszébe jutott:
- A pince hátul vót a ház végébe. Akkor kedvesanyám nem dugta el a kulcsot, kedvesapám meg meglelte, ocstán levette, ocstán lement a pincébe, ocstán belegyugta a hordó hasába a lopótököt, ocstán szijta a bort, ocstán olyan hasa lett, mint Boriskának, ocstán Boriskának meg olyan hacsa vót mint egy hordó, ocstán mikor felgyütt a pincéből, fogta a kést ocstán mondta: Na mocst végzek veletek, no mocst végzek veletek, ocstán mi meg elcsalattunk a csalmába...
Zsofka hallgatta, bámulva nézett, de nemigen értette, mit beszél a kislány, aki még sose szólalt meg előtte. Ő se beszélt neki eddig.
Kicsit kíváncsi volt, de úgyse lehet érteni ezt a selypet, hát egyet lökött magán, hogy majd összedűlt az ágy:
- Ó a fene megette, aludjunk már, mingyán fel kell kelni.
A kislány, akármilyen kicsi volt is, azt megértette, hogy itt másfajta embereknél van, mint a kedvesanyjánál.
Itt kövérek a gazdák és kövérek az állatok. A teheneknek, lovaknak, tyúkoknak, mindennek bőven szórták az eleséget, mert folyton számították, mit ér, mennyit kell beleadni, hogy behozza az árát. Dudáséknál mindenki sovány volt, az ember is, az asszony is a gyerekek is, az állatok is. Mind mezítláb jártak, Dudás apának úgy be volt hasadva a nagy fekete lábaujja körme, mint a lónak, ha letörik a patája. Dudásné soha papucsot se húzott, nagy fagynak kellett lenni, ha már idegen bőrt vett a lábára. Csak egybe hasonlítanak: neki ott se vót szabad beszélni, itt se.
De ez a Zsaba Mári ez cipőt viselt, harisnyát visel, és mindig új tiszta slafrokot vett fel, kivált mióta a gyereke megvolt. Az ura Szennyes Ferenc meg sportcipőben járt, nem csizmában és rövid nadrágban, mint az igazi urak. A fején is mindig sapka volt, s azt félretaszította.
Nem spóroltak itt semmin, csak az alkalmazottakon. Az öreg takács a nagybácsi, annak csak nyers krumplit volt szabad felhozni a veremből, főtt ételt nem is adtak neki, az úgy volt, hogy annak semmiből kellett ellátni magát, még az is panaszos volt. Zsofka evett, amihez hozzájutott, de Zsaba Márit sokszor szidta, hogy minden kulcsot magánál tart, még a sírba is magával akarja vinni. Úgy látszik, neki se jutott mindenből, de Csöre megfigyelte, hogy a jobb ételeket, sült tésztákat az asszony úgy eldugta a tisztaszobába, hogy azt még csak nem is látta közülük senki. Maguk ették meg, az almát különösen. Míg a fán volt, egyetlen szemet sem volt szabad levenni belőle, például volt a ház megett egy fehér szilvafa, azt nagyon szerette volna megkóstolni, de isten őrizz, talán még ki is hasították volna belőle, ha lenyel egy szemet, még nem is volt szabad a fa közelébe se menni. Vitték a piacra, mindent, mindig a piacra. Ha aztán lefogyott a fáról, nem maradt rajta más, csak az aszalódott szem, akkor szabad volt felmenni, de az öreg bácsi félrehívta a kislányt, s azt mondta, meg ne egye azokat a szemeket, mert beteg lesz, mert azok mónijások.
Aki nekik dolgozott, akit nem lehetett eladni, az nem is kapott enni. Volt egy nagy kutya, az se kapott. Olyan nagy, sovány kutya volt, mindig szomorúan kóválygott, kis Csöre sajnálta, és sokszor adott neki egy kis kenyeret. Egyszer a levesét kivitte neki, észrevette Zsaba Mári, lett nagy csetepaté, szidta mint a bokrot, de oly csúfan, hogy még a gyerek is szégyellte, pedig nem volt elkényeztetve, hiszen ezen az Alföldön a magyarok még ebben az időben nem is tudtak másképpen beszélni, csak trágár szavakkal.
Egyszer látta a naccságát messziről. Akkor is a malacokat őrizte, a naccsága is láthatta őtet, hogy ott van mezítláb a malacoknál a hideg sárba, de nem hívta magához, csak Zsaba Márival beszélgetett.
Most biztosan megkérdezte, hogy iskolába járok - gondolta a kislány.
Délben, mikor ebédelni behíjták, szólt is Mári néni:
- No itt vót a naccságád, azt kérdezte, jó vagy-e?
- Mit mondott?
- Hogy jó vagy.
A kislány már nem volt olyan nyílt és nyelves, mint Dudáséknál, ahol úgy beszélt mégis a nevelőanyjával, ahogy a többi gyerek. Itt nem tudott bizalmas lenni többet, itt olyan volt, mint az ellenséges cseléd.
- Még mit kérdett?
- Semmit. Hogy jól tanulsz?
- Nem is járok iskolába.
- Majd jársz, ne félj Úgyis elkéstél. Majd jársz jövőre.
El is küldte nemsokára az iskolába. Kosárral kellett menni, a kosárban túró volt, a karján egy pár nagyon szép jérce. A tanítóné átvette a csirkéket is meg a túrót is, azt mondta, hogy tiszteli a Szennyes nénit és neki megengedte, hogy egy kicsit beálljon az iskolába. Látta a sok gyereket, de hiába nézte, nem látta a Dudás-gyerekeket.
Többet ebben az évben nem volt iskolában. De mikor a másik év eltelt, akkor újra szeptember lett, akkor ismét elküldte Zsaba Mári kosárral a tanítóhoz, és most is vitt egy pár szép csirkét, de a kosárban nem túrót vitt, hanem tojást, sok tojást, ötvenet.
És ebben az évben sem küldték iskolába. Már nyolcéves volt, még mindig nem adták be az iskolába. Míg a többi gyerek már a harmadik osztályba járt, ő még akkor is kint legeltetett, de a búza már megnőtt, hát nem volt szabad a földre menni, csak az akácfák alatt az útfélen egész nap; ruhában volt, de mezítláb. Hosszú állami zubbony volt rajta, de cipője még nem volt, még azt nem adták rá, mert csak egy párat adott a nagysága, szidta is érte a Zsaba Mári, hogy ellopta a nyári cipőt, ezzel meg spórolni kell, mert akkor nem lesz télen semmilyen.
Arra nem is gondolt, hogy akkor se esne ki a világ feneke, ha talántán ő venne egy pár cipőt ennek a kislánynak.
- Hol az anyádba vótál?
- Oda, oda akartam menni a mamához, de nem találom.
Nézi Zsaba Mári:
- Ez a kölyök keresi az anyját.
Mindennap hajnal előtt kellett kelni, aki tanyán meg akar élni. Deres volt a fű.
- Itt a Zsofka papucsa, szaladj a pulykák után.
Csöre vígan kapja a papucsot, és szalad benne. Nagy a papucs, bukdácsol, a búzába kell bemenni, egyszer csak itt vannak a pulykák, elfeledkezik a papucsról, csak akkor jut eszébe, mikor már a pulykákat megtérítette. Nincs papucs.
Hej megijed, sírva keresi, délig mindig keresi, elébb meglelte egyiket, azután azt is elvesztette.
- Megállj kutya, nem kapsz enni!
Nem találja, csak keresi, nem leli. Kiált utána az asszony:
- Hajtsd ki a disznót.
Ki kellett hajtani, de nem adott enni.
Olyan idő volt, hogy a búza már ki volt kelve. Másnap reggel, mikor a pulykák vitték arra ahogy szokták, rögtön meglelte a másik fél papucsot, de ő többet nem vette a lábára, hanem a kezébe vitte, hogy még egyszer el ne hagyhassa. Így is jó vót, jó segítség, lehetett a pulykák után hajítani. Egyszer egy pulykát leütött vele, ijedtében felvette a szegény pulykát az ölébe, s addig gyógyította, meggyógyította, de a papucsot is felvette, el ne vesszen.
- Pösze rakj a tűzre.
Zsaba Mári mindig mosott, az üst alatt mindig égett a tűz, és reggeltől estig kiabálta:
- Pösze rakj a tűzre.
Ott kell hagyni a malacokat és szaladni, és mindig szidta, hogy nem rak eleget. Megharagudott, s míg a kislány a kazán előtt guggolt, könnyű volt megfogni, megrázni a haját, megpofozni. Ebbe az időbe kezdte verni, még eddig nem is bántotta, de most, hogy gyereke volt, mérgesebb lett:
- Pösze rakj a tűzre:
De Csöre megharagudott, mert Zsaba Mári akkorát vágott a fejére a ruhaszedő fával meg a hátára egy másikat, majd leszakadt:
- Majd elmegyek én az anyádhoz, megmondom, hogy mindig ütöl.
De ez jó gondolat volt, másnap el is szökött, és addig ment, addig ment, míg elért a Zsaba Mári anyjának a házához. Az anyját úgy híjták, Zsabapolka. Sánta zsabapolka. Mert kicsit sántított, de igen jó nyájas asszony volt.
- Igazán éngem a Zsabapolka jánya nagyon ver, mindig ver - mondta néki.
- Mi csinál, kisjányom?
- Ver.
Sánta zsabapolka aztán nagyon sajnálta a kislányt, és enni adott neki nagyon jó ételt, és nem eresztette haza este se. Reggel nekik őrizte a disznójukat, fekete disznójuk volt, sok malaca volt, azt őrizte.
Nem nagyon messze laktak Zsaba Máriék oda, s a kislány egész nap úgy dalolt, majd kicsattant a torka, oly boldogan dalolt, mint tavasszal a madár, azt hitte, többet nem kell visszamenni. De az öreg Zsabapalya, az fösvény volt, spórolós, mint a lánya, az küldte ki őt reggel a malacokkal, és most utána üzent a lányának, hogy vigye innen az evőt. Paprikáskrumpli volt ebédre, ez nagyon ízlett ám kis Csörének, soha el nem felejti be jó volt, de alig nyelte le a falatot, ki jön itt? Zsaba Mári érkezett:
- Gyere haza kislányom, ebédeljél még meg, azután szépen gyere haza.
- Má eleget evett - mondta az öreg Zsabapalya.
A lánya is szépen szólott, de nagyon csúnyán nézett, rögtön kézen fogta, elvitte haza. Úton azt mondta: Ferenc bátyádnak nehogy szólj valamit, mert kitaposom a beledet. Ez a gyengébb beszédje volt, olyan, mintha azt mondják: kezit csókolom.
Dehogy is köszönt volna valaki itt egymásnak, azt mondani, hogy jó napot, jó estét, nem kívánt itt senki egyik a másiknak se jó napot, se jó estét, legfeljebb azt mondták: dicsértessék.
Ahogy hazaértek, kihajtotta a disznókat a mezőre, este hogy hazajött a disznókkal, nem volt otthon Ferenc bácsi, akkor verte meg a nyújtófával: „Fogsz még te elszökni? mit nem öszöl itt?”
Csöre sírt: „Nem nem nem, jó leszek, csak tessék megbocsátani, jaj ne tessék bántani, mert fáj”, de magában azt mondogatta: ilyen egy büdös satrafa, engem becsalt, hogy tegyek a tűzre, én meg röhögtem, a rontását neki, mindig csak a tűzre rakni. Mit szólnál hozzá, ha én volnék a Zsabamári, és én kiabálnék neked, hogy gyere tegyél a tűzre? Pösze!... Ee... a nyelvét is kinyújtotta.
De a dér egyre nagyobb lett, és a tehenet minden reggel ott kellett legeltetni az út mentén, a falu végén az akácok alatt az árokparton. Arra ment mindenféle nép, és mondták: az anyja istenit ennek a zsabamárinak, jöjjön ki ű legeltetni a tehenet a dérbe, mezítláb. Mer a papucs nem volt még egyszer a kislányon, nem kellett neki, hogy még egyszer kikapjon miatta, így pedig fázott, fázott, megfagyott a sarka. „Ő gyüjjön ki őrizni, ezt a kisjánt meg hagyná aludni, ne ő dögöjjön az ágyba.” Mer csakugyan aludt, persze aludt a dög. Mikor kellett fejni, akkorra hajtotta haza a tehenét, akkor kelt fel a paplanos ágyból Zsabamári. No szegény kislány tapogatta a lábát, az öreg takács azt mondta: „Vigyázz kislányom, ha gyerekkorodba tönkreteszik a lábad, azt nagy korodba se fogják soha megreperálni.”
Egész csekélység volt, valamiért mérges volt: „Te piszok, te disznó az anyád úristenit, te szemtelen, hogy fogod a kezedbe a seprűt? hétéves létedre nem tudsz még ennyit se? Ennek kell iskola, rossz nehézség, nem iskola kell ennek, hanem verés.”
Akkor Szennyes Ferenc is meghallotta, megszólalt:
- Ne beszélj így evvel a gyerekkel.
Most meg ennek esett neki.
Azt mondja az öreg bácsi: gyere kisjányom, elviszlek a templomba.
Éppen húsvét volt, húsvét előtt, feltámadás.
A kislány ledobta a seprűt: „Jaj istenem meglátom a templomot belülről!” mindig így szokott ujjongani, ha ajándékot kapott, visított, mint a gyík.
- Menj a fenébe, ne is lássalak - szólt Zsaba Mári húsvétiasan.
Csöre szaladt boldogan a nagy vályúhoz, beledugta a lábát, megmosta.
De a Zsabamáriba beleszállott hirtelen a szentlélek, azt mondja:
- No gyere hát, felöltöztetlek szépen.
Mikor öltöztette, kérdezte:
- Örülsz-e?
- Ii hiii bizony örülök.
Fogta kezét az öreg bácsika, mentek a hosszú úton a templom felé, de Csöre csak a menőket nézte, mindenki cipőben van, ő meg hiába mosta meg a lábát, már megint tiszta por. Szép, napos húsvét volt, a régi cipőt nem lehetett felhúzni, mert minden lábaujja ki volt belőle. Meg lehetett volna csinálni, de Zsabamári arra nem is gondolt. Milyen jó, hogy napos idő van, ha rossz idő lenne, nem is vihette volna el az öreg bácsika a templomba szegénykét.
Mingyár felvitte a kórusra, és Csöre látott mindent. Mindent. Mindent látott, mi a templom, hogy mit csinálnak ott. Papot látott meg misét meg a sok népet meg az oltári szentséget meg a Krisztus testét és a sebeit, és ezen nagyon elcsodálkozott, hogy egy olyan nagyúr, mint a Jézus Krisztus, aki a legnagyobb király, királyok királya, ilyen sebekkel fekszik, akkor sírni kell, hogy ő semmi seb nélkül is panaszkodik, de nem is panaszkodik, csak saját magában panaszolja el bánatát.
Meddig beszél még az a marha? - kérdezte a bácsikától, s rámutatott a papra. A bácsika megrántotta a karját: ne beszélj hangosan, olyan gorombán.
Ő megijedt, elhallgatott, ő nem tudta, hogy az gorombaság, hogy marhának mondta a fejéringes bácsit, mit szólana a bácsika, ha mindent kimondana, amit Zsabamári szokott mondani őrá.
Eccer csak megmozdult a sok nép, mentek kifelé, ők is lementek a kórusból, azért még egyszer visszavitte őtet a bácsika a kórusba, és nézték és vártak, és míg vártak és nézték a sok embert, úgy érezte, meghasad a szíve a nagy boldogságtól, mert ő a legboldogabb a világon, és látta Zsabamárit is a sok ember közt, megismerte a kendőjéről, meg is mondta hangosan: Né a Zsabamári, né.
- Nem hallgatsz, nem szabad beszélni - de olyan világos, kockás kendője volt, meg kellett ismerni.
Azután látni akarta a Jézus bácsi sebeit, és a bácsika el is vitte oda, s megcsókolhatta a Jézus édes kezeit és arcát és a sebeket.
Mikor lassan mentek az úton, azt mondta:
- Kedves bácsika, én is olyan vagyok, mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mer az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen.
- Fiam - mondta az öreg ember -, akinek az Állam a dajkája, annak kétszer is meg kell gondolni, ha meg akar születni. Minek jöttél te a világra az Állam nyakára, te is, te kis bolond.
Hosszú volt neki az út, leült egy mérföldkőre egy kicsit pihenni, mesélt, mesélt a kislánynak, nem törődött vele, hogy az érti vagy nem.
- Látod, én is második gyerekségemre, én is az Állam dajkálására szorultam, de le is vetkeztetett a jó dajka. Tudod-e, mikor a románok bejöttek, bombázták a falut, éppen az én házamat gyújtották fel a bombák, mer nekem nagy házam volt, annak az első szobájában voltak a vörös tisztek, hát azt célozták. Hat bomba beleütött az utcai ablakon át, a hetedik meg gyújtóbomba lett, az aztán eccerre felgyújtotta a házat is meg az ólat is meg a kazlat is, minden égett. Elótani meg nem lehetett, mert a románok nem hatták, hogy nem azér gyújtották fel, hogy mi meg elótsuk.
Megtörülte a homlokát, nagyokat, puhát lélegzett. Biztosan azért mesélt a kislánynak, mert neki is ki kellett magából adni a panaszt, és a bánatot, ha csak egy gyermek előtt is.
- Így leégett az én házam tövig, még harmadnap is égett benne a nagyház közepébe a mestergerenda. A biztosító társaság meg nem adott semmit, harminchét évig fizettem a biztosítást, egy krajcárkát se adtak, mert azt mondták, olyan tűzért nem fizetnek, amit szándékosan csinálnak. Hát tudod, gyermek, az Állam érdekében volt a háború, ezért igazság szerint az Államnak kellett vóna megtéríteni az én káromat, mert a községben senkinek a háza se égett le, csak az enyém meg még vagy kettő, három. Azok se kaptak kártérítést, de én hajaj, én kaptam az Államtól olyan büntetést, jajaj... Most, hogy behozták a forgalmiadót, én nem tudtam, hogy énrám is tartozik, én takács vagyok, sose kellett nekem semmiféle könyvet se vezetni - egyszer csak mondja, nekem egy bótos, hogy Csomor bácsi, menjen fel a községházára, mert baj lesz a forgalmival. Felmegyek a községházára, mondom a jegyzőnek, hogy jegyző úr kérem, énrám is tartozik a forgalmiadó? Azt mondja a jegyző: Csomor bácsi, éppen itt van az ellenőr, kérdezze meg tőle. No bemegyek a forgalmiadó ellenőrhöz, kérdezem tőle, azt mondja várjak egy kicsit, mingyár jegyzőkönyvet vesz fel... No meg is csinálta a jegyzőkönyvet, én nyugodtan hazamegyek. Egy-két nap múlva találkozom a boltossal, mert hogy olyan szegények lettünk mint az új házasok, nem volt se egy tepsi, se egy asztal a házba, amit újonnan valahogy felépítettem, mindig nekem kellett menni a boltba, mert se inas nem volt, már régen nem jött inas erre a mesterségre, se a feleségem nem tudott elmenni, mert úgy megijedt a bombardirozáskor, hogy attól kezdve ágyban fekvő beteg volt a szegény. Kérdi a boltos, mit mondtak, mondom, jegyzőkönyvet vettek fel. Jaj azt mondja, az baj, mert akkor büntetés lesz, legalább hetvenezer korona... No nagyon megijedtem, újra megyek a községházára, szerencsére a forgalmi ellenőr újra ott van, mondom neki, ne büntessenek meg engem, mert engem már tűz-víz megbüntetett, tudod fiam, ó honnan tudnád, akkor tizenkilencben nagy árvíz volt, mindenem tönkre ment a mezőn is, mondja, hogy nem fognak nagyon büntetni. Aztán kijött, hogy száznegyvenezer koronára büntettek.
Az öregember nagyon meg volt hatva saját elbeszélésétől. Felújult benne minden emlék. A kislány csak nézte az arcát, oly fehér volt, mint a fehérített vászon, és fájt a feje mindig, a bajusza egészen fehér volt, és se meg nem hagyta, se le nem borotválta, hanem csak úgy le volt nyírva nagyjából, az orra furcsán kunkorodott felfelé, kék szemei nedvesek voltak, a gyűrött piros szélükön könnycsepp reszketett.
- De ez még nem elég, akkor az Állam még nagyobbat talált ki ellenem. Az iparigazolványt. Mert tudod fiam, én olyan árva gyerek voltam, mint te vagy, kisfiam, nem volt se apám, se anyám, hanem magukhoz vett egy öreg takács, akkor az volt a legöregebb a faluban, azután sokáig én voltam a legfiatalabb, most megint én vagyok a legeslegöregebb. Hát én a mesterséget szépen megtanultam és negyvenhat esztendeig gyakoroltam, és avval szereztem a kis házamat meg egy kis fődet, csak az árvízkor a fődet tönkretette a víz, a házat meg a bombázás, akkor hogy felépíthessem a házat, el kellett adni a földet, beleépítettem a házba. Hát olyat, amit az Állam most kívánt tülem, nem tudtam mutatni. A forgalminál is azt mondták, hogy meg kell nekem fizetni mindent, kezdettől fogva, amit csak kerestem, minden után, és úgy számították, hogy hárommilliót keresek havonta, pedig én a legnagyobb szorgalommal se kerestem meg annak a felét se. Pedig fiam minden éccaka éfélig ott ültem a szövőszékben és dolgoztam, hogy még enni is alig állottam meg. Most meg azt mondták, hogy ha nincs iparigazolványom, akkor én kontár vagyok kezdettől fogva, és nem volt szabad nekem semmit dolgozni, mióta élek... Így mondta az Állam... Elmentem a főszolgabíróhoz, mondtam, abba kell hagyni nekem az egészet? Azt mondja a főszolgabíró, nem kell abbahagyni, hanem szakemberekkel intézzem el. Nincsenek már, főszolgabíró úr, szakemberek, magam vagyok utolsó szakképzett takács a községben, van itt, még kettő, aki nem szakember, most kezdte, nem kívánhatják, hogy én azoktól tanuljak. Azt mondja, van még öreg takácsmester Abonyban. No, ismerem én azt az abonyit, jönnek énhozzám abonyiak sokszor, és mondják, hogy a jó anyagot nem adják az ő takácsuknak elrontani. Most én ahhoz menjek inasnak?
Csöre meglátta, hogy az öregembernek most esett ki a szeméből az első könnycsepp. Mást nem tehetett, hiszen kicsi eszével fel sem tudta fogni, amiket az aggastyán mesélt, csak odasimult hozzá melegen, és megszorította a kezét, és a fejét rátette a karjára, mint egy jó kis gyermek.
- Azért mondom kislányom, hogy akinek az Állam a dajkája, az kétszer is gondolja meg, ha erre a világra akar születni, mert az Állam jót akar, de az ő szája néma, neki prókátorokra van szüksége, az Állam erős, de az ő keze nem simogat; jaj annak, mikor az ember a hivatalnok kezére kerül, akkor már abból jó nem jöhet ki, csak szekatúra, bosszúság, kár.
Lehajtotta a fejét, ült, már úgy el volt gémberedve, mintha nem is volna kedve többet megmozdulni.
A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta:
- Engem kedvecsapám mindig csimogatott.
Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond.
- Nem csimogat: simogat... s... sss... sss...
- Csss... csss... sss
- Ahogy a szél fúj: sss... sss...
- Css... ssscs... sss...
Így tanítgatta már máskor is az öreg.
Akkor a gyerek továbbmesélt, s az öregnek felakadt a szeme. Még a nyál is megeredt az ínye közt, úgy meg volt rémülve. A vér felszaladt a sápadt arcába, leszállott megint meg újra, kékült-zöldült azon, amit a kislány mondogatott, akkor felállott, azt mondta:
- Gyere velem!
A gyerek megy, ha szólanak neki, visszaindultak a falu felé, de alighogy megfordultak, ott jött Zsabamári. Meg is állottak.
- Né má ezeket a disznókat, ezek még mindig itt cammognak. - Vígan rakta a lábát, kemény, vaskos lábain lötyögve ment, úgy vitte a potrohát, mint a darázs, ha a darázs a nagy hasával hátrafelé tudna menni, mint a rák.
- Micsoda gyalázatosság ez, magának má régen otthon kék lenni. Mit gondol, éhen vesznek azok az állatok? ki hordja ki a trágyát? fene egye meg a vén trotliját.
Szennyes Ferenc hallgatott a felesége mögött. Nem szeretett az asszonnyal szót szaporítani, most meg igaza is van Zsabamárinak, inkább az volt az ostobaság, hogy elengedte a templomba a vént. Mintha az állatokat csak úgy ott lehetne hagyni félnapra. Idegenek is mentek az úton. Szennyes tudta, hogy a felesége nincs tekintettel arra, hallja vagy nem hallja valaki, hát most nem vakkantott rá, hogy: ne ugass. De volt benne annyi becsületérzés, hogy legalább nem is tódította felesége csetepatéját. Már messze jártak a fiatal, erős emberek, ők még mindig csak ott állottak a kilométerkőnél. Az öreg előrehajolva csak állott, állott, mintha megütötte volna a szél. A feje úgy ingott, mint az órainga, bólogatott szakadatlanul, nem akart megállni.
- Piszok - mondta aztán. - Piszok meg Piszokné...
Azután újra oly sokáig állott, hogy már a menők messze eltűntek a távolban.
- Hűvösödik az idő menjünk haza... Ne félj fiam, akármilyen nehéz is neked, te még fiatal vagy: kibírod. A fiatal mindent kibír. Veled még sok minden történhetik, még jó is. Én is árva voltam, mint te, nem volt nekem se apám, se anyám, senki e világon, de nekem a vót a szerencsém, hogy még abba az időbe az Állam nemigen törődött a kisgyerekekkel, csak a vett magához kis árvát, aki szerette a gyereket, nem fizettek érte, hát érdemös nem vót a gyerektartás... ez az én húgom e nagyon kemény szívű, nem csuda, gazdag, mindene van, a gazdag ember csak arra gondol, hogy a péze meglegyék, péz meg péz; meg hogy mutathassa a hatalmát. Hásza te is arra kellesz neki, hogy legyen egy kis idegenje, segítségnek, mert tarthatnának ezek cselédet, akár hatot is, de annak fizetni kék, így meg ű kap egy kicsit. Éntülem is kap, mer aszongya, hogy örökőtem az ű bácsijuktúl, pég az nem úgy van, mer amim van, azt én mind magam keresettyébül gyűjtöttem a szegény feleségemmel, ketten, ami a bácsirul maradt vóna, azt akkor ezeknek a szülejei a Zsabák meg a Marók meg a Tunkák meg a többi mind az utolsó szemig elszedték, hogy nem vót nekem még a fejem se mire lehajtani, azután, hogy megházasodtam, akkor kezdtem lassan lépesedni, mer igen-igen jó feleségem vót, a nem is ett, csak mindent félretett öreg napjainkra, nem gondoltuk mink hogy jönni fog az Állam: ham, az kapja be, amink maradt a háború után, most meg mán ezek a jó emberek azt mondták: jöjjön hozzánk bácsi, nálunk el lehet hóttáig, a fődjét meg megműveljük magának. Most művelik igen, de én hogy vagyok; még csuda, hogy kieresztettek az udvarbul, mán úgy gondoltam, míg élek, többet ki nem léphetek a kapun, mer félnek azér ezek az istentül, hogy ha valaki megtudja, milyen jól elbántak velem, akkor rájuk is rájuk fordul a hátulütő fa... De nicsak, két csendőr jön errefelé. Úgy gondolom más faluból jönnek ezek hazafelé, ebédelni gyünnek, hogy messzejártak, őrjáraton voltak ezek, ezeknek is van azért elég gyalogolnivalójuk látod...
De oly lassan beszélt, hogy mikor egy szót kimondott, a másikig már el is felejtette, hogy mi volt útközben.
- Tessék má megállani csöndőr urak - köszönt nekik nagy alázatossággal -, éppen akartam vóna elmenni, ha bírok a tisztelt urakhoz.
- No öreg, mi az?
- Eriggy csak odébb kisjányom az útbul. No eredj el, nem bántanak engem a csöndőr urak meg téged se, de valamit kell nekik elmondani, ami nem a gyerek fülibe való. Hogy is híjták a te kedves apádat?
A kislány gyanakodva állott, ellenségesen nézett. Húzódott félre az útból, nagyon úgy érezte, hogy neki jár itt ki egy rúgás vagy egy pofon, jó lesz elsikolni. De elszaladni se mert, azt se tudta merre kellene szaladni, hogy hazaérjen...
- Sipos vagy valami ilyen hangszerje vót neki a nevében. Dudás no... Hát kérem csöndőr urak: eredj már odébb kisjányom...
A csendőrök megdöbbenve hallgatták az öregember meséjét, akkor előhívták a kislányt, hogy nem akart jönni, egyikük még utána is szaladt, úgy csípte el a gyereket futtában, karjánál fogva rángatva hozta elő. De a másik csendőr a zsebébe nyúlt, és cukrot keresett a gyereknek, csak az nem merte elvenni.
- Olyan e, lássák csendőr urak úgy van a nevelve, hogy az úton felszedi az almacsutkát és megeszi. Nem utálja. Még az a jobb neki, szegénynek, ami el van hajítva a ganéjba. Nem vót erre még soha senkinek gondja. Kegyetlen emberek markába vót e mindig.
- Legjobb vón, ha be bírnak jönni a laktanyára, felvesszük a jegyzőkönyvet.
- Jaj tisztelt urak, én mennék én, szívesen elmennék én, de én már nem bírok menni. Örülök, ha haza tudok még egyszer eljutni és meghalok. De az Isten hozta magukat errefelé, tisztelt csöndőr uraim, mert az nem lehet, hogy ilyen istentelen és förtelmes emberek éljenek a földön, még az Államtól pénzt kapjanak azért, hogy így kihasználnak kis árva gyermekecskéket, akinek se apja, se anyja, semmi védelmezője ezen a világon... lehet ki élni...
A csendőrök látták az öregember gyengeségét, azért csak úgy noteszba vették fel a jegyzeteket, majd megcsinálják otthon a jelentést, mondták. A kislány meg csak nézett, nevetett. Már kezdett neki tetszeni, hogy mindenki csak vele foglalkozik, de azért igyekezett láb alól félrehúzódni, onnan leskelődött, hogy hol egyik csendőr, hol a másik, csak feléje lesett a szemivel, ez tetszett neki.
- Mindenki csak rám néz - mondta is, nem tudta, hogy ezt büszkeségből és kacérságból mondja. Hozzá is van szokva, mert mióta csak az eszit tudja, mindig megnézte őtet minden férfi. Nem lehet tudni, mért. Meg olyanokat kérdeztek, úgy faggatták, azon is csak nevetni kell. Meg a vállát rángatja az ember és kacsint, elhúzza a száját: akármilyen kicsi is a kislány, azért lány az már; érzi, hogy vannak dolgai, amik csak őrá tartoznak, ha akarja elmondja, ha nem, akkor nem.
- No mendegéljünk - mondta az öregember, elindultak az úton, de hogy már benne van a beszédben, azon a furcsa, csendes módon csak tovább mondogatta: - Szennyes Ferenc azért Piszok Ferenc, mer hagyja, hogy a kisjány mezítláb őrizze a tehenet a mezőn, azért mer neki kellene venni cipőt, mert az Állam nem ad. Mer mégiscsak takarít, őriz, dógozik, moslékol, mindent tesz a gyermek erejéhez képest, nem halna bele, ha egy régi kis cipőt odaadna a lábára, vagy hét-nyolc forintot mindig kellett egy kis kanászbojtárnak adni, meg kosztot, fejelés csizmát vagy legalább bocskort, ez most mind megtakarítja, de azt mondja, hogyha még fizetést is ad, akkor minek vesz ide állami gyereket? Ilyenek.
- Mit akartatok a csendőrökkel, te kutya. Mondod meg, mit akartatok a csendőrökkel, te kutya?
S egyik ütés a másik után.
A kislány a kis gyenge karját az arca elé tartja a feje elé, de avval nem tudja megvédeni magát. Zsabamári meg csak üt. De még ezt se akarja, hogy az ütésbe megfáradjon; hanem keres egy botot, megleli a ruhaszedő fát, annak már Pösze ismeri az ízét, múltkor is éppen evvel kapott ki, amikor nem rakott a tűzre.
- Itt döglesz meg a lábam előtt, ha meg nem mondod, mit akartatok a csendőrökkel?
- Én nem vótam, a bácsika vót - visított kettérepedt szájjal a kislány, erre Zsaba Mári megnyugodott.
Azt hitte, valamiért az volt a rögeszméje, hogy a kislány panaszkodott el, hogy a csendőrök meglátták, megszólították, mért van mezítláb, mert a messziből annyit láttak, hogy a kislányt faggatták. De arra eddig nem is gondolt, hogy az öreg panaszolkodott. Biztosan a földeket mondta el, meg hogy mi van vele, ettől azonnal elfelejtette a kislányt, otthagyta a fenébe, bement a szobába, és nézte, hogy mit is kell csinálni a vén istennel. - Legyet ne lássak a gyereken - kiáltott ki a kislánynak, s az szorgalmasan állott rögtön a bölcső mellé, és hajtotta a legyet.
- Oá, oá - mondta a gyerek a bölcsőben, és folyton visított. Biztosan rossz tejet kap az anyjától, hogy ez mindig mérges, a teje is mérges lesz neki - mondja Zsofka, ahogy átmegy a pitvaron. Ez is rossz tejet fog adni, mert ez is mindig olyan, mint a kelevény. Ebbe a házba mindenkinek rossz a teje, mert itt mindenki reggeltől estig rosszkedvű. Pedig itt lehetne jókedve még Zsabamárinak is, mer semmit se kell neki csinálni, csak folyton horgol a gyerekének. Minden munkát elvégez az ura, mer az ojan kis ember, fene látott ijet, örökké csak dógozik, az asszonymunkát is szereti, főz is. Még a Zsofka munkáját is elvégzi, ha rájön, az asszony a meg ott ül a szobában a horgolásával, mérgesen néz maga elé, csak soha ki ne jönne többet onnan. A kislány meg, Pösze, csak hajtja a legyet, ahogy hallja a konyhából a Zsofka csendes nevetését, ahogy a gazdán nevet, eszébe jut, hogy a nyáron, amikor kint vótak a szérűn, az asszonynak haza kellett menni, ők maradtak ott hárman, ő meg Zsofka meg a gazda a ponyván; azt mondja a gazda, lökd csak idébb a Zsofkát. Mér? mondja ő neki, tán be akar neki dörgőnyi?
Most ezen elmosolyodik, ugyan mit is kérdezgettek a csendőrök, de ojant nem is szoktak kérdezni.
Hát csak kinyit Zsabamári, a nyakában az olvasó. Mi az, ez meg nem horgolt odabenn, hanem olvasózott? Néz Zsabamári a kölykére, annak az arcán van egy légy, őszről maradt tán, mert olyan döglődő, akkor eshetett rá, nem is bírt már elmászni.
- Így vigyázol te az én gyerekemre? Így vigyázol te az én gyerekemre? - veszi le, oldozza az öregszemű olvasót, kezdi vele verni a kislány fejét.
- Hogy az isten döglesszön meg te gyalázatos disznyó - így, csak veri a Csöre fejét, de hogy nem akar vér folyni az olvasótól, húzza le a szegedi papucsot a lábáról, annak a sarkos végével püföli a fejét, veri ahogy bírja: Így vigyázol te az én fiamra, te kutya?
Nem állott meg, míg a fejét be nem szakította.
Ömlött a vér, Szennyes Ferenc meg kinézett a konyhából, egy nagy kötény volt előtte, azt mondta:
- No, ezér vótál templomba?
Csörének a vér mind beleszáradt a hajába, és Zsabamári bezárta a cselédszobába, csak este híjta ki, kezébe nyomott egy bögrét.
- Vidd annak a másik dögnek, a barátodnak, nem fog többet a csendőröknek panaszkodni, ha ezt megissza.
Csöre megfogta a bögrét, vitte, útközben majdnem elesett, de csak megbotlott, kicsi ki is löttyent a lébül.
- Bácsika, bácsika, Csabamári küldte, nem fog többet a csendőröknek panacskodni, ha eztet megiccsa.
Az öreg takács megdöbbenve, elfejéredve nézett a kislányra.
- Étető van benne, kis fiam?
- Acsmonta Csabamári, nem fog többet a csendőröknek panacskodnyi, ha ecstet megiccsa...
Az öregember hörgött:
- Nem fogok panaszkodni... nem is akarok én már... Isten adta ezt az észt Zsabamárinak: eleget panaszkodtam már én, nem fogok én már soha többet panaszkodni...
Elvette a bögrét, és jó helyre félretette.
- Majd megiszom fiam, de még egy kis dolgom van, elébb kihordom a ganét.
Aztán igen elszomorodott, elment hátra a vasvilláért, tovább dolgozott. Csöre még egy darabig ott lábatlankodott körülötte:
- Mitől vagy olyan véres?
- Csabamári becsakította a fejemet az olvasóval meg a csegedi papucsával ics.
- S... ssss... sss... - súgta feléje az öreg ember.
- Sss... cssss... ssss... - válaszolt Csöre, most egészen jól kijött a s betű a szájából: papuss... sss...
Másnap nagymosás volt. Már hajnal előtt felrakták a meleg vizet, és a gyereknek is ki kellett bújni a vacokból.
- Gyerejde.
Oda kellett menni, Zsabamári belemosta a fejét a lúgba. A meg úgy felmarta, hogy tele lett az egész feje sebbel. Az asszony csak úgy szaggatta kifelé a hajat tövestől a fejéből, azt kiáltotta:
- Jaj de megvert az isten evvel a koszos nyávadt rontással.
Hogy erős volt a lúg, a kislány visított, hunyta be a szappanhabban a szemét. Zsabamári meg ingerült volt, az öreg is még mindig él, semmi se változik, az egész világ csak az ő bosszantására van, hát ököllel oly szerencsétlenül törölte szájon a bőgő masinát, hogy annak két foga bedőlt...
Most már aztán a száján is dőlt a vér.
Az embert ne üsse meg a guta, ettől a sok ribanc, cudar, rohadt nyomorúságtól.
Az orvosnak azt kellett mondani, hogy a tehén megöklelte, attól dűlt be a foga.
- Hogy híjnak kisjányom?
- Ávvásska.
Zsabamári gyűlölettel nézett a kislányra: ezt magát nem bírta elviselni, hogy egy gyereknek ilyen neve lehessen: Árvácska.
Az orvos se értette meg, neki muszájlott magyarázni.
- Nincsen ennek semmi neve, azt a butaságot írták be neki, hogy Árvácska vagy mi a kékkü.
- Árvácska? - nevetett az orvos - ez kedves. Hát ez igazán árvácska is. No nyisd ki a szádat kis árvácskám... Injekciót is adott be neki, igazított valamit a szájban.
Aztán adott olyan piros orvosságot, hogy avval kell mosni a szájat, és öblögetni a fogakat. De a leggyógyítóbb az volt, hogy mindig nevetve és becézgetve szólott hozzá. A puha, szagos tenyerével is csak mindig simogatta az arcát, huzigálta a pici kis gombocska orrát.
- Jól van kis árvácskám, aztán szépen mosogasd a szádat.
Igen, de ahogy hazamentek, Zsabamári elvette a piros orvosságot, ő használta, mert az egyszerűen piros szájvíz volt, az neki is jó volt.
De a kis Pösze rászólt:
- Nekem is!
- Az már neked nem kell. Már neked nem kell orvosság.
Ő használta el az egészet, a gyerek nem is mosta vele a fogát, csak egyszer.
- Hallgass, mert bevágom vele a pofád.
Vágott, ütött, harapott, ilyeneket csinált a hülye.
A bácsika két vagy három nappal azután meghalt.
A kislány tudta, mi a halál, azt a halottat látta, a kísértetet, Kadarcsot, akit a kedvesapám agyonlőtt. Most hát nem merte megnézni az öreg halottat, de muszáj volt, mert Zsabamári se mert kimenni, pedig valamit nagyon akart tudni, azt, hogy mi lett a bögrével? Rákiáltott a kislányra:
- Pösze... eridj az istállóba, hozd be a bögrét.
- Mien bögrét?
- Mien bögrét? a begrét, amit a vén istennek vittél húsvétkor.
Aha, már tudta Csöre, milyen bögréről van szó, és szaladt is. Már nem is gondolt a halottra, csak a bögrére. Ha van az embernek valami dolga, akkor nem fél.
Mikor bement az istállóba, az öreg ott feküdt a dikón, mintha csak aludnék, ő nem is nézett rá, csak kereste a bögrét, az nem volt ott a falban, ahova akkor este a bácsika tette, újra kellett körülnézni, hát tessék látja, hogy a bögre ott van a halott ember mellett belől.
Szalad be a házba, mondja:
- Megvan a begre, megvan a begre, a bácsika iszik belüle.
Kétszer-háromszor is el kellett mondani, míg Zsabamári megértette. Akkor ráordított:
- Nem megmondtam, hogy hozd elő? Rögtön hozd elő.
Vissza kellett kullogni, de most hogy vegye ki a dikóról. A bácsika nem tudja ideadni, ha halott.
Kereste a fejőszéket, azt odatette a dikó elé, felállott rá, benyúlt az ágyba, át az öreg halotton. Megfogta a bögrét, kivette, akkor leszállott az ágyról, a fejőkét hátravitte a helyére, akkor beszaladt a házba, odaadta a Zsabamárinak:
- Itt van a maga begréje.
De Zsabamári sápadt lett, egészen rosszul lett, szeretett volna ráordítani, de valaki volt a konyhában, hát a bögrét levágta a konyha sarkába, hogy apróra tört.
- Mindenféle piszkot összehord ez a marha ide - mondta.
Az emberek nagyon megbotránkoztak rajta, hogy a halotti szentséget az istállóban adták fel neki, pedig rájuk maradt a takácsház, meg a határban a jó földek. De az emberek nem értenek ehhez: a vagyont így kell gyűjteni, nem is lehet másképpen, csak mindenféleképp. Aki annak szenteli az életét, az minden legkisebb krajcárt megbecsül és elvesz és félretesz, és senkinek sem ad semmit. Nagy teher és nagy harc a vagyonszerzés. Sok orcapirulás kell ahhoz. Inkább az kell, hogy valakinek ne is legyen bőr az arcán, észre se vegye, hogy mások nem helyeselnek ezt, azt, amit ő csinál: mert ő fel van mentve minden alól: ő gyűjt... Spórolós, mondják rá, akkor már nem is várnak tőle semmit. Se adományt, se alamizsnát, se igazságot. A spóroló gazda három kiló szalonnát ígér az aratóknak, pedig az apja még, aki nem volt spórolós, ötöt adott, ő csak két kilót ád ki, s avval menti magát, hogy a kosárral együtt megvolt a három kiló. Meg azt mondja a spórolós gazda: felszántom a földeteket, dolgoztok érte hat napot, míg a kukoricagóré el nem készül. Csak dolgoznak, dolgoznak, aztán kisül, hogy ő úgy akarja, hogy míg a góré el nem készül, addig minden munkát ingyen kell végezni a tanyán. Répában, kukoricában kilenc napot, a góréban hatot, és még három és fél nap követelése neki van rajtuk... Pedig hogy dolgoztat a spórolós gazda; azt mondja: No emberek, ma este felhős az ég, nem hagyjuk abba a gyűjtést, míg csak fedél alatt nem lesz, még ha ránk is virrad; de ezért az éjszakai munkáért semmit sem ad a spórolós gazda. Legfeljebb szidást, ha nem elég serények.
A spórolós gazda nagyon jól ki tudja használni az állami gyermeket is, hiába szidta a kis Csörét, még egy államit kért a naccságától, egy kis pesti fiút, „az is törvénytelen, ez is törvénytelen” jó lesz kiskanásznak. De gazdagodik is Szennyes Ferenc, gazdag volt neki az apja is meg a felesége is meg az öregapák is mind gazdagok, és mindenik úgy házasodott, hogy vidám és jó feleséget vett magának, mert a spórolósnak nagyon savanyú az élete, csak hát a legjobb ember is szemet tud hunyni, ha a felesége gyűjt, lám neki azért még szólani se kell. Fene bánja, ha a kutya csahol, csak jó házőrző kutya legyék. A legfinomabb férfi sem haragszik azért, ha neki nem kell bepiszkolni magát a spórolós apróságban: csak hadd mocskolódjon az asszony, no hagyta, hogy a felesége nyugodtan alszik az ágyban, míg a kislány már virradat előtt hajtja a tehenet a dérben mezítláb.
Nem is tudott olyanokról, hogy néha rájött a szellemijesztés a kislányra.
Egyszer egy hideg téli éjszaka még a leánykának ott kellett dolgozni az itatásnál, ahogy felé néz, látja a szellemet a fejér lepedőben, ahogy integet, irtóztató félelem tört ki rajta, egyedül volt, már az öreg bácsi meghalt, rohant be a konyhába: szellem, szellem.
Odabent is mindenki megrémül, mert műveletlenek voltak ám valamennyien, még a legnagyobb gazdagság sem oltalmazza meg őket, rohannak ki szellemtől félni.
De nem látnak semmit.
Kis Csöre kapott egypár pofont.
Valamék nap a tehenet őrizte, akkor látta, hogy jönnek a csendőrök. Nevetett nekik, mert őt még nem bántották a csendőrök, inkább azon nevetgélt, miket nem kérdezgettek a múltkor, elbújt, hogy meg ne lássák.
A csendőrök bementek a tanyára, mit végeztek, mit nem, jó sokára, de újra elmentek, a kislány kacagott magában, hogy nem is néztek arra, amerre ő volt.
Mikor délben hazahajtotta a tehenet, csak mondja Zsaba Mári:
- Nem kénlódok veled többet, te kutya, adlak vissza annak, aki rám sózott.
- Lássa, mondták a csendőrök hogy mér nem visz icskolába?
De Zsaba Mári nem felelt, csak görbén nézett rá.
- Azt mondták, hogy Dudás felakasztotta magát.
A kis Csöre nevetni kezdett.
- Mindig acst mondta, felakacstya magát: végzek veletek, végzek veletek meg magammal.
De Zsaba Mári most sem felelt.
- Te. Haragszol te énrám? te?
- Haragcsok hát.
- Mér?
És ijedten nézett a gyerekre.
- Mer beverte a fejemet az olvasóval.
- No gyeride, meggyógyítalak.
Az asszony egész nap sunyin, s magában morogva jött, ment. Nem is lehetett érteni, mit akar. Senkihez sem szólott, csak pusmogott.
Árvácska ment az udvarra, szaladgált, mint a kis bárány meg a csirkék. Még nem volt benne felelősségérzet, még nem tudta mi a dolga, hogy magától azt végezze. Futott s te! netene! csápolta vesszővel a földet. Ha azt mondták, csináld ezt, megtette, ha azt mondták, csináld azt, azt is megtette, de magától nem is jutott eszébe, mit is kellene hát neki csinálni.
Neki úgy látszott, jobb az udvaron, mint a házban.
A nagy eperfa már apró gyümölcsét kezdte pirosítgatni, de még nem volt rajta ennivaló. Még más gyümölcs nem volt, csak a ribizli kezdett a kertben pirosítani. De ahhoz nem volt szabad szólani. Még mit, a ribizlinek más dolga van, mint hogy a kis pösze hasába kukucskáljon be: várják azt a piacon, alig győz annyira érni, már viszik is. De a tyúkok nem törődnek evvel, s éppen a bóbitás most is ott kapkod fel, fel a magasba, valami lelógó szemeket csipked.
Muszáj volt a vesszővel megtanítani, hogy el ne felejtse magát.
- Pösze!
A kislány az ól előtt állott, benézett. Csak úgy állott és nézett. Verebek repültek ki az ólból, milyen gyalázatosak, hogy a más óljába is be mernek menni. Úgy szidta őket, ahogy másoktól tudta, a verebeket mindig csak szidni lehet, mert a veréb semmi hasznot se tesz, csal felszedi a baromfiak elől az otthagyott magvakat.
- Pösze!
Árvácska jól tudta, hogy az asszony kiabál utána, de nem szerette meghallani, mert abból mindig rossz származik. Hadd kiabáljon, erre is így tanította Zsofka, aki meg is mondta: „Kiabálj csak, repedjen meg a gégád.” De ő csak éppen azt számította, magában, hogy sokára lenne, míg az asszony ideér, s megfogja a csitri haját, hát odáig nem kell sietni. Nem tett úgy, mintha nem hallaná, úgy tett, mintha nem volna sietős az engedelmesség.
- Pösze, az anyád istenit! Nem hallod! Hogy a guta üssön mán beléd, meddig hagysz kiabálni?
Ezt igen, ezt már lehetett érteni, s mikor már így szól a nóta, akkor sietni is kell engedelmeskedni, mert: ne várd míg utánad megyek!
Becammogott hát a ház felé, lesütött fejjel és a szájába dugott ujjal, felduzzasztott szájjal.
- Gyere csak ide kisfiam - mondta Zsaba Mári -, hogy néző ki, nécsak, olyan vagy, mint egy árvagyerek, akire senki se gondol.
Pösze fellesett félszemmel az asszonyra. Ott állott az vastagon és a napfényben ragyogva, mint egy rózsabokor. De a rózsabokor is tele van tüskével, Pösze is csak leste, mikor sül ki a kedves hang után a pofon. De az asszony kivette a fejéből a sárga kis fésűjét, leült a ház előtt a kislócára, ami ott volt, ezen virág szokott állani, de most üres volt, mert a virágokat lerakták a földre.
- No gyeride már, gyere már no, nem harapom le a füledet.
Végre sikerült valahogy létrehozni a közeledést. A kislány is odább nyomakodott egy kicsit, ő is utánanyúlt, így magához ránthatta, hozzáfogott fésülni a kócos haját. Kerekre volt vágva mindig a kislány haja, a fül tövének a vonalában, nem volt nehéz megfésülni. Nem hagytak neki hosszú hajat, mint a parasztlányoknak. Ezt a kislány nem is bánta, mert úgy tetszett neki, hogy így ő valamibb.
- Te. Azt mondd csak meg nekem, mit beszéltetek ti az öreggel, akkor, tudod, mikor jöttetek a templombul?
A kislány hallgatott.
- Engem szidtatok? Mondd csak meg. Mit karattyolt olyan sokat az a vén, mondta, hogy a földjét elvettük?
A kislány intett a fejével. Ezt igen, ezt mondta, csak ő nem tudja, mi az.
- Na ugye mondta. Hogy ott rothadjon el, ahol van. Még mit mondott. De szerencséje is, hogy elpatkolt innen, mert keserves lett volna neki nálam tovább... Ilyeneket mond egy kislánynak, amék még a maga nevét se tudja... Még mit mondott? Mondta, hogy nagy háza van neki a faluban?... Mondta? na úgye mondta. Hogy azt is én gyútottam fel, azt is mondta?
A kislány ingatta a fejét, nem, ezt nem mondta. Gyútogatásrul nem mondta.
- Aztat akkor gyútották fel, mikor itt volt a háború, de az a bitang vén még azt is rám fogta vóna. Látod, az ember akármijen jó, mindig csak kárát akarik. Idevettem a galádot, a ganét, itt tartottam, elláttam, itt mostuk azt a rothadt szennyes ingit neki, a gatyáját és még ijeneket mondott egy kisjánynak.
Megrángatta a gyerek haját, mert nagyon össze volt gubancolódva.
- Na még mit mondott? Mé nem beszélsz? Azt hiszed, ki tudom találni, amit gondolsz?
- Csemmit cse.
- Mi az a csemmit cse? Mikor tanulsz már meg beszélni? A fene egyen meg az anyáddal együtt. Hogy itt nekem kell a más kölykit tűrni, mikor ennek is vót annya. E se jött a világra a bokorba vagy a piszokba, mint a bolha. De lehet, hogy a vagy te, a bolha is a porba terem meg, a porbul lesz, azt mondják te is csak úgy keltél is, mint a gomba. Minek is a földön lenni egy ijennek. Nahát mit mondott még? Azt nem mondta; hogy a feleségit is én tettem el láb alól?
- Acs mondtam neki, hogy kedvecsapám mindig odahúzott magáho, és mindig acsmondta, eztet kedvanyádnak nem csabad megmondani, hogy jáccsok veled.
- Mit csinált?
Hát a kislány semmit se tudott arról mondani, hogy mit mondott neki az öreg takács, de azt annál bővebben el tudta mondani, hogy vele mit csinált a kedves apja, Dudás.
Zsaba Mári elébb tágra nyílt szemmel hallgatta, akkor nagyot kacagott, végül úgy felháborodott, hogy ellökte a kisjányt magától.
- Fuj, hát akkor te egy rühös vacak lettél. Hogy én nekem ezt senki sem mondta. Fuj, de disznó egy ember vót az a Dudás, azért akasztotta fel hát magát. Mondták a csendőrök, hogy valami gyanúba vót, amiatt féltibe, de én azt hittem lopott vagy gyilkolt. Vagy valami ijest. Phi. Bár téged is felakasztott volna magával lábbal felfelé. Fuj te disznó. Ijen kicsi, már ijen undok. Fuj.
Nem tudott eleget köpködni, utálkozni.
Az atyus temetése után Zsabamárira nem lehetett ráismerni. Egész nyáron olyan különös volt. De jó volt, hogy azelőtt alig ült a szobába, most meg nem akart onnan kimozdulni. Legalább nem látták.
Pöszének mindegy. Ő csak legeltette a teheneket.
Eltelt a nyár.
- Icskolába kell má menni.
De Zsabamári nem hallotta, rá se ügyelt. Mint aki mindig máson töri a fejét.
Egyszer csak váratlanul azt mondja:
- Te mondtad a csöndőröknek?
Árvácska rábámult.
- Láttam, téged is vallattak. Hülye vagy? Nem érted? Az országúton. Nem emlékszel? Ott ácsorogtatok a kilométerkőnél, hadráltatok a csendőröknek. No mit meséltél nekik?
Már tudta, már emlékezett, miről beszél Zsabamári, de nem törődött vele, kint dér volt az éccaka, azt mondta maga elé duruzsolva, ellenségesen:
- Már ijenkor icskolába kell menni.
Zsabamári gondokban nézett rá:
- Neked nagyon is felvágták a nyelvedet, mégse tudsz beszélni. Tudsz te bajt csinálni másnak, látom én már, ki vagy te.
Hirtelen farkasnevetéssel elkapta, magához rántotta:
- Hee, te, hát vétettem én neked valamit? te...! Azért hogy egy pofont kaptál?... Mutasd csak a fogad, azt is megcsináltattam neked, orvosho vittelek, tee... Fogorvosho.
Odahúzta magához, és a kislány csudálkozva tűrte, hogy simogatja a varas fejét az ujjával. Még a körmével is kapargatta, de nem úgy, hogy fájjon.
Hirtelen azt mondta, egész más hangon az asszony.
- Nem szabad énrám haragudni, mert nekem gyerekem van.
- De nekem meg nincs anyám, ocstán a maga gyereke törvényes.
Zsaba Mári elkezdett sírni.
- Nem szabad énrólam rosszat mondani, kisjányom. Ha kérdik, mi van a fejeden, mondd azt, hogy koszos vót, attúl lett varas, de én meggyógyítottalak!
- Lúggal.
- Nem lúggal, a mosás gyógyítja. Mindig csak azt kell mondani, meggyógyítottalak. Hát rossz voltam én hozzád? Az édesanyád se lehetett volna jobb.
Megölelte, megcsókolta és sírt.
Megfogta két tenyerébe a gyerek két kis arcát, most a szeme elmeredt, és hirtelen úgy látszott, most megfojtja.
De csak a karja keményedett meg, az ujjai. Ráfagyott a gyerek arcára csípő két-két ujja, remegett, de nem szorított úgy, hogy fájjon. Szóval nem tudta, mit is csináljon a gyerekkel.
Azután megint otthagyta. Pösze mehetett amerre akart, el is ment, s újra csak téb-lábolt, néha odalesett, amerre az asszonyt sejtette. Az végigment az udvaron sietve, mint aki valamit keres, vagy valamit elfelejtett. Elment egészen a konyhakert kiskapujáig, talán kék szilvát akar szedni, viszi a városba, de akkor még megfordult, s éppen olyan sebesen vissza a házba.
Pösze csak nézte, összehúzott szemmel. Mintha miatta volna megkergülve az asszony.
De már készen volt az ebéd.
Zsofka kiállott a ház elébe, elkezdte a kiabálást.
- Hé, gazduram, hé.
Hallgatott. Csakugyan a gazda ott dolgozott hátul, az istálló megett. Ásott valamit, nekivetkezve.
- Ebééd.
Pösze látta onnan a kerítésnél, hogy a gazda csakugyan leteszi az ásót, belenyomja a földbe, mingyán meg is fordul, és nagyon ki van pirosodva, izzad, törülgeti magát, megy.
Most ő is szaladt, mert neki kell vizet adni a mosdáshoz.
A konyhában volt megterítve.
De Pösze a küszöbön kapott enni. Ott ült a kutya mellett, várta a tányért.
Egyszer csak jön ki a konyhából az asszony, odaad neki egy bögrét.
- Ne.
Pösze csudálkozva néz bele a bögrébe: Tej.
Egész hányhatnékja jött tőle, hogy neki tejet adnak. Lebiggyesztette a száját, aztán csak tartotta a bögrét.
Az asszony azonban rá se nézett, csak azt mondta: - Ne.
Akkor az asszony bement a konyhába, az urának szedett ételt. Akkor kijött, rá se nézett a kislányra, bement a házba, onnan gyereknyűglődés jött ki. A kicsi a bölcsőben lármázott és vinnyogott.
Mikor onnan kijött az asszony, de egy szó, nem sok, annyit se szólott bent a gyerekéhez, akkor visszament a konyhába, de Pöszére oda se nézett. Bánta is ő, eszi vagy nem eszi - gondolta Pösze. - Odalökte neki a tejet, edd meg.
De ő bizony nem evett abból egy kortyintást sem, csak tartotta az orra alatt, még jobban utálta a szagát, mint valaha.
Az asszony egy perc múlva megint kijött, bement a gyerekéhez újra, onnan is ki és ment az udvarra, de akkor se nézett rá arra, hogy eszik-e Pösze vagy nem.
- Hun jár ez az asszony, mint az orbánlelke? - mondta odabent a konyhában a gazda.
- Keres valamit - szólt csendesen a lány
- Az eszit keresi, azt nem leli - mondta az ember.
Mikor bejött az asszony, megállott a kislány felett.
- Egyél fiacskám - mondta neki kedveskedve, mintha a fogát húzták volna, hirtelen fogta a kis kanalat, ami a bögrében volt, s megkavargatta a tejet. - Egyél má, na.
Újra bement a konyhába. Hallani lehetett, hogy leült az asztalhoz, reccsent a szék. A tányér is csörgött és a kanál; meg az ember is beszélni kezdett.
- A fődi bóha ette ki a magot, azért kell újat tenni. Mindig van valami. Mindig kieszi valami azt, ami vóna. Hogy az isten se tudja má; fődi bóhát teremteni; nem vót neki jobb dóga.
Zsofka kedveskedve nevetett, de az asszony nem.
- Te meg mit néző oan vasvilla szemmel?
De az asszony nem szólt, újra kijött, már megint itt van, a kisjány ijedtében kilöttyintette a tejet a térdére, de nem nézett oda, úgy ment be a szobába, mintha meg volna ijedve. Elfordította a fejét, csak ment.
Most se volt sokáig bent, de a gyereket sikerült felzavarni, az sírni kezdett éktelen.
De nem törődhetett vele, mert otthagyta, nem is szólott rá, csak jött ki, ment be a konyhába. Hallgatva.
A gyerek soká sírt. Nagyon sírt.
Pösze megsajnálta, s lassan, a fal mellett, somfordálva bement hozzá, pedig neki nem volt szabad bemenni a gyerekhez. Úgy is járt, mint mindig, a falhoz lapulva, a bölcsőhöz is úgy lopakodott, mint a megvert macska a tányér után.
Most valami jó jutott eszébe Árvácskának. Fogta a kenyerét és belemártotta a tejbe, hogy belecsepegteti a jó kis tejecskét a kicsibe. Mert annak kell a tej, nem neki. A kis babák szeretik azt nagyon.
De oly sokáig tartott, míg ügyetlen kis ujjával a kenyérkét a tejbe nyomta, és a sok tejet lecsöpögtette a bögrébe vissza, éppen mikor már a kis baba szája felé tartotta, hát akkor csak be Zsaba Mári, egy olyan ordítást csinál, mint az állat, mikor szúrják lefelé.
- Megöli, megöli! - hörgött és ordított. - Megöli!
Egyik kézzel fogta a gyereket, elhajította, hogy az nekiesett az ajtónak, a tej mind kiömlött a földre, még a bögre is összetört. A másik kezével a kis babáját kapta ki a bölcsőből és szorította magához.
Csak mikor már biztonságban érezte az ölében a maga magzatját, akkor ment neki a földön Árvácskának, hogy most kitapodja belőle a lelket.
De már akkor a gazda is bent volt a küszöbön, nem értette a feleségét, ahogy az csak rúgja és tapodja a kis árvát. De úgy, hogyha el nem kapja a feleségét, az még egyet belerúg, talán ki is rúgja belőle a párát.
- Mit csinált ez?
- Megöli. Megöli - csak ezt kiabálta az asszony.
- Mit öli, a fene ett vóna meg, má mindenki megöl.
- Bele akarta önteni a tejet!
- Nahát, avval öli meg?
- Mérget akart beleönteni! - ordított az asszony és nem bírt uralkodni magán, csak fújta, hajtogatta: - Mérget akart beleönteni. Ez az átkozott. Jaj, hagyjatok, hadd fujtsam meg, jaj végem! Jaj, csak az isten őrzött meg, hogy bejöttem, és megakadályoztam ezt a gyilkosságot.
- Mit beszélsz már összevissza - s megfogta a feleségét és megrázta keményen. - Má egészen meg vagy őrülve.
Az asszony most egy kicsit magához jött, de oly iszonyú roham volt rajta, hogy az egész teste úgy rázkódott, mintha a szekér zörög, s rázkódik az embernek minden csontja. El kellett venni tőle a gyereket, betenni a bölcsőbe, mert most meg az sikított, mintha a nyavalya kifogta volna. Az asszony nem tudott mit segíteni, csak folyton neki-nekirohant a kis Pöszének, és azt akarta gyilkolni. Végre az ura Árvácskát kilökte a szobából, az ott elesett a pitvarban, a földön sírt, fájtak a belső részei. Az asszonyra meg belülről rázárta az ajtót.
Még sokáig kellett dulakodni vele, míg valamennyire a fáradságban megcsillapodott. Nem bírta a száját befogni, hogy csak méreg, méreg, hogy az ő gyerekét meg akarták mérgezni.
- Zsófi - jött ki estefelé a gazda -, vidd ezt a nyavalyást a községre. Add vissza, ahonnan jött. Már úgy látom, beleőrül ez az asszony, ha még egyszer meglátja. Vigyél neki egy sonkát: lapockát. A nagyságának jó lesz a lapocka is he.
Összenevettek.
Este már ott volt a kis Árvácska ismét a nagyságánál.
Csodálkozva nézett maga elé. Különös volt neki, hogy már ismeri azt a szagot, ami itt van, ilyen nincs másutt sehol. Már mindent tudott. Nem ismerte egyenként, ami itt van, más volt mind, mint aminek szabad lenni, de az egészet értette.
Itt van valami nagy, valami erős, ahol neki nem ártanak, neki jó, hogy ez van. És elkezdett bízni abban, hogy van valami, ami jó.
Még a félelme is elmúlt, a fájdalma is szűnt. Már inkább valahogy az volt benne, hogy ő ide tartozik. Itt neki jobb, mint ahonnan jött, ahol már volt, itt valami magasabb lakik. Biztonságot érzett: csak ide kell fordulni. Félt még mindig, félt az újságtól, a szokatlantól, de már ragaszkodott hozzá.
Bízott benne.
Csak tudná, miben: ebben a szagban bízott. Tudta, hogy ahol ezt a szagot érzi, ezt a jó szagot, ott nem fogják ütni.
- Naccsága kérem, e nagyon beteges kisjány, mink nem tudjuk használni - mondta Zsofka.
A nagysága gyanakodva nézett a vastag lányra.
- Mért nem az asszony hozta be. Hogy hívják?
- Az asszonyt? Szennyesné.
- Igen, igen a Szennyesné.
- Beteg... hogy gyereke lett, azóta mindig beteg. És idegje van neki.
- Aha.
- Küldött egy sonkát.
- Igen... Jóravaló asszony azért... Tegye csak ide... Nem baj no. Éppen van egy asszony, Verőné kér egy kislányt. Ott jó lesz neki, mert az iskola mellett lakik, legalább könnyebben jár iskolába.
Csöre megdöbbent. A szó ijesztett rá, Verőné. Már a neve is... Hova akarják már megint dugni... Újra ki kell menni ebből a jóságból... ott mijen szag lesz... bot szaga vagy korbácsé?... Verő...
A nagysága fehér kezét rátette a kislány fejére:
- Hogy is híjnak?
A gyermek durcásan csücsörítette a száját. De aztán kidünnyögte:
- Árvácska.
- Ja igen, te vagy az a kis árvácska... Állami Árvácska...
Elgondolkozva mosolygott hol rá, hol a sonkára.
- Mi a baja a fejednek?
A kis árvácska durcásan nézett, s lassan, sokára azt mondta:
- Varacs... sss...
