22
22
A legátus hirtelen elszégyellte magát, valósággal megrémült ezektől a vakmerő, sőt istenkáromló kijelentésektől, s szó nélkül hátat fordított a nevelőnek. Átment a szoba másik felébe, a táncosok mögött. A nevelő észrevette, mi történt, egyet pattintott ujjával, és rajta is nevetett.
- Koldusmorál - mondta magában cinikusan -, még ennek a kóválygó kölyöknek is fáj, hogyha nem bánik az ember kesztyűs kézzel az ideáljaival.
Körülnézett a társaságon, és mintha az arcára fagyott volna valami nevetés, kajánul, groteszkül bámulta az ugráló, fiatal gyakornokot, aki a postáskisasszonnyal izzadva ugrált, a táncnak nevezett testmozgást forszírozván, meg a jegyzőre, aki kopaszodó fejjel mellettük állott, s szemmel láthatólag éhesen nézte a postáskisasszonyt, meg a többiekre, akik, mint valami furcsa vitustánctól megragadva, vonaglottak és ugráltak a muzsika folyton ismétlődő hangjaira.
A legátus Annuska felé húzódott, és nagyon, nagyon sajnálta ezt a szép, üde, fiatal lányt, akinek a kegyetlen, goromba fiatal gróf minden kísérő szó nélkül visszaküldte a levelét. Mintha egy tragédia folyt volna le a szeme előtt. Soha ez a lány, akármeddig él is, nem fogja elfeledni azt a nyári haragot... Ugyan mi történhetett a lucernásban a madárfészek körül, mit mondhatott a szocialista tudománnyal telített gróf a kasznárkisasszonynak: pardon, a jószágigazgató kisasszony-lányának. És mit szenvedhetett ez a szegény gyermek, amíg, bizonyára szülői kényszer alatt "zsákmányul" engedte magát kijátszani, és erre a mai eljegyzésre készült... milyen érzések közt írhatta meg ijedt, szaggatott, kétségbeesetten vergődő levélkéjét a grófhoz, és most milyen érzések között tette el keblébe, bizonyára odarejtette, miután látta a szomorú és példátlanul kegyetlen visszautasítást.
Annuskán azonban egyáltalán nem látszott sem megilletődés, sem bánat, sem semmi lelki zavar. Sőt mintha csak most találta volna meg magát. Oly ragyogóan és őszintén táncolt Pogány Imrével.
Pogány Imre, aki egyre szenvedélyesebben játszotta az alföldi dzsentrit és folyton dalolt, különös, túlzottan eredetieskedő műnépdalokat dalolt, amelyek Pesten teremnek a zengerájokban:
Szombat este hazajöttem, elüzent a rózsám,
Azt üzente, jövő héten férjhez menne hozzám,
De én erre azt feleltem:
Rozi!
Vonulj vissza, kellesz már a fenének!
Nem vagyok én gallér, akit minden héten cserélnek.
Azt üzente, jövő héten férjhez menne hozzám,
De én erre azt feleltem:
Rozi!
Vonulj vissza, kellesz már a fenének!
Nem vagyok én gallér, akit minden héten cserélnek.
Furcsán hallgatták, bár Pogány Imre kitörő vidámsága leszerelte őket.
- Olyan ez - mondta a nevelő, aki gyorsírással leírta a szöveget -, mint minden, amit a zsidók felszednek s a maguk temperamentumához képest átalakítanak. Túlzott és buta. Csupa nyelvi ficamodás: "elüzent a rózsám" aszongya. Inkább azt jelenti, hogy elkergetett, mint azt, hogy hazahívott. Azt semmi esetre sem jelenti, amit a következő sor állít, hogy: Azt üzente... Aztán: ahelyett, hogy: férhe jönne, azt mondja: "férhe menne hozzám!" Hogy lehet hozzám menni? hozzám csak jöhet! majd ha kergetem, akkor mehet!... S az az ízléstelenség, hogy "kellesz már a fenének!" Hiszen éppen eleget káromkodunk még csúnyábban s cifrábban is, de ilyet soha magyar népdalban, még viccesben sem talált senki. Ez csak egy kávéházi zsidó műköltő szerint népies, csak aszerint a költő szerint, aki nem is tudja, hogy másféle ing is van a világon, csak amit ő visel: a pucerájban tisztított keménygalléros ing. A paraszton ma is csak rávarrott gallér van, ő nem is érti ezt a hiccet, mert ez nem vicc, csak hicc. Ez az egész csak a zsidó úrfi dzsentriskedő hencegése.
A közvélemény a legmélyebben ellene volt a dr. Pogány Imre sikerének. A földjét, azt igen, azt senki sem sajnálta volna Annuskától, de a személyét?...
Ő azonban nem vette észre, s boldogan áradozott:
- Hej, Annuskám, édes, drága, szép kis Annuska kisasszony, ha tudná, hogy milyen boldog vagyok én most.
- Igen?
- Kimondhatatlan boldog vagyok, majdnem megpattan a szívem. Tudja, Annuska kisasszony, én csak most érzem magamat felszabadultnak. Úgy érzem most magamat, mintha lehullottak volna rólam a bilincsek, tudja, mint az a büszke mén, amelyik széttépte a hámot, és nekiszalad a pusztának, és kezitcsókolom, mindenféle vad lovak közé kerül, és találkozik ott egy drága, tündérszép csikóval és azzal összenyihognak vadul, pusztai hangon, kezitcsókolom.
- Olyan vademberek közt érzi magát?
Pogány Imre mostan valami túlzott őszinteségi rohamában volt, ahogy csak fiatalemberek szoktak az előtt a lány előtt lenni, akit szívük szerelmének éreznek, mert azt hiszik, hogy a lány, az ő szerelmesük, ugyanaz, aki ő, éppen úgy érez, éppen úgy gondolkozik, ugyanazt akarja, ugyanazt szereti, ugyanazt gyűlöli, amit ő.
- Olyanok közt, kezitcsókolom... Nem szabad ezt magának félremagyarázni, de hát csak nézzen körül, kik vannak itt. Nézze meg ezt a derék Szalay Péter bácsit... Nem is lehet mondani, van, van valami tanultsága, utazott is, volt Bécsben, Rómában, Berlinben. Jól beszél, igazi szónok. Csoda, hogy nem politikus. De kérem, van neki kétszázharminc hold földje, és alig terem meg rajta neki annyi, hogy valahogy ő maga családostul meg tudjon élni. Mondhatom magának, Annuska kisasszony, egy német gazda, isten bizony, öt holdon többet produkál, mint Szalay Péter a kétszázharminc holdján.
Csak úgy égett, olyan büszke volt, azt hitte, ezzel lelkesíti Annuskát.
- Vagy itt van ez a drága jó Lajos bácsi. Elvégezte az egyetemet, megszerezte a doktori diplomát, nagy dolog egy ilyan kisbirtokú nemesúr fiától. S ahogy zsebre vágta azt a diplomát, akkor hazajött ide a faluba, és azóta kérem egyetlen, de egyetlen orvosi könyvet nem vett a kezébe. Hát csak képzelje el azt a szerencsétlen beteget, aki hozzámegy? Mit tud azzal csinálni ez a derék, áldott lelkű, jó Lajos bácsi? Én azon bámulok legjobban, hogy még mindig ki tudja állítani a receptet. Egyszer meg fogom kérdezni a patikust, hogy hányféle orvosságot rendel egy esztendőben ez a Lajos bácsi. Én biztos vagyok benne, hogy maximum tíz, vagy mondjuk tizenkét receptből áll az egész készlete. Hanem inni, azt igen. És adomát beszélni? És jó ember, szó sincs róla. Jó goromba ember. Híres lett, mint a miskolci csodadoktor a gorombaságáról. Mikor a paraszt bejön hozzá, ráordít; ha nem ordít, ha olyan beteg a paraszt, hogy Lajos bácsi már nem is ordít rá, akkor már pakolhatják dunnába, vihetik haza nyugodtan. Annak a betegnek a felesége azt mondja, hogy kedves apókám, híjuk el kendnek a papot megáldoztatni, mert kendre már Péchy doktor se ordít rá, olyan nagyon vége van kendnek, hála istennek. És a beteg paraszt tényleg meghal vagy meggyógyul.
Annuska mosolygott, de a szíve fájni kezdett. Honnan veszi a jogot magának ez az idegen, hogy ilyen hangon merjen beszélni az ő ismerőseiről, barátairól, azokról az emberekről, akik őt a térdükön ringatták, még nemrégen, a levegőbe dobták játékból, mint egy babát és összecsókolták: nem érzi ő ezeknek a csókján sem a pipafüstöt, sem a törkölypálinka szagát, csak a jóságot, az iránta való gyöngédséget és szeretetet.
De Pogány Imre az Annuska hallgatását biztatásnak vette, és egyre jobban folytatta kritikáját. Sorra szedte a többieket, akik jelen voltak és akik nem voltak jelen. S mintha csak bosszút akart volna állni azért, mert őneki ma el kellett szakadnia a régi rokonaitól, a véreitől, az apjától, az anyja sírjától, a sógoraitól, testvéreitől, egész múltjától: ezért a nagy áldozatért úgy érezte, hogy joga van arra, hogy belegázoljon annak az új társaságnak a lelkébe, amelyiket minden kritika mellett mégis ennek az egy kislánynak a kedvéért jövendő barátainak, rokonainak, testvéreinek, szüleinek választott.
De mikor már azt kezdte, hogy Annuskának a saját szüleire tett megjegyzéseket, s azt merte mondani, hogy: ez a maga drága jó, bölcs édesapja, aki olyan, drága Annuskám, hogy le kell előtte térdelni és megcsókolni a kezét, olyan tiszta, szent ember, aki soha ennek az uradalomnak, amelyiket húsz vagy harminc esztendeje teljhatalmúlag kormányoz, soha ennek egy szál szalmáját el nem vette, el nem tulajdonította, el nem idegenítette, lássa ez a maga szent apja, ez kérem, ötezer holdon, harminc esztendő alatt nem tudott annyit produkálni, hogy...
- Malvinka, Malvinka - kiáltotta Annuska. - Várjatok még a borlevessel, míg Aradiék meg nem jönnek.
Ezzel otthagyta Pogány Imrét, és elszaladt Malvinkához, és egész testében remegett a dühtől, hogy egy vőlegényjelölt így merészel őelőtte beszélni.
