HETEDIK ZSOLTÁR
HETEDIK ZSOLTÁR
A kislány ellenségesen nézett körül. Igyekezett úgy nézni, mintha nem is figyelne, de kis szívében úgy érezte, mintha ellene volna minden a világon. Valami nagyon nagy rosszaságot érzett abban, hogy már megint új apához és új anyához viszik, akik neki nem apa, nem anya, s egyre közelebb be a faluba, befogják őtet is mint a disznót, mikor hizlalni akarják, akkor már nem engedik a mezőre, otthon kell neki lenni a szűk kamrában, mikor már kukoricát adnak neki, akkor még a kifutóba se engedik ki, így kell avval bánni, akit le akarnak vágni. Jön Istennek szép ünnepe, a karácsony, senki se menti meg a szegény ártatlant attól, hogy bele ne szúrják a kést, mint a kisfiú a kis államiba, le ne sózzák...
- Idenézz fatér - mondta a gépészné -, hoztam egy kis államit.
A „fatér”, egy nagy hasú, kövér, piszkos ember volt. Ott ült a konyhában és sós kenyeret evett, Mogorván nézett a feleségére a kislányra alig pillantott rá:
- Tizenkét órakor az asszonynak itthon a helye. Inkább az ebéddel vónál készen, de ebbe a büdös házba mindennel törődnek, csak az én ételemmel nem.
De a felesége rá se ügyelt az urára, nem úgy mint kedvesanyám, mikor a kedvesapám - mikor még megvót - éppen ezen a hangon veszekedett rá. A kislánynak már ismerős volt ez a hang, azóta se hallotta ezt a családi beszélgetést, mert Szennyes Ferenc az egészen másfajta volt, pedig ő úgy tanulta, hogy a családi apa így szokott beszélni a családi anyával, ez így van rendjén. Azt is tudta, hogy neki ilyenkor mi a dolga: hamar odahúzódott az ajtóba, hogyha kell, meneküljön, vagy ha kell, segítségre jöjjön.
A szeme pedig csak járt körbe-körbe, nézte, mi az az uras, amivel a naccsága őtet biztatta, hogy nem leszel többet parasztok közt, művelt emberek közt leszel, és iskolába fogsz járni.
Nem látta sehol a műveltséget, a konyha itt is csak konyha, csak az, hogy a föld dobog, ha rajta járnak. Éppen olyan fekete, mint másutt volt, csak lassan vette észre, hogy deszkából van a föld, de se fölsúrolva, se fölmázolva nincs, csak éppen piszkos. Meg a konyhaszekrény, az olyan volt, amilyet eddig nem látott. Magas volt, és két sorban tele volt fiókokkal, talán ebben a sok fiókban van a műveltség, amit a naccsága ígért.
Verőné jött, ment, és rettenetesen gyors beszédével mesélte, mit is beszélt a nagyságával, ó az nagyon dicsérte a kisjányt, de ő látta, hogy tetves ez vagy rühes, tele van a feje varral, de ő már elhatározta, fatér, hogy vesz egy államit, mert itt sok a dolog, jó az ha van, az államinak kicsi kell, s van akit az ember legalább szalajt ahova kell, fatér.
Csöre még jobban összegubódzott, már látta, nem fog iskolába járni, nem lesz már megint semmi.
Most először életében jutott eszébe, hogy neki is kell valamit csinálni, ha azt akarja, hogy éljen. Hogy mit, azt nem tudta, csak felkeményedett benne valami érzés, hogy nem tűri. Azt sem tudta, mit nem tűr, csak gondolta, nem engedi, hogy csak úgy elbánjanak vele. Már eddig is megtett egy-egy makacsságot, de most aztán kész nagyobb dologra is.
Meg akarta tudni, hol van, és kik ezek a művelt emberek. Az a piszkos, olajos, büdös ember, améket mindig fatérnak szólított az asszony, nem sokat törődött a feleségével, akármit is beszél, csak még sokkal gyorsabban, ahogy ez, hozzáfogott mondani a maga mondókáját, hogy a malom így, meg a malom úgy. Mindig csak a malom, a malom, ő csak annyit tudott, mi az a malom, hogy ez is azok közé a dolgok közé tartozik, a malom, amit ha kimondanak, a régi helyeken a parasztok csak káromkodni szoktak rá. Annál ellenségesebbnek érezte magát ezekkel szemben, ha éppen malomba valók, mert azt még együtt gyűlölte a régi szüleivel, akiket azok annyira tudtak gyűlölni. No jól járt hát, ha éppen malom-néppel került össze. Betakarta két kis kezével a szemét, nem is akarta látni az ördögöket, akiket csak mindig fekete rusnya ördögöknek híttak idáig, most ezek az ő új szülei.
A két ember nem sokat törődött ővele, azok egyszerre beszéltek, nem is sokat ügyeltek egymásra. Csöre nem nagyon értette meg a felnőttek beszédét, csak azt tudta, hogy úgy szokás beszélni, felváltva, egyszer a nő beszél, azután a férfi beszél, de hogy egyszerre mind a kettő, ezt még nem is próbálta. Azért is beszéltek talán olyan gyorsan, mint mikor az ember a kis kezeivel kukoricát darál, míg van a kő alatt szem, addig lassan megy, ugyancsak meg kell fogni a kő fáját, de ha kifogyott a morzsolni való, akkor szalad a malomkő bolondjába, magától is: így szaladt ezeknek a nyelve.
- No gyeride, mutasd magad - mondta a molnárné -, ez a fatér!
Evvel meg is fogta a vállát, és odaállította a nagyhasú elé.
- Úgy kell híni fatér. Megértetted? No mondd ki, fatér.
Csöre kicsit makacskodott. Hallgatott, de nem akart semmit, csak nem tudta mi a nyavalya az a fatér.
- Na mondjad, fatér, nekem meg úgy, hogy mutér. Idegenek a fatérnak azt mondják: gépész úr, nekem meg azt, hogy naccsága. De neked csak azt kell mondani: fatér, mutér.
Most valamit megértett a kislány: hiszen ezek nem molnárok, ha gépész úr. Azt tudta, hogy a gépész urat tisztelni kell, hát a búza elcséplésénél tudta, milyen jókat kellett főzni a gépész úrnak. Most megnézte az embert, és látta rajta, hogy ez csakugyan művelt, mert a bajuszának a vége le van vágva.
- Fatér - mondta lassan, szepegve.
- Na látod, mi vagyunk a szüleid ezentúl. Igen?
- Igen - mondta még halkabban a kislány, de magában valami egészen másat forgatott: azt, hogy most biztosan azt fogja kérdezni az asszony, hogy akkor ezután őket kell szeretni. De nem azt mondta, csak azt:
- Nolátod, ezután azt fogod csinálni, amit mi parancsolunk.
Két napig nem parancsoltak semmit, a kislány már azt mondogatta: nem is rossz, nem is rossz, itt csak játszani kell, ejnye de okos dolog a fatér, mutér nevezet.
De hétfőn reggel azt mondta a mutér:
- Óf.
Ezt nem tudta, mi lehet, még őneki senki se mondta, hogy óf.
- Nem hallod, hogy óf? Ki az ágyból. Elég volt a heverésből, mécc a disznót legeltetni.
Aha, erre már tudta mi az, ugrott is ki az ágyból. De hideg volt nagyon, éccaka is fázott. A konyha éccaka igen kihűlt, azok a vékony rongyos takarók nem adtak semmi meleget.
Kint nap sütött már, de szél fújt. Nem is mosdott, nem is fésülködött, ment fázva a disznóól felé, mint egy nagy öreg cseléd, aki elhanyagolta eddig a kötelességét. A mutér csak nézte, hogy nem kell ennek sokat beszélni, tudja ez, mi a dolga. Kinyitotta a disznóól karámjának az ajtaját, kővel verte félre a reteszt, mert szorosan járt, bement a kutricába, a belső ajtót is kinyitotta, kieresztette a nagy fekete disznót. Óriási nagy hasa volt a disznónak, biztosan malacok vannak benne, ezt ő már egy látásra megismerte.
- No, kusi, kusi, kusi, eregy má ki, az anyád.
A mutér csak nézte, nevetett.
- Tudod hova kell hajtani? Nem szabad a földekre behajtani, mert már kél a búza, ha kitúrja, akkor megbüntetnek, de akkor le is nyúzom a bőrödet. Csak az út mellett szabad legeltetni. Mégy erre kifelé a mezei úton, de nagyon vigyázz, hogy a disznó kárt ne tegyen.
Még sokat mizserált, de ezt már nem kellett Csörének mondani, jobban tudta ő azt, eleget legeltetett ő már tehenet is, malacot is, evvel a nagy hasú fekete döggel is majd csak elbánik.
- Várjál csak, itt van ez a kendő, vedd magadra, fúj a szél.
Csöre felnézett. Ilyet is régen hallott, hogy egy szüle észrevegye, hogy fúj a szél.
Kapott egy öreg szürke kendőt, de azért jó volt, átkötötte hátul a hóna alatt a mutér, s ő mint egy kis vaskos lábonjáró batyu szaladt a fekete disznó után.
Étele nem volt, de azt hitte, annak itt így kell lenni, ez nem volt újság. De egyszer csak gyalogol a hosszú lábain a mutér, hoz neki valamit.
- Mér hattad ott a kenyeredet? Ki volt készítve a hideg tűzhelyen, az a tied volt. Most vettem észre, hogy meg akarom rakni a tüzet.
És megint csak fújja, fújja rettenetes sok szapora szót, hogy...
Már azután senki se nézett rá estig. A csomagban volt kenyér és sajt. Jó bőven volt. Meg is volt elégedve, többet kapott, mint másutt szokott, azért ezek se rosszabbak a többi szüleinél. Hozzáfogott dalolgatni, talált egy igen jó hajlós vesszőt, annak megörült, azzal nagyszerűen tudta kormányozni a fekete disznót, azt úgy kellett, hogy szabad volt neki az út mellett kétfelől járni vele, az akácfák tövét belül is túrhatta a disznó, egész a vetésig, de neki akkor belül kellett állani, a vetés szélén ment, hogy rá ne taposson.
A szél is elállott, mán úgy látszik, ez az iskola. Eddig inkább csak tehenet legeltetett, most a fekete disznó mellett fog sétálni.
A szél kicsípte az arcát, étele volt elég, délben ette meg a másik felét, hogy ne kelljen már többet cipelni a papírcsomagot. Még a kenyér sarkát nem is győzte már rágni, odadobta a disznó elé, az nagy örömmel falta fel.
De ahogy alkonyodott, a disznó, mintha valaki súgott volna a fülébe, hirtelen megfordult, elkezdett vágtatni hazafelé. Úgy szaladt, mint az ördög, alig bírt utána futni.
Ahogy beértek a faluba, az utcán éppen kint állott a mutér, meglátta őket, ahogy elöl szalad a disznó, utána a kislány, s ez csak kiabál és rögöt hajigál utána, hogy álljon meg. De a mutér meg azt hitte, hogy kergeti, hogy gyorsabban menjen haza a disznó, ezen rettenetesen felindult.
- Mit csinálsz avval a disznóval, te átkozott?
A disznó beszaladt a kapun, egyenesen az óljába sietett.
A mutér pedig fogta a vesszőt, kikapta a gyerek kezéből, és ráhúzott vele.
- Fogod te kergetni a disznót, te átkozott? Nem tudod, hogy elvetél a hasas disznó, ha így szalad?
A kislány megtorpant, és rettenve nézett a hatalmas asszony szemébe. Hidegen villogott annak két nagy kerek kék szeme, szinte kiugrottak, mint az üveggolyók.
- No megállj csak, de nem evvel verlek meg, nem akarom, hogy hurkák legyenek a testeden, majd a prakker.
Bementek az udvarra, addig az asszony szakadatlanul beszélt, oly fontos tanításokat adott a disznó egészségtanából, ami becsületére vált volna egy gazdasági tanárnak is. Végre odáig kormányozta a kislányt, hogy a ház elébe értek, bement a konyhába a prakkerért.
Ezt se tudta Csöre, mi lehet, még nem hallotta ezt a szót, mióta él. Most aztán látott a mutér kezében valami furcsa, furcsa szerszámot, vékony vesszőből volt az fonva, a vége mint egy nagy galuska. Evvel a galuskával esett neki, kezdte őtet verni. Csak az volt a megnyugtató, hogy a hurkák nem látszanak meg rajta. A kislány erre csakugyan igen kényes volt, nem szerette, ha a hurkák meglátszanak.
Ez lett a nagy műveltségből. Disznóetetés a fák alatt.
Csak az ördög elvinné már azt a disznót, gondolta a kislány. Mert nem volt abban az udvarban semmi más élet. De nem volt ott sem egy tyúk, se kakas, se liba, se kacsa, se kutya, se macska, de még patkány meg egér se. Nem repült galamb az eresz alól, még fecske sem lakott sehol, de még veréb se, mert mit egyen szegény veréb, a szomszéd udvarba menjen kosztolni? Hát ha az ördög felkapná, elvinné ezt a ronda fekete hasas disznót, akkor igazán nyugodtan lehetne élni ebbe a házba, még tán az iskolába is elvinnék, hogy ne legyen idehaza láb alatt.
- Mutér mikor visz má icskolába?
- Jaj de rondán beszélsz, mint valami paraszt. Micsoda beszéd az, mikor visz mán iskolába? Mikor tetszik beíratni az iskolába? Így kell mondani. Ha így kérded, akkor megmondom, mikor. Ha majd levágjuk a disznót. Majd a második félévre, az elsőről már úgyis elkéstél.
- Én mindig csak elkécsek meg elkécsek meg elkécsek.
- Nézd csak, hogy megtanult szájalni, azon a pocsék nyelvén. Miért mondod háromszor, hogy elkécsek meg elkécsek meg elkécsek?
De a kislány nem felelt, hanem hajtotta kifelé az utcára a disznót.
Megtanulta már azt is, hogy kell hazahajtani. Neki kell elöl menni, hogy a disznó menjen utána. De nem szabad ám az orrát ütni, mert megvész, ami azt jelenti, hogy elveszti a malacait. Csak éppen hadonászni kell előtte és visszatartani. Igen, de a disznó már oly türelmetlen volt délután, hogy nem lehetett egy ilyen kis nyolcéves lánynak megbírni vele. Áttörte, egyszer már majdnem megharapta, pedig azt a kis Csöre nagyon jól tudta, hogy ha a disznó már megharapja a gyereket, és megkóstolja a gyerekhúst, akkor már tíz férfi se tudja kiszedni a foga közül. Rudaséknál a szomszédban azt a fiatal fiút, aki mellettük legeltetett, a disznai ették meg. Pedig az fiú volt, már tizenhat éves. De mikor verte a disznókat, hogy ne menjenek a tilosba, közéjük esett, és a nagy kan megharapta. Sose lehetett többet megmenteni. Azért is adott délben a kenyérből ennek a fekete disznónak, aminek még neve se volt, csak disznó, hogy megszoktassa a kezéhez, és megszerettesse magát vele. Pedig néha nagyon keveset kapott kivinni a reggeli csomagban, és még akkor is adott neki legalább egy harapást, mert félt ám ettől a veszett hasastól.
- Már nem lehet legeltetni, csak a vasúton - mondta a mutér. - Hajtsd ki a vasútra, ott még szép zöld a fű a töltésen.
Attól kezdve Csöre a vasútra járt a fekete kocával. A disznó már igen nagy volt, és a hasa a földig ért. Lassan kocogott reggelenként a hosszú vasútutcán, ő trappolva utána: Nee, kusi, kusi, kusi, nee.
A sínek mellett csakugyan nagyon szép zöld volt a töltés, és ott igen jól is élt, de a szemtelen hamar észrevette, hogy a raktárház előtt mindig van búza vagy árpa vagy valami szem, korpa, élelem, ami kihullott, mikor megrakták a vagonokat, és legelőször, ha eszébe jutott, rögtön odaszaladt. De néha elfeledkezett, csak később jutott eszébe, akkor aztán nem lehetett megállítani, usgyé ment szemelni. Mások is legeltettek ott a füvön, de senki se annyit, mint ő, mert nem mindenkinek volt állami gyereke, a maguk gyerekét pedig mégis sajnálták az édesanyák kínozni vele, hogy akár esett, akár fújt a téli időben, mindennap ott legeltessenek, meg nem is tették meg, mert a gyerek az anyjának meg tudja tagadni az engedelmességet, csak a szegény kis állami nem.
No ezen a napon is egyszer csak felüti valami neszre a disznó a fejit, elkezd szaladni a sínek közt a raktárház felé.
De a vonat meg éppen fütyölt, Csöre megijedt, hogy még rámegy a vonat a disznóra; a vesszőjével utána a sínek közt, ütötte, hogy menjen ki onnan.
A mozdonyvezető meglátta, hogy előtte megy a disznó meg a gyerek, de nem tudta megállítani a mozdonyt, csak fékezett, sistergett és fütyölt borzasztóan a gép.
Az utasok, akik ott állottak az állomás előtt, mind látták, hogy no még egy perc, még egy perc és vége a gyereknek. A hajuk szála az égnek állott, még sikoltani se bírtak, nem lehetett már itt semmit se csinálni.
A disznó nem akart legelni, csak búzát akart enni, nem ment ki a sínekből.
Akkor a vonat kilökte őket a sínek közül, félre. Az isten tudja, hogy volt, de a gyerek is, a disznó is kiestek balra az állomás felé, elterültek a földön; már mindenki sikoltozott az állomáson, szaladtak megnézni, hogy a hörögve megálló vonat előtt mi történt. „A kislány, a kislány!” kiabálták, akkor kisült, hogy a kislány fekszik a porban, a disznó meg már legel, mert már talált szemet.
Nem történt semmi baj, csak nagyon megijedt a kislány, ez volt az egész, jöttek a csendőrök, fel is írták, az asszonyok felemelték, nézték, a vonatvezető is leszállott, így ebből az alkalomból három teljes percet töltött ezen a kis állomáson a vonat.
- Nem ütötted meg magad?
- Nem, félek, hogy csak kikapok otthon.
Aztán a vonat elment, az utasok elmentek, a csendőrök is elmentek. Csöre pedig folytatta a legeltetést; mikor a disznó megette a szemet, amit talált, az utolsó pihéig, akkor újra ment a töltésre és ott legelészett.
Este aztán hazahajtotta a disznót. Ment előtte nagy vigyázva, hogy ne szaladjon a gazember, nem is volt semmi baj, nem vetélt el.
Mikor bement az udvarra, a mutér kinézett, nem szólott semmit. Csak mikor ő a disznót bezárta az ólba, bement a konyhába, akkor jött a baj. Ahogy belépett, rögtön kapott egy irtóztató pofont. Utána a másikat, aztán gyütt a poroló, azzal aztán alaposan össze lett verve, még a kis kezei is tiszta kékek lettek, a lábaszára kék, zöld lett, minden ütés meglátszott rajta. Most nem a suhintás, hanem a vastag ütések feketedtek fel. Azonkívül kukoricaszemre kellett térdelnie, ott maradnia egy óra hosszáig, és nem kapott aznap büntetésből vacsorát.
Kis Csöre sírt sírt, mikor elfáradt, már nem is jajgatott, csak a mutér beszélt szakadatlan, hogy kell disznóra vigyázni.
De hát a kis állami gyerek olyan fából van faragva, hogy nem lehet azt még agyon se verni. Ez is túlélte, lett nagy öröme, a disznónak mégiscsak történhetett valami baja, mert másnap nem kellett kihajtani a vasútra, pedig nem is kapott a prakkerrel intést és jó leckét harmadnap sem, az is lehet, hogy a csendőrök tiltották meg, de az is lehet, hogy az volt az oka, hogy pár nap múlva egy reggel, mikor kimentek, már meg is fialt.
Nem volt amellett senki, se gépész, se gépészné. Nem értettek semmit a disznóhoz, csak beszélni, azt nagyon sokat tudtak róla, akár éjjel, akár nappal. Lett a roppant nagy hasas disznónak három malaca.
Csöre magában nagyon nevetett, mert ő tudta, hogy kellett annak lenni tizenegynek is. Nem tudta, miért lett ilyen kevés, de azt mondta, az Isten büntetése, hogy annyit kellett szaladni vele. Biztosan megette a disznó a malacait, mikor kifialta, mert senki se volt mellette.
Hát azért a disznónak jó dolga volt, mert a gépész mégiscsak valami molnár volt, és csak úgy hozták haza a malomból az ennivalót. Ha annyi volt neki, akkor nem is lehetett érteni, mért hajtatták ki ővele. Már a karámban adtak a disznónak enni bőven darált kukoricát meg szemeset meg vizet, egyebet nem. Hizlalták. Nem lehet mondani, a disznó evett, evett.
Már december lett, és megérkezett Pestről a Diti.
És ez a Diti nem volt más, csak a mutérnak a saját édes lánya. Azt Csöre hamar meghallotta, hogy a fatérnak a lányához semmi köze sincs, még nem is beszélt vele. Valami intézetben volt a lány, olyan tizenkét éves volt az egész, elég csinos szőke lány, csak nagyon nyurga. Igen elkényeztetett volt, minden szabad volt neki.
- Minek tartasz Mutterkám ilen ronda államit?
Így mondta, s Csörének igen rossz lett, mióta ez megjött. Nem bántotta éppen, de mindig rosszakat mondott, és mindent sokallt, amit ő kapott. Nem lehetett úgy enni, hogy azt ne mondta volna, hogy: minek adsz ennek az államinak annyi zabálást? Nem fizeti ki magát.
De Csöre nem csinált semmit, csak csúnyán nézett rá. Ha ezért bevádolta a Diti, akkor jött a mama a prakkerral.
- Holnap Mikulás!
Ugyan mi lehet az a Mikulás. Itt csupa olyan dolog volt, amit eddig sose hallott a kislány. Ez a rossz, gondolta magában, hogy mindig más van, amiért ki lehet kapni. Minden szülőknél másért verik az államit. Dudáséknál ezér, Szennyeséknél azér. Itt meg a csúnya kiejtésért, pedig ezek a németek igazán nem is tudnak magyarul, oly különöseket mondanak, nem is értenek meg mindent magyarul. A nevük is csak olyan új név, Slógerek voltak, hallotta valakitől az utcán, egy asszony mondta: No azok a Slógerek, azok megnyúznak téged, jányom.
Oly fölösleges volt ő itt. Mindig lógott. Munka nem volt semmi, folyton az udvart kellett söpörni, ha már egy madár leejtett egy szem gyömbért, ki kellett seperni az egész udvart.
- Majd meglátom, szeret-é a Mikulás? az államit? - Diti s az anya nevetett.
- Mit szeressen ezen a kis dögön? Nem kell annak ilyen kis dög.
- Beee. Dög - mondta a hátuk megett Csöre.
Reggel mikor felébredt, arra ébredt, hogy rettenetes nagy sivalkodás, kacagás van bent a szobában. Ő a hideg konyhában el nem tudta képzelni, mi lehet bent a jó melegben. Mert neki már be kellett menni mindig sötétben, mikor még mindenki aludt, és meg kellett rakni a kályhában a tüzet, de abban a pillanatban, mikor már az égett, neki ki kellett menni a szobából, és a konyhában kellett üldögölni, vagy mehetett ki a hóba, az szabad volt, de bent nem volt szabad a meleg kályha mellett tartózkodni, se az nem volt szabad, hogy tíz óra előtt tüzet rakjon, míg a főzéshez nem kellett. Spórolni kellett. Itt az volt a jelszó, reggeltől estig csak spóroltak, készültek otthagyni a falut, és folyton Pestet emlegették.
- Nem maradok falun - káromkodott a fatér -, kevés nekem ez a fizetés, se nyugdíj, se semmi véglegesítés.
De gondolta magában Csöre, az anyátok, még mit akartok. Mindennap hús, a fatér meg se eszi az ételt, ha nincs benne hús, meg minden evéshez bor, ebédre félliter, vacsorára félliter, az ám, ez is az ő dolga volt, már úgy tudta a járást a kocsmába, „szaladj csak egy kis borért, mert jön a fatér, muriz”. Mégis kevés nekik, nagybelűek. Még Csöre nem is látott ilyen jó életet, a fatérral nem lehetett ám beszélni, mert ha nem tetszett neki valami, vágta le az asztalról az edényt, a paprikáskrumplit a földre, ha kimaradt belőle a kolbász, vagy ha nem volt meg pontosan tizenkettőre az ebéd, akkor már nem is evett. Most is tele volt a Diti cipője cukorral, de amennyi csak belefért.
- No mi van a tiedbe? mi van a tiedbe? hát téged nem szeret a Mikulás? Fuj disznó minek is szeretne egy ilyen rothadt államit. Zabigyerek. Ki adna ennek cukrot.
S büszkén ment be a szobába, a melegbe, a kis zabigyerek, a szegény kis állami meg elbiggyesztette pici száját, felduzzasztotta, hogy fojtsa a sírást.
De a Pátkay malom híres volt ám. Két malma is volt a Pátkaynak. Mondták, hogy ipszilonra írja a nevét. Itt minden ház Pátkay malomháza volt, a gépész is, a fűtő is, a mónárok is mind az ő házaiban laktak. Meg az öreg szülei is ilyen kis házakban voltak, és ez a Pátkay, ez jól el tudott ám bánni az alkalmazottakkal, mert Verőék se kaptak semmit, csak a parázs fizetést. A többit lopni kellett, még egy malactartást se kaptak, se kertet, semmit. De esténként azért jöttek suttogva, Verő fatér meg egy lisztes ember, az hozott félzsákban korpát, de azt úgy öntötték ki, hogy egy hangos szónak nem volt szabad lenni. Kukoricát a piacon vettek néhány kilót, amennyit a kislány haza bírt cipelni, de avval nem sokat lehetett volna hizlalni a nagy fekete ellett kocán, a kis Csöre megértette azt is, hogy miért kellett venni a piacon, hogy tudják az árát emlegetni, milyen drága, de az anyja! annak nem volt ár, mikor egy-egy félzsákkal beöntötték a ládába a lisztesek. Még eddig ő ilyet nemigen látott, kitől lophatott volna akár Dudás kedvesapám, akár Szennyes Ferke bácsi? Csak maguktól. Dudás lopott, de a feleségétől, úgyhogy annak tudtán kívül elvitt a szekéren egy-egy zsák búzát a kocsmába. Még ő is lopott dinnyét, s rátették érte a parazsat a körmére, de Verő bácsinak, a fatérnak senki se tett gyerekkorába az ujjahegyére szenet, mert nagyon jól tudta dirigálni, hová öntsék a szemet, korpát, lisztet meg amit hoztak.
A kislány meg volt győződve felőle, hogy neki most az a szent kötelessége, hogy reszkessen a mutérral, hogy jaj csak sikerüljön még az egyszer... jaj csak valamiképp rajta ne kapják... A szenet is így hozták, amivel fűtöttek. Különösen mikor Pátkayt megütötte a guta, csak megsimította egy kicsit, akkor már nem is kellett annyira dugni, egész jól lehetett gazdálkodni.
Így Csöre lassan beleélte magát abba, hogy folyton azon kell az embernek törni a kis fejét, hogy mi hiányzik még a háznál, s mit kellene a malomból elsinkófálni. Együtt érzett a szülőkkel, szívósan és elszántan ellenségévé lett a tulajdonosnak.
De ezt olyan komolyan vette, hogy sokszor elment a szomszédokba ácsorogni, mint gyerek szájat tátani, de arról soha egy szót a világért nem mondott volna, amit titokban a sötétben látott.
A dédék nagyon öregek voltak, kilencvenévesek, a malomtulajdonosnak az öreg szülei. Ezek őtet nagyon szerették, és mindig daloltatták és táncoltatták, és cukrot adtak neki érte, meg lekváros kenyeret.
- Jaj te kis ártatlan - mondta a dédes. - Hát a Józsi kisjánya hogy van?
Csöre éppen onnan jött, mert a hátulsó szomszéd a Józsi bácsi volt, ennek volt egy bölcsőbeli kicsije, lány, és beteg volt mindig.
- Beteg - mondta -, sárga a szeme is, olyan beteg.
- Ó a kis ártatlan - motyogta a kilencvenéves dédes - bár az Isten elvenné. Jobb volna ha meghalna, neki is, meg a szüleinek is.
Mikor Csöre elment tőlük, ment mingyán megnézni a kis betegest, hogy él-e.
- Mit is mondtak a dédek?
- Azt mondta, bár elvenné az Isten, úgyis meghal.
Ezen a Józsi bácsi felesége sírni kezdett, s ment át a szomszédba a gépésznéhez, s elmondta, hogy lám milyen rossz-szívűek az öreg kilencvenévesek, hogy még halálát kívánnák a kis pólyásnak.
Így kisült, hogy Csöre pletykált.
No lett ebből haddelhadd. Nagyon megijedték a gépészék, hogy a kislány pletykás.
Mikor hazajött, a fatérnak is elmondta, annak vértódulása lett. Olyan fekete lett az olajos ember, mint a ruhája, s büdös, mint a vesztés.
Nem merte megfogni a gyereket, mert félt, elmállik a keze közt.
De a mutér azt mondta:
- Nyisd ki a szád.
Kinyitotta Csöre, s a mutér főzőkanállal úgy megverte a száját, hogy vastagon felhólyagosodott, úgy megdagadt, hogy három napig nem tudott vele enni.
- Fogsz te pletykálni? Fogod te hordani a pletykát?
Folyton csak ezt üvöltötte. A fatér meg bömbölt, de nagyon fojtott hangon.
- Neveld, csak neveld, úgy jár ennek a nyelve, a végén még bennünket is hírbe hoz.
Csöre visított, aztán megértette, hogy attól félnek, hogy kipletykálja az éccakai szállításokat. Ezen igen fel volt háborodva magában, mert ő azt már százszor megmondhatta volna, de azért nem mondta, mert tudta, hogy nem beszélnivaló. Csak most sírt őszintén, hogy ezek a szülők nem tudják, hogy ő micsoda hűséggel ragaszkodik, hogy a világ minden kincséért el nem mondana egy szót is, ami bajt vagy kárt okozhatna.
Igen meg volt szégyenülve, éppen legnemesebb érzésében volt megbántva: hogy szülei felteszik róla, hogy nem érez együtt velük a lopásban.
Ugye sose árult el semmit, ezután nem mehet oda, a dédeshez se, pedig nagyon sajnálja a mindennapi lekváros kenyerét, és a mutér még az utcára is kiállott vele, és ott is ordibált, hogy tudják meg a malmosék is, hogy most miattuk veri meg a kislányt.
- Jaj, jaj, jaj - sírt Csöre, ahogy szokott, mert már egész megszokta, hogyha verik, úgy elkezd visítani, hogy a szomszédok mindenfelől összeszaladtak, nézték, mért nyúzzák már megint a gyereket.
- Jaj, bár meg tudnék halni - sikoltotta, de már sírni se bírt, mert a szája nem mozdult a helyéből.
Ilyenkor legjobb volna bizony meghalni, mert ha az édesanya egy darabot lehasít belőle, az se fájt volna úgy, de mert idegenek tették, az nagyon fájdalmas volt, mert azt gondolta, hogy az édesanya még pofozni is másképpen pofoz, mint az idegen.
- Kelj fel, tarzsd a tálat.
Sietve fel kellett ugrani, itt volt a perc, leölik a disznót, ki kellett menni, s iszonyodott és irtózott, mert igaz, hogy sokat szenvedett a disznóval, de azért nem akarta, hogy ő tartsa neki a tálat, mikor leölik szegényt.
De alig tudta tartani, mert nagyon siratta a disznót. Szegény nagyon jó lélek volt, mert olyan nagy marha állat létére micsoda semmiség lett volna neki egy kislányt fellökni vagy akár fel is falni, de az azért soha semmi bajt nem csinált, olyan édesen tudott röfögni, mikor a kenyeréből adott neki, és engedte, hogy megvakarja a nyakát, a nagy sertéket, mikor lefeküdt pihenni, ahogy a disznó szokott, éppen úgy mellé lehetett heverni, mint egy tehén mellé, akkor még azt a szép nagy bársonyos hasát is felvetette az égnek, a négy lábát, lehetett vakargatni a combja tövit.
Mert ez is egy szegény asszony volt; úgy gondolta kis Csöre, ennek is gyermekei születtek, most a gyerekei éppen olyan árvák lesznek, szegény állami gyerekek talán, nagyon rossz dolguk lesz, nem lesz nekik édes jó anyjuk, aki disznónyelven megvigasztalja őket, ha fáj a kis hasuk... és csak tartani kellett a tálat, mikor beleszúrták a kést a torkába, mert a mutér azt mondta, hogy ő látni se akarja, dehogy tartja ő a tálat... nem is jó az, hogy szökött ki a szép habos, piros, egészséges vére, s leköpte először a kis Csöre ruháját, de ő nem ijedt meg, hanem bátran közelebb nyomta a tálat a kés alá, most már szépen folyt, folydogált bele a vér.
- Kavard - morgott a böllér -, kavard.
Fakanállal kavarta a vért mialatt folyt, hogy meg ne aludjon, de csak azért tartotta a tálat, kavarta a vért, mert félt a veréstől, és tudta, meg is volt ígérve, hogy megkapja, ha nem lesz ügyes. Mikor bevitte a vért, akkor nagyjából letisztogatták a ruháját, mert a meleg vér, ami rálőtt, befolyt az inge alá, le is kellett vetni, másik inget adni rá. Milyen jó, gondolta Csöre, hogy itt nincsen Rózsi, aki elviselje az ő ingeit, lehet váltani, mert Ditinek nem kellene az állami ing, meg nagy is már, nagyobb, mint ő.
Azután az volt a dolga, mikor kiszedték a belet, azt kellett neki mosni. Tisztítani a rossz szagú sarat a belekből, éppen úgy kellett dolgozni, mint az asszonynak, aki vele dolgozott, de ezt már nem utálta úgy, mint az ölést.
A tűzrakás is az ő dolga volt, és a béltől, mert az igen soká tart, míg kitakarítják, folyton oda kellett szaladni, mindig eszébe jutott a Szennyesék üstje: Csöre rakj a tűzre. Lélegezni se volt ideje, egész setét estig folyton volt neki mit csinálni, mert nagy dolog ám egy disznó feldolgozása. A fatér persze otthon se volt, csak délben jött meg, ott várta a frissen sült disznópecsenye avval a jó savanyúsággal, ecetes ugorka meg friss savanyúkáposzta volt hozzá.
- Ez az egész? - mondta a gépész. - Hol a disznótoros leves?
- Van arra nekünk időnk.
De most nem csinált semmi bajt a fatér, megelégedett, mert azt mondta, nagyon szereti ezt a friss ízét a húsnak.
- No, ami hibádzik, majd kipótoljuk este a disznótoron - tette hozzá.
Ez szeget ütött a Csöre fejében, disznótor. Ismerte ezt a szót, de ő még nem látott olyat, mert a tanyán nem tartanak disznótort. Ott csak ölik, vágják a disznót, egyiket a másik után, de az nem ilyen nagyszerű játék, mint itt a városban.
- Jaj de jó - mondta vidáman, munka közben -, disznótort eszek máma.
De a gépészné lánya csak nevetett, nem is tudott belőle kijózanodni. Folyton csak csúfolta, hogy ez megeszi a disznótort. És úgy mondta, mintha neki abból nem is járna semmi.
Mikor bealkonyodott, azt mondja a gépész:
- Borért.
Ezt már tudta mi, mert mindig neki kellett menni a kocsmába. Akár bótba, akárhová, suszterhoz mentek, mindig neki kellett menni mellettük. Diti, ha magában elment a boltba, tele volt rakva a zsebje cukorral, neki mellette kellett menni. Diti az úton ette a szaloncukrot, őneki meg csorgott a nyála, de nem kapott:
- Mit, neked nincs anyád, még te is cukrot akarnál?
Most is csak elindult az úton a nagy demizsonnal, még üresen is nehéz volt, tízliteres, hasas kövér üveg. Be volt fonva vesszővel, volt két füle, így valahogy lehetett cipelni.
Ahogy megy az úton, csak megy, ott állanak a patika előtt, ketten, két idegen. Fiatal pár volt, fiatal úriember meg fiatal úrinő, nem ismerte őket, nem is nézett volna rájuk, ha meg nem szólítja a fiatalember:
- Jöjjön csak ide kislány.
Megállott félve, de nem mert közelebb jönni.
Akkor azok néztek rá, maguk indultak el, jöttek hozzá.
- Mondja kislány, van magának édesanyja?
A kislány csak nézett, nem szólt.
Akkor a fiatal néni is szólt.
- Mondja csak meg, semmi rosszat nem akarunk.
Arra megmondta, hogy nincs.
A két felnőtt nagyon elcsodálkozott, mert nem ezt várták.
- Mért nincs?
- Nincs. Nem is vót.
Azok még jobban hallgattak.
- Árva?
- Nem árva. Állami.
- Mi?
- Én nem tudom, csak úgy mondják.
Csudálkozva nézték.
Nem tudták, mi lehet az, hogy állami.
- És hol lakik?
- Otthon.
- Ha nincs anyja, kije van? Mostohája ugye?
- Nem.
- Hát mi?
- Nem tudom. Akik vernek.
Erre még meg is ijedtek. Ezen az ártatlanságon nagyon elcsodálkoztak, nem mertek nevetni, mert a kislány a roppant nagy üveggel az estében hidegben, szélben igen félelmes és fájdalmas látvány volt.
- Mért verik? Mondjon csak valamit magáról. Nézze, itt van húsz fillér cukorra, csak beszéljen.
A kislány elvette a pénzt, örült neki. Nevetni kezdett.
- Várjon csak kedves, van is nálam cukor - mondta a szép fiatal néni, kinyitotta a szatyorkáját, kivett belőle két szem cukrot, odaadta.
Árvácska elvette, egyszerre bekapta a szájába mind a kettőt. Sietve, ahogy a macska ráguggol, ha enni kap, hogy el ne vegyék tőle. Csak be.
- No most mondja meg, mert még ilyet nem is hallottam. Ki gondoskodik magáról?
- Nem tudom. A naccsága a ligából.
- Ahha. Liga. Ez a Gyermekliga lesz aminek az urnái az utcán vannak. Gyűjteni szoktak. Szóval maga odatartozik.
De a kislány csak a vállát vonogatta, ezt meg ő nem értette.
- Mónár. Gépész úr.
- Ki?
- A fatér. Most nála vagyok. Borért megyek a kocsmába. Disznótor lesz.
Ilyeneket mondogatott, amiből a fiatalember kikombinált egyet-mást, már meg is magyarázta a kalapos nőnek. Úgy gondolta, talán kikérte a gépész a kislányt, s örökbe fogadta.
- A szüleiről semmi hír sincs?
Árvácska csak megrázta a fejét.
- Az édesanyja nem szokta meglátogatni?
Erre is a fejét rázogatta.
- Sose látta?
Szintén fejmozgással felelt.
A fiatal nő most nagyon elpirult. Ki tudja, mi jutott eszébe.
Mi jutott eszébe, az jutott eszébe, hogy a kislány mamája nem így látogatott-e el a faluba, s aztán szenved a gyerek...
A fiatalember elvette tőle a nagy üveget, és maga vitte.
- Hogy fogod ezt hazavinni, ha tele lesz? - mondta aggódva a szép néni.
Árvácska felpislantott rá. Olyan aggodalom és jóság volt a hangjában, hogy csudálkozott.
- Magának is van kis árvácskája? - kérdezte.
Erre a nő is, a férfi is kis ideig nagyon hallgattak, aztán a férfi mosolygott, a nő pedig hangosan felkiáltott:
- Jaj istenem - kiáltotta. - Jaj istenem! - kiáltotta.
Már ott voltak a kocsma előtt, akkor a fiatalember letette az üveget a kocsma lépcsőjére, s elment a nő után, aki szaladt, mintha szaladnia kellene. De még egyszer visszanézett, s mikor látta, hogy a kis árva ott áll és néz utánuk, visszajött, adott neki egy ötpengőst.
- Nesze.
Már szaladt volna, de még megsimogatta a kislány arcát, s azt mondta:
- El ne veszítsd.
Avval elment a lány után, s eltűntek a sötétben, már nem is lehetett látni, hova lettek.
Csöre bement a kocsmába, bort kért.
Szerencsére nem volt messze a kocsma, majdnem szembe volt velük, az ő házukkal; a malom is ott volt felettük, felemelt nagy ujjával vigyázott.
- No itt van má ez a dög - mondták odabent -, még jó volnál te halálnak. Hun a fenébe voltál ennyi ideig?
De a kislánynak elég volt kifújni magát, nehéz volt ám tíz liter bort hazacipelni, azért nevetett s hallgatott.
- No eridj aludni.
- Nem mék én.
- Mi az a nem mék?
- Hát a bort én hoztam, disznótort meg nem ehetek?
- Jó van no, maradj, egyen meg a fene.
Erre a kislány nagyon megörült, táncolni kezdett és még dalolni is.
- Tán bort ivott ez? - nevettek rajta, mert tele volt vendéggel a ház.
- Olyan bolond ez - legyintett Verőné, s a lánya az ajkát biggyesztette:
- De minek hagyja mama, hogy bent legyen. Legyen a konyhába.
- Hadd nézze egy kicsit.
A kislány még ettől is boldog lett, hogy Verő mutér nem küldi ki a konyhába, hanem megtűri idebent.
A mutér telerakott hurkával, kolbásszal egy szép porcelántányért, annyit tett bele, hogy Csöre kacagott, mikor meglátta. Nem is lehet annyit megenni.
De nem tudta fogni a tányért, mert a tenyerében volt az ötpengős.
Odaadta a mutérnak.
- Hát ez mi? Hol loptad ezt?
És nagy lármával rákezdte:
- Nézzétek ez a bitang egy ötpengőst lopott a kocsmában, s még ideadja nekem. Viszed vissza?
Már vágta is nyakon.
- Hagyja már gépészné asszony, kérdezze meg, hol vette?
- Hol vette volna. Tolvaj ez, mindent lop. Hogy megvert engem evvel az Isten. Hol loptad?
- Nehem lohoptaham... A néni adta.
- Miféle néni. Affene ett vóna meg. Miféle néni?
- Utcán.
- Micsoda utcán. Beszélj, mert kitapodlak. Hogy mennyi mérgem van vele.
- Csak ennél nagyobb mérge ne legyen - kacagott a vörös férfi -, hogy pénzt hord haza a szarka. Nekem vót egy szarkám, az is hazahozott egyszer egy fehér pénzt. Abba az időbe, mikor a fejér pénz volt. Ü vót az egyetlen, akinek tetszett a fejér hasú bankó.
Mindenki nevetett. De a gépészné azonnal igazolni akarta magát, hogy ő nem nevel tolvajokat.
Csöre aztán lassan kicsörögte, hogy mi is volt, hogy volt.
Nem fért a fejébe, de azért nem vette vissza a tányért:
- Majd megtudom én holnap. Ülj le, egyél.
Csöre leült a sarokba a kis sámlira, eddegélt, és nézte a disznótort.
Nagyon tetszett neki, meg is volt elégedve, mert úgy érezte, elhitték neki, amit mondott, s nem fog többet kikapni a nagy fejér, kerek pénz miatt.
Az a fontos, hogy jóllakott, nem volt már éhes.
Először nem csináltak semmit az emberek, csak ettek meg beszélték, hogy milyen szép volt a disznó, ezt azért hizlalták meg, mert kisfiai születtek, s mind megdöglött alatta.
- Nem érdemes tartani, ha nem tud nevelni!
- Nem, nem naccsád - kacagott a veres képű kövér ember. - Azért döglöttek meg a malacok, mert a kislányt mindig verték a disznó miatt! - s mintha valami jó viccet mondott volna, harsányan nevetett hozzá.
A kislány is nevetett ott a sarokban, és ahányszor eszébe jutott, hogy ilyet mondott a veres ember, mindig nevetett, s még egyet harapott a disznó hurkájából, mintha ő is elégtételt akart volna venni magának, amért annyit kikapott érte.
Egyszer aztán lerakodott Verőné az asztalról, nem maradt más az abroszon, csak a poharak, tele borral. Akkor elkezdtek nagyon énekelni, mind afféle öreg nótákat. Akkor a mészáros, aki levágta a disznót, mert az is meg volt híjva, azt kezdte énekelni: Budapesten, Budapesten huncutok a jányok. Szoknya alól, szoknya alól, kilátszik a lábok.
- Jaj, ne tessék ilyet énekelni, mert Csöre már holnap reggel ezt kiabálja.
De akárhogy is nem akarták, a kisjány megfigyelte a nótát, s mikor már másodszor énekelték, ő is dúdolta a sarokban: Budapesten, Budapesten huncutok a jányok.
Azután nemsokára már hazamentek aludni a vendégek, Verőék is hozzáfogtak vetkőződni, zavarták a kislányt, hogy menj már az anyádba te éjjeli bagoly, mert ennek mindenbe bele kell ütni az orrát.
Éjjel azt álmodta, hogy megjelent az édesanyja. Nagy, erős kövér volt, de egészen az volt, az este, az a szép néni, akinek az ura a pénzt adta. Azt mondta, az anyja, hogy elviszi magával, de ő nem akart menni, akkor az édesanyja kötelet vett elő, avval megkötötte, hogy viszi. Erre iszonyúan megijedt, és fel is ébredt, a sötétben nagyon félt.
Másnap reggel azt beszélték hogy leltek egy fiatal párt, öngyilkosok lettek a kiserdő sarkánál, egy bokorban. Mikor megtalálták, már mind a ketten halottak voltak.
Árvácska is elment arra, megnézni, ahova az emberek mentek, de csak a ruhájukat látta az öngyilkosoknak. S megismerte, hogy ezekkel beszélt az este, ezek adták az öt pengőt.
De ő csak azt szerette volna, ha még egyszer láthatná az édesanyját, s tudta, hogy nem ez volt az, akit álmában látott, mert ez vékony kis nő volt, az ő anyja pedig erős és nagy, és nem fájt mikor megkötötte a kezét. De akkor nem tudta, mért ébredt fel.
Mikor Diti ránézett, azt mondta neki: látod, nékem is van anyukám, most is itt volt nálam álmomban, és el akart vinni, de én nem mentem.
- Mid van neked? - s Diti kacagott. - Halja mán, mama, mije van ennek a nyomorultnak.
De Csöre már nem bánta, ha nyomorultnak mondják is, kiment az udvarra, s torkaszakadtából kezdte dalolni, hogy: Budapesten, Budapesten, huncutok a jányok.
- Mondtam, hogy má kiabálni fogja - szólt Verőné. - Olyan füle van ennek a disznónak, csak egyszer kell neki hallani egy nótát, már az övé. Téged meg hiába taníttatlak zongorázni, olyan buta vagy mint a tök, csak kidobom a pénzt.
- Nekem van cukrom! - mondta Diti gőgösen, s hívta a kislányt, hogy menjen vele. Csak azért vitte magával, hogy az egész falunak megmutassa, hogy ő végig az úton cukrot eszik, de nem ad belőle annak, aki a háta megett kullog, és folyton úgy néz fel rá, ahogy a kiskutya néz a gazdájára, s tátja a száját és lógatja a nyelvét.
Akkor az út porában a kislány egy félig elrágott, poros almacsutkát látott. Hamar felvette, megtörülgette a portól, jóízűen megette.
- Fuj - mondta Diti. - Hát te még a kutyánál is alávalóbb vagy. - Hazament, és az anyjának megmondta, hogy mit csinált ez a kócos kuvasz, hogy ő nem is megy többet vele, ez megeszi még azt is, amit a kutya hagy maga után.
- Nincsen neki anyja - mondta Verő mutér.
- Van nekem - gondolta magában Árvácska. - De ha még egyszer eljön, el is megyek vele, nem maradok itt nektek. Még icskolába se adtok.
Most már, hogy látta, egyre többet gondolt az édesanyjára. Mért nincs neki hát édesanyja, ha van? Mért nem jön érte? Mért nem viszi el? Senki se látta soha, de még kedvesanyám mondta egyszer, hogy az valami úri fajta lehetett. Az mondta azt is, hogy nagy, kövér volt.
- Gyere értem, édes jó anyám - sírt magában, mikor csak el tudott bújni egy-egy sarokba -, vigyél magaddal, már én nem fogok többet megijedni, mert az édesanyának szabad megkötözni a gyermeke kezét, és az nem fáj.
Azt sem bánta volna, ha prakkerral veri, az sem fájt volna.
- Már én látom, hogy nekem mindenféle anyám volt, meg lesz, csak az édesanya hibádzik.
Máskor sírni kezdett, ha baja volt, és dühöngött magában, s olyan szavakkal szidta az anyját, ahogy s amilyenekkel őtet szokták szidni: te kutya dög, te minek hattál itt engemet édes jó anyám, mér is nem leled meg a kisjányodat, hozd a kötelet, köss meg, és vigyél magaddal, mert én senkinek sem tudtam azt mondani mióta élek, hogy édesanyám, meg nem hajtottam az ölébe senkinek se a fejemet. Mikor a halotti sírhoz kimentünk is, mindenkinek volt sírja, csak nekem nem volt, pedig én is gyújtottam gyertyát az édesanyámnak, csak nem tudtam hova tenni, mert nincs is sírja az én anyukámnak, hiszem láttam, hogy szép vagy, erős vagy és kövér vagy, és el akartál vinni. És nekem most is van gyertyám dugva, gyufám is van, és én gyújtok neked anya. Igazán.
S a kis kezét úgy tartotta, mintha a gyertyát tartaná benne, s a gyertya kis lángja csak úgy lebegett és lobogott a szélben, ahogy a temetőben, mikor odakint volt kedvesanyámmal és a sok gyerekkel.
De már kedvesapám sincsen, és Szennyesné sincsen, mert egyszer csak jön haza a Verő mutér, és mondja ebédnél:
- Hallottatok ilyet, a csendőrök keresik a mi államinkat.
És csakugyan őtet keresték, el is vitték a csendőrök, és kikérdezték, hogy halt meg az öreg bácsi, a takács, az istállóban, ő elmondta, hogy adta neki Zsabamári a kis csuprot, hogy vigye ki az atyusnak, és az azt mondta:
- „Étető van benne?” mer acst monta csabamári, nem fog többet panacskodni csenkinek, ha ecstet megiccsa.
Rosszabbul beszélt, mint máskor, de úgy mondta, ahogy még akkor.
Jól értették a csendőrök, és aztán híre jött, hogy kiásták a bácsikát a sírból, és az orvosok megvizsgálták, és a zsabamárit fel fogják akasztani.
Akkor jött már a karácsony.
Diti azt mondta, hogy a karácsonyfát direkt neki hozza a Jézuska.
Árvácska még nem látott karácsonyfát, és nagyon szerette volna látni. Diti azt mondta, hogy a Jézuska még több ajándékot hoz, mindenkinek hoz, mindenkinek hoz, csak az igazi gonosz rossz, rüheseknek nem.
A piacról Árvácskának kellett hazacipelni egy nagy fenyőfát, amit ott vettek pénzért. A pénzt a Verőné adta, a fát meg ő magában cipelte, még nem is segített neki senki, de nem volt szabad a földön húzni, úgy kellett vinni ölbe, de az meg nagyon szúrt, az anyját neki, olyan szúrós levele volt, hogy sehogy se lehetett fogni, a ruhán is keresztülszúrt. De Árvácska olyan gyerek volt, hogyha valamibe belefogott, akkor azt meg is kellett csinálni. Dehogy is hajította volna el, pedig nem is tudta mire való ez a fa, senki se mondta neki, hogy ebből lesz a szép híres karácsonyfa. Ő meg igazán azt hitte, a fát a Jézuska hozza, hát ha mondták volna, se értette volna meg, mi ez.
A fa két napig a kis kamrában volt a pince előtt. Ez a kamara deszkából volt, és mindenféle volt benne felhalmozva. Volt valamikor egy bárány is a háznál, annak a gyapja is itt volt. Még moha is volt meg zégráz, amit a matracba akartak beledolgozni. Itt nagyon szeretett elbújni kis Árvácska, mert itt senki se kereste. És itt volt neki a kis gyertyácskája is eldugva, amit az édesanyjának kell meggyújtani.
Akkor is csak leült, mikor megjött a fával, s ide kellett betenni, hogy ne lássák idegenek. Így mondta a mutér.
Jaj nagyon komisz volt ünnep előtt, folyton piacra kellett járni, cipelni, és a háznál is az a sok sütés, főzés, mindenféle munka. A kezét már egészen kiette a lúg a sok mosogatástól. Kőporral kellett reggeltől estig sikálni a faedényeket.
De nem baj, át volt szellemülve a kislány: ma este jön a Jézuska, és elhozza az ajándékot.
Neki még úgy sem hozott senki ajándékot, de az édes Jézuska jobb, mint más. Azt biztosan ismeri az édesanyja is, mert az is álomban lakik valahogy. Húsvétkor találkozott vele, akkor fényes palásttal feküdt sebesülten az oltár mellett a fényes úri koporsóban, de karácsonykor kicsi és jó. Bízott benne.
Mikor bealkonyodott, megjött a gépész, s azt mondta:
- Hé!... Itt van a tízliteres demizson meg ez a másfél literes palack. Lóf. De nem a kocsmába mégy. Eredj a paraszthoz, és hozzál bort. Itt a pénz. Tudod már honnan. Andrássy út. Rögtön jönnek a vendégek. Siess. Egyik lábad ott, a másik itt.
A kislány kicsit megijedt, mert már setét volt, és a paraszt nagyon messze lakott. Ha sok bort vettek, öt litert, néha vasárnap, akkor oda kellett menni. A két nagy üveget beletették egy kosárba, elindult végig az utcán.
Sötét volt, a hold sem sütött, csillagok se voltak az égen, világítás sem volt semmi a faluban. Nem volt másnak villanya, csak a malomnak meg a gépésznek, ők a malomból kapták. Úgyhogy mikor kiment a nagy fényességből a setétbe, el sem tudta gondolni, hogy is jut ő oda a boros gazdához. Mikor a kapun kiment, a kosár még az üres üvegekkel is olyan nehéz volt, hogy megbillent a kezében, és nekivágódott a gyalogjáró mellett az akácfához. De azon ijedt meg, el ne törjön az üveg, akkor neki vége.
A gépész utánanézett, meglátta az esetet. Hamar odament, s kérdezte, eltört-e az üveg?
- Nem a.
De kivette, megnézte, nem látott rajta semmi hibát.
- No csak eredj, tudod hol van.
- Nem tudom én, hunnan tudnám.
- A fene egyen meg, te büdös kölyök, nem voltál elégszer ott pálinkáér? De vigyázz az üvegre, mert ha még egyszer odavágod, s eltörik, haza ne jöjj, nem tanácslom. Ott van a faluvégen, amerre Kecskemétre mennek, nincs ott más ház, megleled. Nincs olyan setét.
- Menjen maga - dünnyögte a kislány, de olyan csendesen, hogy meg ne hallja a fatér.
Nem is hallotta meg, be is ment, nem is az ő kedvéért állott ki a kapuba, hanem a vendégeket leste, jönnek-e már? Nem jött még senki, hát nem volt kedve kalap nélkül fagyoskodni kint.
A kislány letette a kosarat, keresztet vetett, akkor újra felvette, s elindult hát Kecskemét felé. Andrássy úton kellett menni, ha ő tudta volna, ki volt az az andrási, de gondolta, az nemigen volt borér a kecskeméti úton. Nem találkozott senkivel csak az akácfákkal. Még kettőnek is nekiment, mert olyan rosszul vannak azok ültetve, mind belebotlik a szegény kis állami gyermek, ha borért megy a sötétben, ha káprázik a szeme.
No végre odaért, nem tudta, hogy a kutya szabadon van, ment be egyenesen a tornácra, hát csak jön rá acsarkodva két nagy kutya, nagyobb mint ő, s fellökte az egyik a kosár üveggel, mire ő sikoltásba kezdett. Az ugatásra rögtön kinézett a gazda, már kiáltotta, hogy „csiba tee!”. Zavarta messziről őket, nem is harapták meg, csak az egyik megfogta a lábán a cipőt, és húzta lefelé. „Jaj, fáj a lábam” - sírt a kislány. „Odase neki” - mondta a gazda. Kimérte a bort, és maga kísérte ki a gyereket a kapuig. Csak azt kérdezte: „Hova viszed a bort?”, „Verőékhez”, „Osztán egyedül gyütté eee? elbírod ezt a nagy üvegeket? hásze nehéz az neked.” De Csöre bátran felelt: „Elbírom én.” „No derék kisjány vagy. Aztán vigyázz, hogy fel ne borujj a setétbe. Jó karácsonyod van neked is.” „Jóéccakát kívánok” - mondta a kislány, s kétkézre fogta a kosár fülét, vitézül elindult vele.
Igen ám, de nehéz volt a tizenegy és fél liter borral megsúlyosbított kosár, minden percben le kellett tenni, váltogatta, cserélgette a kezét, meg úgy is próbálta, hogy két kézzel fogta a kosár fülét, megszólalt felette egy ember: „Hova, hova, kisjány?” Csöre megismerte, hogy az a gazdaember az, aki a házvége mellett lakik mellettük, és vidáman köszönt neki; hogy jó estét Móra bácsi. „Te vagy az, te csöppség? No mit visző?” „Bort.” „Bort? Add csak ide. Majd én segítek.” Átvette, azt mondta: „Még nehéz e, te... Neked meg ez a karácsonyod?”.
A kislány még egyet szuszogott, és elkezdett kocogni a bácsi mellett. Így visszafelé nem is ütötte bele magát az ákácfákba, mert vígan haladt. Mikor a kapuba értek, a bácsi letette a kosarat, s azt mondta: „Meg ne mondd fiacskám, hogy segítettem, mert újra kikapsz ezektől a slógeroktúl. Elég, ha annyit mondasz, hogy nagyon elfáradtá.”
Szépen kinyitotta a kisajtót, bevitte a kosarat, de az olyan nehéz volt, hogy a kaputól az ajtóig kétszer is le kellett tenni, pihenni.
- No már itt vagy te?
- Itt.
- Csuda, hogy itt vagy.
De ő csak boldogan nézett. Nem merte megmondani, hogy azt szeretné tudni, itt volt-e már a Jézuska? mert azt hitte, kikap, és csak hallgatott, leskelődött, hogy jön-e már?
Egyszer csak azt mondja a Verő mutér, eredj ki, nem szeretem ha itt vagy.
Ki kellett menni az udvarra, és ott kellett neki ácsorogni a setétben.
Nagyon szomorú lett, meg a szél is fújt. Lassan kinyitotta a kis kamra ajtaját, bement a szél elől. Ott megkereste a kis gyertyát, meggyújtotta, és imádkozott az édesanyjához:
„Édesanyám mondd meg Jézuskának küldjön nekem valami szép ajándékot, mert nincsen, aki nekem adjon, mert én csak egy kis állami vagyok, és nehéz volt a kosár, pedig egy jó ember segített hozni.”
Mást nem tudott mondani, csak nézte, hogy ég a kis gyertya lángja, és libben, libben, mint a temetőben, ahol a szél libbentgeti.
Sokáig volt itt, már itt is nagyon hideg volt, fázott, akkor hallotta a kiáltást, hogy:
- Hé, hol vagy? Hé.
Hamar kiment a kamarából, és a konyhába sietett, és égve hagyta az édesanyja halotti gyertyáját, ha híják.
- Mért nem szólsz! Mennyit kell utána kiabálni.
Nem felelt, csak ment be.
- Most megvacsorázhatsz és lefekhetsz.
De erre nagyon elbámult, megijedt.
- Még énhozzám nem is jött a Jézuska.
Ezt meghallotta Diti, és nagyon kezdett kacagni.
- Egy ilyen rüheshez menjen a Jézuska. Már itt volt a Jézuska, nekem hozott két szép ruhát, egy pár szép cipőt, egy kabátot, három pár fehérneműt meg szalagot meg sok-sok cukrot, még többet mint a Mikulás. Aj, az semmi, amit a Mikulás tud. Jézuska az igazi. Ez a kunszt.
- Nekem mit hozott?
- Mit hozott volna egy rongyos államinak!
A kis Árvácska elkedvetlenedett. Akkor kinyitotta valaki az ajtót, s amit odabent látott, attól még a szeme is elkáprázott. Ott volt az asztal közepén egy csudálatos ezüstfa, csupa fehér és csillogó tarka szépség. És égtek rajta a villanygyertyák, mert a gépész felszerelte villanygyertyákkal, hogy nekik ingyen volt a villany.
- Mit bámulsz, te marha, hát még nem láttál ilyet?
Árvácska elkezdett sírni, s azt mondta:
- Még nem láttam.
Erre mindenki nagyon elkezdett kacagni, hogy milyen hülye.
De már akkor maga sem tudta, hogy merte, bement a szobába hívás nélkül, sírva állott a fa alatt, csak azt érezte hogy neki sose lesz ilyenje.
- Eredj ki innen, nem szabad a karácsonyfa alatt sírni - mondta a mutér. - Eredj, feküdj le.
- De én szeretném a jó Jézuskát megvárni, nekem is hoz.
- Már itt volt a Jézuska, nem hozott neked semmit.
- Neked nincs anyukád, erigy a fenébe, ne bosszants - kiáltott rá a Diti. S újra elkezdett dicsekedni, hogy neki mi mindent hozott.
De Csöre a sírástól nem hallotta.
Akkor a mutér levett egy cukrot a fáról.
- No, nesze, neked ezt küldte a Jézuska.
Erre a kislány szíve megtelt hálával, s nem hallotta, hogy nevettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is a Jézuska.
- No most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik amit kívánsz.
Árvácska azt kívánta, hogy az édesanyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe.
De azért küldték ki, mert már várták a vendégeket, s meg volt terítve az asztal, és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most rakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták hogy ott lábatlankodjék.
Árvácska szót fogadott, kiment háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van; neki most be kell menni, gondolta, hát be is ment.
Már akkor az egész tető égett. A kamara egészen ki volt már gyúlva, és odabent a kislány mondani akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt.
Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá.
Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
Vége
